Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


1. 2. 3. <<4.oldal>> 5.

Sasha2015. 01. 30. 15:17:13#32367
Karakter: Cameron Jonville
Megjegyzés: Drogbárómnak Kolumbiából szeretettel :)


- Ha jobban megismersz, rájössz majd, sohasem aggódom – hangzik a komoly és egyben komor válasza, amivel nem lep meg túlságosan, eddig sem aggódta halálra magát.

- Akkor mi a gond? – érdeklődöm.

Nem válaszol azonnal, nyilvánvalóan mérlegel, ahogy én is szoktam, mielőtt választ adok neki, amikor faggat. Most kb. ugyanaz a helyzet, csak ezúttal ő hezitál.

- Minden apró részletet el kell mondanod, mert lehet, hogy olyasmi is hasznos lehet, amiről nem gondolnád. Hidd el, ebben a szakmában egy szám, egy időpont, vagy egy név is eldöntheti egy ember életét. Ezt jobb, ha megjegyzed – oktat, mintha magamtól nem lennék tisztában ezzel.

- Mindent el fogok mondani – bólintok, aztán elmosolyodom. – Mennyi is az a zsebpénz? – firtatom.

- Mire kell a pénz Cameron? – válik éberré azonnal.

- A koporsómra gyűjtök drogbáróm – húzom el a számat előadva a hülye viccemet, ő meg nem szól semmit, csak figyeli az arcomat. – Még nem tudom, oké? – vonok vállat. – Ha már csinálok valamit, akkor legyen olyan, mint egy alkalmi meló, mert, ha mindent ingyen kapok, pontosabban szexért, így olyan leszek, mint egy kitartott, azt meg rühellem – közlöm.

- Legyen – egyezik bele meglepően simán. – Ötszáz dollár egy napra. Ha megtudsz valami hasznosat, az összeg emelkedni fog, arányban az információk fontosságával.

- Megegyeztünk – vigyorgok és odahajolnék egy csókra, de ő elhúzódik tőlem és a szemembe fúrja a tekintetét.

- El kell mondanom, mit ne tegyél? Vagy azt, hogy mi milyen következményt von maga után? – érdeklődik hűvös nyugalommal, ahogy mindig.

Egy pillanatra ledermedek, hirtelen eszembe jut, hogy ez nem egy rózsaszín tündérmese, ahol Eduardo a szőke herceg, én meg a hamvas hercegnő. Nem, ez rohadtul nem így van, a valóságban, Eduardo a gyilkos szörnyeteg, aki elérte, hogy mindenben a kedvére tegyek, mert két élet függ tőle, a sajátom és a barátomé, akit ráadásul még utál is.

- Nem kell. Tudom.

- Helyes – csúsztatja a tarkómra a kezét és közelebb húz, hogy megcsókolhasson.

Nem igazán akarok most csókolózni vele, de őt ez nem zavarja, kitartóan tapad az ajkamra, aztán engem is legyőz a kémia és heves csókcsatába bonyolódunk, amit heveny levegőhiány kísér. Persze Eduardo közben sem tétlenkedik, kezei végigcsúsznak a hátamon a köpeny alatt, és meg sem állnak a fenekemig, ahol kihasználva az érzékenységemet, a lukamat piszkálja, mert hallani akarja, ahogy felnyögök.  Nem tehetek róla, hosszú ideig érzékeny maradok a szex után, most sincs másként. Gyakorlatilag simán belém hatolhatna, ha akarna, mert kész vagyok rá.

- Mit szólsz a medencéhez? – csókolgatja a nyakam.

Csak egy halk nyögéssel válaszolok, majd a vállára borulva kapaszkodom meg, amikor feláll velem, ő már úgyis eldöntötte, hogy szexelünk a medencében, nekem meg nincs kifogásom, csak a dereka köré csavarom a lábaimat.

- Majd kapj el, mielőtt megfulladnék – kuncogok kicsivel később a medence partján toporogva, miközben ő lebűvöli rólam a köpenyt.

Ezúttal én nem várom meg a reakcióját, egy kecses fejessel tűnök el a kellemesen hűvös vízben, amit kicsivel később már jóval forróbbnak érzek, miután Eduardo elkap és megvalósítja rajtam a hátsó szándék fogalmát, legalább kétszer.

 

A medencézés után Eduardo az ágyba parancsol pihenni. Az elején vitázom vele egy kicsit, de amint leteszem a fejem a párnára, rám tör a fáradtság, hirtelen soknak tűnik, amit szex terén műveltünk ezen a napon. Igazából nem volt sok, csak nyolc hónap kihagyás után tűnik annak. Másnap érzem is minden porcikámat, de nem bánom, iszonyatosan kellett már ez, el sem tudom mondani, mennyire. Egyedül ébredek az ágyban, de nem vagyok csalódott miatta, Eduardo az, ami, hiba lenne azzal áltatnom magam, hogy a személyemnek különleges jelentősége van az életében. Nem, én vagyok a szőke cica, aki kielégíti majd a vágyait, amikor ő akarja, amikor neki lesz rá ideje és talán néha enged a csábításomnak, mint tegnap a kertben. Ha fogadnom kéne, azt mondanám, a testemnél, meg a szexnél sokkal fontosabb neki, hogy megszerezzem az információt, amire annyira kíváncsi. Tehát ehhez kell tartanom magam minden percben, nem szabad hagynom, hogy a szenvedélyes és intim pillanatok megzavarják a fejem, mert az út végén végem lesz, akár akarom, akár nem. Tehát az egyetlen célom, hogy minél hosszabb legyen ez az út. Nem túl kellemes gondolatok, de ez az igazság, a valóság, amiben élnem kell a jövőben, ehhez alkalmazkodom hát. Felkapok egy alsót, egy trikót meg egy vékony melegítőt és lemegyek reggelizni. Találkozom Eduardóval is, de három csókot leszámítva az üzlettel foglalkozik, így én sem erőltetem a csacsogást, bár azon szívesen leállnék vitatkozni vele, hogy miért kell még a házban is őriztetnie. Mégis mit tudnék csinálni? Minden és mindenki az övé, senki nem segítene nekem, ha szökni akarnék. Nem értem a dolgot és duzzogok is rajta, főleg, hogy Sanchez láthatóan nem kedvel, és én sem őt. Pedro más, őt már megszoktam, és róla tudom, hogy nem rühell. Nem csinálok semmi különöset a drogbáróm távollétében, úszom, napozom, ebédezem, aztán megint úszom és alszom egy kicsit, de Sanchez mindenhol ott van. Nagyon idegesítő, így a végén egy nagy sóhaj kíséretében kártyázást javasolok, ha már úgyis velem kell lennie. Kicsit nehezen indul a dolog, mert berzenkedik ellenem, de úgy a harmadik kör tájékán feloldódik, esküszöm, néha még mosolyog is közben. Mire a „gazdi” hazaér, már jó hangulatban verjük a blattot, és úgy érzem, Sanchezzel sem lesz gondom a jövőben.

- Cameron! – szólít az úr, én meg rámosolygok, aztán utána sétálok, amikor int, hogy kövessem.

Halkan csukom magam után a dolgozószobájának ajtaját és lassan közelebb settenkedem hozzá, mivel nem tudom, ezúttal milyen hangulata van éppen.

- Minden jól ment? – állok meg előtte.

- Még nem – kapja el a derekam és magához húz. – De majd fog.

Nem kell figyelmeztetnie az üdvözlésre, készségesen simulok hozzá egy köszöntő csókra, ami elhúzódik, főleg, mert harapdálja még az ajkaimat a végén.

- Készen vagy? – enged el.

- Aha, felőlem indulhatunk. Valaki elvisz ugye? – kérdezem.

- És haza is hoz. Ötkor várni fog a kocsi hátul – lép az íróasztalához és az egyik fiókból elkotor egy mobilt, majd beletesz egy kártyát meg, amit még kell. – Három számot tudsz vele hívni, ha sürgős lenne: engem, Josét, vagy az új testőrödet. Lenyomozhatatlan.

Érdeklődve forgatom, nézegetem, majd bekapcsolom és ellenőrzöm, amit mondott. Tényleg csak a három szám van benne, és fogadnék rá, hogy semmilyen más számot nem tudok hívni vele, még a vészhívót sem. Csoda, hogy egyáltalán telefont ad a kezembe. A sajátomat azóta nem láttam, hogy a mészárlás estéjén válaszoltam Marco, meg Ricardo üzeneteire. Nem tudom, Eduardo hová tehette, de az tuti, hogy nem fogja visszaadni még egy jó ideig.

- Tehát kapok testőrt is? – pillantok rá, de még nem döntöttem el, hogy dühös legyek-e a kolonc miatt, vagy sem.

- Természetesen – mondja közönyösen. – Az enyém vagy, és több okból sem engedlek el sehová egyedül, ezen nem alkudozhatsz – közli.

- A kopasz után számítottam rá, de ha nagyon rám telepednek, akkor fölösleges lesz ez az egész – vezetem elő a véleményem.

- Nem liheg senki a nyomodban, észre sem fogod venni őt. Nem kell foglalkoznod vele, csak mindent csinálj úgy, ahogy gondolod – foglal helyet az egyik fotelben.

Végiggondolom, amit mondott, aztán biccentek és végül az ölében kötök ki, elvégre jó cica vagyok, aki hízeleg a gazdinak, ahogy kell.

- Ez azt is jelenti, hogy bizalmat szavazol nekem Eduardo? – hajolok közel hozzá, szinte összeér az orrunk.

- Nem.

- Gondoltam – súgom még közelebb hajolva, aztán könnyedén megérintem az ajkát az ajkaimmal, hogy utána a nyakán garázdálkodhassam egy kicsit.

Megvárom, amíg kellemesen megborzong, és azonnal elhúzódom tőle. Az arcomon leplezetlen mosoly. Igen, drogbáróm, megint játszom, jól látod!

- Indulj cicám, mielőtt eljátszod az utolsó esélyed is – könyököl a fotel karfáján.

- Nem is aggódsz miattam? – biggyesztem az ajkam, mert tudom, hogy nem szereti, amikor ezt csinálom.

- Ez egy jó kérdés, Cameron – nézi az arcomat. – Azt hiszem, nem kell téged félteni. És most tűnés, mielőtt meggondolom magam és az ágyamba viszlek.

Nem várom meg, hogy tényleg megtegye, nem mintha a testem és a libidóm annyira bánná, ha feldobna az íróasztalra egy kis hancúrra, de most meló van, meg egy nem túl könnyű feladatom, amit meg kell oldani. Indulás előtt még felmegyek, és a trikómat lecserélem egy vékony pólóra, belelépek egy kényelmes papucsba és megyek a kocsihoz, ami csak rám vár. Ha nem abban a helyzetben lennék, amiben vagyok, talán még élvezném is, hogy hoznak és visznek, mint egy kisherceget, de itt sajnos nem erről van szó, csupán a maximális felügyeletről, amit Eduardo gyakorol felettem. Mindegy, ezzel is együtt lehet élni, azt hiszem legalábbis, meg választásom sincs más, csak a halál, az meg nem vonz így 23 évesen. Kényelmesen elhelyezkedem a hátsó ülésen, José pedig néma csendben elvisz a Margaritához, csak annyit jegyez meg, mielőtt kiszállnék, hogy legyek ügyes, vigyázzak magamra és azonnal telefonáljak, ha úgy érzem, gáz van. Bólintok, aztán kiszállok a kocsiból, ahogy Eduardóval, úgy velem sem állok le azon vitázni, hogy kicsit sem vagyok ostoba és sokkal jobban felfogom a dolgokat, mint ők szeretnék. Kicsit feszült vagyok azért, amikor besétálok a hátsó ajtón, mert feltolul a fejemben pár emlék a mészárlás éjszakájáról és nem örülök neki, de veszek egy nagy levegőt és túlteszem magam rajta. A srácok örömmel fogadnak, ami jól esik, mert ezek szerint kedvelnek. A kérdéseikre, miszerint teljesen rendbejött-e már a gyomrom, szemrebbenés nélkül felelem, hogy igen és hála az égnek műteni sem kellett. Marco az egyetlen, aki csillogó szemekkel néz rám, mosolyogva, de nem kérdez, csak annyit mond, örül, hogy újra itt vagyok és egészben. Miután átöltöztem, felmegyek Ricardóhoz, hogy szóljak, munkába állok. Halkan kopogok és belépek hozzá.

- Ó, bocsánat – kérek elnézést, amikor megpillantom az elegáns férfit. – A fiúk azt mondták, nincs nálad senki. Majd visszajövök később.

- Semmi baj, Cameron – mosolyog rám Ricardo. – Örülök, hogy újra munkába állsz, már nagyon hiányoltunk, főleg a vendégek.

- Ezt mindig jó hallani – mosolygok én is, ahogy kell, elvégre játszom a szerepem, jól kell csinálni.

- Ó, szóval ő lenne az aranyhajú pincér, akiről már annyit hallottam – fordul felém a székkel Ricardo vendége, és leplezetlenül végigmér magának.

- Nem hinném, hogy ilyen érdekes vagyok – mondom udvariasan, picit lesütve a szemem.

- Nagyon is az vagy, Cameron – áll fel a férfi és hozzám lépdel, majd megemeli a fejem. Ó, de ismerős ez a mozdulat. Miért mániája ez minden rohadt ragadozónak? – Esteban vagyok – mutatkozik be. – Sokat fogunk találkozni a jövőben – mosolyog, és most tűnik fel, hogy elképesztően zöld szemei vannak.

- Valóban? – érdeklődöm, de nem húzom el a fejem.

- Igen, Ricardo és én társultunk – meséli. – Lesz néhány átalakítás is a Margaritában.

- Egy kis fejlesztés sosem árt – biccentek.

- Főleg, ha jól jövedelmez – nevet halkan Esteban. – Talán később beszélgethetnék egy kicsit.

- Nos, nem akarom elvenni a kedved, Esteban, de Cameron foglalt – szól közbe Ricardo. – És nem akarunk konfliktust a párjával, hidd el.

- Értem – fordítja oldalra a fejét egy pillanatra Esteban, aztán visszafordul hozzám. – Igazán sajnálatos, bár érthető, hogy valaki azonnal lecsapott rád. Később még beszélünk, Ricardo – közli, aztán kisétál.

Igyekszem feldolgozni a szituációt, amíg csukódik az ajtó a hátam mögött, de egyelőre csak részleteiben van meg a kép, de abban biztos vagyok, hogy Esteban személye fontos információ lesz Eduardo számára, de majd csak később. Most Ricardóval kell foglalkoznom.

- Ne haragudj, tényleg azt mondták, egyedül vagy – kérek elnézést újra. – És köszönöm, hogy kimentettél az imént.

- Semmi gond, ne aggódj emiatt. Ülj csak le – mutat a fotelra. – Beszélgessünk egy kicsit.

- Rendben van – ülök le. – Valami gond van?

- Nem. Tényleg örülök, hogy visszajöttél, a vendégek állandóan zúgolódtak, hogy hol van a kedves, szőke fiú a bárból. Csak érdekel, hogy jól vagy-e?

Hogy mi van? Ricardót érdekli, hogy vagyok? Ez valami vicc lesz, hiszen eddig folyton üvöltött velem, meg rángatott, most meg kedveskedik, mintha cimborák lennénk.

- Úgy érted, a helyzetemhez képest? – billentem oldalra a fejem.

- Pontosan úgy – bólint felállva, majd a hátam mögé lép.

- Eduardo jól bánik velem – felelem.

- Azt látom – tűri félre a hajamat a tarkómról, aztán végigsimít a kiszíváson. – Nagyon oda lehet érted – húzza el a kezét.

- Nem hinném – vonok vállat.

- Nos, az emberei elbeszélgettek velem arról, hogy nem tanácsos hozzád érni – babrál a hajammal. – Nem volt kellemes csevej, elhiheted nekem.

- Várj csak! – fordulok felé a fotellel. – Eduardo megveretett?

- Nem is kicsit – bólintja. – Tudod szöszi – guggol le elém -, mi ketten ugyanabban a cipőben járunk Eduardo kapcsán. Nincs választásunk, azt kell tennünk, amit ő akar.

- Miért mondasz nekem ilyesmiket? – nézem a szemeit.

- Majd, ha kiérdemelted a bizalmam, sokkal többet is mondok neked. Csak tőled függ – néz a szemembe, én meg állom a tekintetét, nem fordítom el a fejem, pedig iszonyatosan zavar a helyzet. – Biztos vagyok benne, hogy érted, mire célzok, okos fiú vagy, nagyon is.

Hirtelen áll fel előlem, felocsúdni sincs időm, máris dolgozni zavar. Szó nélkül megyek le a bárba és teszem a dolgom. A vendégek tényleg örülnek nekem, van, amelyik törzsvendég és mindig örül, ha lát. Ha megkérdezik, merre voltam, mindenkinek ugyanazt mondom, gyomorproblémáim voltak. Ebből is látszik, hogy Eduardo mindenre gondolt, amikor az emberei elbeszélgettek Ricardóval. Munka közben végig pörög az agyam, összeillesztem a kirakóst, amennyire tudom, de egyelőre nem sok minden derült ki, azt leszámítva, hogy Ricardónak új befektetője van, akivel majd fejleszteni fogják a Margaritát, de kötve hiszem, hogy csak azt. Valamint Ricardo pedzegette annak lehetőségét, hogy Eduardo ellen forduljunk. Nyilván nem véletlenül ejtette el azonnal, ahogy visszajöttem. Kellene nekik valamilyen információ, amit csak én szerezhetek meg, ez tuti. A kérdés az, mit tegyek? Vajon Ricardo és Esteban képesek lennének megmenteni Eduardótól? Ha velük szövetkezem, visszanyerhetem a szabadságomat? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok forognak a fejemben a műszak végéig, utána pedig sietek kifelé. Nem állok le csacsogni Marcóval, majd holnap, most zaklatott vagyok ahhoz, hogy vele lelkizzek. Csak intek egyet és már ott sem vagyok. Behuppanok az anyósülésre és hátraejtem a fejem.

- Húzzunk el innen gyorsan – kérem Josétól.

- Gond van? – pillant rám gyors tempóban kikanyarodva a bár elől.

- Nem, csak hosszú volt ez az éjszaka és elég fura – hunyom le a szemem.

Felvonja a szemöldökét, de nem faggat, hiába is tenné, még azt sem tudom, mit mondok majd otthon Eduardónak. Otthon… Börtön… Tudja a franc! Fáradt vagyok, ez abból derül ki, hogy elalszom és csak akkor ébredek fel, amikor José megrázogatja a vállamat. Megköszönöm a fuvart, aztán besietek a házba, fel az emeletre, a szobába már halkan megyek be, nehogy felébresszem a drogbárómat, aki meztelenül alszik az ágyban, a takaró mindössze az ágyékát takarja. Rohadt jól néz ki és még annál is izgatóbban, ezt el kell ismernem. Leteszem a táskámat a fotelbe, majd a fürdőbe megyek, leszórom a ruháimat és letusolok. Hosszan állok a zuhany alatt, hogy lemossam magamról a füstszagot meg a többit, ami egy ilyen melóval jár. A hajamat borzasra, félszárazra dörgölöm, csak ezután fekszem be Eduardo mellé az ágyba. Azonnal magához húz, kicsit rám is nehezedik közben.

- Hello, szöszi! – morogja a fülembe.

- Hello, Eduardo – hunyom le a szemem.

Várom, hogy faggatózni kezdjen, de csak jobban magához szorít és kicsivel később a szuszogásából hallom, hogy visszaaludt. Megkönnyebbülve lazulok el én is, így nyugodtan tudok aludni magam is. Mélyen alszom, azt sem veszem észre, amikor a drogbáróm reggel kimászik mellőlem az ágyból, de nem is baj, fáradt vagyok nagyon. Ennek ellenére délben már fent vagyok és úszással nyitom a napot. A sportról nem fogok lemondani. Jó egy órát töltök a medencében, mielőtt kimászom a partra és megtörölközöm. Nem zavartatom magam, fürdőnaciban indulok Eduardo keresésére. Meglep, hogy a dolgozószobájában találok rá, ilyenkor ebédelni szokott, vagy nincs a házban. Szó nélkül mászom az ölébe és mohón megcsókolom.

- Hm… - morogja az ajkaim közé. – Máris ilyen hangulatban vagy cicus.

- A jóhoz könnyű hozzászokni – simítok végig a mellkasán. – De most hagyjuk ezt – mondom komolyan és kimászom az öléből.

- Cameron! – vonja fel a szemöldökét.

- Majd utána kényeztetlek, de most beszélni fogunk egymással – közlöm.

- Na, milyen komoly vagy – jegyzi meg. – Meglepő. Általában elvicceled a dolgokat.

- Most nincs kedvem hozzá, Eduardo – rázom meg a fejemet.

- Akkor ki vele szöszi – bíztat.

- Ricardo tegnap éjjel azt mondta, mindketten ugyanabban a cipőben járunk veled kapcsolatban, és célzott rá, hogy többet is elmond majd, ha kiérdemeltem a bizalmát. Elgondolkodtam rajta, mi lenne, ha szövetkeznék vele, hogy megszabaduljak ebből az helyzetből – mesélem, nem törődve azzal, milyen dühösen villannak meg a szemei. – De nem teszem. Nem fordulok ellened, nem árullak el, mert, ha úgy akarnád, már nem élnék, mert bánthattál volna minden értelemben, de nem tetted, és annak dacára, hogy az indokaid megkérdőjelezhetőek, vigyázol rám. Többször hangoztattad, hogy cseppet sem bízol bennem, de én most rád bízom magam – nézek a szemébe. – Az egyikünknek meg kell ezt tennie, különben semmit nem ér az egész. Ha belehalok ebbe az egészbe, inkább te ölj meg, mint az a féreg – mondom komolyan. – És valami azt súgja, Ricardo ocsmány dolgokra készül. Van egy új üzlettársa, valami Esteban. Állítólag a Margaritát fejlesztik majd tovább, de kétlem, hogy csak ennyi lenne. Esteban azt mondta, gyakran fogunk találkozni, majd igyekszem egy fotót csinálni róla, hátha te ismered – mesélem.

- Gyere ide! – szól rám.

Veszek egy nagy levegőt és visszamegyek, engedem, hogy az ölébe húzzon. Az sem lep meg, amikor a hajamba markolva hátrafeszíti a fejemet. Tudom, hogy dühös rám.

- Engem nehéz meglepni szöszi – feszíti még jobban a fejemet, de nem próbálom megállítani. – De neked sikerül és ez nem tetszik. Nagyon nem.

- Tudom – szisszenek fájdalmasan.

- Ki kéne tekernem a nyakad – harap a torkomra. – De tudom, hogy nem hazudtál az imént – közli.

- Akkor ne okozz csalódást – nyögöm. – Legalább ezt a döntésemet ne kelljen megbánnom!

Hirtelen áll fel velem, majd az asztalra pakolva szorít le. A szemei olyan sötétek, mint a viharfelhők, de nem csak a harag miatt, legalább annyi vágy is van benne.

- Nem fogod, Cameron – morogja.

Fél kézzel fogja le a kezeimet, a másik kezével pedig lerántja a nadrágomat az alsóval együtt.

- Ezesetben te sem fogod megbánni – fonom a csípője köré a lábaimat és közelebb húzom magamhoz, miután félredobta a nacimat.

Az előkészítés gyors és lényegretörő, ahogy a behatolás is. Ez az együttlét most a hatalomról szól, arról, hogy ki a főnök, meg arról, hogy a gazdi most nagyon dühös a kis kedvencére, ugyanakkor veszettül vágyik rá. A csípője olyan kemény ritmusban mozog, hogy időként elmozdul egy picit a masszív íróasztal is. Az elején fáj egy kicsit, de még azt is élvezem, hát még utána, amikor már kellően ellazultam, mert minden egyes lökésébe belefeszül a testem, még a gerincemben is érzem a mozdulatait. Soha a büdös életben nem volt részem ilyen nyers és gyönyörteli szexben, pedig Manuval szinte mindent kipróbáltunk az ágyban.

- Ha elárulsz – kapja el nyakam és szorítani kezdi -, gondoskodom róla, hogy kívánd a halált – ránt fel magához.

- Téged… kívánlak – karolom át fél kézzel a nyakát, a másikat a csípőjére simítom, hogy érezze az erejét, a mozgását.

- Mindig tudod… mikor kell hízelegni kis dög – szorít magához, hogy esélyem se legyen elmozdulni a hatalmas testétől.

- Pedig olyan jó fiú voltam… most is – ejtem hátra a fejem, ahogy a közelgő kéj egyre jobban feszíti a testem.

- Soha életedben nem voltál jó fiú, Cameron. Soha. Ezt mindketten tudjuk – szorítja továbbra is a nyakam, de közben úgy csókol, hogy szép lassan megszűnni készül körülöttem a világ.  



Moonlight-chan2015. 01. 27. 01:53:33#32345
Karakter: Eduardo Vargas




Oldalra fordítja a fejét, látom rajta hogy felkészült a szexre így nem is húzom tovább az időt, hanem a csípőjét megragadva lassan, centiről centire bele nyomom a farkam a formás kis seggébe. Az érzéstől egy pillanatra lehunyom a szeme és felsóhajtok, mert olyan kibaszottul szoros, mintha össze akarna préselni.

Ez kurva jó… mikor megláttam tudtam, hogy ilyen lesz és nem is csalódtam. Csak úgy lüktet a farkam körül a forró hús, mikor az első pár mozdulatot teszem meg ki és be, hogy hozzám szokjon. És mennyire élvezi a kis vadmacska, hátranyomja a fenekét és talán tudatában sincs annak, hogy még többet akar, én pedig nem vagyok ellene hogy meg is adjam neki.

A nyakához hajtom a fejem és beszívom a bőre illatát, itt még frissen érezni rajta a tusfürdője izgató aromáját, ahogy a hőtől kiáramlik minden pórusából az a fűszeres, cameronos illat teljesen ellepi a fülledt zuhanyfülkét, miközben fokozom a tempót, mert azt hiszem ennyi elég is volt babusgatásból. Rászorítok hogy egyhelyben tartsam és úgy mozgok benne ahogy akarok: keményen és vadul, dacolva a szorosságával ami egyre mélyebbre rántana a testébe, ha nem állnék ellent, de mégsem túl durván, viszont eléggé nyersen ahhoz hogy piszkosul élvezzem az első menetet. A nyöszörgése pedig csak olaj a tűzre, ami lassan forróbb lesz, mint a ránk záporozó vízpermet, de nem érdekel. Ott hagyom rajta a jelemet, mindenhol, a nyakán, a tarkóján, ahol csak érem. A legősibb ösztöntől vezérelt tett, hogy megmutassam minden idiótának aki szemet vet a szöszire, hogy ő már bizony foglalt és jobb ha más felé néznek hacsak nem akarnak meghalni.

- Basszus – nyögi kínlódva a gyönyörtől, mintha csak ingerelni akarna ezzel is – Basszus…

Erősen meg is szívom a bőrét, majd megcsókolom az ott hagyott jelet és közben tovább mozgok benne, vadul lökve a csípőmet az övéhez. Eszméletlenül szexi az arca miközben hátravetett fejjel nyögdécsel a vállamnak támaszkodva és minden alkalommal megvonaglik amikor a testünk összecsapódik. A heves vágy egyre csak nő, azzal fenyegetve hogy végül túl is nő rajtam és ezt nem csak én de Cameron is érezheti, abból ítélve milyen hangosan adja a tudtomra, hogy milyen jó neki.

- Basszus, basszus, basszus… - hajtogatja.

Hirtelen összecsuklik mikor eléri a vad orgazmus. Megragadom a derekát mielőtt elesne és egy utolsó mély döfés után én is elengedem magam. Magamhoz szorítom és tartom míg lecseng az élvezet utolsó hulláma is, hallgatom a pihegését és figyelem ahogy a csempének dönti a homlokát, de biztosan tartom a karomban míg újra tettre készen a karjaimba nem kapom. Kétlem, hogy a remegő lábai elbírnák őt a hálószobáig, én pedig nem vicceltem azzal, hogy egyszer nem érem be vele. Most élveztem el, de még mindig kőkemény vagyok, a vágyam egy cseppet sem csillapodott. Cameron egyszerűen megőrjít. Minden csakis az ő hibája amiért ilyen átkozottul kívánatos és nem lehet betelni vele. A bőre íze… az egész teste, az arca, az a selymes szőke haj… Cameront szexre teremtették az nem is kétséges. Ahogy az sem, hogy pontosan az én igényeimre.

Leteszem az ágyra, majd egy mozdulattal hasra fordítom és eligazítom, ő pedig még mindig erőtlenül pihegve hagyja magát. A fiókból gyorsan előveszek egy újabb gumit miután megszabadultam a másiktól. Addig eszemben sincs nélküle csinálni, míg nem látok egy orvosi papírt arról, hogy tiszta.

Feltérdelek az ágyra, elégedett mosollyal végignézek rajta mielőtt végigsimítanék a háta elegáns ívén, amit most vízcseppek tartanak nedvesen a zuhanyzástól, majd a le a feneke domborulatára és finoman be a két part közé, hogy ott is hozzáérjek, ahol olyan érzékeny. A várt reakció nem is marad el, alig ér hozzá az ujjam, de Cameron máris megfeszülve nyöszörög alattam mire a tarkóhájához hajolva kezdem ismét kóstolgatni a finom bőrt, mert nem tudok betelni vele. A farkam is bizseregni kezd ha csak ránézek, mert máris kívánom, mintha legalább évek óta nem dugtam volna. Még most sem, hogy nem egy nyomot hagytam rajta, újabbakat harapok melléjük csak azért mert élvezem, hogy ő az enyém és azt tehetek vele amit csak akarok.

- Eduardo… - nyöszörgi rekedt hangon - Elég… kérlek… nem marad bőr a tarkómon…

- Dehogynem – válaszolom két harapás között, de mikor elfordítja a fejét a párnán feldereng egy kép előttem, amit korábban képzeltem el a butikban.

Pont így akartam a magamévá tenni: hason fekve miközben a fejét oldalra fordítva csókolom meg, a teste megfeszül, mintha bármelyik percben kettéroppanhatnak és közben mélyen a testébe temetkezem, a legmélyebb gyönyörpontját is érintve. Ez a kép most minden izgató elemével megvalósul, teszek róla hogy így legyen amikor a csábító ajkaira tapadva követelőzőn csókolom. A testünk teljesen egymáshoz feszül, érzem hogy ő mozdulni sem tud ebben a kicsavart pózban ami mély elégtétellel tölt és ettől csak még inkább sóvárgok utána. Cameron nem panaszkodik bár nem vagyok a leggyengédebb, úgy tűnik ő is pontosan így szereti. Vagy csak most volt már nagyon kiéhezve egy kis simogatásra, vagy mindig ilyen. Még nem tudom, de majd idővel kiderítem.

Megragadom a haját és a fenekéhez igazítva magam ismét belé nyomulok. Most már sokkal könnyebben mozoghatok, mert még az előbbinél is jobban elő van készítve így minden finomkodás nélkül építhetem bele a puha ágyba. Síkosan és forrón készségesen simul hozzám, minden lökésre felnyög és megszorítja a párnát, de az édes ajkait nem engedem, továbbra is csókolom, harapom a puha húst, úgy érzem fel tudnám falni. Mindig tudom, hogy mikor fog elélvezni, a teste feszessége elárulja és akkor még erősebben és mélyebben nyomulok belé, sokáig a csúcsponton tartva, míg ismét el nem megy. Már én is a szakadék szélén egyensúlyozok, de piszok jó érzés benne lenni, ezért késleltetem a beteljesülést és hajszolom egy újabb elsöprő orgazmusig amivel végül engem is magával ránt. Az ajkaira marva fojtom el az elégedett nyögést a kirobbanóan erős gyönyör hangját, mikor Cameron is kimerülten terül el alattam. Ez kibaszottul jó volt…

Elégedetten mellé fekszem az ágyra és miközben figyelem őt, ahogy lassan elalszik, az jár a fejemben, hogy Cameron sokkal jobb mint az ezelőtti szeretőm. Talán mindegyiküknél jobb és szerintem nem fogom megbánni, hogy itt tartom. Remélem, a véleményem még sokáig kitart majd.

 

Késő délután az irodámban intézem a sürgősebb ügyeket miután magára hagytam Cameront az ágyban. Elvileg nem lett volna semmi dolgom azon kívül, hogy átnézzem a José által összegyűjtött adatokat a szösziről, az ex-pasijáról, meg Ricardóról, de az utóbbi eléggé felhúzott. Az a féreg újabban sok olyan dologba üti bele az orrát amibe nagyon nem kéne belemásznia, főleg akkor ha azzal nekem tesz keresztbe. Eddig úgy tudtam be van szarva a kartelltől, nehogy kiforgassák még a drága klubjából is, ahol istennek érezheti magát, de hogy komolyan azt higgye, hagyom, hogy tönkretegye az egyik legújabb üzletemet?

Kopognak az ajtómon, éppen csak felpillantok mikor Cameron nyit be, majd egy pillanat után be is sétál egy szál fürdőköpenyben és az ablakhoz lépve csendben vár.

José éppen arról számol be, hogy Ricardo hamarosan elkezd valami építkezést azon a területen, ami közvetlenül az enyém mellett fekszik, közel a kikötőhöz, ahonnan a tengeri szállítmányokat indítjuk a Karib térségbe.

Az a rohadék! Ezzel akarja megfúrni a szállítást?

És egyáltalán hogyan szerezte meg ilyen könnyen azt a telket? Már másfél éve pályázom rá, de a tulaj csak nem akarja eladni, bár elképzelésem sincs miért, mikor semmi nincs azon a bozótos pusztaságon és gondolom nem nyaralót akar felépíttetni egy kokainültetvény szomszédságában. Ricardo pedig valahogy mégis megszerezte, mi több, egy újabb „egzotikus klubot” akar oda építtetni, a semmi közepére.

Ingerülten lecsapom a telefont, nem elég, hogy a kis féreg kapcsolatban áll a francia haverjaival, de még arra is hajt, hogy keresztbe tegyen nekem!

- Mi a gond?

Felnézek Cameronra, majd kiegyenesedem és dühösen kifújom a bent tartott levegőt. - Ricardo, meg a rohadt építkezése.

- Amit a város szélére tervez? – kérdezi mire felkapom a fejem és felé fordulok a fotelben.

- Honnan a szarból tudsz te erről?

- Láttam pár papírt nála egyszer – von vállat – Nagyon izgatott volt miattuk. És egyszer telefonon beszélt valakivel, akinek azt mondta, ha ez összejön, akkor borsot tör valakinek az orra alá. Ezek szerint te vagy az, akit rosszul érintene, ha összejönne neki az építkezés. Bár nincs benne logika.

De igen. Nagyon is van benne logika, de ezt Cameron nem értheti, mert nem tudja hogyan működnek itt a dolgok. Még nekem is piszok nehéz volt kideríteni kié az a nyavalyás földbirtok, akkor elképzelésem sincs hogy egy olyan tenyérbe mászó talpnyalónak honnan lehetnek külföldi kapcsolatai.

- Mire gondolsz? – faggatom tovább, mert most már tényleg kíváncsivá tett.

- Hát Ricardónak tele van tőled a gatyája, elég nagy ostobaság lenne a részéről, ha magára haragítana. Legalábbis szerintem. – gondolkodik el, az ablakon túli kertet nézve - Hacsak…

- Folytasd!

Felém fordul - Hacsak nem áll mögötte valaki, akiről úgy gondolja, hogy megvédi tőled. – válaszolja, majd elmosolyodik és megingatja a fejét - Á, de felejtsd el, csak hülyeségeket beszélek. Nem is tudom, mi van a város szélén, szóval, csak találgatok. És úgy vélem, jobb is, ha nem tudok túl sok mindent.

- Egyetértünk. - sóhajtom komoran - Sajnos nem vagy ostoba és mindent megjegyzel, amit csak látsz – és ezekből az információkból is ügyesen kikövetkezteti a miérteket, ami addig nem is gond míg nem üti bele az orrát túlságosan.

- Ó, szóval még mindig neheztelsz amiatt, hogy nem mondtam el a fotógrafikus memória dolgot? – mögém sétál és a vállamra simítja a kezeit, mire rögtön megcsap a tusfürdője íncsiklandó illata.

- Igen, el kellett volna mondanod – mormogom ellazulva a székben, de éberen figyelem minden mozdulatát. Gondolom nem véletlenül jött ide szinte meztelenül…

- Szóval a nagy hím durcázik. – mosolyog incselkedve és masszírozni kezd a vállaim.

Ez most jól esik… - Pontosan így van.

- És ki kell engesztelni ugyebár?

- Legalább kétszer – bólintok határozottan. Amint belépett tudtam, hogy csakis aljas szándék vezérelheti.

- Kétszer mi? – kuncog a fülem mellett.

- Minimum – most hogy megkaptam a cicust és tudom mit tartok a kezemben csak még inkább akarom, pedig volt egy olyan sejtésem korábban, hogy hamar el fog szállni az újdonság varázsa, de nem. Sőt, most, hogy megkaptam még többet akarok belőle. Elég csupán elképzelnem ahogy a zuhanyzó falához simulva kéjesen nyöszörög és máris megkívánom – És minél hamarabb.

Érdeklődve figyelem, hogy vajon mit tervez mikor egy pillanattal később abbahagyja a masszázs és az ajtó felé indul.

- Hová mész? – remélem ezt nem csak játszadozásnak szánta, mert úgy is elkapom.

Valójában már el is kaptam.

- Tudod drogbáróm – lép vissza -, a köntösöm zsebében van egy gumi, ami csak rád vár, amivel most kisétálok az izgalmas hátsó kertbe. Ha gondolod, követhetsz, vagy maradhatsz és agyalhatsz azon, mit hagysz ki – kuncog aztán meg sem várva a válaszom bezárja maga mögött az ajtót.

Játszik. Dühítenie kellene, hogy látszólag átveszi az irányítást a cselekedeteim fölött, de nem vagyok mérges. Inkább egy kicsit kizökkentett az amúgy is feszült helyzetből és ez mindaddig nem is fog zavarni míg az egész csak egy játék és ő is tudja hogy az. Ameddig a határain belül marad, mert szerintem elég okos fejecskéje van ahhoz, hogy kikövetkeztesse ezeket a határvonalakat.

Félreteszem a munkát holnapra, mert ha utána megyek – és fogok – akkor úgy sem lesz már kedvem ehhez. Ricardo pedig nem fog elszaladni, akármikor elkaphatom és kivallathatom a sunyi terveiről.

Mikor kiérek a kertbe, Cameron már majdnem ott van amit az ablakról bámult.

- Szöszi!

- De gyors voltál – fordul ki a bokor takarásából, mintha eddig nem láttam volna, de a köpenye szegélye kilógott.

- Már megint játszadozol, Cameron.

- Mintha bánnád – nevet incselkedve, s ahogy közelebb lép a fekete anyag alól elővillannak a feszes, formás lábai, amiket egy női modell is megirigyelhetne. Ilyen biztosan nincs még egy egész Kolumbiában…

Közelebb sétálok hozzá, majd finoman megragadom az állát és úgy fordítom, hogy a szemébe nézhessek. - A tűzzel játszol szöszi!

- Akkor mi lenne, ha mással játszanék?

- Mire gondolsz?

Válaszként egy sejtelmes mosolyt kapok mielőtt még megragadja a kezem és oda vezet ahová akar. Nem tiltakozom, kíváncsi vagyok mit tervez és a perverz fényből ami megcsillant a szemében máris erőt vett rajtam az izgatott várakozás, még ha nem is mutatom ki neki.

Egy bokor mellett lévő padnál áll meg és a mellkasomra tenyerelve enyhén hátranyom, én pedig leülök és nyitnám a szám, hogy megkérdezzem mit tervez, de az ujjaival elhallgattat.

Rendben, végül is ez csak egy kis játék.

Cameron pedig nagyon ért hozzá, hogyan teremtsen hangulatot a felnőttek játékaihoz. Még azzal is, ahogy az ingemet gombolja fokozza az izgalmat. A félhomályban derengő kertben, mintha izzana a levegő pedig estére kicsit lejjebb esik a hőmérséklet, de nem itt és nem most.

Szó nélkül engedem, hogy a nadrágom is szétgombolja és lejjebb rángassa, majd a fűbe térdelve apró csókokkal kezd izgatni szerte a mellkasomon, egyre lejjebb haladva a célja felé. Elég csak elképzelnem mit akar, hogy a farkam várakozón lüktessen, de meg sem mozdulok, mélyeket lélegezve engedem, hogy játszadozzon ahogy tetszik, hisz délután azt tettem amit én akartam. Most kipróbálhatjuk azt, amit ő szeretne, nem mintha ellenemre lenne amit csinál, de úgy tűnik elakadt pár centire az ágyékomtól és addig nem is mozdul míg türelmetlenül fel nem mordulok a kínzástól. Ekkor végre lejjebb csusszan és rátér a lényegre. Az első nyalintásra élesen szívom be a levegőt, majd a fogaim között szűrve engedem ki, de egy pillanatra sem veszem le a szemem arról a pontról, ahol a makkom teteje lassan becsúszik a feszek ajkai közé. Úgy tesz mintha valami finom nyalókával játszana, még nézni is veszélyesen izgató, de az érzés ahogy mélyen a szájába enged és az ajkait megfeszítve szorít, nyalogat… felér egy jó dugással, talán még túl is szárnyalja. A hangomat is nehezebb kontroll alatt tartani ilyen mesteri kényeztetés alatt, de nem is bánom. A hajában markolok, hogy eltúrjam az útból és mindent láthassak amit művel, ezzel is jelezve mennyire tetszik. Ha tényleg prosti lett volna, egy vagyon kereshetett volna magának, mert a pasik megvesznének érte.

Mikor már alig tudok normálisan lélegezni elhúzódik, majd látom, hogy szakítja a gumi csomagolását és gyorsan fel is görgeti, a szájával egyúttal megoldja a síkosítást is.

- Megtanítalak lazítani nagyfiú – súgja az ajkaimra egy kéjes kis mosollyal – Állandóan feszült vagy – suttogja miközben magához illeszti a farkam – Ez szörnyen egészségtelen ugye tudod?

Nem igazán figyelek arra amit mond, az arca túlságosan szexis és elvonja a figyelmemet ahogy lassan magába vezet. A karjait a nyakamba csavarva kezd el ringatózni rajtam, míg én a derekát fogom át és lazán tartom, élvezve a korábbinál most már nyugodtabb tempót.

Szóval így is szereti és nekem sincs ellenemre, most, hogy már túl vagyunk pár meneten és a csókjait is imádom a nyakamon. Beleborzongok a vágyba valahányszor a puha ajkai a bőrömet érintik és erre már ő is rájött, mert folyton ezt csinálja.

- Rohadt jó pasi vagy – csókol a nyakam egy különösen érzékeny részére.

- Igazán?

- Aha, de inkább ne dumálj. Csak élvezd…

 

Mikor már teljesen besötétedett odakint és felgyúltak a kerti lámpák, mi még mindig odakint ülünk úgy, ahogy befejeztük és egyikünknek sincs kedve megmozdulni. Egy apró gondolatfoszlányt forgatok a fejemben, ami szex közben jutott eszembe, de még nem vagyok biztos benne, hogy mennyire lenne logikus lépés. Hasznos mindenképpen, ha a mérlegre teszem a nyereséget és a veszteséget… de ha a szöszi lenne a veszteség az eléggé sokat nyomna a latba azt hiszem. Nem lenne jó elpazarolni egy ilyen szeretőt, viszont még mindig ez tűnik a legértelmesebb tervnek, mert ha figyelembe veszem Ricardo gyávaságát, a mocsok inkább főbe lövi magát mielőtt még a kezeim közé kaphatnám, hogy megszorongassam. Az olyan patkányok pedig mint ő, mindig sokat tudnak sok mindenről. - Akarsz zsebpénzt keresni szöszi?

- Hm?

- Azt érdekel, akarsz-e egy kis zsebpénzt keresni? – ismétlem meg nyugodtan.

Végre felpillant - Miről van szó?

- Vissza kéne menned a Margaritába dolgozni – mondom, oldalra simítva pár tincset a selymes hajából. Már teljesen megszáradt.

- Ó, már értem.

- Igazán?

Bólint és hamar el is komolyodik. - Azt akarod, hogy kémkedjek Ricardo meg az építkezés után.

- Okos cicus – húzom közelebb – Talán túlságosan is az.

- Ugyan, ne hízelegj, még elbízom magam – suttogja az ajkaimra, de nem csúszik közelebb, akkor már csók lenne a vége.

- Szerintem az önbizalmaddal eddig sem volt gond szöszi.

- Még te beszélsz? – nevet csendesen – Mr. Enyém az egész világ.

- Még nem – de az összes kartell közül az enyém áll a legközelebb hozzá, hogy a világ kokain királya legyen – Szóval, megteszed nekem?

- Persze, úgyis vissza akartam menni melózni – bólint, mintha csak egy mellékes lenne a meló mellé, pedig nagyon ügyesnek kell lennie – Marcóval is szeretnék már találkozni.

Azzal a ribanccal? Akiért képes volt eladni magát, csakhogy megmentse a golyótól? Ez már egyáltalán nem tetszik annyira, nem csak mert a kölyök megint bajba keverheti, de azért is mert nagyon jó barátoknak kell lenniük ahhoz, hogy az egyik feláldozza magát a másikért.

Vajon tényleg nem volt semmi köztük? Még két passzív is el tud játszadozni egymással ha akar. Azt hiszem utánanézek majd.

Visszafordítom a figyelmem Cameronra - De ne felejtsd el, hogy miért vagy ott.

- Nem fogom, ne aggódj – mosolyog – Megtudom, amit lehet, de nem szeretném, ha mindennap nyúznál miatta. Ha megtudok valamit, azonnal szólok. Oké?

- Máris alkudozol, megáll az eszem – ingatom a fejem, halvány, szórakozott mosollyal konstatálva, hogy bár a modora sokkal tetszetősebb így, hogy nem merne elküldeni a francba, de még mindig képes kivívni az akaratát, csak más, finomabb módszerrel.

- Nem-nem. Csak lefektetem az általános szabályokat. – mosolyog vidáman.

- Még hogy általános szabályok – sóhajtom a szememet forgatva – Majd én megmondom, mit fogunk lefektetni.

- Úgyis csak engem – simul hozzám incselkedve, majd lassan lehervad a mosolya és komoran néz a szemembe – Megtudom, amit szeretnél. Ne aggódj!

- Ha jobban megismersz, rájössz majd, hogy sohasem aggódom. – válaszolom én is komolyan, ahogy a helyzet megkívánja.

- Akkor mi a gond?

Egy pillanatra elgondolkodok, hogy mit mondjak neki, de nem fogom a részletekbe beavatni. Ahhoz túl kevéssé ismerem, hogy megbízzak benne.

- Minden apró részletet el kell mondanod, mert lehet, hogy olyasmi is hasznos lehet, amiről nem is gondolnád. Hidd el, ebben a szakmában egy szám, egy időpont, vagy egy név is eldöntheti egy ember életét. Ezt jobb ha megjegyzed.

- Mindent el fogok mondani. – bólint, majd ismét sunyi mosolyra görbülnek az ajkai. Már előre várom, most ugyan mivel áll elő. – Mennyi is az a zsebpénz?

Nem tudom mire kell neki a lóvé, már kapott tőlem egy egész ruhatárat, luxusban élhet és nem kell semmiért sem fizetnie. – Mire kell a pénz Cameron?

- A koporsómra gyűjtök, drogbáróm. – húzza el a száját, de nem mondok semmit csupán ugyanolyan rezzenéstelenül nézek rá, míg újra meg nem szólal. – Még nem tudom oké? Ha már csinálok valamit, akkor legyen olyan mint egy alkalmi meló, mert ha mindent ingyen kapok, pontosabban szexért, így olyan leszek, mint egy kitartott, azt meg rühellem.

Látom, hogy milyen érzékenyen érinti ez a téma, hogy valaki kurvának nézi-e vagy sem. Ez esetben akkor…

- Legyen. Ötszáz dollár egy napra. Ha megtudsz valami hasznosat az összeg emelkedni fog, arányban az információk fontosságával.

- Megegyeztünk! – vigyorog elégedetten és közelebb hajol egy csókért, de mielőtt még engedném, egy pillanatra hátrahúzódom tőle és a szemébe nézek.

- El kell mondanom mit ne tegyél? Vagy mi milyen következményt von maga után?

Ha csak egyszer is megpróbál elszökni, segítséget kérni, vagy a rendőrségre menni nagyon meg fogja bánni, hogy egyáltalán eszébe jutott.

Egy pillanat az egész, de nem kerüli el a figyelmem, hogy kihűl a tekintete, mintha a folyékony karamell megdermedt volna, majd újra cseppfolyóssá változott.

- Nem kell. Tudom.

- Helyes. – a tarkójára csúsztatom a kezem és közelebb vonom egy csókra. Először még nem nagyon viszonozza, és csupán az ajkait masszírozom az enyémmel, de aztán már ismét a szokásos szenvedéllyel faljuk egymást. Csak néha jutunk egy kis levegőhöz, de annyi éppen elég hogy folytathassuk, közben a kezemmel végigsimítok a köpeny alatt a csupasz hátán, le a fenekére. Imádom, hogy ilyen érzékeny szex után. Alig érek a bejáratához és máris felsóhajt, majd felnyög mikor kicsit erősebben nyomon az ujjam az ellazult izmaihoz. Még mindig forró…

- Mit szólsz a medencéhez? – kérdezem az nyaka kényeztetése közben.

Sötét van, se hideg, se meleg. Kellemes párás a levegő.

Válaszul felnyög és a vállamra borulva kapaszkodik mikor felállok vele együtt, meg sem várva a válaszát. Úgy sem tiltakozna, inkább még jobban hozzám dörzsöli magát, ahogy a lábaival is átölel.

- Majd kapj el azért, mielőtt megfulladnék. – kuncogja a fülem mellett mikor lehúzom róla a köpenyt, ő pedig ugrik egy tökéletes fejest a medencébe.

Eddig sem voltak unalmasak a napjaim, de ezek után elkönyvelhetek magamnak egy állandó és sokoldalú „szórakoztatóközpontot” Cameron személyében.

 

***

 

Másnap már délben el kell mennem otthonról egy nem várt ügy miatt ezért Sanchezt megint otthon hagyom, hogy vigyázzon Cameronra, akkor is ha ez láthatóan nem tetszik az én kis vadmacskámnak.

Az egyik ültetvényemről érkezett hír miatt kellett kimennem, mert José szerint a területemen kinyírtak hét embert. Két kisebb drogdíler bandája, akik rendszeresen összerúgják a port minden hülyeségen, pedig már figyelmeztettem őket. Csak tudnám miért az én területemen sorozzák egymást.

- Most miért kapták fel a vizet? – fordulok az egyik őrhöz, aki felfedezte a hullákat.

- Azt hallottam a Loco-ban, hogy Gas bandája rossz helyen árult. Egy szaros újfiú nem tudta a szabályokat. – röhög, én pedig a hullákra nézek.

Szitává lőve. Furcsa, hogy annyi eszük még volt, hogy hangtompítót használtak, másképpen már itt lenne az egész bagázs és lezárták volna a területet.

- José, hívd fel Gast és Kópét, hogy a szokott helyen várom őket. – kifújom a füstöt és az ujjaim között forgatva a szivart még hozzáteszem. – Ne késsenek, ha nem akarnak még jobban feldühíteni.

- Főnök. A hullákkal mi legyen? Hagyjuk itt?

- Dobjátok a gödörbe és égessétek el. Nem kellenek most a zsaruk.

Így is van elég bajom anélkül is, hogy a drogellenesekkel is foglalkozzam. A beépített emberem szerint egyenlőre nyugton vannak. Várnak a szüretre, hogy akkor csaphassanak le valami zsíros falatra, de abból nem esznek.

 

Mikor hazaérek már majdnem sötét van, de még időben visszaértem, hogy otthon találjam Cameront. Nemsokára indulnia kell a Margaritába és még előtte beszélni akartam neki a testőréről akit ma szereztem mellé.

A nappaliban találok rá a kanapén, az asztal másik oldalán pedig Sanchez. Belemerültek a kártyázásba pedig reggel még nem nagyon rajongtak egymásért.

- Cameron. – a hangomra felkapja a fejét, majd lassan elmosolyodik. Intek neki, hogy kövessen, mert mondanivalóm lenne és adni is akarok valamit.

A dolgozószobában halkan becsukja az ajtót maga mögött és közelebb ólálkodik, mintha egy veszélyes ragadozót közelítene meg, mégis izgatottnak tűnik a tekintete.

- Minden jól ment? – kérdezi mikor elém ér.

- Még nem. – ragadom meg a derekát és magamhoz húzom – De majd fog.

Cameron már tudja hogy illik köszönnie, a csókja éppolyan érzéki és nedves, mintha az ágyban adná és ha nem kellene perceken belül indulnia valószínűleg az lenne a következő állomásunk.

Megharapdálom kicsit az ajkait hogy még pirosabbak és kívánatosabbak legyenek, majd elengedem. - Készen vagy?

- Aha, felőlem indulhatunk. Valaki elvisz ugye?

- És haza is hoz. Ötkor várni fog a kocsi hátul. – az íróasztalomhoz lépek és a felső fiókból előveszem az egyik vadonatúj mobiltelefont, majd a zsebemben lévő kártyát és elemet belecsúsztatom és átadom Cameronnak. – Három számot tudsz vele hívni ha sürgős lenne: engem, Josét vagy az új testőrödet. Lenyomozhatatlan.

Megforgatja és nézegeti. Megvárom míg be is kapcsolja és leellenőrzi. A három számon kívül minden blokkolva van benne, még a vészhívószám is.

- Tehát kapok testőrt is? – pillant fel, de nem tudom megmondani, hogy most morcos, vagy egyszerűen csak érdeklődik.

- Természetesen. válaszolom ugyanolyan semlegesen - Az enyém vagy és több okból sem engedlek el sehová egyedül, ezen nem alkudozhatsz.

- A kopasz után számítottam rá, de ha nagyon rám telepednek akkor fölösleges lesz az egész.

Logikus. Éppen ezért szereztem neki olyan embert, aki el tud vegyülni és senki sem veszi észre addig, míg ő nem akarja, hogy észrevegyék. Angel profi.

- Nem fog senki a nyomodban lihegni, észre sem fogod venni őt. Nem kell foglalkoznod vele, csak mindent csinálj úgy ahogy gondolod. – leülök az egyik fotelbe, kényelmesen hátradőlve figyelem, ahogy átgondolja, majd biccent és végül mégis az ölemben köt ki.

Az egész terv sikeresnek tűnik, ha ránézek. Éppen ezért jutott eszembe ez a lehetőség, mert ő egy olyan férfi, aki még egy hetero pasit is zavarba hozna. A mondás, miszerint egy gyönyörű nőnél nincs veszedelmesebb lény, nem csak kizárólag a női nemre vonatkozhat.

- Ez azt is jelenti, hogy bizalmat szavazol nekem Eduardo? – hajol közelebb, úgy hogy az orrunk majdnem összeér.

- Nem.

- Gondoltam. – suttogja még egy centivel közelebb hajolva apró, alig érezhető mozdulattal végigsimít az ajkaival a számon, majd oldalra tér és az ingem gallérja fölött szánt végig velük. Megborzongok a jóleső érzéstől, erre elhúzódik és elégedett vigyorral áll fel.

Nem tudom elrejteni a mosolyom, mert már megint játszik.

- Indulj cicám, mielőtt eljátszod az utolsó esélyed is. – mondom halvány mosollyal a fotel karfájára könyökölve.

- Nem is aggódsz miattam? – biggyeszti az ajkait, közben csábosan ringó csípővel az ajtóhoz lej és kinyitja.

- Ez egy jó kérdés Cameron. – nem is gondolkodtam ezen, de… - Azt hiszem nem kell téged félteni. És most tűnés mielőtt meggondolom magam és az ágyamba viszlek.


Sasha2015. 01. 14. 19:00:30#32306
Karakter: Cameron Jonville
Megjegyzés: Moon-chanomnak


- Ne bámuld! – szól rám. – Ha feltűnően nézed a kocsit, esetleg kiszagolják, hogy valami nincs rendben.

- Akkor nem csinálsz semmit? – érdeklődöm.

- Dehogynem – Simít végig a derekamon, le egészen a csípőmig. – Megnézlek téged az új cuccokban.

Diszkréten elzavar próbálni, pedig szívesebben időznék az ölében, a cseppet sem diszkrét merevedését magam alatt érezve. Szívem szerint meglovagolnám az üzlet kellős közepén, de nem lehet, az önuralma valami félelmetes. Akkor teszteljük, meddig bírja cérnával, remélem, rövidebb ideig, mint én. Felvehetnék éppen egy szűk farmert, vagy egy testhezálló pólót, de azzal nem érném el a kívánt hatást, abban biztos vagyok. Eduardót nem lehet lázba hozni, holmi trikóval, bár nekem talán sikerülne még abban is. De mindek húzzam az időt, kezdjük mindjárt az ütős darabokkal. Belebújok egy fecskefazonú, csípőszabású, hófehér alsóba és abban libbenek ki az öltözőfülke elé. Nem látszik az arcán semmi, de a telefonját jobban szorongatja, ahogy nézeget.

- Ugye tudod, hogy aljas vagy? – teszi fel a kérdést.

- De, Eduardo, te mondtad, hogy tartsak divatbemutatót – rebegtetem még a pilláimat is az „én nem tettem semmi rosszat, nem értem, mire gondolsz” tekintetemhez. – Talán nem tetszik?

Még körbe is fordulok, hogy mindent jól megnézhessen rajtam, nem sietem el, szép lassan, kecsesen csinálom, hogy még tökéletesebb legyen a kínzás, ha már kitessékelt az öléből. Nem tudom, mire gondolhat, illetve tudom, csak azt nem, milyen formában képzel el éppen maga alatt, de a karfába mélyednek az ujjai és a nadrágján is nagyobb lett valamivel a domborulat. Basszus, miért nem csináljuk a fülkében, de komolyan? Ő akarja, én meg még jobban… De nem mozdul. Hát jól van, megfizetsz még ezért a következő rucimnál.

- Nem, nem tetszik – feleli végül, elmélyült, rekedtes hangon.

Persze, hogy nem. Jobb szeretne nélküle látni, biztos vagyok benne, de nem fog, most még nem. Elküldött parádézni, hát szenvedjen, főleg, hogy én is szenvedek. Körbefordulok még egyszer, ha már ennyire gerjed rám.

- Akkor sajnálom, de a következőt egyenesen utálni fogom – vigyorgok rá ingerlő csípőmozgással visszariszálva a próbafülkébe, hogy felvegyem a következő provokatív darabot.

A provokatív persze egy kicsit visszafogott jelző a hálós, áttetsző anyagból készült, fekete alsóra, ami csak a férfiasságom takarja, de csupán addig, amíg totál fel nem izgulok valamitől. Kíváncsi vagyok, ehhez mit szól majd Mr. Rezzenéstelen Arc. Ha ettől sem jön lázba, akkor feladom és hazamegyünk szépen. Nyitom az ajtót, aztán kilépek, de szinte azonnal megtorpanok, mert Eduardo ajkai elvékonyodnak, ahogy rám néz. Feldühítettem volna? Hiszen eddig úgy tűnt, hogy élvezi a kacér játékunkat. Mi történhetett ilyen hirtelen? Ezen gondolkodom, aztán megnyugszom, mert kicsit ellágyulnak a vonásai és int is, hogy menjek csak közelebb. Megkönnyebbült mosollyal lejtek végig előtte, akárcsak egy kifutón nem zavartatva magam attól a ténytől sem, hogy kezdek komolyan felizgulni.

- Élvezed a játékot, Cameron? – firtatja a térdeire könyökölve.

- Nagyon – vigyorgok leplezetlenül.

- És ezt is meg akarod venni? – érdeklődik az alsóm felé biccentve.

- Ennyire utálod? – biggyesztem az ajkam.

Utálja, amikor ezt csinálom, már megfigyeltem, hogy ilyenkor mindig meghúzza az állam, megcsókol, hogy ne csináljam. Most az utóbbit választja és kicsit meg is harapdál figyelmeztetve, hogy ne csináljam ezt újra.

- Szívből utálom. Remélem, soha az életben nem látom rajtad és nem fogsz ebben várni az ágyamon – mormogja halkan.

- Megígérem – fürkészem az arcát.

- Szedd össze a cuccod és menjünk – szól rám hirtelen.

Kicsit meglep, nem számítottam rá, hogy most azonnal menni akar majd. Talán baj van, csak nem mondja meg nekem.

- Nem akarod látni a többit?

- Van ennél is rosszabb? – vonja fel a szemöldökét, közben végigsimít az alsó átlátszó részén, amitől csak még izgatottabb leszek.

- Hm… talán – nyalom meg az ajkaimat.

- Akkor pakold be azt is, nehogy a végén miattad kapjon szívrohamot az eladó – morogja halkan.

Nekem aztán nem tűnt fel, hogy az eladó totál kikészült attól, amit műveltünk. Hogy őszinte legyek, nem is érdekel, hogy mi a kehéje. Egészen más az, ami érdekel.

- És… - harapom be az ajkam és Eduardo nadrágja felé nyúlok a kezemmel -, ezzel mi lesz?

- Otthon – ígéri mélyen a szemembe nézve. – Öltözz fel!

Nem akadékoskodom, azonnal megyek öltözni, aztán a rengeteg holmit pakolászva közlöm Eduardóval, hogy részemről kész vagyok, nem csak az öltözködés tekintetében, hanem most már mindenhogy. A drogbárom rendezi a számlát, Pedro a csomagokat, nekem csak annyi dolgom van, hogy beüljek a kocsiba. A sötét terepjáróról gondosan nem veszek tudomást, nem akarok bajba kerülni, főleg most nem, amikor viszonylag rendben vagyunk Eduardóval. Nem sokat javít a helyzeten, amikor zárt térbe kerülünk a drogbárómmal, ugyanis köztünk nem csak költői értelemben véve izzik a levegő, hanem egészen konkrétan. Persze Eduardo igyekszik úgy tenni, mintha nem így lenne, de én nem hagyom, hogy megfeledkezzem rólam, meg arról, hogy kíván. Ahogy a kocsi halad a hepehupás úton egyre feljebb csúsztatom a kezem a combján minden bukkanó után. Eduardo viszont résen van, sajnos, még nem az enyémen… Ez vétek!

- Bírd ki még egy kicsit szöszi – fogja meg a csuklómat, de nem veszi el, csupán nem enged tovább matatni.

- Nem mindenkinek olyan könnyű ám megállni Mr. Önuralom – durcázom kicsit.

Az, hogy neki sem olyan könnyű, akkor derül ki, amikor a második ellenőrző ponton áthaladva az ölébe emel.

- Éppen azért bírd ki, mert igyekszem a helyén tartani a maradék önuralmam – susogja a nyakamba csókolva. – Jobban szeretem, ha nem kell közben a visszapillantó tükörbe nézegetnem.

- Akkor miért csinálod ezt? – búgom a fülébe.

- Mit? – csókolja a fülem mögötti érzékeny részt.

- Ki is az aljas akkor? – billentem a fejem, hogy még jobban hozzám férhessen.

- Sosem mondtam, hogy nem vagyok az. Szerintem te is megérdemelsz egy kis kínzást.

A társalgás itt marad abba, mert a kocsi felgördül a felhajtóra. Felemelem a fejem és kipillantok az ablakon. Már nem is tudom, miként nézzek erre a helyre. Elvileg börtön, gyakorlatilag oda megyek a birtokon, ahová akarok, csak máshová nem, legalábbis Eduardo engedélye nélkül nem. De nem gondolok rá börtönként, akkor begolyóznék, sajnos rosszul viselem egy idő után, ha nem tehetem, amit akarok. Ez majd itt is gond lesz, addigra viszont el kell érnem, hogy Eduardo engedékenyebb legyen velem. És ehhez nem leszek rest a testem is használni. Megmondtam a drogbárónak is, okos vagyok és túlélő, ezt is megúszom majd valahogy. Érzem, hogy figyel, ezért felé fordulok, és a szemébe nézek. Tudom, szereti az arcomat, a szemeimet nézni. Nem tudom, mit lát bennük, de szereti őket figyelni.

- Menj előre, pár perc és utánad megyek.

- De siess – mosolygok rá, majd nyitom a kocsit és mielőtt bármit mondhatna, szapora léptekkel eltűnök a házban.

Felmegyek a szobájába, aztán birtoka veszem a fürdőjét. Ledobálom a ruháimat, belépek a zuhany alá, megnyitom a csapokat és hagyom, hogy a kellemesen meleg víz ellazítson, bár a merevedésem nem múlik el tőle, de azért jó érzés. Nyomok a tusfürdőmből a tenyerembe és teljesen felhabosítom a testemen, hogy egészen beborítson, és minél jobban beívódjon a bőrömbe az illata. Kicsit fűszeres, kicsit erős az illata, de én imádom, már évek óta ezt használom. Már Manu előtt is ezt használtam, ő is imádta az illatomat. Megrázom a fejem, mielőtt elkalandoznánk a gondolataim, bárhol van is Manu, menjen a pokolba, de komolyan. Igaza van Eduardónak, nem szabad a múlton keseregni, azon révedezni, ami már elmúlt. Ez az én valóságom, ebből kell kihoznom a legjobbat, most valami frenetikus szexet, amit megérdemlek 8 hónapnyi böjt után. Igen, nyolc hónapja nem bújtam ágyba senkivel, nem mondom, hogy könnyű volt megállni, mert sokszor úgy hiányzott az érintés, hogy szinte fájt. De ez most megoldódik, remélem, hosszabb időre. A hátralévő időm bírája pedig ezt a pillanatot választja, hogy megjelenjen a fürdőjében. Nem foglalkozom vele sokat, csak ránézek egy picit, aztán folytatom a fürdést, félig elfordulva tőle, ahogy a legutóbb, nem kell, hogy mindent lásson. Még nem. Persze odakapom a szemem, amikor meghallom, hogy nekiáll vetkőzni. Ha már odakaptam ott is marad, mivel van mit nézni rajta, eszelős jó teste van drogbáró létére. Kicsit el is gondolkodom rajta, miért is kell egy hozzá hasonló fickónak a sok izom meg a kockás has, majd ezzel a lendülettel meg is feledkezem róla, hiszen lényegtelen a helyzet szempontjából. Eléggé beszűkült jelenleg az érdeklődési köröm arra a bizonyos merevedésre Eduardo lábai közt, azt sem veszem észre az elején, hogy az ajkamat harapdálom izgalmamban, főleg azután, hogy magához veszi a gumit és végre csatlakozik hozzám a zuhany alatt.

- Itt csináljuk? – tűröm hátra a nedves tincseimet.

- Addig innen ki nem mész, míg meg nem dugtalak – közli.

- Nem is akarok – mosolygok felsimítva a mellkasára.

- Most nem játszadozunk szépségem – súgja az ajkamra vágytól rekedt hangon, miközben a csípőnk egymáshoz feszül. – Azok után, hogy úgy felhúztál a kis műsoroddal, aztán több mint fél órát ültem álló farokkal a kocsiban.

Kuncogva dörgölőzöm hozzá, hogy kínozzam egy kicsit, ha már így felemlegette a szenvedéseket, amiket miattam kellett kiállnia, szó szerint is. Most azonban már nem én irányítok, ez látszik abból, hogy megfogja a csípőm és nem enged tovább ficeregni.

- Nem tudod, mit hagysz ki – harapok a vállába.

Ő pedig cserébe olyan csókkal csap le a számra, amitől majdnem megfulladunk a levegőhiány okán, de egyikünk sem bánja.

- Ó, nagyon is tudom – tol a hideg csempéig. – És ki is próbálom később, most viszont a szexi seggedet akarom, meg a tehetséges szádat – karcolgatja a fogaival az ajkam és úgy nekem préseli a csípőjét, hogy kénytelen vagyok felnyögni.

- A kezeimet nem kéred? – incselkedem vele.

- Azoknak is meg lesz a helyük cicám.

Megcirógatja a fenekem, besimogat a félgömbjeim közé, amitől hozzágömbölyödöm, mint egy macska. A jelek szerint annyira tetszik neki, hogy megismétli a cirógatást. Biztosan kíváncsi, bújok-e megint. Bújok, nem is kicsit.

- Mikor voltál utoljára valakivel? – kérdezi halkan, de a simogatásomat nem hagyja abba egy pillanatra sem.

- Régen… vagy száz éve – nyögöm, de nem mondom meg a pontos dátumot, nem is tudnám, a vér már régen nem az agyamban tartózkodik.

De azt tudom, hogy a nyakát akarom kóstolgatni, egyrészt mert szeretem, másrészt, mert ő is imádja, csak nálam sokkal jobban. Mindig megborzong tőle, és ezt nem tudja elrejteni előlem, már az elsőnél észrevettem. Amíg én nyalakszom, ő az ujjaival szorgoskodik, kihasználva, hogy a tusfürdőtől síkos az egész testem.

- Rohadt szűk vagy szöszi.

Nyolc hónap után? Még csodálkozik? Persze nem tudja, mióta nem csináltam, és nem is most fogja megtudni. Csak nyöszörgök, ahogy az ujjaival simogat, ingerel belülről, aztán magamhoz rántom és vadul megcsókolom. A reakciója még az enyémnél is vadabb, titkolni sem tudná, hogy birtokolni akar, minden mozdulatából ez süt, főleg abból, ahogy a hajamba markolva tartja a fejem, nehogy véletlenül el tudjam húzni. Nem mintha akarnám, most egyáltalán nem akarok ellenkezni, hadakozni vele. Ellenkezőleg, alig várom, hogy bennem legyen végre. Talán a nagy izgalom miatt remeg a kezem, amikor átadja az óvszeres tasakot, de a felhúzásnál már profi vagyok, aztán meg nagyon türelmetlen.

- Fordulj meg! – bújik el a domináns hím Eduardóból. – Tedd oda! – kocogtatja meg a combom, én meg engedelmesen felpakolom a zuhanypadkára, a kezeimet pedig ő teszi a csempe egy kiálló részéhez, hogy kapaszkodni tudjak.

Hátrapillantok rá a vállam felett és örömmel látom, hogy ő is olyan izgatott, mint én, talán még jobban is. Elmosolyodom, ahogy figyelem az arcát, a szaporán emelkedő-süllyedő mellkasát, meg az ágaskodó farkát.

- Nem vagy az a vízszintes párti, igaz? – érdeklődöm.

- Ne aggódj, szépségem, az ágyban folytatjuk. Egyszer nem érem be veled!

Még szép, hogy nem elég egyszer! Nekem aztán pláne nem. Nyolc hónap után kimerülésig akarom csinálni, és valami azt súgja, a drogbáróm bírni fogja a gyűrődést, bírnia kell.

Előrefordítom a fejem, izgalmas várni a pillanatot, amikor végre a magáévá tesz. Nem látom, csak érzem, amikor megmozdul, a teste a hátamhoz simul, a fejét a nyakamba hajtja, miközben lassan, de határozottan belém csúszik. Hatalmas. Ez az egyetlen szó, ami eszembe jut, ahogy végigér bennem, mert az, mert minden porcikámban érzem még azt is, amikor levegőt vesz. Manu sem volt kis férfi, de Eduardo mellett még ő is kicsinek tűnne. A drogbáróm ugyanis igen jól van összerakva. Mondhatni az isten is hatalmas ragadozónak teremtette, és úgy is morog a fülembe, mint egy kiéhezett vadállat. Tényleg nagyon izgathatom, mert az első pár mozdulata után már nem nagyon tudja visszafogni magát, kemény tempóban mozog, kicsit nyersen, de most pont erre van szükségem, hogy érezzem, mennyire akar. Érzem is. Alig tudok kapaszkodni, meg tartani magam, ha nem fogna, nem biztos, hogy képes lennék állni az ostromát, de így csak hátraejtem a fejem a vállához és leplezetlenül élvezem a szexet. Pihegek, zihálok és nyögök, úgy érzem, elég a testem, amit nem is bánnék, minden gondom megoldódna, valamint úgy jutnék a túlvilágra, hogy a gyönyört éreztem utoljára.

- Basszus – szalad ki a számon, amikor a nyakamra tapadva szívni kezdi a bőrömet. – Basszus – ismétlem.

A nyakam nagyon érzékeny, így belefeszül az egész testem, amikor vámpírkodni kezd. Nem tagadom, oda vagyok tőle, amúgy rendesen. És igen, nem tudna olyat tenni a szexben, amiért most ne őrülnék meg maximálisan. Lehetne figurázni, meg fitogtatnia magát, de nem teszi, ami nagyon tetszik, egyszerűen veszi birtokba a testem, de keményen és szenvedélyesen, szerintem pedig pont ilyen egy igazi férfi. Ezért adom oda magam teljesen, feltétel nélkül… Lehunyt szemmel élvezem a fenekemnek csattanó csípőből sugárzó erőt, a tempós pumpálást, amivel szép lassan az őrületbe kerget, a feszítő, kemény farkat, ami súlyos gyönyör ígéretével kecsegtet minden pillanatban.

- Basszus, basszus, basszus – ismételgetem abban a ritmusban, ahogy mozog, ő meg morogva harapdálja a vállam, a nyakam, ahol csak ér.

Szó se róla teljesen felhúz és kikészít, így az utolsó basszus után majdnem összecsuklanak a lábaim a heves gyönyörtől, ami megrázza testem. Zihálva kapkodom a levegőt, a fejem a csempének nyomom, próbálok lecsillapodni, csakhogy az én drogbáróm nem óhajt lenyugodni. Ezt abból tudom egyértelműen, hogy elhúzódik tőlem, aztán felkap, és a hálóba visz, majd lepakol az ágyra. Megkérdezném, mit tervez, de aztán rájövök, amikor hasra fordít és letérdel a combjaim mellé. Hallom, ahogy kihúzza a fiókot, újabb gumit, vagy gumikat varázsolva elő belőle, ezek szerint totál komolyan gondolta, hogy egyszer nem lesz elég neki. Már annak a puszta gondolata is határtalanul izgató, hogy újra magamban érezhetem, hát még az, amit tényleg meg is tesz. Végighúzza a tenyerét a gerincemen, besimít a félgömbjeim közé, de nem azért, hogy előkészítsen, hiszen síkos vagyok, hanem, mert szeret ott simogatni. A cirógatás végén a tarkómhoz hajol, mohón szívja a vékony bőrt, tuti, hogy tiszta lila lesz. Nem mintha bárkinek a házban kétségei lehetnének afelől, hogy mit csinál velem a főnökük. Nem is érdekel, hogy mit gondolnak, ahhoz túl jól érzem magam az ágyában.

- Eduardo… - nyögök. – Elég… kérlek… nem marad bőr a tarkómon…

- Dehogynem – morogja, de azért abbahagyja, már úgy is hatalmas folt lehet rajtam.

Elfordítja a fejem és követelőző, mohó csókkal tapad az ajkamra, úgy, hogy szinte megfulladok, arról nem is beszélve, hogy az egész felsőtestem belefeszül ebbe a pózba. Neki nagyon bejön a dolog, mivel időnkén belemorog a csókunkba, miközben türelmetlenül belém hatol újra. Ha azt hittem, a fürdőben heves volt és kemény, akkor most bebizonyítja, hogy tévedtem. Ebben a pózban minden sokkal intenzívebb, sokkal jobban érezni, így azt a vehemenciát és keménységet is, amivel birtokba vesz. Időnként feljebb csúszom a takarón, amikor erősebbet lök, de közben olyan szégyentelenül nyögök, mint egy hivatásos. Csakhogy minél jobban nyögök, ő annál hevesebb lesz, aminek köszönhetően többször is sikerül elélveznem, és mit tagadjam, nem sűrűn volt érszem ilyen élményben. De még ez is annyira illik az egész helyzetemhez, meg ahhoz, hogy Eduardo rám tette a kezét. Hiszen mióta megismertem, csak olyan dolog történik velem, ami még soha. És a túlélésem érdekében remélem, hogy én is olyasmit hoztam a drogbáróm életébe, amivel még nem találkozott azelőtt.

Talán így van.

Talán.

De most csak égni akarok.

Elégni… egészen…

 

Amikor felébredek, egyedül vagyok az ágyban, de nem vagyok csalódott miatta, Eduardo biztosan dolgozik, én meg úgysem tudtam volna mit mondani neki így ébredés után, főleg, hogy kettőnk közt a romantikus csevegés szóba sem jöhet, nem olyan a kapcsolatunk. Vagyis nyugodtan lustálkodhatok egyedül a hatalmas ágyban, anélkül, hogy nyüstölnének, vagy nem vágyott csevegésbe kellene bonyolódnom bárkivel is. Kényelmesen elheverészem, aztán rászánom magam a tusolásra, mivel Eduardo alaposan megizzasztott. Megmosom a hajam is, de csak félszárazra dörzsölöm, szeretem, ha nedves, egy kicsit előkészítem magam a táskámban található olajjal, erősen szexre számítva, aztán felkapok egy köntöst, majd a fiókból kiveszek egy gumit és a zsebébe süllyesztem, hátha szükség lesz rá. Nem kell sokat keresgélnem a drogbárót, mivel az irodájából kihallatszik, hogy telefonál. Kopogtatok azért, mielőtt belépek, de a beengedő válaszát nem várom meg. A megvillanó tekintete is arról árulkodik, hogy örül nekem és nem arról, hogy zavarnám. Nem zavartatom magam, becsukom az ajtót, aztán az ablakhoz sétálok, amíg telefonál. Valami építkezésről van szó, de egyelőre nem foglalkozom azzal, amit hallok, talán majd később összeáll a kép. Az ablakból pont a kert egy igen szép részére látni, ami így estefelé még sejtelmes is, nagyon tetszik. Fel is merül bennem néhány pajzán gondolatocska, amelyekben szívesen elmerülnék, de Eduardo rávág az asztalára és káromkodik, mint egy kocsis, így kirángat a gondolataim közül.

- Mi a gond? – kérdezem azonnal.

- Ricardo, meg a rohadt építkezése – feleli, amivel meglep, nem gondoltam, hogy elárulja.

- Amit a város szélére tervez? – érdeklődöm a kertet nézve.

- Honnan a szarból tudsz te erről? – firtatja azonnal.

- Láttam pár papírt nála egyszer – vonok vállat. – Nagyon izgatott volt miattuk. És egyszer telefonon beszélt valakivel, akinek azt mondta, ha ez összejön, akkor borsot tör valakinek az orra alá. Ezek szerint te vagy az, akit rosszul érintene, ha összejönne neki az építkezés. Bár nincs benne logika.

- Mire gondolsz? – faggat tovább.

- Hát Ricardónak tele van tőled a gatyája, elég nagy ostobaság lenne a részéről, ha magára haragítana. Legalábbis szerintem. Hacsak… - gondolkodom el egy pillanatra.

- Folytasd! – parancsol rám.

- Hacsak nem áll mögötte valaki, akiről úgy gondolja, hogy megvédi tőled. Á, de felejtsd el, csak hülyeségeket beszélek. Nem is tudom, mi van a város szélén, szóval, csak találgatok. És úgy vélem, jobb is, ha nem tudok túl sok mindent.

- Egyetértünk. Sajnos nem vagy ostoba és mindent megjegyzel, amit csak látsz – morogja.

- Ó, szóval még mindig neheztelsz amiatt, hogy nem mondtam el a fotógrafikus memória dolgot? – sétálok a széke mögé mosolyogva, aztán a vállára teszem a kezem.

- Igen, el kellett volna mondanod – morog tovább.

- Szóval a nagy hím durcázik – gyúrom a vállát.

- Pontosan így van – közli.

- És ki kell engesztelni ugyebár? – csúsztatom előre a kezem a mellkasára.

- Legalább kétszer - bólogat.

- Kétszer mi? – kuncogok a fülénél.

- Minimum – közli. – És minél hamarabb.

Nem szólok semmit, csak elhúzom a kezem, aztán az ajtóhoz sétálok, majd kinyitom és kilépek a folyosóra.

- Hová mész? – kérdezi azonnal.

- Tudod drogbáróm – lépek vissza -, a köntösöm zsebében van egy gumi, ami csak rád vár, amivel most kisétálok az izgalmas hátsó kertbe. Ha gondolod, követhetsz, vagy maradhatsz és agyalhatsz azon, mit hagysz ki – kuncogok, aztán otthagyom.

Tudom, hogy utánam fog jönni, imádja a játékaimat, főleg, ha neki is élvezetes lesz a végén, és ez most az lesz, nagyon is. A kert tökéletes, kellemes az idő, izgalmas, hogy már sötétedik és mindenhol érezni a virágok illatát.

- Szöszi! – hallom meg pár perccel később a drogbáróm hangját.

- De gyors voltál – lépek elé az egyik bokor mögül.

- Már megint játszadozol, Cameron – néz le rám.

- Mintha bánnád – nevetek halkan.

- A tűzzel játszol szöszi! – fogja meg az állam és megemeli a fejem.

- Akkor mi lenne, ha mással játszanék? – nézek egyenesen a szemébe.

- Mire gondolsz? – kérdezi felcsillanó szemekkel.

Válasz gyanánt megfogom a kezét és hátrébb vezetem a két virágzó bokor közt megbúvó, kipárnázott padhoz. Megbillentem, hogy leüljön, aztán a szájára teszem az ujjam, mielőtt megszólalna. Nem akarom, hogy most dumálni kezdjen, és véletlenül elrontsa a hangulatot valamivel. Kigombolom az ingét, szétsimítom a mellkasán, megcsókolom a bőrét, kicsit kóstolgatom, így haladok lefelé az izmos hasára, közben bontom a nadrágját is, ő meg készségesen emeli kicsit a csípőjét, hogy letűrhessem, ami rajta van, nehogy később bezavarjanak a vackok. Imádom a köldöke alól lefelé futó szőrcsíkot, veszettül izgató. El is babrálok ott egy ideig, csókolgatom, simogatom kedvemre, tényleg oda vagyok érte, majd egy felülről hallatszó türelmetlen mordulás után a célterületre csúsztatom az ajkaimat. Végignyalintok a farkán, aztán lassan bekapom a makkját. Ráérősen játszadozom vele, egyre többet engedve a számba, amíg szinte teljesen el nem tűntetem az ajkaim közt. Ezután kezdem az igazi kényeztetést, de előtte még kényelmesen elhelyezkedem a terpeszbe nyitott lábai közt. Az elején csak finoman cirógatom a nyelvemmel, aztán szopogatni kezdem, amúgy rendesen, mohón, torkosan, hogy érezze a törődést a drágám. Törődés címszó alatt cirógatom a heréit is, semmi sem maradhat ki. Nem is panaszkodhat, all inclusive szolgáltatást kap, az már tuti. Pontosan tudom, mennyire próbálja leplezni, hogy élvezi a dolgot, de a torokhangú nyögései tökéletesen elárulják, hogy oda van azért, amit csinálok. Néhány perc után már a hajamat markolássza, időnként meg is húzza, nem durván, csupán jelzi, hogy jól érzi magát. Nagyon helyes, meg is dolgozom a boldogságáért rendesen. Amikor már kellően izgatottnak találom, kibontom a gumit és felhúzom a számmal, majd felmászom az ölébe.

- Megtanítalak lazítani nagyfiú – súgom az ajkára. – Állandóan feszült vagy – duruzsolok magamhoz illesztve a kőkemény farkát. – Ez szörnyen egészségtelen ugye tudod?

Nem válaszol, de a szemeit le sem veszi rólam, miközben azt figyeli, miként ereszkedem az ölére. Lazán a nyaka köré fonom a karjaimat, a vállára hajtom a fejem, így kezdek ringatózni. A tempó kellemes és finom, ez illik a pillanathoz, nem kell a heveskedés.

- Rohadt jó pasi vagy – csókolgatom a nyakát.

- Igazán? – morogja a fülembe.

- Aha, de inkább ne dumálj – súgom mosolyogva. – Csak élvezd.

 

Bő másfél órával, meg két orgazmussal később még mindig a padon ülünk. Eduardo szokatlanul csendes, így én sem erőltetem a beszélgetés, csak a mellkasának dőlve, lehunyt szemmel szuszogok. Ritka, hogy ennyire csendben van, én meg élvezem, hogy nem faggat, nem nyúz, nem kér számon rajtam semmit. Béke van. Tudom, pillanatnyi csupán, de kiélvezem, mert nem tudni, mikor lesz ilyen legközelebb. Eduardo életvitelét alapul véve, a ritkánál is kevesebbszer. És ez a mostani sem tart túl sokáig, mert a drogbárómnak mondandója van.

- Akarsz zsebpénzt keresni szöszi? – kérdezi hirtelen.

- Hm? – kérdezem különösebb lelkesedés nélkül egyelőre.

- Azt érdekel, akarsz-e egy kis zsebpénzt keresni?

- Miről van szó? – nézek rá most már.

- Vissza kéne menned a Margaritába dolgozni – játszik a hajammal.

- Ó, már értem.

- Igazán?

- Az akarod, hogy kémkedjek Ricardo meg az építkezés után – nézek a szemébe.

- Okos cicus – húzza közelebb fejem. – Talán túlságosan is az – súgja az ajkamra.

- Ugyan, ne hízelegj, még elbízom magam – suttogom én is az ajkára.

- Szerintem az önbizalmaddal eddig sem volt gond szöszi.

- Még te beszélsz? – nevetek halkan. – Mr. Enyém az egész világ.

- Még nem – közli, és tudom, komolyan is gondolja. – Szóval, megteszed nekem?

- Persze, úgyis vissza akartam menni melózni – bólintok. – Marcóval is szeretnék már találkozni.

A morgásából tudom, ez nem tetszik neki annyira, de aggódom Marco miatt, annak dacára is, hogy Eduardo a szavát adta, hogy nem esik baja, éppen ezért szeretném már látni. Azóta nem beszéltem vele, hogy a drogbáróm a birtokra hozott, szerintem nem is hagyta volna.

- De ne felejtsd el, hogy miért vagy ott – közli.

- Nem fogom, ne aggódj – mosolygok. – Megtudom, amit lehet, de nem szeretném, ha mindennap nyúznál miatta. Ha megtudok valamit, azonnal szólok. Oké?

- Máris alkudozol, megáll az eszem –villant valami mosoly félét.

- Nem-nem – rázom a fejem mosolyogva. – Csak lefektetem az általános szabályokat.

- Méghogy általános szabályok – forgatja a szemeit. – Majd én megmondom, mit fogunk lefektetni.

- Úgyis csak engem – karolom át a nyakát mosolyogva, aztán elkomolyodom. – Megtudom, amit szeretnél. Ne aggódj!



Moonlight-chan2014. 12. 14. 00:38:16#32080
Karakter: Eduardo Vargas




Komoran nézek az egyre viharosabbá váló karamell szemekbe. A félelmet hirtelen felváltja valami egészen más, a bosszúság és a harag. Meglepő, hogy mennyire tetszik ez a tekintet, ha nem épp a bizalmi kérdéseket tárgyalnánk felérne egy előjátékkal. A kis dühös vadmacska…

- Hallgatlak, Cameron – szólok rá, elrejtve a testem reakcióját – Ugye nem akarsz feldühíteni?

- Nem, képzeld, kurvára nem akarlak feldühíteni! – kiáltja, az arca kipirul az indulattól – Ha nem tűnt volna fel, azon vagyok, hogy a kedvedben járjak, de neked semmi sem jó! Tök mindegy, mit teszek, a végén úgyis az van, hogy buzerálsz és faggatsz, miközben rohadtul nem érdekel, amit mondok. Magasról teszel te rá, hogy mit válaszolok neked, hiszen megmondtad, úgyis az van, ami te akarsz. Akkor meg tök mindegy, miért kapod meg, amire vágysz nem? Lényegtelen, hogy miért kefélhetsz meg, ha a kedvedre teszek nem igaz? Nem az a fontos, hogy készségesen odaadja magam?

- Cameron! – kedvem támadt jó erősen ráhúzni a csinos kis seggére, hogy a tenyerem nyoma még egy hét múlva is látható legyen.

- Esküszöm, már nem tudom, mit szeretnél, vagy mi bajod van állandóan. Válaszokat akarsz drogbáró? Aztán minek? Téged a saját igazad érdekel, semmi más. A legjobb példa erre a mostani viselkedésed is. Azt mondod, nem vagyok részeg. Nem is állítottam, hogy az vagyok, ahogy azt sem, hogy becsíptem volna. – folytatja a dühöngést, a szemei vadul villogna - A bárban is azt mondtam, talán úgy van, mivel eléggé elszédültem és nem tudtam, hogy a piától, vagy a levegő hiányától van-e. És igaz, hogy a végén azt a kék vackot ittam, de előtte jó pár pohár leszaladt rendes piából is. És mivel olyan nagyon bízol bennem, kérdezd meg a csapost nyugodtan, hogy mit ittam, Karim választotta, a pultos biztos emlékszik ránk, mivel flörtöltünk vele egy kicsit. Igen, jól hallottad, flörtöltünk, a bulihoz tartozik. És jól éreztem magam, hosszú idő után először, lehetett volna egy jó esténk, de te elbasztad, Eduardo.

- Ezt, hogy érted?

- Úgy, hogy kívánlak, bár utálom magam érte, mert egy gyilkos állat vagy, aki engem is megöl, amint megunt, de mégis így van. – vallja be kelletlenül - Te meg ahelyett, hogy kiélveznéd, állandóan felhánytorgatod, hogy azt mondtam, nem teszem szét neked a lábamat. Ha már idézel, akkor pontosan. Azt mondtam, pénzért nem szexelek senkivel, mert nem vagyok kurva. Így volt, vagy nem?

Belegondolva… - Igen, így volt – mormogom le sem véve róla a szemem.

- Pontosan így. Soha ki nem ejtettem a számon, hogy nem tartalak vonzónak szexuálisan, ahogy azt sem mondtam, hogy egyáltalán nem fekszem le veled. Az elejétől kezdve arra próbáltam rávilágítani, hogy nem vagyok prosti. A jelek szerint nem sikerült. Azt pedig nem vetheted a szememre, hogy jelen körülmények közt igyekszem megkönnyíteni a magam számára ezt az egész helyzetet. Most komolyan ennyire fáj, hogy egy kicsit rájátszottam az esti bulira? Nem akartam vele semmit, csak egy kis időre megint normálisnak érezni magam.

Az incselkedéssel nincs baj, szórakoztató. A színészkedés azonban veszélyes játék, főleg egy olyan férfival szemben, aki nem egykönnyen bízik meg valakiben. És ez még enyhe fogalom volt.

- Nem jó játék ez, nagyon nem értékelem az ilyesmit – mondom ki, ami a fejemben jár.

- Akkor ölj meg most, mert máskor is megeshet az ilyesmi – sziszegi, majd kicsit lejjebb ereszkednek a vállai és fáradt sóhajt hallat – Fogalmad sincs róla, milyen ez.

- Micsoda, Cameron?

- Vonzódni egy gyilkoshoz, veszettül kívánni, hogy megdugjon, igaz, hogy nem csak azért, mert dögös pasi. Az igazság az, hogy nagyon hiányzik a szex, rég csináltam. – vallja be halkan, kerüli a tekintetem így nem láthatja a pillanatnyi meglepettséget az arcomon - Okos fiú vagyok, talpraesett és túlélő, de nem tudom megjátszani még az életem megóvása miatt sem, hogy feláll a farkam a vágytól. Te is tudod, hogy ez képtelenség. Bár mióta a fegyvert lukamhoz dugtad oda a libidóm.

El kell majd beszélgetnem vele néhány egyszerű dologról, például, hogy hogyan mondja ki amit gondol, nyíltan és sallangmentesen, csak hogy ne essen végzetes félreértésekbe. Nem ő az első aki ebben a helyzetben van, csak azzal a különbséggel, hogy ellenben azzal amit hisz, nem mindegy hogyan kapom meg. Én azt akarom, hogy ő is akarja, az erőszakban semmi élvezet nem lenne a szex pedig arról szól, hogy minél inkább kiélvezzük.

Azzal meg nem kezdhetek semmit amit egy gyilkosra irányuló vonzalomról gondol. Ezt nem tudom megvétózni. Tíz évvel ezelőtt eszembe se jutott volna egy gyilkossal dugni, bármilyen csinos fiú is lett volna. Ezer százalék hogy előbb lecsukom és csak aztán töprengtem volna rajta, hogy milyen kár érte. Most pedig… bárányból lett farkas.

Elhúzom a fegyvert Cameron-tól és visszacsúsztatom az éjjeliszekrényre, majd megragadom a derekát és feljebb húzom az ágyra, közben meg is fordítom hogy a hátán feküdjön, de a kezeit még nem eresztem el.

- Elfogadhatóak a válaszaid, egyelőre – hajolok fölé a várakozó tekintetébe nézve – Nem tudok belekötni az érvelésedbe szöszi – a nyakába csókolok, beszívom a parfümje illatát, majd a füléhez hajolok – Szeretsz veszélyesen élni, Cameron, de én nem olyan vagyok, mint a sportkocsi, amit ma éjjel vezettél.

Velem nem játszadozhat.

- Olyat mondj, amit nem tudok drogbáró – sóhajtja, helyet adva a csókjaimnak.

- Szóval kívánsz? – suttogom a finom bőrébe mire megfeszül alattam.

- Jaj, ne már! Nehogy még udvarolnom is kelljen, Eduardo!

- Pedig mókás lenne. – főleg most, hogy eloszlatta a haragomat.

- Nem, nem lenne. Akkor hazudnom kéne, azt pedig nem fogok. – jelenti ki dacosan.

Ez érdekes. Kicsit elhajolok tőle, hogy a szemébe nézhessek. - Miért kéne hazudnod?

- Mert azon kívül, hogy rohadt vonzó vagy és kívánom a tested, más jót nem tudok elmondani rólad – nyílt, egyszerű tényközlés.

- Semmi többet? – faggatom tovább, nyugodtan. Logikusan hangzik – egyenlőre legalábbis – hiszen még alig ismer.

- Talán még azt, hogy intelligens vagy – von vállat, mintha csak az időjárásról csevegnénk.

Az arcát tanulmányozom, hogy vajon megint csak próbára akarja-e tenni a türelmem, de teljesen komoly. Hozzá kell szoknom a személyiségéhez, mert még mindig úgy gondolom, hogy nem lőttem bakot vele. Pont az ágyamba való.

- Senki nem mer így beszélni velem szöszi – súgom halvány, elégedett mosollyal, az ujjaimmal körberajzolom az ajkai csábító vonalát.

- Nincs vesztenivalóm, Eduardo. A végén meghalok, ezt mindketten tudjuk. És jelenleg az tart életben, ha mindig az igazat mondom neked.

Nem javítom ki, nem kell minden szándékommal tisztában lennie. - Mindig?

- Néha megfűszerezve egy kis játékkal – teszi hozzá.

- Játékkal mi? – nem adja fel.

Mintha csak demonstrálni akarná az igazát szétnyitja az ajkait, hogy az éppen ott cirógató ujjaim becsusszanjanak a puha szájába. A nedves forróság és ahogy Cameron figyel… a nyelve izgató játéka nem hagy kétséget afelől, hogy mit képzel most az ujjaim helyére. A szívverésem felgyorsul az izgalomtól miközben belemegyek a játékba és megmozdítom az ujjaim, pont mintha a száját dugnám.

- Az a szerencséd, hogy fáradt vagyok – morgom figyelmesen nézve minden mozdulatát.

Gondolom egyetérthet, mert nem mond semmit.

Egymás után lezuhanyozunk, a klub fülledt levegője után jólesik a friss víz. Megfordul a fejemben, hogy ezt akár együtt is csinálhatnánk, emlékszem még milyen izgató látvány volt ahogy magát simogatta talpig habosan, de az megint csak a szexhez vezetne. Sajnos pont akkor kellett összeakadnunk mikor egy csomó szar felhalmozódott és megoldásra vár, másképp már régen benne lennék.

Váltjuk egymást, mire végez már majdnem alszom, de még érzem hogy hozzám simul. Ehhez a luxushoz nagyon egyszerű lesz hozzászokni. Kivéve a macskámat, aki közénk fészkelődve kezd zenélni.

 

A nap elég viharosan indul, még éppen csak ébredeznék mikor Cameron kiszakítja magát a karomból és a fürdőbe rohan. Még Benito is a földön végzi takaróstul, én meg szinte azonnal éberré válok.

Elég csúnya hangok szűrődnek ki a fürdőből, ezért nem is megyek arrafelé. Helyette a szekrényemhez lépek és kiválasztok egy grafitszürke Versace öltönyt, egy fekete inget és egy a zakóhoz illő nyakkendőt, míg a szöszi kiüríti a gyomrát. Ha az este kételkedtem is benne, hogy valóban ivott alkoholt, hát itt a bizonyíték. Nem mintha örülnék neki, mert ez gerincbe törte a terveimet egy kis reggeli előtti szexről.

Megjegyzem, hogy legközelebb csak keveset ihat, hogy ne legyen ugyanez.

Ráérősen felöltözöm, de mikor még akkor sem jön elő, az egyik vendégszoba fürdőjét használom hogy rendbe szedjem magam, majd visszamegyek a hálóba a mandzsettagombokért és akkor nyílik az ajtó.

 - Most egy darabig nem iszom… alkoholt – jelenti ki rekedt hangon – Jó darabig…

- Szarul nézel ki szöszi – lépek közelebb hozzá. A színe a fehér, a szürke és a zöld között árnyal a szokásos napbarnított bőrén.

- Nem mondod? – dől nekem – Úgy is érzem magam. Emlékeztess rá, kérlek, hogy verjem bele az arab kölyök fejét abba a piába, amit választott, ha még találkozom vele véletlenül.

- Mégis mi a fenét ittatok?

- Nem tudom, valami sötétzöld vackot. A kölyök úgy itta, mint a vizet, nem gondoltam, hogy baj lesz.

Van némi sejtésem mi lehetett az. - Kihívjam a dokit? 

- Nem kell, csak egy kis tea meg fájdalomcsillapító.

- Jó, mert ma vásárolni megyünk – ez akkor jutott eszembe, amikor öltözködtem. Láttam milyen ruhái vannak mikor bepakolt a bőröndbe.

- Vásárolni? – kérdezi összehúzott szemmel.

- Igen, szegényes a ruhatárad, fel kell frissíteni. – jó pár darabbal.

- Nem járok öltönyben!

- Nem is vagy te olyan rosszul szöszi, ha így tudsz kakaskodni – simítok a fenekére majd bele is markolok, közben magamban szórakozva a totális elutasításon az öltönyt illetően. Nem akarok rá Armanit húzni, az öltöny nem az ő stílusa. Nem eléggé… cameronos.

Elhessegetem zuhanyozni, hogy szalonképesebb állapotban legyen, addig én Eva-val hozatok fel egy pohár narancslevet és gyógyszert a fejfájására. Remélhetőleg most hogy kiadta magából a tegnap este összeivott löttyöket már nem lesz rosszul.

Elintézek egy telefont, majd szólok Pedro-nak, hogy mikorra álljon elő a kocsival. Felveszem a szék karjára terített zakómat, aztán a nyakkendőért nyúlok. Nevetséges, hogy mindig mennyit vacakolok vele, pedig azóta nyakkendőt hordok, hogy dolgozni kezdtem, de még mindig gondot okoz ez a szar.

Cameron is előkerül közben, felmérve a helyzetet felém indul már teljesen felöltözve.

- Majd én – veszi ki az ujjaim közül és precízen megköti és eligazítja.

- Gyakran kötsz nyakkendőt, Cameron? – nem néztem volna ki belőle, hogy tudja hogyan kell, sőt még azt sem, hogy viselt már egyáltalán.

- Igen, Manunak sosem volt erőssége.

Megfeszülök a névre, de gyorsan rendezem a vonásaim, annak ellenére, hogy a padlót bámulja és úgy sem venne észre semmi. Egy cseppet sem tetszik, hogy egy másik férfira gondol. Az a seggfej már elhagyta, előbb pedig még meg is kopasztotta a bankszámláját, szóval itt az ideje, hogy kitörölje ezt a nevet a fejéből.

- Szépségem, ne gondolj a múltra, csak a saját dolgod nehezíted meg vele. – mondom, miután magamra tereltem a tekintetét.

- Tudom, de nem olyan könnyű, hét évről beszélünk és nem hét napról.

- Hamarosan nem fogsz rá gondolni – elérem, hogy elfelejtsen mindent ami már nem számít.

Minden további nélkül kiterelem a szobából, az amúgy sem rózsás kedvem komorságba megy át. Magamban eldöntöm, hogy még ma elküldöm José-t, hogy nézzen utána ennek a Manuel-nek, mert ha továbbra is itt van az „árnyéka” legalább tudjam kivel van dolgom és alkalomadtán megszabaduljak tőle. Persze csak miután kiköhögi a Cameron-tól ellopott pénzt.

 

Reggeli után megejtjük azt a vásárlást. A belvárosban természetesen rengeteg márkás és drága butik van ahol válogathat. Én inkább a szabót részesítem előnyben, de Cameron elégedett arcát látva valahol a Paradicsomban járhat.

Csendesen figyelem, ahogy válogat. Egy fotelban ülve belátom a sorokat és azt is amiket választ. Nem szabtam összegkorlátot, nincs értelme. Nem a pénz dönti el mire van szüksége és miért is sajnálnám rá költeni, ha én fogom őt nézegetni azokban a ruhákban?

Néha felém pillant, mintha azt várná, hogy parancsolgatni fogok, hogy miből milyet próbáljon, de nem szólok semmit.

Mikor a próbafülke felé menne hirtelen ledob mindent az egyik székre, riadt tekintettel nyúl felém.

Mi a pokol lett hirtelen?

- Eduardo! Az a kocsi, tegnap este is ott volt, amikor bárban jártunk – mondja sietve, a fejével a nagy üvegablak felé biccent.

Nem nézek hátra, ha igaza van és megteszem, akkor tudják, hogy lelepleződtek.

- Honnan veszed, hogy ez ugyanaz a kocsi? – szegezem neki a kérdést, hogy magamra tereljem a figyelmét. Rengeteg egyforma kocsi jár egy nagyvárosban, nem tudhatja.

A következő pillanatban elmondja a kocsi típusát, rendszámát, még azt is, hogy hiányzott egy darab az első lámpa üvegéből. Ezt meg honnan a francból tudja? Csak így simán megjegyezte?

- Ne nézz már így! – kiált fel idegesen - Fotógrafikus memóriám van.

- És ezt mikor akartad közölni? – ez nem olyan információ amit elhallgathat, nem egy rohadt allergiáról beszél!

- Most közöltem, Eduardo. Nem gondoltam, hogy szükségem lesz rá.

- Nem gondoltad…

- Képzeld nem úgy keltem ma reggel, hogy követni fognak minket!

Ó, de szívesen a térdemre fektetném most, lehúznám róla azt a szexi farmert és…

Megragadja a nyakkendőm és magához rántva megcsókol, a következő pillanatban pedig már én rántom az ölembe. A kezemmel a tarkójára szorítva tartom és viszonzom az éhes csókját, levezetem rajta a feszültséget, hogy ne tegyem meg itt az eladó pult mögött álló nő szeme láttára, azt amit tényleg akarok. De egyszer még megkapja a magáét és nem biztos, hogy nem fogja élvezni…

- Máskor is láttad már ezt a kocsit? – súgom az ajkaiba miután elhúzódtam – Gondolkodj szépségem és mondd meg szépen.

- Gondolkodjak, amikor a vér leszállt a fejemből? – grimaszol panaszosan.

- Cameron! – nem kell hogy emlékeztessen a másik problémára, azzal majd később foglalkozunk, de előbb a fontosabb dolog.

- Jól van, jól van – sóhajt türelmetlenül és egy percig némán fürkészi az összegyűrődött galléromat. – Többször láttam a kocsit a Margarita parkolójában.

- Szóval Ricardo emberei – amint hazaérek rögtön átnézem a mappát, amit José hagyott az asztalomon.

- Azt nem tudom, ennyiből nem lehet egyértelműen erre következtetni.

Logikusan gondolkodva igaza van, viszont én tudom, hogy nem sok mindenki jöhet szóba errefelé, főleg mostanában nem mikor itt a kokainszüret és a legtöbb valamire való drogkereskedő elvan foglalva a saját üzletével.

- Nem is a te dolgod szépségem, majd én megtudom, amit kell – nézek vissza rá, természetesen eszemben sincs őt használni ilyen melóra, fotografikus memória ide, vagy oda.

- Erről nem akarok tudni – bámul ki ismét az ablakon, de megfogom az állát és visszafordítom magam felé.

- Ne bámuld. Ha feltűnően nézed a kocsit esetleg kiszagolják, hogy valami nincs rendben és lelépnek.

- Akkor nem fogsz semmit csinálni?

- Dehogynem. – végigsimítok a derekán, le a csípőjére – Megnézlek téged az új cuccokban.

Elküldöm őt próbálni, magamban szórakozva azon hogy mennyire nincs kedve kiszállni az ölemből, de lesz még ideje ott üldögélni.

Egy kis helyzetváltással kényelmesebbé teszem az ülést, na nem mintha ez változtatna azon hogy piszkosul kemény vagyok az előbbi húzásától.

Mikor alig egy perccel később előkerül, majdnem kiejtem a mobilom a kezemből és csak az edzett önuralmamnak és a jól begyakorolt pókerarcnak köszönhetem, hogy nem tuszkolom vissza a fülkébe és tépem le róla azt a vackot, ami elférne az egyik tenyeremben.

- Ugye tudod milyen aljas vagy?

- De Eduardo, te mondtad nekem, hogy tartsak divatbemutatót. – néz rám ártatlanul, miközben a testét csak egy fecske fazonú, csípőre szabott fehér alsó takarja – Talán nem tetszik?

Megfordul, hogy megmutassa a hátsó felét is. A feszes kis segge tökéletesen mutat abban az alsóban, ettől kisebb már csak a női bugyi lehet, de Cameron-on fantasztikusan áll. Kihangsúlyozza a háta elegáns ívét, a combjait… a kurva életbe!

A nadrágom fájdalmasan szűk lesz ahogy elképzelem magam alatt, hason fekve miközben a fejét oldalra fordítva csókolom meg, megfeszítve ezzel az egész felsőtestét.

Az erotikus képektől a fotel karfájába mélyesztem az ujjaim, a kis dög pontosan tudja mit csinál én pedig élvezem ezt a fajta játékot. Hogy azért-e mert újdonság, vagy azért, mert Cameron alaptermészete ilyen szexi és kihívó nem tudom, de kibaszottul élvezem a kőkemény erekció ellenőre, ami nem fog magától lelohadni.

- Nem, nem tetszik. – mondom elmélyült, rekedtes hangon, amit elrejthettem volna de nincs értelme.

A széles mosolyából tudom hogy megértette, a karamell szempár játékosan csillog ahogy lassan körbefordul előttem, mintha csak incselkedne, nem jön karnyújtástól közelebb.

Sajnos akárhogy illegeti magát nyilvános helyen vagyunk és ha ez a tény nem lenne elég, magamat is emlékeztetem arra hogy éppen megfigyelnek minket, vagyis ez nem a megfelelő hely és idő hogy bevonszoljam a próbafülkébe és megmutassam mi lesz a következménye, ha egy drogbáróval játszadozik.

- Akkor sajnálom, de a következőt egyenesen utálni fogod. – vigyorog rám, visszafelé sétálva pedig bebizonyítja, hogy milyen ügyesen tudja ringatni a csípőjét.

Csukódik az ajtó, én pedig kifújom a levegőt és rendezem a vonásaim, már csak megszokásból is. Az érzelmek kimutatása egy gyengeség az én szakmámban és sokan elkövetik ezt a hibát. Itt és most viszont nincs szükség a tökéletes maszkra, nehezen is menne ebben a percben, amiért csak a szöszi a felelős.

Újra nyílik az ajtó, nekem pedig el kell fojtanom egy fájdalmas nyögést, a számat vékony vonallá préselve tartom vissza a hangot, ami kikívánkozik, de mikor Cameron megtorpan lágyítok a vonásaimon, hogy ne értse félre. Hívogatón intek felé mire újra megjelenik a csábító mosolya és végiglejt előttem abban a darab szúnyoghálóban a csípője körül. Ugyanolyan fazonú, mint az előző, de fekete szilonból és csak a farkát takarja átláthatatlan anyag. Az viszont nem rejti el, hogy a kis dög kezd felizgulni.

- Élvezed a játékot Cameron? – kérdezem, a könyökömmel a térdemre támaszkodva előbbre hajolok.

- Nagyon. – vigyorog elégedetten.

- És ezt is meg akarod venni? – biccentek a hálós cucc felé.

- Ennyire utálod? – biggyeszti le az ajkait, amivel eléri, hogy felálljak a helyemről és egy rövid étvágygerjesztő csók után ráharapjak a szomorkodó részre.

- Szívből utálom. Remélem soha az életben nem látom rajtad és nem fogsz ebben várni az ágyamon. – mormogom halkan, közben elképzelve a képet, ahogy a sötét ágyneműn végigfekszik, a napbarnított bőre izgatóan éles kontrasztot keltve a színekkel.

- Megígérem. – mosolyog vissza egy ragadozó macska tekintetével fürkészve.

- Szedd össze a cuccodat és menjünk. – szólok rá a hirtelen döntéstől vezérelve. Ha valami kimaradt majd visszajön máskor, de most hazamegyünk. Ha már így felizgatott a kis bemutatójával nincs értelme azzal szarakodni, hogy lehűtsem magam és a melóra koncentráljak.

- Nem akarod látni a többit?

- Van ennél is rosszabb? – húzom fel a szemöldököm az ujjaimmal végigsimítok az átlátszó részen mire láthatóan még keményebb lett.

- Mmm talán. – megnyalja az ajkait, összehúzott szemmel pillantok rá, de nem kommentálom.

- Akkor pakold be azt is. Nehogy a végén miattad kapjon szívrohamot az eladó. – morgom halkan, hogy ne hallja meg a vén banya, aki jelenleg is papír zsebkendőt tart az orra elé.

Jó magas lehet a vérnyomása, ha Cameron addig ugrasztotta, hogy orrvérzés lett a vége.

- És… - beharapja az ajkát, majd a nadrágom felé közelít a kezével - … ezzel mi lesz?

- Otthon. – ígérem, mélyen a szemébe nézve, hogy tudja nem viccnek szántam és ezúttal nem szándékozom visszafogni magam. Akarom őt és mivel már az enyém meg is kaphatom. – Öltözz fel!

Ellépek tőle, vissza az ablak mellé ahonnan felhívom a kocsiban várakozó Pedro-t, hogy jöjjön be a táskákért, közben egy óvatos alig pillantással felmérem a járdaszegélynél parkoló fekete, sötétített ablakú terepjárót.

Gyorsan végiggondolom a korábbi kijelentésemet és egyet kell értsek a szöszivel abban, hogy ez valószínűleg nem Ricardo műve. Az a szarzsák nem adna ki annyi pénzt az embereinek, hogy ilyen spéci kocsival dolgozzanak, ráadásul nem azért, hogy engem kövessenek vele. Van pénze a fickónak, a Margarita hoz valamit a konyhájára, de azért nem ennyit. És egyáltalán miért követne?

Nem riválisom a bizniszemben, sőt még venni is szokott pár kiló kokót, hogy legyen mivel megkínálnia a vendégeket.

Akkor ki? A franciák?

Ezt megint csak kétlem, mindet kiiktattuk és azóta nem érkeztek újabbak. Az embereim megfigyelik a reptereket, tudnék róla. Akkor esetleg egy másik kartell, aki ringbe akar szállni az enyémmel?

- Kész vagyok.

Hátrafordulok, Cameron éppen a cuccokat pakolja a pultra. Jó nagy halom lett a végére és mire mindet belepakolják a reklámszatyrokba Pedro is megérkezik és az összest kihordja a csomagtartóban.

Odakint a kocsi felé menet nem nézek a sötét terepjáró irányába, had higgyék csak azt a szemetek, hogy nem tudok semmiről. Amint kiderítem ki az a mocsok aki utánam szaglászik, miénk lesz a meglepetés ereje.

Cameron az oldalamhoz húzódik, de elég okos fiú ahhoz, hogy ő se bámészkodjon arra amerre nem kell.

A kocsi zárt terében visszatér az a pattogó feszültség, ami a boltban is ott volt közöttünk. Különös, hogy ilyen gyorsan egymásra hangolódtunk, még ha ez csakis a testünkre vonatkozik, de már régen éreztem hasonlót. Tulajdonképpen talán sosem volt még ennyire elemi erejű a vonzalom és talán éppen ezért akarom visszafogni magam legalább addig, míg nem vagyunk kettesben. Nem engedhetem meg magamnak hogy elveszítsem a fejem.

A félórás út egy idő után túl hosszúnak tűnik és azzal próbálom elvonni a figyelmemet a nadrágomban lüktető problémáról hogy sorba veszem a lehetőségeket aminek utána kell majd néznem, persze csak azután, hogy megkaptam Cameron-t, aki a saját módszerével követeli magának a figyelmem.

A keze először a térdemen volt, de minden bukkanónál „véletlenül”feljebb került. Az útelágazás után már nem követett senki így kicsit el is engedhettem magam mellette, mert miért is tagadnám, hogy szórakoztató?

- Bírd ki még egy kicsit szöszi. – fogom meg a csuklóját, de nem veszem el csak tartom, hogy ne csúsztassa tovább.

- Nem mindenkinek olyan könnyű ám megállni Mr. Önuralom.

Ha tudná, hogy nem is olyan könnyű ellenállni neki…

Mikor hamarosan áthaladunk a második ellenőrző ponton is egy laza mozdulattal megemelem és az ölembe pakolom. - Éppen azért bírd ki, mert igyekszem a helyén tartani a maradék önuralmam. – suttogom a nyaka finom bőrébe, majd bele is csókolok. Most már a saját fűszeres illatú tusfürdőjét érzem rajta, ami sokkal jobban illik hozzá, mint az enyém – Jobban szeretem, ha nem kell közben a visszapillantó tükörbe nézegetnem.

- Akkor miért csinálod ezt? – dorombol a fülembe.

- Mit? – csókolom meg ismét a füle alatti érzékeny bőrt.

- Ki is az aljas akkor? – billenti meg a fejét, hogy még inkább hozzáférhessek.

Érzem, hogy megborzong az érintésemre.

- Sosem mondtam, hogy nem vagyok az. Szerintem pedig te is megérdemelsz egy kis kínzást.

A kocsi leparkol befordul a felhajtója és leparkol a ház előtt. Cameron felemeli a fejét és kipillant az ablakon. Az arcát figyelem, kíváncsi vagyok hogyan reagál, hogy újra itt van, de nem látok rajta semmi, csak a vágyat amit én is érzek.

Különös, de nagyon gyorsan alkalmazkodott a helyzethez, nincs siránkozás nyafogás… ahogy tegnap éjjel is mondta inkább élvezi a helyzetét, minthogy megnehezítse magának. Ahogy rám néz, az íriszeiben mintha valóban olvadt karamell izzana, annyira csábító, hogy még most sem értem hogyan lehetett ő sokáig szex nélkül. Mintha eleve arra született volna…

- Menj előre, pár perc és utánad megyek.

- De siess – mosolyog, majd kinyitja a kocsi ajtaját és gyors léptekkel befut a házba.

Addig én fogom a mobilom és felhívom José-t, aki jó szokásához híven az első csengésre felveszi. Rögtön a lényegre is térek.

- A fickó, akivel Cameron érkezett valamilyen Manuel. Egy teljes körű jelentést kérek róla.

- Igen, Főnök, már rajta vagyok. Lejöttek az adatok az amerikaitól, estére az asztalán lesz.

- Helyes, és még valami. – ha már úgy is benne van a nyomozásban, akkor rábízom a terepjáró lenyomozását is.

Bediktálom a rendszámot és a típust, szerintem nem lesz nehéz dolga. Az egész ügy nagyon is a franciákra hajaz, rajtuk kívül nem sokan használnak Kolumbiában Renault Koleos-t, ami francia gyártmányú kocsi. A sok hülye soviniszta…

Miután letettem és pár órával elhalasztottam mindent amivel ma foglalkozni akartam, felmegyek a szobámba. A fürdő ajtaját nyitva találom így nem is húzom tovább az időt egyenesen belépek az ajtón és szinte ugyanaz a látvány fogad, mint pár napja. Cameron csak egy pillantást vet rám majd folytatja a tusolást, bár már az egész testén habfolyam söpör végig minden izgató hajlaton végigfutva. Ismét félig elfordulva áll, hogy ne láthassak mindent.

A kis dög…

Lekanyarítom magamról a zakót, hogy aztán a pultra dobjam, majd rögtön utána kövesse a nyakkendőm, az övem, hamarosan pedig az ing is, míg szép sorjában meg nem szabadulok az összes ruhadarabtól. Nem veszem le a szemem Cameron-ról és ő sem rólam, a méricskélő pillantása, az ajkaiba mélyedő éles fogai csak fokozzák az izgalmam.

Egy pillanatra fordulok csak oldalra, hogy a pult fiókjából elővegyek egy óvszert, majd azzal együtt belépek az én vadmacskám mellé. Szinte éget a tekintete, jobban mint a majdnem forró víz, ami kettőnkre záporozik.

- Itt csináljuk? – kérdezi fojtott hangon, hátrasimítva a nedves tincseket.

- Addig innen ki nem mész míg meg nem dugtalak.

Ez biztosra veheti.

- Nem is akarok. – mosolyog érzékien és közelebb sétálva végighúzza a tenyereit a mellkasomon.

Felsóhajtok a kellemes érzésre, nagyon puha kezei vannak szép hosszú, vékony ujjakkal. Minden mozdulata elegáns, mégis szexi.

- Most nem játszadozunk szépségem. – súgom az ajkaira, a hangom elmélyül a vágytól mikor a csípőnk összesimul és megérzem a kemény farkát az enyém mellett. – Azok után, hogy úgy felhúztál a kis műsoroddal, aztán több mint fél órát ültem álló farokkal a kocsiban.

Nem volt egy kellemes élmény.

Ő bezzeg nagyon is élvezi. Kuncogva dörgölőzik hozzám mire felszisszenek és a csípőjére markolok.

- Nem tudod mit hagysz ki. – harap a vállamba, a szemei csillognak és ahogy megnyalja az ajkait el is kapom az incselkedő nyelvét és addig csókolom azokat az izgató barackszínű ajkakat, míg el nem fogy a levegőnk.

- Ó, nagyon is tudom. – simítok az ajkaira, közbe hátrafelé tolom míg neki nem dől a hideg csempének – És ki is próbálom később, most viszont a szexi seggedet akarom, meg azt a tehetséges szádat. – mormogom, a fogaimat végighúzom az alsó ajkán miközben  csípőmet az övének feszítem kiélvezhetem a nyögését, ami végigbizsergeti a gerincemet.

A kis kanos vadmacskám, már nagyon ki van éhezve. És én is rá.

- A kezeimet nem kéred?

- Azoknak is meg lesz a helyük cicám. – a fenekére simítok, be a két part közé, az ujjaimmal ingerlőn cirógatom a hasadékot mire Cameron teste az enyémhez ível. Megismétlem a mozdulatot ugyanazt a szexi reakciót kapva, ami engem is tovább tüzel, a fülem mellett elhangzó nyöszörgésébe beleremeg a farkam, már szinte fáj, hogy nem lehetek benne most rögtön.

Ebben a percben nem tudom elképzelni ki az a kibaszott idióta, aki faképnél hagy ilyen férfit.

- Mikor voltál utoljára valakivel? – kérdezem halkan, abba nem hagyva a simogatást.

- Régen… vagy száz éve. – nyögi ki, pont arra a helyre simít a nyelvével a nyakamon, ami rohadt érzékeny, majdnem olyan érzés mintha a farkamon nyalt volna végig.

Felnyögök és ettől csak még inkább kedvet kap hogy kínozzon, de ezt az élvezetes kínzást nem akarom megszüntetni.

A hátán lefelé csorgó, habos tusfürdőt lejjebb kenem, a síkos ujjaimmal a bejáratát rajzolom körbe és lassan belécsúsztatom az ujjam.

- Rohadt szűk vagy szöszi. – nem viccelt azzal a nagyon régennel.

Válaszul nyöszörög valamit, majd a csempének dönti a fejét és magához ránt. A csókja olyan mint egy kiéhezett macskáé. Harap, nyal, szív, miközben én odalent tevékenykedem, hogy ne szakítsam szét ezt a szűk kis lyukat. Megbillentem a fejét, hogy a csókunk mélyebbé váljon, szinte felfaljuk egymást ahogy néha-néha levegőért kapunk, de nem akarom elengedni. Nem is tudna elhúzódni, a szabad kezemmel a hajába markolva biztosan tartom őt, nem mintha bárhová is menni akarna.

Mikor már a harmadik ujjam is akadálytalanul benne mozog egy pillanatra elhúzódom tőle, és felkapom az időközben a polcra tett óvszert és a kezébe nyomom. Egy perzselő pillantást vet rám, a szája mint egy érett cseresznye, az arca is kipirult. Ennél csábítóbb már nem is lehetne.

Kicsit remegnek a kezei miközben felszakítja az ezüst csomagolást és ügyesen felgörgeti rám a gumit, majd várakozón felpillant.

- Fordulj meg! – mikor megteszi megütögetem az egyik combját – Tedd oda! – mutatok a zuhanypadkára, a másik lába marad, a kezeit pedig felcsúsztatom a csempézett rész kiálló szegélyéig hogy abba kapaszkodjon.

Hátrapillant a válla fölött szaporán kapkodja a levegőt, ahogy én is, de látom, hogy tetszik neki a helyzet. Szeretem ha azt teszi amit mondok neki, mert tudom, hogy van mersze ellenkezni, ezért is olyan izgató mikor engedelmeskedik.

- Nem vagy az a vízszintes párti igaz? – kérdezi kéjes kis mosollyal az arcán.

- Ne aggódj szépségem, az ágyban folytatjuk. Egyszer nem érem be veled.


Sasha2014. 10. 25. 12:43:09#31697
Karakter: Cameron Jonville
Megjegyzés: Moonlight-channak


Ahogy sejtettem, nem akarja, hogy ott legyek, amikor tárgyal. Ebben a témában mélységes egyetértés van köztünk, baromira nem akarok ott lenni, és még több mindent megtudni erről a gyilkosról, éppen elég már az a szarság, amibe eddig beletenyereltem, nem kell tovább tetézni. Miután figyelmeztet, nehogy eljárjon a szám a franciákkal történtekről, végre enged a táncparkettre menni az arab cicájával. Nagyon rám fér már egy kis kikapcsolódás az elmúlt időszak történései utána, hát ki is használom az alkalmat, teljes átéléssel ringatózom a zenére, lecsúszik néhány pohár pia, amit a végére alkoholmentes koktélra cserélek, Eduardo mellett nem árt, ha magamnál vagyok. Bár ebben nem vagyok egészen biztos. Karim igazán édes, benne van a mókában, hogy bolondítsuk kicsit a népet. Összesimulva táncolunk, kicsit hajaz a vonaglásra, de simán belefér, buli van és én szeretem mindennek megadni a módját. Annyira leköt a zene, hogy eltart egy darabig, mire észreveszem az egyik asztalnál italozó drogbárómat. Engem bámul, de ezt lassan megszokom már, tudom, hogy nagyon tetszem neki. Persze nem szabad megfeledkeznem arról a tényről, hogy a külsőmnek és a kisugárzásomnak köszönhető, hogy Eduardo még nem ölt meg. Nem túl bíztató gondolat, de sajnos igaz. Amint rám un, máris egy gödör mélyén fogom találni magam egy golyóval a fejemben. Meg is mondta, nem hagyom el többé Kolumbiát. Így is lesz. Nem hagyom el Kolumbiát többé, sem élve, sem holtan, és miután meghaltam senki sem fog többé emlékezni rám. Ezért bármit megteszek, hogy életben maradjak, ha kell, eladom a lelkem a drogbárónak, nem érdekel, de nem akarok meghalni. Még nem, túl fiatal vagyok. Elindulok felé, de kicsit tompa vagyok, nem sok levegő van a klubban és az is fülledt, nyomasztó. Ettől függetlenül mosolygok, jó volt táncolni és kikapcsolni egy kicsit.

- Kiszórakoztad magad? – lép közel hozzám.

- Mmm… - húzódik mosolyra az ajkam és felsimítok a mellkasára. – Talán.

Gyanakodva hajol közelebb hozzám, megemeli az állam, hogy meg tudjon csókolni, de nem hagyom, a mellkasánál fogva tolom el magamtól és elfordítom a fejem.

- Nee! – nyűgösködöm. – Megmondtam, hogy ma nem!

Valami fura mosoly villan az ajkán, majd belemarkol a hajamba, úgy fordítja maga felé újfent a figyelmem.

- Szépségem, a préda előbb-utóbb mindig rosszul végzi, ha a vadász ingerli – susogja a fülembe.

Nem értem, most mi baja van, nem is szólok semmit, csak megingok egy kicsit, de átkarolja a derekam, hogy ne essek el.

- Túl sokat ittál, Cameron?

Csupán mosolygok egyet és átkarolom a nyakát, mert annak dacára, hogy egy könyörtelen gyilkos, mégis biztonságban és jól érzem magam a közelében, főleg, ha nem faggat és cseszeget éppen.

- Lehet. De olyan finomra keverik itt az italt – bújok hozzá.

Meglep, amikor kicsit elneveti magát, még nem is hallottam Eduardót nevetni.

- Ezt folytassuk otthon szépségem. Késő van.

Csakhogy én nem akarok menni, még nem, itt egy kicsit úgy érzem magam, mintha szabad lennék, és azt tehetnék, amit akarok, még akkor is, ha ez csupán illúzió. A drogbárómat azonban olyannyira nem érdekli a tiltakozásom, hogy a hátára dob, mint egy zsák krumplit és kivisz a kocsihoz. Onnantól kezdve a műsor a szokásos, szembekötés és néma utazás. Nincs is kedvem beszélgetni, mindig elrontja, amikor éppen próbálnám valahogy megkedvelni. Lassan be kéne látnom, hiábavaló próbálkozás, mivel a pasas olyan, mint egy jéghegy, nézni lehet, de ha megpróbálsz felmászni rá, csak leesel róla és pofára esel. A saját bőrömön tapasztalom, mert mindig visszapattan róla, minden kísérletem, akár szexuális, akár csak szimplán emberi. Kétlem, hogy Eduardo bármiféle emberi érzéssel bírna. Akkor mégis, hogy maradjak életben mellette? Fogalmam sincs.

 

 

A birtokon Eduardo előre küld, de olyan vagyok, mint egy lassított felvétel, valahogy nem érzem igazán jól magam fizikailag. Nem tudnám megmondani, mi a baj, csak érzem, hogy valahogy nem oké, de már elkezdődött az új nap és nem gyengülhetek el, mert akkor Eduardo elevenen felfal.

- Ismét a vállamra kell, dobjalak? – hallom a hátam mögül.

- Jól vagyok – kuncogok a karjába kapaszkodva, úgy sétálok vele a hálószobájába, ahol a fénytől pislogó kopaszság fogad minket. – Nem néztelek volna macskás típusnak. Inkább egy dobermann illene hozzád – közlöm, azt már nem mondom ki hangosan, hogy egy pitbull még tökéletesebb választás lenne.

Nem reagál semmit, ami meglep, mert mindenhez van hozzáfűznivalója, nem jellemző, hogy ilyen mély csendben fogadja a közlendőmet. Figyelem, ahogy leveszi a cipőjét, ahogy megszabadul a zakójától. A nyakkendőjét már én oldom ki, közben a tekintetét fürkészem, megkísérelve a lehetetlent, hogy kiolvassak belőle valamit. Szívesen megkérdezném, hogy legalább szex közben látszik-e bármi a szemében, vagy akkor is ilyen hideg és közönyös, de nem akarok belemenni egy ilyen témába, mivel szellemileg nem vagyok elég friss egy csörtéhez. Mindketten csendben vagyunk, ő hagyja, hogy levegyem a nyakkendőjét és kigomboljam az ingét, és sikerül egy visszafogott sóhajt kicsiholnom belőle, amikor végighúzom a tenyerem a mellkasán. Éppen elkönyvelném a sikerélményt, de megállítja a kezem az övénél.

- Miért csinálod ezt szépségem? – érdeklődik halkan, halványan érintve az arcom és a nyakam.

- Mit miért? – húzom ki az övet a nadrágjából és meglóbálom kicsit.

- Tudod te nagyon jól. Feltűnt már tudod, hogy hirtelen túlságosan is engedelmes lettél, ami nem zavar, sőt nagyon is élvezem, de felvet pár kérdés… mint például, hogy miért?

- Nem értelek… - dörzsölöm meg a szemem és tovább babrálok az övvel.

Igazából tényleg nem értem, mit baja, bármit csinálok, semmivel sem tudok a kedvében járni. Talán fel kéne adnom és hagyni, hogy megdugjon, aztán kinyírjon, mert így állandóan csak a szarakodás van. Most sem vágom, hogy min akadt fent megint, csak figyelem, ahogy megszabadít a felsőmtől és a sarokba hajítja.

- Az a kedvenc szerkóm – lépnék utána, de nem ereszt.

Kigombolja a nadrágomat, a térdemig rántja, amitől a végén én szabadulok meg némi táncikálás árán. Nem nyitom ellenkezésre a számat akkor sem, amikor az alsóm is a levedlett ruhák kupacába kerül. A vetkőztetést pedig követi az a birtokló, tulajdonosi tekintet, amit már megtapasztaltam párszor Eduardótól. Mintha nem lenne enélkül is nyilvánvaló, hogy az övé vagyok. Elveszi az övet, úgysincs rá szükségem már, majd végigsimít a hátamon, amitől akaratlanul is közelebb simulok hozzá.

- Erről beszéltem szépségem – morogja a nyakamon cirókálva az ajkaival, közben a kezeivel sem tétlenkedik, mert az övet a csuklóimra tekeri, hogy szabadulni se tudjak belőle. – Pár napja azt mondtad, nem fogod szétrakni nekem a lábad. Most megtennéd?

Nem is nagyon érdekel, amit mond, csak élvezem, hogy simogat és csókolgat, a csípőmet az övéhez feszítem, elvégre semmi sincs ellenemre jelen pillanatban.

- A főnök úrnak ahhoz van kedve ugye? – incselkedem.

A következő pillanatban megperdít, aztán mire észbe kapnék, a földön térdelek, a felsőtestem az ágyra nyomva, én pedig teljesen kiszolgáltatva a drogbárom kénye-kedvének.

- Mit csinálsz? – firtatom.

- Majd meglátjuk, mi akarok később, de előbb válaszokat – huppan le mellém.

Mielőtt előkerülne az egyik fegyvere, még megsimítja a fenekemet a kezével, nem mintha utána sokat számítani ez a kedvesség. Megfeszülök és félek is, mivel lövésem sincs róla, mit tervez már megint.

- Ha az előző kérdésem túl nehéznek bizonyult, itt egy újabb. Mi okod van rá szépségem, hogy részegnek tettesd magad? Mert nem vagy az – húzza végig a pisztoly csövét a gerincem mentén le a combjaimig. – A Blue Moon koktél alkoholmentes, te azt ittad. Viszont elég a szemedbe néznem, hogy tudjam, nem vagy még csak kótyagos sem. Hazudtál Cameron.

- Eduardo… én csak…

- Jól gondold meg, mit mondasz – vág a szavamba figyelmeztetően. – Mert, ha megint hazudsz – csúsztatja a pisztolyt a félgömbjeim közé -, megtapasztalhatod, milyen a durva fém érzése a testedben.

A nyomaték kedvéért oda nyomja a fegyvert, ahová úgy vágyik a farkával is. Ez az a pillanat, amikor végképp elmegy a kedvem mindentől. Nincs hangulatom ehhez az egészhez. Nem az a baj, hogy nem tudok mit mondani, egyszerűen csak nem akarok a drogbáróval beszélgetni. A mostani viselkedéséből megint csak az derül ki, hogy eddig sem figyelt arra, amit mondtam neki.

- Hallgatlak, Cameron – szól rám. – Ugye nem akarsz feldühíteni?

Na, itt pattan el az a bizonyos cérna, kirobban belőlem az elmúlt napok minden feszültsége, amit elfojtottam.

- Nem, képzeld, kurvára nem akarlak feldühíteni! – csattanok fel és már nem számít, hogy a kiabálás miatt kiakad-e. – Ha nem tűnt volna fel, azon vagyok, hogy a kedvedben járjak, de neked semmi sem jó! Tök mindegy, mit teszek, a végén úgyis az van, hogy buzerálsz és faggatsz, miközben rohadtul nem érdekel, amit mondok. Magasról teszel te rá, hogy mit válaszolok neked, hiszen megmondtad, úgyis az van, ami te akarsz. Akkor meg tök mindegy, miért kapod meg, amire vágysz nem? Lényegtelen, hogy miért kefélhetsz meg, ha a kedvedre teszek nem igaz? Nem az a fontos, hogy készségesen odaadja magam?

- Cameron! – szól rám, de ezzel nem állít le, már nem.

- Esküszöm, már nem tudom, mit szeretnél, vagy mi bajod van állandóan. Válaszokat akarsz drogbáró? Aztán minek? Téged a saját igazad érdekel, semmi más. A legjobb példa erre a mostani viselkedésed is. Azt mondod, nem vagyok részeg. Nem is állítottam, hogy az vagyok, ahogy azt sem, hogy becsíptem volna. A bárban is azt mondtam, talán úgy van, mivel eléggé elszédültem és nem tudtam, hogy a piától, vagy a levegő hiányától van-e. És igaz, hogy a végén azt a kék vackot ittam, de előtte jó pár pohár leszaladt rendes piából is. És mivel olyan nagyon bízol bennem, kérdezd meg a csapost nyugodtan, hogy mit ittam, Karim választotta, a pultos biztos emlékszik ránk, mivel flörtöltünk vele egy kicsit. Igen, jól hallottad, flörtöltünk, a bulihoz tartozik. És jól éreztem magam, hosszú idő után először, lehetett volna egy jó esténk, de te elbasztad, Eduardo.

- Ezt, hogy érted? – faggat.

- Úgy, hogy kívánlak, bár utálom magam érte, mert egy gyilkos állat vagy, aki engem is megöl, amint megunt, de mégis így van. Te meg ahelyett, hogy kiélveznéd, állandóan felhánytorgatod, hogy azt mondtam, nem teszem szét neked a lábamat. Ha már idézel, akkor pontosan. Azt mondtam, pénzért nem szexelek senkivel, mert nem vagyok kurva. Így volt, vagy nem? – kérdezem feszülten.

- Igen, így volt – morogja kelletlenül.

- Pontosan így. Soha ki nem ejtettem a számon, hogy nem tartalak vonzónak szexuálisan, ahogy azt sem mondtam, hogy egyáltalán nem fekszem le veled. Az elejétől kezdve arra próbáltam rávilágítani, hogy nem vagyok prosti. A jelek szerint nem sikerült. Azt pedig nem vetheted a szememre, hogy jelen körülmények közt igyekszem megkönnyíteni a magam számára ezt az egész helyzetet. Most komolyan ennyire fáj, hogy egy kicsit rájátszottam az esti bulira? Nem akartam vele semmit, csak egy kis időre megint normálisnak érezni magam.

- Nem jó játék ez, nagyon nem értékelem az ilyesmit – közli.

- Akkor ölj meg most, mert máskor is megeshet az ilyesmi – reagálok. – Fogalmad sincs róla, milyen ez – mondom halkan, fáradtan.

- Micsoda, Cameron? – kérdezi, most először igazi érdeklődéssel a hangjában.

- Vonzódni egy gyilkoshoz, veszettül kívánni, hogy megdugjon, igaz, hogy nem csak azért, mert dögös pasi. Az igazság az, hogy nagyon hiányzik a szex, rég csináltam. Okos fiú vagyok, talpraesett és túlélő, de nem tudom megjátszani még az életem megóvása miatt sem, hogy feláll a farkam a vágytól. Te is tudod, hogy ez képtelenség. Bár mióta a fegyvert lukamhoz dugtad oda a libidóm.

Nem szól semmit, a csend egyre csak mélyül, de ennél többet akkor sem tudok mondani, ha megöl. Lehet, hogy jobb is lenne. Komolyan. De nincs ilyen szerencsém, mert elhúzza a fegyvert és megfordítva feljebb húz az ágyon.

- Elfogadhatóak a válaszaid, egyelőre – hajol fölém. – Nem tudok belekötni az érvelésedbe szöszi – csókol a nyakamba, aztán a fülemhez hajol. – Szeretsz veszélyesen élni, Cameron, de én nem olyan vagyok, mint a sportkocsi, amit ma éjjel vezettél.

- Olyat mondj, amit nem tudok drogbáró - sóhajtom, ahogy a nyakamon kalandozik.

- Szóval kívánsz?

- Jaj, ne már! – morgok. – Nehogy még udvarolnom is kelljen, Eduardo!

- Pedig mókás lenne – közli.

- Nem, nem lenne. Akkor hazudnom kéne, azt pedig nem fogok.

- Miért kéne hazudnod? – néz a szemembe.

- Mert azon kívül, hogy rohadt vonzó vagy és kívánom a tested, más jót nem tudok elmondani rólad – felelem egyenesen és állom a tekintetét.

- Semmi többet? – nyúz tovább.

- Talán még azt, hogy intelligens vagy – vonom meg a vállam.

Hosszan figyeli az arcomat, aztán elmosolyodik, de nem nyugszom meg tőle, kicsit sem, mert nem láttam még ezt a mosolyt az arcán.

- Senki nem mer így beszélni velem szöszi – húzza végig az ujját az ajkamon.

- Nincs vesztenivalóm, Eduardo. A végén meghalok, ezt mindketten tudjuk. És jelenleg az tart életben, ha mindig az igazat mondom neked.

- Mindig?

- Néha megfűszerezve egy kis játékkal – javítok.

- Játékkal mi? – csúsztatja az ujját az ajkaim közé.

Végighúzom a nyelvemet az ujján, aztán lassan szopogatni kezdem, mintha nem is az ujja lenne. Igen, egy játéknak kell felfognom az egészet, akkor minden könnyebb lesz, sokkal könnyebb. Ez a fajta játék Eduardónak is bejön, mert hamarosan két ujja mozog ki-be az ajkaim közt teljes átéléssel.

- Az a szerencséd, hogy fáradt vagyok – morogja.

Nem tudok válaszolni, mert az ujjai a számban vannak, de örülök, hogy fáradt, mert valahogy már nincs kedvem a szexhez és nem élvezném, ha ő most hirtelen hangulatba jönne. Egy kanos kétajtós szekrénnyel ellenkezni esélytelen volna, főleg, hogy nem is tehetem meg. Ha Eduardo ágyba akar vinni, akkor ágyba is fog, ezt mindketten jól tudjuk. De most nem akar, tényleg nagyon fáradt lehet, mivel elenged és elvonul tusolni. Mire én is végzek és visszamegyek a hálóba, már lehunyt szemekkel szuszog. Felkapok egy alsót, becsusszanok mellé a takaró alá, majd némi hezitálás után odabújok hozzá, a macska meg közénk fészkelődve veszettül dorombol, zenei aláfestést biztosítva az alváshoz.

 

Az iszonyatos nem elég kifejező arra a fejfájásra, amivel kelek, és nem ez az egyetlen problémám, a gyomrom úgy kevereg, mintha három napig csak zabáltam volna és most minden ki akarna jönni. Gyakorlatilag lerúgom a macskát és a drogbárót is az ágyról, úgy tekerek a mosdóba. Félórányi fajansz előtt görnyedés után, úgy jövök ki a fürdőből, mint egy kísértet.

- Most egy darabig nem iszom… alkoholt – közlöm. – Jó darabig…

- Szarul nézel ki szöszi – lép oda hozzám Eduardo.

- Nem mondod? – dőlök a mellkasának. – Úgy is érzem magam. Emlékeztess rá, kérlek, hogy verjem bele az arab kölyök fejét abba a piába, amit választott, ha még találkozom vele véletlenül.

- Mégis mi a fenét ittatok? – érdeklődik.

- Nem tudom, valami sötétzöld vackot. A kölyök úgy itta, mint a vizet, nem gondoltam, hogy baj lesz.

- Kihívjam a dokit? 

- Nem kell, csak egy kis tea meg fájdalomcsillapító.

- Jó, mert ma vásárolni megyünk – tájékoztat.

- Vásárolni? – kérdezem gyanakodva.

- Igen, szegényes a ruhatárad, fel kell frissíteni.

- Nem járok öltönyben – közlöm azonnal.

- Nem is vagy te olyan rosszul szöszi, ha így tudsz kakaskodni – markolja meg kicsit a fenekem, aztán elzavar zuhanyozni és öltözni.

Nem tudom, hogy csinálja a drogbárom, de mire előkerülök a fürdőből már öltönyben feszít, de úgy, hogy egy gyűrődés nincs a gáláján, csak a nyakkendővel vacakol.

- Majd én – lépek oda hozzá és kibontom a nem túl ügyesen megkötött nyakkendőt és tökéletesen megkötöm.

- Gyakran kötsz nyakkendőt, Cameron? – néz le rám.

- Igen, Manunak sosem volt erőssége – mondom kitartóan bámulva a padlót.

- Szépségem – emeli a fejemet -, ne gondolj a múltra, csak a saját dolgod nehezíted meg vele.

- Tudom, de nem olyan könnyű, hét évről beszélünk és nem hét napról – nézek a szemébe.

Nem fogok neki hazudni, eddig sem tettem. Voltak csúsztatásaim, de sosem hazudtam Eduardónak.

- Hamarosan nem fogsz rá gondolni – közli fojtottan, aztán sürgetően kiterel az ajtón.

A békesség kedvéért inkább nem kérdezem meg, hogyan tervezi ezt megoldani, mert hirtelenjében az agymosás és a fejem levágása villan be opcióként. Neheztel rám amiatt, amit Manuelről mondtam, ezt abból gondolom, hogy nem nagyon szól hozzám a reggeli alatt. Persze az is lehet, hogy nem velem van baja, csak leköti valami a gondolatait, azokat pedig nem akarom tudni, elég szart tudok már így is. A reggeli utáni vásárlás azért feldob, nagyon-nagyon régen nem engedhettem meg magamnak, hogy bármit is vegyek, ami nem az életben maradáshoz kell. Eduardo nagyon csendes egész idő alatt, már kezd zavarni. Máskor sem szószátyár, de ez a nagy hallgatása idegesítő. Már tervezem szóba hozni, hogy mennyire zavar, de hirtelen valami más köti le a figyelmem.

- Eduardo! – fogom meg a kezét. – Az a kocsi, tegnap este is ott volt, amikor bárban jártunk – mondom.

- Honnan veszed, hogy ez ugyanaz a kocsi? – néz rám, de a tekintete élessé válik, éberré.

Fejből közlöm a rendszámot, a kocsi típusát, hogy le van törve egy darab az első lámpából. A drogbáró úgy néz rám, hogy szívem szerint kiszállnék a kocsiból és beállnék a már emlegetett elé, hogy csapjon el nyugodt szívvel.

- Ne nézz már így! Fotógrafikus memóriám van.

- És ezt mikor akartad közölni? – kérdezni fojtottan.

- Most közöltem, Eduardo. Nem gondoltam, hogy szükségem lesz rá.

- Nem gondoltad – morogja.

- Képzeld nem úgy keltem ma reggel, hogy követni fognak minket – mordulok én is.

Farkasszemet nézünk egy darabig, aztán megragadom a nyakkendőjét és magamhoz húzva megcsókolom. Mit tegyek? A helyzet nagyon izgató. Egyetérthet velem, mert viszonozza a csókomat, kicsit az ölébe is húz.

- Máskor is láttad már ezt a kocsit? – húzza végig az ujját az ajkamon. – Gondolkodj szépségem és mondd meg szépen.

- Gondolkodjak, amikor a vér leszállt a fejemből? – görbítem az ajkam.

- Cameron! – fogja az ujjai közé az állam.

- Jól van, jól van – sóhajtok, aztán gondolatban végigpörgetem a képeket. – Többször láttam a kocsit a Margarita parkolójában – mondom végül.

- Szóval Ricardo emberei – közli.

- Azt nem tudom, ennyiből nem lehet egyértelműen erre következtetni – rázom a fejem.

- Nem is a te dolgod szépségem, majd én megtudom, amit kell – mondja elsötétülő tekintettel.

- Erről nem akarok tudni – bámulok ki az ablakon.  




Szerkesztve Sasha által @ 2014. 10. 25. 22:10:37


Moonlight-chan2014. 08. 27. 01:35:33#31157
Karakter: Eduardo Vargas




Egy pillanatra bosszúság jelenik meg az arcán és a kérdése is azt igazolja, hogy nem akar válaszolni.

- Gondolom, nem fogadod el, ha azt mondom, nem akarok erről beszélni?

- Nem, nem fogadom el. – kíváncsi vagyok - Jól látod. Én is válaszoltam, szépségem.

- Mert válaszolni akartál.

- Igen. És a te válaszod is hallani akarom – ha tovább ellenkezik, az nem lenne valami jó. Ő viszont még mindig nem adta be a derekát.

- Tudod, néha az emberek nem titkolóznak, csak nem akarnak beszélni dolgokról, Eduardo. – közli semleges arckifejezéssel.

- Ezzel csak azt éred el, hogy még jobban tudni akarom – valami csak van ott, ha nem akarja elmondani – Úgyhogy akár mesélhetnél is nekem, Cameron.

- Valami nagy sztorit vársz, vagy mit? – mérges karamellszemek.

- Csak az igazat.

Felsóhajt, de nem akadékoskodik tovább. Bölcs döntés, mert a türelmem nem végtelen.

- Apám egy áruházban dolgozik, nem a legjobb beosztásban, de nem is legrosszabban, olyan boltvezető helyettes szerűség, anya pedig egy gyógyszertárban. Sosem voltunk gazdagok, de szűkölködnünk sem kellett. Azt hiszem, erre mondják, hogy tök átlagos – mondja, de közben nem néz rám. Azt hiszem megsértődhetett, mert kiköveteltem a válaszát.

- Testvéred nincs? 

- Nincs, illetve nem tudom.

- Hogyhogy nem tudod? – azért erről csak tudna…

- 16 évesen kidobtak otthonról. – vallja be kelletlenül - Egy meleg fiú nem illett a szüleim kisvárosi családmodelljébe. Azóta nem láttam őket. Így megeshet, hogy több testvérem is van már azóta.

Hm, ez nem annyira újdonság. Előfordul, főleg a konzervatív közösségekben, családokban. Sokan ez után kerülnek be a prostitúció világába. - És mit csináltál miután kidobtak?

- Összeköltöztem a pasimmal. És mielőtt megkérdezed, inkább elmondom, vele jöttem Kolumbiába, hogy aztán hét év után egyetlen szó nélkül lelépjen és magával vigye minden pénzem, engem meg itt hagyjon nyakig a szarban.

Ez több mint érdekes. A pasi, akiről José mesélt. Azt hiszem valóban utána kell majd néznem, mert itt lesz valami. Hét év után ott hagyja és a pénzel együtt… az a pénz biztos kellett valamire. Az viszont egészen meglep, hogy Cameron-nak ilyen hosszú távú kapcsolata volt. Valahogy nem annak a típusnak tűnik, aki ennyi ideig megmaradna valaki mellett.

- Hány éves vagy, Cameron? – a külsőből nehéz megállapítani.

- 23 – mosolyog.

Ezek szerint tizenhat éves korától együtt volt a fickóval.

- Egy pasid volt mindössze?

- Nem egészen – kuncog huncut szemekkel – Voltam valamikor 15 éves is. Viszont tény, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hány férfihoz volt közöm.

- Értem – nem maradt volna annyi ideig valakivel, ha nem fűzik hozzá komolyabb érzelmek. Vajon még mindig?

- Na! Talán aggódik az úr, hogy nem tudom kellően kielégíteni, mivel tapasztalatlan vagyok? – kérdezi vigyorogva.

- Látod, Cameron, ez valahogy nem aggaszt – azt nem tudhatom mennyire tapasztalt, de az az érzésem, hogy nem fogok csalódni a választásomban. Ha már az is felizgatott, hogy a zuhany alatt néztem őt, ez csak fokozódni fog, ha hozzá is érek. Őrületesen kívánatos teste és csábító jelleme van.

- Mondd csak, Eduardo! Van olyan dolog ezen a világon, ami aggaszt téged?

Belegondolva úgy őszintén, nem igazán. Nincs mit veszítenem.

- Jelen pillanatban csak a biztonságunk aggaszt, úgyhogy tűnjünk el innen végre – válaszolom, és felállok, hogy mehessünk. Van fegyverem ha gond lenne, de nem szeretnék fölösleges bajt.

- Egyetértek. – megfogja a táskáit.

Kinyitom neki az ajtót, azzal nem is fáradok, hogy visszazárjam. A holmiját elhozta a többi meg nem érdekel. Odakint mindent bedob a csomagtartóba, majd ügyesen beszáll mellém. A kocsi elindul, de nem beszélgetünk, egyszerűen csak kifelé néz az ablakon.

Nem voltak mára különösebb terveim vele, majd meglátjuk, hogy alakul. Ma viszont meglepett a viselkedésével, mert arra számítottam, hogy foggal körömmel ellenkezik majd, szökni próbál, esetleg egyezkedni a szabadságáért – amit persze nem kapott volna meg – de azt nem vártam, hogy kezes bárányként a kedvemre tegyen. Egyrészt kellemes meglepetés, másrész kicsit furcsa és gyanús is lehet.

- Álljunk meg! – kiáltja hirtelen, a karomat is megragadja – Kérlek!

Nem értem mit akar, de… - Állj meg José!

Szinte még az előtt kipattan a kocsiból, hogy leállt volna, és gyorsan el is siet. Mi a fenét csinál?

Kiszállok utána és figyelem, ahogy a klub előtt parkoló fekete sportkocsihoz megy. Emiatt akart kiszállni?

- Tetszik?

A férfira pillantok, az olajbarna bőre és a fejfedő alapján arab. Van belőlük erre, de nem túl gyakran látni őket a kisvárosokban. Főleg a tengerparton élvezik a luxust. Nem itt a poros Cali-ban.

- Igen, lenyűgöző. Kipróbálhatom? – körbejárja a kocsit. Ismét meglepetést okoz, szinte fel van villanyozva, de ennek ellenére felelőtlenség amit tett.

- Elnézést! Cameron egy kissé lelkes. – mögé lépek, pusztán óvatosság, mert nem ismerem ezt a férfit.

- Csak jó ízlése van – mosolyog, hízelgőn és kezet nyújt – Zaid al Faran vagyok. Valami azt súgja, lenne miről beszélgetnünk.

Faran… A közel-keleten az egyetlen jelentős megrendelőm, Abdul Hassan al Faran.

- Úgy gondolja? – ez érdekes lehet.

- Ó, igen! Amíg az… öccse kipróbálja az autót, válthatnánk is néhány szót.

Pontosan tudja, hogy miről van szó kettőnk között, de nyilvánosan nem említjük az úgymond szexrabszolga kifejezést. Én pedig nem is szeretem.

Érdekel azonban, hogy miről akar tárgyalni. Ha rokona, az egyik ügyfelemnek, akkor megéri rászánni az időt. Az viszont kizárt, hogy Cameron-t elengedjem egyedül.

- Bocsánat, de mindenképpen el akarom vinni a bátyuskámat egy körre. Különben még elfelejtem visszahozni a verdát – vigyorog.

Na, én is épp ettől tartok, hogy esetleg „elfelejt” visszajönni. És már megint ez a viselkedés… ahelyett, hogy megpróbálna megszökni, még figyelmeztet, hogy vigyázzak rá.

- Tényleg megtenné? – kérdezi az arab, mint aki remekül szórakozik.

- Igen, Cameron nagyon életrevaló fiú. – közlöm kimérten, nem mutatva, hogy még számomra is különös a viselkedése.

- Akkor jobb lesz, ha vele megy egy próbaútra és majd utána beszélünk.

Biccentek, ő pedig Cameron kezébe dobja a kulcsot, aki már száll is be. Majd el kell még beszélgetnem vele arról, hogy ne rohanjon oda éjszaka egy idegenhez, aki esetleg fenyegetésnek vélheti és golyót ereszthet a csinos kis fejébe.

Beszállok, mellé és már fordítja is a kulcsot. Nem sajnálja a gázpedált taposni, a sebességmérő pedig egyre csak felfelé megy, Cameron pedig egyre izgatottabban mocorog és vigyorog. Mint aki valami élénkítő szer hatása alatt áll és végül is így is van. Az adrenalin, olyan, mint egy természetes drog. Van aki le tud szokni róla, van aki a veszélyekkel karöltve hajszolja az izgalmat. Ez a szexi vadmacska pedig láthatóan nagyon is élvezi, én pedig azt, hogy őt nézhetem.

Elégedett mosoly szökik az ajkaimra mikor gyorsít, izgatottan az alsó ajkába harap egy kanyarnál, de jól vezet. Veszélyesen, de jól a szűk utak ellenére is.

Lekanyarodik egy kisebb park felé, majd felém pillantva leállítja a kocsit és kiszáll. Követem, mert nála már nem lehet kitalálni, hogy vajon mit akarhat éppen, de pillanatnyilag csak elégedettséget érzek, amikor hozzám simul és merészen a kocsi oldalának nyom. Nocsak…

- Mit gondolsz bátyus, illetlenség volna, ha matatnék kicsit rajtad? – érzéki mosollyal a mellkasomra simít – Csak igennel, vagy nemmel felelhetsz?

- Igen, illetlen volna. De kit érdekel?

Megragadom a csípőjét és egy hirtelen mozdulattal a kocsinak préselem a testét és az ajkaira tapadok. Az ujjaimat a hajába fúrom, miközben egy percre sem engedem el, centiről centire térképezem fel és teszem a magamévá az ajkait. Felmordulok a csípője ingerlő mozdulatára, de nem fogom vissza. Élvezem ezt a kis játékot, sajnos azonban itt kell megállni.

- Vissza kéne vinni a kibaszott kocsit – morgom bosszúsan. Ez az egyetlen dolog, ami miatt most nem csinálhatunk mást.

- Vagy el is lophatnánk és kész – csókol a nyakamba, de visszafogom a kellemes borzongás keltette remegést.

- Beszélnem kell az arabbal. – az üzlet fontos - Legyél jó fiú! – szólok rá, mikor a nadrágomhoz nyúlna. Ennyire akarja, hogy benne legyek?

A szemembe néz, majd bosszúság és csalódottság jeleni meg az arcán. Elenged.

- Ahogy gondolod, csak aztán ne lepjen meg, hogy ma már nem kapsz belőlem semmit – ellép tőlem, de nem veszem figyelembe a duzzogást. Azt úgyis én döntöm el, hogy mikor akarok és kapok belőle többet – Amúgy ezentúl listát vezetek arról, amiért fizetséggel tartozol nekem.

- Nocsak! – ez érdekes - És mi van ezen a listán, Cameron?

- Nos, tartozol Ricardo miatt, és az új arab barátod miatt, bátyus.

Beülünk a kocsiba, nem szólok semmi, hisz még egy esetben sem biztos hogy hasznos volt a közreműködése. Ricardo ügyével már csak holnap tudok foglalkozni, mert késő lesz, mire hazaérek. Az arab pedig… majd meglátjuk.

Cameron duzzog visszafelé. Ez nyilvánvaló abból ahogy a kocsit vezeti, sehol már az izgalom és mikor leparkol majdnem az arab lábára hajt. Nem jó húzás, mert valószínűleg ez a férfi is csak azért volt ilyen szívélyes, mert akar valamit. Nem szoktak kölcsönadni idegeneknek egy méregdrága sportkocsit, pusztán emberi jóságból.

- Köszönöm a kedvességét – visszaadja neki a kulcsot – Egy élmény volt vezetni a kicsikét.

- Örülök, hogy van, aki értékeli – mosolyog elégedetten, majd felém fordul – Az öccsének és önnek volna kedve esetleg velünk tartani egy kis szórakozásra?

- Persze. – ma már nincs más dolgom és legalább nyugodtan tárgyalhatunk, míg Cameron lefoglalja magát - Miért ne?

- Ez esetben kérek tíz percet – szól közbe Cameron is, majd a kocsim felé megy és felpattintja a csomagtartót. Mi a fenét csinál már megint?

Egy perc múlva ruhákkal és pár nem tudom mivel beszáll a kocsiba. Ott akar átöltözni? Még jó, hogy sötét van, nem örülnék neki, ha más is őt bámulná.

Kissé türelmetlenül várom, de csendben. Ez a hely nem alkalmas egy üzleti ügy lebonyolítására. Majd bent, ahol nem lesz fölösleges harmadik személy, aki kihallgassa.

- Öhm… jó estét!

Oldalra fordulok és látom, hogy egy fiú érkezett közben, Zaid sejtelmes mosolya nem rejti véka alá ki is ő neki. Biccentek felé és várakozón fordulok a kocsi felé.

Pár perc múlva végre előmászik egy olyan öltözetben, amivel garantáltan magára vonja majd mindenki figyelmét. A nadrágot, mintha ráöntötték volna, a elsője pedig szépen kiemeli a felsőteste formáit.

- Most már szórakozhatunk – közvetlenül mellém áll, érzem a parfümje egzotikus illatát is – Ó, te bizonyára Zaid öccse vagy – mosolyok a percekkel ezelőtt érkezett fiúra

- Igen, Karim az öcsém. Biztosan lesz közös témátok. – vigyorog az arab, a fiút átkarolva.

- Bizonyára.

- Akkor elintézem, hogy kapjunk helyet – mondja az arab, majd besétálnak a klubba.

Ez egy hangosabb hely, mint a Margarita, mivel ez egy diszkó klub és nem bár. A tömeg is nagyobb.

- Viselkedj rendesen – súgom a fülébe, mert eddig is vékony jégen táncolt.

Ma este egy sor olyan felelőtlenséget csinált, ami miatt már kinyírták volna, ha nem velem van.

- Nagyon jó fiú leszek bátyuskám – vigyorog vidáman – Szórakoztatom majd Zaid öcsikéjét, amíg ti üzletről beszélgettek. Megígérem.

- Rendben. – nem is akarom, hogy ott legyen miközben tárgyalunk. – De Carlo veled megy és szemmel tart. – nyitja az ajkait, de mielőtt megszólalna… - Nem vitázom.

Pár napja ismerem a bizalmam szinte nulla az irányába, szóval nem mehet egyedül szórakozni egy népes tánctérre.

Beterelem az ajtón, a biztonsági őr a várakozó sor ellenére is beenged. Jártam már itt és ismerem is a terepet.

A zene hangosan dübörög és szinte mindenhol táncoló emberek dülöngélnek, poharakkal, vagy anélkül. A széles bárpultnál öt pultos szolgál fel, de így is elég sokan vannak körülöttük. Ez egy felkapott hely, ezért is nehéz egyébként bejutni.

Cameront derékon ragadom és bal oldalra irányítom, ahol az üveg boxok vannak. Az üveg hangszigetelt, így ha bezárjuk az ajtót, semmit nem hallani a kinti zajból. Zaid-ot messziről kiszúrni az öltözete miatt és a szeretője is ott várakozik a boksz előtt.

- Akkor mehetek? – kérdi Cameron, a fülemhez hajolva.

- Igen, de viselkedj. És… - megragadom a karját mielőtt elfordulna - … a franciákkal történt incidensről egy szót se.

Idegeneknek semmi köze az üzletben fellépő problémákhoz.

Reszketegen bólint, de aztán visszavarázsolja a mosolyt az ajkaira és a másik fiúval együtt elsétálnak a nyüzsgőbb részek felé, de Carlo követi őket.

Leülök az arabbal szemben és összekulcsolom az ujjaimat az asztalon. Csend van, négyszemközt vagyunk.

- Nos, mi lenne az a számomra érdekes ajánlat? – kérdezem, komolyra fordítva a szót és az ő arcán sincs nyoma a korábbi közvetlenségnek. Ez most itt az üzlet helye és nem a szórakozásé.

- A nevem nem volt ismeretlen önnek. Az apámmal már számos mindkettejük számára igen busás hasznot hozó üzletet kötött.

Tehát Abdul Hassan fia. Sok van neki, de még egyik sem keresett fel.

- Az apja nevében tárgyal velem, vagy más irányú az érdeklődése az árúra?

- Az apám és közöttem nem felhőtlen a viszony. Üzletet akarok kötni, de az apámtól függetlenül. – jelenti ki, komoly tekintettel.

Érdekes. Az arab világban a vérkötelék igen erős kapocs és ahhoz, hogy ezt megszakítsák valami nagyot kellett vétkeznie az illetőnek. Zaid-ot valószínűleg kitagadták, ezért saját üzletbe akar kezdeni.

- Nincs akadálya, mindig is pártatlan voltam, ezt mindenki tudja. Az egyetlen pont itt, a mennyiség és az ár. – a kolumbiai kokain a legjobb minőségű. A legtisztább. – Mennyit akar?

- Kezdetnek két tonnát.

Felhúzom a szemöldököm, mert bár voltak sokkal nagyobb megrendelések is, egy új vállalkozónak szerintem sok egyszerre a két tonna.

- Tisztában van vele, hogy ez igen nagy mennyiség? – kérdezem komoly hangon. A kokainszállítás nm gyerekjáték, de a többihez is érteni kell.

- Szét tudom teríteni, megvannak a kapcsolataim és a vevőim is. – magabiztos hang.

- Rendben. Viszont jelenleg nem áll rendelkezésemre a mennyiség. Két hét múlva kezdődik a kokain szüret, aztán nemsokára szállítható. – mindig van valamennyi, de ekkora mennyiséget csak az éves nagytalálkozón szoktam jegyezni. – Előre készpénzben kérem a felét ami… egymillió kétszázezer dollár, a másik felét egy bankszámlára.

- Tökéletes. – bólint elgondolkodva, de én nem is szeretném húzni az időt.

A zakóm belső zsebéből előveszek egy sötétkék kis kártyát, amin a számlaszám van. Több kisebb bankokban elhelyezett számlát nyitok, ahonnan a pénz továbbutazik a világ legbiztonságosabb bankjaiba.

- Értesítem, ha minden készen áll. – felállok és kinyitom a hangszigetelt üveget, mire rögtön eláraszt mindent a hangos dübörgés.

Végignézek a tömegen, de egyenlőre, nem látom Cameron-t ezért elindulok a másik irányba. Egy ilyen helyen nem a legkönnyebb megtalálni valakit, de rajta kívül nemigen akad szőke hajú férfi itt. Akire ráadásul egy öltönyös testőr figyel.

A bejárat felé menet, észreveszem, hogy al Faran is a táncolókat figyeli. Nyilván azt a fiút keresi és ők ketten együtt lesznek valahol.

A klub másik felében előbb látom meg a testőrét, mint őt és követve a tekintetét ki is szúrom Cameron-t. A többi ember között táncol, nem igen zavartatva magát, annak ellenére, hogy egy másik fiúval mozog együtt. A zene erős ütemű, pörgős, Cameron mozgása mégis inkább szórakozott és érzéki, ahogy végigsimítja a testét, majd hátrafordul és elveszi a pultról a poharát, amit kipakolnak neki.

A kék színű koktéllal töltött pohárral együtt lendül újra mozgásba, a haján keresztülsöpörnek az ujjai és az a halvány, szexi mosoly…

Úgy döntök, hogy nem zavarom meg. Sokkal jobb ötlet, ha nézem, ezért leülök az egyik üres asztalhoz és a pincérnővel hozatok egy whisky-t. Nem sietek sehová és ha már itt vagyok, had szórakozzam egy kicsit.

Kényelmesen hátradőlve figyelem, és azt kell mondjam kibaszott érzéki látvány, mintha minden jelenlévőt el akarna csábítani a testével, a tekintetével… és rátesz egy nagy halommal a műsorra, mikor az arab szeretőjével együtt táncol. Ezzel a látvánnyal nem lehet betelni, izgató, ingerlő…

Lassan kortyolgatom a hideg whisky-t, a harmadik szám után kissé egyenetlenül, de felém sétál. Az ajkain réveteg mosoly játszik, mint aki nem is itt jár. Úgy tűnik, mintha becsiccsentett volna. Érdekes…

- Kiszórakoztad magad? – kérdezem, miközben felállok és közelebb lépek hozzá.

- Mmm – mosolyog, elégedett macska módjára és a mellkasomra simít – Talán.

Összehúzott szemekkel közelebb hajolok, az ujjaimmal felbiccentem az állát, hogy az ajkai a megfelelő helyen legyenek, de mikor közelebb hajolnék a mellkasomnak feszül és dacosan elfordítja a fejét.

- Nee! – nyöszörgi nyűgösen – Megmondtam, hogy ma nem!

Szórakozott kis mosollyal a hajába túrok és belemarkolok a szőke tincsekbe.

- Szépségem, a préda előbb-utóbb mindig rosszul végzi, ha a vadászt ingerli. – suttogom a fülébe. Úgy vettem észre, szereti a türelmemet feszegetni, incselkedni. Mi lenne, ha egyszer pórul járna?

Értetlenül pillant rám, picit meg is inog, ezért a dereka köré fonom a karjaim.

- Túl sokat ittál Cameron?

Elmosolyodik és átkarolja a nyakam, szinte belém csimpaszkodik. – Lehet. De olyan finomra keverik itt az italt! – sóhajtja, s tényleg kiscica módjára bújik.

Röviden felnevetek. Különös így látni, ha az első találkozáshoz viszonyítok. De… - Ezt folytassuk otthon szépségem. Késő van.

Intek Carlo-nak, hogy indulunk és n el is indulok, de a szőkeségnek más az elképzelése.

- Nem akaroook! Olyan jól szórakozom! – nyöszörgi nyűgösen, visszapillant a bárpultra és a tánctérre. A partnere már eltűnt, nyilván az arab is távozott.

- Nem kívánságműsor szépségem. – közlöm, majd mikor nem sok hajlandóságot mutat a mozgásra, felkapom és a vállamra dobom. A sikkantását elnyeli a tomboló zene, csupán néhány közelünkben álló, még józan ember fordul felénk, de elég egy pillantás feléjük, hogy érdekesebb látnivaló után nézzenek.

- Tegyél le Eduardo! – a hátamra koppint, de meg sem érzem. – Hányingerem lesz! – fenyegetőzik morogva.

- Nem lesz. És ne ficánkolj, mert az ajtóban sorakozók mind a díjnyertes seggedet nézik. – rácsapok az említett részre és hirtelen elcsendesül.

Kinyitják a kocsiajtót, óvatosan leemelem a terhemet a vállamról és lábra állítva beültetem és bekötöm a szemét. Csend van, meg sem mukkan.

Éjjel fél egy van, fáradt vagyok, de Cameron-on nem látszik. Kíváncsi vagyok mire megy ki a játék. Mert valamit biztosan akar majd. Egész nap jó fiú volt, de annak a napnak már fél órája vége, ahogy a játéknak is és ideje kiteríteni a lapokat. Vagy megszabadulni a paklitól.

 

A birtokon előre küldöm Cameron-t, míg én váltok pár szót Carlo-val, de aztán utána megyek. Kicsit komorabb a hangulatom, talán mert éjszaka van, vagy, mert fáradt vagyok, esetleg mert még nem kaptam meg amit akarok, de ma már nem is kell. Fáradtan nem tudnám kellően kiélvezni őt.

- Ismét a vállamra kell, hogy dobjalak? – szólok rá, mikor beérem a folyosón.

- Jól vagyok – kuncogja, majd a karomba kapaszkodik és tartja a lépést.

A szobámban Benito elfoglalta az ágy közepét, ahogy felkattintom a villanyt pislogva mereszti ránk a nagy szemeit.

- Tudod, nem néztelek volna macskás típusnak. Inkább egy dobermann illene hozzád.

Csak hümmögök egyet és megszabadulok a cipőmtől és a zakómtól is. A nyakkendőmhöz érve Cameron ujjaiba ütközik a kezem és a meleg karamell szemek az én acélos tekintetembe fúródnak. Mintha csak meg akarná olvasztani ami ott van.

Hagyom, hogy leoldja a nyakkendőt és kigombolja az ingemet is. A tenyereit végighúzza a mellkasomon, felsóhajtok a kellemes érzésre, viszont nem veszítek szem elől egy fontos kérdést. Megállítom a kezét, mikor övemet bontaná ki.

- Miért csinálod ezt szépségem? – kérdezem halkan, félig az arcára és a nyakára simítva.

- Mit miért? – lassan kihúzza az övemet a nadrágból és a kezében lóbálva pillant fel rám.

- Tudod te nagyon jól. Feltűnt már tudod, hogy hirtelen túlságosan is engedelmes lettél, ami nem zavar, sőt nagyon is élvezem, de felvet pár kérdést… mint például, hogy miért? – nem vagyok az a bizalmas típus, de tudom mikor hazudik. Nem csaphat be, ha a szemembe néz.

- Nem értelek… - álmosan megdörgöli a szemeit és játszani kezd azt övemmel.

Szóval nem…

Szétengedem az elől kapcsos fehér felsőjét, majd mint egy inget leveszem róla és a szoba sarkába dobom.

- Az a kedvenc szerkóm! – ellépne, de nem eresztem.

Kigombolom a nadrágját és lerántom a térdéig, ahonnan pedig puffogva letornázza. Nem ellenkezik még akkor sem, mikor a feszülős alsót csúsztatom le a feszes combjain.

Elégedetten pillantok végig rajta, az eszméletlen idomokon. Kiveszem a kezéből az övet, ne legyen neki útban és végigsimítok a hátának kecses ívén. Felsóhajt és felém ível.

- Erről beszéltem szépségem. – mormogom a nyakát cirógatva az ajkaimmal, közben pedig a háta mögött összefogom a kezeit és a csuklóira tekerem az övemet. Összekapcsolom, hogy ne tudja szétszedni. – Pár napja azt mondtad nem fogod szétrakni nekem a lábad. Most megtennéd?

Lesimítok a fenekére, miközben az ajkaimmal tovább cirógatom a nyakát, de minden érintés lágy, szinte alig érezhető, és mégis.

Hozzám dörgöli a csípőjét, majd kuncogni kezd, mint egy spicces kisasszony.

- A főnök úrnak ahhoz van kedve ugye?

Megpördítem, hogy háttal legyen nekem, majd egy apró, de kissé kényszerítő mozdulattal lenyomom az ágyra. A felsőteste a sötétkék ágyterítőm a térdei a földön, a feneke tökéletes kilátásban részesít. Farkas vigyorral mustrálom, még a tekintete is izgató, az az enyhe, rejtett félelem és izgalom keveréke.

- Mit csinálsz?

- Majd meglátjuk mit akarok később, de előbb válaszokat. - Leülök mellé és a feneke domborulatára simítom a kezem, aztán a hátam mögé nyúlok és a fegyvertokból előhúzom az egyik Desert Eagle-t, amit mindig magamnál hordok.

Elkerekednek a szemei és megfeszülve kap levegő után. Elkomorulva nézek a szemeibe, nem szándékozom lelőni, de ő ezt nem tudja.

- Ha az előző kérdésem túl nehéznek bizonyult, itt egy újabb: Mi okod van rá szépségem, hogy részegnek tettesd magad? Mert nem vagy az. – a fegyverrel végigsimítom a gerince ívét, majd le a combjaira is. – A Blue Moon koktél alkoholmentes és te azt ittad. Viszont elég a szemedbe néznem, hogy tudjam, nem vagy még csak kótyagos sem. Hazudtál Camron.

- Eduardo… én csak…

- Jól gondold meg mit mondasz. – figyelmeztetem – Mert ha megint hazudsz… - feljebb simítok a pisztollyal, a feneke két partja között végighúzva a csövét, és ott is tartom - … megtapasztalhatod milyen a durva fém érzése a testedben. – a nyomatékosítás kedvéért hozzá is nyomom, pont a megfelelő helyre.

Nem tűröm, ha át akarnak verni. Cameron viselkedése különös és érdekel, hogy miért. Majd meglátjuk, hogy elmondja-e… vagy meg tud-e győzni az érvelésével.


Sasha2014. 08. 16. 19:35:03#31040
Karakter: Cameron Jonville
Megjegyzés: Moonlight-channak


A napfény kellemesen simogatja a testemet, ahogy a napozóágyon süttetem magam. Utoljára akkor élveztem önfeledten a kolumbiai napsütést, amikor Manuellel elmentünk a közeli erdőbe, hogy virágokat és madarakat fotózhassak az új gépemmel, amit tőle kaptam. Az volt az utolsó boldog napom ebben az elátkozott országban. Most pedig nincs másom, csak az emlékeim meg a fényképezőgépem. Micsoda boldogság, főleg egy drogbáróval körítve, aki a játékszerének tekint, ha jól sejtem és bármikor megölhet, ha úgy hozza a kedve. Elég csak rosszul kelnie egy reggel és máris kész a baj. Minden szarság, ami az elmúlt hónapokban velem történt Manuel hibája, miatta vagyok ekkora bajban, miatta lettem gyilkosságok szemtanúja, Eduardo házi kedvence. Csak a rusnya macskával ellentétben nekem nincs hová futnom. Persze még sorolhatnám hosszasan mindazt a rosszat, amit azóta kellett átélnem, hogy Manuel hét év után lelépett, mint kurva a sezlonról, de felesleges lenne, a helyzetem sajnos adott, ha azon kesergek, hogy miért tartok itt, akkor hamar a föld alá kerülök, mert Eduardo nem hagyja, hogy hibázzam majd. És ha mégis vétenék… Mindketten tudjuk, mi lesz a vége. Megrázom a fejem és felkelek a napozóágyból, valahogy elment a kedvem a lustálkodástól. Éppen itt az ideje, hogy körülnézzek a birtokon, nem mintha szökést terveznék. Tisztában vagyok a korlátaimmal, ahogy azzal is, minden döntésem két életre van és lesz hatással. Rohadtul elcserélném ennek a terhét bárkivel. Várom az önként jelentkezőket, bár kétlem, hogy tömött sorokban járulnának elém. Mindegy is, nem számít. Így kiverem a fejemből a zavaró gondolatokat és sétára indulok a birtokon. Körbejárom a hatalmas, szépen gondozott, pompás udvart, aminek a szélén még egy kisebb erdősáv is van. Igazán lenyűgöz a sok növény és virág, mindig is jobban szerettem a zöld környezetet, mint a betont és a fémet. Ezen a birtokon pedig különleges virágok ontják a virágaikat meg az egész birtokon érezhető buja illatukat, így garantálva, hogy az ember csodásan érezze magát elsétálva mellettük. Milyen kár, hogy a zöldellő, pompázatos idillt megzavarják a mindenfelé látható kamerák. Nem lep meg, biztos voltam benne, hogy Eduardo semmit sem bíz a véletlenre, egy légy sem juthat be ide az engedélye nélkül, ahogy ki sem juthat innen senki, ha ő nem akarja. Majd óvatosan rá kell kérdeznem, elhagyhatom-e egyáltalán a birtokot a jövőben. Persze csak óvatosan, nehogy azt gondolja, hogy szökést tervezek, vagy ilyesmit. Utálom, hogy még egy ilyen apró kérdés feltételét is úgy kell fontolgatnom, mintha a világbank elnökeként egy ország segélyéről döntenék. Mentségemre szóljon, hogy a világbank elnökével ellentétben én nem feltétlenül érem meg a következő reggelt, ha felbosszantom Eduardót valamivel. Komolyan csodás kilátásaim vannak a jövőre nézve. Na, éppen ezért próbálom úgy felfogni a dolgot, hogy ezentúl sokkal izgalmasabbak lesznek a mindennapjaim, elvégre arra tettem fel mindent, hogy eléggé fel tudom verni a drogbáró pulzusát ahhoz, hogy folyamatosan érdeklődjön irántam. Ha pedig szóba került a pulzusfelverés, nyilván nem fog tetszeni a „drágámnak”, hogy fel-alá mászkáltam a kertben és mindent megnéztem. És azt még kevésbé fogja értékelni, hogy a házat is feltérképezem magamnak. De akkor is megteszem, nem érdekel, hogy zavarja-e. Amint beteszem a lábam a házba „Mr. Kopasz vagyok, de baromi szexis” azonnal mellém szegődik díszkíséretnek. Akárhová megyek őcsurdésága követ, néhány perc után kezdem úgy érezni, mintha maga a gazdája járna a nyomomban ébre tekintettel, nehogy valami butaságot csináljak. Ettől nem kell tartania, egyelőre csak szeretném megjegyezni, mi merre található a házban, hogy ne tévedjek el, mint mikor a medencét kerestem. Semmi kedvem állandóan kóborolni a folyosókon arra várva, hogy valaki majd kisegít és útbaigazít a hatalmas kéróban. A sokadik kör után már kedvem lenne táblákat verni a lépcsőfordulókba, meg mindenhová, ahol jártam már párszor. Akkor adom fel, amikor sokadszor bukkanok fel egy nagy váza mellett. Esküszöm, kb. hatodszorra villant rám lenéző vigyort a drága szőnyegről, ahol trónol, mint tulajdonosának legkedvesebb ékessége. Bizonyára nagyon drága is, mint minden, amivel Eduardo körülveszi magát. Azt mindenképpen a drogbáróm javára írom, hogy ízléses gazdag, nem giccses ocsmányságokkal zsúfolta tele a házát, hanem finom, elegáns holmikkal, a kínai vázáktól kezdve, a faragott szekrényeken át, egészen az utolsó szőnyegig. És nem is említettem még a ruháit, amelyek vasalva, tökélete rendben simulnak egymás mellé a szekrényben.

- Hello Armani – húzom végig a kezem a kezem egy sötétkék darabon.

Egy pillanatra felrémlik előttem, ahogy a fehér inge rásimul a széles mellkasára, az öltöny pedig kiemeli az arányos alakját, különös tekintettel a csípőjére, ami nagy gyengém. És Eduardo csípője… Nos, fogalmazzunk úgy, több mint csábító. Talán este egy kicsit közelebbről is megnézem magamnak, ha a helyzet úgy adódik. És miért ne adódna, ha úgy akarom? Nem hinném, hogy tiltakozni fog, ha megcirógatom egy kicsit. Ha pedig mégis, akkor egy újabb izgalmas játéknak nézünk elébe és még magasabb téteknek. Csak ne veszítsek rajta…

 

A vacsorát nem felejtem el, nem volna jó, ha Eduardo megint rám szólna, hogy nem ettem rendesen. Most pótolok, az ebédre készített desszertet is becsókolom. Eduardo pont akkor érkezik, amikor nasizom.

- Tetszik ez a hely? – sétál ki a kerti ajtón.

Kíváncsian nézek rá, közben szorgosan nyalogatom a számról a krémet. Nem tehetek róla, imádom ezt a krémes vackot.

- Mintha a nyugalom szigete lenne – sóhajtok.

Mivel kényes az üdvözlésre, felállok és közelebb megyek, hogy üdvözölhessem. A közelebb és testközel közti távolságot Eduardo egy gyors mozdulattal hidalja át: magához ránt.

- Meztelenül is kiülhettél volna ide, és megszabadulhattál volna a vizes nadrágtól – csókol a nyakamba.

- Gondolom, nézel még eleget pucéran, azt meg nem szeretném, ha az itt tébláboló embereid csodálnánk – jegyzem meg lelkesen viszonozva a nyakcsókot.

- Ahogy gondolod szépségem.

- És mi a ma esti program? – cirókálok a tarkóján.

- Milyen program, Cameron – vonja fel a szemöldökét.

- Mondd meg, te! Te vagy a főnök nem?

- Tényleg? Tegnap még ez a tény igencsak zavart téged szépségem – jegyzi meg.

- Minek kapálózni, ha a végén úgyis vízbe fulladsz – reagálok, de ez a mondta annyira szánalmas, hogy mindketten vigyorgunk rajta.

- Egy olyan jó úszó, mint te, veszi az akadályokat és nem fullad meg.

- És ez tetszik neked? – simulok hozzá.

- Mondhatni.

- Ez nem túl lelkesítő – húzom a számat.

- Sokkal jobban tetszenél, ha saját ruháidban feszítenél. Szóval kapj fel egy inget és elmegyünk a cuccaidért – tájékoztat megpaskolva a fenekem.

- Most? Már sötétedik? – morgok.

- Kevésbé lesz meleg, és nem bámészkodnak.

- Oké – adom meg magam, felesleges lenne vitázni vele.

Mennék én, de Eduardo nem enged. Most mi van? Akkor mégsem megyünk?

- Elmaradt az üdvözlés – súgja az ajkamra, aztán kapok egy olyan csókot, amitől remegni kezd a gyomrom, csak utána enged öltözni.

Semmi kedvem sötétedéskor azon a környéken mászkálni, de ezt sosem vallanám be Vargasnak, ahogy azt sem, hogy még nappal sem éreztem magam jól a lakásomban. De akinek erre futja, az ne reklamáljon, ha szar a környék. Nekem meg ez jutott, nincs mit szépíteni rajta. Egy romos ház, ami körül minden éjjel rajzanak az éjszaka mocskos alakjai, zsebesek, stricik, dílerek. Kiráz a hideg, ahogy végignézek rajtuk. Aggaszt, hogy a kintiek nagyobb félelmet ébresztenek bennem, mint az a férfi, aki mellettem ül a kocsiban és a szemem láttára ölt halomra egy rakás embert.

- Csoda, hogy még életben vagy – jegyzi meg.

- Nem olyan vészes, mint amilyennek tűnik – nézek ki újra az ablakon, a hangom pedig még a saját magam számára is erőtlennek hat.

- Persze. Hidd el, szépségem, valami kurva jó őrangyalod van, ha még nem raboltak ki, vagy nem vertek meg pár centért.

Hallgatok. Egyetlen érvem sincs az ellen, amit mondott, felesleges vitába meg nem bonyolódom, még lesz rá elég alkalmam máskor. Kiszállok a kocsiból a lerobbant épület előtt, ő pedig árnyékként követ.

- Neked miért kell jönnöd? – pillantok rá.

- Vigyázok a befektetésemre.

- Nem mintha kiugranék az ablakon – mondom halkan.

Tényleg eszembe sem jutott ilyesmi. Lehet, hogy egyszer majd kilök az ablakon, de magamtól nem teszek ilyet. Ezt ő sem gondolhatja komolyan. Főleg, hogy most egyáltalán nem gondoltam a szökésre. Persze ezt nem kötöm az orrára, még elbízza magát nekem, azt pedig nem akarom. Végül is elég izgalmas ez a játék, hiszen egyikünk sem tudja, mire gondol, mit tervez a másik. Mint például most sem, miközben csendben megtesszük a harmadik emeletig vezető utat. Kicsit olyan, mintha mindketten veszett gondolkodással töltenék ilyenkor az időt, minta próbálnánk lépéselőnybe kerülni a másikkal szemben.

- Öhm… nincs meg a kulcsom – ácsorgok a lakásom ajtaja előtt.

- Ezt hamarább nem tudtad mondani? – kérdezi sóhajtva.

Megvonom a vállam, aztán érdeklődve figyelem, ahogy Eduardo bemutatja, miként lehet pillangókéssel zárat nyitni. Az egész nem tart tovább néhány pillanatnál.

- Ennyit a biztonságról - morogja beterelve a lakásba.

- Még jó, hogy ezt nem minden betörő tudja.

Kekeckednék ennél jobban is, de ebben megint csak neki lenne igaza, így ismét szó nélkül hagyom a dolgot, azt viszont már nem, ahogy a lakásomat szemrevételezi, miközben a ruháimat szórom a táskámba. Azért annyira nem gáz, mint amilyen pofákat vág hozzá. Oké, hogy nagyobb rend szokott lenni, de napok óta nem voltam itthon, és kosz még így sincs.

- Nyugi, csótányok nincsenek - szúrom oda neki.

- Nem azokat keresem.

- Lerí az arcodról, hogy mit gondolsz, de inkább lakom itt, minthogy pénzért dugjanak meg, kösz szépen.

- Okos döntés volt, és nem az nem tetszik, hogy mondjuk úgy, szerény a lakás, hanem a biztonság hiánya – magyarázza. – Laktam már rosszabb állapotú lakásban, de még ott is volt rendes zár.

- Ennél rosszabb lakásban? Te? – kérdezem erős kétkedéssel a hangomban.

- Nem drogbárónak születtem, valahol mindenki elkezdi.

- És te hol kezdted? – érdeklődöm tovább pakolászva.

- Szállító és csempész voltam – kapom a választ, mintha előre begyakorolta volna.

Csak hümmögök valamit, de inkább magamnak, mintsem neki, aztán beszaladok a fürdőbe egy kisebb táskáért, hogy utána azzal szembesüljek, mekkora hiba volt rákérdezni arra, hol kezdte. Ugyanis indul a faggatózás.

- Na és te, szépségem? Hol kezdted?

- Gondolom, nem fogadod el, ha azt mondom, nem akarok erről beszélni? – nézek rá.

- Nem, nem fogadom el. Jól látod. Én is válaszoltam, szépségem.

- Mert válaszolni akartál – jegyzem meg.

- Igen. És a te válaszod is hallani akarom – ül le az egyik rozogának nevezhető székre.

- Tudod, néha az emberek nem titkolóznak, csak nem akarnak beszélni dolgokról, Eduardo.

- Ezzel csak azt éred el, hogy még jobban tudni akarom – közli. – Úgyhogy akár mesélhetnél is nekem, Cameron.

- Valami nagy sztorit vársz, vagy mit? – kérdezem ingerülten.

- Csak az igazat – vonja a vállát.

- Apám egy áruházban dolgozik, nem a legjobb beosztásban, de nem is legrosszabban, olyan boltvezető helyettes szerűség, anya pedig egy gyógyszertárban. Sosem voltunk gazdagok, de szűkölködnünk sem kellett. Azt hiszem, erre mondják, hogy tök átlagos – nézek ki az ablakon.

- Testvéred nincs? 

- Nincs, illetve nem tudom – szorul ökölbe a kezem.

- Hogyhogy nem tudod? – csap le a témára azonnal.

- 16 évesen kidobtak otthonról. Egy meleg fiú nem illett a szüleim kisvárosi családmodelljébe. Azóta nem láttam őket – mondom közönyösen. – Így megeshet, hogy több testvérem is van már azóta.

- És mit csináltál miután kidobtak?

- Összeköltöztem a pasimmal. És mielőtt megkérdezed, inkább elmondom, vele jöttem Kolumbiába, hogy aztán hét év után egyetlen szó nélkül lelépjen és magával vigye minden pénzem, engem meg itt hagyjon nyakig a szarban.

- Hány éves vagy, Cameron? – néz végig rajtam.

- 23 – mosolygok.

- Egy pasid volt mindössze? – döbben meg.

- Nem egészen – kuncogok. – Voltam valamikor 15 éves is. Viszont tény, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hány férfihez volt közöm.

- Értem – mondja komolyan.

- Na! Talán aggódik az úr, hogy nem tudom kellően kielégíteni, mivel tapasztalatlan vagyok? – incselkedem vele.

- Látod, Cameron, ez valahogy nem aggaszt - siklik végig rajtam újra a tekintete, de ezúttal nem azt a kölyköt látja bennem, aki voltam, hanem a fiatal férfit, akiben ő akar benne lenni, és ez óriási különbség.

- Mondd csak, Eduardo! Van olyan dolog ezen a világon, ami aggaszt téged?

- Jelen pillanatban csak a biztonságunk aggaszt, úgyhogy tűnjünk el innen végre – emelkedik fel a fotelből.

- Egyetértek.

Kivételesen. Fogom a táskáimat, az a kettőt, ami van, és szépen lecsattogok a kocsihoz a drogbáróm nyomában, majd bedobom őket a csomagtartóba, utána pedig behuppanok az ülésre. Nincs kedvem beszélgetni, így csak bámulok kifelé az ablakon, amíg meg nem pillantok egy fekete sportkocsi csodát az egyik bár előtt.

- Álljunk meg! – kapom el Eduardo karját. – Kérlek!

Felvont szemöldökkel néz rám, de azért szól Josénak, hogy álljon félre. Nem is várom meg, hogy teljesen lefékezzen a kocsi, már pattanok is kifelé és sietős léptekkel a fekete kocsihoz megyek.

- Tetszik? – szólít meg egy burnuszos, arab férfi.

- Igen, lenyűgöző – járom körbe újra és újra. – Kipróbálhatom? – nézek újra a pasira, miközben Eduardo is csatlakozik hozzánk.

- Elnézést! Cameron egy kissé lelkes – szólal meg Eduardo és szúrós tekintettel méreget.

- Csak jó ízlése van – mosolyog az arab, de az nem egyértelmű, hogy melyikünkre vonatkozik. – Zaid al Faran vagyok – nyújt kezet a drogbárómnak. – Valami azt súgja, lenne miről beszélgetnünk.

- Úgy gondolja? – vált át üzletemberbe Eduardo.

- Ó, igen! Amíg az… öccse kipróbálja az autót, válthatnánk is néhány szót.

Komolyan beszarok! Méghogy az öccse! Ezt komolyan el is hiszi valaki? De a jelek szerint nekik így tökéletesen megfelel a dolog, akkor nekem is.

- Bocsánat, de mindenképpen el akarom vinni a bátyuskámat egy körre – támaszkodom a kocsinak. – Különben még elfelejtem visszahozni a verdát – vigyorgok.

- Tényleg megtenné? – néz kérdőn újdonsült arab barátunk Eduardóra.

- Igen, Cameron nagyon életrevaló fiú – feleli komoly képet vágva Vargas.

- Akkor jobb lesz, ha vele megy egy próbaútra és majd utána beszélünk.

Végre megkapom a kulcsot és vetődöm is a volán mögé. Alig bírom kivárni, amíg Eduardo belül mellém a kocsiba, még be sem csukja rendesen az ajtót, amikor rálépek a gázra. Imádom a sebességet, ezzel a kocsival pedig lehet hasítani. Szemem az úton, magabiztosan fogom a kormányt és minden másodperccel egyre közelebb jutok az alattam doromboló autócsoda csúcssebességéhez. Érzem Eduardo tekintetét magamon, nem az utat nézi, a kocsi sem érdekli, csak én… Nocsak! Izgató a tudat, hogy az osztatlan figyelmét élvezhetem. Akkor teszek róla, hogy legyen miért figyelnie. Padlógázzal tekerek a kivilágított utcán, beveszek néhány éles kanyart, majd csúszva fordulok rá egy mellékutcára, mielőtt megállok egy kisebb park előtt és kiszállok. Megvárom, amíg a drogbáróm is kiszáll, aztán a kocsinak nyomom a testemmel.

- Mit gondolsz bátyus, illetlenség volna, ha matatnék kicsit rajtad? – simítok fel a mellkasára. – Csak igennel, vagy nemmel felelhetsz? – kacsintok.

- Igen, illetlen volna – közli. – De kit érdekel?

Olyan gyorsan váltunk testhelyzetet, hogy alig fogom fel, aztán meg már nem is érdekel, csak az ajkamra lecsapó türelmetlen száj, ami birtokba vesz, de úgy, hogy levegőt sem kapok tőle. Már említettem, hogy milyen fantasztikusan csókol Eduardo, és ezt tartom is. Sőt, újabb magasságokba helyezi a csókolózást. Imádom. A testem az övéhez feszül, különös tekintettel a csípőmre, amivel macska módjára törleszkedem hozzá.

- Vissza kéne vinni a kibaszott kocsit – morogja a fülembe.

- Vagy el is lophatnánk és kész – csókolok a nyakába.

- Beszélnem kell az arabbal. Legyél jó fiú! – szól rám, amikor a nadrágjához nyúlnék.

Egy pillanatig reménykedem benne, hogy csak viccel, de ahogy az arcát nézem, hamar rájövök, komolyan mondta.

- Ahogy gondolod, csak aztán ne lepjen meg, hogy ma már nem kapsz belőlem semmit – mondom nyugodtan és ellépek tőle. – Amúgy ezentúl listát vezetek arról, amiért fizetséggel tartozol nekem.

- Nocsak! És mi van ezen a listán, Cameron? – érdeklődik.

- Nos, tartozol Ricardo miatt, és az új arab barátod miatt, bátyus – ülök be a volánhoz.

Nem szólok hozzá, miután elindulok visszafelé, de veszettebb tempóban vezetek, mint előtte, beiktatok néhány neccesebb előzést is, majd lefékezem a kocsit néhány centire az arab lábától és élvezem, hogy nem természetes a mosolya. Ennyit megérdemel, ha már elszúrta az estémet.

- Köszönöm a kedvességét – nyújtom át a kulcsokat, miután kiszálltam. – Egy élmény volt vezetni a kicsikét.

- Örülök, hogy van, aki értékeli – mosolyogja Eduardo felé fordulva. – Az öccsének és önnek volna kedve esetleg velünk tartani egy kis szórakozásra? – érdeklődik.

- Persze. Miért ne? – biccent Vargas.

- Ezesetben kérek tíz percet – közlöm.

Nem törődöm vele, hogy kérdő tekintettel néznek utánam, csak előveszek a táskámból egy szűk, fekete nadrágot, egy csatos fehér felsőt, meg egy pofásabb cipőt. Kerítek egy alsónacit, egy övet, a parfümömet, aztán bemászom a kocsi hátsó ülésére és átöltözöm. A hely kissé szűkös, de nem zavar, kellett már öltöznöm kapkodva, ezúttal is gyorsan végzek. Amikor kiszállok még Eduardo is meglepve néz rám, nyilván nem számított rá, hogy így fogok előkerülni.

- Most már szórakozhatunk – sétálok oda hozzá és megállok szorosan mellette, csak utána nézem meg az arab mellett álló csinos fiút. – Ó, te bizonyára Zaid öccse vagy – mosolygok kihangsúlyozva az öccse szót.

- Igen, Karim az öcsém – vigyorogja Zaid. – Biztosan lesz közös témátok.

- Bizonyára – bólogatok egyetértően.

- Akkor elintézem, hogy kapjunk helyet – sétál be Zaid a fiúval.

Érdeklődve nézek utánunk. Majdnem olyan érdekes páros, mint Eduardo meg én, mert azt szinte biztosra veszem, hogy Karim sem egészen önként van a nagy arab mókus mellett.

- Viselkedj rendesen – súgja a fülembe Eduardo.

- Nagyon jó fiú leszek bátyuskám – vigyorgok rá. – Szórakoztatom majd Zaid öcsikéjét, amíg ti üzletről beszélgettek. Megígérem – mosolygok rá.



Moonlight-chan2014. 08. 09. 23:08:54#30973
Karakter: Eduardo Vargas




Ahogy a szemébe nézek látom, hogy pontosan tudja milyen kilátásai vannak neki, és a barátjának is. A kérdés csak az, hogy mi a fontosabb neki: a saját szabadsága, amit előbb utóbb úgy is elveszek tőle, vagy a barátja élete.

- Magamat…

- Hm… - okos döntés – Elfogatom. José, szólj Pedrónak, hogy vigye haza a ribancot és tájékoztassa a szabályokról.

Amennyiben eljár a szája a ma estéről így is úgy is meghal.

- Szeretnék vele menni – mondja Cameron.

- Nem! – az kéne még, hogy miközben pesztrálja, támadjon valami briliáns ötlete a szökésre - Te velem jössz! José, kísérd le a kocsimhoz és várjatok meg!

Figyelmen kívül hagyom a próbálkozását, hogy mégis a kurvával menjen, de nem érdekel. Amint egyedül maradok, belenézek a noteszbe, amit találtam. A nevek mellett vannak számok is, amik szerintem pénzösszegek, mert telefonszámnak nem felelnek meg. Arra nem nehéz rájönni, hogy az áthúzott nevek mit jelentenek, mert valószínűleg likvidálták őket, de arra kíváncsi lennék miféle jegyzék ez. Ha feketelista lenne, akkor nem lennének összegek. Én inkább arra tippelnék, hogy ezek a fazonok tartoztak azzal az összeggel és nem fizettek időben. Mindenesetre majd jobban át kell néznem.

Lemegyek a kocsihoz és beülök, majd bekötöm Cameron szemét. Mozdulatlanul ül, nem tiltakozik, nem morog, mint legutóbb és még akkor is ugyanúgy ül, mikor rajta a kendő.

- Szerintem sokkot kapott – jegyzi meg José.

- Valószínű – nem kellett volna ezt látnia. Remélem mostantól nem fog félni tőlem, mert éppen azért tetszik ez a vadmacska, mert ha tart is tőlem, de nem mutatja ki.

- De nagyon jól viselte ahhoz képest.

Igen. Nem sírt, nem hányt, nem esett össze és nem kapott pánikrohamot.

A takarítók szépen eltüntetnek mindent, Ricardóval már lerendeztük a dolgot és ha nem jelentik, a zsaruk nem is tudnak majd az esetről. Bizonyítékot meg amúgy sem találnának.

Ez az előnye annak, ha valaki mindkét oldalt megjárta. Tudom hogyan gondolkodnak, mit keresnek a zsaruk és pont azokra a dolgokra ügyelek.

Cameronra fordítom a tekintetem, a nyakára kezd rászáradni a vér. Olyan idegenül fest így. Hozzá sokkal inkább illene drága szőrmékkel borított ágy a kezében gyöngyöző pezsgővel, a testén édes karamella öntettel. Talán majd egyszer…

A sötétben csak a néhány ellenőrző pont van kivilágítva, ahol fegyveresek sorakoznak, de a városon túl már csak pár perc és otthon vagyunk.

- Biztosan szeretnél lezuhanyozni – mondom, miközben leoldom a kendőt róla.

- Nagyon szeretnék, Mr. Vargas.

- Szólíts inkább Eduardónak, már nem kell ilyen távolságtartónak lenned velem. – úgyis sokkal bizalmasabb viszonyban leszünk.

- Rendben van… Nagyon szeretnék lezuhanyozni, Eduardo.

Elnézve őt, azt hiszem igazat adok José-nak. Tényleg sokkot kaphatott, ha ennyire nyugodt és engedelmes. Majd kialudja.

- Menj csak! Tudod, hol a szobám.

Míg ő bemegy én megbeszélem a holnapi tervet, mert most elég sok dolgunk lesz. José-nak ott a dolog, hogy le kell nyomozni Cameront és megszerezni róla a lehető legtöbb információt. Nekem pedig utána kell néznem annak a Conrad Fernaun-nak, aki a francia kutyákat ideküldte. Ezenkívül hamarosan itt a kokain szüret, beérik a termés és jönnek a jobbnál jobb megrendelések, amikből mindig hatalmas hasznom van.

- Holnap láss hozzá ahhoz, amire kértelek. Sanchez majd helyettesít, míg nem végzel.

Még megbeszéljük, hogy a takarítók hová tüntessék el a hullákat, majd bemegyek a házba, a szobámba.

A fürdőszobából kihallani a zuhanyt és az ajtót sem csukta be teljesen. Ha már a mai nap úgy is egy rakás szar, nem árt valami jó így a végére.

Kicsit kijjebb nyitom az ajtót és a keretnek támaszkodva figyelem őt. Behunyt szemmel engedi magára a vizet, a fehér hab szép lassan végigcsúszik a testén. Izgató, főleg az a kupac ami éppen a feneke ívén siklik lefelé, keresztülszánt a combján, le a karcsú bokáján. Elképesztően formás teste van. Jobbat keresve sem találhattam volna nála.

Egy kis idő után, valószínűleg észreveszi, hogy nézem, viszont ahelyett, hogy felháborodna, a mozdulatai egyre érzékibbé, provokatívabbá válnak. Már az is felizgat, hogy nézem, ahogy magát simogatja. Széttárja az ujjait és szétsimítja magát, a tusfürdő habjával egyre lejjebb haladva, de mikor a farkához érne felhúzza az egyik feszes combját, hogy ne látszódjon mit csinál. Felmordulok a látványtól, de nem mozdulok az ajtóból. Nem most van itt az ideje, hogy megkóstoljam, egyenlőre csak élvezem a látványt.

Miután a hajával is végez elzárja a vizet és fesztelenül, rólam tudomást sem véve kilép és megtörölközik. Lemosta a vért és a bőre is csábítóan kipirult a meleg víztől. Nem is szándékoztam különösebben megzavarni, de ahogy elsöpri a haját az arcából egyértelműen látszik, hogy megütötték.

Azonnal elkomorulok és közelebb lépek, de hiába hátrál a faltól tovább nem mehet.

- Mi történt az arcoddal? – piros és a csontnál enyhén kékes árnyalatú.

- Hogyan?

- Bal oldalon van egy horzsolás és fel is dagadt. – remélem nem azzal jön, hogy beütötte. Elég ütést láttam már.

- Ricardo megütött, mert nem akartam felmenni a franciákhoz az italokkal. – közli morcosan. Elengedem.

- Szóval nem akartál felmenni?

- Dehogy akartam, hát mondtad, hogy kerüljem el őket – vágja rá hevesen. Igazából nem hittem, hogy megfogadja amit mondtam.

- Most mi a baj? – kérdezem, mert hirtelen olyan döbbent arcot vág.

- Ha nem vagyok ott, megölted volna Marcót is. – feleli rezignáltan.

Ki tudja. Nem vagyok egy pszichopata, de a veszélyforrást ki kell iktatni. Egy kurvának viszont ki hinne, még akkor is, ha elmondja valakinek mi történt? Még a zsaruk is azt mondanák, hogy biztos be volt lőve.

- Többek közt ezért tetszel. Okos vagy, szépségem. – válaszolom kitérőn - De ne térjünk el az eredeti témától. Ott tartottunk, hogy Ricardo megütött.

Világosan megmondtam annak a stricinek, hogy bánjon vele szépen. Vagy ennyire hülye, vagy csak nem félti annyira a rühes letét.

- Igen.

- Mást is csinált veled?

- Nem, csak megfenyegetett, meg üvöltött, de már megszoktam. – von vállat.

- Máskor is megütött már? – erről korábban nem volt szó és nem is néztem volna ki ebből a vadmacskából, hogy eltűrné a bántalmazást.

- Nem, csak üvölteni meg rángatni szokott. Túl lehet élni.

Nem biztos, hogy mindenki túl fogja élni.

- Senki nem nyúlhat ahhoz, ami az enyém – az a szemét meg fogja ezt bánni!

A konyhába megyek és a hűtőből előveszek egy kancsó narancslevet, majd az éjjeliszekrényemben keresek egy kis altatót, aztán visszamegyek és a kezébe adom – Ezt vedd be!

- Mi ez? – kérdezi gyanakodva.

- Segít aludni, nehéz napod volt. Vedd be szépen! – én is fáradt vagyok és holnap sem lesz szabadnap, szóval jobb ha nem lesz nyűgös.

Szerencsére nem vitatkozik, elveszi a tablettát és beveszi, majd a hálóba sétál és bebújik az ágyba.

Előveszek egy tiszta törölközőt és megszabadulok a ruháimtól is, közben halvány mosollyal hallgatom ahogy a macskámat „dicséri”. Pont az benne a szép, hogy már-már ijesztőn ronda.

Mikor végzek a fürdőben ő már alszik, Benito a karjához bújva ad ki olyan hangokat, mint egy stramm terepjáró. Elég hamar megkedvelte, pedig az idegenekre haragszik. Talán ő is szereti a szőkéket.

 

Reggel én kelek korábban, és egészen furcsa élmény valaki mellett ébredni. Már meg sem tudom mondani mikor volt utoljára, hogy a szexen kívül egy ágyba kerültem valakivel. Bár nem mondom, hogy nem lenne kedvem vele a szexhez is. Cameronra nézve azt csak egy impotens mondaná, de az altató valószínűleg megteszi a hatását és sokáig fog aludni. Tudom, mert volt, hogy nekem és kellett még régebben.

Felkelek mellőle, a szekrényből előveszem a ruháim és a fürdőben elkészülök. A macska úgy tűnik el sem mozdult mellőle, de azért nyílásba hagyom az ajtót, mert ha ki akar menni akkor kaparni fogja és felkeltheti Cameront.

A dolgozószobámba felhívom Sanchezt azzal a dologgal, ami reggel rögtön eszembe jutott.

- Intézd el a Margarita tulajdonosát, azt a Ricardót.

- Nyírjam ki?

- Azt még nem kell, csak fájjon neki és üzenem, hogy egy bocsánatkérés az életéért cserébe – ennyi minimum jár azért, hogy a szeretőmet bántotta.

A reggelit ismét a kertben fogyasztom el, de még mindig alszik szóval nem is terítettek neki. A szobalány leszedi az asztalt és meghagyom neki, hogy szóljon, ha a vendégem felébred.

 

Már majdnem ebédidő mikor végül közli, hogy felébredt, de most nem érek rá megkeresni. Átnézek néhány oldalt a fekete noteszben, de a nevek nem igazán ismerősek, szóval majd tüzetesebb vizsgálat szükséges. Elküldöm az egyik hekker ismerősömnek az első oldalon szereplő öt nevet és majd utána néz az adatbázisban.

Mikor megunom arra jutok, hogy megkeresem inkább a szöszit és megnézem mit csinálhat éppen.

A medencénél találok rá, ahogy önfeledten úszkál, észre sem vesz hogy itt vagyok. Az én egyik úszónadrágom van rajta, nyilván jól meghúzta a kötőt, hogy megálljon. Erről eszembe jut, hogy még a holmiját is el kéne hozni. És felmondani annak az életveszélyes putrinak a bérletét.

- Hello! – szólal meg furcsán jókedvűen.

- Hello. Azt mondták, ma még nem is ettél. – a szobalány szerint nem ment ebédelni sem és reggelit sem kért.

- Csak nemrég keltem – kimászik a partra – Gondoltam, úszom egy kicsit kaja előtt.

- Nemrég? – ez érdekes – Órák óta a vízben vagy, Cameron! – hívom fel a figyelmét, végül is már délután van.

- Órák óta? – döbbenten elnyílnak az ajkai – Nem tűnt fel. Én csak…

- Zaklatott vagy – ezért ez a furcsa viselkedés. Magamhoz húzom őt, jó illata van és nagy finomnak tűnik vizesen.

- Összevizezlek.

- Nem is üdvözöltél – ez most már elvárható szerintem.

- Orvosolni fogom a mulasztásomat – súgja, majd nem is tétovázva megcsókol.

Nem mondom, hogy nem lep meg, nagyobb ellenállásra és makacskodásra számítottam a részéről, de ez a fejlemény kifejezetten tetszik. A hajába markolva viszonzom a csókját, élvezem, hogy merész és játszadozik, mintha kísérletezne mit szabad, vagy mit akarok. Ahogy a puha nyelvét is használni kezdi felhúzza a lábait, én pedig a combjánál és a fenekénél megtartom míg a csípőm köré fonja őket.

Ha továbbra is ilyen érzéki és szenvedélyes lesz, kipróbáljuk azt a napozóágyat a medence partján.

- Bestia – morgom élvetegen az ajkai közé, mikor elszakadunk.

- Itt csak egy fenevad van… - mosolyok incselkedve – És az nem én vagyok.

- Ezt nagyon jól látod szépségem – beleharapok az ajkaiba, amik csak még csábítóbbak így pirosan – Szóval nem kéne játszanod velem!

Akármi is jár a fejében az biztos, hogy játszik. Nem vagyok ostoba, egy nap alatt senki sem kedvel meg valakit, akit eddig a rémálmaiba sem kívánt. De ez a játék tetszik és ha ilyen is tud lenni, akkor a játék folytatása is sok élvezetet rejthet.

- Hát úgy tűnik, mintha játszanék? – ő is megharap. Kis vadmacska.

- Majd meglátjuk, Cameron. Majd meglátjuk. – egyenlőre nem győzhet meg, hogy jókedvből teszi. Majd elválik - De egyelőre nagyon ügyesen csinálod.

- Mert ügyes vagyok, Eduardo.

- Mennyire? – szeretem az ügyes szépségeket.

- Nagyon – elkezdi kigombolni az ingem, nekem meg egyre szimpatikusabb az a napozóágy – Bár nem hallottam még olyat, hogy a préda vadássza le az üldözőjét.

Ellenkezőleg. Az okos vadász előbb felméri a terepet és aztán cserkészi be a prédát, mikor már kellően kiismerte a szokásait.

- Azt akarod, hogy vadásszak rád, Cameron? – kérdezem a szemébe nézve.

- Hm… Izgató volna. – a nyakamba csókol, pici borzongás kelt bennem, mert a nyakam mindig is érzékenyebb volt, de egyenlőre nem mutatom.

- Szóval izgató lenne, ha hagynám, hogy azt hidd, megszabadulhatsz tőlem, csak mert ügyesen ringatod a csípődet, aztán a semmiből lecsapnék rád, hogy kitekerjem a nyakad, így tudatva, hogy sosem hagyod el többé Kolumbiát? – suttogom a fülébe a kérdésem.

- Igen. Az lenne. De megjegyeznék két dolgot.

- És mi volna az a két dolog?

- Az első, hogy fogalmad sincs róla, milyen ügyesen ringatom a csípőm. – provokál - A második pedig inkább egy kérdés. Honnan tudod, hogy nem én öllek meg előbb?

Ez érdekes. Kíváncsi lennék megpróbálná-e. Viszont mindig is veszélyesen éltem.

- Ez tetszik szépségem – jutalmul a vállába harapok, hogy kicsit ott maradjon a nyoma.

- Mennyire? – pillant rám, még mindig incselkedve.

Nagyon is, de ezt már nem tudom elmondani, mert José megjelenik. Azt hittem ma nem is végez. Ilyen könnyen ment?

- Főnök, mennünk kell. – mondja, nyilván akar valamit, amit nem Cameron előtt kell megbeszélnünk.

- Milyen kár, hogy dolgod van – lebiggyeszti az ajkait, mintha tényleg sajnálná. Kíváncsi lennék mi jár a fejében.

- Kár, de úgyis itt leszel, amikor megjövök – ez biztos és ezért is fogom most nyugodt szívvel itt hagyni.

- Igen. De amíg visszajössz, azon jár majd az agyad, hogy velem lenni sokkal jobb lett volna – nevetve ahhoz a bizonyos napozóágyhoz sétál a feneke még ebben az úszónadrágban is isteni.

- Nagyképű kis dög – vetem oda halvány, elégedett mosollyal. Nagyképű, de pont ezért izgalmas.

- És még valami. Vigyázz Ricardóval! Talán hasznos volna, ha körülnéznél az irodájában egy kicsit. – a hirtelen témaváltástól meglepve visszafordulok.

- Mire gondolsz?

- Nem mondom, hogy ellened van, de hezitál. És biztos vagyok benne, hogy széfjében meg a házában találsz néhány olyan információt, amit hasznosnak találsz majd – elgondolkodok, miközben figyelem ahogy, kényelmesen kinyújtózik.

- Miért meséled el ezt? – azt várnám, hogy örülne ha megszabadul tőlem, de ehhez képes segítőkész akar lenni. Ez önmagában gyanús lenne.

- Fizetsz a hasznos információért nem? Kell egy kis zsebpénz – mosolyog számítón.

- Úgy van. A hasznos információért fizetek – kihangsúlyozom a hasznos szót – Majd meglátom, hogy annak bizonyul-e és akkor beszélünk a zsebpénzről.

Tulajdonképpen adtam volna neki pénzt vásárolgatni, ha akar, de még jobb ha meg is dolgozik érte.

- Addig én élvezem az édes semmittevés. – mosolyog macska módjára, és elnyúl az asztalkán hagyott jeges italért.

Elég gyorsan alkalmazkodik annyi szent. De az is igaz, hogy ez a ház egy luxusbörtönt is felülmúlna.

Ott hagyom őt és egyenesen a dolgozószobámba megyek.

- Nos?

- Még nincs meg minden infó főnök, mert az adatokat az államokból holnapra szedi össze az emberünk, de van valami amiről úgy gondoltam tudni akarna.

- Na és mi lenne az? – kérdezem most már komolyabban.

- Annyit megtudtam, hogy Cameron Jonville, nem egymagában érkezett Kolumbiába, hanem egy férfi társaságában.

Igen, ez valóban olyasmi, amiről tudni akarok. Csodálkoztam is, hogy nincs senkije.

- Hol van ez a férfi?

- Nem tudom főnök. Még a neve sincs meg, mert Cameron nevén van a lakás, de annyit megtudtam, hogy az a férfi pár hónapja eltűnt és azóta senki sem látta.

Az a probléma, hogy ez egyáltalán nem szokatlan Kolumbiában. Olykor még turisták is eltűnnek, de igyekeznek eltusolni.

- Rendben. Derítsd ki a fickó nevét és képet is kérek. Majd utánanézek ha szükséges. – meg úgy sem keresném neki, hisz Cameron már az enyém, de ha eltűnt a fickó, valószínűleg már halott.

- Oké főnök.

Amint José elmegy előveszem a mobilom és felhívom Sanchezt, mert ő intézte el reggel Ricardót. Azt hiszem lesz még egy kis dolgunk…

 

***

Mikor hazaérek Cameront a kertben heverve találom, ahogy a vacsoráját eszegeti. Legalább most nem felejtette el és jó is, ha nem lesz éhes, mert a mai nap még nem ért véget.

- Tetszik ez a hely? – kérdezem kilépve a kerti ajtón.

Hátrapillant, éppen lenyalja a szájáról a krémet, amit követek a tekintetemmel. Az ebédre készített desszertet falatozza éppen.

- Mintha a nyugalom szigete lenne. – sóhajtja, majd feláll és közelebb jön.

Tényleg úgy mozog, mint egy vadmacska: lassan, kecsesen és halkan. Magamhoz rántom, hogy hozzám simuljon, most már száraz úszónadrágban.

- Meztelenül is kiülhettél volna ide és megszabadulhattál volna a vizes nadrágtól. – a nyakába csókolok, míg ő a vállimra simítja a kezét.

- Gondolom nézel még eleget pucéran, azt meg nem szeretném ha az itt tébláboló emberied csodálnának. – jegyzi meg, viszonozva az előbbi kényeztetést.

- Ahogy gondolod szépségem.

- Na és, mi a ma esti program? – kérdezi a tarkómat cirógatva.

Felhúzott szemöldökkel nézek rá, bár pontosan tudom mire gondol. – Milyen program Cameron?

- Mond meg te! Te vagy a főnök nem?

- Tényleg? Tegnap még ez a tény igen csak zavart téged szépségem. – teszem szóvá, a mondhatni elképesztő változást.

- Minek kapálózni ha a végén így is úgy is vízbe fulladsz. – ezen a hülye mondáson még én is elvigyorodom.

- Egy olyan jó úszó mint te, veszi az akadályokat és nem fullad meg. – feltalálja ő magát ebben a helyzetben is.

- És az tetszik neked? – hozzám simul, a saját tusfürdőm illatát érzem rajta, de a sajátja valahogy jobban illik hozzá.

- Mondhatni.

- Ez nem túl lelkesítő. – lebiggyeszti az ajkait.

- Sokkal jobban tetszenél ha a saját ruháidba feszítenél. Szóval kapj fel egy inget és elmegyünk a cuccaidért. – közlöm, finoman megpaskolva a fenekét.

- Most? Már sötétedik. – sopánkodik.

- Kevésbé lesz meleg és nem bámészkodnak. – azt sosem szeretem, ha az utcán henyélők végig bámulnak.

- Oké. – már menne is, de a kezeim még mindig a csípőjénél vannak és nem szándékozom rögtön elengedni.

- Elmaradt az üdvözlés. – súgom az ajkaira, majd éhesen megcsókolom, ahogy már egész nap vágytam rá. Azt egyáltalán nem említem amit José mondott, majd ha minden információ meglesz és valamire kíváncsi leszek. Pillanatnyilag viszont élvezem a finom csókját és a hozzám simuló szexi testét. Volt abban valamit amit délután mondott: hogyha lemegyek dolgozni, akkor is eszembe jut, hogy mennyivel jobb lett volna vele.

 

***

A lakótömb környéke sötétben még kevésbé bizalomgerjesztő, mint világosban. Még szerencse, hogy éjszaka dolgozott és nem ilyenkor járt haza mikor tele van drogdílerekkel és kisstílű tolvajokkal az utca.

- Csoda, hogy még életben vagy. – mondom a mellettem ülő Cameronnak.

- Nem olyan vészes, mint amilyennek tűnik. – bizonytalanul kipillant az ablakon.

- Persze. Hidd el szépségem, valami kurva jó őrangyalod van, ha még nem raboltak ki, vagy nem vertek meg pár centért.

Közel állunk az ajtóhoz, hogy a cuccait könnyebb legyen bepakolni, majd kiszállok utána és megyek vele.

- Neked miért kell jönnöd? – pillant vissza az ajtót nyitva.

- Vigyázok a befektetésemre.

A lépcsőház egy koszfészek, még lift sincs, csak egy nem működik tábla. Ricardó elég silányra szabta a fizetést, ha itt él.

- Nem mintha kiugranék az ablakon… - motyogja, erre viszont nem reagálok.

Tűzlépcső van, azon nyugodtan megpróbálkozhat a szökéssel és nincs kedvem hajkurászni. Felcaplatunk a harmadik emeletre, majd megáll az egyik ajtónál.

- Öhm… nincs meg a kulcsom. – böki ki.

- Ezt hamarább nem tudtad mondani? – kérdezem egy sóhajjal. Akkor adtam volna neki egy tolvajkulcsot.

Megvonja a vállát, én pedig félre tolom az ajtóból és egy vékony hegyű pillangókést veszek egy a zakóm belső zsebéből. A pisztoly ide túl hangos lenne és fölösleges is. Ezt a kilazult zárat és a korhadt ajtót egy kisgyerek is bedöntené. A pengét az ajtó és a keret közé csúsztatom és megkeresem a zárat, ami már látszatra is laza, de elég egy kicsit beljebb nyomnom és az ajtó nyikorogva kinyílik.

- Ennyit a biztonságról. – morgom, miközben előre engedem.

- Még jó, hogy ezt nem minden betörő tudja.

Egy szó nélkül bemegyek utána a lakásba, ami kicsi, de tiszta. Nem mondhatni a legrendszeretőbb embernek, de kosz az nincs. A berendezés minősége sem a legjobb, még számítógépet sem látni. Követem a hálószobába, ahol egy egyszemélyes ágy van a sarokba tolva és egy nagyobb ruhásszekrény, valamint egy fiókos szekrény.

Cameron egy fekete utazótáskába dobálja a ruháit. Semmi nem utal arra, hogy nem egyedül élne itt. Mindenből egy van, sehol egy fénykép, a fürdőben is egy törölköző, egy fürdőköpeny, egy fogkefe.

- Nyugi, csótányok nincsenek. – hallom a morcos hangot és Cameronra pillantok.

- Nem azokat keresem.

- Lerí az arcodról, hogy mit gondolsz, de inkább lakom itt, minthogy pénzért dugjanak meg, kösz szépen.

Még értékelem is ezt a tulajdonságát. Nem lehet eladni és nem lehet megvenni, de a barátjáért mégis belement egy nem kívánt kapcsolatba. Ebből egyértelmű, hogy van önbecsülése, de hűséges típus.

- Okos döntés volt, és nem az nem tetszik, hogy… mondjuk úgy szerény a lakás, hanem a biztonság hiánya. – fejtem ki a problémát. – Laktam már rosszabb állapotú lakásban, de még ott is volt rendes zár.

- Ennél rosszabb lakásban? Te? – hitetlenül bámul.

- Nem drogbárónak születtem, valahol mindenki elkezdi. – teszem hozzá, ami még nem számít titoknak, bár a múltam kérdésében több a hazugság, mint az igazság.

- Na és hol kezdted? – kérdezi pakolás közben.

A drogellenes osztályon. – Szállító és csempész voltam. – hazudom szemrebbenés nélkül. Ez a sztori amit mindenki tud rólam.

Hümmög valamit, de nem értem. Beszalad a fürdőbe, majd kijön egy kis táskával.

- Na és te szépségem? Te hol kezdted?


Sasha2014. 07. 30. 13:03:58#30824
Karakter: Cameron Jonville



Ha azt hittem, simán visszakapom az alsómat, hát tévedtem. Megint. És úgy érzem, nem utoljára. De ez lényegtelen is, mivel őfelségéből megint előbújik a hímsoviniszta.

- Kérd szépen.

Ilyen nincs! Ilyen tényleg nincs! Összeszorítom az ajkam, még a szeme is lehunyom egy időre, hogy sikerüljön lehiggadnom, mert így alvás után, frissen, kipihenten, igencsak harapós vagyok. Hosszú, mély levegőket veszek, és lassan fújom ki, mielőtt mosolyogva újra ránézek.

- Mr. Varga, volna szíves visszaadni az alsómat?

Hiába igyekszem, némi gúny így is vegyül a hangomba, de a jelek szerint eltekint ettől, mert megkapom végre az alsómat. Szép lesz, ha minden ruhadarabomért kuncsorognom kell, de Vargasból simán kinézem, hogy túráztat még rendesen. Lassan megszokom ezt is. Leteszem a macskának álcázott förmedvényt az ágyra, lerúgom magamról a takarót, majd az ágy szélére csúszva, magamra kapom az alsómat. Felesleges lenne szégyenlősködni, hiszen ő vetkőztetett le, csak belülről nem látott még. És most sem veszi le rólam a szemét.

- Gyönyörű tested van szépségem. Mit szoktál sportolni?

Már megint ez a faggatózás. Miért nem hagy simán hazamenni és kész? Valószínűleg élvezi, hogy szórakozhat velem, hogy nem tehetek semmit ellene, rész kell vennem a játékában. Persze megtehetném, hogy nem felelek, de azzal csak a vele eltöltendő időt hosszabbítanám, amire nagyon nem vágyom. Tehát, ha válaszolok, időt nyerek. Remélhetőleg.

- Úszom, futok, vagy ami épp belefér – vonom meg a vállam, majd karba font kézzel megállok Vargas mellett.

- Van egy jókora medence a ház mellett, és egy kisebb edzőterem is. Használhatod, ha szeretnéd.

- Haza akarok menni – közlöm a szemébe nézve.

- A ruháid még száradnak – mondja, mintha ezzel eltántoríthatna a szándékomtól.

- Nem érdekel! Akkor vizesen veszem fel őket, de engedjen haza végre! Elmondtam, amit kért, mit akar még?

Nem kéne kiabálnom, tudom én, de nem bírom már a feszültséget, túl sok nekem. Talán emiatt gesztikulálok ilyen hevesen az emelt hangom mellé. Csakhogy ez is hibának bizonyul, mint annyi minden eddig, amit tettem, mert Vargas olyan hideg tekintettel méreget, mint a kígyó a prédáját, közvetlenül azelőtt, hogy halálos csapást mér rá. Nem is tudom sokáig állni a pillantását, elfordítom a fejem.

- Mit akarok? Egyelőre egy kis tiszteletet, ha valóban haza akarsz menni.

- Megígérte – suttogom megfeszülve.

- Igen. És haza is mehetsz, nem szoktam megszegni a szavam – emlékeztet. – Gyere velem!

Csendben követem, valahogy jobbnak érzem, ha hallgatok, de azért van, ami foglalkoztat még így is.

- Miért kellett bekötni a szemem? – kérdezek rá.

- Mert senki nem tudja a házam pontos helyét. Ide csak azok tudnak eljutni, akiknek megengedem. – Hű, de rohadt sokan akarhatnak hozzá járkálni. – Az illetéktelen behatolókat az őrök lepuffantják – teszi még hozzá, mintha csak az időjárásról csevegnénk. – Tessék, ott vannak a ruháid! – mutat be egy ajtón.

Sietve vonulok be a mosókonyhába és még annál is sietősebben szedem le a ruháimat a szárítóról. Egyetlen perccel sem akarok több időt itt tölteni, mint amennyit muszáj. Csak az a baj, hogy ez sem rajtam múlik, hanem az engem fixírozó férfin, aki lyuka éget a hátamba a tekintetével. Ennek hatására kapkodva magamra veszem a ruháimat és az utolsó simítások elvégzése után leplezetlen sürgetéssel a tekintetemben toppanok elé.

- Ma este is dolgozol ugye? – kérdezi a bejárat felé sétálva.

- Ricardo nem arról híres, hogy nagylelkűen osztja a szabadnapot – mordulok kelletlenül. – Miért?

- Itt csak én kérdezhetek szépségem… igaz is – fordul felém, majd a zakója zsebéből egy összetekert pénzköteget vesz elő és felém nyújtja. – Ez a tiéd. Az információért és a kellemes társaságért – tájékoztat, de képtelen vagyok elvenni, nem megy. – Vedd el, Cameron!

Végül elveszem és automatikusan átszámolom, aztán hitetlenkedve bámulok rá.

- Ez ötezer dollár!

- Igen. Az információ, amit szereztél, sokat ér nekem. De… - simít az arcomra –, te sokkal többet is megérnél nekem.

- Nem fogok pénzért lefeküdni magával – közlöm önérzetesen.

- Tudom. Szerencsére nem vagy kurva, azért is érnél nekem sokat. De mindegy is… ha nem, hát nem – vezet a kocsiig, ahol már vár a sofőr. – Pedro, vidd el őt, ahová mondja, aztán gyere vissza.

- Igen, Főnök! – bólogat a pasi, eskü várom, hogy még vigyázzba is vágja magát.

- A szemed most is be lesz kötve. Óvintézkedés – nyújtja a kezét. – Akkor este találkozunk.

- Este? Úgy érti, a Margaritába megy? – nézek rá, miközben a kezem fogja.

- Ne aggódj értem, szépségem!

- Egy fenét aggódom én magáért! Felőlem aztán nyugodtan szitává lőhetik, az sem érdekel – sziszegem sértetten.

- Nyugodj meg, mielőtt túlzásba viszed. A kedvedért mindenképpen vigyázok majd magamra, de tégy egy szívességet nekem és magadnak is – néz rám elkomolyodva. – Ne menj a franciák közelébe ma este!

Nem várja meg a válaszom, csak beköti a szemem, nyom egy csókot az ajkamra, majd a karomra szorítva bepakol a kocsiba.

 

 

Munkába menet egészen különös hangulatban vagyok, egyrészt túlteng bennem az érzés, hogy inkább otthon kellett volna maradnom, másrész nem megy ki a fejemből a gondolat, hogy újra látom majd a drogbárót. Az a baj, hogy ez nem aggaszt annyira, mint kellene, pedig frászt kapok tőle alapjáraton. Tényleg nem vagyok normális. Már csak az hiányzik, hogy vonzódni kezdjek Vargashoz. Kolumbia lassan elveszi a maradék józan eszem is, amiért csak az eltűnt pasimat hibáztatom. Ha nem hagy faképnél, sosem kerülök ilyen helyzetbe, sosem találkozom bártulajokkal, drogbárókkal, akik lerántanak magukkal a mocskos kis világukba. És hiába küzdök ellene, egyre jobban belemerülök, ahelyett, hogy menekülnék. És minden egyes nappal tovább süllyedek ebbe a sötétségbe, amikor beteszem a lábam a Margaritába. A bárba, amely kicsiny világa a bűnözőknek, striciknek, kurváknak, tolvajoknak. És tetszik, vagy sem, már én is része vagyok ennek az egésznek.

Lepakolom a cuccaimat, átöltözöm, beszélgetek kicsi a srácokkal, aztán felkapom a kötényem és megyek felszolgálni, ugyanis ma pincérnek vagyok beosztva. Nem örülök neki, mert így nem tudom szemmel tartani Marcót, de nem akarok ma veszekedni Ricardóval, ha nem muszáj. Így teszem a dolgom, de amikor tehetem, a bárpult felé pillantok, hogy Marco ott van-e. De hiába próbálok résen lenni, nem veszem észre, mikor váltja le Enrico a pultnál. Fenébe! Meg kellett volna akadályoznom, hogy felmenjen, de már nem tehetek semmit azon kívül, hogy legalább magamra vigyázok. Vagyis megpróbálom. És minő meglepetés, ez sem megy, mert Ricardo magához rendel, aztán utasít, hogy vigyem fel az italrendelést a franciáknak. Ezt követi egy ötperces vita, amiért nem akarok felmenni, és lezárja egy akkora pofon, hogy még a fülem is cseng, meg egy fenyegetés, hogy azonnal kirúg, ha nem végzem a dolgom, mert azt eltűri ugyan, hogy nem dugok a vendégekkel, de mást már nem. A munka kell, hát nem vitázom tovább, fogom a tálcám, rápakolom az italokat és felmegyek az emeletre. Talán feltűnne, hogy senki sincs a folyosón a szokásos mászkálással ellentétben, ha nem fájna annyira a fejem az ütéstől, amit kaptam, így viszont nem. Vagyis nyugodtan besétálok a franciákhoz az italokkal, mint légy a pókhálóba. De nevezhetjük oltári nagy baromságnak is, vagy totális idiotizmusnak. A végeredmény szempontjából úgyis lényegtelen. Főleg, hogy pár pillanattal később elszabadul a pokol.

Olyan az egész, mintha egy filmben lennék, fegyveres férfiak törnek be a szobába, a franciák pedig hullanak, akár a legyek. A pánik akkor tör rám, amikor megpillantom Vargast, amint rám szegezi a fegyverét. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy megöl. Az egyáltalán nem vigasztal, hogy végül a mögöttem álló francia kapja a golyót. Érzem, ahogy a vére az arcomra fröccsen és innentől kezdve lesz kibaszottul valóságos az egész helyzet. Azt már szinte fel sem fogom, hogy Vargas a főnök kezét is keresztüllövi, de az utána beálló csendet nagyon is, mert valahogy jobban zavar, mint amikor lövöldöztek. Futnom kéne, de csak arra vagyok képes, hogy a falig hátráljak a tálcát szorongatva, és onnan figyeljem, mi történik még. Szóval a szörnyű film pereg tovább és Varga a főszereplő, mindenki más csak statiszta, vagy... halott.

- Örülök, hogy újra látlak… Andrés Chazen – üdvözli a franciát, ha ezt lehet egyáltalán annak venni. Chazen sem veszi annak, mert franciául mondja a magáét, és erősen kétlem, hogy azt mondaná, ő is örül.

- Tudod, nem értem, miről beszélsz barátom. Inkább válts angolra, ha nem probléma – akasztja meg Eduardo a francia hablatyolást, amire az egy köpéssel reagál.

- Mocskos kolumbiai!

Nos, ezt nagyon kellett volna mondania. Varga sem díjazza, illetve sajátosan, mert golyót ereszt a francia térdébe, nekem meg görcsbe rándul a gyomrom, amikor Chazen ordítani kezd.

- Mondtak már rám rosszabbat is francia, de… neked nem nézem el – közli, majd az emberéhez fordul. – Húzzátok be a hullát a szobába és szólj a takarítóknak. José, te maradj, a többiek pedig menjenek! – dirigál tovább.

Mindenki teszi, amit mond, ő pedig szemrevételezi a szobát, beleértve engem is, mint egyedi tervezésű tapétát.

- Nos, azt hiszem, most már beszélgethetünk ugye? Érdekelne például a főnöke neve és hogy hányan jöttek Kolumbiába – fordul ismét a francia felé.

- Dögölj meg!

- Rendben, így is játszhatunk – reagál Vargas közönyösen és szétlövi Chazen vállát, a szobát pedig újra betölti az üvöltés.

Eduardo hagyja szenvedni, addig is hozzám lépked, hogy a bőrkesztyűs kezével megsimogassa a véres arcomat, de engem a fegyver látványa babonáz meg, tölt el rémülettel. Nem csoda, hogy remegek, mint a nyárfalevél. Iszonyodva figyelem, ahogy a mellettem lévő fotelből kilöki a hullát és leül a helyére.

- Cameron! – szólít, de nem mozdulok. – Cameron! – szól rám újra, de azt eléri, hogy rákapjam a tekintetem. – Gyere ide! – parancsol rám.

Újra a fegyverre siklik a tekintetem, aztán bizonytalanul közelebb botorkálok és gyakorlatilag az ölébe esem, amikor lehúz magához, a végén pedig birtoklóan átkarolja a derekam, utána viszont már nem rám figyel. Úgy tűnik, még nem gyötörte eleget a franciát.

- Hajlandó vagy beszélni, Chazen?

- Úgyis megölsz… akkor minek beszéljek, he? – ordítja a francia.

- Igazad van. Megöllek. De nem mindegy, mikor és hogyan. Ti franciák nagyon értetek a művészethez. Ezért a kínzás művészetében megpróbálok majd kreatív lenni a kedvedért. Persze, csak akkor, ha nem beszélsz – meséli elgondolkodva, majd az elnyúló csendben folytatja. – Türelmes ember vagyok, de már eleget vártam. Felteszem újra a kérdést: Hogy hívják a főnököd?

- Conrad… Conrad Fernaun – nyöszörgi Chazen a rászegezett fegyvert látva.

Még elhangzik egy, a franciák létszámát firtató kérdés, amelyet némi gúnyolódás követ Eduardo részéről, aztán eldördül az utolsó lövés, és reményeim szerint minden véget is ér ezzel. Csakhogy a földre zuhany, halott francia látványát sosem fogom elfelejteni, hiába csuktam be a szemem. Ettől soha nem fogok megszabadulni. Soha, amíg élek.

- Áll fel szépségem, és ne félj! – súgja a fülembe Vargas és felállít az öléből.

Szeretném kikapcsolni az agyam, és megy is, amíg arról van szó, hogy Eduardo átkutatja a franciát, meg küldet a takarítókért, de abban a pillanatban, ahogy José kérdése elhangzik, megint késélessé válik minden.

- A kurvával mi legyen? Lőjem le?

Mi van? Milyen kurva? Aztán leesik, hogy Marco még mindig a földön kuporog.

- Ne! Kérem, uram… én nem tettem semmit… kérem – zokogja Marco.

Vargast ez nem igen hatja meg, csak előhúzza megint a fegyverét és kibiztosítja. De én nem fogom hagyni, hogy megölje, Marcót nem.

- Ne ölje meg őt! – ragadom meg a karját az oldalának feszülve. – Kérem, Mr. Vargas! Ő nem tett semmit maga ellen! Ő csak dolgozott, semmi több, kérem! – könyörgöm a csuklójára kapaszkodva, és nem tudom visszatartani a könnyeimet sem.

- Az a gond szépségem, hogy a barátod tud egyet, s mást, amit bizony nem kéne. Nem akarok felesleges kockázati tényezőt.

- Kérem! Könyörgöm! Marco nem tehet semmiről! Én… megígérem, hogy senkinek sem fog mondani semmit… csak ne ölje meg, ő a barátom! – szorítom a csuklóját és igyekszem elérni, hogy ne Marcóra meredjen a fegyver csöve.

- Túl jó szíved van szépségem – simít az arcomra. – De ha a barátod… mit adnál garanciaként, az életéért cserébe?

 

A csapda ezennel bezárult. Mindketten tudjuk jól. Lehet, hogy Vargas nem pont így tervezte, de ügyesen kihasználta a lehetőséget, hogy rám tegye a kezét. Az a legdühítőbb, hogy saját magamat játszottam a kezére, mert óvatlan voltam és nagyon ostoba. Meg is lesz a büntetésem érte, mert a kérdésére csak egyetlen általa elfogadott választ létezik.

- Magamat…

- Hm… - gondolkodik el. – Elfogatom. José, szólj Pedrónak, hogy vigye haza a ribancot és tájékoztassa a szabályokról.

- Szeretnék vele menni – mondom.

- Nem! Te velem jössz! – közli. – José, kísérd le a kocsimhoz és várjatok meg!

Még próbálnék alkudozni, de nem kapok rá lehetőséget, José megfogja a karomat és magával visz. Marcóval sem tudok beszélni, mert a Pedro nevű pasas másfelé viszi. A cuccaim a bárban maradnak a jelek szerint, mivel a hátsó ajtón távozom, ahol vár a kocsi, amibe José kicsit sem finoman tessékel be, aztán rám vágja az ajtót. Nem kedvel a jelek szerint, gondolom, nincs ínyére, hogy a főnöke pátyolgat, de pont leszarom, amíg ez tart életben.

Mozdulatlanul ülök a kocsiban, arra sem nagyon reagálok, amikor Varga beül és beköti a szemem a tetves kendővel. Minek? Már minden borzalmat láttam ma este. De ha megnyugtatja, hát csinálja.

- Szerintem sokkot kapott – hallom José hangját.

- Valószínű – ért egyet Eduardo.

- De nagyon jól viselte ahhoz képest.

Na! Mégsem utál. Ez nagyon meglep. Nem mintha vágynék az elismerésére, de nem hátrány, ha nem akar eltávolítani a főnöke közeléből. Ugyanis az én játszmám éppen most kezdődött, mert nem vagyok naiv, tisztában vagyok vele, hogy Marco és én addig élünk, amíg Vargas elég érdekesnek és vonzónak talál. A feladat papíron roppant egyszerű, el kell érnem, hogy a drogbáró csak engem akarjon. Milyen könnyű feladat… Elvégre Vargas csupa szív férfi… Egy hegyet könnyebben mozdítanék el a helyéről. Viszont nincs más esélyem.

Mire ezt végiggondolom, még jobban megfájdul a fejem és odaérünk a birtokra is.

- Biztosan szeretnél lezuhanyozni – veszi le a kendőt a szememről.

- Nagyon szeretnék, Mr. Vargas.

- Szólíts inkább Eduardónak, már nem kell ilyen távolságtartónak lenned velem.

- Rendben van… Nagyon szeretnék lezuhanyozni, Eduardo.

- Menj csak! Tudod, hol a szobám – paskolja mega fenekem.

Meg sem lep, hogy neki úgy folytatódik az este, mintha semmi különös nem történt volna. Részemről én totál kikészültem, de mégy így is zavar, hogy izzadt vagyok és rendezetlen külsejű. A fürdőben ledobálom a ruháimat, aztán belépek a tágas zuhanykabinba, megnyitom a csapokat, jó forróra állítom be a hőfokot és hagyom, hogy a víz tegye a dolgát. Lehunyom a szemem, nem akarom látni a véres vizet a lábamnál, már túl sok lenne. Jó húsz perc telik el, mire kinyitom a szemem és a tusfürdőért nyúlva mosakodni kezdek. A kezemmel kenem végig a testemen a tusfürdőt, semmit nem hagyok ki, még azután sem, hogy Eduardo megáll az ajtóban és onnan figyeli, ahogy tusolok. Nem izgatom magam, úgyis azt tesz velem, amit csak akar. Viszont, ha már ennyire nézni akar, akkor gondoskodom róla, hogy legyen miért. Lehunyom a szemem, a mozdulataim simogatássá szelídülnek, főleg, ahogy egyre közelebb érek az ágyékomhoz. De nem hagyom, hogy mindent lásson, amikor a farkamat simogatom, feljebb húzom a lábam, úgy takarom magam előle.

Miután leadtam a műsort, elzárom a csapokat és kilépek a fülkéből törölközni, mintha mi sem történt volna az imént. Elégedetten figyeli, ahogy megszárítkozom a puha törölközővel, aztán hirtelen elkomorul, és két lépéssel átszeli a köztünk lévő távolságot. Ijedten hátrálok a falig, nem értem, miért lett ilyen dühös rám.

- Mi történt az arcoddal? – szorítja meg az államat.

- Hogyan? – szisszenek fel, mert elég durva.

- Bal oldalon van egy horzsolás és fel is dagadt.

- Ricardo megütött, mert nem akartam felmenni a franciákhoz az italokkal.

- Szóval nem akartál felmenni? – kérdez rá.

- Dehogy akartam, hát mondtad, hogy kerüljem el őket – biztosítom, utána viszont én komorulok el, de úgy látványosan.

- Most mi a baj? – figyeli az arcomat.

- Ha nem vagyok ott, megölted volna Marcót is – nézek a szemébe.

- Többek közt ezért tetszel. Okos vagy, szépségem. De ne térjünk el az eredeti témától. Ott tartottunk, hogy Ricardo megütött.

- Igen – bólintok.

- Mást is csinált veled? – faggat.

- Nem, csak megfenyegetett, meg üvöltött, de már megszoktam.

- Máskor is megütött már? – sötétedik el a tekintete.

- Nem, csak üvölteni meg rángatni szokott. Túl lehet élni.

- Senki nem nyúlhat ahhoz, ami az enyém – közli, majd elenged és kicsivel később egy pohár narancslével meg egy pirulával tér vissza. – Ezt vedd be!

- Mi ez? – kérdezem gyanakodva.

- Segít aludni, nehéz napod volt. Vedd be szépen!

Nem vitatkozom vele, elveszem a bogyót és lehúzom a narancslével, utána pedig a hálóba sétálok és bebújok az ágyba.

- Hello, rusnyaság – üdvözlöm a macskát, amikor felugrik mellém. – Nem lettél szebb, mióta nem láttalak. Fura egy ízlése van a gazdádnak, tudod? De azt tuti, hogy a szőrödet nem hullatod a flancos szőnyegére.

Nem zavar, hogy a csurdé, bőszen berregő jószágot simogatom, főleg, mert néhány perccel később lecsap rám kóma asszony és magával visz a sötétségbe.

 

Fogalmam sincs róla, meddig alszom, de az kétségtelen, hogy nem mostanában voltam ilyen kipihent, mint most, amikor felülök a hatalmas ágyban. Az már meg sem lep, hogy a macska rajtam ül megint. Megvakargatom a fejét, aztán körülnézek a szobában. Meglep, milyen elegáns minden, főleg annak fényében, hogy egy érzéketlen gyilkos lakik itt. Bár ez nem kizáró oka annak, hogy jó ízlése legyen, elvégre engem is magának akar. Megmosolyogtat a saját szerénységem, de Eduardo mellett nagy szükségem lesz az önbizalmamra, az fog életben tartani, mert abban a pillanatban elbukom, ahogy meghunyászkodom előtte. Sóhajtva túrok a hajamba, majd az éjjeli szekrényen villogó mobilomra siklik a tekintetem. Érdeklődve olvasom a két üzenetet, amit kaptam. Az egyik Marcótól jött, annyit írt, hogy a körülményekhez képest jól van, és mindent köszön. Ettől megnyugszom, nem voltam benne biztos, hogy Eduardo tényleg életben hagyja. A második üzenet a főnökömtől van, amiben roppant szívélyesen arról tájékoztat, hogy túlhajtott és úgy gondolja, rám férne egy kis pihenés, tehát akkor megyek vissza, amikor akarok. Nyilván nem magától lett ilyen előzékeny, gondolom Eduardo emberei elbeszélgettek vele. Kicsit sem sajnálom, ő legalább még él. Lepakolom a lustaságot magamról, keresek a szekrényben egy rövidnadrágot és lemegyek a medencéhez, miután kétszer eltévedek a nagy házban. Viszont a hatalmas medence kárpótol a bosszúságért. Habozás nélkül vetem magam a vízbe és tempózni kezdek. Hiányzott az úszás, nagyon hiányzott, így most kihasználom, hogy van rám alkalmam.

Nem tudom, mennyi ideje lehetek már a vízben, de elég régóta lehet, mert Eduardo karba font kezekkel áll a medence szélén.

- Hello – üdvözlöm kedvesen.

- Hello – biccent. – Azt mondták, ma még nem is ettél.

- Csak nemrég keltem – mászom ki a partra. – Gondoltam, úszom egy kicsit kaja előtt.

- Nemrég? – vonja fel a szemöldökét. – Órák óta a vízben vagy, Cameron!

- Órák óta? – nézek rá döbbenten. – Nem tűnt fel. Én csak…

- Zaklatott vagy – enyhül meg kissé a tekintete, de közben már húz is magához.

- Összevizezlek – jegyzem meg, holott egyáltalán nem érdekli.

- Nem is üdvözöltél – hajol fölém.

- Orvosolni fogom a mulasztásomat – súgom az ajkára, aztán beletúrok a hajába és mohón megcsókolom.

Mi tagadás, rohadtul ért a csókolózáshoz. Úgy játszik az ajkammal, a nyelvemmel, mintha pontosan tudná, mit szeretek, mitől gyengülök el. Így legalább nem kell megjátszanom, hogy vonzódom hozzá, mert így van. Főleg, ha így csókol. Szívesen belebonyolódnék a dologba, de tényleg. Olyan régen nem volt már részem ilyesmiben, annyira hiányzik… Biztosan csak emiatt van, hogy azonnal a dereka köré fonom a lábaimat, amikor a fenekem alá nyúlva megemel.

- Bestia – morogja az ajkaim közé.

- Itt csak egy fenevad van… - mosolygok. – És az nem én vagyok.

- Ezt nagyon jól látod szépségem – harap kicsit az számba. – Szóval nem kéne játszanod velem!

- Hát úgy tűnik, mintha játszanék? – kapok az ajkába én is, viszonozva a kedvességét.

- Majd meglátjuk, Cameron. Majd meglátjuk. De egyelőre nagyon ügyesen csinálod.

- Mert ügyes vagyok, Eduardo – búgom a fülébe.

- Mennyire? – érdeklődik.

- Nagyon – gombolom az ingét. – Bár nem hallottam még olyat, hogy a préda vadássza le az üldözőjét.

- Azt akarod, hogy vadásszak rád, Cameron?

- Hm… - csókolok a nyakába. – Izgató volna.

- Szóval izgató lenne, ha hagynám, hogy azt hidd, megszabadulhatsz tőlem, csak mert ügyesen ringatod a csípődet, aztán a semmiből lecsapnék rád, hogy kitekerjem a nyakad, így tudatva, hogy sosem hagyod el többé Kolumbiát? – suttogja a fülembe.

- Igen – lehelem a bőrére. – Az lenne. De megjegyeznék két dolgot.

- És mi volna az a két dolog? – kíváncsiskodik.

- Az első, hogy fogalmad sincs róla, milyen ügyesen ringatom a csípőm. A második pedig inkább egy kérdés. Honnan tudod, hogy nem én öllek meg előbb?

- Ez tetszik szépségem – harap a vállamba.

- Mennyire? – nézek a viharfelhő szemekbe.

Választ azonban nem kapok, mert José nem túl diszkréten megjelenik és emlékezteti Eduardót, hogy ideje indulni.

- Milyen kár, hogy dolgod van – biggyesztem az ajkam.

- Kár, de úgyis itt leszel, amikor megjövök – tesz le a földre.

- Igen. De amíg visszajössz, azon jár majd az agyad, hogy velem lenni sokkal jobb lett volna – sétálok nevetve az egyik nyugágyhoz.

- Nagyképű kis dög – jegyzi meg, de ezt inkább bóknak veszem, és szerintem ő is annak szánta.

- És még valami - szólok utána, de most nagyon is komoly vagyok. – Vigyázz Ricardóval! Talán hasznos volna, ha körülnéznél az irodájában egy kicsit.

- Mire gondolsz? – fordul vissza.

- Nem mondom, hogy ellened van, de hezitál. És biztos vagyok benne, hogy széfjében meg a házában találsz néhány olyan információt, amit hasznosnak találsz majd – nyúlok el a nyugágyon.

- Miért meséled el ezt? – kérdezi gyanakodva.

- Fizetsz a hasznos információért nem? Kell egy kis zsebpénz – mosolygok.



Moonlight-chan2014. 07. 25. 17:37:53#30766
Karakter: Eduardo Vargas




- Marco az egyetlen állandó, mert a főnök odavan érte, a többiek folyton váltogatják a kurvákat, és azok nem lehetnek bent, amikor tárgyalnak – válaszol készségesen.

Tökéletes. Nem lesznek útban, kivéve talán azt az egyet, de majd megoldjuk. Nem is értem, hogy intézheti az üzleti ügyeit bárki is egy prosti előtt.

- Mit lehet szeretni egy kurván? – bármilyen jól is nézhet ki, engem sosem tudna vonzani egy olyan személy, aki pénzért akárkinek szétrakja a lábait. Undorító.

- Marco kedves fiú és szórakoztató a személyisége – morogja kissé sértődötten. Nocsak, szórakoztató személyiség?

- Talán kefélsz vele? – ha így van akkor gyorsan teszek ez ügyben valamit, mert ez a szépség csak az enyém lehet.

- Nem. Nem kefélek vele, csak barátok vagyunk és olyannak fogadom el, amilyen. Csupán nem értek egyet azzal, hogy így is keresi a pénzt – magyarázza felindultan – Amúgy valami készül, mert Ricardo beszélgetett a biztonságiakkal, hogy fokozottan figyeljenek, mert a franciák többen jönnek, mint máskor.

Hm, na végre valami igazán hasznos információ! Cameron azt mondta a múltkor megfenyegették Carlost, hogy ha nem szerez információt akkor meghal. Most nyilván arra számítanak, hogy megtudta amivel megbízták és amint csicsereg rögtön megtámadhatják az egyik kokain gyárat. Ehhez pedig azért nem kevés ember kell, hisz én sem kevéssel őriztetem.

- Ügye fiú vagy – dicsérem meg még mindig gondolkodva, de a megoldás ugyanaz mint eddig, csupán több emberre lesz szükségem.

- Most már hazamehetek? – kérdezi már-már elkínzottnak mondott hangon. Karikásak a szemei, elvégre nem aludhatott egy-két óránál többet.

- Ne siess! Még beszélgetünk egy kicsit – lennének még kérdéseim.

- Mindent elmondtam már.

- Magadról még semmit. – és engem ezek az információk is érdekelnének. Főkent, hogy mi a fenét keres Kolumbiában.

- Az nem is volt az alkunk része – jegyzi meg.

- Valóban nem. De a beszélgetés természetes velejárója bármely közös étkezésnek.

- Úgysem hagy békén, amíg nem válaszolok igaz?

- Kezdesz kiismerni – minél előbb, annál jobb. Belekortyolok a kávémba, már nem olyan forró így meg tudom inni.

- Mit akar tudni?

- Miért dolgozol a Margaritában? – kezdetnek ez a kérdés is megteszi. Százszor jobb helyre is felvennék, ha nem Cali-ban keresett volna munkát. A fővárosban, Bogotában már egy exkluzív bárban is dolgozhatna ezzel a külsővel és nem próbálnák rávenni arra, hogy fűvel-fával lefeküdjön.

- Mert Kolumbiában valahogy nem rajonganak a fotózásért, így nem igen válogathattam. – morogja kelletlenül.

- Fotós vagy? – érdekes. Bár igaza van, ez a foglalkozás errefelé, még az utcaseprőnél is kevesebbet ér.

- Nem. Közgazból diplomáztam, a fotózás csak utána jött – ez most vicc akart lenni? Azt mondja gazdasági diplomája van? Egyetemet végzett? – Igen, képzelje, van diplomám! – dühös kis szikrák jelennek meg a szemeiben. Nyilván látszott rajtam a kétkedés. – És kitűnő eredménnyel végeztem.

- Értem – akkor nem csak szép, de valóban okos is – Akkor fotózni jöttél Kolumbiába?

- Nem. És erről nem akarok többet beszélni – feláll – Mennem kell.

Mintha bárhová is menni tudna, ha én nem engedem, de most talán már hazaengedem. Egyenlőre. Végül is nekem is dolgom van, estére mindent elő kell készíteni, hogy simán mennyen a szemét eltakarítása.

Ellép a kanapé mellől, de ahogy megtorpan és rá pillantok látom, hogy a szemei is csukva vannak, majd elkapja az asztal sarkát. Meginognak a lábai, úgy tűnik megszédült. Mielőtt még eldőlne és betörné a fejét a kemény betonon, felállok és egyszerűen felkapom. Ennyit arról, hogy hazamész kiscicám.

Abból ítélve, hogy nem kezd el azonnal tiltakozni még akkor sem mikor elindulok vele, arra következtetek, hogy eléggé ki lehet ütve. A ház másik végébe viszem, ahol a hálószobám van, ha már a vendégszoba nem kellet neki, akkor élvezheti az én ágyam kényelmét. A feje a vállamra billen, a hajának enyhén füstös illata van, pont mint a Margarita légköre, de kíváncsi lennék, hogy milyen az ő saját illata. Nem okoz különösebb nehézséget cipelni, majdnem olyan magas mint én, de a súlycsoportunk azért igen csak különböző. Bár… a karjain látszik, hogy valamit biztosan sportol, mert vannak izmai.

Belököm az ajtót, majd az ágy szabad felére teszem, mert a másikat Benito foglalja el.

- Majd ne nagyon gurulj a másik oldalra, mert alvótársad van. – figyelmeztetem, de nem reagál semmit. – Cameron? – semmi.

Elaludt. Halvány mosollyal pillantok végig rajta, igen is jól mutat az ágyamban, de… még jobban mutatna, ha meztelen lenne. Miért is ne, hisz most úgy sincs magánál.

Leülök mellé és szépen lassan megszabadítom a fölösleges holmiktól, előbb a rövid ujjú póló, majd a szűk farmert és végül a sötétkék alsónadrág. Mindent egy kupacba dobálok, majd felállok, hogy alaposan megnézhessem. A látványa mély elégedettséggel és nem kevés izgalommal tölt el. Pont olyan érzéki ahogy képzeltem. Egyszerűen lehengerlő erotikát áraszt magából, még így ájultan is. Tökéletes teste van. Vékony, mégis sportos testalkat, formás csípő és combok, hosszú kecses lábad. Csábításra teremtett.

Hány éves is lehet tulajdonképpen? Én úgy húsz és huszonöt közé saccolnám, de azt hiszem jobban utánanézek majd a kicsikének.

Egy sóhajjal az ágy végéhez lépek és a mellkasáig rántom a vékony takarót, hogy ne vigyem magam kísértésbe. Ha lefekszem vele, akkor azt akarom, hogy nagyon is magánál legyen. Nem kenyerem öntudatlan szépségeken erőszakot tenni.

 

Már javában délután felé jár az idő mikor José visszaér az emberivel a városból. Már megérkeztek azok is, akiket este magammal viszek, éppen a fegyvereiket gyűjtik össze, hogy minden kész legyen.

- Hogy ment? – kérdezem José-t, amint becsukja az irodám ajtaját.

- Minden rendben főnök. Sanchez felszerelte a kamerát, mindent látni fogunk.

- Tökéletes. – nem szeretnék fölösleges kockázatot, és az embereimet sem szívesen öletem meg, ezért jobb lesz tudni hányan és hol vannak a szobában. – És az a Ricardo?

- Megkapta a jutalmát főnök. Elégedett volt.

- Az biztos. – kapott egy tekintélyes összeget azért, hogy szemet hunyjon az esetleges károk fölött és hozzátettem, hogy ha jót akar magának békén hagyja Cameront. Ő már az enyém. – Nem szeretnék meglepetést.

- Carlo ott maradt a bárban, azonnal szólni fog, ha a franciák megérkeznek.

Elégedetten bólintok, mindent elintézett amit kértem. – Az emberek álljanak készen és szólj a takarítóknak is hogy bőven lesz meló.

- Máris Főnök!

- Várj… lenne itt még valami. Ráér holnap, ha már lezártuk ezt az ügyet. Deríts ki nekem mindent erről a Cameron Jonville-ről. Mindent… születési adatok, család, lakhely, barátok, bankszámla és azt is hogy mikor és miért jött Kolumbiába. Persze csak diszkréten. – a kis szépség nem a legbeszédesebb.

- Holnap hozzálátok Uram.

- Remek. Most elmehetsz és szólj ha van valami.

Pár napon belül, mindent tudni fogok erről a rejtélyes szépségről. Kíváncsi vagyok.

Ezzel a gondolattal állok fel az asztalomtól és megyek a hálószobám irányába. Nem tudom ébren van-e már, de gondolom nem kezdene ruha nélkül csatangolni. A füstös göncöket rábíztam a szobalányra, hogy mossa ki őket.

Ahogy a nyitott ajtó fel sétálok fokozatosan jutnak el hozzám a hangok.

- … amit mondok, de elég rusnya vagy – hallom Cameron hangját.

Az ajtóban majdnem elmosolyodom a mulatságos látványra. Benito a mellkasán ül és farkasszemet néznek. Azt hiszem a rusnya jelző neki volt címezve. Mit ne mondjak nem a legszebb házi kedvenc, de pont nekem való. Cameron megsimítja és azonnal dorombolni is kezd. Hát igen, ha valakit egy ilyen szépség simogat…

– Na, akkor már biztos, hogy macska vagy – mondja az állatot figyelve.

- És jó ízlése van – jegyzem meg, majd közelebb sétálok hozzá. - Kialudtad magad?

- Fogjuk rá – mondja semmitmondó hangon, majd mocorogni kezd – Maga vetkőztetett le?

- Igen – megint majdnem elmosolyodom rajta, olyan képet vág, mint aki nagyon fáradt és már nagyon elege van. A hangján viszont nem hallottam, hogy annyira zavarná. Az csak jó ha nem szégyenlős.

- Mégis minek?

- Kényelmesebb volt így nem?

- Hol vannak a ruháim? – faggat a takarót tartva.

- Már száradnak, de az alsódat felhoztam – felfelé jövet lekaptam a mosókonyha szárítójáról, mert csak hisztizne ha meztelenül kellene járkálnia és én nem bírom a hisztit. Kinyírni pedig nem akarom.

- Kérem! – felül és felém nyújtja a kezét.

- Mit kapok érte? – nem megy ez olyan könnyen. Ha már egyszer felcipeltem őt ide, levetkőztettem, betakargattam és még ki sem használtam a helyzetet a legkevesebb hogy kapok valamit cserébe.

- Mi az, hogy mit kap érte? – kérdezi villogó szemekkel – Csak adja ide. Az én alsóm.

- Igen, a te alsód, de most nálam van – pont olyan mint egy mérges cica… éppen csak nem fúj rám – És ha meg szeretnéd kapni, valamit adnod kell cserébe.

- Nem adok érte semmit! – morogja idegesen, nagyon kell igyekeznem, hogy az arcom rezzenéstelen maradjon, holott nagyon jól szórakozom.

- Akkor meztelenül maradsz – nekem mindegy. Az ajtó felé indulok, az alsó az ujjaim között lóbálva. Vajon kibújna a takaró alól, hogy elvegye tőlem?

- Várjon! – sziszegi. Visszafordulok. – Mit akar az alsóért cserébe?

- Megelégszem egy csókkal. – leülök mellé az ágyra - És azt ajánlom, rendes csók legyen, Cameron.

Most megelégszem ennyivel is. Szívesen elvenném amit akarok most rögtön, de van önfegyelmem. Még túl korai lenne a magamévá tenni. Nem szoktam húzni az „udvarlást”, de nekem is van egy határom amit nem lépek át. Soha nem alacsonyodnék le a nemi erőszakig, mint egy mocskos kolumbiai strici. Akkor fekszem le vele, ha önként beleegyezik. Annyi a dolgom, hogy a kellő eszközökkel győzzem meg őt.

A tekintete szinte keresztül döf, ahogy közelebb hajolok, majd egyszer csak megcsókol. Hagyom hogy eleinte ő irányítson, hisz neki kellett megcsókolnia engem, de ahogy hevesebbé válik a kezdeti kényeztetése átveszem tőle az irányítást mohón ízlelem tovább. Élvezem, nagyon is. Jól csókol és azt is szeretem, hogy rögtön a tarkómra simít és magánál tart, még akkor is ha nem önszántából tesz. Sajnálatos módon, túl hamar éget ér az élvezet.

- Kérem az alsómat! – nyújtja a kezét, de elhúzódom.

- Kérd szépen.

Összeszorítja az ajkait, villámló szemeit lehunyja egy pillanatra, majd vesz egy mély levegőt és szaggatottan kifújja. Érdeklődve figyelem a nyugtató rituáléját.

Újra rám néz, kicsit nyugodtabb, majd egy műmosolyt villant. – Mr. Vargas, volna szíves visszaadni az alsómat?

Enyhén gúnyos hang, amit figyelmen kívül hagyok és a kezébe nyomom a ruhadarabot.

Leteszi magáról a macskát, ledobja a takarót, majd az ágy szélére ülve magára rántja. Hm… tényleg nem szégyenlős.

- Gyönyörű tested van szépségem. Mit szoktál sportolni?

- Úszom, futok vagy ami épp belefér. – megvonja a vállát és karba font kezekkel megáll mellettem. Fesztelennek tűnik, annak ellenére, hogy alig fél méter van közöttünk. Nem tudom vajon tényleg így is érez, vagy csak nagyon jó színész.

- Van egy jókora medence a ház mellett és egy kisebb edzőterem is. Használhatod, ha szeretnéd. – én magam is szeretek sportolni és hasznos is a fizikai erőnlét.

- Haza akarok menni. – jelenti ki a szemembe nézve.

Kis követelőző. – A ruháid még száradnak.

- Nem érdekel! Akkor vizesen veszem fel, de engedjen haza végre! Elmondtam amit kért, mit akar még?! – feszült és ideges. Még a kezeivel is gesztikulál.

Nem szólok semmit, mereven, hideg tekintettel nézek a szemeibe, de nem állja sokáig a tekintetem és oldalra pillant.

– Mit akarok? Egyenlőre egy kis tiszteletet, ha valóban haza akarsz menni.

Visszafordítja rám a szemeit. – Megígérte. – suttogja.

- Igen. És haza is mehetsz, nem szoktam megszegni a szavam. – ezt jobb ha a jövőre nézve is az eszébe vési. – Gyere velem!

A mosókonyha felé vezetem, hallom, hogy utánam lépked.

- Miért kellett bekötni a szemem? – kérdezi. Tudom mire céloz.

- Mert senki sem tudja a házam pontos helyét. Ide csak azok tudnak eljutni, akiknek megengedem. Az illetéktelen behatolókat az őrök lepuffantják. – volt már hogy be akartak szökni. Főleg kémek, de elkaptak már pár embert az ültetvényeken is. Lopni akartak és egy gödörben végezték. – Tessék, ott vannak a ruháid.

Besiet mellettem a szobába, lekapja a ruháit a szárítóról, közben én hátulról is megnézhetem. A feneke valami észvesztően szexi és a háta is gyönyörű. Kecses, elegáns vonalú.

Felhúzza a ruháit, majd elém toppan egy amolyan „Had menjek már végre” arccal.

- Ma este is dolgozol ugye? – kérdezem a bejárat felé menet.

- Ricardo nem arról híres, hogy nagylelkűen osztja a szabadnapot. – morogja kelletlenül. – Miért?

- Itt csak én kérdezhetek szépségem… igaz is. – a zakóm belső zsebéből elveszek egy összetekert pénzköteget és odanyújtom neki. – Ez a tiéd. Az információért és a kellemes társaságért.

Nem veszi el csak bámulja, mintha valami furcsaság lenne.

- Vedd el Cameron. – odanyúl végre és elveszi, majd lehúzza róla gumit és gyorsan megszámolja.

Az arca igazán érdekes ebben a pillanatban. Kissé döbbent és hitetlenkedő.

- Ez ötezer dollár!

- Igen. – nekem ez csak zsebpénz, de neki… - Az információ amit szereztél sokat ért nekem. De… - az arcára simítok - … te sokkal többet is megérnél nekem.

- Nem fogok a pénzéért lefeküdni magával. – morogja durcásan.

- Tudom. Szerencsére nem vagy kurva, ezért is érnél nekem sokat. De mindegy is… ha nem hát nem. – kivezetem a kocsiig, ami a ház előtti felhajtón áll, a sofőr is idesiet.

- Pedro, vidd őt oda ahová mondja aztán gyere vissza!

- Igen Főnök!

- A szemed most is be lesz kötve. Óvintézkedés. – kezet nyújtok neki búcsúzás kép – Akkor este találkozunk.

Elfogadja a kezem, picit megszorítom az ujjait, de nem engedem el rögtön.

- Este? Úgy érti a Margaritába megy? – úgy néz mintha komplett idióta lennék. – De hát…

- Ne aggódj értem szépségem. – alig láthatóan elmosolyodom a sértett tekintettől.

- Egy fenét aggódom én magáért. Felőlem aztán nyugodtak szitává lőhetik, az sem érdekel! – sziszegi sértett dühvel. Mint egy felbőszített vadmacska, de iszonyúan csábító ezzel a haragos, gyilkos tekintettel.

- Nyugodj meg mielőtt túlzásba viszed. A kedvedért mindenképp vigyázok majd magamra, de tégy egy szívességet nekem és magadnak is. – komolyan nézek rá, mielőtt még tiltakozna – Ne menj a franciák közelébe ma este!

Az utas ülésről elveszem a fekete anyagot és mögé lépve a szemére kötöm, majd amikor már nem lát, egy rövid csókot nyomok az ajkaira és a karjára szorítva beültetem a kocsiba aztán megvárom míg elhajtanak.

 

***

A hangtompítós fegyver a tökéletes eszköz egy belvárosi klubban végzett tisztogatáshoz és csakis ezért vagyok hajlandó lecserélni a saját jól bevált Desert Eagle-met. A Margarita légköre ismét eszembe juttatja, hogy miért is nem járok ilyen olcsó lebujokba ahol még a privát részek is bűzlenek a dohánytól. A munka érdekében azonban elviselem.

Carlo éjjel féltizenkettőkor telefonált, hogy megérkeztek a franciák. Három fekete terepjáró és egy luxusautó elég feltűnő errefelé. Tizenketten vannak a kisfőnökkel együtt, de a jelentés szerint hárman kint maradtak őrizni a kocsikat és figyelni a terepet.

Szerencsére a parkoló elég kihalt ilyenkor, ezért egy mesterlövésznek nem okoz gondot leszedni őket és máris szabad a pálya.

Carlo már odakint vár minket hétköznapi öltözetben, amiben tökéletesen beolvadt a környezetbe.

- Minden rendben?

- Igen Főnök. Bent vannak a hármas szobában Az ajtó előtt egy őr áll.

- És a szobában? – délelőtt José és az emberei felszereltek oda egy apró kamerát.

Carlo a kabátja zsebéből elővesz egy kézi számítóképet és felém fordítja.

Nyolc öltönyös, három az ajtóval szemben ül, egy áll az ajtó bal oldalán, még egy a szoba bal sarkában, kettő pókerezik az asztalnál és a szoba bal sarkában ott terpeszkedik a főnök egy fiúval az ölében. Hm, biztos ő az a kurva akiről Cameron beszélt.

- Carlo, te intézed az ajtónállót, Sanchez, tiéd ez a kettő az ajtóval szemben, José, tiéd a pókeres páros, Pablo, az ajtó melletti. Enyém a bal sarok és a főnök, értve?

Bólintanak.

- Helyes. Az ajtó nyilván nincs árva, ha őrt állítottak kívülre. A többit nyírjátok ki, de a főnök egyenlőre élve kell.

- És a ribanca? – kérdezi José.

- Egyenlőre hagyd. – nem tudom mennyit tudhat a kicsike az üzletről, de majd meglátjuk mi legyen vele. – A hátsó bejáraton menjetek és ne keltsetek feltűnést. Pedro, te maradj a kocsiknál.

A személyzeti bejárat nyitva, a folyosó pedig viszonylag tiszta, csak egy részeg fazon ül az egyik sarokban és magában beszél. Kiérve a központi részhez gyorsan befordulunk a másik folyosóra, ahol a privát szobák vannak és megállunk.

Carlo előre megy, összeborzolja a haját, majd dülöngélni kezd, mint egy részeg pasas. Ügyes.

- Hé! Maga tűnjön innen! Semmi keres…

Puff. Befordulok a sarkon, az ajtónálló a földön ül és maga elé mered, Carlo pedig az ajtóra szegezi a fegyverét és a kilincshez nyúl. Már mindenkinek a kezében két töltött fegyver, nem számítanak vendégekre, így nem is lesznek felkészülve.

- Most! – adom a parancsot, a következő pillanatban pedig Carlo kivágja az ajtót, az embereimmel egymás után lépünk be a szobába, ahol már apró puffanások és sikoltás jelzi a történteket, de én magam részére figyelek csak. Ahogy a balra fordulok, hogy lelőjem a fotelban ülőt elég egy pillanatig tétováznom és máris érzem az égő fájdalmat a felkaromon.

A pokolba! Caeron mi a francot keres itt?!

Odébb rántva a fegyvert lövök, ha nem tétovázom az ő fejét lőttem volna keresztül, mert pontosan a pasas előtt állt tálcával a kezében, de így szépen mellette repült el a golyó. A főnök felé fordulok, a kezében ott van a fegyver, de még mielőtt elsüthetné pontosan célozva a kezébe lövök. Üvöltve ejti el a fegyvert a csuklóját szorítva, a ribanc a földön ül és maga elé mered, de nem érdekel. Még Cameronra sem nézhetek félre. Elhalnak a hangok az utolsó tompa puffanás is, óvatosan a karomra pillatok, csak súrolta a golyó, de azért még fáj.

Elég világosan megmondtam Cameronnak, hogy ne jöjjön a franciák közelébe, erre bejön a szobába felszolgálni. Ezért majd még számolok vele. Ha nem olyan jók a reflexeim akkor őt lövöm fejbe.

- Örülök, hogy újra látlak… Andreés Chazen. – találkoztunk már egyszer mikor tárgyalni jött és én nemet mondtam. - Tudod, nem értem miről beszél barátom. Inkább válts angolra, ha nem probléma. – ez nem kérés volt, hanem utasítás és meg is tesz.

A földre köp maga elé, gyűlölködőn mered rám. – Mocskos kolumbiai!

Rezzenéstelen arccal húzom meg újra a ravaszt egy golyót eresztve a térdébe. Éktelen ordításba kezd, gondolom most franciául átkoz az alávaló kutya. Tegye csak.

- Mondtak már rám rosszabbat is francia, de… neked nem nézem el. – Sanchezre pillantok, ő is a franciát figyeli, nehogy próbálkozzon valamivel. – Húzzátok be a hullát a szobába és szólj a takarítóknak.

- Igen Főnök.

- José, te maradj, a többiek pedig menjetek. – minél kevesebben tudnak az ügyimről annál jobb.

Most már engedélyezem magamnak, hogy körülnézzek, az összes ember halott, egyet látok az enyéim közül is a földön, de mellény volt rajta szóval csak elájult. A francia kurvája a kanapé mellett kuporog és sír, az én kis szépségem pedig még mindig a tálcát szorongatva áll a falhoz lapulva. Kapkodva szedi a levegőt, remélem nem szándékozik pánikrohamot kapni. A nyaka véres, de az nem az övé, hanem ami a franciáról ráfröccsent.

- Nos, azt hiszem most már beszélhetünk, ugye? Érdekelne például a főnöke neve és hogy hányan jöttek Kolumbiába. – a francia végre abbahagyta az üvöltés, összeszorított foggal bálul, szinte fortyog dühében.

- Dögölj meg! – sziszegi.

- Rendben, így is játszhatunk. – felemelem a fegyvert és a vállába eresztek egy újabb lövedéket, ha inkább üvölt, minthogy beszélne, akkor elleszünk mi itt egy darabig. Míg ő kiordítja magát, lassan odasétálok Cameronhoz, felemelem a kezem és megsimítom a véres arcát. Nem érzem a puhaságát, mert bőrkesztyű van rajtam, de ő persze rögtön remegni kezd és a fegyvert nézi a kezemben.

A mellett lévő fotelből a földre lököm a hullát és leülök. Így sokkal kényelmesebb lesz beszélgetni.

- Cameron! – nem reagál – Cameron! – szólok hangosabban, mire végre rám pillant. Most nyoma sincs a reggeli tűznek a szemében, csupán rettegés és zavarodottság. – Gyere ide!

Megint a pisztolyra bámul, majd közelebb botorkál és szinte az ölembe zuhan mikor lehúzom magamhoz. Átkarolom a derekát, majd visszafordítom a figyelmem a francia barátomra.

- Hajlandó vagy beszélni Chazen?

- Úgy is megölsz… akkor mindek beszéljek he?! – ordítja kétségbeesett dühvel.

- Igazad van. Megöllek. De nem mindegy mikor és hogyan. – elgondolkodva félrebiccentem a fejem, a lehetőségeket latolgatva. – Ti franciák nagyon értetek a művészethez. Ezért - mondjuk úgy - a kínzás művészetében megpróbálok majd kreatív lenni a kedvedért. Persze, csak ha nem beszélsz.

Nem válaszol.

- Türelmes ember vagyok, de már eleget vártam. Felteszem újra a kérdést: Hogy hívják a főnököd? – rászegezem a fegyver, a másik vállát célba véve.

- Conrad… Conrad Fernaun. – nyögi ki végül.

Nem ismerős a név, bár nem csodálkozom. Nem ápolok üzleti a kapcsolatot a franciákkal

- Hányan vagytok Kolumbiában?

- Csak mi… még öt ember a közeli motelben.

- Kíváncsi lennék, hogy akartál tökre tenni tizenöt emberrel. – ez valóban mulatságos. – Még a házamat is többen őrzik, nem beszélve a laborokról.

Nem válaszol csak dölyfösen bámul. Igen, ilyenek a franciák. Nagyra tartják magukat, de végén ugyanúgy végzik. Holtan.

Meghúzom a ravaszt, a fegyver elsül, a francia pedig élettelenül hanyatlik hátra, ahogy épp a szeme közé lőttem. Ő nem tud többet mondani nekem, ő csak egy kutya.

Cameron megrándul az ölemben, látom, hogy összeszorította a szemeit.

Most láthatja milyen is valójában Kolumbia. Amit elrejtenek a turisták elől. Ez az ország maga pokol. Egy olyan pokol, ahol az ember vagy meghal, vagy maga lesz az ördög.

- Állj fel szépségem és ne félj – súgom a fülébe majd felállítom.

A franciához lépek és a zakóját átnézve előhúzok egy pici noteszt.

- Jöhetnek a takarítók José. – belelapozok a füzetbe, neveket és számokat látok benne

- Igen főnök! A kurvával mi legyen? Lőjem le?

- Ne! Kérem uram… én nem tettem semmit… kérem – zokogja még mindig a földön kuporogva.

Valóban csinos darab, szép arca van, de Cameron sokkal csábítóbb.

Előhúzom a fegyverem és kibiztosítom, de ekkor egy könnyű test csapódik az oldalamhoz és megragadja a karom. Felszisszenek, mert megnyomta a golyó súrolta felületet is.

- Ne ölje meg őt! Kérem Mr. Vargas! Ő nem tett semmit maga ellen! Ő csak dolgozott, semmi több, kérem! – könyörög a csuklómat szorítva.

Még könnyes szemekkel is gyönyörű.

- Az a gond szépségem, hogy a barátod tud egyet s mást, amit bizony nem kéne. Nem szeretnék fölösleges kockázati tényezőt.

- Kérem! Könyörgöm! Marco nem tehet semmiről! Én… megígérem, hogy senkinek sem fog mondani semmit… csak ne ölje meg, ő a barátom! – megszorítja a csuklóm és elkezdik húzni, hogy ne Marcora meredjen a fegyver csöve.

- Túl jó szíved van szépségem. - megsimítom az arcát – De ha a barátod… mit adnál garanciaként, az életéért cserébe?

Gyakorlatias, hidegen feltett kérdés, de belül farkas-vigyorral figyelem, ahogy az aranyhal szépen lassan belepottyan a sűrű hálóba, ahonnan már nem lesz kiút számára.


1. 2. 3. <<4.oldal>> 5.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).