Újra és újra felteszem magamnak ezt az átkos kérdést, miközben figyelem a vonásait, amik egészségtelen mértékben ivódtak bele az emlékezetembe. Tudom, hogyan feszül meg az állkapcsa éppen a fülei vonalában, amikor a hibáival próbálom szembesíteni. Jól ismerem azt a jellegzetes mozdulatot is, amikor az ajkai enyhén elnyílnak, hogy kiengedjenek egy lemondó sóhajt, miközben éppen csak egy pillanatra az égre emeli a pillantását. Behunyt szemekkel is fel tudnám idézni, milyen, mikor a gúnyos vagy örömtelen mosolya nem jut el a szeméig, mert az íriszei továbbra is tompán és fénytelenül figyelnek, és a szemei sarkában pedig nem jelennek meg az apró nevetõráncok. Másnak talán fel sem tûnnének azok a halovány vonalak, de én pontosan tudom, hol keressem õket. Sok álmatlan éjszakát töltöttem már azzal, hogy az arcát tanulmányoztam, miközben õ kiütve aludt mellettem mélyen.

Tudom, hogyan nyúl oda, majd milyen mozdulattal fonja az ujjait a pohár vagy egyszerûbb esetben rögtön az üveg nyaka köré.

Mit keresek még mindig itt? Mit keresünk még mindig itt?

Csak onnan tudom, hogy nem mondom ki hangosan is a kérdéseimet, mert nem válaszol. Persze ez nála jelenthetné azt is, hogy egyszerûen csak nincs kedve reagálni… Noha még akkor is lennie kéne valami jelének, hogy eljutottak hozzá a szavaim, pedig sötétzöld szemeivel a szokásos halálos nyugalom látszatával néz az enyémekbe, szinte nem is pislog. Vagy csak tökélyre fejlesztette a „leszarom” hangulatát és már a szemein sem tükrözõdnek az érzelmei. Biztosan most is azon töri a fejét, hogy mi jár az én fejemben, de valószínûleg soha nem jönne rá. Én pontosan emlékszem még a néhány nappal ezelõtti beszélgetésünkre, még akkor is, ha neki kimaradt részek, mert részeg volt. Megint.

Mi a faszt érdekel hol voltam? Itthon vagyok, nem? Inkább gyere ide mellém. Hiányoztál.

Mire jó ez az egész? Csak kínozzuk egymást, felváltva a másik agyára megyünk. Sóhajtva engedem ki magamból a feszültséget, legjobb lesz, ha ennek minél hamarabb véget vetünk. Elköltözök és ennyi volt, most már végleg. Soha nem szabadott volna hagynom magam, már az elsõ alkalommal véglegesnek kellett volna maradnia, hogy faképnél hagytam. El kell tudnom engedni anélkül, hogy utána hiányozzon a jelenléte, amihez már túlságosan is hozzászoktam.

Nincs szükségem rá.

Pillantásom a fal mellett álló bõröndökre siklik és rögtön újra hatalmába kerít az idegesség. Susan el fog küldeni a francba, amiért képtelen vagyok eldönteni, hogy mit akarok, meg egyébként is… Fogalmam sincs, hogy magyarázzam ki magam neki, ha mégis egyedül megyek. Hülye ötlet volt ez az egész karácsonyozzunk együtt baromság. De hát ez Õ, ez az Õ hatása, hogy még azon is kattognom kell, mit mondjak a saját barátaimnak, mivel védekezzek miatta.

- Elegem van.

Határozottan szólalok meg, nem engedek bizonytalanságot a hangomba, de szégyenszemre még én is kihallom belõle a boldogtalanságot. Hát, ez van. A szemeiben megváltozik valami, ahogy ránézek – eltûnnek belõle az érzelmek, kizárja azt, amit mondok, amit sugallni akarok, amit õ is pontosan tud. Fellobban bennem a harag lángja ezt látva, mert megint semmibe veszi, mit érzek, mit tesz velem, velünk. Képtelen belátni vagy egyáltalán elviselni a tettei következményeit. Úgy keni el a problémáinkat, mint a kávé maradékát az asztalon.

- Ugorjunk – fordítja el rólam a tekintetét egy érdektelen nyújtózás kíséretében.

- Fel sem fogod, mi? – követem a szemeimmel a mozdulatait.

Elgondolkozva néz rám, de a válasza végül csak egy enyhén felvont szemöldök és egy lesújtó pillantás. Hát persze, mi más? Aztán már veszi is fel a kulcsokat, indulásra készen. Félresöpri a problémákat, mint mindig, mintha csak zavaró porszemek lennének a polcon.

- Hogy eleged van? – szólal meg végül. – De, tökéletesen.

Az érdektelen vállvonogatást látva ökölbe szorítom a kezeimet.

- Viszont nem érdekel – vonom le az egyszerû következtetést. Miért is érdekelné? Mikor érdekelte?

- Nem bizony – bólint.

Figyelem, ahogy feláll a székbõl és magához veszi a kabátját, de képtelen vagyok kiengedni az ujjaimat, vagy akár csak megmozdulni. Ezzel a viselkedéssel csak tovább mélyíti a köztünk lévõ szakadékot, amit õ is pontosan tud, de nem érdekli, untatom. Miért vagyunk még mindig itt?

- Mi a francot akarunk mi egymástól?

Csak onnan tudom, hogy ezúttal hangosan is kimondtam a kérdést, hogy egy sóhajjal megáll elõttem, majd az asztalnak támaszkodva összefonja maga elõtt a kezeit, és másodpercekig elgondolkozva néz rám.

- Szeretlek – hajol közelebb.

Lófaszt.

- Csak ragaszkodás – vágom rá.

Ahogy felém nyúl a kezével, automatikusan húzom hátrébb a fejem, de õ is ismeri már a reakciómat, ezért rögtön megnyújtva a mozdulatot könnyedén az arcomra csúsztatja az ujjait. Mély sóhaj szakad fel a mellkasomból. Miért kell tovább kínoznunk egymást?

- A faszt – mosolyodik el, de a szemei tompák maradnak. Az ujjai a hajamba csúsznak, annál fogva húzza maga felé a fejem, én pedig hagyom, hogy megcsókoljon. Az ajkai röpke érintése ismerõs fájdalmat hagy maga után a mellkasomban. – Induljunk.

Rohadtul nem érdekli.

***

Soha nem szabadott volna egy pillantásnál többet áldoznunk egymásra. Nem illünk össze, csak egymást taszigáljuk kölcsönösen egyre mélyebbre abban a gödörben, amit a másiknak ástunk. Vagy saját magunknak? Talán mindegy is.

Egyetlen szó nélkül lépek el Søren mellett és rögtön az emelet felé veszem az irányt. Most kivételesen nem állok meg hosszú percekig a nappali elõtt, hogy magamba szívjam azt a békét és otthonosságot, amit áraszt magából. Nem csodálom meg a karácsonyfát és a kandallóban ropogó tûz látványát, ami eddig minden évben elhitette velem azt az otromba hazugságot, hogy nekem is lehet normális életem erre a pár napra. A szeretet ünnepe… Hah.

Hallom odalentrõl Søren és Susan hangját, de tudatosan nem hallgatózom, nem akarom tudni, milyen kifogásokkal él most éppen a hangulatot illetõen. Megállok a nagy hálószoba nyitott ajtajában, a pillantásomat akaratlanul is a széles, szépen bevetett franciaágyon felejtve. Közös képek a komódokon, apró ajándékok és emlékek a polcokon. Az ágynemû pirosas színben játszik, a párnák pedig úgy vannak elrendezve, hogy még azok is a közösködést sugallják.

Milyen. Kibaszottul. Romantikus.

Elképzelem Sørent és magamat, amint egy ehhez hasonló házban éljük a felhõtlen boldogságban töltött napjainkat, és kis híján felnevetek. Hát persze. Két elbaszott ember még elbaszottabb közös élete, egy valóságos tündérmese.

A gondolataimból egy határozott rántás térít magamhoz. Susan kulcsolja az alkarom köré az ujjait és húz be magával a fürdõszobába, majd hajtja be az ajtót. A tekintete nem sok jót ígér, azt hiszem, sikerült elbasznunk az õ karácsonyi hangulatát is.

- Mi van már megint? – kérdezi fojtott hangon.

- Søren egy fasz.

- Hisztizel vagy csinált valamit? – sóhajt fel, mire a szemeimet összehúzva nézek újra rá.

Susant pisis korom óta ismerem, ezért nem veszem sértésnek a nyilvánvaló sértést. Ugyanabban az otthonban voltunk, aztán valamiért folyamatosan kapcsolatban maradtunk, függetlenül attól, hogy éppen ki hová került. Õ az a ritka kivétel, aki nevelõotthonban élt, de aztán mégis sikerült olyan nevelõszülõket találni számára, akik mellett normális élete lehetett és normális ember lett belõle.

- Nem szokásom hisztizni.

- Ugyan már, Riley! Kéthavonta kidobod, aztán egy héttel késõbb megint egymáson lógtok.

Felsóhajtok, majd a mellkasom elõtt összefûzött kezekkel a mosdókagylónak dõlök.

- Hazudik nekem – felelem végül.

- Mirõl?

- Mindenrõl – vonok vállat. – Hol van, kivel van, mit csinál.

- Honnan tudod? – vonja fel a szemöldökét. – Most már kémkedsz is utána?

Felhorkanok a feltételezésre és megrázom a fejem.

- Leszarom, mit csinál, de ne hazudjon a képembe. Minek titkolózik egyáltalán, ha le sem tagadhatná, hogy megint ivott valahol?

Susan hosszan, mélyen felsóhajt, aztán õ is megrázza a fejét.

- Már megágyaztam nektek a vendégszobában – int a fejével az említett szoba felé. Ott van a másik franciaágy, tudom, mindig ott aludtam, csak eddig egyedül. – Ha nem muszáj, nincs kedvem mindent átrendezni, szóval told le a segged a nappaliba és beszéljétek meg, akármi is van, oké? Derek holnap délután jön haza, addig kezdjetek magatokkal valamit. Holnap szenteste, nem akarok citromba harapott képeket és kínos csendet az asztalnál.

Az utolsó mondat közben már fordul is meg, hogy kinyissa az ajtót, és kitessékeljen rajta. A szemeimet forgatva engedelmeskedem, de csak azért indulok le a lépcsõn, mert nem akarok vele bunkó lenni. Õ a vendéglátónk és amúgy sem érdemelné meg. Egyébként viszont semmi kedvem egy légtérben tartózkodni Sørennel.

Susan utasításait követve a nappaliba megyek, és valahogy egyáltalán nem lepõdöm meg, hogy Sørent már egy borostyánszínû itallal megtöltött kristálypohár társaságában találom a kanapén. Az már sokkal jobban zavar, hogy kényelmesen felpakolta a lábait az üveg dohányzóasztalra a karácsonyi díszítés mellé, többek között néhány színes homokba állított gyertyát tartalmazó üvegtál közé. Mintha otthon lenne, én meg majd magyarázkodhatok Susannek, mikor részegen felrúgja õket.

- Mit mûvelsz? – lépek elé. – Szedd le az asztalról a lábad, felborítasz rajta mindent.

Meg sem mozdul, csak hátradönti a fejét a kanapéra és becsukja a szemét, mielõtt a szájához emelné a poharat egy újabb korty erejéig.

- Csillapodj. – Örömtelen mosolyra húzza az ajkait, miközben zöld szemeivel rám pislog a pohár felett.  – Állva maradt minden, vagy nem?

A nyilvánvaló pofátlanságától és a leszarom-stílustól érzem, hogy megint felmegy bennem a pumpa. Lehunyom a szemeimet, de az ujjaim remegését csak akkor veszem észre, mikor a szemhéjamra szorítom õket.

- Elegem van belõled, hallod?

- Muszáj ezt minden nap eljátszanunk? – kérdez vissza.

- Végeztem veled – jelentem ki, mire sóhajt egy nagyot és egyszerûen csak bemutat egyet.

- Beszéljük ezt meg – mondja aztán.

- Nem akarom veled megbeszélni.

- Akkor mit vársz, mit csináljak?

- Semmit – rázom meg a fejem. – Nem akarom már ezt tovább. Nem akarom, hogy közünk legyen egymáshoz.

- Aha, értem – ül fel és dõl elõre. – Rendben, gyönyörûm, akkor határozd meg tényszerûen, hogy miért is nem szeretsz már. Gyerünk! Öntsd szavakba, mert olyan nincs, hogy egyszerûen vége lett. Gyerünk, mondd el, mert baromira nem értelek. Nem tudsz megbocsátani még most sem, ugye? Túl messzire mentem? Hah, túl mélyre süllyedtem a szemedben, és amíg mellettem vagy, velem együtt süllyedsz te is, mi? Pedig rohadtul nem csináltam semmit, ami elítélendõ lenne, úgyhogy baszd meg!

Olyan erõvel szorítom ökölbe mindkét kezem, hogy a körmeim belevágnak a tenyerembe.

- Baszd meg te, Søren – sziszegem dühösen.

- Ez aztán nagy indok – vonja fel a szemöldökét, majd húz egy nagyot a poharából.

- Arra jó indok volt, hogy ihass tovább – fûzöm össze a kezeimet a mellkasom elõtt.

Az állkapcsa a már nagyon is jól ismert módon feszül meg, az ujjai megszorulnak a pohár körül.

- Már megint itt tartunk?

- Nem, még mindig itt tartunk.

- Van valami konkrét problémád is, vagy csak ezzel tudsz elõhozakodni? – kortyol még egyet, így vágva a képembe a „már csak azért is” attitûdöt.

- Miért hazudsz nekem? – szegezem az arcára a tekintetemet, mire röviden felnevet.

- Én nem hazudok neked – ingatja a fejét. – Te nem hiszel nekem. Ez nagy különbség.

- Kétszer játszottuk el, Søren, ne tedd itt a hülyét! – Érzem, hogy kezdek nagyon dühös lenni. – Miért nem vagy képes elmondani, hol voltál, ha úgyis érzem rajtad a piaszagot? Mit titkolsz elõlem? Találkozgatsz valakivel?

Az utolsó kérdésemre felém kapja a fejét és lassan elmosolyodik.

- Hát ez új.

- Micsoda? – méregetem gyanakodva, miközben feláll a kanapéról és az italát a pohárban forgatva néz rám.

- Sok mindenre fogtad már. Legtöbbször az alkoholra, de jöttél már azzal a térre van szükséged dumával is – int felém a poharával. – Vagy levegõre? Mindegy. Aztán ott volt még, hogy egy önzõ, érzéketlen fasz vagyok, meg ehhez hasonló bókok… de a féltékenység az újdonság.

- Nem vagyok féltékeny – jelentem ki fogcsikorgatva.

- Nem?

- Hidegen hagy, hogy kivel és mit csinálsz, de ne hazudj nekem.

- Hmm, szóval hidegen hagy – indul meg felém lassan, miközben újabbat kortyol, de nem veszi le rólam a szemeit. – Azt csinálok, amit akarok, csak számoljak be róla? Mutassalak is be neki?

A szívem egy kicsit hevesebben kezd verni és nyelnem kell egyet, de nem azért, mert túl közel ért és emiatt hátrálnom kell.

- Ezek szerint beismered, hogy igazam van?

- Azt egy szóval sem mondtam – vonja fel a szemöldökét. – Mindössze azt szeretném kideríteni, te hogyan értelmezed a nyitott kapcsolat szabályait. Mert hogy ezek szerint abban élünk, nem?

Mivel õ nem állt meg, én viszont nem akartam túl közel lenni hozzá, csakhamar csapdába esve találom magam. A hátam a nappali falának ütközik, Søren pedig közvetlenül elõttem áll csak meg.

- Csak ragaszkodás.

- Hát persze. – Felemeli a szabad kezét és az ujjait a nyakamra simítja, miközben a hüvelykujját az alsóajkamon húzza végig. – Féltékeny vagy.

Megrázom a fejem, de ahogy szólásra nyitom a számat, õ a sajátjával fogja be az enyémet. Hagyom, hogy megcsókoljon, a szájának whisky és cigaretta íze van, az a fajta kombináció, ami számomra a legközelebb áll az „otthon” fogalmához.

Én viszont éppen nemrégiben határoztam el, hogy meg kell szabadulnom ettõl az otthontól.

- Ne próbáld meg elterelni a figyelmem – tolom el magamtól.

- Hagyd ezt abba – néz a szemembe, a szavai ismételten feldühítenek.

- Máris unod, ugye?

- Elmondtad, mi bajod van, én meg felvilágosítottalak, hogy képzelõdsz. Mit akarsz még?

- Képzelõdöm? – kérdezek vissza. Még hátrébb tolom, hogy elléphessek mellette és úgy nézek vissza rá, két lépés távolságból. – Csak a témát terelted, és ez sokkal inkább beismerés, mintsem megnyugtatás.

- Hogy te miket mesélsz be magadnak – emeli a halántékához a poharát –, az nem az én bajom.

- Te akartad tudni, hogy mi változott.

- Indokokat kértem, hogy miért nem szeretsz már, de a féltékenykedésed pont az ellenkezõjét bizonyította be – emeli újra a szájához a poharat, a szája sarkában önelégült mosoly bujkál.

Végigfut a hátamon a hideg, az ujjaim ismét ökölbe szorulnak. Pontosan tudja, mennyire gyûlölöm azt a bizonyos sz-betûs szót, fõleg ha az én számba akarja adni.

- Miért nem vagy képes beismerni, hogy ez nem mûködik?

- Mi nem mûködik?

- Ez – mutogatok magunk között – az egész.

- Mûködik, Riley – néz a szemembe. – Egyedül te érzel mindig késztetést, hogy az ellenkezõjét bizonygasd.

- Mert okot adsz rá!

- Mi az az ok? – tárja szét a kezeit. – És ne gyere megint azzal, hogy hazudok neked.

- Pedig igazat sem mondasz – sóhajtok fel frusztráltan. Egy pillanatra muszáj lehunynom a szemeimet. – Képtelen vagyok tovább csinálni.

- Micsodát? – tetteti megint a hülyét.

- Úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Elviselni téged.

- Csakugyan? – Gúnyos mosoly kúszik az ajkaira és megint közelebb jön. – És mi lesz a ragaszkodással, szépségem?

- Arról már szó sincs.

- Hajlandó vagy végre te is a nevén nevezni? – vonja fel a szemöldökét.

Érzem, hogy a kérdés értelme ugyanolyan tompa fájdalmat hagy a mellkasomban, mint az otthoni csókja, de megrázom a fejem.

- Arról soha nem is volt szó – felelem halkan, de határozottan, végig a szemébe nézve.

Hosszú másodpercekig tanulmányozza az arcomat, a tekintetemet, de nem ingok meg. Talán percek is eltelnek, míg végül hátrébb lép tõlem.

- Rendben.

- Rendben? – kérdezek vissza homlokráncolva.

- Rendben – ismétli meg, miközben hátat fordít és a bárszekrényhez lép, hogy újratöltse a poharát. – Akarod, hogy hazamenjek holnap?

Ezúttal rajtam a sor, hogy hosszan figyeljem õt, még ha csak a hátát látom is, amíg egy hajtásra szinte fenékig üríti a poharát, hogy aztán rögtön újratöltse. El kell tûnõdnöm rajta, hogy ez már vajon az alkoholba menekülés, vagy csak valami trükkel próbálkozik.

- Nem – rázom meg a fejem végül. – Te is Susan vendége vagy, nem akarom megbántani.

Biccent egyet, aztán percekig állunk csendben, míg õ ismét kiüríti, aztán újratölti a poharát, én pedig némán figyelem. Próbálok rájönni, mi volt ez a hirtelen törésszerû elfogadás. Soha nem ment még ilyen könnyen, viszont most nem szól semmit, miután a második pohárral is felhajtotta, csak támaszkodik a pulton, kissé elõrehorgasztott fejjel. Nem csodálom, Susan barátjának, Dereknek mániája a whisky, csak minõségi italokat tart itthon, biztosan ütnek is.

Legalább megfelelõ menekülési útvonalat kap erre az estére. Egyszer az életben elégedett lehet.

- Még mindig itt vagy? – emeli fel a fejét, de épp csak annyira fordítja oldalra, hogy a szeme sarkából rám tudjon nézni. Az íriszei zöldje egészen elsötétült, most egyáltalán nem mentes az érzelmektõl. – Azt ne mondd, hogy máris meggondoltad magad.

Felhorkanva emelem az égre a pillantásomat, aztán egyetlen szó nélkül hátat fordítok neki és visszamegyek az emeletre. Igya csak le magát, ha azt akarja, én aztán nem fogom elrontani az örömét. Az iváshoz úgyis ért, nekem meg szükségem van egy kis egyedüllétre. Vagy sokra… Susan a hálószoba ajtajában áll karba tett kezekkel, mikor felérek, és helytelenítõen-szomorúan ingatja a fejét, de nem mond semmit, csak megszorítja a vállam, mikor elsétálok mellette. Bezárkózom a vendégszobába, levetem magam az ágyra, aztán a fülembe dugom a fülhallgatót, és kikapcsolom az agyam.

Vagy legalábbis úgy teszek.

***

Legközelebb akkor nyitom ki a szemeimet – két cigiszünetet leszámítva –, mikor halk kopogást hallok az ajtón. Nem tudom, mennyi idõ telhetett el, de odakint már sötét van. Leállítom a zenét és kihúzom a fülhallgatót is a fülembõl, miközben Susan résnyire nyitja az ajtót, és bedugja a fejét rajta.

- Összeszedtem az üvegeket, de… - Nem fejezi be a mondatot, de nem is kell.

Nagyot sóhajtva ülök fel az ágyban, majd kászálódok le róla, a telefonomat az éjjeliszekrényre téve.

- Köszönöm – mosolygok Susanre. – Menj csak aludni, majd én elintézem.

Viszonozza a mosolyomat, majd arcon csókol, mielõtt bemenne a hálószobába és be is zárná maga után az ajtót. Egy újabb sóhajjal indulok meg lefelé a lépcsõn, de az utolsó fokokhoz érve megtorpanok. Innen pont belátok a konyhába, ahol a mosogatóban két üres üveg nyugszik. Megrázom a fejem, aztán folytatom az utamat a nappali felé. Sørent megint a kanapén találom meg, ezúttal viszont abban a tipikus szétcsúszott félig fekvõ, félig ülõ helyzetben. Ahogy mellé érek, megcsap a cigaretta szaga is, de legalább a nappali nem bûzlik, szóval ahhoz volt esze, hogy kimenjen elszívni õket.

- Søren – szólítom meg, de még csak a szemét sem nyitja ki, ezért lehajolok hozzá és megsimogatom az arcát. Fel is pofozhatnám, de minek, ha úgysem emlékezne rá. – Søren!

Erre már lustán felemelkednek a szemhéjai, de a szemei így is nehézkesen fókuszálnak rám. A látványtól el kell fojtanom egy bosszús sóhajt. Az addig rendben van, hogy évek óta képzi magát, ezért jól bírja az alkoholt, na de két üveg tömény szeszt magába dönteni néhány óra alatt? Csoda, hogy nem kapott alkoholmérgezést, még akkor is, ha az üvegek nem voltak teljesen tele. Nem is szól semmit, csak néz rám azokkal a tompa zöld szemeivel.

- Gyere, menjünk fel lefeküdni – intek az emelet felé a fejemmel. – Mára már elég volt.

A karjáért nyúlok, hogy felhúzzam a fotelbõl, és meglepõ módon hagyja is magát. Amint sikerült talpra állítanom, az egyik karját a nyakam köré teszem, hogy lehetõleg ne boruljon fel minden második lépésnél, és valamennyire egyenesben is tudjam tartani. Körülbelül kétszer annyi idõ alatt érünk fel a lépcsõn, mint normális lenne, de nem teszem szóvá.

- Akarsz zuhanyozni? – fordítom felé a fejem, mire bólint egyet.

Nem a vendégszoba irányítom, hanem a másik irányba, így rövidesen be is érünk a fürdõszobába. Felkapcsolom a villanyt, aztán lehajtom a vécé ülõkéjét és oda ültetem le. Visszamegyek becsukni az ajtót, de szerencsére addig is egy helyben marad.

- Emeld fel a kezed! – utasítom, mikor visszalépek hozzá.

Megteszi, én pedig lehajolva megfogom a pólója alját, aztán áthúzom az anyagot a fején és a kezein is. Még mindig nem szól egy szót sem, de nem csukja vissza a szemeit, folyamatosan engem néz. Akkor is, amikor kigombolom a nadrágját és lehúzom a sliccét, hogy aztán újra talpra állítva megszabadítsam a farmerjától, az alsónadrágjától, majd visszaültetve a zoknijától is. Minden ruháját a földre halmozom, és közben igyekszem a lehetõ legkevesebbszer ránézni. Elhatározás ide vagy oda, a memóriám pontosan vissza tudja idézni az összes tetoválást, amiket annyira szeretek a testén… és arra is pontosan emlékszik, mi mindent éltünk át együtt ruha nélkül.

De természetesen nem az ehhez hasonló estéket idézteti fel az agyammal.

Nem törõdöm vele, hogy a pillantás égeti a hátamat, amikor a zuhanyfülkéhez lépek, majd beljebb hajolva megnyitom a vizet. Én nem tervezek együtt fürdeni vele, mert abból semmi jó nem sülne ki. Ezt kénytelen lesz egyedül megoldani. A kezemmel ellenõrzöm, hogy hogyan melegszik fel a víz, mert bár alighanem egy hideg zuhany sem ártana neki, nem biztos, hogy Susanék fürdõszobájában szeretnék megküzdeni vele.

Egy kicsit elgondolkozom, ezért észre sem veszem, hogy mögém lép, csak amikor a kezei a derekamra, majd onnan a hasamra csúsznak, hogy így húzzon közelebb a testéhez. Mozdulatlanná merevedek, mert gyorsan fel tudom mérni, hogy két tûz közé kerültem: vagy még közelebb simulok Sørenhez, vagy mehetek ruhástól a zuhany alá.

- Engedj el – kérem, de mintha meg sem hallaná, inkább még közelebb simul hozzám, az arcát a hajamhoz szorítva. – Søren, ne csináld ezt…

Szinte be sem fejezem a mondatot, mikor érzem, hogy az ajkait arra a bizonyos pontra szorítja a fülem mögött, amirõl pontosan tudja, milyen hatással van rám. Remegés fut végig a gerincem mentén, le kell hunynom a szemem, hogy koncentrálni tudjak. Eldöntöttél valamit, Riley, emlékeztetem magam. Tartsd magad hozzá.

Rögtön haza kellett volna küldenem. Vagy legalább annyi eszem lehetett volna, hogy nem leszek ilyen segítõkész, és hagyom egyedül szenvedni a vetkõzéssel meg a fürdéssel is, mert már most érzem, hogy ez nehéz küzdelem lesz.