Halványan elmosolyodik, de csak akkor könnyebbülök meg, amikor el is húzódik tõlem és visszaül a helyére. Viszont mellette nem lehetek nyugodt, meg kell szabadulnom tõle valahogy, de ehelyett,  csak egyre jobban belekeveredem ebbe a sötét ügybe.

- Helyes. Jól döntöttél szépségem! – szólott a kígyó. – Viszont… az a kis kurva nem tudhatja meg, hogy nekem gyûjtesz információt, különben megölöm. Érted? – kérdezi, mintha valami debil lennék, pedig rohadt jó értem, mi folyik itt. Most például azt, hogy bólogatni kell, hát meg is teszem. – Remek, nem is lesz semmi probléma.

Nem hát! Mi probléma lenne azzal, hogy egy drogbáróval alkudozom? Semmi a világon, de komolyan.

- Akkor elenged? – kérdezem végül, reménykedve a kedvezõ válaszban.

- Persze – feleli, de nem túl meggyõzõ, viszont ostobaság lenne belekötni. – És ha ügyes leszel, még jutalmat is kapsz tõlem.

Majdnem rávágom, hogy nem kell tõle semmi, csak az, hogy eltûnjön az életembõl, lehetõség szerint örökre. De erre nyilván esélyem sincs jelenleg.

- És ha nem tartja be a szavát? – teszem fel a számomra nagyon is lényeges kérdést.

Olyan gyorsan komorul el, ahogy a tiszta eget beborítják a fekete felhõk. Azonnal vágom, hogy megint szarvashibát vétettem.

- Cameron, ha hazugnak nevezel, az lesz az utolsó napod, amit élve töltesz, ezt jól jegyezd meg!

- Bocsánat, nem úgy gondoltam – kérek elnézést azonnal magamra erõltetve egy mosolyt.

- Rendben szépségem. Most az egyszer nem haragszom – néz ki a kocsi ablakán. – Mondd a címed! – parancsol rám hirtelen.

- Nem! – reagálok emelt hangon, aztán azonnal össze is kapom magam és javítok. – Vagyis… köszönöm Mr. Vargas, de nem kell hazavinnie.

Utálom, hogy folyton cenzúráznom kell a mondandómat, amivel a drága drogbárónak felettébb érzékeny a lelke. A lelke… Ja!

- Cameron, könnyítsük meg egymás dolgát. José két óra múlva úgyis tudni fogja, hol laksz, de ha most megmondod a címet, megspórolod neki ezt az idõt. Én pedig megspórolom neked a gyaloglást, mert hazáig viszlek.

Nem akarom megmondani neki a címem, már semmit sem akarok elmondani neki. Viszont abban igaza volt, ha meg akarja tudni a címem, akkor meg fogja tudni.

- Nos? – szól rám.

- Arra, három utcával odébb, egy lakóépület. Tizenegyes lakás – árulom el végül.

- Nem is volt olyan nehéz, igaz? – figyeli a arcomat érdeklõdve.

Utálom, hogy így méreget, egyáltalán nem bírom ezt, de õt nem érdekli, nyilván megszokta, hogy az van, amit õ akar. És mindig az van. Elvégre ki választana egy ólomgolyót engedelmesség helyett?! Részemrõl kihagynám a fémes opciót, így inkább hallgatok és kibámulok az ablakon. Jobb, ha csendben vagyok, akkor nem kerülhet bajba. Igen, ez lesz  a jó taktika! Meg az, hogy kiugorjak a kocsiból, amint megáll a lakóépület elõtt. De miért ez jönne össze ezen a hajnalon, amikor semmi más sem sikerült? Ahogy kipattannék a kocsiból, Eduardo elkapja a csuklómat. Most komolyan mit akar még?

- Holnap a munkaidõd végén várni fog egy kocsi, ott ahol ma is – tájékoztat.

- Mi?! De nekem haza kell mennem! Hajnalra fáradt szoktam lenni, aludnom kell! Másnap este megint melóznom kell, és ha nem alszom, fáradt leszek, és ha karikás szemekkel állítok be… - hadarom kissé bepánikolva.

- Elég! – kiált rám, én meg csak pislogok.  – Vagy rád, vagy Marco barátodra fog várni az a kocsi!

- Oké. Megyek – sóhajtok letörten, összeszorítva az ajkaimat.

Az állam alá nyúl, amitõl megrándulok, nem szeretem, ha hozzám ér, nagyon nem. Végül nem tesz mást, csak meghúzz picit lefelé, ezzel persze eléri, hogy ne tudjam annyira összepréselni az ajkaimat.

- Hm, így sokkal jobb! – bámulja a számat, aztán hirtelen elenged. – Most mehetsz!

Nem kell bíztatni, valósággal menekülök a kocsiból, el a közelébõl, egyenesen be a házba, el a szem elõl.

Úgy rohanok fel a lépcsõn, mint egy õrült, a szívem vadul kalapál, miután becsukom magam mögött a lakásom ajtaját. A baj az, hogy kicsit sem érzek megkönnyebbülést. Attól, hogy Eduardo éppen nincs a közelemben, még nem érzem magam biztonságban. Jelen pillanatban azt sem tudom, miként fogom teljesíteni a kérését, pedig jó lenne, ha kész tervem lenne, de olyan tompa az agyam, hogy képtelen vagyok gondolkodni, nemhogy valami használhatót kitalálni. Fel is adom egy idõre,  csak elterülök az ágyon és már alszom is, mélyen és álomtalanul. Csak akkor ébredek fel, amikor csörögni kezd a mobilom és nem is hagyja abba, amíg fel nem veszem, hogy aztán fél órával késõbb kiszálljak egy taxiból Marco lakásánál. A kocsiban már volt alkalmam kigondolni egy jónak tûnõ történetet, amivel lefedem, miért is mutatok hirtelen heveny érdeklõdést a franciák iránt. Közben azon jár az agyam, bárcsak túl lennék már ezen az egészen. De valami azt súgja, hogy az még jóval odébb lesz. Marco egy szál alsóban meg egy kedves mosolyban fogad, én meg csak azt remélem, nem hiszi, hogy szexért jöttem hozzá. Ahogy beljebb megyek, azonnal nézelõdni kezdek, van itt minden, plazma tv, hifitorony, Xbox, drága bútorok, csupa olyasmi, amit én nem engedhetek meg magamnak. A tv-m és a mini hifim is az elõzõ lakóról maradt rám és nincsenek a legjobb állapotban, nem mintha lenne idõm bármelyiket tévézni, vagy zenét hallgatni. Vagy melózom, vagy alszom, vagy sportolok, amikor van egy kis szabadidõm.

- Mit iszol? – érdeklõdik Marco, és úgy kell elfojtanom a késztetést, nehogy az feleljem, ciánt, vagy arzént.

- Gyümölcslevet, vagy vizet, csak hideg legyen – ülök le az egyik fotelbe.

- Tudod, hogy most jársz nálam elõször? – ad a kezembe egy hosszú poharat, jégkockával meg narancslével töltve.

- Igen, tudom – bólintok.

- Félre ne értsd, nagyon örülök neki, csak meglepett, amikor mondtad, hogy átjönnél.

- Mert nem akartam errõl a bárban beszélni – vonom a vállam.

- Hû, valami titkos dolog? – csillannak fel a szemei.

- Nem. Igazából kérdezni szeretnék néhány dolgot a francia vendégeidrõl.

- Miért? – válik azonnal óvatosabbá.

- Mert rájöttem a pénztelenség nem jó móka, a francia férfiak pedig a gyengéim – felelem az elõre kitalált választ.

A következõ egy órámra nem vagyok éppen büszke, mert a csillagokat is lehazudom az égrõl. Nem jó érzés Marcónak hazudni, és sovány vigasz, hogy az õ érdekében teszem. Viszont ettõl megnyugszik, azonnal csacsogni kezd, olyasmiket hallok, amiket soha nem akartam tudni, de Vargas örülni fog, már ha egy olyan férfi, mint õ, képes bárminek is örülni. Az biztos, hogy én nem örülök annak a sok mocskos dolognak, amit hallok. Marco viszont szívesen beszél, szerintem még örül is neki, hogy végre elmondhatja valakinek, aki ráadásul a barátja. Barát… De az életét mentem a hazugságaimmal, ebbe kell kapaszkodnom, mert más nincs.

Meló elõtt még elmegyek úszni, aztán megint egy húzós éjszaka, aminek ezúttal nem várom a végét, mivel tudom, hogy mi jön majd. Csak kósza remény, hogy nem áll majd ott a terepjáró, amikor kilépek az ajtón. Pedig ott áll és rám vár. Meg sem próbálok trükközni, csak odamegyek és egy kisebb köszönés után beülök a kocsiba. Az már meg sem lep, hogy bekötik a szemem, mintha egy rossz mozifilmben lennék. Nem élvezem a hosszú utazást, fáradt vagyok és egyre nyûgösebb is, persze ez megint olyasmi, ami senkit sem érdekel. Mire a luxusvillához érünk, már alig tudok ébren maradni, de muszáj tartanom magam. Bekísérnek a házba, ahol egy fiatal szobalány vár, hogy a vendégszobába kísérjen. Nemet mondok és leülök a nappaliban, hogy ott várjam meg a nagyságos drogbáró urat, aki persze cseszik jönni, nyilván édesen alszik az ágyában. Rohadna meg, de tényleg! Kilenc körül már minden bajom van, aztán jön a filmszakadás is. Ezúttal álmodom, de csak zavaros dolgokat, leginkább Eduardóval, hogy megérint meg ilyesmik. Még bele is borzongok, olyan valóságosnak érzem, viszont csak arra ébredek fel, amikor megcsókol álmomban. Amint kinyitom a szemem és megpillantom a fölém hajoló Vargast felpattanok, majd a kanapé másik végébe húzódom elõle. Nem is tudom, hogy félek tõle, vagy inkább dühös vagyok rá.

- Szépségem, az ágy nem lett volna kényelmesebb? – kérdezi teljesen közömbös arccal.

- Ezt ne csinálja még egyszer! – követelem ingerülten, aztán a felvont szemöldök láttán megint erõt kell bennem magam és visszavenni. – Nem errõl volt szó. Azt mondta, elhozat ide és elmondom, amit tudok. De másról nem volt szó! Se éjszakázás, se várakozás, se alvás, se csók…

- Se reggeli? – érdeklõdik halál nyugodtan a szavamba vágva.

- Reggeli? – kérdezek vissza.

- A vendégeket nem szoktam éheztetni, csak azokat, akik más minõségben vendégeskednek nálam, és nem vendégszeretetbõl – tájékoztat. – Szeretnéd te is kipróbálni az egyik ilyen helyet, Cameron?

Azonnal megfeszülök, ahogy felteszi ezt a kérdést. Mi a picsáért kell folyton fenyegetnie? Tökéletesen tisztában vagyok a helyzetemmel anélkül is, hogy állandóan felemlegetné. Tele van a gatyám, na! És még inkább tele lesz, amikor megáll elõttem, pedig olyan közel még nincs is.

- Nem…

- Akkor jó. A csókot pedig… nem ígérem meg, hogy nem teszem többé. Ahhoz túlságosan is vonzó vagy így szexin és kócosan.

Kócosan? Na, nem! Beletúrok a hajamba, majd gyorsan az egyik fali tükörhöz sétálok és rendbeszedem, amennyire így fésû nélkül lehetséges. Kényes vagyok a külsõmre, fõleg a hajamra. Az sem érdekel, hogy hátat kell fordítanom ehhez, ha bántani akar, rohadtul mindegy lesz, hogy szemben állok-e vele, vagy sem.

- Ha már ilyen jól megértettük egymást, ugye nem utasítod vissza a reggelit?

A kérdés nyilván költõi, úgysem mondhatok nemet, ezt mindketten tudjuk. És a még kínosabb helyzet kedvéért a gyomrom is korogni kezd. Ezt az égést! Érzem, hogy lángba borul az arcom, így inkább másfelé nézek.

- Ezesetben menjünk a kertbe – invitál a hátsó ajtóhoz.

Tétovázva sétálok ki vele a hatalmas kertbe, ahol már vár minket a megterített asztal. Ezúttal sem ülök mellé, bár így is csak illúzió, hogy biztonságban vagyok a közelében. De legalább gyönyörû környezetben adom be a kulcsot, ha úgy akarja.

- Sikerült kiderítened, amire kíváncsi voltam? – kezd faggatni azonnal.

- Nem tudom, pontosan mire kíváncsi, de Marco elmondott néhány dolgot, amit szerinte tudnom kell, és nem szabad másnak említenem.

- Tudnod kell?

- Azt hazudtam neki, hogy azért kellenek az információk, mert kipróbálnám a privát szolgáltatásokat és szeretem a franciákat. Erre rögtön beajánlotta azokat, akiket õ ismer és elkezdett róluk beszélni.

- Tudsz te, ha akarsz szépségem – bólogat elégedetten. – És szerinte mi az, amit tudnod kell?

- Azt mondta, a franciák nagyon furák, de privátban szoktak tárgyalni is, és nekünk ezek felett szemet kell hunynunk bármit is hallunk. Mesélt néhány bizalmas dolgot, például, hogy átcsempésztet drogokat és kémet küld az ellenségei közé meg ilyesmi – pakolom meg a tányérom dinnyegolyócskákkal.

- Nem említett véletlenül egy mexikói kémet, aki gyakran megfordult ott?

- De igen – nézem az arcát meglepetten. Ha tudja, akkor miért engem faggat? – Azt mesélte, majdnem szívrohamot kapott mikor meg akarták ölni azt a mexikói kémet, mert nem sikerült neki kideríteni semmit. Azt mondta, kapott még egy esélyt, de ha holnapra sem tud semmit, tuti kinyírják.

- Még valami érdekes? Mondjuk, hogy hány kurva szokott a barátodon kívül velük lenni?

- Marco az egyetlen állandó, mert a fõnök odavan érte, a többiek folyton váltogatják a kurvákat, és azok nem lehetnek bent, amikor tárgyalnak – mesélem.

- Mit lehet szeretni egy kurván? – kérdezi fintorogva.

- Marco kedves fiú és szórakoztató a személyisége – morgok.

- Talán kefélsz vele? – kérdezi megvillanó szemekkel.

- Nem. Nem kefélek vele, csak barátok vagyunk és olyannak fogadom el, amilyen. Csupán nem értek egyet azzal, hogy így is keresi pénzt – magyarázom kissé indulatosan, de már fáradt vagyok ahhoz, hogy önuralmat gyakoroljak. – Amúgy valami készül, mert Ricardo beszélgetett a biztonságiakkal, hogy fokozottan figyeljenek, mert a franciák többen jönnek, mint máskor.

- Ügye fiú vagy – dicsér meg, ha kutya lennék még a fejemet is megvakargatná és még egy csontot is dobna talán, mielõtt odébb rugdosna.

- Most már hazamehetek? – kérdezem kimerülten.

- Ne siess! Még beszélgetünk egy kicsit – közli.

- Mindent elmondtam már – és ez most nem hazugság.

- Magadról még semmit.

- Az nem is volt az alkunk része – emlékeztetem.

- Valóban nem – bólintja. – De a beszélgetés természetes velejárója bármely közös étkezésnek.

- Úgysem hagy békén, amíg nem válaszolok igaz?

- Kezdesz kiismerni – kortyol a kávéjába.

- Mit akar tudni? – sóhajtok.

- Miért dolgozol a Margaritában?

- Mert Kolumbiában valahogy nem rajonganak a fotózásért, így nem igen válogathattam.

- Fotós vagy? – lepõdik meg.

- Nem. Közgázból diplomáztam, a fotózás csak utána jött – felelem egyenesen. A nyilvánvaló kétkedés az arcán egyenesen sértõ. Nagyon felmegy bennem a pumpa. – Igen, képzelje, van diplomám – vágom oda. – És kitûnõ eredménnyel végeztem.

- Értem – mondja szenvtelenül. – Akkor fotózni jöttél Kolumbiába?

- Nem. És errõl nem akarok többet beszélni – állok fel. – Mennem kell.

A határozottságom csak addig tart, amíg meg nem szédülök. A kimerültség most üt ki rajtam, meg kell kapaszkodnom az asztal szélében. Ez van, ha napok óta nem tudja kialudni magát valaki. Lehunyom a szemem egy kicsit, hátha jobb lesz. Nem lesz jobb… Sõt. A következõ, amit érzékelek, hogy valaki felvesz a karjába, mintha tollpihe lennék csak. Vargas az, de nincs erõm kakaskodni vele, ahhoz már túlságosan készen vagyok. Csak fekszem a karjában lehunyt szemmel, minden mást csak halványan érzékelek, azt is, amikor letesz az ágyra. Utána pedig semmi mást, mivel elalszom, vagyis inkább beájulok.

Valaki mászkál a mellkasomon, ez biztos, illetve nem is biztos, de így érzem, aztán kiderülhet, hogy ezt tényleg csak álmodom. Bár a csók sem volt álom, szóval meg kéne nézni, ki toporog rajtam.

- Te jó ég! – ez az elsõ, ami a számon kijön, amikor meglátom a mellkasomon álló macskát.

Legalábbis macskának tûnik elsõre, de ebben még nem vagyok biztos, csak most ébredtem fel. Szeretem az állatokat, de ez a macska, vagy mi nem igazán nyerte el a tetszésemet.

- Már megbocsáss, azért, amit mondok, de elég rusnya vagy – nézem a szõrtelen macskát, aki kényelmesen elücsörög rajtam, aztán megsimogatom, mégiscsak egy állat, akinek fontos a törõdés. És a borzalmas teremtmény azonnal dorombolni kezd. – Na, akkor már biztos, hogy macska vagy – állapítom meg.

- És jó ízlése van – áll meg az ajtóban Eduardo. – Kialudtad magad?

- Fogjuk rá – mondom kelletlenül, aztán lassan azért leesik, hogy teljesen meztelen vagyok a takaró alatt. – Maga vetkõztetett le? – faggatom.

- Igen – bólogat, és ha nem tudnám, hogy képtelen rá, akkor azt mondanám, elfojtani igyekszik a mosolyát.

- Mégis minek?

- Kényelmesebb volt így nem?

- Hol vannak a ruháim? – firtatom.

- Már száradnak, de az alsódat felhoztam – mutatja a kezében tartott, nagynak éppen nem nevezhetõ darabot.

- Kérem! – ülök fel, de arra vigyázok, hogy a macska ne essen le rólam.

- Mit kapok érte? – billenti a fejét.

- Mi az, hogy mit kap érte? – kérdezem dühösen. – Csak adja ide. Az én alsóm.

- Igen, a te alsód, de most nálam van – mondja rezzenéstelen arccal. – És ha meg szeretnéd kapni, valamit adnod kell cserébe.

- Nem adok érte semmit! – morgok.

- Akkor meztelenül maradsz – vonja a vállát és az ajtó felé lép.

- Várjon! – szûröm a fogaim közt. – Mit akar az alsóért cserébe?

- Megelégszem egy csókkal – sétál oda az ágyhoz és lehajol hozzám. – És azt ajánlom, rendes csók legyen, Cameron.

Rohadék! Aljas rohadék! Ezek járnak a fejemben, ahogy az egyre közelítõ ajkait figyelem. De legyen! Ha már csókot akar, akkor megkapja. Megcsókolom. Az elején csak puhán, finoman, aztán a tarkójára csúsztatom a kezem és úgy mélyítem el. Csak dacból akartam megmutatni, hogy jól csókolok, de most nagyon is élvezem a dolgot, mert Eduardo nagyon is jól csókol.

- Kérem az alsómat! – húzom el a fejem tõle, mielõtt jobban belemerülnénk a dologba.

Túl sokáig gondolkodik és ismerem már ezt a tekintetet. Mérlegel. Mennyit mondjon el és mennyit ne. Mi az ami kell, mi az ami nem. Mit mondjon, hogy ne kerüljön bajba.

Sokat láttam már ezt a tekintetet az ellenségeim arcán mikor vallattam õket. De õt most még csak kérdezem, és ha csicsereg, ahogy eddig, akkor nem is lesz semmi probléma.

- Kimondottan a franciákra kíváncsi? – egy kemény pillantást vetek rá, ha az idõt próbálja húzni, akkor rövid úton egy elhagyatott raktárban találja magát egy székhez kötözve – Csak azért érdekel, mert voltak itt franciák, de egy nõvel, meg egy sebhelyes pasival.

- Folytasd! – parancsolok rá. A legjobb ha mindenrõl beszámol, én pedig kiszûröm ami nekem kell.

- Nem sokat tudok ezen kívül mondani. Néhányszor voltak itt, ennyi. Ja, meg még annyi, hogy a nõ tolvaj, leitatja és kizsebeli a gazdag vendégeket, de pár napja nem látom már itt, biztos átment egy másik bárba. Itt már kezdett kicsit feltûnõ lenni, amit csinál. És most elnézést, de dolgoznom kell – feláll, már menni is és rövid megfontolás után nem is tartóztatom.

- Rendben. Mehetsz!

Ez a hely nem a legmegfelelõbb hely egy ilyen beszélgetésre és ez a szépség nem bolond. Nem mond el mindent, de nem veszem be, hogy kiszúr egy zsebtolvajt, de nem vesz észre semmi gyanús vagy érdekes dolgot a törzsvendégekrõl. Valamit el akar rejteni, de én kiszedem belõle, ha törik, ha szakad.

Fárasztó ugyan egész éjszaka várni valakire, de már megszoktam a kellemetlen dolgokat. A bár hajnali ötkor zár és mivel nem akarok még az eddiginél is nagyobb feltûnést kelteni, nem húzom ki onnan Cameront, hanem türelmesen megvárom a mûszak végét. Egy ideig még bent vagyok, elütöm az idõt a mini kaszinóban, bár nem okoz különösebb élvezetet. Mikor már kezdenek elszállingózni a vendégek én is elmegyek, de csak a hátsó kijáratig.

Az éjszakai levegõ egész kellemes, még mindig meleg van, de kevésbé mint nappal. Elszívok egy fûszeres szivart is, ebben semmi kábító anyag nincs, én csak forgalmazom. Úgy húsz perccel késõbb kinyílik a személyzeti ajtó és egy nagyon is feltûnõ szõke hajkorona jelenik meg.

- Még nem fejeztük be a beszélgetést – szólok rá, ahogy elhaladna mellettem.

Most még udvarias vagyok, de csakis azért, mert ilyen csinos. De ha továbbra is ködösít, akkor megjárja.

Oldalra kapja a tekintetét, amiben a felismerés szikrái ragyognak. Bátran felszegi az állát, mintha nem is tartana tõlem.

- Szerintem igen.

- Szerintem meg szállj be a kocsiba! – figyelmen kívül hagyom amit mondott és várakozón kinyitom a terepjáró ajtaját – És ne kelljen többször szólnom.

Fáradt vagyok, nincs kedvem vitázni. José is kiszáll, mintha felkészülne egy fogócskára, bár gondolom neki sincs nagyobb kedve hozzá, mint nekem lenne. A szépség szerencsére elég okos, hogy ne tegyen semmi ostobaságot, hanem inkább beszáll a kocsikba. Helyes.

Becsukódik az ajtó utána, az embereim is beszállnak. Már levette az egyenruháját, de még a farmerében is látni milyen formás alakja van. Hm, azt hiszem megérte várakozni rá, még akkor is ha most az információ az elsõ.

- Már mindent elmondtam – mondja gyorsan.

Hát persze, csak hazudozz tovább, jobb lesz neked! Közelebb hajolok és makacs állára fogva magam felé fordítom, hogy az idegesen kapkodó karamell szemekbe nézzek.

- Utálom, ha át akarnak verni, szöszi. Kár lenne a szép arcodért meg a formás kis testedért. – nem szívesen vallatnám ki, mert akkor kárba menne egy nagyon jó lehetõség, de ha nem hagy más választás…

Látom megértette, mert a szavaimra rögtön megfeszül. Nem szoktam vicceli, jobb is ha komolyan vesz.

- Nem akarom átverni, de nem tudom, mit mondhatnék még – mentegetõzik és még el is hinném, ha nem ismerém már hogy megy ez.

- Emiatt ne aggódj! Én kérdezek, te válaszolsz, szépségem! – elengedem, majd utasítom a sofõrt, hogy indulhatunk. Nem kell feltûnést kelteni a többi dolgozó lõtt.

- Hová megyünk?

- Én kérdezek! – emlékeztetem. – Amúgy pedig kocsikázunk egy kicsit beszélgetés közben. Kezdjünk is hozzá. Gyakran jönnek a franciák?

- Gyakran – válaszolja készségesen – Heti négyszer biztosan, de nincs fix idõpont.

- Piálni jönnek, vagy mit csinálnak, amikor itt vannak? – ez az információ is nagyon jól tud jönni.

- Állandóan a privát szobák valamelyikében vannak. A fõnöküknek Marco a kedvence – mondja halkan.

Aha, tehát ezért habozott a válaszokkal. Megvan, hogy mit, vagy inkább kit akar védeni. Viszont majd meglátjuk, hogy az a kurva mennyire lesz együttmûködõ.

- Nos, akkor elbeszélgetek ezzel a Marcóval. – ma már nem, mert biztos hazament és még keresgetnem is kellene, de majd ma este. A mai nap elég, hogy mindent megtudjak.

- Ne! – kiáltja, kissé pánikba esve pillant rám – Marco rendes fiú.

- Csak egy kurva, semmi más. Pótolható! Eldobható – egyáltalán nem érdekel, hogy egy mocskos kurva meghal vagy nem. A legtöbben úgy sem érik meg az ötvenet sem, mert elkap valami nemi betegséget és belehal. Ezért sem fekszem le kurvákkal.

- Semmit sem tud Marcóról – sziszegi dühösen.

Nem is akarok róla semmit sem tudni, bõven elég amit most megtudtam. Inkább arra vagyok kíváncsi, ami õ tudhat.

- De azt igen, hogy kedveled – ezzel megfoghatom a kis szépséget – Mit szólnál, ha megállapodnánk mi ketten?

Belül farkas vigyorral figyelem. A kezembe adott egy használható adut, amivel bármikor megszerezhetem magamnak. Ha már össze lehet kötni a kellemest a hasznossal, miért nem? Egy jó alku sosincs ellenemre.

- Mégis miben? – nagyot nyel, elõre tart a választól.

- Te megtudod nekem mindazt, amit Marco tud a franciáról, cserébe én nem megyek a közelébe. Mit szólsz? Elfogadod?

Még egész engedékeny voltam, mert nem azt kértem cserébe, hogy most rögtön vetkõzzön, de majd annak is eljön az ideje. Most elsõ a munka és hogy kiiktassam az ellenségeim bérenceit.

- Ez nem megállapodás, ez zsarolás! – sziszegi dühösen.

- A zsarolás olyan durva szó – közelebb hajolok, friss tusfürdõ illata van. Ezek szerint most zuhanyozott. – Nevezzük inkább kölcsönösen elõnyös alkunak, szépségem! Az óra ketyeg, Cameron!

És ha nem válaszol gyorsan és helyesen, akkor nem biztos, hogy elengedem.

- Rendben – vágja rá gyorsan, teljesen az ajtónak simul, minta valóban lenne hová menekülnie - Megtudom, amit tudni akar!

Halványan elmosolyodom, majd elhúzódom tõle és visszaülök a helyemre. Engem figyelve õ is lemászik az ajtóról és már nagyon menne.

- Helyes. Jól döntöttél szépségem. Viszont… az a kis kurva nem tudhatja, hogy nekem gyûjtesz információt, különben megölöm. Érted? – erõltetett bólintás – Remek, nem is lesz semmi probléma.

- Akkor elenged?

- Persze. – még – És ha ügyes leszel, még jutalmat is kapsz tõlem. – valószínûleg nem dúskál a pénzben, ha már pincérkedésre adta a fejét egy ilyen helyen, mint a Margarita.

- És ha nem tartja be a szavát? – kérdezi makacsul, karjait keresztbe fonja maga elõtt.

Abban a percben lefagy a jókedvem és elkomorulok. – Cameron, ha hazugnak nevezel, az lesz az utolsó napod amit még élve töltesz, ezt jól jegyezd meg!

- Bocsánat, nem úgy gondolta. – kér elnézést egy békítõ mosollyal. Egész jó taktika, tõle, bár nem fog bejönni mindig. Elõször megsért, aztán kiengesztelne.

- Rendben szépségem. Most az egyszer nem haragszom. – kinézek az ablakon, hogy merre járunk, de már kezd pirkadni. – Mondd a címed! – parancsolok rá.

- Nem!... Vagyis… köszönöm Mr.Vargas, de nem kell hazavinnie.

Figyelem egy pillanatig, ahogy zavartan félrekapja a tekintetét. Éles nyelve van és meggondolatlanul használja. Szívesen megleckéztetném, kár hogy ez a pofi túlságosan tetszik.

És ez a teste i túl dögös ahhoz, hogy kék, zöld foltok tarkítsák.

- Cameron könnyítsük meg egymás dolgát. José két óra múlva úgyis tudni fogja hol laksz, de ha most megmondod a címet megspórolod neki ezt az idõt. Én pedig megspórolom neked a gyaloglást, mert hazáig viszlek.

Kicsit elsápad, nem tudom mi járhat a fejben, de fölösleges a címe miatt aggódni. Ha akartam volna, már halott lenne, de nem ezt akarom.

- Nos?

- Arra, három utcával odébb, egy lakóépület. Tizenegyes lakás. – böki ki végül nagy nehezen és a sofõr máris arra fordul, amerre mutatta.

- Nem is volt olyan nehéz igaz? – kérdezem õt figyelve. Érdekesnek tartom. Egy pillanatban makacs, a másikba félelem csillan a szemeiben, aztán pedig az az édes mosoly. Furcsa párosítás.

Nem szól semmit, csak az ablak felé fordulva kibámul, de néha-néha visszapillant felém. Bizalmatlan, bár azok alapján amit rólam hallani lehet nem is csoda. Egyes híresztelések ugyan hamisak, de az sosem árt a hírnevemnek ha kibõvítik az áldozatok sorát. A félelemkeltés olykor a legjobb ütõkártya.

Lassan megáll a kocsi, Cameron szinte azonnal szállna is ki, de elkapom a felém esõ csuklóját. Csak ne olyan gyorsan.

Megvárom, míg félve felém fordul. – Holnap a munkaidõd végén várni fog egy kocsi, ott ahol ma is.

Nem fogok rá egész éjjel a bárban várni, majd az embereim elhozzák hozzám.

- Mi?! De nekem haza kell mennem! Hajnalra hulla fáradt szoktam lenni, aludnom kell! Másnap este megint melóznom kell és ha nem alszom, fáradt leszek és ha karikás szemekkel állítok be…

- Elég! – kiáltok rá a szóáradat közepette, mire persze azonnal abbahagyja és nagy szemekkel pislog rám. Belé fagyott a szó. – Vagy rád, vagy Marco barátodra fog várni az a kocsi!

- Oké. Megyek. – sóhajt beletörõdve, de aztán összepréseli a csábító ajkait.

Az állához nyúlok, megrándulva fogadja az érintésem, de csak meghúzom picit, hogy ne szoruljanak össze annyira az ajkai.

- Hm, így sokkal jobb. – nagyon puháknak tûnnek azok az ajkak. Harapnivalón puháknak. – Most mehetsz!

Mielõtt még hazaviszem inkább.

Nem kell neki kétszer mondani, már ki is pattan és gyorsan beszalad a lakóépületben. Szétnézek, hogy merre is vagyunk. Hát… nem a legjobb, de nem is a legrosszabb környék.

- Menjünk haza, Carlo!

Ma már nincs itt mit csinálnunk.

***

A házam, vagyis inkább a hatalmas luxusvillám Cali központjától jó pár kilométerre van egy birtokon. Körülöttünk semmi, kivéve néhány ültetvényt, amit éjjel nappal õriznek, ahogy errefelé mindent. Nagyon nehéz lenne ide olyannak bejutni, akit nem én magam engedek be, mert elég sûrûn vannak fegyveres õrök és kamerák.

Rajtam kívül egy szakácsnõ és egy szobalány lakik itt, de õk a legmegbízhatóbbak. A testõröket pedig már évek óta ismerem.

Ahogy kiszállok a kocsiból, rögtön a szobámba indulok, már álmos vagyok, még reggelizni sincs kedvem.

- Ne zavarjon senki! – vetem oda a szobalánynak és magamra is zárom az ajtót.

Benito – a négy éves szfinx macskám - kényelmesen terpeszkedik az ágyamon, csak akkor néz fel mikor ledobom mellé a zakómat.

Egy kicsit megsimítom a fejét, mire rögtön hangos dorombolásba kezd, vékony szõrtelen lábaival elegánsan nyújtózik.

- Te elkényeztetett dög. – morgom neki, majd a fürdõbe megyek.

Ha valaki négy éve azt mondja, hogy lesz egy macskám, én azt mondtam volna megõrült. Rühelltem a macskákat, de ez a dög pont nekem való. Szobatiszta, nem hullatja a szõrét, mert nincs neki, és épp annyira utálja hazugokat mint én. Mintha rájuk lenne programozva, mert már eleve fújni kezd az olyan alakokra akik nem tetszenek neki. És végsõ soron gyakran kiderül, hogy nem is alaptalan az ellenszenv.

***

Egész nap az üzleti ügyeimet intézem, ellenõrzöm az ukránnak szállítandó adagot és még tárgyalok a marokkói beszállítókkal is. Marokkó a hasis csempészet melegágya és mivel jó sok van, nagytételben még jobb áron szerezhetek és drágábban eladhatok Törökországba. Az ottani csempészet nem olyan jelentõs, hogy ellássa a nagyobb dílereket, de megoldják.

A kokainültetvényeken is minden rendben van, a finomítók jól mûködnek ezért oda nem is kell kimennem.

Alaposan átgondolom a holnap estét is, amikor is a franciákkal kell kezdenem valamit, de mindig arra jutok, hogy az a legjobb ha megölöm õket, de elõtte még kérdeznék pár dolgot. Minden attól függ, hogy a szõke szépség milyen információkat húz ki a barátjából. Már ha sikerül neki. A kurvák is tudnak elég diszkrétek lenni, míg jól megfizetik õket. Ha viszont nem beszél jön az én módszerem.

Estefelé utasítom a szobalányt, hogy készítsen elõ egy vendégszobát és José-nak is megmondom, hogy fél ötkor menjen Margarita-hoz felszedni Cameront. Nem fogom ébren megvárni, semmi kedvem egész éjszaka virrasztani, hogy másnap ismét átaludjam a napot. Jobb lesz, ha õ itt alszik és majd ha felébred megbeszélünk mindent. Akár tetszik neki akár nem.

***

Másnap reggel a szokásos készülõdés, öltözködés után már eléggé kíváncsi vagyok ahhoz, hogy még a reggeli elõtt megnézzem Cameront. A vendégszobába nyitok, de az ágy és minden más is érintetlen. Homlokráncolva kiáltanék valakiért, de a szobalány tájékoztat a miértrõl.

- A vendége a nappaliban van Mr.Vargas. Azt mondta nem akar semmilyen szobát, hanem megvárja önt a nappaliban és már megy is.

A nappaliban? Az órámra pillantok, amin fél tíz van. Ha jól emlékszem az volt a problémája, hogy hajnalban nagyon fáradt és mikor még egy vendégszobát is a rendelkezésére bocsátok makacskodik. Egy már biztos: ha én nem ölöm meg, biztos hogy valaki meg fogja.

- A kertbe tálalják a reggelit. – nem szeretek bent enni.

A nappaliba sietek, remélhetõleg a kis szöszi nem próbálkozott semmivel, de ahogy belépek a tágas szobába, majdnem elmosolyodom. Még hogy megvár a nappaliban!

Összekucorodva fekszik a kanapén, szerintem egyszerûen csak eldõlt amikor elaludt. Ez kényelmesebb lenne egy ágyban, de ha már itt van, akkor azt hiszem fel is kelthetem és reggeli közben elmondhat mindent.

Közelebb lépek és csendben leguggolok mellé, hogy nézegessem még egy picit, bár még mindig ugyanolyan csábító, mint elõször. Szép hosszú szempillái vannak. A haja kissé kócos, de ez nem tompít semmit rajta. Kíváncsi lennék mit keres egy ilyen férfi Kolumbiában, de majd biztosan kiderítem. Felemelem a kezem, hogy alig érintve megsimítsam a fehér bõrét, az érintéstõl megrezzen, de nem ébred fel. Tényleg olyan puha és sima, mint amilyennek tûnik.

Már csak azt kellene megtudni, hogy az barackszínû ajkai is olyan édesek-e, mint amilyennek tûnnek. És miért is ne?

Lehajolok hozzá és lassan finoman megcsókolom a meleg puhaságot, de nem tart sokáig. Pillanatokon belül felébred, nagyra nyílnak a szemei és rögtön felpattan, majd a kanapé másik oldalára menekül. Ijedt szemekkel méreget, mint egy csapdába esett vadmacska.

- Szépségem, az ágy nem lett volna kényelmesebb? – kérdezem rezzenéstelen arccal, mintha misem történt volna. És valóban semmi sem történt. Még.

- Ezt ne csinálja még egyszer! – kiáltja elfúló hangon, de mikor felhúzom a szemöldököm összeszedi magát. – Nem errõl volt szó. Azt mondta elhozat ide - bár ez is az isten háta mögött van – és elmondom amit tudok. De másról nem volt szó! Se éjszakázás, se várakozás, se alvás, se csók…

- … se reggeli? – szakítom félbe még mindig teljesen érdektelennek tûnve, de valójában szórakoztató így reggelre ezt az energikus kis dögöt hallgatni.

- Reggeli? – kérdez vissza értetlenül.

- A vendégeket nem szoktam éheztetni, csak azokat akik más minõségben vendégeskednek nálam és nem vendégszeretetbõl. – tájékoztatom. – Szeretnéd te is kipróbálni az egyik ilyen helyet Cameron?

Óh, hát persze, hogy nem! Ez azonnal meg is jelenik az arckifejezésén. Megkerülöm a közöttünk lévõ bútort és elé állok bár még kartávolságra. Nehogy elijesszem a kiscicát.

- Nem…

- Akkor jó. A csókot pedig… nem ígérem meg, hogy nem teszem többé. Ahhoz túlságosan vonzó vagy így szexin és kócosan. – a haja valóban olyan, mintha egész éjszaka forgolódott volna, de jól áll neki.

Beletúr a lobboncba és gyorsan az egyik fali tükörhöz sétál és helyrerakja. Érdeklõdve figyelem õt, ez is egy furcsán érdekes ellentmondás nála. Az egyik pillanatban fél tõlem, aztán lazán hátat fordít és a tükörnél igazgatja a haját. A legtöbben nem fordítanának nekem hátat és nem tiszteletbõl.

- Ha már ilyen jól megértettük egymást, ugye nem utasítod vissza a reggelit? – kérdezem, bár nem igazán van választása, hogy meddig marad.

Mintegy feleletképp megkordul a gyomra, ellentmondva az elõbbi reggeli ellenes szavainak. Az arca édesen elvörösödik és zavartan félrenéz. Érzem, hogy már nem bírok visszafojtani egy apró mosolyt, de aztán rögtön elkomorulok.

- Ez esetben menjünk a kertbe. – a hátsó ajtóhoz invitálom és tétovázva de elindul arrafelé. Egy zárt, elegáns kiülõhöz(kép) megyünk, itt szoktam reggelizni, mert bent nem szeretek. Az asztal már meg van terítve mindenfélével. Leülök az egyik kanapéra, Cameron pedig a velem szemben esõre.

Mindenfelé nézelõdik, addig megízesítem a kávém, majd felteszem az elsõ és legfontosabb kérdést. - Sikerült kiderítened, amire kíváncsi voltam?

Rám kapja a fejét. – Nem tudom pontosan mire kíváncsi, de Marco elmondott néhány dolgot, amit szerinte tudnom kell és nem szabad másnak említnem. – mondja egy szuszra.

- Tudnod kell? – nem értem.

Felsóhajt. – Azt hazudtam neki, azért kellenének információk, mert kipróbálnám a privát szolgáltatásokat és szeretem a franciákat. Erre rögtön beajánlotta azokat akiket õ ismer és elkezdtünk róluk dumálni.

Elégedetten bólintok és el kell ismernem ügyes a kicsike.

- Tudsz te ha akarsz szépségem. És szerinte mi az, amit tudnod kell? – ez az ami engem igazán érdekel.

- Azt mondta a franciák nagyon furák, de a privátban szoktak tárgyalni is. És nekünk ezek fölött szemet kell hunyni, bármit is hallunk. Mesélt néhány ilyen bizalmas dolgot, például, hogy átcsempészet drogokat is és kémeket küld az ellenségei közé, meg ilyesmi. – sorolja és elvesz a tányérjára egy adag dinnye golyócskát.

- Nem említett véletlenül egy mexikói kémet aki gyakran megfordult ott? – a többi egyenlõre hidegen hagy.

- De igen. – pillant rá meglepetten – Azt mondta majdnem szívrohamot kapott mikor meg akarták ölni azt a mexikói kémet, mert nem sikerült neki kiderítenie semmit. Azt mondja kapott még egy esélyt, de ha holnapra sem tud semmit tuti kinyírják.

Remek. Tehát Carlos tényleg nem hazudott és nem mondott semmit a francia kutyáknak.

- Még valami érdekes? Mondjuk, hogy hány kurva szokott a barátodon kívül velük lenni? – mindig vannak áldozatok, de kisebb az esély, ha elõre tudok róluk.

Lesietek a bárhoz és gyorsan kitöltöm a vendég által kívánt italt, ami nem túl izgalmas, ha engem kérdez valaki. Nem más, csak whisky és jég. De hát a konzervatívak már csak ezt isszák, bár azt elismerem, hogy ez az ital nem okoz csalódást soha. Tálcára rakom a kocka alakú poharat, majd óvatosan beleengedem a kocka alakú jégkockákat. Ha bohókásabb vendég lenne, mókás figurákat tennék bele, de az a férfi ott fent nem kedveli az ilyesmit, abban biztos vagyok. Ahogy abban is, hogy nem díjazná, ha sokáig váratnám, hát pár perccel késõbb már sétálok is fel hozzá a lépcsõn.

- Tessék, egészségére – teszem elé az italt, remélve, hogy elégedett lesz a gyorsaságommal és a kiszolgálás minõségével, azért szeretnék jó kis borravalót kapni tõle.

- Köszönöm – fogja a kezébe a poharat. – Mondd csak… te ugye nem kolumbiai vagy? – kérdezi.

- Nem – felelem, és azonnal zárkózottabbá válok.

- Régóta dolgozol itt? – faggat tovább, amitõl csak még feszültebb leszek.

- Mondhatni. Már egy ideje. Miért kérdezi? – méregetem gyanakodva, sosem jelent jót, ha a vendég kérdezõsködni kezd.

- Megfordulsz a privát szobákban is?

Mi van? Aki bárban dolgozik, az nem lehet más, csak prosti? Az van írva a homlokomra, hogy pénzért kefélek, vagy mi? Annyira elegem van már abból, hogy minden rohadt este végig kell ezt játszanom valamelyik gazdag köcsöggel, aki azt hiszi, hogy mindent megvehet magának, engem is.

- Én nem megyek szobára, nem vagyok kurva és nem fogok lefeküdni magával! – vágom oda a szavakat, nagyon dühös vagyok, és azt hiszem, most jön ki rajtam a feszültség is.

Ingerülten csapom az oldalamhoz a tálcát és sebesen szelve a lépcsõfokokat a földszintre robogok. Az sem érdekel, ha mondott volna még valamit, nem vagyok rá kíváncsi egyáltalán. Lent egyszerûen a pultra vágom a tálcát, hogy még Marco is összerezzen egy pillanatra.

- Cameron – kezdené, de megjelenik Ricardo és a karomnál fogva maga után rángat az öltözõkhöz.

- Elment az eszed? – üvölti az arcomba. – Van fogalmad róla, ki az a férfi?

- Ugyanolyan seggfej, mint az összes többi – felelem közönyösen.

- Az ott fent maga Eduardo Vargas. Ez a név talán még neked is mond valamit!

Oké! Erre nem számítottam. Róla mindenki halott már, ahogy a rémtetteirõl, meg a mocskos üzleteirõl is. Jó, ne szépítsük a dolgot, jelenleg õ irányítja a kolumbiai alvilágot, méghozzá kegyetlenül és véres kézzel. Mindenki retteg tõle, tudom, mert hallottam, ahogy róla beszélnek itt a klubban. Senki nem akar az útjába kerülni, vagy magára haragítani. És én ennek a pasinak ugattam be! Remek. Tényleg iszonyatosan király ez az éjszaka. Viszont lehet, hogy egy életre megoldódik minden problémám, ha mûszak végén kapok egy golyót a fejembe valamelyik mellékutcában. Ragyogó. De legalább nem kell majd azon gondolkodnom, miként lesz elég pénzem a hazajutásra. A halottak ugyanis nem aggódnak már a földi dolgokért.

- Igen, mond – ismerem be.

- És mit mond kis hülye? – sziszegi az arcomba Ricardo.

- Nyilván azt, hogy szarban vagyok.

- És miattad én is! – szorítja a karomat még jobban. – Úgyhogy sürgõsen összekapod magad és kedvére teszel, bármit kér is! Megértetted?

- Nem fekszem le vele, ahogy mással sem – ismétlem sokadszorra is, pedig már nagyon unom, hogy papagájt kell játszanom.

- Az a szerencséd kis szuka, hogy a vendégek még így is imádnak, különben már kivágtalak volna a picsába! Húzd meg magad! Érthetõ voltam? Nem akarok több gondot miattad!

- Rendben. A közelébe sem megyek, nyugodj meg! – ígérem meg, mi sem áll tõlem távolabb, minthogy még egyszer találkozzam vele.

- Csodás! – engedi el a karom. – Csak a gond van veled kis dög! – morogja, aztán faképnél hagy.

Túlzás lenne azt állítani, hogy a következõ egy órában megnyugszom, de végzem a dolgom, ahogy kell, kedves vagyok és segítõkész, de semmi több, viszont még így is rengeteg borravalót kapok. Persze mindig ott lóg a levegõben, hogy ennél sokkal többet is kaphatnék, ha széttenném a lábam, csakhogy arra nem vagyok hajlandó. Nem is tudom, minek kéne történnie ahhoz, hogy pénzért háljak valakivel, de nem szeretném, ha valaha odáig jutnék az életben. Annyira leköt a saját gondolatmenetem, hogy eltart egy darabig, amíg észlelem a pult elõtt ácsorgó, nem túl bizalomgerjesztõ kinézetû férfit. Bár ez sem igaz így, mert Marco löködi meg a vállam, hogy figyeljek végre.

- A privát bokszban várják a pezsgõt – közli.

- Máris viszem – mosolyog Marco és már pakolja is a tálcára, amit kell.

- A szõke viszi fel! Most! - néz a szemembe mogorván.

Ha én, akkor én. Nem akarok még több bajt mára. Fogom a tálcát, amit Marco már elõkészített és mindenféle lelkesedés nélkül újabb látogatás teszek az emeleti privát boksznál. Ezúttal meghúzom magam, kerülöm a pasas tekintetét, miközben az asztalra helyezem a behûtött pezsgõt meg az elegáns kristálypoharakat és igyekszem minél gyorsabban eltûnni.

-  Várj! – szól utánam, amikor megcéloznám a lépcsõt, mint egyetlen menekülés útvonalat. – Ülj le! Jól jönne a társaság!

- Mondtam uram, hogy én…

- Szépségem, ha meg akarnálak baszni, arról már tudnál – vág a szavamba ingerülten, a gyomrom összerándul a nyersen odavetett baszni szótól. – Csak a társaságodat kértem, ugyanis nincs kivel meginni a pezsgõt.

Tanácstalan vagyok. Nem akarom feldühíteni, de maradni sem akarok, élni viszont igen… Ez utóbbi eldönti a dolgokat. Leülök a távolabbi kanapéra, de attól tartok, látszik rajtam a lelkesedés hiánya.

- Töltenél? – int a pezsgõ felé.

- Nem a partnerével kellene most ünnepelnie? – érdeklõdöm profin kitöltve a pezsgõt.

- Neki nem volt kedve hozzá, nem járt olyan jól, mint én – hangzik az érzelemmentes válasz. – Szereted a pezsgõt?

- Ilyen fajtát még nem ittam, viszont munkaidõben tilos a pia – teszem keresztbe a lábaimat.

- Most nem tilos, a fõnököt bízd csak rám – int a poharam felé a fejével. – A sikeres üzletre – teszi még hozzá, miután összekoccintottuk a poharainkat.

Belekortyol a poharába, de a szemeit le sem veszi rólam, úgy méreget. Szinte érzem, ahogy kóstolgat a tekintetével. Nem bírom, ha így bámul valaki, fõleg, ha az egy átkozott csúcsragadozó, aki prédára les.

- Tényleg csak azért hívott meg erre a méregdrága pezsgõre, mert nincs más társasága? – kérdezek rá, hogy végre történjen valami.

- Lehetne több oka is, és van is, de jelenleg lenne néhány kérdésem, és lehet, hogy némelyikre tudod választ. És persze egy ilyen szépség társasága sosincs ellenemre.

Már megint a kérdések. Mégis mit tudhatnék én, amit õ nem? Szerintem semmit a világon, de úgysem úszom meg, kérdezni fog, nekem pedig válaszolni kell, ha jót akarok magamnak.

- Miféle kérdések? – kortyolok a pezsgõmbe.

- Elõször is, mi a neved?

Valahogy nem szeretnék bemutatkozni neki, nagyon nem, így néhány pillanatig az aranyló nedûben keresgélem a megoldást, de hiába.

- Cameron… Cameron Jonville – árulom el végül a nevem.

- Eduardo Vargas – nyújtja át az asztal felett a kezét, de nem fogadom el, nem akarom megérinteni. – Talán az udvariasság is ellenedre van szépségem?

Jelenleg minden ellenemre van, ami veled kapcsolatos barátocskám, de ezt nem mondhatom ki hangosan is, így csak nyelek egyet és elfogadom a felkínált jobbot, de gyorsan el is húzom egy rövid kézrázás után.

- Akkor rá is térhetünk a kérdéseimre – dõl vissza a kanapéra. – Arra lennék kíváncsi, hogy jártak-e itt mostanában külföldiek?

Én meg a nyertes lottó számokra lennék kíváncsi, meg arra, hogyan szabadulhatnék innen.

- Mindig járnak itt külföldiek. A turisták néha azt hiszik, bejönnek ide leinni magukat, mert itt akad prosti szép számmal és máris boldogabbak. Ezért tûnt fel azonnal, mikor megláttam, hogy maga nem piálni jött.

- És olyan külföldiek, akik franciául beszélnek, akik nem turisták? – löki a következõ kérdést.

Franciák, akik nem turisták? Mégis mi vagyok én, talán népszámláló? Fenébe már! Az ajkamon dobolok az ujjaimmal, ez már annak a jele, hogy nagyon ideges vagyok, akkor csinálom.

- Cameron…

- Gondolkozom oké? – kiáltok, de a megvillanó tekintetét látva azonnal vágom, hogy ezt nem kéne. – Izé… bocsánat uram, gondolkozom. Ne húzza fel magát, de nem szoktam meg a faggatózást. Ha valaki kérdezget a végén mindig ugyan az a vége.

Be akar mászni a nadrágomba, amit rohadtul utálok, ezért nem állok le soha csacsogni a vendégekkel.

- Éles nyelved van szépségem, ami nem baj, de tartsd kordában, mielõtt még a sírba visz téged – figyelmeztet. – A másik dolog pedig… most van fontosabba dolgom is, mint a lábaid közé mászni, bármilyen formásak is. Szóval, válaszolsz a kérdésemre?

Nem az a baj, hogy nem tudok válaszolni a kérdésére – elvégre fotografikus memóriám van, mindent megjegyzek, amit megnézek magamnak - , hanem az, hogy erõsen szûrnöm kell  az infót, amire kíváncsi, nem akarok belekeveredni semmibe. Bár emiatt már feleslegesen aggódom. A pasi pedig nem hülye, ha sokáig húzom az idõt, rájön, hogy csúsztatni akarok.

- Kimondottan a franciákra kíváncsi? – kérdezem, amire hidegen megvillannak a szemei. Oké, nem kérdezek vissza. – Csak azért érdekel, mert voltak itt franciák, de egy nõvel, meg egy sebhelyes pasival.

- Folytasd! – parancsol rám, és a hangjától görcsbe ugrik a gyomrom.

- Nem sokat tudok ezen kívül mondani. Néhányszor voltak itt, ennyi. Ja, meg még annyi, hogy a nõ tolvaj, leitatja és kizsebeli a gazdag vendégeket, de pár napja nem látom már itt, biztos átment egy másik bárba. Itt már kezdett kicsit feltûnõ lenni, amit csinál. És most elnézést, de dolgoznom kell – állok fel, remélve, hogy elégedett ennyivel is.

- Rendben. Mehetsz! – bocsát el, még a kezével is int, hogy mehetek.

Túlságosan leköt, hogy örüljek a szabadulásnak, különben azért elgondolkodnék rajta, miért is hagyott lelépni hirtelen ilyen simán.

Hajnalra teljesen kimegy a fejembõl mindaz, ami történt, egyrészt a rohadt sok munka, másrészt Marco csacsogása miatt, aki a mûszak végére ismét magára talál, mintha a feszkó nem is lett volna. Imádom a srácot, még az sem zavar, hogy õ elmegy pénzért a vendégekkel, de vállalja, hogy ilyen, és ezt díjazom. Sok álszent dolgozik itt, akik jártatják a szájukat, hogy õk aztán nem mennek szobára, miközben mindenki tudja róluk, hogy óránként megfordul bennük legalább egy farok. Amúgy lehet velük normálisan együtt dolgozni, szóval a többit leszarom. Most úgyis csak az érdekel, hogy minél elõbb hazajussak, ez az éjszaka kicsit sok volt. Fáradtan állok a zuhany alatt, de a szemem sarkából látom így is, hogy Marco engem néz. Csak hívnom kéne, hogy csatlakozzon és lenne szex is, de nem tudok lefeküdni vele, így, hogy õ – nevezzük nevén – prostiként is funkcionál. És történetesen annak a franciának a kedvence, akirõl Vargas érdeklõdött. Még jó, hogy nem faggatott tovább. Megrázom a fejem, aztán gyorsan felöltözöm, elköszönök a többiektõl és már húzok is kifelé.

- Még nem fejeztük be a beszélgetést – szól rám a hátborzongató hang, ahogy elhaladok a parkoló mellett.

Mit is gondoltam az imént? Még jó, hogy nem faggatott tovább? Na, errõl ennyit akkor. Sosem lesz vége ennek az elcseszett éjjelnek. Soha.

- Szerintem igen – reagálok azért önérzetesen.

- Szerintem meg szállj be a kocsiba! – löki ki a batár terepjáró ajtaját. – És ne kelljen többször szólnom.

A nyomaték kedvéért kiszáll „Mr. most viszed fel a piát” is, várom, hogy villantsa a fegyverét is. Veszek egy nagy levegõt, beülök Vargas mellé a kocsiba és erõsen igyekszem elfojtani egy heveny pánikrohamot, miután becsukódik az ajtó. Valahogy nem nyugtat meg, hogy kettesben vagyok ezzel a férfivel egy tágasnak éppen nem nevezhetõ helyen.

- Már mindent elmondtam – közlöm azonnal.

Nem kellett volna megszólalni, ez kiderül abból, ahogy felém hajolva elkapja az állam és kényszerít, hogy ránézzek.

- Utálom, ha át akarnak verni, szöszi – tájékoztat jeges hangon. – Kár lenne a szép arcodért meg a formás kis testedért.

Megfeszülve hallgatom a szavait, hirtelen kínosan kevésnek érzem viselet szempontjából a trikót meg a vékony nadrágot, amit felvettem, mivel kevéssé tetszik, ahogy méreget.

- Nem akarom átverni, de nem tudom, mit mondhatnék még – nézek a szemébe, és ez nem is hazugság, fogalmam sincs róla, mit akar még hallani tõlem.

- Emiatt ne aggódj! Én kérdezek, te válaszolsz, szépségem! – engedi el az állam, aztán megütögeti a vezetõ oldali ülést, hogy indulhatunk.

- Hová megyünk? – kérdezem feszülten.

- Én kérdezek! – emlékeztet. – Amúgy pedig kocsikázunk egy kicsit beszélgetés közben. Kezdjünk is hozzá. Gyakran jönnek a franciák?

- Gyakran – bólintok. – Heti négyszer biztosan, de nincs fix idõpont.

- Piálni jönnek, vagy mit csinálnak, amikor itt vannak?

- Állandóan a privát szobák valamelyikében vannak. A fõnöküknek Marco a kedvence – mondom halkan.

- Nos, akkor elbeszélgetek ezzel a Marcóval – bólogatja.

- Ne! – kapom rá a tekintetem. – Marco rendes fiú.

- Csak egy kurva, semmi más – közli a véleményét. – Pótolható! Eldobható – teszi még hozzá, amiért meg tudnám ütni.

- Semmit sem tud Marcóról – szûröm a fogaim közt.

- De azt igen, hogy kedveled – néz a szemembe. – Mit szólnál, ha megállapodnánk mi ketten?

- Mégis miben? – nyelek egyet.

- Te megtudod nekem mindazt, amit Marco tud a franciáról, cserébe én nem megyek a közelébe. Mit szólsz? Elfogadod?

- Ez nem megállapodás, ez zsarolás! – sziszegek dühösen.

- A zsarolás olyan durva szó – hajol közel hozzám. – Nevezzük inkább kölcsönösen elõnyös alkunak, szépségem! Az óra ketyeg, Cameron! – hajol egyre közelebb.

- Rendben – mondom gyorsan egészen az ajtónak simulva. - Megtudom, amit tudni akar!

A fülledt meleg, a hõség szinte állandó Kolumbiában, mégsem tudtam hozzászokni mióta ebben a tetves országban élek. Gyûlölöm az állandó tûzõ napot, ezt az elhagyatott poros mocskos vidéket, de végül is ez van.

Ebben a világban nincs idõ arra, hogy a helyzetem miatt panaszkodjak, mert ha egyetlen pillanatra is rést hagyok a páncélon, egyesek azt hiszik majd hasznot húzhatnak ebbõl. Nem veszélytelen és nem is egyszerû a világ egyik legnagyobb drogbárójának lenni, sokan szeretnék ezt a címet maguknak és sokuk egy szép száraz gödörben is végzi az ültetvényeim mellett.

Az alvilágnak megvannak a maga törvényei, minden „üzletember” a maga módján intézi az ügyleteit, de egy törvényt mindegyik betart. Nem köpnek a zsaruknak. Aki ezt megteszi halott ember.

Én két törvényt ismerek, amik eddig mindig jól beváltak. Az egyik: az alku megköttetett.

Mindig szükség van valami egyezségre. Minden fogaskerék csak úgy mûködik olajozottan, ha elõre megegyezünk a feltételekrõl. Ha jók a feltételek az alku is jó lesz, és a megállapodást soha nem szegném meg. Ezt azok is tudják akikkel üzletelek, ezért is szeretnek velem szállíttatni.

A másik törvényem: ölj vagy megölnek. Talán még hasznosabb, mint az elõzõ, hisz az ellenséget jobb ritkítani, mint gyûjteni magam köré. Az árulókat, a tolvajokat és az olyanokat, akik kémkedni jöttek egy másik kartellnek elõnyösebb kiiktatni, amint megneszelem, hogy nem tiszták. Úgy, mint ezt a nyivákoló mocskot aki elõttem fetreng.

- Tudod Carlos, egy ideig még bíztam is benned. – mondom hidegen a földön fekvõ spiclinek – El is gondolkodtam rajta, hogy beveszlek a buliba, de elkövettél egy nagyon nagy hibát.

Lassan elõveszem a tokból az egyik fényes Desert Eagle AE50-est, amit mindig magamnál tartok. Ellenõrzöm a tárat, majd halk kattanással kibiztosítom.

- Nem csináltam semmit fõnök! Esküszöm, valaki be akar mártani…

- Ó nyugalom Carlos, ebbõl már nem ásod ki magad. – mosolygok rá számítón, majd a mellette fetrengõ csajra bökök. – Ott követted el a hibát, hogy elfogadtad tõle a kokót. Ha beállva nem tudod tartani a pofád, akkor az a te bajod, engem hidegen hagy.

Lelövöm a lotyót és belerúgok egyet, hogy a hátánál lévõ gödörbe zuhanjon.

- Ne tedd ezt! Mindent elmondok! Tudom, hogy ki akarta tönkrevágni a bizniszed, mindent kitálalok, csak ne ölj meg! Segíteni fogok elkapni õket, bíznak bennem…

- Persze, hogy bíznak benned, azért küldtek téged megdögleni, mert olyan értékes vagy. Szóval, két választásod van. – elgondolkodva megkerülöm a gödröt, amit azért ásattam, hogy legyen hová pakolni a hullákat.

- Bármit megteszek…

- Egy: most szépen elregéled, hogy ki akar keresztbetenni nekem. Elmondod miért vagy itt és azt is, hogy hány rohadék jött még veled Cali-ba. Ha ez megvan, kapsz egy golyót a fejedbe. A második lehetõség: nem beszélsz, vagy hazudsz, és akkor nem lõlek le. Beváglak abba a gödörbe, meglocsollak egy kis benzinnel és rád áldozom S.T. Dupont Maduro öngyújtómat. Pár ezer dollárral biztos többet ér, mint az életed. – közlöm hidegen – Na, mi legyen?

Mereven bámulom a földön fetrengõ mexikóit, szánalmas látványt nyújt. Férfi létére képen sírni, mint egy gyerek.

- Kérem, ne tegye… családom van…

- Chh… nyilván boldogok lesznek, hogy megszabadulnak a szeméttõl. – kinek kellene egy ilyen férfi?

Egy gyenge áruló, aki a földön csúszva könyörög az életéért.

- Kérem… - zokogja a nyomorult.

- Rendben. José, hozd a benzint. – ha nem beszél én nem húzom itt az idõm.

- Oké fõnök. – elmegy és ez perc múlva vissza is tér a fekete, matt benzines kannával.

- Ne! Jól van… beszélek! – rimánkodik, mikor az emberem felemeli a kannát. – Van egy férfi… Andreés Chazen, õ fizetett, hogy megtudjam a laborok helyét, a finomítókat és a csempésztelepeket. Azt mondja jó fogás lenne a zsaruknak…

- Chazen? Egy francia kutyának akartál beköpni?! – azok a mocskok mindig is be akartak törni a kábítószer iparba, de sosem tudtak nagy tételben játszani.

- Nem mondtam nekik semmit… nem sikerült semmit sem kiderítenem, csak annyit, hogy hol csomagolják az árut, de még nem tudnak róla! Két nap… két nap múlva este tizenegykor kellett volna találkoznunk!

- Hol?

- Cali-ban… van egy bár, ahol gyakran megfordul… a… a Margarita.

Margarita? Hallottam már róla. Elég ismert szórakozóhely, azt hiszem néhány emberem emlegette. Sõt, úgy tudom a pénzes emberek is szeretnek oda járni.

- Ennyi? – kérdezem mexikóit, majd mikor bólint már nyitná is a száját, hogy megszólaljon, de én azt már nem várom meg.

A fejébe eresztek egy golyót, majd a ribanc mellé begördítem a másfél méteres gödörbe.

- Gyújtsátok meg. – szólok hátra az embereimnek, akik már öntik is a benzint. Így sokkal praktikusabb. Nem kell újabb gödröket ásni, nem fog minden bûzleni a rothadó tetemektõl. Elégnek és nincs vele több gondom. Elrakom a fegyvert és lassan elindulok vissza a kocsim felé, de közben persze jár az agyam.

Ha két nap múlva ott lesz a találka, akkor ott kell elkapni a rohadékokat. Ezzel ugyan lehet, hogy a fõ probléma nem lesz megoldva, hisz a csigazabáló mocskok küldhetnek egy másik bandát, de legalább egy idõre kivonhatjuk õket az egyenletbõl. A bárt viszont nem igazán ismerem, tehát jó lesz egy kis terepszemlét tartani. A helyszínismeret néha életet menthet és legalább utánanézhetek egy kicsit az ürgének is. Ha már többször járt ott, valaki csak emlékszik rájuk.

*** 

Egy alapos készülõdés után – mivel sehová sem szeretek lestrapáltan menni – kiszállok a bár parkolójában. Egész szép sor áll a bejárat elõtt, de természetesen elõttem rögtön kinyitja az ajtót a kidobó ember, sõt még az emberek is félreállnak.

A helyiek, akik már jó ideje itt élnek, ha nem is személyesen, de ismernek már annyira pletykákból és híreszelésekbõl, hogy ne álljanak az utamba. A pincérek és pultosok is mereven bámulnak, még a táncoló emberek tömege is lelassul míg elhaladok mellettük, fel az emeletre vezetõ lépcsõhöz. Mögöttem öt biztonsági ember, akik már elég jól képzettek, hogy ne kelljen utasítást adnom nekik, hanem maguktól szóródnak szét a bárban, hogy körülnézzenek. Egy velem tart a privát részhez, de a bejáratnál megáll.

Estére még van egy kis dolgom és úgy döntöttem miért ne tehetném át ide a megbeszélést, hogy összekössem a kellemest a hasznossal? Elõbb viszont egy kis lazítás sem ártana.

Átsétálok a hátsó részbe, ahol egy mini kaszinó kapott helyet a pénzesek számára. Egy kis Black Jack jó lesz…

Két órával késõbb sétálok vissza bokszhoz, az elegáns fekete bõrkanapék kényelmesek és most már egy ital is jól esne. Az tárgyalópartner bármelyik pillanatban itt lehet, bár nem csodálkozom rajta, hogy késik. Az ukránok sosem voltak pontosak.

A lépcsõnél feltûnik egy igen csak szemrevaló férfi, a bár egyenruháját viseli tehát nyilván õ lesz a pincér. De pincérnek túl csinos. Inkább el tudnám képzelni mondjuk, hogy a vendégek szórakoztatására tartják. Nem lenne meglepõ.

- Jó estét, uram! – szívélyes mosoly – Mit hozhatok önnek?

- Mit ajánlasz? – kérdezem, hisz még nem voltam itt nem tudom mi a kínálat.

Pár szót várnék tõle csak, de úgy tûnik ennek a szépségnek más elképzelése van az ajánlásról.

- Ezt az esti programjától tenném függõvé. Mivel azt kizárnám, hogy a ház falát készül kirúgni, és azt sem tartom valószínûnek, hogy a kurvázás, vagy a lerészegedés lenne a fõcélja… Az hiszem üzleti ügy lesz, akkor pedig whisky jéggel, aztán a sikeres üzletkötés után egy elegáns pezsgõ. Ön ilyen típusnak tûnik – mondja, miközben karamell színû szemeit rám szegezi.

Érdekes… és merész. Általában a pincérek nem szoktak ilyen közvetlenek lenni velem, csupán remegõ kezekkel szorongatják a jegyzettömbjüket, hogy minél elõbb szabaduljanak. Ez a férfi pedig, lazán oldalra biccentett csípõvel mondja a magáét. Bár meg kell hagyni… azok a combok igen csak figyelemre méltóak. Kedvem lenne erõsen végighúzni rajtuk az ujjaimat, hogy megtudjam tényleg olyan feszesek-e mint amilyennek tûnnek.

Gondolataimból az ismételten felcsendülõ hangja ránt ki.

- De a változatosság kedvéért keverhetek önnek egy ütõs kis koktélt, ha már nagyon unja a whiskyt.

A koktél nem az én világom. - Maradjunk az elsõ verziónál. Whisky jéggel, aztán jöhet a Dom Perignon.

A pezsgõ az egyetlen, amit a franciák jól csinálnak.

- Ahogy kívánja. Máris hozom – indulna is lefelé, de valami még megragadt a fejemben.

- Csak a teljesség kedvéért! Mit ajánlottál volna kurvázáshoz és lerészegedéshez? – bár távol áll tõlem mind a kettõ, viszont kíváncsi vagyok.

- Természetesen tequilát – mosolyogva pillant vissza a válla fölött.

Egészen csábító kis kurva, fõleg ezekkel a különlegességekkel, nem is csodálom, hogy alkalmazzák. Kolumbiában ritka az ilyen világos bõr, a szõke haj és a karamellszínû szempár.

Eltûnik, én pedig egészen türelmesen várok, mert az ukrán rohadéknak van pofája eddig hét percet késni, úgyhogy remélem piszok jó ajánlata lesz, ha van mersze megváratni.

Pár perc múlva elõkerül a szõke szépség is az italommal. A megszokott kocka formájú pohárban pár jégdarab és a borostyán színû folyadék.

- Tessék, egészségére.

- Köszönöm. Mond csak… te ugye nem kolumbiai vagy? – kérdezem, bár a külsejébõl rá lehet jönni.

- Nem uram. – válaszolja, bár egy kissé elkomorul.

- Régóta dolgozol már itt? – esetleg találkozhatott már azokkal a francia mocskokkal, vagy láthatta velük a mexikóit. Eléggé kirínak a tömegbõl.

- Mondhatni. Már egy ideje. Miért kérdezi? – gyanakvó, tartózkodó tekintet.

- Megfordulsz a privát szobákban is? – kérdezem érdeklõdve, végül is nem hiszem, hogy nyilvánosan tárgyalnak meg egy ilyen ügyet.

Hirtelen sértettség jelenik meg a szemeiben, összeszorítja azokat a szexi barackszínû ajkait.

- Én nem megyek szobára, nem vagyok kurva és nem fogok lefeküdni magával! – közli vehemensen, már-már sziszegve a szavakat.

Az oldalához csapja a tálcát és megfordul, most tûnik csak fel, hogy a feszes kis segge milyen szépen domborodik ebben a nadrágban. Sértetten lerobog a lépcsõn, de nem szólok utána.

Tehát nem kurva? Furcsa… és nyilván fogalma sincs ki vagyok, mert akkor nem beszélt volna így pedig csak néhány dolgot kérdeztem.

- Mr. Vargas? – hallom egy ismeretlen férfi hangját oldalról, mire arra fordítom a fejem. – Elnézését kérem a szöszi viselkedéséért, ha gondolja beszélek vele vagy kirúgom…

- Ki maga? – õ nyilván ismer, de én nem.

- Ricardo Gonzales, a bár tulajdonosa. Kívánja, hogy kirúgjam? Mindig ilyen szemtelen, nem hajlandó a vendégek kedvére tenne, akárhogy fenyegetem.

Ez érdekes. Pedig jó sok lóvét kereshetne magának már csak egy éjszakával is. Van, aki nagyon sokat fizetne egy ilyen testért az ágyában.

- Nem szükséges. Most hagyjon magamra, mert megjött akit vártam. – küldöm el, mert az ukrán megjelenik a lépcsõ tetején.

A kolumbiai lelép, kissé tartózkodva araszol el a sebhelyes ukrán mellett, de végül eltûnik a lépcsõn.

Majdnem egy órába telik mire végre megértetem ezzel az idiótával, hogy itt nincs szükség a laborban gyártott bogyóikra, még úgy is, hogy tökéletesen beszélek oroszul. Ugyan minek kellenének nekem party drogok mikor az enyém a legnagyobb kokainültetvény a világon, ezenkívül az arab államokból kitûnõ minõségû hasist szerezhetek. Itt eszek a szerek mennek. A bogyók csak olyan helyen hasznosak, ahol félnek, hogy lebuknak a zsaruk miatt. Itt ez a veszély nem áll fenn.

De mivel az ukrán nem csak rám akart sózni valamit, hanem venni is akart, mégis volt mirõl beszélnünk. Ötezer kiló kokain nem épp a legnagyobb üzletem, de mivel elsõ osztályú cuccot akarnak szép kis summa lesz. A tárgyalás végén õ rögtön elmegy, hiszen nem boldog amiért nem tudta rám sózni az áruját. Ez van.

A whisky már rég elfogyott és végül is kedvet kaptam a pezsgõhöz, de a szépség nincs sehol. Intek egyet José-nak, aki azonnal oda is jön hozzám.

- Menj le és szólj a szõke pincérnek, hogy hozhatja a pezsgõt.

- Igen fõnök!

Kényelmesen hátradõlök és megvárom, míg az emberem visszaér, felém biccentve jelzi, hogy minden megvan és egy perc után elõ is kerül a szépség.

Furcsa a tekintete, alig akar a szemembe nézni miközben lepakolja a behûtött pezsgõt és a két poharat. Ezek szerint most vagy megbánta az elõbbi kis kirohanást, vagy a kedves fõnöke megfenyegette, ahogy mondta.

- Várj! – szólok rá, mikor fordulna. – Ülj le! Jól jönne a társaság!

Kíváncsivá tett és egyébként sem tettem fel még az összes kérdésem.

- Mondtam már uram, hogy én…

- Szépségem, ha meg akarnálak baszni, arról már tudnál. – mondom kissé ingerülten. Nem tûröm, ha sokáig kéreti magát, holott megtehetném, hogy akkor fektetem le mikor jólesik. – Csak a társaságodat kértem, ugyanis nincs kivel meginni a pezsgõt.

Ránéz az asztalra, majd rám és a másik kanapéra és végül leül, de látom, hogy nem akaródzik.

- Töltenél? – intek a pezsgõ felé.

- Nem a partnerével kellene most ünnepelnie? – kérdezi miközben gyakorlottan kinyitja a pezsgõt és ügyesen tölt a poharakba.

- Neki nem volt kedve hozzá, nem járt olyan jól mint én. – az ukránok egyébként sem azok az ünneplõ fajták.

- Szereted a pezsgõt?

- Ilyen fajtát még nem ittam, viszont munkaidõben tilos a pia – leül velem szemben, hosszú lábait keresztbe teszi.

- Most nem tilos, a fõnököt bízd csak rám – a pohár felé intek és mikor megfogja elõrehajolok és koccintunk. – A sikeres üzletre.

Belekortyolok, közben õt figyelem, felmérem, habár az arcán sem találok semmit ami nem lenne olyan… dögös és mégis kifinomult. A pezsgõ is finom, kissé édeskés kellemesen buborékos, pont megfelelõ.

- Tényleg csak azért hívott meg erre a méregdrága pezsgõre, mert nincs más társasága? – kérdezi, úgy tûnik visszatér a kicsike bátorsága és már nem kerüli a pillantásom.

Halványan elmosolyodom, bár magam sem tudom.

- Lehetne több oka is, és van is, de jelenleg lenne néhány kérdésem és lehet, hogy némelyikre tudod a választ. És persze egy ilyen szépség társasága sosincs ellenemre. – üdítõ egy olyan férfi jelenléte, aki nem rakná szét a lábát egy kis zsetonért.

- Milyen kérdések? – kérdezi, miközben ismét kortyol a pezsgõbõl.

- Elõször is mi a neved?

Nem szeretek úgy beszélgetni, hogy az illetõnek még a nevét sem tudom.

Nem válaszol rögtön, egy pillanatig csak nézi a pohárban gyöngyözõ buborékokat, majd rám emeli a csábító pilláit.

- Cameron… Cameron Jonville.

- Eduardo Vargas. – átnyújtom a kezem az asztal fölött, de nem fogadja el. Ha így folytatja fel fog dühíteni. – Talán az udvariasság is ellenedre van szépségem?

Nyel egyet, kívülrõl úgy tûnik mintha olyan borzasztóan nehéz feladat elé nézne, de végül is elfogadja. A keze nyirkos, igazolja a néha kapkodó tekintetét, mi szerint ideges, de nem veszem figyelembe.

- Akkor rá is térhetünk a kérdéseimre. – visszadõlök a kanapéra és elgondolkodom mivel is kezdjük. – Arra lennék kíváncsi, hogy jártak-e itt mostanában külföldiek?

- Mindig járnak itt külföldiek. A turisták néha azt hiszik bejönnek ide leinni magukat, mert itt akad prosti szép számmal és máris boldogabbak. Ezért tûnt fel azonnal mikor megláttam, hogy maga nem piálni jött. – mondja, bár a szóáradatból csak annyi lényeges számomra, amit legelõször mondott. Úgy tûnik szeret beszélni.

- És olyan külföldiek, akik franciául beszélnek és nem turisták?

Megint nem szól, már-már irritáló ingerlõ mozdulattal dobol az ujjaival a puhának tûnõ ajkain. Még mindig nem értem, hogy nem lett kurva belõle egy ilyen helyen, nem hiszem, hogy annyi lóvéja lenne, különben nem itt melózna. Adhatnék neki jövedelmezõbb munkát, de mivel elég hajthatatlan és nagyszájú… ki tudja.

- Cameron…

- Gondolkozom oké?! – kiáltja, de a hangnemtõl rögtön elsötétül a tekintetem és ezt õ is észreveheti. – Izé… bocsánat uram, gondolkodom. Ne húzza fel magát, de nem szoktam meg a faggatózást, ha valaki kérdezget a végén mindig ugyanaz a vége.

Hát persze…

- Éles nyelved van szépségem, ami nem baj, de tartsd kordában mielõtt még a sírba visz téged. – mondom figyelmeztetõn, de mondhatni elfogadtam a bocsánatkérést, ezért nem haragszom. – A másik dolog pedig… most van fontosabb dolgom is, mint a lábaid közé mászni bármilyen formásak is. Szóval, válaszolsz a kérdésemre?

A víz gyorsan csorog végig a testemen, ahogy a medence partjára húzom magam. Amikor csak tehetem, hódolok a szenvedélyemnek, az úszásnak. Még ücsörögnék is egy kicsit, de a falon lévõ óra szemtelen emlékeztet rá, hogy késésben vagyok. A fõnököm, Ricardo nem fog megdicsérni, utálja a késést. Kapkodva rángatom magamra a ruháimat, aztán leintek egy taxit és a klubhoz vitetem magam. Felesleges pénzkidobás ez is, amit nem engedhetnék meg magamnak a körülményeim ismeretében. Csak az van, hogy azt még kevésbé engedhetem meg magamnak, hogy kirúgjanak. Tehát, ha választanom kell aközött, hogy taxizom egyet, vagy kirúgatom magam, akkor az elõbbit választom. A hátsó bejáratnál felmutatom a kártyámat a biztonságiaknak, majd megcélzom az öltözõt, mielõtt a fõnök meglátja, hogy csak most értem be. Öltöznöm kéne, de muszáj zuhanyoznom, lemosni magamról a medence vizét, így beállok a tus alá és csúcssebességgel felfrissítem magam. Nem szeretek kapkodni, de most rá vagyok kényszerülve, mert az óra ketyeg. Elhúzom a szám, amikor belebújok a szûk, fekete nadrágba meg a vékony, fehér pólóba, egyiket sem szeretem túlságosan. A nadrág kész kínzás a fülledt kolumbiai éjszakában, a felsõ meg túl kihívó munkaruhához képest, de a véleményem rohadtul nem kérdezte meg senki ezzel kapcsolatban. Nagyjából az van, hogy mehetek amerre látok, ha nem tetszik a rendszer. És mint már emlegettem a helyzetem, nem engedhetem meg magamnak, hogy munka nélkül maradjak. Annak is örülhetek, hogy ebbe a klubba egyáltalán felvettek. Az igazság az, hogy ezt sem annak köszönhetem, hogy pultos lenne a szakmám, hanem a külsõmnek, nem sok szõke ember szaladgál errefelé, üzleti szempontból fõnyereménynek bizonyulok. Ezért nem vágott még ki Ricardo a sok nézeteltérésünk ellenére sem, amikbõl akad bõven, leginkább a „miért nem vagy hajlandó kefélni a vendégekkel” témakörben. Engem rohadtul nem érdekel a dolog, már az elején megmondtam neki, hogy nem vállalok ilyesmit, nem vagyok eladó, bármennyire kell is a pénz. Úgy tûnt megérti, de nincs nap, hogy ez a téma ne kerülne elõ, legfõképpen akkor, amikor valamelyik nagyon gazdag vendégnek kell elmondania, hogy sajnálja, de nem megyek el vele. Nem is emlékszem olyan napra, hogy ne üvöltött volna velem valamiért. Most is várom, hogy megjelenik a pultnál és balhézni kezd, de nincs sehol. Nem hiányolom, de mindig pattog egy sort, amikor mûszakba állok. Nem tudom, hogy más srácot is ennyit csesztet-e, mint engem, de részemrõl már nagyon unom. Néhány perc után feltûnik, hogy mindenki ideges, a levegõben lévõ feszültséggel ki lehetne világítani egy kisebb várost. Még a pultos társam, Marco is szokatlanul csendes, ami rá nem jellemzõ, mivel állandóan jár a szája, csivitel, csacsog. Édes pofa, most mégis csendben babrál a poharakkal. Komolyan, mintha meghalt volna valaki. Egy másik napon talán megkérdeznem, mi a fene van, de most nem érdekel, elõkészítem a pultot és várom, hogy megkezdõdjön az este.

Két órával késõbb már el is felejtettem, hogy milyen hangulatban indult az este, annyian vannak, hogy levegõhöz is alig jutunk a pultnál. Olyan az egész bár, mint egy felbolydult méhkas, ahogy máskor is, de az a fura feszkó még mindig érezhetõ, csak nem tudok agyalni az okán, mert egyik koktélt keverem a másik után. Nem is baj ez, gyorsabban telik az este, elõbb jön el a hajnal, amikor leléphetek innen. Éppen egy cigire lépnék ki, amikor Louis, a kisfõnök rám szól, hogy menjek fel az emeleti privát bokszhoz kiszolgálni. Közölném vele, hogy mióta betettem ide a lábam a mai napon, még nem sikerült két percet pihennem, de már rohan is tovább, én meg morogva nyúlok egy tálcáért és megcélzom az emeletet. Nagyon ritkán küldenek fel ide, senki nem szeret magyarázkodni miattam, de most úgy látszik, nagyon el van havazva mindenki, ha nekem kellett jönni.

A privát bokszban magas, elegáns férfi ücsörög. Nem az a szokásos gazdag bunkó, aki fél kiló arannyal a nyakában veri a nyálát, az a fajta, akivel nem szívesen találkoznál egy kivilágítatlan sikátorban. Az arca rezzenéstelen, a legkisebb érzelem sem látszik rajta, leginkább egy kiélezett penge jut eszembe róla, de nem tudnám megmondani, hogy miért. Talán a szeme miatt, amirõl a közelgõ vihar jut eszembe, ahogy a semmibõl feltámadva mindent elsöpör, ami az útjában áll. Normál esetben messzirõl elkerülöm az ilyen típusú férfiakat, de most nincs választásom, végzem a dolgom.

- Jó estét, uram! – üdvözlöm kedvesen, ahogy minden vendéget szoktam. – Mit hozhatok önnek?

- Mit ajánlasz? – kérdezi valami hátborzongatóan mély hangon.

- Ezt az esti programjától tenném függõvé – felelem. – Mivel azt kizárnám, hogy a ház falát készül kirúgni, és azt sem tartom valószínûnek, hogy a kurvázás, vagy a lerészegedés lenne a fõcélja… - gondolkodom el. – Az hiszem, üzleti ügy lesz, akkor pedig whisky jéggel, aztán a sikeres üzletkötés után egy elegáns pezsgõ. Ön ilyen típusnak tûnik – mondom végül.

Tudom, hogy sokat jár a szám, és a szemem sarkából látom, hogy Ricardo a bárnál állva fogja a fejét, ami azt jelenti, hogy nagyon nem nekem kéne itt lennem most ezzel a férfivel, de már mindegy.

- De a változatosság kedvéért keverhetek önnek egy ütõs kis koktélt, ha már nagyon unja a whiskyt – folytatom, ha már kiakadnak miattam, akkor legalább legyen miért.

- Maradjunk az elsõ verziónál – közli. – Whisky jéggel, aztán jöhet a Dom Perignon.

- Ahogy kívánja – írom fel a rendelést. – Máris hozom – indulok a lépcsõ felé.

- Csak a teljesség kedvéért! Mit ajánlottál volna kurvázáshoz és lerészegedéshez? – szól utánam.  

- Természetesen tequilát – pillantok hátra mosolyogva a vállam felett.