- Csak én és José. Pedro itt marad veled – közli.

Ez utóbbit valahogy megértem, Pedro még mindig fújtat a hátsó ülésen, úgy vélem, sikerült felzaklatnom a mutatványommal. Nem mintha különösebben zaklatna a dolog, részemrõl csodásan szórakoztam vezetés közben, meg a bilincses szex is teljesen rendben volt a drogbárómmal, csak a lövöldözést kellett volna kihagyni, viszont ahogy a dolgok állnak, ehhez is hozzá kell szoknom.  Mindenre fel kell készülnöm, ha életben akarok maradni, most, hogy gyakorlatilag önként és dalolva elköteleztem magam Eduardo mellett. Ez utóbbin majd el kell még gondolkodnom, ha hazaértünk és lesz egy kis nyugtom. Bárcsak már otthon lennénk, biztonságban, amennyire lehetséges.

Várakozás közben a támlának döntöm a fejem, így a tükörben látom, hogy Pedro engem figyel. Gyanítom, lenne pár kérdése hozzám, de csak feszeleg, és mire rászánná magát, hogy feltegye õket, Eduardo és José visszajönnek a kocsihoz. Nem kérdezek semmit, teljességgel felesleges lenne, nem hallottam lövéseket, Eduardóék pedig hamar visszatértek a kocsihoz, tehát az üldözõink halottak, vagy hamarosan azok lesznek. Így semmi értelme faggatózni róluk. Legalább nem Eduardo nyírta ki õket, legalább ezeket nem. Úgyis szárad már elég élet a lelkén, és ez megint olyasmi, amivel nem akarok jelenleg foglalkozni, inkább arra figyelek, hogy kövessem Pedro iránymutatását és gond nélkül hazavigyem a társaságot.

Hazafelé senki sem üldöz minket, senki sem lõ ránk, ez üdítõ változatosság az elmúlt órák történéseihez képest, nem mintha ettõl jobban érezném magam, mert a fáradtság és stressz kezd elhatalmasodni rajtam. Emiatt van, hogy vita, ellenkezés nélkül engedelmeskedem, amikor Eduardo a szobájába küld, ami tulajdonképpen a mi szobánk most már jó ideje. Legalábbis szerintem az, aztán, hogy a drogbáróm mit gondol magában, az egy rejtély, ami valószínûleg sosem fog kiderülni. Fent ledobálom a ruháimat és bevonulok a tus alá, bár a meggyötört bõrömnek nem esik jól a túl forró víz, de képtelen lennék fürdés nélkül lefeküdni, hát tûröm derekasan, még sziszegni sem sziszegek. Akkor sem, amikor Eduardo hátulról hozzám simul.

- Mmm..., azt hittem, estig melózol – mosolygok.

- Átpasszoltam Angelnek a melót. Mára elég volt – temeti az arcát a hajamba a derekam ölelve.

- Azt volt Angel? – fordulok felé a vállán nyugtatva a kezeimet. – Elég átlagosnak tûnik – vélekedem.

- Az a dolga, hogy átlagos legyen. Ezért tud észrevétlen maradni és vigyázni rád – közli.

- Vigyázni, vagy szemmel tartani? – hunyorítok rá.

- Mindkettõt.

Hát persze! Mindkettõt, fõleg a szemmel tartást. Morgolódom emiatt egy sort, de amikor lehajol és megcsókol, szemernyit sem tiltakozom. Engedelmesen viszonzom a csókját, miközben hátrasöpri a hajamat az arcomból, majd könnyedén belemarkol, így tartva meg a fejemet. Másik kezével a hátam cirógatja, minden kis duzzanatot felfedez magának rajtam, hiszen mindenestõl az övé vagyok.

- Most kezdõdik a buzerálás? – dorombolom a tekintetem az övébe fúrva.

- Ha már baszogatásról szó sem lehet…

- Ha nem juttatod eszembe, lehet, hogy benne lettem volna.

Persze azonnal hátat fordítok neki, hogy provokáljam és közszemlére tegyem a vöröslõ csíkjaimat, amiket rajtam hagyott, nem is beszélve a harapásokról, kiszívásokról, amelyek beborítanak. Milyen érdekes, szembõl egy sincs! Na, igen! A drogbáróm hátulról szereti a legjobban, ezt tagadni sem tudná.

- Szexis kis dög – hallat morgó torokhangot. – Ma megúszod, de nem feledkezem meg arról, ami jár neked.

- Eszembe sem jutott – vigyorgok rá a vállam felett, aztán megkínálom a szokásos tusfürdõs nagyjelenetemmel, amiért oda van.

Ezúttal büntetlenül tehetem, nem teper le, nem veti rám magát, csupán nyugisan megfürdünk, aztán bevesszük magunkat a hálóba, Eduardo meg veszettül keresgélni kezd az éjjeliszekrényben.

- Feküdj hasra cicus, kapsz egy kis masszázst – utasít végül.

- Spéci cucc? – pillantok az üvegre, de gyakorlatilag azonnal eldobom a törölközõt és kényelmesen elnyúlok az ágyon.

- Olyasmi, Elveszi az égõ érzést, plusz elzsibbaszt.

- Saját tapasztalat? – kíváncsiskodom felkönyökölve.

- Tapasztalat, de nem saját – feleli.

A következõ pillanatban pedig már érzem is a kellemesen hûvös zselét a hátamon, ami csodás érzés az égõ bõrömnek, kész megkönnyebbülés, mert úgy éreztem, felgyulladok már.

- Hány szeretõddel csináltad azt, amit ma velem? – firtatom.

- Egyel sem.

Túl gyors a válasz, valahogy nem is túl meggyõzõ, így azonnal összeszûkülnek a szemeim. Azt persze nem vágom a fejéhez hangosan, hogy hazudik.

- Mondd ki! Látom rajtad, hogy nem hiszed el.

- Bocs, hogy nem játszom a tûzzel, úgyhogy nem mondom ki, de láttam a láncokat, a kampót meg a többi cuccot, tuti, hogy nem most csinálod elõször – nézek rá komoran.

- Nem azt mondtam, hogy mással nem játszottam már Szöszi, csak azt, hogy nem úgy, ahogyan veled – mosolyog halványan. – Te nem hunyászkodsz meg, nem félsz úgy igazán.

- És ez zavar téged, Eduardo? – nézem továbbra is komolyan.

- Nem zavar – néz mélyen, komolyan a szemembe õ is. – Hanem felizgat.

Hosszan nézzük egymást, majd elvigyorodva elnyúlok az ágyon, ügyelve rá, hogy a fenekem Eduardo kezébe simuljon.

- Ez a cucc tényleg jó – ismerem el fáradtan, zsibbadva.

Mindenhol beken, ahol a csíkjaim indokolják, aztán gondolom kezet most, utána behúzza a sötétítõt, mielõtt lefekszik mellém az ágyra. Azt hittem, majd lelép, de mégis marad velem, ami – bevallom –, most nagyon is jól esik. Csoportosulásunk ékköveként befut Benito és veszett dorombolás közepette a lábamhoz kucorodik, majd pózt vált, amikor a drogbáromhoz bújva a vállára hajtom a fejem.

- Alszunk? – kérdezem, de már lehunyt szemekkel.

- Alszunk. Reggel majd döntsd el, mész-e melózni, vagy maradsz – súgja a fülembe. – Én meg szerzek neked egy testõrt – mormogja még.

Persze hallottam jól, amit mondott, de egyáltalán nincs hangulatom most vitatkozni rajta, pedig rohadtul nincs kedvem még valakihez, aki folyton azt lesi, mit csinálok. Angel is éppen elég volt, bár most, hogy láttam az arcát, talán a drogbáróm már nem akarja majd rábízni, hogy figyeljen, de tõle kitelik, hogy eztán két árgus szempár is leseget majd, amikor nem vele vagyok. Már csak ez hiányzott, de komolyan. Viszont mielõtt mégis kifakadhatnék, legyõz a krém, a kimerültség és a feszültség, bealszom és nem kicsit, mert aznap már fel sem kelek, holott csak délután volt, amikor hazaértünk, másnap is csak dél környékén. Magamra kapok egy alsónadrágot és Eduardo keresésére indulok. Természetesen elsõre megtalálom, mivel az irodájában van, ahogy szokott.

- Szia, baby – megyek oda hozzá, majd lehajolva hosszan megcsókolom.

- Látom, felébredtél vadmacskám – ölel át fél kézzel.

- Nos, a látásod és a feltételezésed is tökéletes Eduardo – mászom az ölébe és a fejem azonnal a vállára döntöm.

- Minden rendben? – kérdezi azonnal.

- Igen, csak… nem is tudom, olyan kába vagyok, nehéz a fejem – csókolom meg a nyakát.

- Akkor az el is dõlt, hogy nem mész dolgozni ma este, hanem eszel, aztán visszamész pihenni az ágyba – közli komoran.

- Ahogy akarod, Eduardo.

- Tényleg baj lehet, ha vitatkozás nélkül rábólintasz arra, amit mondok – ölel magához.

- Ne szokj hozzá – dörmögök, de jól esik az erõs testéhez bújni és biztonságban érezni magam.

- Na, gyere Szöszi – áll fel velem, aztán visszavisz a hálóba és kicsivel késõbb hoz nekem enni is.

Ezután kezdõdik a pokoljárás, mert tíz perccel azután, hogy megettem az ebédet, megérkezik róka koma és minden kijön belõlem, de az is, amit meg sem ettem. És ez így megy két napon keresztül. A doki szerint valami gyomorfertõzést szedtem össze, amiatt voltam ilyen szarul, már azon volt, hogy gyomormosást javasoljon, de jobban lettem, így már nincs rá szükség. Még jó, utáltam volna a gyomormosást, a gondolattól, hogy ledugnak egy csövet egy torkomon, máris hányingerem van újra.

-  Ez a te doki haverod nem éppen betegbarát – közlöm az ágyon ülve egy csésze teát kortyolgatva.

- Elvégzi a munkáját, és jól végzi, nem kell, hogy kedves nõvérkét is játsszon mellette – simítja meg az arcomat.

- Te jó ég, annyira tudtam, hogy valami ilyesmit fogsz mondani – kuncogok halkan.

- Mert ez az igazság – ül le mellém, aztán az államnál fogva megemeli a fejem. – Tényleg jól vagy, Cameron? És ne merj süketelni nekem! – néz rám szigorúan.

- Ha azt mondanám, hogy jól vagyok, hazudnék, mert kb. úgy érzem magam, mint akit megrágtak és kiköptek, de már nem jön ki belõlem a kaja, úgyhogy mindenképpen jobban vagyok.

- Rendben van – bólintja. – Szóltam Ricardónak, hogy héten nem mész dolgozni és a jövõ hét is kétséges.

- Gondolom pipás volt – kortyolok újra a teába.

- Dehogy, gyomorforgatóan aggodalmas volt – közli. – Majd kifojt a nyála a telefonból.

- Biztosan csak túlzol – ingatom a fejem.

- Nem, kicsit sem. Még azt is megkérdezte, tehet-e érted valamit – ölel magához a drogbáróm.

- Ez nagyon célirányos volt a részérõl – simogatom a hasát.  – Úgy értem, így túljátszani, hogy aggódik értem.

- Úgy gondolod? – érdeklõdik, de látom, hogy milyen komolyan figyel minden szavamra.

- Igen. Kellek neki meg a cimboráinak, így csak arra akar okot adni, hogy esetleg bánts, mert akkor hozzájuk kell fordulnom segítségért. Ha egyenesen azt mondaná, hogy megvoltam neki, akkor simán megölnél, legalábbis az õ feltételezésük szerint, azt pedig nagyon nem akarják. Nyilván azt gondolja, hogy most is azért gyengélkedem, mert te meggyötörtél, így tett rá egy lapáttal a maga módján.

- Logikus, amit mondasz, de ne kapkodjuk el, majd meglátjuk, ha visszamentél dolgozni és újra próbálkoznak. Most van egy fontosabb hírem is!

- Mi lehet ennél fontosabb? – nézek rá gyanakodva.

- Megvan az új testõröd, Szöszi – közli.

- Ne már! Most erre miért van szükség? Ott van erre Angel, nem? – kérdezem.

- Angelnek más munkája lesz a jövõben, így kell valaki, aki vigyáz rád. Nem fogok vitatkozni ezen, Cameron! Edd meg a kajád, aztán bemutatlak neki. És elvárom, hogy rendes legyél vele – áll fel, aztán a hajamba markolva magához ránt egy csókra. – Két nappal tartozol nekem cicus – leheli az ajkaim közé, mielõtt elenged.

- Csak álmaidban drogbáróm – mosolygok rá.

- Ne várass minket sokáig, Szöszi – hagy magamra a kajámmal.

Basszus! Ez most nagyon nem hiányzott, van épp elég bajom anélkül is, hogy meg kelljen szoknom egy új arcot, aki megint Eduardónak jelent majd rólam. Nem kapkodom el a kajálást és az öltözködést sem, bõ fél órát szöszmötölök, mielõtt lemegyek a nappaliba. A pasasról süt, hogy testõr, épp csak nincs egy felirat a mellkasán azzal, hogy „TESTÕR” , így csupa nagybetûvel. A leendõ testõröm, nem sokkal kisebb, mint Eduardo, a felépítésük nagyjából egyforma, de az új pasas valamivel fiatalabbnak néz ki, de ez csalóka is lehet, talán csak jól tartja magát. A haja katonásan nyírt, eskü minden hajszál egyforma rövidségû a fején, a vonásai élesek, férfiasak, nem tudnám azt mondani róla, hogy jóképû, de csúnyának sem nevezném. Nekem nem az esetem, de hát nem is azért van itt, hogy nekem elnyerje a tetszésem.

- Cameron! Bemutatom neked Cole-t. Mostantól õ fog rád vigyázni – lép oda hozzám Eduardo.

- Igen, épp csak nincs kiírva a mellkasára - sóhajtok.

- Cameron! Viselkedj! – szól rám. – Cole igazi profi, pont ez kell nekünk.

- Igazi profi? Úgy érted profi gyilkos? – nézek rá kérdõn.

- Úgy értem, meg tud védeni, ha kell – helyesbít a drogbáróm.

- Hát persze – sóhajtok, aztán odalépdelek a férfihez és a kezem nyújtom. – Cameron vagyok – csak ennyi, azt nem mondhatom, hogy örvendek az ittlétének, mert akkor hazudnék neki.

- Cole - mutatkozik be.

Megrázza a kezem, nem próbálja eltörni, nem akarja játszani a fasza gyereket, csak simán kezet fog és kész. Ez mindenképpen egy piros pont neki. A hozzá hasonló pasikban általában túlteng a tesztoszteron, ezért minden pasiban riválist látnak, akit le kell nyomni, még az olyan srácokban is, mint én. A jelek szerint Cole tisztában van önmagával, nincs szüksége ilyen megerõsítésre. Helyes, mert tõlem nem is kapná meg. Nekem már van egy hímem, akinek gyakran megerõsítem a férfiasságát, és az éppen elég a jóból. Meg az van, hogy nem hiszem, hogy tudnának olyan férfit mutatni nekem, aki jobban hatna rám, mint Eduardo.

Délután már az újdonsült „barátom” viszel el a dokihoz, aki szeretne néhány vizsgálatot elvégezni rajtam a biztonság kedvéért. Francokat! Csak tapogatni akar, de lehet, hogy az ellenszenv beszél belõlem, mert marhára nem bírom a fazont. Cole-ért sem rajongok, de õ még javíthat a helyzetén, de nem sok reményt fûzök hozzá, viszont el kell tûrnöm, mert Eduardo kiválasztotta nekem. Attól még nem kell szeretnem. Ennek megfelelõen csendben ülök mellette a kocsiban, nem kell beszélgetnünk sem, nem igénylem.

- Nem gondoltam, hogy igazak a pletykák rólad – szólal meg hirtelen.

- Vannak pletykák rólam? – nézek rá meglepetten.

- Persze. Mindenki arról beszél, hogy a fõnök fiúja milyen különleges szépség.

- Azt hiszem, ezt hívják költõi túlzásnak – vonok vállat.

- Nem, nem az. Tényleg eszelõs jól nézel ki – pillant rám.

- Te most nyomulsz? – érdeklõdöm.

- Nem, csak tényt állapítok meg. Mióta vagytok együtt? – érdeklõdik.

- Jó pár hete, de néha éveknek tûnik – sóhajtok.

- Talán gondok vannak?

- Nem, nagyon jól megvagyunk – mosolygok. – Csak néha nehéz vele. De egy testõrhöz képest túl sokat kérdezel, Cole – nézek rá.

- Talán gond, hogy szeretnélek megismerni, ha már a testõröd vagyok? – érdeklõdik.

- Errefelé nem tanácsos sokat kérdezõsködni – mosolygok.

- Majd észben tartom – mosolyog õ is. – Bírlak, Szöszi.

- Nem is ismersz, Cole – rázom meg a fejem.

- De azt már most is látom, hogy nem egy elkényeztetett, hisztis picsa vagy, és ez elég, hogy pozitívan álljak hozzád.

- Nem vagyok csaj, hogy elkényeztetett, hisztis picsa legyek – közlöm.

- Ó, nem kell ahhoz csajnak lenni – elõz ki egy kocsit. – Az elõzõ helyen a fõnök fiúja egy igazi hisztérika volt, azért mondtam fel, mert sanszos volt, hogy én magam nyírom ki a végén.

- Ezt nem mondod komolyan – nézek rá meglepetten.

- Ó, de nagyon is – bólint. – Az volt a heppje, hogy rámászott a pasija embereire, és aki elutasította, azt kinyíratta azzal a dumával, hogy a pasi rámászott. Emellett pedig egy rohadt kis rinyagép volt.

- És kinél dolgoztál ezelõtt? Már, ha nem titok – kíváncsiskodom.  

- Sebastian Cortesnél – vágja rá azonnal.

 Bólintok, és a továbbiakban kedvesebb vagyok vele, viszont figyelem minden szavát. Túl gyorsan jött a válasz, márpedig, ha valaki ilyen gyorsan válaszol, akkor az számít a hasonló kérdésekre és betanulta rá a választ. A nagy kérdés csak az, hogy Cole vajon miért tanulta be a válaszokat? Erre kell rájönnöm, azelõtt, hogy Eduardo is gyanakodni kezdene arra, kicsoda is Cole valójában.

Talán azért, mert nem sûrûn kér tõlem valamit, úgy döntök válaszolok neki, de elõtte alaposan megfontolok minden szót.

- Nem tudom, mi lett volna, ha nem kell gyorsan lelépnünk, de valószínû, hogy megtettem volna, amivel fenyegetem – mondom lassan, kifejezéstelen arccal.

- Értem – fordul el tüntetõn az ablak felé.

Egy percig tanulmányozom a profilját, de nem lehet semmit leolvasni róla, mint aki teljesen bezárult. Ez nem is lenne olyan nagy dolog ha nem a Szöszirõl lenne szó.

- Nézd Cameron, pontosan tudod, ki vagyok. Nem értem, mért lep meg, hogy megtettem volna, amit mondtam. Nem szoktam csak úgy a habokra fenyegetõzni.

- Ismerni azt, akit megmutatsz magadból, vagy tudni ki vagy, két kurvára különbözõ dolog – mondja kiábrándultan, majd egy morcos sóhajjal toldja meg – Több titkod van, mint az amcsi katonaságnak.

Elevenembe talált. Olyan váratlanul ért az egész, hogy pár másodpercig nem is sikerül tökéletesen lepleznem a reakcióm, és csak remélhetem hogy Cameron nem vette észre. Bár az is igaz, hogy ha ki is szúrta semmire se megy vele. Amíg azt látja amit mutatok magamból, vagy azt akinek hisz, nem lehet gond. Végül is nincs olyan nagy különbség csak pár súlyos titok, ami a „ha megtudnád, meg kellene hogy öljelek” kategóriába sorol.

Épp elég most nekem ez a sok szar ami körülvesz, nem kell még több komplikáció.

- Sosem szabad megfeledkeznem róla, hogy csak a hajad szõke, az agyadra ez nem igaz. - mondom még mindig kifejezéstelen arccal, jelezve hogy feszegesse a témát.

- Na, kezdõdik! – néz felfelé fáradtan.

- Majd késõbb, elõbb átszállunk a kocsinkba. – mutatom neki az irányt.

Bekanyarodik a mellékutcába, ahol José és Pedro már vár ránk a másik kocsival. Ez is egy Rover mint amiben most ülünk. Igaz hogy könnyebben ki lehet szúrni mint egy átlagos kocsit, de mindenképp biztonságosabb és nálam ez az elsõ szempont. Mert az üldözõket még eltehetem láb alól, de ha az én koponyámat lyuggatják ki, csak mert változatosabb karosszériára vágytam, akkor cseszhetem. Tehát marad a golyóálló Rover.

Figyelem Cameront miközben határozottan kiszáll a kocsiból, majd a másikhoz trappol. Már nem hiszem hogy szökéssel próbálkozna, mint mondtam több az esze mint amit a szõke lobonc láttán hisz az ember. Nem, inkább azért figyelem, mert dühös. És ilyenkor a villog a tekintete, mint egy ragadozó nagymacskának, az arcán pedig szétterül az az izgató makacs-ingerült kifejezés.

Cameron veszélyesen szexi mikor dühös…

A kocsinál gyorsan kikapja Pedro kezébõl a kulcsot, majd bevágja magát a vezetõ ülésbe.

- Beültök, vagy megvárjátok, amíg az kocsi, amelyiknek idáig hallatszik a motorhangja, ideér? – fordul hátra szenvtelenül – Szerintem nem virágot hoznak nekünk srácok!

- Õ vezeti a kocsit? – mutat rá Pedro, de helyettem a Szöszi válaszol.

- Igen, én vezetem, és nem várnám meg, amíg halottaskocsi lesz belõle – csapja be az ajtót, így már nem látja azt a halvány sokat ígérõ mosolyt az arcomon, ami általában semmi jót nem ígér, de Cameron esetében… ki tudja?

Pedro és José várakozón néznek rám, egy biccentéssel jelzem hogy szálljanak be, mert tényleg nem érünk rá tökölni, a Szöszivel meg majd elbeszélgetek.

Amint beszálltunk Cameron rögtön indít is és kikanyarodik a fõútra, még éppen csak átlépve a sebességhatárt.

- Tudsz közben beszélgetni? – nézek rá kutatón. Ma egy újabb arcát villantotta meg ami újabb kérdéseket vetett fel.

- Szóval most kezdõdik a buzerálás? – pillant rám felhúzott szemöldökkel.

- Nem, az majd otthon az ágyban – felelem félreérthetetlen pillantással, hogy tudja mi vár majd rá.

- Nem akarok kekeckedni, de azt baszogatásnak hívják – vigyorog ördögien, mire a feszült helyzet ellenére is nevetni kezdek, ami nem is tudom mikor volt utoljára, de piszkosul jól esik kiereszteni a gõzt. Még engem is meglep mennyire, mert olyan ritkán fordul elõ, hogy hátul teljesen beáll a kuss. Nem szoktam így elengedni magam az embereim elõtt, de a Szöszire nem tudok haragudni sokáig. Mintha egy kapcsolóval váltana csatornát, úgy enged fel a hangulat is Rover belsejében.

- Csak te vagy képes egy autós üldözés közben azon humorizálni, hogy az ágyban buzerállak, avagy baszogatlak-e. Megáll tõled az eszem, Cameron! – mosolygok rá.

- Mondja a pasi, aki egy szál pisztollyal meg akkora önérzettel sétált be egy esetleges tûzfészekbe, mint ide Moszkva.

Ha már itt tartunk… - Jó is, hogy szóba hoztad a pisztolyt.

- Jaj, hagyjál már, de komolyan! Olyan vagy, mint egy pitbull, ha elkapsz valamit, nem ereszted! – nyomja meg a gázpedált, majd ügyesen lavírozni kezd a hídon.

- Akkor jobb, ha neki is állsz dalolni – nézek rá tettetett komolysággal.

- Lemaradtunk valamirõl? – kotyog közbe Pedro óvatosan, mintha attól tartana hogy megzavar egy fontos beszélgetést.

- Ó, semmirõl, csak Cameron belelõtt a támadómba – vetem hátra, közben mereven bámulva a tettest.

- Jaj, most mit csinálsz ekkora ügyet belõle, térden lõttem, hogy mozgásképtelen legyen, de nem ért artériát – csattan fel, de becsületére szóljon nem veszi le a szemeit az útról.

José egy másodperccel késõbb pedig kimondja a kérdést, ami bennem is megfogalmazódott.

- Honnan tudja a kölyök, hol nem ér artériát egy lövés?

- Kösz, de komolyan! – morog rá a testõrömre, majd nagy svunggal kifarol egy másik sávba. – Imádom ezt a dögöt – veregeti meg a bõrbevonatos kormányt elégedetten.

- Én meg azt imádnám, ha válaszolnál végre. – a nyomaték kedvéért megszorítom a combját, hogy érezze kezd kicsit fogyni a türelmem, nem szeretem ha nem kapok választ a kérdéseimre, mert bármennyire is túlvagyunk már a kezdeti „nem bízom benned” gyanakváson, az még nagyon is érdekelne honnan ez a pontos anatómiai tudás.

A minket üldözõ kocsi egyenlõre teljesen háttérbe szorul nálam. Cameron jól vezet, José szemmel tartja a kocsit a visszapillantó tükörbõl, én meg figyelhetek a Szöszire.

- Nem nagy sztori, Manu néha elvitt lõni, azt mondta, egész ügyes vagyok – von vállat.

Annak a pasinak muszáj mindig elõjönnie?!

Nem kezdek dühöngeni, magamra húzom a szokásos hûvös maszkot és inkább gyakorlatiasabb mederbe terelem a témát - És mivel lõttetek olyankor?

- Sig Sauer, Glock, ilyesmi. Egyszer valami antik vacakkal is lõttünk, de az nem volt jó.

- És nem volt gyanús, hogy a pasid lõni tanít? – szól közbe Pedro.

Õ nem tudja ki volt az a fickó, tõle nem is gyanús ez az egyszerû kérdés, de még csak véletlenül se nézek hátra hogy leállítsam, mert engem is érdekel a dolog. Ha azzal a szeméttel kefélt hét évig, legalább érdekelne mi a franc tartotta mellette.

- Tudod, nem mindenki azért fog a kezébe fegyvert, hogy egyszer majd megöljön másokat – válaszol hûvösen, még a kezemet is lepakolja a combjáról, mintha kényelmetlen lenne neki a közelség, most hogy az exe szóba került, de az érzéketlen Cameron rögtön eltûnik mikor rám sandít – Legalább addig bírj magaddal, amíg vezetek.

Nem szólok semmit, nem az embereim elõtt fogom lerendezni a mi dolgunkat, hanem majd ha hazaértünk. Most egyenlõre csak azzal törõdnék, hogy lerázzuk azokat akik követni próbálnak. Caliban is hasonló a helyzet éppen, de ha ma simán ment minden, akkor mire a városba érünk már nem kell számítanom több meglepetésre. Cali az én városom. Palmirában is vannak ügyeim, de itt Alvaro számít nagykutyának.

Eddig nem volt különösebb gondunk egymással, ha azt nem számítjuk hogy pár éve tõlem szerezte azt a ronda sebhelyet a képén, mert beleköpött a levesembe. Csak azért nem nyírtam ki akkor, mert üzletet kötöttünk, egy olyan alkut amit azóta nem is szegett meg, egészen a mai napig. Ezzel a baklövéssel pedig újra az ellenségem lett, csak az érdekelne még hogy miért.

- Még hogy sima pihenés! – mordul fel hirtelen a Szöszi mire rápillantok - Nem lesz semmi gond, csak kiruccanunk egy kicsit! Semmi üzlet, semmi balhé! – idézi vissza az én szavaim - A nagy szart! Veled soha semmi nem sima, Eduardo! Mióta csak megismertelek, nincs egy nyugodt pillanatom sem!

Haragos tekintettel égeti az aszfaltot, de nem fordul felém, ahhoz túlságosan is veszélyesen kerülgeti az elébe kerülõ objektumokat, legyen az egy ember, kocsi, vagy szemeteskuka. Látom ahogy izgatottan megnyalja az ajkait, az adrenalin szinte tapinthatóvá válik, pont mint mikor annak az arabnak a kocsiját hajtotta, de az a szépség nem bírná azt a strapát amit a Rover.

Menet közben még jobban rálép a gázpedálra, a külvárosban már kisebb a forgalom, sûrûsödnek a lakónegyedek így nem kell a sávokkal vacakolnia, majd percekkel késõbb az utolsó lepukkant sorról egy elhagyatott földútra jutunk ami kivezet a városból.

Én pontosan tudom hol vagyunk, de nem hiszem hogy Cameron is tudná, mégsem szólok semmit. Ha kevesebb lenne az önuralmam, mint amennyi elkapnám és magamhoz húznám, hogy kicsókoljam belõle azt az izgató dühöt, sajnos azonban ez lenne most a legrosszabb ötlet, mikor éppen csak elõnyben vagyunk a ránk ragadt kocsival szemben. Ezeket a fickókat nem érdekli milyen feltûnést keltenek, ha lenne egy kis ész is a fejükben megkerülték volna azt az átjárót - amire Cameron kis híján felkenõdött - és elénk kerültek volna a másik oldalról, de nem. Õk is sorjáznak utánunk, pontosan ugyanabban a szögben – ha nem kisebben – szedve be a kanyart. A Szöszinek is éppen csak sikerült nem nekimenni a tömör betonnak, de az üldözõink nem voltak ilyen szerencsések. Hatalmas csattanással találkoznak a tömbbel, a kerekek kipörögne ahogy a kocsi hátraja felemelkedik, majd mikor visszazuhan az útra keresztbe is fordul. A motorháztetõ úgy néz ki, mint egy összenyomott sörös doboz, kész csoda hogy csak egy kicsit füstöl.

A mi kocsink is megpördül a kanyarban amit Cameron kénytelen volt túl gyorsan beszedni és a fékre lépve oldalra farol, hogy elkerülje a nagyárkot. Basszus…

- Nem vagy normális kölyök… - lihegi Pedro mikor képes megszólalni a sokktól – Kurvára nem vagy normális!

- Ez király volt! – mosolyog ezerrel a Szöszi, majd rám nézve fintorog egyet – Ne vágj már ilyen arcot, láttad, mit mûveltem az arab sportkocsijával. Talán azt hitted, terepjáróval nem tudom?

Hát hogyne, de… - Sejteni és tudni, két kurvára különbözõ dolog – hajolok rá elfojtva a mosolyom, de az adrenalin még rendesen pumpál bennem is.

- Koppintod a dumám? – vigyorog remekül szórakozva, aztán megcsókol – És most gondolom, mentek és körülnéztek…

- Csak én és José. Pedro itt marad veled. – nézek hátra az említettre, aki még mindig fújtatva biccent. Õ is profi sofõr, de ilyet még nem láttam tõle és gyanítom nem is annyira élvezte a dolgot mint Cameron.

A fegyvereinket kéznél tartva elindulunk a kocsi felé. Az átjáróban olyan por van hogy csak hunyorogva lehet bármit is kivenni, de nulla mozgás a roncs felõl. Ennek ellenére nem rohanunk fejjel a falnak, óvatosan közelítjük meg a roncsot, José fedez, bár úgysem sokat láthat a porfelhõtõl, ezért jobbára a saját fegyveremre hagyatkozom. Az sem könnyíti meg a helyzetet hogy az ablaküveg pókhálósra törött, csak sötét árnyékokat lehet kivenni mögötte és ahogy közelebb lépünk halk nyöszörgést hallok meg. A hátsó ablak betört, az ülésen csak két lábat lehet látni, a pasas nyilván nem kapcsolta be a biztonságot övet és a becsapódáskor elõre zuhant. A nyaka furcsa szögben lóg a kézifék mellett. A vezetõ ülésbõl egy szétroncsolt koponyás tag mered a semmibe, az anyósülésrõl pedig még mindig jön a nyöszörgés. A fegyverem csövével beütöm az üveget és gyorsan felmérve a kocsi belsejét le is eresztem. A nyöszörgõ pasast egy félig leeresztett légzsák tartja, az arcából meg a nyakából üvegszilánkok állnak ki. Még él de nem sokáig.

Joséval összenézünk, õ még vet egy pillantást a rendszámra majd indulunk is vissza. Hiába él még, beszélni akkor sem tudna. Ha az én embereim lennének eltakarítanám a hullákat mielõtt a zsaruk kiérnének, de nem az enyémek. Gyanítom Alvaro emberei és én szívesen meghagyom neki az élvezetet, hogy két napot töltsön egy mocskos kihallgató-szobában.

Visszaérve Cameron nem kérdezõsködik, csak indítja a kocsit, Pedro pedig ha kell mondja az irányt, míg be nem érünk Caliba, onnan már egyedül is boldogul. Bent a városban nem követ egyetlen sötét terepjáró sem, vagyis Angel és a többiek még elintézték a dolgot mielõtt hívtam õket. Még nem volt idõm rákérdezni, de ha hazaértünk mindenképp megteszem. És ennek a kurva napnak még mindig nincs vége.

Angel a nappalimban vár, ami a legkevésbé sem megszokott. A szállodabeli támadás után gyanakodhatnék rá is, ha nem bíznám rá az életemet is. Õ már évekkel ezelõtt bizonyított, de jobb szeret a háttérben mozogni, mint egy csendes gyilkos aki csak a haldoklásod utolsó pillanataiban fedi fel elõtted az arcát. Bár õ többnyire kémkedni és megfigyelni jár, most komoran áll az ablak elõtt, majd hasonló pillantással fordul felénk.

- Cameron, várj meg a szobámban. – szólok neki nyugodtan, õ pedig nem duzzog, nem tesz megjegyzést, csak sarkon fordul és megy.

Angelel egymással szemben ülünk le, õ pedig minden bevezetõ nélkül elõhúz a kabátja belsõ zsebébõl négy pontosan egyforma, fekete, lapos tárcát, amikhez hozzá sem kell érnem hogy tudjam mik azok. Picsába!

- A kocsi ami a városon belül követett titeket. – teszi hozzá Angel magyarázatképp.

- FBI?

- Nem. Leellenõriztük, mind helyiek, mármint a fõvárosból jötte, de itteniek.

- És a másik kocsi? – nézek fel komoran.

- Franciák. Ketten. A kocsi rendszám szerint egy escort csaj nevén van, lopást nem jelentett, de egy kis kutakodás után találtunk még valamit. – szed elõ egy vékonyabb mappát – A csajt kétszer tartóztatták le kábítószer birtoklásért, mindkét alkalommal herion volt nála, a vérében semmi.

- Vagyis nem fogyasztó, hanem díler. – mormogom átlapozva az aktát. – A zsarukkal mit csináltatok? – nézek fel ismét.

- Még semmit Fõnök.

- Helyes. Ne is csináljatok velük semmit. – masszírozom meg a homlokom, gyorsan átnézve a jelvényeket, de egyikük sem ismerõs.

- Akkor mi legyen? – áll fel Angel is várakozón.

Mi legyen? Azt megtudhatnám tõlük miért követtek. Nyilván van valami új nyomozás, másképp nem lettek volna rajtunk, de a zsaruk nem nagyon dumálnak, fõleg ha a tisztességes fajtából vannak. Ráadásul a lényeg az, hogy zsaruk. Zsaruk.

- Látták az arcotokat, vagy bármit, amit felhasználhatnak ellenünk?

- Semmit.

- Akkor éjjel tegyétek ki õket valahol eszméletlenül, de ez minden. A franciákból meg szedjétek ki, amit tudnak. Rád bízom a dolgot.

Még pár szót váltunk arról ami Palmirában történt, de elõbb az itteni dogokkal kell foglalkozni. Holnap sûrû napunk lesz és lehet hogy végre valahára összeáll a kép, hogy miért is most jutott eszébe mindenkinek kijátszani az ellenséges ütõkártyát.

Kiosztom az õrséget, majd én is felmegyek a szobámba. A Szöszit természetesen a zuhany alatt találom, ha épp nem velem van akkor biztos hogy a zuhanyzóban, vagy a medencében.

Ledobálom a ruháim, az egyik fegyveremet magammal viszem a fürdõbe és a mosdó mellé, teszem, majd a zuhany alatt hozzásimulok az én szexi vadmacskámhoz.

- Mmm azt hittem estig melózol. – dorombolja mosolyogva.

- Átpasszoltam Angelnek a melót. Mára elég volt. – átkarolom, az arcomat az puha szõke fürtökbe temetve lélegzem be az illatát.

- Szóval az volt Angel? – fordul meg a karomban, a kezeivel a vállamra támaszkodva. Csak biccentek. – Elég átlagosnak tûnik.

- Az a dolga hogy átlagos legyen. Ezért tud észrevétlen maradni és vigyázni rád.

- Vigyázni vagy szemmel tartani? – hunyorít rám, mire akaratlanul is elmosolyodom.

- Mindkettõt.

Az orra alatt morog pár szót, amit nem nagyon értek, de mikor lehajolok és megcsókolom nem tiltakozik. A haját hátrafésülöm az arcából, határozottan belemarkolva, de nem húzom meg csak tartom, mert élvezem hogy az enyém és megtehetem, úgy hogy közben még õ is élvezi. Másik kezem könnyedén siklik végig a hátán, az ujjaim alatt érzem hogy az órákkal ezelõtti játékunk nyomai máris megjelentek végig, de a fenekén meg a combján is akad pár.

- Most kezdõdik a buzerálás mi? – morogja, csábító karamell szemeit az enyémekbe fúrta.

- Ha már baszogatásról szó sem lehet… - emlékeztetem a mi kis egyezségünkre.

- Ha nem juttatod eszembe lehet hogy benne lettem volna. – szúr vissza önelégülten hátat fordítva nekem.

Direkt csinálja. Hogy lássam milyen nyomokat hagytam rajta és meg is nézem alaposan az összes vékony vöröslõ csíkot, ami a korbács után maradt, a feszes hátsóján díszelgõ tenyérnyomot, a sötét foltokat a nyakán, ami vagy az ujjaim után maradt vagy az elmúló félben lévõ kiszívások után. Elölrõl mindebbõl semmi sem látszik.

- Szexi kis dög. – morgom elmélyült hangon – Ma megúszod, de nem feledkezem meg arról ami jár neked.

- Ez eszembe sem jutott. – sandít hátra vigyorogva és hozzálát bedörzsölni magát a tusfürdõvel, hogy az elsõ sorból nézhessem végig.

Máskor már rávetettem volna magam, de amit a szállodában mûveltünk kielégítõbb nem is lehetett volna, plusz a fáradság is rájátszik hogy viszonylag nyugodtan élvezem a mûsort meg az incselkedését.

Miután végeztünk a fürdéssel, törölközõben sétálunk ki a hálóba ruháért. Látom rajta hogy nem nagyon akaródzik neki felöltözni, a kocsiban hajtotta az adrenalin, de a bõrkorbács után biztos ég a bõre. A táskában volt rá való cucc, de azt otthagytuk, viszont ha nem tévedek az egyiket ide tettem a síkosító mellé, hátha szükség lesz rá. Kis keresgélés után meg is találom az éjjeliszekrényben.

- Feküdj hasra cicus, kapsz egy kis masszázst.

- Spéci cucc? – néz az üvegre, majd ledobja a törölközõt és kényelmesen elhelyezkedik az ágyon, én meg mellé ülõk hogy mindenhol hozzáférjek.

- Olyasmi. Elveszi az égõ érzést plusz elzsibbaszt.

- Saját tapasztalat? – könyököl fel kíváncsian.

- Tapasztalat, de nem saját. – nyomok a kezembe egy adag átlátszó zselét majd gyengéden elkezdem szétkenni a hátán. Cameron visszafekszik szépen, de a karjait a feje alá kulcsolja hogy lásson közben.

- Hány szeretõddel csináltad azt amit ma velem? – kérdezi pár perc múlva.

- Egyel sem.

Megint az a nézés. Az a szigorú, szexi Cameronos nézés, ami azt mondja „Tudod mikor hiszem el.” Ahhoz elég okos hogy ne nevezzen hazugnak, mert nem örülnék neki, de az arcának nem tud olyan jól parancsolni mint az éles nyelvének, szóval mindegy. - Mond ki, látom rajtad, hogy nem hiszed el.

- Bocs, hogy nem játszom a tûzzel, úgyhogy nem mondom ki, de láttam a láncoknak a kampót meg a többi cuccot, tuti hogy nem most csinálod elõször. – néz komolyan, enyhe haraggal.

Most azért haragszik, mert nem hiszi el hogy igazat mondok?

- Nem azt mondtam hogy mással nem játszottam már Szöszi, csak azt hogy nem úgy ahogy veled. – halvány mosollyal idézem fel milyen érzékien festett kiláncolna bekötött szemmel. A lehetõ legkiszolgáltatottabb volt és mégsem tûnt annak. – Te nem hunyászkodsz meg, nem félsz úgy igazán.

- És ez zavar téged Eduardo? – bámul komolyan, de a kíváncsiság is visszatért.

- Nem zavar. – nézek én is a szemébe, hogy tudja komolyan beszélek – Hanem felizgat.

Némán meredünk egymásra míg kéjesen el nem vigyorodik és macska módjára elnyújtózik hogy a feneke éppen belesimuljon a tenyerembe.

- Ez a cucc tényleg jó. – dorombol fáradt elégedettséggel.

Juttatok belõle a combjaira is, majd félreteszem az üveget, a kezemrõl lemosom a maradékot és befekszem a Szöszi mellé, de elõbb még behúzom a sötétítõt, hogy ne süssön be a nap. Még csak késõ délután van, de mindketten fáradtak vagyunk és most hogy õ ilyen szépen elnyúlt az ágyamban, semmi kedvem visszaöltözni és tenni a dolgom. Inkább itt maradok.

Végszóra befut Benito is, dorombolva bújik oda a vadmacskám lábaihoz a kis dög, de hamarosan inkább odébb húzódik ahogy a Szöszi hozzám vackolja magát.

- Alszunk? – motyog még lehunyt szemekkel.

- Alszunk. Reggel majd döntsd el mész-e melózni vagy maradsz. – súgom még a fülébe, de õ csak kényelmesen elvackolódik a vállamon, átkarolni nem tudom a kence miatt, de így is jó, mert már az ágynak is olyan illata van mint neki. – Én meg szerzek neked egy testõrt. – mormogom elgondolkodva, de azután én is kikapcsolok és lehunyom a szemem.

Nagy levegõket veszek, amikor belépek a fürdõbe. Rálõttem valakire, hogy mentsem Eduardo bõrét. Nem is értem, miért csináltam. Csak meg kellett volna húznom magam, amíg a másik fickó kinyírja és lelép. De ez csak hiú ábránd. Egyetlen profi sem lépett volna le anélkül, hogy körül nem néz, ugyanis nem szokás tanúkat hagyni, így mindenképpen kinyírtak volna engem. És hiába úsztam volna meg, Eduardo emberei a nyomomba erednek és elkapnak, szóval ugyanott végzem akkor is. Ez volt a jó megoldás, az egyetlen megoldás. Veszek egy hideg zuhanyt, nem mintha nem lenne rémisztõen valóságos minden a hideg víz nélkül is, aztán csak állok és hallgatom a kinti zajokat.

- Ki fizetett ezért? – hallom Eduardo hangját.

- Dögölj meg! – ez pedig a válasz, amit kap.

A beszélgetés többi részét igyekszem kizárni a fejembõl, de attól lever a víz, amikor a drogbáróm azzal fenyegeti meg, hogy idehozza a nõjét és gyerekeket. Tényleg képes lenne bántani õket? Tényleg megtenné? De legalább a célját eléri a fenyegetéssel, az idióta dalolni kezd, bár ez erõs túlzás, mert nem sokat tud, de azt a keveset legalább elmondja a drogbárómnak. Alvaro Fuentes, az Éjjeli Patkány. És megint egy név, amit sosem akartam volna tudni, megint valami, ami rövidíti az életvonalam elég rendesen, és megint Eduardo miatt. De már nem számít, a sorsom az övéhez fonódott, akár akarom, akár nem és a szekér csak együtt megy. Kizárom a gondolataimból a kint zajló beszélgetést, bár amikor a fickó üvölteni kezd, megáll bennem az ütõ és elmormolok egy fohászt, hogy ne kelljen megint végignéznem, ahogy a drogbáróm kinyír valakit.

- Most mit csinálunk? – jelenek meg az ajtóban, hogy inkább rám figyeljen, ha még nem ölte meg.

- Lelépünk innen – feleli, aztán bejön mellém és felöltözik õ is.

- Vele mi lesz? – firtatom az eszméletlen férfira mutatva.

- Majd a gazdája ápolgatja, mi nem érünk rá – húz magához és futólag megcsókol. – Mi pedig még elbeszélgetünk rólad, meg a fegyverekrõl.

- Ez figyelmeztetés? – pillantok rá idegesen, de megrázza a fejét, amitõl nem feltétlenül nyugszom meg.

- Csak újraírjuk a szabályokat. De most menjünk, mielõtt megjelenik a szobaszerviz.

Az arca komor, így nyilván nem a pezsgõs, vacsorás szervizre gondol, valahogy nekem sem az ugrott be elsõre. Már meg sem lep, hogy a személyzeti lépcsõn oson le a parkolóházba, az még kevésbé, hogy Eduardo kibiztosítja a fegyverét, mielõtt bemegyünk. És ha nem lenne elég gázos a helyzet, megfogja a kezem, nehogy egyedül haljon már meg, ha úgy alakul. Azt hiszem erre szokták azt a szót használni, hogy Pazar.

- Nyugtass meg, hogy nem egy golyózáporba sétálunk bele. Mert az akciófilmekben a parkolóház mindig mészárszék – bámulok az ajtóra és igen, tele van a nacim, amúgy rendesen.

- A golyók itt csak egy irányba fognak repülni – villant rám egy halovány mosolyt.

- Kösz, most rohadtul megnyugtattál – morgok.

- Ha a kocsiban leszünk, erre is visszatérünk – nyitja halkan az ajtót, aztán meggörnyedve araszolunk a kocsik takarásában egy kicsit, majd behúzódunk egy furgon takarásába.

Csend van, túl nagy csend, a filmekben is mindig ilyenkor jön valami gebasz, nehogy simán menjenek a dolgok. Mi sem ússzuk meg simán, arra fogadást kötnék. És kicsivel késõbb már halljuk is a cipõk kopogását a betonon. Frankó, többen vannak. Most elõször gondolkodom el azon komolyan, hogy Eduardo tényleg megölet a baromságaival, de még mindig erõsebb az, hogy a drogbáróm és én is igazi túlélõk vagyunk és ezt is megússzuk. Eduardo felméri a terepet, ami rohadt gyorsan megy, mert nincs túl sok autó a parkolóban.

-  Fogd meg ezt – súgja a fülembe, majd a kezembe nyom egy nagy darab betontörmeléket, aztán már bányássza a következõt. – Ha szólok, dobd rá arra a kocsira.

- A Mercire? – érdeklõdöm.

Eduardo bólint, aztán várunk. Tényleg idegtépõ dolog, de ha elsietjük, akkor kilyuggatják a bõrünket. Ettõl még nem könnyebb a helyzet, de a drogbárómra hagyatkozom, csak akkor dobom el a követ, amikor végre jelez, ezután kicsit kihagy az agyam, nem is nagyon fogom, mikor veri be Eduardo a Bentley üvegét, de ügyesen bemászom a Rover anyósülésére, amikor odaérünk, a drogbáróm pedig már farol is kifelé, amint ülést ért a segge, miközben a rohadékok fegyverrel hadonásznak felénk.

- Eduardo! – kiáltok, amikor a golyók pattogni kezdenek az üvegen.

- Golyóálló, ne izgulj – szorítja meg a combomat.

Ja! Az mindjárt más, akkor még egy sorozatot, csak most, csak nekem! Amíg ez a hisztérikus gondolat átszalad a fejemen, a kocsi átszakítja a kordont és tekerünk is kifelé a fõútra. Miután besorolunk a forgalomba, Eduardo azért vet rám is egy pillantást.

- Meg kell még nyugtassalak? – érdeklõdik.

- Nem is tudom… autós üldözés is várható? – vonom fel a szemöldököm.

- Nem – feleli szûkszavúan, én meg kifelé bámulok szótlanul az ablakon, ami egy idõ után zavarni kezdi. – Min jár az eszed Szöszi?

- Tényleg megtetted volna, amivel fenyegetted? – kérdezem egyenesen.

- Miért akarod tudni? Nem úgy volt, hogy a mocskos részletek kívül esnek a beszélgetés korlátain?

- Csak mondd meg és kész! – fordulok felé.

- Azon gondolkodsz, megérte-e megakadályozni, hogy lepuffantson? – néz rám kifejezéstelen arccal.

- Az basz fel, hogy nem, nem ezen gondolkodom, pedig ezen kéne! – szakad el a cérna. – És ne kérdezd meg, hogy akkor min, mert nem mondom meg, hiába nézel ilyen vérfagyasztóan, vagy hiába fenyegetsz meg. Csak válaszolj a kérdésemre… kérlek!

- Nem tudom, mi lett volna, ha nem kell gyorsan lelépnünk, de valószínû, hogy megtettem volna, amivel fenyegetem – közli.

- Értem – nézek ki újra az ablakon.

- Nézd Cameron, pontosan tudod, ki vagyok – simít a combomra. – Nem értem, mért lep meg, hogy megtettem volna, amit mondtam. Nem szoktam csak úgy a habokra fenyegetõzni.

- Ismerni azt, akit megmutatsz magadból, vagy tudni ki vagy, két kurvára különbözõ dolog – közlöm. – Több titkod van, mint az amcsi katonaságnak – sóhajtok.

Érzem, hogy megrándul a keze a combon, de csak egy röpke pillanat, viszont attól még észrevettem a reakciót. Eduardónak van valami köze a katonasághoz, majd egy nyugisabb alkalommal megkérdezem, vagy utána járok, mivel nem hinném, hogy bármit is elárul nekem.

- Sosem szabad megfeledkeznem róla, hogy csak a hajad szõke, az agyadra ez nem igaz – vet rám egy sokatmondó pillantást.

- Na, kezdõdik – vetek az ég felé egy pillantást, de nem vagyok durcás.

- Majd késõbb, elõbb átszállunk a kocsinkba – kanyarodik le egy mellékutcába, ahol José és Pedro vár.

Nem szólok semmit, csak sétálok Eduardo oldalán, aztán felmordulva elmarom Pedro kezébõl a kulcsokat.

- Beültök, vagy megvárjátok, amíg az kocsi, amelyiknek idáig hallatszik a motorhangja, ideér? – érdeklõdöm. – Szerintem nem virágot hoznak nekünk srácok!

- Õ vezeti a kocsit? – mutogat Pedro.

- Igen, én vezetem, és nem várnám meg, amíg halottaskocsi lesz belõle – csapom be magam után az ajtót.

Végre beszállnak, én meg kezelésbe veszem a terepjárót és kitolatok a bekötõ utcából, majd a forgalomba hajtok. Könnyedén kerülgetem a kocsikat, tartva a gyors tempót is.

- Tudsz közben beszélgetni? – érdeklõdik hátradõlve Eduardo.

- Szóval most kezdõdik a buzerálás? – vetek rá egy pillantást és közben kielõzök egy másik terepjárót.

- Nem, az majd otthon az ágyban – feleli a drogbáróm.

- Nem akarok kekeckedni, de azt baszogatásnak hívják – közlöm vigyorogva.

Mindenki meglepõdik, amikor Eduardo elneveti magát, még én is, nem rémlik, hogy láttam volna nevetni, mióta úgymond együtt vagyunk.

- Csak te vagy képes egy autós üldözés közben azon humorizálni, hogy az ágyban buzerállak, avagy baszogatlak-e. Megáll tõled az eszem, Cameron! – mosolyog.

- Mondja a pasi, aki egy szál pisztollyal meg akkora önérzettel sétált be egy esetleges tûzfészekbe, mint ide Moszkva – vágok vissza.

- Jó is, hogy szóba hoztad a pisztolyt – csap le azonnal.

- Jaj, hagyjál már, de komolyan! Olyan vagy, mint egy pitbull, ha elkapsz valamit, nem ereszted! – hajtok le valami hídon.

- Akkor jobb, ha neki is állsz dalolni – közli.

- Lemaradtunk valamirõl? – szólal meg Pedro kíváncsian.

- Ó, semmirõl, csak Cameron belelõtt a támadómba – veti oda Eduardo.

- Jaj, most mit csinálsz ekkora ügyet belõle, térden lõttem, hogy mozgásképtelen legyen, de nem ért artériát – csattanok fel.

- Honnan tudja a kölyök, hol nem ér artériát egy lövés? – firtatja José.

- Kösz, de komolyan! – morgok kifarolva kicsit a terepjáróval. – Imádom ezt a dögöt – veregetem meg a kormányt.

- Én meg azt imádnám, ha válaszolnál végre – markolja meg a combomat a drogbáróm.

- Nem nagy sztori, Manu néha elvitt lõni, azt mondta, egész ügyes vagyok – vonok vállat.

- És mivel lõttetek olyankor? – faggat tovább.

- Sig Sauer, Glock, ilyesmi. Egyszer valami antik vacakkal is lõttünk, de az nem volt jó – mesélem.

- És nem volt gyanús, hogy a pasid lõni tanít? – kérdezi Pedro.

- Tudod, nem mindenki azért fog a kezébe fegyvert, hogy egyszer majd megöljön másokat – felelem hûvösen, majd elveszem Eduardo kezét a combomról. – Legalább addig bírj magaddal, amíg vezetek.

Szerez egy jó pontot, mert nem ellenkezik, persze érthetõ, mert a visszapillantó tükörben is látni már a két autót, ami a nyomunkban repeszt. Nem vagyok ideges, pontosan tudom, milyen jól vezetek és imádom a kihívásokat, imádok gyõzni. És a cél most az, hogy épségben maradjon a kocsi, életben maradjunk, valamint lerázzam valahogy az üldözõket. Tényleg nem nagy cucc…

Az igazi móka akkor kezdõdik, amikor kiérünk Palmira külvárosába és gyérül a forgalom. Azt nem kell hangsúlyoznom, hogy Palmirába még annyira sem vagyok ismerõs, mint Caliban, úgyhogy bármerre megyek az olyan lesz, mintha a Black Jack-ben lapot húznék 20-ra. Csakhogy nekem ez kell, viszont még nem vagyok kellõen felpörögve.

- Még hogy sima pihenés! Nem lesz semmi gond, csak kiruccanunk egy kicsit! – morgok hangosan. – Semmi üzlet, semmi balhé! A nagy szart! Veled soha semmi nem sima, Eduardo! Mióta csak megismertelek, nincs egy nyugodt pillanatom sem!

A harag kiárad belõlem, de ez most kell, mert az adrenalin tombolni kezd bennem, a szívem vadul ver és számomra ilyen az igazi élet. Kezem a sebváltón, lábam a gázpedálon, fél kézzel tekerem a kormányt, amikor kell. Nincs más, csak az út, a kocsi meg én. Most nem számít Eduardo, José, vagy Pedro, csak az én akaratom. Lehet, hogy a drogbáróm irányítja az életem, de nem most, ez a pillanat az enyém. A terepjáró felkavarja a port, amikor befordulok egy földút szerûségre. Az út egyenes a körülményekhez képest, csak tartani kell a kocsit és kész, a betonfal a semmibõl tûnik fel, érzem, hogy Eduardo az arcomat nézi folyamatosan. Én pedig nekimegyek az éppen csak elég széles átjárónak. Valaki a székembe kapaszkodik, amikor rálépek a gázra, a kerekek kicsit csúsznak a homokban, ahogy korrigálom az irányt, aztán áthaladunk a résen, bár lemegy a visszapillantó. Azonnal tekerek tovább és csak akkor lépek rá a fékre, amikor meghallom a csattanásokat. A terepjáró megpördül, mielõtt megállunk a kavargó por közepén.

- Nem vagy normális kölyök… - krákogja Pedro. – Kurvára nem vagy normális!

- Ez király volt! – mosolyodom el a kormányt fogva, aztán Eduardóra nézek. – Ne vágj már ilyen arcot, láttad, mit mûveltem az arab sportkocsijával. Talán azt hitted, terepjáróval nem tudom?

- Sejteni és tudni, két kurvára különbözõ dolog – hajol oda hozzám.

- Koppintod a dumám? – vigyorgok rá, aztán megcsókolom. – És most gondolom, mentek és körülnéztek… - sóhajtok a végén.

A lélegzete is elakad mikor teljesen belé nyomom a jeget, izmai szorosan préselnék össze az ujjam a hirtelen ingertõl, amitõl a farkam lüktetve rándul meg a nadrágomban.

A francba Szöszi… - Ezt… tudod akkor is… ha a farkam van benned?

- Ha akarom… igen – nyöszörög lihegve.

- Akarni fogod! – morranok fel – Kibaszott kis dög, azt fogod tenni, amit parancsolok! – sziszegem a fülébe, annyira kívánom ezt a kis szukát, hogy a puszta kezemmel össze tudnám morzsolni a csontjait!

- Akkor parancsolj! – zihál izgatottan, a szája félig nyitva, úgy kapkodja a levegõt.

Perverz kis vadmacskám… mennyire élvezi a büntetését…

Vad morgással rántom ki az ujjam a szorításból, Cameron pedig sikítani kezd a szükségtõl, de nem tervezem, hogy sokáig üresen hagyom.

Lazítok a bilincseken, hogy a láncokat leengedve a megfelelõ helyre igazítsam. A segge szinte izzik a kezem alatt a rá mért csapásoktól, és ettõl a bõre még érzékenyebb mint máskor.

Amint nincs már kifeszítve lehanyatlik a matracra, de csak addig hagyom pihenni, míg gyorsan meg nem szabadulok a ruháimtól, azután elkapom a derekát és vadul felrántom magamhoz. Cameron nyöszörögve engedelmeskedik, a térdeit kicsit szétebb csúsztatva, de csak annyira hogy megtartsa magát majd egyetlen mozdulattal a farkamra rántom.

A forróságtól felszisszenve megállok egy pillanatra hogy kiélvezzem a gyönyört, Cameron szexi testét elõttem, a kéjes hangokat amik visszaverõdnek a szoba faláról…

Milyen kibaszott jó érzés benne...!

- Most hajolj… elõre és támaszkodj a kezeidre! – mondom szaggatottan a következõ utasítást, õ pedig azonnal megteszi - Most pedig csináld, ahogy az ujjammal is!

- És ha nem? – kekeckedik.

- Cameron! – vágok jó erõset a fenekére, hogy a tenyerem nyoma halványan rajta is maradjon, mint egy tulajdonosi bélyeg – Azt mondtam, csináld!

- Nem! – ellenkezik ismét, de az ujjai máris karomként szorítják a takarót.

Szóval így állunk te kis dög! – nyomom le a takaróra a felsõtestét, hogy a csinos kis segge teljesen hozzám feszüljön, majd felemelem a tenyerem és kíméletlenül elfenekelem. Cameron csak úgy vonaglik az ütések alatt, majd az utolsó erõs csapás után sikítva élvez a takaróra.

 - Átkozott kis bestia! – morgom a fülébe, a testét erõsen magamhoz szorítva, de nem marad adósom a kis dög, úgy összeszorítja magát, hogy kis híján elélvezek a farkamat satuba fogó tûzforró hústól. Mozgatni kezdi a csípõjét annak ellenére hogy leszorítom, közben újra és újra erõs döfésekkel vágódom belé. Ha akarnék se tudnék gyengédebb lenni, nem most és nem vele, mert úgy fel tud húzni, mint senki más akit ismerek. Nem is emlékszem mikor engedtem így el magam valakivel, aki pontosan tudta mit akarok és mi az amit élvezek. De ez a kis dög minden egyben.

Nem úgy néz ki hogy fáradna, ahogy én sem pedig nem akármilyen tempót diktálunk. Cameron féktelenül élvezi a szexet, ez pedig engem is úgy megvadít hogy vasmarokkal szorítom le õt, majd úgy kezdek mozogni benne, hogy minden alkalommal csattanva vágódunk egymásnak, a mindent betöltõ kéjes hangok keverednek a szex õrjítõ illatával, az idõ elmosódott lényegtelen dologgá válik és csak az az egyre fokozódó feszültség marad ami majd szétvet belülrõl. Nem lehet elég erõsen szorítani, nem lehet elég közel kerülni hozzá, eleget kapni belõle. Mint egy tébolyult kényszer, egy elemi érzés, ami kis híján felemészt ebben a pillanatban, de rohadjak meg ha érdekel!

Fogaimmal a vállába marok, hogy levezessem a kirobbanó gyönyört, ami perceken belül utolér mindkettõnket. Sziszegve szívom be a levegõt, a mellkasom gyors ütemben emelkedik és süllyed, s most látom csak igazán, hogy mit is mûveltünk.

Cameront mindenhol ilyen-olyan nyomok tarkítják, de a legnagyobb elégtételt a tenyerem nyoma okozza a fenekén. Meg a combján lassan lefutó fehér sík, ami megint csak az enyém, mint õ is. Testestül lelkestül az enyém…

Fáradtan pislogva nyitogatja ki a szemeit miközben én lustán cirógatom a testét, élvezettel pillantva végig a szexi hajlatokon, itt-ott meg is simogatva kicsit, fõleg azokon a részeken ahol korábban meggyötörtem, de úgy tûnik a kis Szöszinek ez nem nagyon tetszik.

- Basszus! – morog bosszúsan – Direkt buzerálod a fájós golyóim mi?

- Hát persze – vigyorgok rá jókedvûen.

- Ne is reméld, hogy még egyszer megmászhatsz ma – rázza a fejét határozottan – Mert akkor holnap nem kapsz belõlem semmit… Nem lesz hozzá erõm.

Csakhogy a holnap az holnap van, én meg nem szeretek a máskorral törõdni, mikor a most a leglényegesebb.

- És mivel akarsz meggyõzni, hogy ne dugjalak meg újra? – súgom az ajkai közé.

- Nem kell gyõzködnöm, azt te is beláthatod, hogy azért az én testem sem bír el mindent, fõleg egy olyan nyers baszás után, amit lenyomtunk az imént.

- Az imént? Három órája volt cicám!

- Három órája? – vonja fel a szemöldökét, de csak biccentek egyet. Elgondolkodik egy kicsit, majd vállat vonva lassan simít fel a mellkasomra. – Be kell vallanom, ez volt életem dugása.

Ez nem kevés elégtétellel tölt ez, de amit mond az meg is lep. Az ágyban még senki nem panaszkodott, akkor sem ha lett volna hozzá mersze, de a vadmacskám szenvedélyes természetét ismerve ez különösen meglepõ. Fõleg úgy, hogy szerelmes volt abba a férfiba és nyilván nem csak kézen fogva sétálgattak.

Látom rajta hogy elmereng, remélem nem a múlt jutott eszébe, de ha mégis van valami amivel sürgõsen kiverhetem a fejébõl. A pár óra pihenõ bõven elég volt arra, hogy nézegessem és újra megkívánjam õt, amikor ezt megérzi a combján kissé hátrafordulna néz a szemembe.

- Kössünk alkut, Eduardo.

- Miféle alkura gondolsz kiscicám? – hajlok közelebb érdeklõdve.

- Elfenekelsz és én olyan orálban részesítelek, amilyet még nem kaptál eddig senkitõl – vigyorog ádázul, nem is kell gondolkodnom az ajánlatán.

- Áll az alku.

Halkan kuncogva mászik fölém, míg én kényelmesen elheveredem a takarón. Már volt szerencsém megismerni a Szöszi tehetséges száját, ezért eszemben sincs visszautasítani õt.

Fordítva helyezkedik el, hogy a már tenyérnyomokkal díszített segge pont kézre essen, õ meg kényelmesen a farkamra hajolhasson.

Nem húzza az idõ, rögtön a szájába vesz, én pedig mély szívást egy-egy ütéssel jutalmazok a fenekére, ami Cameront csak még jobban beindítja. Egyre sûrûbben dörgölõzik hozzám, keresve a kielégülést, mire ismét rávágok, elõször az egyik majd a másik oldalon, a harmadikat sorozva felnyögök ahogy tövig enged a szájába, a makkom a torkának nyomódik…

Basszus… eszméletlenül jól csinálja…

Gátlástalanul játszadozik, cirógat, mintha valami nyalókát élvezne ki éppen, minden ütést egy mohó szívás vagy nyalás követ miután kellõen összehangolódtunk, ami lássuk be nem tartott sokáig. És ez nem csak a mai napra vonatkozik.

Szinte egyszerre ér minket a veszettül erõs gyönyörhullám, Cameron megfeszíti a száját és erõset szív, még tovább fokozva az élvezetet.

- Kibaszott kis bestia! – markolok bele a fenekébe, jó erõsen megszorítva a formás félgömböket, mire gátlástalanul remegve élvez el és hanyatlik rám.

Zihálva fekszünk, teljesen kielégülten élvezem a cirógatását. Ehhez nagyon könnyen hozzá lehetne szokni, vagy már az is lehet hogy hozzá is szoktam. Cameron olyan, mint a drog: ha egyszer rákapsz az ízére, onnantól már mindig akarod és mindig nagyobb adagokban.

- Naaaaaaaaaa! – nyöszörög amikor megmozdítom, de figyelmen kívül hagyva emelem a karjaimba és viszem a fürdõbe.

Zuhanyzás közben belém kapaszkodik míg én ráérõsen végigsimogatom a testét a langyos vízzel. A tusfürdõt inkább hagyom, a kidörzsölõdött feneke nem köszönné most meg az a csípést. Valójában remekül szórakozom azon hogy magában mérgelõdik, hogy pontosan mi miatt, az lényegtelen.

Hallom, hogy csörögni kezd a mobilom a szomszéd szobában, ezért Cameront leültetem a kád szélére, majd egy törölközõt tekerve a derekam köré visszamegyek a hálóba és felveszem.

Nem szól bele senki, ezen viszont már nem gondolkodom, amikor halk kopogás hangzik az ajtón, kettõ gyors és egy lassú.

Ez egy „kód” arra az esetre ha az embereim keresnének. Csakhogy ez nem így volt megbeszélve.

- Miért jöttél fel? Világosan megmondta hogy csak telefonon kommunikálunk! – nézek rá hûvösen a küszöbrõl, a hangom kemény és ellentmondást nem tûrõ – Nem voltam elég érthetõ?

- Történt valami… a recepción kérdezõsködtek ön után… nem tudtam mit tegyek. – mentegetõzik, a háta mögé pillantgatva a folyosón.

- Befelé, majd itt megbeszéljük! – szólok ingerülten, mert rühellem ha valaki nem képes felfogni egy egyszerû utasítást.

Ellépek az ajtóból, nyitva hagyva magam mögött hogy követhessen, de ez hatalmas hibának minõsül.

- Most megdöglesz Eduardo! – hasítja át a csendet, mire azonnal mozdulatlanná válok – Nem hittem volna, hogy ilyen könnyû lesz!

Picsába! A fegyverem a zakómmal együtt a fürdõben van. Ez a kis nyamvadt tetûláda…

Jól halható mikor kibiztosítja a fegyvert és az a nagy baj, hogy ha Cameron meghallja a lövést tuti kijön, akkor pedig neki is vége.

A gondolat szinte még át sem futott a fejemen amikor meghallom valahonnan mögülem a Szöszi bizonytalan hangját.

- Lehetett hallani?

Megfordulok, a döbbenetem palástolni sem tudom mikor meglátom a fegyveremmel a kezében, amit az áruló mocsok koponyájának szegez.

- Nahát, a kis kurva! – vigyorog rá a pasas, a következõ pillanatban pedig ordítva fetreng a földön, mert a Szöszi beleeresztett egyet a lábába.

- Neked, Cameron! – fogja rá nyugodtan a fegyvert, nem mintha bárhová is menne.

A biztonság kedvéért elveszem a fegyverét, a kabátja belsõ zsebébõl pedig két kést, az külsõbõl pedig egy mobilt.

- Cameron!

- Ja, bocs! Ez a tiéd – nyújtja át nekem a fegyvert és visszasiet a fürdõbe.

Nincs ésszerû magyarázat erre, jelenleg nem is szándékozom keresni egyet sem, csak elfogadom ami történt és kész. Ez a mocsok viszont nem köszöni meg amit kap.

- Ki fizetett ezért? – ragadom meg a nyakkendõjét, erõvel felrángatva a földrõl.

- Dögölj… meg! – sziszegi.

- Te fogsz megdögleni. De az csak rajtad múlik mennyire fog fájni. – lököm vissza a padlóra, majd megállok fölötte. A fegyvert nézi a kezemben, mintha az lenne a legrosszabb dolog ami történhetne vele. Cameron lövése nem talált el artériát, annyira nem vérzik, de a lábszárcsontot biztos szétütött ilyen közelrõl.

- Lõj le ha akarsz…

- Az túl egyszerû lenne. – billentem oldalra a fejem, gonosz mosollyal nézve rá – Elõbb talán hozzuk ide az asszonyt, meg a kölyköket had búcsúzzanak el tõled. Cameron spórolt rajtad a golyóval, így még van bõven…

Tágra nyílnak a szemei - Ne! Õket ne! Nekik semmi közük ehhez…

- Hogyne lenne! Abból a pénzbõl élnek amiért téged megvettek te kibaszott féreg!

- Nem… ne…

- Talán megkegyelmezek nekik, ha most rögtön elárulod a megbízó nevét.  – vetem fel mellékesen.

- Nem ismerem õt…

- Nem jó válasz. – lépek el mellõle mire kétségbeesett képpel kapna a lábam után, de megfeledkezett a golyóról az övében.

- Várj… õt nem ismerem, de… de az emberét igen. Nemrég… nemrég vette át a szálloda játéktermének a vezetését. Ronda, sebhelyes fickó, valami Alvaro.

- Alvaro Fuentes, ismertebb nevén Éjjeli Patkány. – húzom el a számat. Volt már szerencsém hozzá és a rusnya pofájához. – Ez minden?

- Azt mondta hívjam… hívjam ha végeztem. – bök a telefonra. – Ne bántsd a családom…

A híváslistán meg is találom a nevét, pár perce beszéltek utoljára, valószínûleg akkor amikor elindult felfelé.

Benyomom az újratárcsázás gombot, majd várok míg az ismerõs recsegõ hang bele nem szól a készülékbe.

- Elintézted a fickót?

Ekkor elfordítom a fülemtõl a készüléket, a lábammal pedig keményen rátaposok a fickó szétlõtt lábszárára. A velõtrázó ordítás felverné az egész szállodát, de pechjére a szoba hangszigetelt, de Alvaronak egész jó kis ébresztõ lehet ez a póker mellé.

Mikor az ordítás végül elhal és a fickó elájul, visszahúzom a telefont a fülemhez. Mély szuszogás az egyetlen hang amit hallani lehet.

- Köszönöm az ajándékot. Mindenképp viszonozni fogom. – szólok bele hûvösen mielõtt kikapcsolnám.

Nem lepõdöm meg a történteken. Nem ez az elsõ és nem is az utolsó merénylet ellenem.

Hiába volt évekig biztonságos egy hely, elég egyetlen gyenge láncszem hogy összeomoljon a vár. Az ehhez hasonlókat pedig a legkönnyebb rávenni az árulásra. Ha nem pénzel, akkor fenyegetéssel. Ezért dolgozom otthon olyanokkal, akiknek nincsenek hozzátartozói, rokonai, akikkel zsarolni lehetne.

- Most mit csinálunk? – szólal meg Cameron, ezért felé fordulok.

Félig felöltözve áll a fürdõ ajtajában, látszik rajta a fáradság, de teljesen éber.

- Lelépünk innen. – mondom, majd én is a fürdõbe megyek és felöltözöm.

- Vele mi lesz? – bök az eszméletlen férfi felé.

- Majd a gazdája ápolgatja, mi nem érünk rá. – húzom magamhoz egy rövid csókra. – Mi pedig még elbeszélgetünk rólad meg a fegyverekrõl.

- Ez figyelmeztetés? – pillant fel idegesen, de nemet intek.

- Csak újraírjuk a szabályokat. De most menjünk, mielõtt megjelenik a szobaszerviz. – komorulok el.

Még akkor is ha nem akarnak feltûnést kelteni, nem hagynának ki egy ilyen lehetõséget, mikor itt vagyok, szerintük egyedül és védelem nélkül, kiszolgáltatva nekik.

A folyosón kikerüljük a liftet és inkább a személyzeti lépcsõt választom ami egyenesen a parkolóházba juttat, ahol szükség esetére áll egy kocsi. Az ajtó elõtt elõhúzom a fegyverem és kibiztosítom, a másik kezemmel pedig megfogom Cameronét, hogy semmiképpen se szakadjunk szét.

- Nyugtass meg, hogy nem egy golyózáporba sétálunk bele. Mert az akciófilmekben a parkolóház mindig mészárszék. – mered az ajtóra ideges félelemmel.

Halványan rámosolygok. – A golyók itt csak egy irányba fognak röpülni.

- Kösz, most rohadtul megnyugtattál. – morog.

- Ha a kocsiban leszünk, erre is visszatérünk. – halkan kinyitom az ajtót, meggörnyedve, hogy a fejünk ne látsszon ki a kocsik mögül behúzom Cameront egy furgon takarásába.

Csend van, ami  nem feltétlenül jelenti azt hogy nem várnak minket valahol. A lift a másik oldalon van, a kocsi és köztünk viszont csak öt másik jármû parkol.

Nyílik a lift, a jellegzetes hangot több cipõs lábdobogás követ, ami már cseppet sem jó. Ha többen vannak át fogják fésülni a parkolót tehát gyorsan kell cselekednünk. Mindkét irányba körülnézek, két sorral lejjebb parkol egy fekete Mercedes, a másik sorban pedig egy Bentley.

Drága kocsik, érzékeny riasztókkal.

- Fogd meg ezt. – suttogom Cameron fülébe, õ pedig elveszi tõlem az öklömnyi betontörmeléket, a járdaszegélybõl kiszedek egy másikat is. – Ha szólok dobd rá arra a kocsira.

- A Mercire? – bólintok.

Még kivárok, nehogy túl korán legyen, mert akkor észrevesznek mielõtt elérnénk a Rovert. Feszült másodpercekkel késõbb már látom az egyiket a visszapillantó tükörben, ekkor biccentek Cameronnak, aki meglendíti a kezét és teljes erõbõl elhajítja a követ, ami hangos csattanással repeszti be a Mercedes elsõ ablakát. A vad vijjogás azonnal beindul, de mi már majdnem a terepjárónál vagyunk, ekkor visszafordulok és bezúzom a Bentley ablakát. A két oldalról jövõ riasztó hangjától senki nem veszi észre a kocsink nyitódását. Cameron az anyósülésre mászik, én a vezetõbe, majd rögtön be is indítom a kocsit és kifarolok a parkolóból. Ekkor persze már kiszúrtak a rohadékok, fegyverrel a kezükben hadonásznak a kocsi felé, de nem foglalkozom velük.

- Eduardo! – kiált fel a Szöszi mikor az elsõ golyó éri elõtte az üveget.

- Golyóálló, ne izgulj. – teszem a combjára a kezem és megszorítom, bár piszkosul idegesítenek a lepattanó golyók, jobb mintha minket találnának el. A kocsi megerõsített eleje simán áttöri a parkoló kordont és onnantól már szabad az út a fõútra.

Besorolok a forgalomba, majd oldalra pillantok, hogy ellenõrizzem a Szöszit, aki megkönnyebbülten dõl hátra az ülésen. - Meg kell még nyugtassalak?

- Nem is tudom… autós üldözés is várható? – húzza fel a szemöldökét.

- Nem. – rövid ideig csendben ülünk, Cameron elgondolkodva mered az ablakon kifelé én pedig csak vezetek a forgalomban, de mikor túl hosszúra nyúlik a csend, ami tõle szokatlan, megszólalok. – Min jár az eszed Szöszi?

Tartózkodó pillantás. – Tényleg megtetted volna amivel fenyegetted?

Nem kell magyaráznia, tudom mire gondol. – Miért akarod tudni? Nem úgy volt, hogy a mocskos részletek kívül esnek beszélgetés korlátain?

- Csak mond meg és kész. – fordul felém.

- Azon gondolkodsz megérte-e megaakadályoznod hogy lepuffantson? – nézek rá semlegesen.

Mérges karamell színû szempár fúródik az enyémbe. – Az basz fel hogy nem, nem ezen gondolkodom, pedig ezen kéne! És ne kérdezd meg hogy akkor min, mert nem mondom meg, hiába nézel ilyen vérfagyasztón, vagy hiába fenyegetsz meg. Csak válaszolj a kérdésemre… kérlek!

Összerándulva nyögök fel, amikor végigvág a fenekem, de nem elég ennyi, újabb ütések érik a fenekem mindkét oldalát, csakis a szimmetria miatt, ebben biztos vagyok. Viszont nincs idõm ezen gondolkodni, mert háromszor rávág a hátamra is. A harmadik ütés után elõredõlök kínomban és úgy markolom a láncokat.

- Te… ezért még megfizetsz… - morgok.

- Itt most te vagy az egyetlen, aki fizetni fog cicám. Mennyivel is tartozol? – ül le mellém, érzem az ágy mozgásából, aztán azt is, ahogy a vágásokon végigsimít az ujjával. Azonnal el is rántom magam, hiszen fáj. – Szóval ne érjek hozzád mi? – incselkedik.

A kérdését a korbács simogatása követi mindenhol a testemen, aztán az ágaskodó farkamon is megtapasztalom a hasított bõrcsíkok érintését.

- Ahhh… a fenébe! – nyöszörgök.

- Úgy bizony – cirógat tovább, hiába igyekszem eltávolodni tõle. – Akkor számoljunk – fejezi be a farkam ingerlését, majd a fülemhez hajol és hallom, ahogy mélyen beszívja az illatomat. – Hány percig kellett várnom rád reggel…hm? Élvezted a zuhanyt, Cameron?

- Fulladj meg! – csattanok fel.

- Huszonegy perc – közli.

Hát jelenleg rohadtul nem érdekel, hány perc volt, úgyhogy nem is szólok semmit, csak valami halk nyögést hallatok, amikor megcsócsálja a fülcimpámat. Nincs idõm élvezni, mert újra lesújt rám az ostorral. Az egész testem belefeszül a csapásokba, úgy érzem magam, mint egy felajzott íj, csendes viszont nem vagyok, muszáj kiadnom magamból, amit érzek; a fájdalmat, a kínt, az egyre sürgetõbb vágyat, a kielégülés utáni sóvárgást. Amikor már csak zihálva nyögök, megáll kicsit, nyilván azért, hogy tovább gyötörjön, nem azért, hogy kedves legyen velem, biztosan van valami mocskos terve ezzel is. Nem is tévedek.

- Térdeket szét! – parancsol rám halkan.

Lassan nyitom széjjelebb a lábaimat, nem igazán mozgásbarát, ha az embernek elverik a seggét. Nekem sem tetszik, fõleg, amikor a belsõ combomat kezdi tapizni. Kissé szûzies gesztus, hogy megkísérlem összezárni a lábaimat. Jutalmul nagyot csap a fenekemre.

- Nem mondtam, hogy megmozdulhatsz – súgja a lángoló bõrömbe, majd rácsókol a fenekemre.

- Úgy… utállak – morgok dacosan, de álló farokkal megspékelve nem túl meggyõzõ.

- Ez a részed itt – simít végig a farkamon az ostorral nevetve -, nem ezt mondja. De még hátra van tizenegy!

- Nem ér, csalsz! Az elsõ hatot nem számoltad – reklamálok hevesen.

- Az csupán a kamat volt, Szöszi – közli és fogadnék rá, hogy van pofája vigyorogni, miközben a nyakamba csókol és megharapdál, hogy kínozzon.  – És azt javaslom – kapok egy újabb csókot a nyakamra -, ne tereld el a figyelmemet, mert a kamat percrõl percre nõ.

Lenne mondanivalóm, de minden bennem reked, amikor a következõ ostorcsapás a belsõcombomat és a heréimet éri. Sikítva szorítom össze a fenekem, de nem a fájdalomtól, hanem a mardosó vágytól, ami végigfut rajtam. A bõröm libabõrös lesz, a mellbimbóimmal üveget lehetne vágni és érzem, azt is, hogy kibuggyan egy vágycsepp a farkam hegyén. Már éppen kiengednék, amikor újabb ütések érnek a farkamon, a belsõ combjaimon, a heréimen és a fenekemen, a legutolsót pedig a combomra kapom. Mire végez, feszül, remeg az egész testem, verejtékcseppek gyöngyöznek rajtam, annyira erõlködöm, hogy ne kiabáljak és álljam az ütéseket. Képtelen vagyok megszólalni, örülök, hogy rendesen kapok levegõt.

- Kimerültél cicám? Mert még csak most kezdjük el igazán – suttogja a fülembe, aztán nemes egyszerûséggel rámarkol a farkamra. – Nem élvezhetsz el, amíg engedély nem adok rá.

- Akkor… engedj el… te ha… - nyöszörgök.

- Sajnos nem értettem tisztán. Csak nem azt akarod mondani, hogy még nem volt elég?

- Te szemét… mocsok… - tekergek ingerülten.

Elengedi a farkam és nyilván arrébb megy, mivel nem érzem a testébõl áradó hõt, meg a szuszogását a nyakamban. Talán lesz annyi idõm, hogy szusszanjak kicsit, mielõtt folytatja a gyötrésemet.

- Igyál, Szöszi, nehogy kiszáradj nekem – tart egy poharat a számhoz, majd megdönti, hogy ihassak belõle. Whisky, hogy belülrõl is égjek, igazán frankó, de komolyan. – Milyen érzés megkorbácsolva lenni? Ég már a segged?

- Talán próbáld ki! – gúnyolódom.

- Ha még van erõd szemtelenkedni, akkor egész jól vagy. Helyes, mert úgyis le akartalak kicsit hûteni – tájékoztat túlságosan is nyugodtan, aztán már jön is a következõ parancsa. – Nyald le! – tart a szám elé egy jégkockát.

Az ajkaim közé veszem a jégkockát, körbeszopogatom, játszom vele, pont úgy, ahogy a farkával szoktam. Nem kell látnom, hogy tudjam, pontosan erre gondol õ is. Elmosolyodom, mert még így kibilincselve is hatással tudok lenni rá. Mindketten dugni akarunk, de a drogbáróm még játszadozni akar. Elveszi a jégkockát a számtól és a vállamhoz érinti. Fél pillanattal késõbb már érzem, ahogy a víz lefolyik a hátamon. Sziszegve tekergõzöm, mert veszettül csípi a vöröslõ csíkokat. És van pofája minden ütés nyomát végigsimogatni a jégkockával, amíg el nem olvad. És még mindig nem elég, újabb jégkockát nyalat körbe velem, aztán a fenekem gyötri vele, hiába is tekergetem magam.

- Lehûltél már cicus? – hajol közel hozzám, érzem a whisky illatát.

Önkéntelen reakció a vad csók, amivel az ajkának esem, amit ugyanúgy viszonoz, majd megszakít beleharapva az alsóajkamba, aztán a hajamba markolva rántja hátrébb a fejemet.

- Úgy tûnik, még elég forró vagy…

- Baszódj meg te köcsög! – vicsorgok most már úgy istenigazából bepipulva.

- Imádom a mocskos szádat, de tartsd inkább csukva, mielõtt beleteszek valamit.

- Próbáld meg! – morgok.

Nem szól semmit, csak egy újabb jégkockát kirándultat a felduzzadt ajkaim közt, amit aztán a belsõ combjaimon meg a heréimen utaztat meg, hogy ezután a lángoló golyóimat a kezével is megszeretgesse, miközben a jégkocka a lukamon kalandozik éppen.

- Az a baj, Szöszi, hogy hiába hûtelek le kívülrõl – nyomja az ánuszomhoz a jeget, hogy aztán egy villámgyors mozdulattal fel is nyomja belém -, ha belül lángolsz.

Nem kapok levegõt és lélegezni sem lélegzem néhány pillanatig, viszont teljesen az ujjai köré záródom a hirtelen ingertõl. Viszont az gyorsan kiderül, igen nagy hatással van ez a helyzet mindkettõnkre, mert Eduardo morogni kezd, mélyen, torokból, ahogy a vadállatok.

- Ezt… tudod akkor is…, ha a farkam van benned? – faggat türelmetlenül.

- Ha akarom… igen – nyöszörgök.

- Akarni fogod! – morog a fülembe. – Kibaszott kis dög, azt fogod tenni, amit parancsolok!

Minden szavát belesziszegi a fülembe, célba is ér mindegyik. Olyan heves vágyat váltva ki belõlem, ami még engem is váratlanul ér.

- Akkor parancsolj! – zihálok egyre hevesebben.

Egyszerûen képtelen vagyok feldolgozni a testemet égetõ vágyat. Valósággal felemészt a szükség. Felsikítok, amikor a drogbárom hirtelen kirántja belõlem az ujjait, majd hallom a lánc csörgését, aztán érzem, ahogy vastagabb bilincsek kerülnek a csuklómra. Ezután csak a ruhák susogása jut el a fülemig, ahogy Eduardo ledobálja magáról õket. Miután végzett, elkapja a derekam, így von a testéhez, hogy a megfelelõ pózba helyezhessen. A térdeim a combjai mellett nyugszanak, ebbõl a helyzetbõl indulok, aztán egy kéjes sikítással folytatom, amikor egyetlen mozdulattal a farkára rántja a fenekem. Annyira élvezem a nekem feszülõ nyers erõt, hogy az szavakkal leírhatatlan.

- Most hajolj… elõre és támaszkodj a kezeidre!

Azonnal engedelmeskedem, könnyedén elõrehajolok a testemmel és megtámaszkodom a puha takarón.

- Most pedig csináld, ahogy az ujjammal is – utasít rekedt hangon.

- És ha nem? – provokálom.

- Cameron! – vág a tenyerével a fenekemre, de úgy, hogy a farkam megrándul a gyönyörûségtõl. – Azt mondtam, csináld!

- Nem! – dacoskodom, mert akarom a büntetést.

Nem is kell rá várnom, Eduardo leszorítja a felsõtestem a takaróra és olyan erõvel fenekel el, hogy csillagokat látok, viszont olyat élvezek a takaróra, amilyet még soha életemben.

 - Átkozott kis bestia! – hörög a fülemnél Eduardo, szinte marja a bõrömet a haragja és ezzel újra felizgat.

A fenekemmel a farkára szorítok és nem törõdve azzal, hogy lenyomja a testem, mozgatni kezdem a csípõmet. Teljesen olyan, mint amikor a kutyák, vagy farkasok párzanak, az erõsebb van felül, õ az, aki dominál és párosodik kedvére. És figyelembe véve, hogy a drogbáróm tiszta ideg, nálam pedig elmentek otthonról éppen, olyan nyers állatias dugásba kezdünk, amilyet még Manuellel sem csináltam sosem. A csípõje csattanva vágódik a fenekemnek, miközben én hátrafelé lököm magam, így minden lökésénél az orgazmus határán táncolok. Ez õt is felajzza, így tempósan döngölni kezd, én pedig megadom magam neki, tegyen velem, amit csak akar. Érzem a fogait a vállamba mélyedni, érzem a farkának veszett pumpálását még a gyomromban is, érzem a combjaim közt ritmusra himbálózó farkam súlyát, és bekötött szemmel mindezt olyan intenzíven, hogy az önkívület határára sodródom. Nem is akarok visszajönni onnan, amíg nem lépek át rajta, aztán jön Eduardo hatalmas lökése és a borzongató gyönyör átszáguld rajtam, mint valami tébolyító hurrikán, majd kialszik minden fény és elcsendesül a világ.

Csodálatos.

Viharszürke szempárral ér a valóság, Eduardo hajol fölém, nem aggódva, hanem vágyakozva, birtoklóan simogatva a testem, a combját a lábaim közé nyomja, nem törõdve a sajgó heréimmel.

- Basszus! – morgok. – Direkt buzerálod a fájós golyóim mi?

- Hát persze – vigyorodik el.

- Ne is reméld, hogy még egyszer megmászhatsz ma – rázom a fejem. – Mert akkor holnap nem kapsz belõlem semmit… Nem lesz hozzá erõm.

- És mivel akarsz meggyõzni, hogy ne dugjalak meg újra? - búgja az ajkaim közé.

- Nem kell gyõzködnöm, azt te is beláthatod, hogy azért az én testem sem bír el mindent, fõleg egy olyan nyers baszás után, amit lenyomtunk az imént – magyarázom.

- Az imént? – kuncog. – Három órája volt cicám!

- Három órája? – vonom fel a szemöldököm, aztán felsimítok a mellkasára. – Be kell vallanom, ez volt életem dugása.

Látom a szemén, hogy meglepõdik, de hát ez az igazság. Manuel imádta a szexet, jó is volt az ágyban és elég perverz volt ahhoz, hogy mindenféléket kipróbáljunk. Volt kötözés is, de nem ilyen, mint most a drogbárómmal. Eduardóval valahogy minden, ami azelõtt csodás volt az ágyban, most még a csodásnál is jobb. Az átkozottul szerencsétlen helyzetem dacára is elismerem, hogy az ágyban az isten is egymásnak teremtett minket. Ettõl még nem biztos, hogy életben is maradok a végén, fõleg, hogy Esteban is azt mondta, Ricardónak, hogy ne élje bele magát a dolgokba velem, mert nem biztos, hogy élni fogok, miután már nem lesz rám szükségük úgymond. Viszont ezen majd a megfelelõ idõben kezdek aggódni, addig nem, most itt fekszik mellettem egy nagy dög, egy hím, aki türelmetlenül nyomja a combomhoz a merevedését, vele kell törõdnöm.

- Kössünk alkut, Eduardo – nézek a szemébe.

- Miféle alkura gondolsz kiscicám? – hajol fölém kíváncsian.

- Elfenekelsz és én olyan orálban részesítelek, amilyet még nem kaptál eddig senkitõl – vigyorgok.

- Áll az alku – bólint rá azonnal.

Halkan kuncogok egyet, mert pont erre számítottam. Megvárom, amíg elnyúlik a takarón, aztán fölé mászom, a csípõmet egyszerûen a mellkasára engedem, hogy így kézre álljon neki a seggem a fenekeléshez. Teketóriázás nélkül kapom a számba a kõkemény farkát, mohó szívásokkal veszek egyre többet a számba, amíg el nem tûntetem a tövéig. Nem érdekel, hogy a torkomban van a vége, imádok játszadozni a pasim farkával. Az most részletkérdés, hogy Eduardót tekinthetem-e egyáltalán a pasimnak, a játék a lényeg, hát játszom. Megmarkolom a tövénél és megszorítom, így egyszerre lesz kínzás és izgatás, amit teszek vele. Cirógatom a nyelvemmel kiélvezve az intenzív lüktetését és minden egyed ütést, amit a fenekemre mér, mohó szívással jutalmazok. Döbbenetesen hamar megtaláljuk a közös ritmust, már nem is agyalok rajta, miért mûködik vele minden ilyen egyértelmûen, miért érezzük egymást ilyen ösztönösen, csak élvezem, hogy így van és kész. A fenekem veszettül fáj, de minél inkább így van, annál jobban felizgulok, a csípõm idõnként mocorog Eduardo mellkasán, ahogy odadörzsölöm magam, de a jelek szerint nem zavarja, sokkal jobban érdekli, amit az ajkaimmal mûvelek. Kölcsönösen meggyötörjük egymást, így a végén eléggé megrázó a gyönyör, ami letarol minket, de erre vágytunk mindketten.

- Kibaszott kis bestia! – markol bele a fenekembe még utolsó kegyelemdöféskén, én pedig gátlástalanul kikiabálom a gyönyörömet.

Zihálva fekszünk, nem is mozdulunk, azt leszámítva, hogy idõnként megnyalom a farkát és megkarmolászom a combját. Hihetetlenül kisimultam, nem is emlékszem, mikor volt ilyen utoljára, de el tudnám viselni a jövõben is.

- Naaaaaaaaaa! – nyöszörgök, amikor a drogbáróm legördít magáról, aztán felnyalábol, és a fürdõbe visz.

Kénytelen vagyok belé kapaszkodni zuhanyzás közben, mivel a lábaim szívesen kimennének alólam, ha tehetnék. Bezzeg a drogbárón meg sem látszik, hogy mit mûveltünk az elmúlt órákban, bele tudnák rúgni érte, de úgy istenesen. A végén leültet a kád szélére, mert csörög a telefonja. Egy darabig ücsörgök ott, aztán megpillantom a mosógépen a zakóját, meg az alóla kivillanó fegyver markolatát. Azonnal éberré válok és pörögni kezd az agyam. Ha fegyvert hozott magával, akkor ez nem csak egy sima kiruccanás. Tudom, hogy nem lenne szabad, de lassan közelebb araszolok a mosógéphez és elhúzom a zakót a fegyverrõl. Láttam már hasonlót, apának is volt egy, amit azért vett, hogy megvédjen minket. Egyszer még azt is megmutatta, hogyan kell használni. A kezembe veszem, megtapogatom, elbabrálok vele, aztán feltûnik a csend, holott a drogbáróm elvileg telefonál. Elvileg pihenni jöttünk. Elvileg nem lehet semmi baj. Elvileg… Megfogom a fegyvert és lassan kisétálok a szobába, az üres szobába, aztán meghallom kintrõl a vita hangjait. Nem tudom, miért, de az ajtó mellé lépek, ezért amikor kinyílik, és a drogbáróm beviharzik a szobába nyomában egy idegen alakkal, nem is látnak. Eduardo nyugodtan hátat fordít neki, tehát bízik benne. Ami hibának bizonyul, mert a pasas fegyver húz elõ a zsebébõl és ráfogja.

- Most megdöglesz Eduardo! – morogja. – Nem hittem volna, hogy ilyen könnyû lesz!

Várok, de az ajtón nem jön be más, hát felemelem a fegyvert és a pasas tarkójához nyomom és jól hallhatóan ki is biztosítom.

- Lehetett hallani? – kérdezem fojtottan, de a pulzusom kétszázhúsz minimum.

Egyszerre fordulnak meg Eduardóval és mindketten döbbenten néznek rám, de nem érdekel, az adrenalin veszettül pumpál odabent, nem félek egyiküktõl sem.

- Nahát, a kis kurva! – vigyorog rám a fickó, aztán lehervad az arcáról a mosoly, amikor belelövök a lábába.

- Neked, Cameron! – mondom halálos nyugalomban, lenézve a fetrengõ férfire, továbbra is ráfogva a fegyvert.

Eduardo nem tétlenkedik, elveszi a fegyverét és átkutatja, tovább két kést elszedve tõle, aztán feláll és rám néz.

- Cameron! – szól rám.

- Ja, bocs! Ez a tiéd – nyújtom át a fegyvert, aztán visszasietek a fürdõbe.

Mégis mi a faszt mûvelek? Itt lett volna a lehetõség, hogy szabaduljak, én meg játszom itt a hõst. Miért nem tudok elszakadni Eduardótól? Miért?

Elég érdekes képet vág, nem tudnám megmondani, hogy fél, dühös vagy pedig izgatott, talán az összes együtt, de ez a ferde tekintet nem mindennapi az biztos.

Nem is tudom sokáig megállni nevetés nélkül. - Ne nézz már így!

- Hogy nézek? – morog fintorogva.

- Mint egy nagyon gyanakvó, haragos kiscica – vigyorgok rá, majd hátat fordítva neki indulok befelé a házba, de tudom hogy követ.

- Még jó, hogy gyanakszom. És ne fordíts nekem hátat, amikor kétségeim vannak – vágja hozzám a törölközõt.

Magamban vigyorogva lekanyarítom a vállamról és eljátszom a gondolattal, hogy ráhúzok vele a csinos kis seggére, de az utolsó pillanatban meggondolom magam és tovább megyek. Hamarosan úgyis megnevelem egy kicsit…

Nap közben kicsit változik az úti cél, az utolsó pillanatban módosítom, hogy semmi képen se lehessen kiszámítani. Az elõkészületek terén a módosítás nem sok vizet zavar, minden nagyobb városban van legalább két olyan hely, ami állandóan a rendelkezésemre áll, ha sürgõsen kellene.

Én magam intézkedem a maximális diszkréció érdekében, majd mikor mindennel készen vagyok, úgy döntök ideje lefeküdni. A szobámban arra számítok, hogy Cameron már alszik, mikor azonban benyitok szembetalálom magam egy szikrázó karamell szempárral. Kiegészítés képen pedig szexisen kócos haj és alig valamit takaró alsó…

Hm… nem jó választás, ha vitatkozni akar velem.

Egyenesen a fürdõbe megyek, mert ez az egyetlen módja, hogy ne vessem rá magam most azonnal, amikor ilyen szexi. Jó sokáig folyatom magamra a vizet, remélve hogy addig elalszik, de fölöslegesen is reménykedtem benne.

- Szinte látni a lila füstöt a fülednél – sétálok be. Õ ugyanott ül ahol eddig és dühösen fixíroz.

- Most már elmondhatnád, hová megyünk, és mit tervezel – kér számon duzzogva.

Vagyis még mindig emiatt van kiakadva, de ha csak ez kell neki… - Palmirába.

- Bõvebben?

- Palmirába, egy hotelbe.

- Ó, te… - morran fel, az ajkait vonallá préselve – Tudod mit? Kapd be!

Ezzel dühösen beveti magát az ágyba, én meg nevetve írok egy újabb tételt a számlájára.

Ha nem õ lenne az, nyöszörögõ szarkupacként kérne bocsánatot, de Cameronnal veszekedni izgató nem pedig dühítõ.

Félredobom a törölközõt és némán befekszem mellé, a hátához simulok, ha már õ nem kegyeskedik megmoccanni, majd átkarolom a mellkasát hogy még jobban magamhoz olvasszam.

- Hagyjál te nagy dög! – morog, a hangja fojtottak hallatszik a párna miatt.

- Be kéne tömni a szádat, amikor így morogsz. – jegyzem meg finoman.

- Azt hiszed, megenyhülök, ha a farkaddal kecsegtetsz?

Pillanatnyilag õ az egyetlen aki a farkamra gondol, de gyanítom hogyha ez ki is mondanám meglendíteni a könyökét. Így megint csak nem mondok semmit, inkább simogatom egy picit, hátha megenyhül és visszahúzza a karmait.

- Ugyan már, szöszi – suttogok a fülébe – Kiruccanunk, semmi egyéb. Hidd el, élvezni fogod. – én meg különösen - És most aludj, mert reggel hisztis leszel, ha nem pihensz eleget.

Van egy olyan érzésem, hogy úgy sem lesz sokáig nyugodt holnap. Legalább reggel kapjak egy simulós kiscicát, ha nap folyamán már nem.

Felhúzom magunkra a takarót, kicsit helyezkedem még hogy kényelmes legyen, majd a tenyerem birtoklón a csípõjére simítva hamar elalszom…

A reggel nem zökkenõmentes. Nincs cirkusz, de a csend magában is idegtépõ, ha a feszültség egy bizonyos személybõl úgy árad kifelé, mint valami radioaktív sugárzás: mindenkit megbetegít aki csak a közelébe megy. Még Eva is nagyobb körökben megy el mellett miközben kipakolja a reggelit, én mégis azt veszem észre, hogy állandóan vigyoroghatnékom van ha csak ránézek.

 Természetesen elnyomom a kényszert és nyugalmat erõltetve a vonásaimra. Elkészülök, de végig szemmel tartom az én vadmacskám, hátha szökni próbálna elõlem és a mai nap elõl.

- Te így szoktál lazítani? – mutat végig az rajtam. Azt hiszem most elõször szólalt meg mióta felébredt.

- Mi bajod van vele? – az öltöny kifogástalan, mint mindig.

- Úgy ki vagy nyalva, mintha valami tárgyalásra mennél. – gúnyolódik fintorogva.

- Még véletlenül sem nyaltál ki cicám.

- Te pedig még véletlenül sem árulod el, mit tervezel. Mégis milyen ruhákat vigyek a „lazításra”? – nyitja ki a szekrényt.

Még nem pakolt be?

- Szexiset. És nem kell túl sok azokból sem – kacsintok rá, húzva az idegeit. Valójában úgy sem lesz rajta sokáig ruha… – Siess, a kocsinál várlak.

Odalent megiszok egy pohár kávét, nem sietek vele, de mikor az üres pohár az asztal lapjára kerül még mindig nincs sehol. Hûvös mosolyra húzom az ajkaim és türelmesen várom hogy mikor hallom majd az ajtó nyitódását. Ez nagyjából egy negyedóra múlva történik meg mire én már rég a kocsinál várakozom.

- Mehetünk – néz fel rám nyugodt elégedettséggel miután bedobálta a holmiját hátra.

- Megáll az eszem. – minden áron bosszantani akar, de majd meglátjuk ki nevet a végén.

Én is beülök mellé a kocsiba, majd intek Pedronak hogy indulhat. Fel vagyok készülve a további piszkálódására, de egy szó nélkül kényelembe helyezi magát, s mint egy engedelmes kiscica simul hozzám, hamarosan pedig már csak az egyenletes szuszogása visszhangzik a fülemben.

Hihetetlen ez a Szöszi. Sosem tudom elõre mire számítsak tõle és ez nagyon tetszik…

A szálloda elõtt megállva ébresztem csak fel, elég megrázogatnom a vállát ahhoz, hogy kinyissa a szemét, de még mindig olyan mint aki nyitott szemmel alszik, legalábbis addig míg be nem terelem a szálloda halljába, ott azért már egy kicsivel élénkebben nézelõdik.

Jobb is, legalább nem vonja magunkra a figyelmet.

- Várost nézünk, vagy mi? – kérdezi érdektelenül miközben besétálunk a szobánkba.

- Nem hinném, hogy sokat fogsz látni a városból. – válaszolok körülnézve.

Minden pont úgy van ahogy lennie kell, bár már régen nem használtam ezt a helyet. A szoba csakis nekem van fenntartva, mondhatni örökös foglalásom van rá. Kíváncsian várom, hogy a Szöszi vajon felfedez-e valami nem ideillõt a nézelõdés közbe.

Fél percen belül kiszúrja az ágyat és közelebb is ólálkodik. Elég okos fiú õ, ezt már többször is bebizonyította, így ahhoz sem kell neki sok idõ, hogy felfogja a látványt és rájön mire is valók azok a kampók a falban.

-  Te perverz dög! Ne is reméld, hogy ebbe belerángatsz! – pördül meg vehemensen, csakhogy a mellkasomba ütközik.

- Mibe? – hajolok le hozzá, hogy az ajkaink egy vonalban legyenek.

- Nem vagyok kutya, hogy láncra verj! – morog, csábító szemei villámokat szórnak.

- Nem, egy engedetlen kiscica vagy, aki megfeledkezett róla, hogy mit ígért, ahogy arról is, ki parancsol neki. – súgom a szájába hidegen, talán picit elgondolkodik a viselkedésén.

Ha csak az elmúlt tizenkét órát vesszük, akkor is sokat rosszalkodott, amiért büntetést érdemel.

- Eduardo… - suttog tágra nyílt szemekkel, még a kapálózást is abbahagyja.

Tökéletes… nem szeretem ha ellenkeznek velem.

- Most pedig levetkõzöl és feltérdelsz az ágyra! – adom ki az utasítást – Öt perced van rá, Szöszi!

Egy pillanatig maga elé meredve hezitál, majd engedelmesen vetkõzni kezd. Minden egyes eldobott ruhadarabbal egyre jobban felizgat, pedig már a kocsiban is kívántam, végig csak arra tudtam gondolni, hogy mit akarok tenni vele…

Meztelenül az ágyhoz sétál és a közepére térdel. Vetek rá egy forró pillantást, majd az éjjeliszekrénybõl elõveszek egy sûrû szálú fekete kendõt, amin biztos nem fog átlátni és bekötöm vele a szemét. Sokkal izgalmasabb, ha nem tudja mire számítson…

- Ne merészelj megmozdulni! – súgom a fülébe. Nem nyúlok hozzá, még nem…

A fürdõszobából kihozom a sporttáskát amiben a súlyosabb kellékek vannak, majd gondosan a helyükre illesztem a láncokat, a végüket pedig egy fényes acélbilinccsel felkattintom a csuklójára. A kontraszt rögtön szembetûnik, a puha meleg bõr és a hideg acél egymás mellett…

Lassan veszem a levegõt, nem áll szándékomban sietni hisz elõttünk az egész délután, azon kívül órákig tudnám nézni ezt a kis vadmacskát. Ahogy a síri csendben telnek a másodpercek, csak az õ szuszogását lehet hallani, meg sem moccan, de miközben centirõl centire végignézek rajta egye izgatottabb lesz.

Ó, igen… tudtam, hogy nem hagyja hidegen az ilyesmi…

- Érzem, hogy bámulsz! – szólal meg halkan.

- Igen, nézem, ami az enyém!

Elmosolyodom mikor a farka lassan teljesen megkeményedik, a karjai pedig megfeszülnek a bilincs fogásában.

Ez az cicám… pontosan ezt várom el a szeretõmtõl!

- Imádod ezt hangoztatni mi? – morog vissza.

Mellé lépek és leguggolok az ágy mellé. Az illata rögtön az orromba kúszik, szinte megszédít, mint egy tömény parfüm. Hirtelen megmarkolom a farkát mire még a levegõ is benne reked. – Persze.

- Perverz… dög… - szisszen fel a vágytól – Mocskos… perverz… drogbáró…

- Ejnye, kiscica! Ma már másodszor sértegetsz. – súgom a fülébe - Ideje, hogy megbüntesselek!

Elengedem õt, a másik kezem pedig már lendül is, benne a fekete bõrbõl készült korbács, ami egy szempillantással késõbb csattan Cameron szexi seggén.

Összerándulva nyög fel, a kéjes hangot egyenesen az ágyékomban érzem mintha fizikailag is hozzám érne... Erõsebben markolom a korbácsot, a következõ csapások az egyik majd a másik domború félgömböt érik, hogy egyik oldal se maradjon ki a jóból. Aztán három csapás a hátára, mindig egyel feljebb.

A végére a teste elõre dõl, az ujjai a bilincs láncára szorulnak…

- Teh… ezérth még megfizetsz!

- Itt most te vagy az egyetlen aki fizetni fog cicám. Mennyivel is tartozol? – ülök le mellé a matrac szélére, az ujjaim gyengéden érintik a fenekén rózsaszínessé váló bõrt. Szinte égeti az ujjaimat, de hamar elrántja magát tõlem. – Szóval ne érjek hozzád mi?

Felemelem a korbácsot é azzal simítok végig az egész testén, majd vigyorogva az álló farkán is végighúzom a hasított bõrcsíkokat.

- Ahh a francba…!

- Úgy bizony. – simogatom tovább, hiába próbál elhúzódni, egyre izgatottabb lesz… - Akkor számoljunk. – abbahagyom az ingerlését, aztán egészen közel hajolok a füléhez és magamba szívom az illatát. – Hány percig kellett várnom rád reggel hm? Élveztek a zuhanyt Cameron?

- Fulladj meg!

- Huszonegy perc. – szólalok meg utoljára, mielõtt elhúzódnék még megharapdálom kicsit a fülét, ezután kíméletlenül felemelem az ostort, az elõbbinél picit nagyobb lendülettel és lecsapok a hátára.

A gerince gyönyörûen hajlik, mint egy rugalmas íj, a hangja pedig még annál is izgatóbb ahogy betölti a szoba csöndjét. A nadrágom majd szétreped a vágyamtól, most veszem igazán hasznát az önkontrollomnak, máskülönben nem bírnám ki hogy meg ne csókoljam.

A tízedik csapásnál, mikor már zihálva nyögdécsel megállok egy kicsit.

- Térdeket szét. – utasítom halkan, õ pedig lassan megteszi.

Az ujjaimmal a combja felsõ részére simítok csak hogy ingereljem, de mikor összezárná a lábát a semmibõl egy újabbat csapos a seggére, ami már így is szép piros.

- Nem mondtam hogy megmozdulhatsz. – suttogom gonoszul a bõrébe, majd egy gyengéd csókot lehelek a fenekére. A teste forró és nagyon érzékeny, de figyelek rá hogy ne használjak komolyabb erõt.

- Úhgy utállak… - morogja két lélegzetvétel között.

Felnevetek. – Ez a részed itt nem ezt mondja. – cirógatom meg az ostorral a farkát, már-már kínzó lassúsággal. – De még hátra van tizenegy.

- Nem ér, csalsz! Az elsõ hatot nem számoltad! – morog dühösen.

- Az csak a kamat volt Szöszi. – vigyorgok élvezettel, majd a nyakához hajolva megcsókolok egy érzékeny pontot és ráadásként meg is harapdálom picit, had nyöszörögjön még – És azt javaslom… - újabb csók - … ne tereld el a figyelmem, mert a kamat percrõl percre nõ.

Gyorsan elhúzom tõle és mielõtt még megszólalhatna már suhintok is a korbáccsal a lábai közé, úgy hogy a legérzékenyebb részekre csípjen a bõr vége.

Sikítva szorítja össze a fenekét, még azt is hihetném hogy tényleg fájt neki, ha nem látnám a borzongást, ami végigfut rajta, a farka hegyén pedig megjelenik egy áttetszõ csepp. Megvárom míg ellazul, aztán a következõ öt csapás szintén erogén területre érkezik, a feszes kis seggét is gyötröm még majd a legutolsót a combjaira mérem. Ekkora már szabályosan remeg, a homlokán verejtékcseppek gyöngyöznek az erõfeszítéstõl.

Sokat elmond az is, hogy nem szólal meg…

- Kimerültél cicám? Mert még csak most kezdjük el igazán. – suttogom a fülébe, forró leheletemmel végigsimítok a nyakán, majd a kezem rákulcsolom a kõkemény farkára. – Nem élvezhetsz el, amíg engedélyt nem adok rá.

- Ahkkor engedj el te… ha ahhh…!

- Sajnos nem értettem tisztán. Csak nem azt akarod mondani, hogy még nem volt elég?

- Te szemét… mocsok… - nyögi dühösen ficánkolva.

Átsétálok a szobán a sarokban álló zsúrkocsihoz és töltök magamnak egy kis whisky-t. Lassan belekortyolok aztán visszasétálok hozzá, komótos léptekkel hogy egy kicsit szusszanhasson és közben tovább húzzam az idegeit, amik így is pattanásig feszülnek már. Azon kívül, ha akarnék se tudnék ekkora merevedéssel gyorsabban menni.

- Igyál Szöszi, nehogy még kiszáradj nekem. – tartom a poharat a szájához, majd finoman megdöntöm, hogy pár kortyot lenyelhessen belõle. Ez ugyanaz a márka amit otthon is tartok. – Milyen érzés megkorbácsolva? Ég már a segged?

- Talán próbáld ki! – mosolyog gúnyosan.

- Ha még van erõd szemtelenkedni akkor egész jól vagy. Helyes, mert úgy is le akartalak kicsit hûteni. – mondom nyugodtan.

Kiiszom a whiskym maradékát, majd a pohárban lötyögõ jégre pillantok és kiemelek egyet.

- Nyald le! – tartom a szája elé.

Szétnyitja az ajkait, s mintha csak valami nyalóka lenne közéjük veszi és körbeszopogatja.

A farkam nagyot rándul a nadrágban, akaratlanul is felszisszenek, mert elég közeli tapasztalatom van arról milyen ügyesen tudja használni a nyelvét. Látom, hogy elmosolyodik, a kis dög pontosan tudja, hogy legszívesebben most rögtön megdugnám, én pedig azt tudom, hogy õ is legalább annyira akarja hogy benne legyek mint én.

Épp ezért nem kapja még meg…

Elveszem a szájától a jeget és finoman a vállához érintem. Rögtön elkezd olvadni, hisz szinte lángol a bõre, a hûvös cseppek végigfolynak a hátán mire sziszegve tekergõzik, a cseppecskék pedig a fenek partjai között tûnnek el.

Lassan végigkövetem az összes halvány csíkon, direkt kínozva azzal hogy a veréstõl érzékennyé vált bõrén körözök. Bejárom az egész hátát, míg a jég teljesen el nem olvad az ujjaim között, akkor azonban kiveszek egy újabbat a pohárból és azt is a szája elé tartom. Engedelmesen körbenyalja, most viszont már a fenekét veszem vele célba. Lágyan körberajzolok minden szexi domborulatot, nem tud elhúzódni a bilincs miatt hiába próbál, hiába nyöszörög meg morog, az a jég nem megy onnan sehová.

- Lehûltél már cicus? – hajolok a szájához mikor elolvadt a második darab is.

Elõre lendül mielõtt még megállíthatnám, a száját az enyémhez szorítva keményen megcsókol, szinte marcangol, de nem bánom. Visszazavarom a nyelvét a szájába, a fogamat a puha húsba mélyesztem mire felnyög. Belemarkolok a hajába és hátrébb rántom.

- Úgy tûnik még elég forró vagy…

- Baszódj meg teh… köcsög…

Megrántom a haját. – Imádom a mocskos szádat, de tartsd inkább csukva mielõtt beleteszek valamit.

- Próbáld meg!

Nem válaszolok, helyett inkább gonosz mosollyal – amit persze nem láthat – egy újabb darab jeget szorítok a szájához hogy leszopogassa róla a whiskyt, amikor pedig végzett a kezemet a lábai közé vezetem. A belsõ combján húzom végig a jégkockát, majd a heréin amiket aztán a másik kezemmel összefogva masszírozni kezdek, élvezve a mély nyögéseket, amiket kiváltok belõle.

- Neee… - nyöszörgi vadítón.

Próbál elhúzódni a hideg elõl, összeránduló izmokkal fogadja az érzést, ahogy lassan, nagyon lassan végigszántok az ánusza fölött is, a heréit szorító kezem pedig a mellkasára simul.

- Az a baj Szöszi, hogy hiába hûtelek le kívülrõl… - a bejáratához nyomom a jeget és egy gyors mozdulattal mélyen benyomom - …ha belül lángolsz…

A kimondottan szenvedélyes csókolózást ezúttal nem követi hancúrozás, csak összebújunk, illetve Eduardo betakar a színizom testével. Altatni ezúttal sem kell, az éjszakai melózás azért rendesen leszív. Mielõtt bealszom, még eszemben van, hogy szóljak neki, reggel eszébe ne jusson felkelteni, a végén azonban elmarad. Mélyen alszom, azt is csak halványan érzékelem, hogy a drogbáróm kicsusszan mellõlem az ágyból, viszont nem maradok sokáig egyedül, diszkréten berregõ társaságom érkezik, hogy visszaaltasson. Bevallom, nincs túl nehéz dolga, csak kicsit kell berregnie és már alszom is újra. Egészen megkedveltem Eduardo rusnya kis kedvencét, fõleg, hogy altatóként is igen jól funkciónál.

Az meg sem lep már, hogy egyedül ébredek, kicsit sem zavar. Ha eljutok odáig, hogy a drogbáróm karjában ébredek, akkor meg is írhatom a végrendeletemet, mert az azt jelentené, hogy beleszerettem. Végzetes lenne ennél is jobban belebonyolódni, hiszen már most is több élvezetet találok a helyzetben, mint indokolt volna. És ez nagyon nem jó így, komolyan nem, de ez van és kész.

Az öltözködéssel nem sokat veszõdöm, csak egy fürdõnacit kapok magamra, majd leosonok a konyhába és kiudvarolok magamnak egy kis kávét, meg néhány pirítóst. A házban dolgozó nõk imádnak, gondolom, felüdülés nekik, hogy én nem vagyok veszélyes, és még kedves is vagyok velük. Csevegés közben elfogyasztom a reggelit, majd birtokba veszem a medencét. Élvezem, hogy egyedül lehetek, hiszen ide Eduardo emberei sem jönnek le, talán a drogbáróm nem akarja, hogy félmeztelenül lássanak, bár ebben nem vagyok biztos egy kicsit sem. A lényeg, hogy egyedül lehetek, a vízben pedig kitisztul a fejem, helyre kerülnek a gondolataim. Nagyon élvezem az úszkálást, nem is megyek kis a partra, csak amikor már fáradt vagyok. Elnyúlok a napozóágyon, és élvezem a napsütést, amíg árnyék nem vetül rám.

- Te aztán tényleg szereted a vizet.

- Imádom a vizet – mosolygok pontosítva a mondatát. – És azt is, hogy ez a baromi nagy medence csak az enyém.

- Jó pár olyan élvezeti cikk van itt, ami jelenleg csak a tiéd – ül le a másik napozóágyra.

Persze nem kerüli el a figyelmemet, milyen átéléssel legelteti rajtam a szemeit. Még a pillantásából is süt, hogy a magáénak tart. És nem tudom vitatni.

- Jelenleg? – kérdezek rá kíváncsian.

- Míg nem döntök úgy, hogy csatlakozom.

- Ne fogd vissza magad, drogbáróm – támaszkodom a térdére és odahajolok egy csókra.

Azonnal a derekamra simul a keze, egyrészt, hogy megtartson, másrészt, mert imádja a testemet simogatni. Belemordul a csókba, amikor megszívom kicsit a nyelvét játék közben. Válaszként megbillenti a fejemet, belemarkol a hajamba, így mélyíti el a csókunkat. Egészen beleolvadok a karjába, aztán az oxigénhiány miatt véget vetünk a mámorító pillanatnak. Pihegve húzódom hátrébb, a fogaimat az alsóajkamba mélyesztem. Azonnal odatapad a tekintete, imádja a számat, azt már kevésbé, amikor így összeharapom.

- Most el akarsz csábítani Szöszi?

- Azt hittem, azt már megtettem – rebbentem meg a szempillámat ártatlanságot színlelve.

- Mindig megteszed – ingatja a fejét, de nem rosszallóan.

- De nem bánod – vigyorgok.

- Nem – simogatja a hátamat. – Elég meleg vagy Szöszi.

- Mint a kályha – nevetek.

- Menj be, mielõtt ropogósra sülsz és holnap nem érhetek majd hozzád – áll fel.

- Az attól függ, mennyire akarsz majd hozzám érni – állok meg vele szemben törölközõvel a vállamon.

A nyakamra siklik a tekintete, majd magához húz. Nem bocsánatkérésként teszi, hiszen csak megjelölte, ami az övé.

- Eléggé Cameron – néz a szemembe, aztán végigcsókolja az összes foltomat.

Csak közelebb lépek hozzá, de nem állítom meg, ezt a nehéz lépést neki kell megtennie. És látszik, hogy nehezen enged el.

- Úgy emlékszem, még tartozol nekem valamivel – súgja a fülembe.

- Csodálkoztam volna, ha elfelejted – nézek fel rá izgatottan. – Mit szeretnél?

- Szeretem ezt a mondatot hallani a szádból – lép hátra. – Majd meglátjuk, holnap korán reggel indulunk.

Bólintok, bár nem örülök a reggeli kelésnek, aztán el is komorulok, amire rögtön felfigyel, ahogy egy ragadozótól elvárható.

- Problémád van valamivel? – kérdez rá azonnal.

- Nem panaszkodom, vagy ilyesmi – kezdem, ügyelve minden szavamra -,… de minek menjek veled, ha te… dolgozol? Velem mi lesz addig? Bezársz egy szobába, amíg nem végzel? – morgok a végére, mert tényleg dühít a gondolat, hogy ilyesmit tehet velem.

- Egy szóval sem mondtam, hogy bármi dolgom lesz – mosolyog halványan.

Aha. Még el is hinném neki, ha nem mosolyogna hozzá, ugyanis ezt nem viszi túlzásba. Ez csak két dolgot jelenthet, vagy nem akarja elárulni, hogy mi dolga van ott, ahová megyünk, vagy olyan mocskos kis dolgot tervez velem, ami már most szórakoztatja. Nem tudom, milyen képet vághatok, de õ kuncog rajta.

- Ne nézz már így! – kuncog tovább.

- Hogy nézek? – morgok.

- Mint egy nagyon gyanakvó, haragos kiscica – vigyorog, aztán hátat fordítva elindul a ház felé.

- Még jó, hogy gyanakszom – közlöm. – És ne fordíts nekem hátat, amikor kétségeim vannak – vágom hozzá a törölközõt.

De csak megy tovább rendületlenül, magasról tojva rá, hogy kicsit sem gyõzött meg a mondandójával. Ilyenkor legszívesebben rávetném magam és kitekerném a nyakát, nem mintha erre a legkisebb esélyem lenne, hiszen kb. háromszor akkora, mint én, arról nem is beszélve, hogy sokkal erõsebb is, maximum a fogócskában lehetnék ellenfele és ott sem biztos, hogy sokáig. Nem tehetek róla, de pörög az agyam, próbálom kitalálni, mi tervezhet a drogbáróm, de minél jobban agyalok rajta, annál rosszabb variációk jutnak eszembe és annál gondterheltebb leszek. Az sem segít, hogy Eduardo valamikor éjfél elõtt esik be a hálóba. Hiába nézek rá morcosan, nem szól semmit, csak bevonul a fürdõbe. Esküszöm majd egy órát eltökörészik odabent, én pedig majd felrobbanok az idegtõl várakozás közben.

- Szinte látni a lila füstöt a fülednél – sétál be egy szál törölközõvel a derekán és leplezetlen vigyorral az arcán.

- Most már elmondhatnád, hová megyünk, és mit tervezel – mondom durcásan, utálom a titkolózást.

- Palmirába – tájékoztat.

- Bõvebben? – pillantok rá.

- Palmirába, egy hotelbe – feleli.

- Ó, te… - morgok. – Tudod mit? Kapd be! – fekszem le hátat fordítva neki.

És van pofája kinevetni. Hát én nem vagyok vicces kedvemben, juszt sem fordulok felé, csak azért sem. Ettõl még persze érzem, amikor befekszik mellém az ágyba, mert a tusfürdõjének illata bekúszik az orromba, a meztelen bõre pedig a hátamhoz simul, egyéb testrészei pedig egészen máshová.

- Hagyjál te nagy dög! – morgok a párnába.

- Be kéne tömni a szádat, amikor így morogsz – közli.

- Azt hiszed, megenyhülök, ha a farkaddal kecsegtetsz? – pattogok tovább.

Egyszerûen elneveti magát, egyenesen bele a tarkómba, amitõl kellemesen izgató bizsergés szalad végig a gerincemen, aztán szétárad a testemben, a mellbimbóim megkeményednek, a farkam megrándul a lábaim közt. Nem tehetek a reakciókról, Eduardo egyszerûen ilyen intenzíven hat az érzékeimre. Rajta kívül senkinek nem megy ez.  Micsoda pofátlanság az élettõl! De komolyan.  

- Ugyan már, szöszi – susog a fülembe. – Kiruccanunk, semmi egyéb. Hidd el, élvezni fogod. És most aludj, mert reggel hisztis leszel, ha nem pihensz eleget.

Még közelebb araszol hozzám, ha ez lehetséges egyáltalán, hiszen eddig is rám tapadt, felhúzza ránk a takarót, a csípõmre simítja a tenyerét és szemrebbenés nélkül elalszik. Nekem nem megy ilyen könnyen, egyfolytában jár az agyam. Szerintem a végén azért sikerül egyáltalán elaludnom, mert kikészülök az elméletgyártástól. Reggel baltás gyilkos hangulatban vagyok, miután Eduardo felkelt, az általam legutáltabb dolgok listáján elõkelõ helyen szerepel a korán kelés. Õ persze már talpig gálában van, elegáns öltöny, nyakkendõ, bõrcipõ. Az álmosságot azonnal kiûzi a szemembõl az újra fellobbanó gyanú, miszerint a drogbáróm sunnyog, nem is kicsit.

- Te így szoktál lazítani? – mutatok az öltözékére.

- Mi bajod van vele? – érdeklõdik.

- Úgy ki vagy nyalva, mintha valami tárgyalásra mennél – felelem.

- Még véletlenül sem nyaltál ki cicám – jegyzi meg a nyilvánvaló tényt.

- Te pedig még véletlenül sem árulod el, mit tervezel – vágok vissza. – Mégis milyen ruhákat vigyek a „lazításra”? – nyitom a szekrényt.

- Szexiset – vágja rá azonnal. – És nem kell túl sok azokból sem – kacsint rám. – Siess, a kocsinál várlak.

Gondoskodom róla, hogy tényleg várnia kelljen. Még letusolok, iszom egy kávét, azt, mint egy kis herceg lesétálok a kocsihoz a motyómmal, majd bedobom a csomagtartóba és behuppanok a kocsiba.

- Mehetünk – nézek ki Eduardóra.

- Megáll az eszem – rázza meg a fejét hitetlenkedve, aztán beül mellém.

Szeretnék kötözködni vele, meg piszkálni, amiért ilyen sunyi, de ehelyett, csak a vállának dõlök és bealszom. Az illata megnyugtat, ahogy az ölelõ karja is, túlságosan is gyorsan megenyhülök az irányában, pedig dühösnek kéne lennem, nagyon is dühösnek. Mégsem vagyok az, inkább csak elõjátéknak tartom a piszkálódást és a duzzogást.

Arra ébredek, hogy a drogbáróm finoman rázogatja a vállamat. Álmosan pislogva nézek a szállodára, hirtelen nem is értem, mit keresünk itt, aztán amikor Eduardo beterel az ajtón, már felrémlik, hogy állítólag lazítani jöttünk ide, amit továbbra sem hiszek el.

- Várost nézünk, vagy mi? – érdeklõdöm besétálva a szobába.

- Nem hinném, hogy sokat fogsz látni a városból – közli velem.

Hallom, hogy csukódik az ajtó és kattan a zár, mégsem fordulok meg, hanem nézelõdni kezdek. A szoba kellemes, fekete és zöld színek uralnak mindent, az ablakok nyitva vannak, hogy mozogjon a levegõ, amire esély sincs, hiszen akkor a páratartalom, hogy nincs az a szél, ami segítene rajta. A berendezés pont olyan, mint bármelyik hotelben, kivéve az ágyat, mert azzal valami nem stimmel. Amikor közelebb megyek, meglátom az ágytámla fölött falba vert kampókat, majd ahogy felfelé pillantok, a plafonban lévõ kampót is befogja a tekintetem. A felfogásom nem túl lassú, így viszonylag gyorsan összerakom a képet.

-  Te perverz dög! Ne is reméld, hogy ebbe belerángatsz!

Ingerülten pördülök meg, aztán felkenõdöm Eduardo mellkasára. Basszus, észre sem vettem, mikor lopakodott a hátam mögé.

 - Mibe? – hajol le hozzám.

- Nem vagyok kutya, hogy láncra verj! – morgok, de már visszafogottabban.

- Nem, egy engedetlen kiscica vagy, aki megfeledkezett róla, hogy mit ígért, ahogy arról is, ki parancsol neki – súgja az ajkaim közé, de úgy, hogy a félelemtõl összeugrik a gyomrom, a vágytól pedig az ölem.

- Eduardo… - suttogom.

- Most pedig levetkõzöl és feltérdelsz az ágyra! – közli. – Öt perced van rá, Szöszi!

Eszemben sincs ellenkezni vele, amikor ilyen. Igaza van, már majdnem elfelejtettem, hogy mi nem egy szerelmes pár vagyunk, hanem a gazda meg a kis kedvence. Leveszem a ruháimat és a fotelbe hajítom, majd vele szemben feltérdelek az ágyra, ahogy parancsolta, aztán figyelem, ahogy felém sétál, majd az egyik fiókból egy fekete kendõt vesz elõ, amivel beköti a szemem.

- Ne merészelj megmozdulni! – súgja a fülembe.

Nyugtalan vagyok, fõleg így, hogy szart sem látok, csak a hangokat hallom, ajtók nyílását, láncok csörrenését, majd az üvöltõ csöndet, mielõtt a drogbáróm megfogja a csuklóimat és felkattintja rájuk a bilincseket. Utána csak azt érzem, hogy felhúzza a karjaimat, nyilván a plafonon lévõ kampóba akasztja a láncot. Ezután jó darabig nem történik semmi, de magamon érzem a tekintetét, szinte égeti a bõrömet.

- Érzem, hogy bámulsz! – szólalok meg, mert nem bírom a csendet.

- Igen, nézem, ami az enyém! – hallom a rekedtes hangot egészen közelrõl.

Van valami eszméletlenül izgató abban, ahogy azt mondja, az övé vagyok, a testem szinte azonnal reagál, a mellbimbóimmal üveget lehetne vágni, a farkamba pedig szép lassan leáramlik a vér.

- Imádod ezt hangoztatni mi? – morgok rá.

- Persze – markolja meg a farkamat, amitõl megfeszül az egész testem.

- Perverz… dög… - szisszenek fel. – Mocskos… perverz… drogbáró…

- Ejnye, kiscica! Ma már másodszor sértegetsz. Ideje, hogy megbüntesselek! – súgja a fülembe.

Hirtelen enged el, és szinte hiányozni kezd, hogy hozzám érjen. Aztán meghallom a suhintást a levegõben és tudom, mi következik majd…

Akkor miért érzek heves izgalmat, ahelyett, hogy félnék?

- Meg tudom csinálni – jelenti ki rövid gondolkodás után – De azért van egy kérdésem.

- Hallgatlak.

- Ez a titokzatos Angel, tud zûrt kavarni, ha úgy adódik? – méricskél kíváncsian.

- Miért csinálna zûrt? – min jár a feje az én vadmacskámnak?

Elkomorul, látni rajta, hogy még neki sem tetszik az, amit közöl. - Mindketten tudjuk, hogy elõbb-utóbb kevés lesz Ricardónak, hogy csak infót kap tõlem.

- Arra célzol, hogy téged is akar majd? – kérdezem kemény hangon.

Az elképzelés is, hogy az az undorító féreg a közelében van nap mint nap, és vágyik rá… ökölbe szorul a kezem a haragtól, de nyomban erejét veszem az elharapózó indulatnak.

Nem. Ricardo nem kapja meg õt bármennyire is sóvárogna utána, különben megölöm.

- Persze. De nem az irántam érzett lángoló szenvedély miatt, csak minden kell neki, ami a tiéd, így én is. – ebben nem lennék olyan biztos, láttam milyen szemekkel nézett rá - Azt kinézem belõle, hogy az orrod alá dörgölné, hogy megölessen veled, miután nincs már szüksége rám. Ezt valahogy kihagynám, még a gondolat is undorít, hogy hozzám érjen. – ebben viszont egyetértünk - Szóval jó lenne, ha Angel kavarna némi zûrt, ha forróvá válik a helyzet és jelzek neki.

Valami biztosíték mindenképpen kell volna a biztonságára. - Persze, megoldható.

- Nem kell emlékeztetned rá, hogy ezt nem sokszor lehet eljátszani, annyira még Ricardo sem hülye. – teszi hozzá okosan és rá is bólintok.

- Valóban így van.

- És nem tudjuk, Esteban mennyire figyeli majd, hogy mit csinálunk Ricardóval.

Magamban mosolygok, bár kívülrõl meg sem rezzen az arcom. Nem akármilyen szöszit szedtem össze magamnak. Kiderült, hogy több haszna van, mintha egy tapasztalt kémet kerestem volna. - Gondolkodsz, ez tetszik.

- Kénytelen vagyok, túl sok a változó – túr frusztráltan a hajába.

- Senki nem állította, hogy könnyû lesz. – fõleg olyannak, aki éppen csak belekóstolt ebbe a világba - Ezért kérdeztem, hogy meg tudod-e csinálni.

- És én azt mondtam, hogy megcsinálom, de ettõl még lefedezném magam, és nem úgy, ahogy a megvillanó szemeid alapján gondolod. Bár nem isten ellen való gondolat – kacsint rám vidáman.

Nocsak, már a gondolataimat is kitalálja? Túlságosan elengedtem magam a közelében ha ilyen hamar kezd kiismerni. A kérdés az, hogy ez építõleg, vagy rombolón hat majd mindenre?

- Az én gondolataim sosem azok – válaszolom kitérõn, mire nevetni kezd.

- Hogy nem szakad rád a plafon!

- Nagyon masszív.

- Mint te – pillant fel mosolyogva, csillogó tekintettel.

- Pontosan. – így kell lennie, különben egy szép pofi elég lett volna ahhoz, hogy összedöntse azt, amit kemény kitartással és nem kevés munkával felépítettem magam köré.

Maga a tény, hogy ez egyáltalán megfordult a fejemben Cameron miatt, veszélyes mindkettõnkre nézve. Az elsõ pillanattól fogva úgy tudja a napjai meg vannak számlálva miattam és csakis rajtam múlik, hogy ez ne így legyen. Nem szabad, hogy túl mélyre lásson azzal az intelligens, szexi szempárral. Nem szabad…

Besétál a házba, én komoran követem míg õ fesztelenül lépked elõttem.

- Pontosan. De továbbra is a saját módszereimmel csinálom a dolgokat.

- Megbeszéltük, bár nem feltétlenül értek egyet.

- Az nem baj, ennyi nekem is jár – mosolyog hátra – És most letusolok, aztán visszamegyek aludni, mert estére olyan leszek, mint a mosott szar.

Ezzel elfordul és szó nélkül faképnél hagy.

Némán leülök a kanapéra, meggyújtok egy szivart, majd Benito is megjelenik a szobában, lazán mellém ugorva heveredik el.

- Cameron… mihez kezdjek veled?

***

A Juarez kikötõ látszólag romos, elhanyagolt területét ma este motorcsónakok zúgása tölti be. Az alig megvilágított partvidék sziklái homályosan meredeznek a víz fölé, ezek a hajósok azonban már fejbõl tudják mindegyik helyét, hogy hol milyen az öböl merülése, vagy melyik áramlat sodorhatja beljebb õket mint szeretnék.

Nehéz rakománnyal kockázatos, fõleg úgy, hogy a csomag többet ér, mint maga a szállító eszköz. Talán annak a duplája is.

Az utolsó nagyobb szállítmány ebben a hónapban, ezért felügyelem személyesen a berakodást hogy minden simán menjen. A nemrég kapott hírek fényében duplán elõvigyázatosnak kell lennem, de még nem kezdõdött el ténylegesen az az átkozott építkezés, így szabadon mozoghatunk. Ami rögtön megváltozik majd, ha a klub biztonsági kamerái rögzíteni fognak mindenféle tranzakciót. Ez az egész csak bonyolítja az üzletet, mert azt senki ne akarja bemesélni nekem, hogy valóban egy sztriptíz klubot építenének a semmi közepére, ahová a részeg idióták még taxival se jutnának el a földutak állapota miatt.

Az utolsó csomag is a csónakra kerül, a kapitány átveszi a lóvét, majd indul is, hogy még hajnal elõtt célba érjenek mielõtt a parti õrség szagot fogna.

- Két hét múlva jelentkezem. – biccentek oda a telep vezetõjének, aki idegesebb a szokottnál.

- Fõnök, mi legyen az idegenekkel? Ha egyikük betéved a kikötõbe és szaglászni kezd…

- Nem fognak idejönni, annyira nem hülyék. – szakítom félbe, a szivarom vége felizzik a sötétben, majd kifújom a füstöt mielõtt újból megszólalnék – Ha mégis, intézd el õket. Ne legyenek tanúk.

- Értettem fõnök, úgy lesz ahogy akarja. – biztosít az fegyvertokjára markolva, mintha már most elképzelné, hogy használja.

Tekintetemmel körbepásztázom a helyet, megszokásból idõzök el az emberek arcán, de ugyanazokat látom, akiket mindig. Minden rendben van, mégis… rossz elõérzetem van és ez nem tetszik. Kurvára nem.

- Menjünk José.

A kocsival már hazafelé tartunk amikor csörög a mobilom. Furcsa, mert ilyenkor nem várnék hívást, csakis egyetlen ember van, akinek meghagytam, hogy bármikor és azonnal hívjon ha gáz van, így meg sem lepõdöm a kijelzõn villogó név láttán.

- Hallgatlak. – szólok bele feszülten.

- Cameron ma korábban indult el a Margaritából. – hallom Angel nyugodt hangját, mégis megkérdezem.

- Történt valami?

- Semmi gyanús Uram, de azért követtem míg haza nem ér. A fekete terepjáró még mindig figyeli az elágazást.

- Követte Pedrot? – Angel jelentette hogy az utóbbi két napban, az a kocsi Cameront is követi.

- Igen, de csak a város széléig.

Nyilván nem akarnak feltûnést kelteni azzal, hogy olyan helyre menjenek ahová nem kéne. Ha nem megyünk be akkor abba a butikba és a méretes üvegablakoknak köszönhetõen nem szúrja ki azt a kocsit, lehet, hogy még most is észrevétlenek lennének a mocskok. Mindenestre most már Cameront is megfigyelik.

Hogy ez azért van-e, mert akarnak tõle valamit, vagy mert egyszerre dolgozik ismét a Margaritába és áll kapcsolatban velem, nem tudom. De épp elég idõt adtam nekik arra, hogy csendben lekopjanak, mielõtt elfogy a türelmem.

Angelre péntekig nem lesz szükségem, a szöszi szabadnapos lesz, csütörtökön pedig úgy is elhagyjuk a várost. Tökéletes alkalom lesz hogy megszabaduljak a zavaró tényezõktõl.

Ricardoval, az építkezéssel és ezzel a rejtélyes Estebannal, pedig majd utána foglalkozom.

Otthon az egyik vendégszobában fekszem le, de csak pár órát alszom, mert még mindig nem hagy nyugodni egyfajta rossz elõérzet. Az ösztöneim máskor is hamarább figyelmeztettek a bajra, mint az elõjelek, de most nem tudok rájönni mi lehet a gond és ez rohadtul idegesít.

Annyira, hogy miután elkészültem és megittam két pohár méregerõs kávét, a szobámban várakozom, míg Cameron a fürdõben készülõdik.

A Szöszi mindig képes arra, hogy elterelje a figyelmem még akkor is ha nagyon pipa vagyok és most pont erre van szükségem.

Nem számít rám, így mikor kilép a fürdõbõl megrándul ijedtében, de gyorsan összeszedi magát, bár enyhe rosszallással villan felém a tekintete.

- Hello, szöszi! – köszöntöm, de meg sem moccan.

- Hello, drogbáró! – biccent felém kimérten.

Nem pont erre számítottam, nem ideális ha akkor húzódozik, amikor ideges vagyok, de az is érdekelne, ezúttal min húzta fel azt a szépen formált orrocskáját, ha itthon sem voltam. Újabban egész készséges kis vadmacska. Amikor befogtam, arra számítottam, hogy majd jó ideig tart míg betöröm, de kellemes meglepetés, hogy nem így lett.

Szó nélkül lép a hifihez, kíváncsian várom most mit talál ki és míg a zenéket váltogatja, megcsodálhatom a szûk nadrágba bújtatott formás lábait, a szexi kerek fenekét ami pont a markomba illik.

Aztán elkezdõdik egy szám, mire lassan megfordul, beleadva egy csipetnyi erotikát a hétköznapi mozdulatba. Rögtön tudom mi jár a fejében, s mikor lassan, érzékien ringatni kezdi a csípõjét hátradõlök a fotelben, úgy figyelem. Nem sieti el, ráérõsen simogatja a mellkasát, amire ráfeszül a felsõje, egyre közelebb táncol hozzám és minél közelebb ér, a feszültség annál gyorsabban illan el a gerincembõl és adja át a helyet egy egészen másfajta izgalomnak.

Elém érve besimít a felsõje alá, ki-kivillantja a köldökét, napbarnított bõre forró, erotikus gondolatokat juttat eszembe, aztán lassan vetkõzni kezd elõttem, de a táncot továbbra sem hagyja abba. A levegõ szinte izzik a zene ütemére, de bármennyire is szeretném most elkapni és az ölembe rántani, nem teszem, mert ezt is élvezem. Cameron pedig mint egy profi a térdeimre markol, az ajkaiba harapva löki szét õket hogy közéjük állhasson és tovább feszítse a húrt azzal, hogy pár centire tõlem ringatja magát.

Az ölembe ülve folytatja tovább, a feneke pont a farkamon csúszkál amitõl az egy pillanat alatt kõkemény lesz, de tovább folytatja az incselkedést. Az ujjaim belemélyednek a fotel bõrhuzatjába és még mindig csak figyelem, minden szabad bõrfelületet éhesen mérek végig, elõre eltervezve hol akarom majd megízlelni, ha egyszer abbahagyja ezt az érzéki kis játékot.

Mert természetesen ez is az, egy újabb játék a kifogyhatatlannak tûnõ repertoárból…

Amikor végül elhalkul a zene szembefordulva velem csókol meg, miközben hozzám simulva elhelyezkedik.

- Úgy döntöttél szukásat játszol? – markolok a hajába, hátrahúzva a fejét harapdálom meg a nyakát.

- Igen, pontosan így döntöttem – kuncog élvetegen.

- Tetszik – morgom két csók között – Jól táncolsz, nagyon is.

A tekintete mint a forró karamella, intenzív, csábító és rengeteg forró, fülledt órát ígér.

- Imádok táncolni, szerintem az önkifejezés egyik legjobb formája.

- Nekem akkor táncolsz, amikor csak akarsz, a lényeg, hogy a végén ne maradjon rajtad ruha – húzom végig a tenyerem élét a gerincén, míg bele nem ütközöm a nadrág szegélyébe. Nem is értem miért van még rajta…

- Talán máskor is táncolok majd – suttogja, majd kigombolva néhány gombot az ingem alá simít.

- Csak talán?

- Igen – bólint - Attól függ, eltitkolod-e elõlem, merre jártál egész éjszaka.

Nocsak… - Mi az, féltékeny vagy szöszi? – mosolygok rá élvezettel. Ezért húzta hát fel az orrát? – Zavarna, ha más is lenne rajtad kívül?

- Igen.

Határozott kemény kijelentés, amivel ismét csak sikerül meglepnie.

Mostanában ez egyre többször fordul elõ… mert én kiszúrom a hazugságot, de Cameron nem hazudik nekem.

- Nahát! – adok hangot a gondolataimnak, majd felfelé biccentem a fejét, hogy a szemembe nézzen.

- Na, mi az, nem élcelõdsz, nem gúnyolsz miatta? – kérdez kicsit gúnyosan, de most elõször látom, hogy zavarban van. Mintha nem tudna mit mondani, ami nagy szó.

És annak ellenére, hogy meglepett nincs okom gúnyolódni. Miért is lenne? Mert csak magának akar?

- Nincs másik szeretõm. – válaszolom nyugodtan – Úgyhogy még sok tánccal jössz nekem.

- Megdumáltuk. – kacsint rám és ha rajtam múlik semmiképp sem ez volt az utolsó alkalom, hogy táncolt nekem.

- Azt mondták, hajnali négykor már itthon voltál. Mi történt?

- Semmi, csak jó színész vagyok – von vállat. – Ricardo meg aggódik miattam, így elõbb elengedett.

Ricardo? Aggódik miatta? Ez érdekes…

- Bõvebben, Cameron?

Felsóhajt, de azért belekezd. - Éjfélkor szünetem volt és kint rágyújtottam, Ricardo pedig megjelent és meglátta a foltokat, amiket rajtam hagytál. Megkérdezte, bántottál-e, én meg eljátszottam, hogy kemény voltál az ágyban, mert nagyon dühöngtél valami miatt. Persze rákérdezett, hogy miért voltál dühös, de csak óvatosan, mintha csak véletlenül érdeklõdne, de ha láttad volna az arcát, amikor azt mondtam, hogy valami építkezés miatt. Alig bírta elfojtani a késztetést, hogy faggatni kezdjen. Úgy tettem, mintha megijedtem volna, hogy ennyit is elkottyantottam, õ meg eljátszotta, hogy megért, de neki bármit elmondhatok, ami bánt. Rákérdeztem, hogy mégis miért foglalkozik velem, amikor eddig olyan bunkó volt. Azt mondta, azért, mert elutasítottam. Rávilágítottam, hogy nem is próbálkozott, õ meg kifakadt, hogy hogyan próbálkozott volna, amikor már két hét után olyan hírem volt, hogy senki sem kaphat meg. Mondtam neki, ha elõbb szól, talán nem kerülök ilyen helyzetbe, és most azt hiszi, tetszik nekem, meg akart csókolni…

- És hagytad neki? – szakítom félbe, a kezem a combjára szorul.

- Dehogyis. Hogy jut eszedbe? – vágja rá undorral az arcán - Hányingerem van tõle, de nem tudom, miért. Amikor megsimogatta az arcomat, olyan érzés volt, mintha egy nyálkás csiga mászna a bõrömön – mondja és megborzong az emléktõl – Kértem, hogy ne tegye, mert bárki megláthat minket és abban maradtunk, hogy talán megcsókolhat, ha kettesben leszünk.

Talán, mi? Az biztos, hogy nem fogja elszalasztani a lehetõséget, ha kettesben lesznek.

- Tényleg ügyes fiú vagy – jegyzem meg, bár magam sem tudom elismerésbõl, vagy hogy leplezzem a haragom egy részét.

Ha az a csúszómászó féreg hozzáér minden hiábavaló lesz, mert így is úgy is kinyírom.

- És kihallgattam egy beszélgetést, közte meg Esteban közt. – folytatja fesztelenül - Olyan volt, mintha Esteban most ismerte volna el, hogy tényleg szükségük van rám, utasította Ricardót, hogy minél elõbb állítson az oldalukra, mert a fõnök is így akarja, meg figyelmeztette, hogy ne a farkával gondolkodjon, ha rólam van szó, mert nem biztos, hogy a végén életben maradok.

- Tehát jól gondoltam, van olyan információ, amit csak te szerezhetsz meg tõlem nekik. – de vajon mi lehet az?

- Igen, de nem fogod elárulni, csak amikor már muszáj lesz, igaz?

- Okos fiú – dicsérem meg, de azt nem árulom el neki, hogy pontosan én sem tudhatom milyen információt akarnak megszerezni – Történt más is?

- Láttam pár új arcot, szerintem közük van Ricardóhoz és Estebanhoz, csináltam róluk fényképet, remélem, tudsz velük kezdeni valamit.

- Nem csak okos, ügyes is – nézem elgondolkodva az arcát.

Mennyire okos döntés õt továbbra is információszerzésre használni? Elõbb-utóbb elkerülhetetlen lesz, hogy valaki elcsábuljon ha nem ál ellent nekik, mert ha megteszi, azzal leleplezõdik és még nagyobb bajba kerül.

- Eduardo?  

- Ne felejtsd el, kié vagy – nézek rá határozottan, félretolva a képet, ahogy egy másik férfi csókolja meg.

- Nem felejtem – fogja a tenyerébe az arcom és csókol meg – Nem fogom.

- Azt nagyon ajánlom – húzom hátra fejét, hogy újra megjelöljem õt magamnak, úgy, hogy abból mindenki tudja, hogy már foglalt. – És most mutasd a képeket!

Kimászik az ölembõl, a kezét a nyakára simítja, de nem tiltakozik a bánásmód ellen. Átadja a telefonját, aminek többször is átfutom a teljes fotóalbumát. Van pár kép.

Öltönyösök, de a leginkább az különbözteti meg õket a többiektõl, hogy fehérek. Lerí róluk, hogy egy csepp kolumbiai vér sincs bennük. Az adatbázis majd többet mond. Ha már van priuszuk akkor meglesznek, hála a rendfenntartó szervezetek pocsék védelmi rendszerének.

Ez viszont ráér.

Leteszem a telefont és még ugyanazzal a lendülettel elkapom Cameront és visszahúzom az ölembe. Készségesen simul hozzám, aminek most kifejezetten örülök, nincs több játék, csak a közöttünk izzó vágy, most mégsem esünk úgy egymásnak ahogy máskor. Most csak az ajkait teszem a magamévá, azokat a finom puha ajkakat, azon keresztül pedig teljes egészében az enyém és ezen nem is szándékozok változtatni.

Még akkor sem, ha a körülmények megnehezítik a dolgom.

Mint megtudtam a szerdát is itthon tölti. Ki hitte volna, hogy Ricardo egyszer még tesz valami olyat, ami ellen nincs kifogásom?

Egy kellemes reggelivel terveztem indítani a napot Cameronnal, de õ nem korán kelõ típus. Miután óvatosan kicsusszantam mellõle, Benito rögtön el is foglalta a helyem mintha csak arra várt volna, hogy odabújhasson hozzá. Ez a rusnyaság is szeretheti a szõkéket, mert még egyik szeretõmmel sem viselkedett így. Ez is csak azt bizonyítja, amit már eddig is tudtam: hogy Cameron különleges.

A dolgozószobám elõtt találom Josét egy mappával a kezében. Nyilván összeszedte az adatokat amikre vártam Chazen kis feketelistájával kapcsolatban. Az elsõ pár oldal nem hozott eredményt, a kihúzott nevek természetesen a már kiiktatott személyeket jelölték, de az egyik oldalon volt egy név piros filccel bekeretezve, ami már felkeltette az érdeklõdésem és nem csak azért, mert meg volt jelölve, hanem mert elvileg áthúzva kellett volna lennie, ugyanis az a személy halott.

- Nem találtam túl sok mindent róla. Minden forrás szerint meghalt. – adja át a mappát az irodámban.

- Az biztos. – bólintok határozottan, hisz láttam. – De akkor miért jelölték meg a nevét?

- Errõl sajnos nem sikerült kiderítenünk semmit, ahogy a másikról sem.

- Másik?

- Van még egy név ami be van jelölve, de róla egyáltalán semmilyen adat nem szerepel.

Odalapozok a noteszben, közben a mappából is elõhúzok egy kinyomtatott képet a pasasról, ami a letartóztatásakor készült. Én nem egészen így emlékszem rá, ezen a képen még kb. tíz évvel fiatalabb, de õ az. Francisco Márquez.

Nem hittem volna, hogy valaha még elõkerül a neve, azt hittem ez az ügy lezárult. Bár ami azt illeti Manuel Cartert is elfelejtettem, míg a legváratlanabb esemény kapcsán fel ne bukkant a neve.

Elég érdekes véletlen egybeesés. Elõbb Cameron, aztán Manuel, majd ez a Márquez.

Már-már túl sok a véletlen ahhoz, hogy tényleg az legyen.

- Utánanéztél a hátterének is? Család, régi üzlettársak? – kérdezem, visszaejtve a képet a mappa tetejére.

- A családja meghalt nem sokkal az õ halála után, az üzletet pedig átvette az egyik helyi banda, de nincs jelentõsebb mozgás. Kis mennyiségben utaznak, hogy a zsaruk ne szagolják ki.

- Ez akkor is gyanús. Miért kutakodnának pont most utána a francia barátaink amikor már majdnem három éve kinyiffant? – gondolkodok hangosan, Joséra nézve, aki az asztalon kiterített képeket bámulja.

Mi köze lehet Ricardonak a franciákhoz? Csak egy bérenc lenne, aki elvégzi nekik a piszkos munkát? Vagy nagyon is bevették a szervezetbe csak hogy valahogy eltegyenek az útból?

Hogy jön a képbe az építkezés? Miért pont most, miért pont oda…?

Fújtatva túrom hátra a hajam az arcomból, mert tudom hogy hiányzik egy darabka. Érzem… érzem, hogy egyetlen mozaikkal meg lenne a teljes kép, mégsem akar összeállni minden.

- Keress rá ezekre az arcokra. Cameron fotózta a Margaritában, külföldinek látszanak. – nyújtom át a mobilt – Péntekre legyen meg.

- Rendben fõnök. – veszi át a készüléket – Holnap…?

- Kora reggel indulunk, álljatok készen, nem tûrök semmilyen hibát, mindennek pontosan kell zajlania. – adom az utasítást. Most semmi nem jöhet közbe.

- Értettem fõnök, szólok az embereknek.

Lassan megiszogatom a whiskyt, míg csak a pohár alján koccanó jégkockák maradnak, aztán felállok a székembõl és Cameron keresésére indulok. Õ a leghatékonyabb módszer arra, hogy egy kis idõre elfeledkezzem a munkáról és lazítsak valamennyit.

Olyan könnyû is lenne félretolni mindent és csak élvezni a társaságát egész nap, de azt nem engedhetem meg magamnak, bármilyen csábító is a gondolat.

Természetesen a medencénél akadok rá, az egyik napozóágyon sütkérezve. A hajvégei még nedvesek, nemrég mászhatott ki a medencébõl, de a testérõl már felszáradt a nedvesség.

- Te aztán tényleg szereted a vizet. – állok meg fölötte, mire hátrahajtva a fejét néz fel rám.

- Imádom a vizet. – pontosít mosolyogva – És azt is, hogy ez a baromi nagy medence csak az enyém.

- Jó pár olyan élvezeti cikk van itt, ami jelenleg csak a tiéd. – ülök le a mellette lévõ napozóágyra, a tekintetemmel ráérõsen bejárom a testét.

- Jelenleg?

Rá nézek. – Míg nem döntök úgy, hogy csatlakozom.

- Ne fogd vissza magad drogbáróm. – támaszkodik meg a térdemen, hogy közelebb hajolva megcsókolhasson.

A kezem rögtön a derekára simul, hogy biztosan tartsam és hogy élvezzem a finom napcsókolta bõr tapintását. Olyan a tapintása mint a forró selyem, nem lehet betelni vele… élezettel mordulok bele a csókba mikor a tehetséges nyelvét is beveti. Picit megbillentve az állát mélyítem tovább, az ujjaim a hajába csusszanva szorítanak a tincsire, így tartom magamnál és még jó ideig így is maradnánk, ha a levegõhiány lenne akadály.

Szuszogva húzódik hátrébb, fogait az alsó ajkába mélyesztve, a tekintetem pedig rögtön oda villan, ahol megtörik a finom kis ív a harapástól.

- Most el akarsz csábítani Szöszi?

- Azt hittem azt már megtettem. – mondja ártatlan arcot vágva.

- Mindig megteszed. – ingatom a fejem egy csipetnyi rosszallás nélkül. Valószínûleg úgy is tudja, hogy élvezem amit csinál, másképp nem mennék bele a játékba.

- De nem bánod. – vigyorog rám.

- Nem. – simogatom meg a hátát – Elég meleg vagy Szöszi.

- Mint a kályha. – nevet vidáman.

Én is elmosolyodom, még akkor is javítani tud a hangulatomon, ha amúgy szar kedvem van.

- Menj be mielõtt ropogósra sülsz és holnap nem érhetek majd hozzád. – állok fel, hogy visszamenjek a dolgozószobámba.

- Az attól függ, mennyire akarsz majd hozzám érni. – áll meg velem szemben, a törölközõjét átvetve a vállán.

Magamhoz húzom mikor meglátom a nyakán hagyott nyomaim. Kétségtelen, hogy lehettem volna gyengédebb is, de az nem lett volna elég, hogy tényleg biztonságban érezzem azt ami az enyém…

- Eléggé Cameron. – nézek a szemébe, majd lehajolva megcsókolok minden egyes kis foltot a bõrén. Érzem hogy felsóhajt és közelebb húzódik hozzám, félrebiccenti a fejét, ezért nem is állok meg rögtön, csak már mikor az a veszély fenyeget, hogy felkapom és az ágyba cipelem. – Úgy emlékszem még tartozol nekem valamivel. – súgom a fülébe.

- Csodálkoztam volna ha elfelejted. – néz fel izzó tekintettel – Mit szeretnél?

- Szeretem ezt a mondatot hallani a szádból. – lépek hátra mielõtt rögtön meg is mutatnám mit szeretnék most tõle. Hiába akarom visszafogni magam, mellette a hidegvér megtartása is komolya erõfeszítést igényel. – Majd meglátjuk, holnap korán reggel indulunk.

Bólint, hogy megértette, de aztán kicsit alább hagy a jókedve mire ráncolni kezdem a homlokom. - Problémád van valamivel?

- Nem panaszkodok vagy ilyesmi… - kezdi óvatosan - …de minek menjek veled, ha te… dolgozol? Velem mi lesz addig? Bezársz egy szobába míg nem végzel? – morog összefont karokkal.

- Egy szóval sem mondtam, hogy bármi dolgom is lesz. – húzom halvány mosolyra az ajkaim.

Most õ ráncolja a homlokát, de teljes körû magyarázatot nem szándékozom adni, legfeljebb utólag beavatom a dologba, hogy pontosan miért is lépünk le egész napra, de egyenlõre egy féligazság is megteszi. Nem mintha nem tudhatná a valódi okot, de… talán nem is akarná tudni…

Nem akarom, hogy vége legyen, de a testem szinte szétszakad már a belül tomboló kéjtõl. Amikor szétrobban bennem a gyönyör, magamhoz rántom, durván felsértem közben a csípõjét, õ nem törõdik vele, visszanyom az asztalra és tempósan mozog tovább, amíg teljesen el nem lazul a testem, csak aztán élvez belém.

Megtámaszkodik az asztal szélén, valamint lazít a szorításon a combomon, mert eddig úgy markolta, mintha ki akarná szedni a helyérõl. Végül is az övé vagyok, akár meg is tehetné, ha akarná. Érzem, ahogy végigsimít a bõrömön, megcsókolja a szorítás nyomát, majd az ajkamra hajolva csókol meg, miközben kihúzódik belõlem.

- Mondd, hogy nincs semmi, amit elkaphattam tõled!

Nevetnék az ijedelmén, ha nem lennék ennyire kimerült. Jókor kezd el aggódni emiatt, de komolyan.

- Nincs semmi, ami elkaphatnál tõlem – morgok lehunyt szemmel, mert a feltételezés is sértõ, hogy nemi betegségem lehet.

Hallom, hogy sóhajt egyet, de nem mond többet, csak felnyalábol az asztalról és leül velem a kanapéra, én meg közelebb húzódom hozzá.

- Elhiszed? – kérdezem, mivel érdekel a válasza

- Micsodát? – biccenti oldalra a fejét, hogy kényelmesen kóstolgathassam az ajkammal.

Meg is teszem, puhán érintem meg a nyelvemmel a bõrét, kiélvezem, hogy megborzong tõle, már nagyon jól tudom, mennyire imádja.

- Hogy nincs semmi bajom. Elhiszed?

- Ebben az esetben nincs okod hazudni, úgyhogy igen, elhiszem. Van orvosod Caliban?

- Eddig nem volt rá szükségem. Szeretnéd, ha elmennék? – érdeklõdöm oldalra hajolva, hogy a szemébe nézhessek, amikor bólint. – És… Ricardo? – érdeklõdöm óvatosan.

Megint gondolkodik, mielõtt válaszolna, de most nem azt látom rajta, hogy mérlegel, csak simán átgondolja a dolgot.

- Ricardót ismerjük – feleli végül. Én ebben azért nem vagyok olyan biztos, de hallgatok. – Nem lenne gond megszabadulni tõle, de õ csak egy kishal. Ha vége, jön helyette egy másik. Az kell kideríteni, ki az, akire rá merte bízni a semmirekellõ életét.

- Ha társak azzal az Estebannal, akkor lehet, hogy ugyanannak a személynek dolgoznak – vélekedem.

- Igen, ez valószínû. Arról a fickóról többet kell tudnom, mielõtt számításba venném. Egy fénykép tényleg nem ártana, vagy egy ujjlenyomat – jegyzi meg célzatosan. Persze, ne raboljam el mindjárt a pasit?

- Megpróbálom, de az is lehet, hogy Ricardo is elszólja magát egyszer.

- Nem fogja, ha félti a bõrét – ingatja a fejét. – Majd gondolkodom még rajta, de elõbb… - siklik végig a pillantása a máskor makulátlan asztalon, amin most hatalmas a káosz -, még van egy kis dolgom.

Kuncogva fészkelõdöm, majd óvatosan kislisszolok az ölébõl és igyekszem biztosan megállni a lábaimon, aztán megkeresem az alsómat, amit a drogbáróm a földgömb alakú bárra hajított. Õ bezzeg talpig gálában van, még a francos nyakkendõjét sem vette le. De nem lep meg a dolog, kezdem megszokni, hogy mindig ilyen tüchtig. Biztosan idegesíti, hogy kupi van az asztalán, de megérdemli, ha már ilyen szexet akart.  

- A zuhany alatt leszek, ha hiányoznék – kacsintok, mielõtt kilépnék az ajtón.

A nadrágot magam elé tartom, de a fenekemet nem, emlékezzen csak rá, hogy milyen dögös vagyok. Nem árt, ha mindig tisztában van ezzel a ténnyel. Tényleg letusolok, utána szusszanok egy keveset, este pedig készülõdöm a melóba. Meglepetésemre Eduardo is készülõdik, de nem tudom, mik a tervei.

- Itt a zsebpénzed – nyújt át pár száz dollárt.

Mosolyogva veszem el, majd a tárcámba teszem, de nem viszem magammal, hanem visszateszem a fiókba és egy sokkal kopottabba csúsztatok a zsebembe. Eduardo felvont szemöldökkel nézi, amit csinálok.

- Egyszer már ellopták a tárcámat. nem érdemes sok készpénzt magamnál tartani – magyarázom.

Elfogadja a magyarázatomat és a telefonjával bíbelõdik.

- Melyik nap vagy szabadnapos? – érdeklõdik.

- Csütörtökön és vasárnap – mosolygok rá incselkedve. – Tervezel valamit drogbáróm?

Válasz helyett magához húz egy rövid csókra, az orrát pedig a tincseim közé fúrja.

- Talán. A ma esti találkozómtól függ, szabad leszek-e csütörtökön – tájékoztat végül.

- Hová mész? – érdeklõdöm, bár nem remélem, hogy választ kapok, és nem is.

- Egy találkozóra.

Ennyi. Magyarán semmi közöm hozzá, hát nem is faggatom tovább, felesleges lenne. Ha el akarta volna mondani, tudnám, hová tart. Én melóba, vissza a feladatomhoz, amihez ezen az estén semmi újat nem tudok hozzátenni, mivel Ricardo be sem tolja a képét, ahogy Esteban sem, vagyis csend van és hullaszag, meg a szokásos hajtás. Totál kifáradok, így hajnalban csak beájulok Eduardo mellé az ágyba és azonnal elalszom.

Mélyen alszom, de azt érzem, hogy a végig a karjában tart, ahogy azt is, amikor kimászik mellõlem az ágyból. És azt is frankón érzem, amikor rázogatni kezdi a vállam.

- Ébresztõ szöszi!

Meg a nagy fenéket! Aludni akarok és kész, tehát a másik oldalamra fordulok, lezártnak tekintve ezzel a témát. Õ bezzeg nem, tovább nyüstöl, kelteget, így pár perc múlva felé fordulok, de nem vagyok vidám, nagyon nem.

- Miért nem hagysz aludni? – nyöszörgök. – És mi van rajtad?

Elmosolyodik, aztán rendezgetni kezdi a tincseimet.

- Elõször is kelj fel szépen és elmagyarázom, másodszor pedig, öltönyben nem lehet futni – magyarázza.

- Meg vagy húzatva? Egész éjszaka ide-oda rohangáltam, hajnali fél hatkor feküdtem le…

Nem szól semmit, csak feláll, én meg elhallgatok, nagyon jól tudom, ezzel vége a témának, csak feldühíteném, ha tovább ellenkezem, azt pedig nem szeretném.

- Ha negyed órán belül a nappaliban leszel, a vasárnapodat kettesben töltheted azzal a ribanccal – dobja fel az ötletet, mintegy véletlenül. – Kell, vagy nem?

Aljas dolog Marcót bedobni egy ilyen helyzetben, mert jól tudja, ezzel úgyis nyert ügye van. Mert az van. Tíz perc múlva lent vagyok a nappaliban, ahol az önelégült hím nyugodtan ücsörög. Teheti, pontosan tudta, hogy így lesz. Lehajolok hozzá és keményen megcsókolom, mivel dühös vagyok rá, csakhogy õ nem éri be ennyivel, játszadozik az ajkaimmal. Addig nem is hagyja abba, ami el nem lazulok.

- Jó reggelt, szöszi – csókol a nyakamba, majd végigsimít a foltokon, amiket õ hagyott rajtam.

- Azt hittem, nem akarod, hogy találkozzam Marcóval – jegyzem meg, hiszen eddig sem titkolta, hogy utálja.

A kezei végigsiklanak a lábaimon, fel egészen a combjaimig, aztán vissza a térdeimre.

- Lehet velem alkudozni – néz a szemembe. – Ahogy tegnap is rámutattál, nem bántottalak, mert nincs rá okom, és ebbe az is beletartozik, hogy nem zárlak el a… barátod elõl, akkor sem, ha tartózkodom a hozzá hasonlóktól. Vasárnap el kell utaznom, így kettesben lehettek egész nap.

Ez nagyon jól hangzik, de van vele egy kis gondom, bár neki nem fog tetszeni, amit kérek majd.

- Valami probléma van ezzel? – kérdez rá azonnal.

- Megoldható, hogy Sanchez ne lógjon a nyakunkon végig?

- Miért? – faggat.

- Mert idegesítõ, és beszélgetni akarunk – támaszkodom a mellkasára, de nem várja meg, hogy megcsókoljam, elkapja a copfomat és megrántja.

- És azt nem hallhatja? – firtatja.

- Csajos dolgok – biggyesztem az ajkam, egyrészt, mert nem szereti, másrészt, mert kissé duzzogok is.

Hatásos, mert azonnal közelebb ránt magához. Azért én is tudom, mivel lehet bolondítani Eduardót.

- Nos, szöszi, ha ez egy üzlet, akkor mit kapok én az újabb engedményért? – duruzsol a fülembe az aljas dög.

- Különleges kiszolgálást – nyögöm, mert az egyik birtokjelére tapad és megszívja.

- Azt egyébként i megkapom. Mondjuk, te már játszadoztál eleget. Kipróbálunk valami olyat, amihez nekem lenne kedvem, és nem szólhatsz bele – fürkészi a szemeimet. – Megegyeztünk?

Gondolkodom egy kicsit, aztán bólintok. A végén úgyis úgy lenne, ahogy õ akarja, akkor minek fussak felesleges köröket. Bár hazudnék, ha azt mondanám, nem aggódom picit.

- Akkor menjünk, majd utána megbeszéljük, miért ébresztettelek fel.

Nem vagyok oda a futásért, de azért tartom magam, bár azt azonnal észlelem, hogy Eduardo nem ennyit szokott futni, de az õ baja, minek rángatott kialvatlanul szaladgálni. Ha ez nem lenné elég, még rohadt meleg is van. A végén már a térdeimen támaszkodva kapkodom a levegõt. Utálok futni. Ez itt és most eldõlt.

- Sétáljunk vissza – javasolja.

Támogatom az ötletet, de nem sietünk, kényelmes tempóban haladunk vissza a ház felé, máshogy nem is menne.

- Tegnap este jobban átgondoltam azt, amit elmondtál Ricardóról – kezdi az érdeklõdõ pillantásomtól kísérve. – Egyelõre rá összpontosíts, amíg nem tudom pontosan ki is ez az Esteban, inkább nem piszkálnám. Ricardo viszont könnyen befolyásolható. Azt mondta neked, hogy nem mond semmit, míg el nem nyered a bizalmát ugye?

- Igen, és említette, hogy megveretted – teszem még hozzá.

- Vagyis most arra számít, hogy neked szükséged van a segítségére, és emiatt majd igyekszel a kedvében járni. Kérdezett rólam? – érdeklõdik, én meg bólintok. – És mit?

- Azt kérdezte, hogy vagyok – nézek magam elé, majd folytatom. – Azt feleltem, jól bánsz velem.

Megemeli a fejem az államnál fogva és komolyan néz a szemembe.

- Nem árulnál ugye? – kérdezi.

- Megmondtam, hogy nem.

- Helyes. De most azt akarom, hogy tedd meg – mosolyogja, nyilván szórakoztatja a döbbenetem, de azért folytatja. – Nagyon ügyesen tudsz színészkedni, és ebben az esetben nem is lesz minden hazugság. Te magad mondtad, a külsõmön és az intelligenciámon kívül semmi értékelhetõt nem látsz bennem, így azt hiszem, nem fog majd nehezedre esni megjátszani, hogy félsz tõlem, hogy szabadulni akarsz a helyzetedbõl.  Elsõre úgy kell tûnnie, mintha nem akarnál belemenni az árulásba, nehogy rájöjjek és kinyírjalak. Adok neked néhány komolyabb információt arról az építkezésrõl, amit az a seggfej tervez, adott esetben felhasználhatod, hogy a bizalmába férkõzz. Hihetõ magyarázat lenne rá, hogy nagyon dühös voltam, amikor megtudtam – mondja, gyakorlatilag levegõt sem nagyon vesz közben. – Mit gondolsz, meg tudod csinálni, vagy túl nagy falat lenne?

Nem az a kérdés, hogy meg tudom-e csinálni, hanem az, miként élem túl a dolgot. Így is nehéz helyzetben vagyok már, most még tetézem is. Nem elég, hogy két tûz közé kerülök, még a lépes méz is én leszek, mert kétlem, hogy Ricardo hosszútávon megelégszik az információkkal. Nem, õ mindent el akar venni, ami Eduardóé, vagyis engem is. Nem azért, mert odavan értem, nem, ez csak arról szól, hogy ne legyek Eduardóé.

- Meg tudom csinálni – közlöm. – De azért van egy kérdésem.

- Hallgatlak – mondja kegyesen.

- Ez a titokzatos Angel, tud zûrt kavarni, ha úgy adódik?

- Miért csinálna zûrt? – kérdezi gyanakodva, a tekintete azonnal élessé válik, fürkészõvé.

- Mindketten tudjuk, hogy elõbb-utóbb kevés lesz Ricardónak, hogy csak infót kap tõlem.

- Arra célzol, hogy téged is akar majd?

- Persze. De nem az irántam érzett lángoló szenvedély miatt, csak minden kell neki, ami a tiéd, így én is. Azt kinézem belõle, hogy az orrod alá dörgölné, hogy megölessen veled, miután nincs már szüksége rám. Ezt valahogy kihagynám, még a gondolat is undorít, hogy hozzám érjen. Szóval jó lenne, ha Angel kavarna némi zûrt, ha forróvá válik a helyzet és jelzek neki.

- Persze, megoldható – bólintja.

- Nem kell emlékeztetned rá, hogy ezt nem sokszor lehet eljátszani, annyira még Ricardo sem hülye.

- Valóban így van – ért egyet.

- És nem tudjuk, Esteban mennyire figyeli majd, hogy mit csinálunk Ricardóval.

- Gondolkodsz, ez tetszik – jegyzi meg.

- Kénytelen vagyok, túl sok a változó – túrok a hajamba.

- Senki nem állította, hogy könnyû lesz. Ezért kérdeztem, hogy meg tudod-e csinálni.

- És én azt mondtam, hogy megcsinálom, de ettõl még lefedezném magam, és nem úgy, ahogy a megvillanó szemeid alapján gondolod. Bár nem isten ellen való gondolat – kacsintok rá.

- Az én gondolataim sosem azok – közli rezzenéstelen arccal.

- Hogy nem szakad rád a plafon – rázom meg a fejem nevetve.

- Nagyon masszív – tájékoztat.

- Mint te – nézek rá.

- Pontosan – ért egyet elkomolyodva.

- Pontosan – sétálok be a házba. – De továbbra is a saját módszereimmel csinálom a dolgokat – közlöm.

- Megbeszéltük, bár nem feltétlenül értek egyet – közli.

- Az nem baj, ennyi nekem is jár – mosolygok. – És most letusolok, aztán visszamegyek aludni, mert estére olyan leszek, mint a mosott szar – hagyom ott.

Lehet, hogy még mond valamit, de nem figyelek rá, csak zuhanyozni akarok és aludni még egy keveset, mert ez az este is pont olyan húzós lesz, mint a többi. Nem lehetek fáradt. Meztelenül bújok a takaró alá és gyakorlatilag azonnal elalszom. Amikor felébredek Eduardo nincs a házban, így köszönés nélkül indulok el munkába, és nem is bánom. Kezdek túlságosan Eduardo hatása alá kerülni, aminek nem lesz jó vége, ha így folytatódik. Ezért örülök, hogy vasárnap sem lesz itthon, kell egy kis távolság. Már csak az hiányozna, hogy beleszeressek a férfiba, aki tulajdonképpen zsarolással érte el, hogy az övé legyek. Az is igaz, hogy a helyzetemben ez nem is lenne meglepõ, hiszen gyakorlatilag állandóan vele vagyok, amikor épp nem melózom, és a szex kicsit sincs ellenemre vele, sõt… Egészségtelen dolog, annyi szent, de nincs más választásom, valahogy túl kell élnem. És túl is fogom.

Bent már hatalmas a nyüzsgés, amint átöltözöm, máris indul a taposó malom, éjfélkor tartom az elsõ szünetemet, fájnak a lábaim a sok mászkálástól meg a futástól. Nem szoktam bagózni, de most a falnak dõlve rágyújtok.

- Minden rendben? – hallom kicsivel késõbb Ricardo hangját.

- Persze, csak húzós a nap – felelem lehunyt szemekkel.

- Igen, azt látom – érint meg egy foltot a nyakamon, én meg zavartan nyitom ki a szemeimet. – Eduardo formában volt – jegyzi meg.

- Igen, dühös volt… - hajtom le a fejemet.

- Bántott? – emeli meg a fejem, hogy a szemembe nézzen. Tulajdonképpen vonzó férfi, mégis a hányinger kerülget tõle, de nem tudom, miért.

- Nézõpont kérdése – állom a tekintetét. – Mondjuk úgy, hogy kemény ébresztõm volt.

- Erõszakkal tett a magáévá? – faggat.

- Nem, csak durva volt – vonok vállat.

- Rád volt dühös?  - érdeklõdik.

- Nem, valami építkezés miatt…

- Építkezés? Milyen építkezés? – csillan fel a szeme, nem is tudja titkolni.

- Kérlek, ne faggass, már így is túl sokat mondtam – rázom meg a fejem. – Ha Eduardo megtudja, hogy ennyit is mondtam, hatalmas bajba kerülök. Már is így iszonyúan mérges, nem akarok még több bajt magamnak!

- Persze, megértem, ne aggódj – bólogat, azért õ sem akar az elején túlságosan rámenõs lenni, nehogy elijesszen. Nekem pedig nem elõször jut eszembe, hogy nem is olyan hülye, mint mutatja. – De tudod, hogy nekem szólhatsz, ha gond van. Ugye? – érinti meg az arcomat.

- Miért? Úgy értem, mindig olyan bunkó voltál velem, még meg is ütöttél – hozom fel, hogy neki kelljen inkább magyarázkodnia és ne nekem.

- Igen, mert dühített az elutasításod – feleli.

- Az elutasításom? De hát sosem próbálkoztál semmivel – játszom a döbbentet.

- Hogy próbálkoztam volna, amikor két hét után arról voltál a híres a Margaritában, hogy senki nem kaphat meg.

Halkan kuncogok egyet és megrázom a fejem.

- Tudod, ha elõbb mondod, talán nem keveredem ebbe a helyzetbe – nézem a szemeit.

- Ezt úgy érted, hogy tetszem neked?

Olyan döbbent, hogy ezt képtelenség megjátszani, ezzel kicsit meg is zavar, de gyorsan rendezem a gondolataimat és rezzenéstelen arccal nézek rá.

- Vonzó férfi vagy – mondom végül.

- Te pedig nagyon érzéki és szép – hajol felém.

- Ne! Kérlek, bárki megláthat – teszem az ujjam az ajkára.

- Igazad van – mosolyog. – Talán majd, ha kettesben leszünk.

- Talán, Ricardo.

Nem mond semmit, csak még egyszer megsimogatja az arcomat, aztán magamra hagy. Alig várom, hogy eltûnjön, csupán ezután engedem meg magamnak, hogy nagyot sóhajtsak, és egy pillantást vessek a remegõ kezemre. Ez így nagyon nem lesz jó hosszútávon. Kicsit feszült vagyok, így elszívok még egy cigarettát, csak utána megyek vissza. Még szeretnék beszélni Ricardóval a történtekrõl, így felmegyek az irodájához, de aztán nem megyek be, mert hallom, hogy beszélget valakivel.

- Nos, csak idõ kérdése, Esteban és Cameron segíteni fog nekünk – hallom Ricardo hangját.

- Miért vagy ebben olyan biztos? – érdeklõdik Esteban, nem túl bizakodó.

- Mert Vargas szarul bánik vele. Láttam, tele van foltokkal és szerintem nem önként fekszik le vele.

- Honnan veszed, Ricardo?

- Mert rákérdeztem és a kicsike csak annyit mondott, hogy kemény ébresztõje volt, mert Vargas dühöngött az építkezés miatt.

- És mondott még valamit az építkezésrõl?

- Nem, fél Vargastól, azt mondta, iszonyatos bajba kerülne, ha kiderülne, hogy ennyit is mondott – feleli Ricardo.

- Ezt feltétel nélkül elhiszem. Eduardo barátunk nem szívleli az árulókat. Képzelem, mit tenne, ha kiderülne, hogy a kis ágymelegítõje kikotyogja a titkait. Igazad volt, hasznos a kölyök, kell nekünk. Minél hamarabb gyõzd meg, hogy segítsen nekünk.

- Azon vagyok Esteban, de gyanús lenne, ha azonnal rárontanék ezekkel.

- Igen, ezt megértem, de puhítsd folyamatosan.

- Ez utasítás? – kérdezi Ricardo.

- Igen, vedd annak! A fõnök is ezt akarja.  És még valami! A fiú gyönyörû és kívánatos, nem bánom, ha szórakozol vele, de ne hagyd, hogy farkad megzavarja a tisztánlátásodat. És ha meg is kapod, ne bonyolódj bele nagyon, nem biztos, hogy életben maradhat a kicsike, bár elismerem, kár lenne érte – kuncog Esteban, engem meg kiráz a hideg, ahogy a falhoz simulok.

- Tudom, mi a dolgom, és nem felejtem el, de az én dolgom, hogy mit csinálok a szabadidõmben – közli Ricardo.

A többit nem várom meg, így is eleget hallottam. Az már kiderült, hogy nem Esteban a fõnök, Ricardónak viszont adhat utasításokat, szóval felette áll. Nekem ez nem mond semmit, de Eduardónak talán igen, majd holnap kiderül. Leosonok az emeletrõl és folytatom a munkát, közben viszont nagyon figyelek, látok néhány arcot, akiket azelõtt még soha, nem helyiek, az biztos, ahhoz túlságosan is elegánsak. Róluk sikerül néhány fotót csinálni, nem túl élesek, de azért egészen kivehetõek az arcok, tõlem ennyi telik, majd Eduardo emberei megoldják a többit. Azt hiszem, amit kellett, megtettem mára, szóval ezután csak a melóra figyelek. Iszonyatosan fülledt a levegõ, szinte felgyulladok, még a vékony fehér póló alatt is nyirkos a bõröm, gyakorlatilag az egész testem. Szóval rohadt messze van a hajnal, de legnagyobb meglepetésemre Ricardo háromkor elenged haza, hogy pihenjek és regenerálódjak, valamit kapok még egy plusz szabadnapot is, szóval a szerdám és a csütörtököm is szabad. Nem mondom, hogy nem örülök neki, bár így megint sokat kell együtt lennem a drogbárómmal. Várjunk csak! Ez nem is olyan rossz dolog. Na, errõl kéne leakadnom, méghozzá sürgõsen!

A hálóban nem veszõdöm a pakolással, meg azzal, hogy rendesen vegyem le a ruháimat, mindent leszórok, ahol érem, csak ezután tûnik fel, hogy az ágy üres, Eduardo még mindig sehol. Meglep és valahogy nem is tetszik, de hát a munkája nem reggel nyolctól délután négyig tart, akkor megy, amikor kell. Azért majd megkérdezem, merre járt egész nap, még éjjel is. De majd csak azután, hogy kialudtam magam, nem elõbb. Veszek egy gyors zuhanyt, kitárom az ablakokat a hálóban, hogy bejöjjön valami levegõ, elnyúlok az ágyon, leszedem a nyakamból a berregõ kopaszkát és inkább a karomban tartom, így alszom el.

Délelõtt frissen ébredek, felkapok egy alsót meg egy vékony nadrágot és szûk trikót. Kicsit dögönyözöm a macskát, aztán megmosakszom, megmosom a fogam, és majdnem szívrohamot kapok, amikor kilépve megpillantom a fotelben ücsörgõ drogbárómat.

- Hello, szöszi! – üdvözöl, de ezúttal nem megyek oda hozzá, hogy megcsókoljam, ahogy kellene.

- Hello, drogbáró! – biccentek felé.

Látom, hogy nem tetszik neki a viselkedésem, de nem baj, megérdemli, amiért szó nélkül eltûnt tegnap. Veszekedni viszont nem akarok, így bekapcsolom a hifit, keresek valami dögös zenét, aztán ringatózni kezdek az ütemére. Hamar megtalálom a ritmust, így táncolok egészen közel Eduardóhoz. Szemérmetlenül ringatom a csípõmet, fel-feltûröm a trikómat, hogy kivillanjon a hasam és a csípõm. A drogbáróm végre ellazul, hátradõl a fotelben és onnan figyeli, ahogy parádézom neki. Én pedig megadom a módját, lassan kibújok a trikóból, simogatom a mellkasom, a hasam, letûröm a csípõmön a nadrágot és kilépek belõle, amikor a földre esik. Szétlököm a térdeit és közéjük lépve riszálok tovább, majd neki háttal az ölébe ülök. A fenekemmel az öléhez dörgölõzöm egy pillanatra sem esve ki a zene ritmusából és mocskosul élvezem, ahogy megkeményedik alattam. Amit a legjobban imádok, az a fojtott szuszogása, mert igyekszik nem elárulni, hogy nagyon is kedvére van, amit csinálok.

Amikor vége a számnak, megfordulok és mellkasához simulok elrendezve a lábaimat a combjai mellett és megcsókolom, hogy üdvözöljem.

- Úgy döntöttél szukásat játszol? – markol a hajamba és megharapdálja a torkomat.

- Igen, pontosan így döntöttem – kuncogok.

- Tetszik – morogja. – Jól táncolsz, nagyon is – néz a szemembe.

- Imádok táncolni, szerintem az önkifejezés egyik legjobb formája – mondom lelkesen.

- Nekem akkor táncolsz, amikor csak akarsz, a lényeg, hogy a végén ne maradjon rajtad ruha – húzza végig a tenyerét a gerincem mentén.

- Talán máskor is táncolok majd – gombolom ki az ingét és alásimítok.

- Csak talán? – érdeklõdik.

- Igen – bólintok. – Attól függ, eltitkolod-e elõlem, merre jártál egész éjszaka.

- Mi az, féltékeny vagy szöszi? – kérdezi gúnyos mosollyal az arcán. – Zavarna, ha más is lenne rajtad kívül?

- Igen.

Ennyit mondok csak. Minek cifrázzam? Ez az igazság. És nagy baj, hogy így érzek. Zavar a gondolat, hogy mással volt az éjjel. Utálom, hogy így van, nagyon utálom.

- Nahát! – lepõdik meg és kényszerít, hogy szemébe nézzek.

- Na, mi az, nem élcelõdsz, nem gúnyolsz miatta? – kérdezem kötekedve, hogy a zavaromat leplezzem.

- Nincs másik szeretõm – ez a válasza. – Úgyhogy még sok tánccal jössz nekem.

- Megdumáltuk – kacsintok.

- Azt mondták, hajnali négykor már itthon voltál. Mi történt? – vált témát.

- Semmi, csak jó színész vagyok – vonok vállat. – Ricardo meg aggódik miattam, így elõbb elengedett.

- Bõvebben, Cameron? – cirógatja a combjaimat.

- Éjfélkor szünetem volt és kint rágyújtottam, Ricardo pedig megjelent és meglátta a foltokat, amiket rajtam hagytál. Megkérdezte, bántottál-e, én meg eljátszottam, hogy kemény voltál az ágyban, mert nagyon dühöngtél valami miatt. Persze rákérdezett, hogy miért voltál dühös, de csak óvatosan, mintha csak véletlenül érdeklõdne, de ha láttad volna az arcát, amikor azt mondtam, hogy valami építkezés miatt. Alig bírta elfojtani a késztetést, hogy faggatni kezdjen. Úgy tettem, mintha megijedtem volna, hogy ennyit is elkottyantottam, õ meg eljátszotta, hogy megért, de neki bármit elmondhatok, ami bánt. Rákérdeztem, hogy mégis miért foglalkozik velem, amikor eddig olyan bunkó volt. Azt mondta, azért, mert elutasítottam. Rávilágítottam, hogy nem is próbálkozott, õ meg kifakadt, hogy hogyan próbálkozott volna, amikor már két hét után olyan hírem volt, hogy senki sem kaphat meg. Mondtam neki, ha elõbb szól, talán nem kerülök ilyen helyzetbe, és most azt hiszi, tetszik nekem, meg akart csókolni…

- És hagytad neki? – szorít a combomra durván.

- Dehogyis. Hogy jut eszedbe? Hányingerem van tõle, de nem tudom, miért. Amikor megsimogatta az arcomat, olyan érzés volt, mintha egy nyálkás csiga mászna a bõrömön – mondom és kiráz a hideg, ahogy belegondolok. – Kértem, hogy ne tegye, mert bárki megláthat minket és abban maradtunk, hogy talán megcsókolhat, ha kettesben leszünk.

- Tényleg ügyes fiú vagy – dicsér, de még mindig markolja a combomat.

- És kihallgattam egy beszélgetést, közte meg Esteban közt. Olyan volt, mintha Esteban most ismerte volna el, hogy tényleg szükségük van rám, utasította Ricardót, hogy minél elõbb állítson az oldalukra, mert a fõnök is így akarja, meg figyelmeztette, hogy ne a farkával gondolkodjon, ha rólam van szó, mert nem biztos, hogy a végén életben maradok.

- Tehát jól gondoltam, van olyan információ, amit csak te szerezhetsz meg tõlem nekik – bólogat.

- Igen, de nem fogod elárulni, csak amikor már muszáj lesz, igaz?

- Okos fiú – dicsér. – Történt más is?

- Láttam pár új arcot, szerintem közük van Ricardóhoz és Estebanhoz, csináltam róluk fényképet, remélem, tudsz velük kezdeni valamit.

- Nem csak okos, ügyes is – nézi az arcomat, az ujjai mélyen belenyomódnak a combomba, ahogy markolja õket.

- Eduardo? – kérdezem óvatosan, mert a szemei elsötétednek, mint vihar elõtt az ég.

- Ne felejtsd el, kié vagy – mondja jeges hangon.

- Nem felejtem – fogom a tenyerembe az arcát és megcsókolom. – Nem fogom.

- Azt nagyon ajánlom – feszíti hátra a fejemet és nyakamra tapad, percekkel késõbb már fáj, ahogy a bõröm szívja és tudom, hatalmas folt marad utána. – És most mutasd a képeket! – parancsol rám, amikor elenged végre.

Kimászom az ölébõl és nem törõdve a lüktetõ nyakammal, meg a sajgó ágyékommal elmegyek a telefonomért, majd átadom neki. Többször is megnézni mindegyiket, majd leteszi az asztalra és az ölébe ránt. Engedelmesen simulok a karjába, szeretek közel lenni a hatalmas, izmos testéhez, fõleg, amikor felforrósodik a vágytól, de most nem szexelünk, csak csókolózunk, hosszan, szenvedélyesen. Szörnyûbb, mintha a magáévá tenne, mert így nem a testem veszi el, hanem a szívem, ha így folytatódik.

Miután Cameron elindult dolgozni, végre elõvehetem azokat az aktákat, amire már tényleg kíváncsi voltam.

Az elsõ természetesen az, amelyiken nagy, gépelt betûkkel virít a szöszi neve. Felütöm a mappát és olvasni kezdem: Cameron Jonville, született… testvére nincs és stimmelnek a számok is, mármint ami az elszökését illeti. Úgy tûnik a szülõk nem is kezelték eltûnt tiniként, mert nem csatoltak újsághirdetést a mappához, vagyis nem is kerestették.

És igen, van egy fél oldal arról az idõszakról is, amikor azzal a férfival élt együtt. Manu… teljes neve Manuel Carter.

Ismerõs név.

Tovább olvasok, de azután már csak annyi lényeges van az egészben, hogy több mint fél éve érkeztek Kolumbiába együtt, de pár hónapja a szeretõje eltûnt, körözést nem adtak ki, Carter viszont lenyúlta Cameron pénzét. Ezt még õ mondta nemrég.

Elgondolkodva visszadobom a mappát az íróasztalomra és elnyúlok a másikért, amin a Manuel Carter név szerepel. Kinyitom és olvasni kezdem, a tekintetem közben rátéved a fényképre is. Tényleg ismerõs…

Pár perccel késõbb már azt is tudom mi a francért van olyan Deja vu érzésem, amikor az akta végére érek. Röhejes, hogy pont most és pont így kerül elõ a fickó neve, röviden fel is nevetek bár nem éppen boldogan. Legalább tudom hol van és miért nyúlta le a szöszit.

A másik jó hír, hogy nem kell kerestetnem és azon gondolkodnom vajon visszatolja-e még a képét. Ahol az a seggfej van, onnan már nem jön vissza senki és ezt csakis magának köszönheti.

Sóhajtva visszadobom a szürke mappát az asztalra, az ujjaimmal a homlokomat masszírozva pillantok az órára. Cameron már biztos munkába állt és találkozott Ricardóval. Õ biztos nem fog kezet emelni rá, a figyelmeztetés elég nyomatékos és lényegre törõ volt, pontosan tudja mit teszek vele, ha egy haja szála is meggörbül. A szöszi viszont igen találékony, nem hazudtam, mikor azt mondtam neki, hogy nem kell félteni.

Felállok a fotelból ahol eddig ültem, de ahogy újra a papírhalomra nézek, végül felkapom Carter aktáját és beteszem a széfbe. Sokkal jobb lesz így, hogy nem lesz szem elõtt és Cameron nem találhatja meg. Mindkettõnknek jobb, ha elkerüljük a fölösleges bonyodalmakat, mert ha megtudná mi lett az exével… nos elképzelni sem tudom a reakcióját.

Reggel én kelek fel hamarább, nem is számítottam másra hisz Cameron valamikor hajnalban érhetett haza. Homályosan emlékszem, hogy felkeltem mikor bemászott az ágyba, de azután rögtön vissza is aludtam.

A délelõtt nagy részében dolgozom, próbálom bandaháború nélkül kibékíteni a két drogdílert egymással, de hamarább jóra mennék egy héberül zagyváló diplomatával, mint ezzel a két tudatlan marhával. Sikerül felhúzniuk az idegeimet, pedig ritkán fordul elõ, de rühellem az értetlen embereket. És ekkor lép be Cameron a dolgozószobámba, az arca kisimul, az ajkain érzéki mosoly játszik miközben még mindig vízpermetes bõrrel lassan felém sétál.

A feszültség egy része azonnal távozik a vállaimból, ahogy a figyelmem is más irányba terelõdik. Sokkal izgalmasabb irányba.

Szó nélkül fészkeli magát az ölembe, nem érdekel az sem, hogy összevizez, inkább még jobban magamhoz szorítom a csók közben, hogy ne csak azt a finom száját érezzem.

- Hm… Máris ilyen hangulatban vagy cicus. – mormogom elégedetten, miután szétváltunk.

- A jóhoz könnyû hozzászokni – simít végig a mellkasomon, majd kimászik az ölembõl – De most hagyjuk ezt.

- Cameron! – ez megint valami játék? Mert most az incselkedésnél többet akarok belõle.

- Majd utána kényeztetlek, de most beszélni fogunk egymással – komolyodik el.

Már megszokhattam volna, hogy úgy változik a hangulata, mint a londoni idõjárás: az egyik percben még napsütés, a másikban pedig beborul az ég.

- Na, milyen komoly vagy. Meglepõ. Általában elvicceled a dolgokat.

- Most nincs kedvem hozzá, Eduardo – rázza meg a fejét.

Látom, hogy tényleg nem lehet kizökkenteni, vagyis komoly dolog lehet. Még nem beszéltünk az éjszakájáról, de kötöttünk egy egyezséget mi szerint nem fogom faggatni, amíg nem szól, hogy van valami. - Akkor ki vele szöszi.

- Ricardo tegnap éjjel azt mondta, mindketten ugyanabban a cipõben járunk veled kapcsolatban, és célzott rá, hogy többet is elmond majd, ha kiérdemeltem a bizalmát. – mondja lendületesen - Elgondolkodtam rajta, mi lenne, ha szövetkeznék vele, hogy megszabaduljak ebbõl az helyzetbõl – vallja be, mire egy pillanat alatt visszaszivárog belém az iménti dühöm – De nem teszem. Nem fordulok ellened, nem árullak el, mert, ha úgy akarnád, már nem élnék, mert bánthattál volna minden értelemben, de nem tetted, és annak dacára, hogy az indokaid megkérdõjelezhetõek, vigyázol rám. Többször hangoztattad, hogy cseppet sem bízol bennem, de én most rád bízom magam – mondja, a tekintetét mélyen az enyémbe fúrja - Az egyikünknek meg kell ezt tennie, különben semmit nem ér az egész. Ha belehalok ebbe az egészbe, inkább te ölj meg, mint az a féreg. És valami azt súgja, Ricardo ocsmány dolgokra készül. Van egy új üzlettársa, valami Esteban. Állítólag a Margaritát fejlesztik majd tovább, de kétlem, hogy csak ennyi lenne. Esteban azt mondta, gyakran fogunk találkozni, majd igyekszem egy fotót csinálni róla, hátha te ismered.

Szép tömör vallomás. - Gyere ide!

Nagy levegõt vesz mielõtt elindulna, mintha arra számítana, hogy most vége a dalnak, vagy ilyesmi. Ha más lenne a helyemben, biztos lennének következményei annak, hogy megfordult az árulás a fejében, de nem így. Nem így, hogy õ maga vallotta be.

Amint mellém ér ismét az ölembe húzom, a tekintetemmel elgondolkodva vizsgálom az arcát, a merev testtartását. Ujjaimat a selymes hajába csúsztatom és belemarkolva hátrafeszítem, úgy, mint ahogy az ágyban is tettem, feltárva a legsebezhetõbb pontját.

- Engem nehéz meglepni szöszi – húzom hátrébb a fejét, a szaporán lüktetõ pulzusát figyelve – De neked sikerül és ez nem tetszik. Nagyon nem.

Sosem azt teszi, amire számítok és ez új. Nem illik bele egyetlen sémába sem, így nem tudom kiszámítani.

- Tudom – sziszen fájdalmasan.

- Ki kéne tekernem a nyakad – harapok a torkára erõsen, büntetés képen – De tudom, hogy nem hazudtál az imént.

- Akkor ne okozz csalódást – nyögi ki nehézkesen – Legalább ezt a döntésemet ne kelljen megbánnom!

Elengedem a haját, majd vele együtt felállok és határozottan az asztalomra pakolom. Nem érdekel épp mire fekszik rá mikor végigdöntöm rajta és csuklónál fogva leszorítom.

Szeret nyílt lapokkal játszani, és igen merészen válogatja meg a szavait.

Eddig is az enyém volt, mert azt akartam, de most, hogy õ is belátta a kezemben van az élete… ez a tény valahogy sokkal, de sokkal izgalmasabbá teszi õt.

- Nem fogod, Cameron. – morgom elmélyült hangon, miközben a szabad kezemmel megszabadítom a testéhez tapadt nadrágtól.

- Ezesetben te sem fogod megbánni – szorítja a csípõm köré a lábát és magához húz.

A nadrágját érdektelenül hátra dobom, leszarom, hogy hová esik. Az ujjaimmal gyorsan elõkészítem, de nincs most türelmem óvatosnak lenni, így a behatolás sem lassú és gyengéd, hanem gyors és határozott, ahogy az is ami utána következik. Cameron az enyém, a lábujjaitól az utolsó hajszálig, és senki más nem kaphatja meg csak én, senki más nem lehet benne, csak én.

Kemény ütemet diktálok, az íróasztal néha elmozdul a szõnyegem, a tárgyak szétszóródnak róla, mégis csak Cameront figyelem ahogy minden döfésnél nyögve vonaglik meg, a lábaival türelmetlenül rántana magába. A kis vadmacska…

- Ha elárulsz – kapom el a nyakát és módszeresen megszorítom -, gondoskodom róla, hogy kívánd a halált – figyelmeztetem, majd felrántom magamhoz, de a mozgást egy másodpercre sem hagyom abba.

- Téged… kívánlak – nyögi, a nyakamat átkarolva, a másik kezét a csípõmön érzem.

Ha nem kívánnám én is ilyen veszettül, most nevetnék. - Mindig tudod… mikor kell hízelegni kis dög.

A testemhez szorítom, hogy mozdulni se tudjon, de én elérjem a finom kis a nyakát a számmal.

- Pedig olyan jó fiú voltam… most is – csuklik hátra a feje, teljes testben megfeszül a kirobbanó gyönyör közeledtével.

- Soha életedben nem voltál jó fiú, Cameron. – nyögöm - Soha. Ezt mindketten tudjuk – szorítom a nyakát, oldalon csókolgatva azt a szexi hajlatot, újabb szívásnyomokat hagyva rajta miközben egyre sûrûbben nyög, majd egy pillanat múlva felkiáltva ránt magához, érzem hogy a körmei a csípõmbe mélyednek.

Visszanyomom az asztalra és tovább mozgok, míg õ élvez, még tovább elnyújtva neki a gyönyört és csak azután engedem el magam, amikor percekkel késõbb ellazultan piheg.

Megtámaszkodom az asztal szélében és lazítok az ujjaimon amikkel a combját szorítottam és lassan végigsimítok a nyirkos bõrén. Lehajolva megcsókolom az ujjam nyomán maradt piros foltokat, majd ráérõsen birtokba veszem az ajkait is miközben kihúzódom belõle.

Francba… elfelejtettem a gumit! – Mondd, hogy nincs semmi, amit elkaphattam tõled.

- Nincs semmi, amit elkaphatnál tõlem. – morogja még mindig lehunyt szemekkel.

Sóhajtva túrom hátra a szétzilálódott tincseim. El akartam vinni egy dokihoz, ha lett volna egy szabad percem, de most már mindegy.

A derekára fonom a karjaim és lassan felhúzom a kemény asztalról és az ölembe fogva a kanapéra ülök vele, bár már nyitva vannak a szemei és egy elégedett macska mosolyával húzódik közelebb.

- Elhiszed?

- Micsodát? – döntöm oldalra a fejem, hogy teret adjak a lomhán tapogatózó ajkainak. Megborzongok a nyelve érintésére, de nem akadályozom abban, amit csinál.

- Hogy nincs semmi bajom. Elhiszed?

Vagy úgy… - Ebben az esetben nincs okod hazudni, úgyhogy igen, elhiszem. Van orvosod Cali-ban?

- Eddig nem volt rá szükségem. Szeretnéd, ha elmennék? – hajol el, hogy a szemembe nézhessen, én pedig csak bólintok. – És… Ricardo?

Elgondolkodom egy kicsit azon amit mondott, bár ez még nem sok minden. Ricardóval könnyû kalkulálni, mert ismerem a fajtáját. Gyáva mocsok, de szereti a pénzt és azt a tévhitet, hogy van hatalma, ezért kell neki egy hely, ahol õ lehet az isten, különben úgy érezné magát, mint bárány az oroszlánok között. Semmi drasztikust vagy veszélyeset nem tenne, ha nem állna mögötte valaki, akinek nagyobb befolyása van.

- Ricardót ismerjük. – mondom végül – Nem lenne gond megszabadulni tõle, de õ csak egy kishal. Ha vége, jön helyette egy másik. Azt kell kideríteni, ki az akire rá merte bízni a  semmirekellõ életét.

- Ha társak azzal az Estebannal, akkor lehet, hogy ugyanannak a személynek dolgoznak. – jegyzi meg.

- Igen, ez valószínû. Arról a fickóról többet kell tudnom mielõtt számításba venném. Egy fénykép tényleg nem ártana, vagy egy ujjlenyomat. – annak segítségével és a rendõrségi adatbázist felhasználva könnyebben kideríthetem kirõl is van szó, ha a név, vagy a fénykép nem mond semmit.

- Megpróbálom, de az is lehet, hogy Ricardo is elszólja magát egyszer.

- Nem fogja, ha félti a bõrét. – ingatom a fejem – Majd gondolkodom még rajta, de elõbb… - nézek végig az asztalon hagyott mocskon, az összegyûrõdött papírokon és a földre borult papírnehezékeken és tollakon - … még van egy kis dolgom.

Kuncogva fészkelõdik egy kicsit, láthatóan óvatosan igyekszik kimászni az ölembõl és lábra állni, majd az alsója után kutat, amit megtalál a glóbus bár tetején.

Fel sem tûnt, hogy én teljesen fel vagyok öltözve, míg rajta semmi sem volt. Még a nyakkendõm sem vettem le. Cameron teljesen elveszi az eszem…

- A zuhany alatt leszek, ha hiányoznék. – kacsint, mielõtt kilépne az ajtómon a nadrágot maga elé szorítva, de a feneke csábító formáit nem rejti el elõlem.

Mikor becsukódik az ajtó egy pillanatra hátradõlök a kanapén, a fejemet a háttámlára támasztva elégedetten elmosolyodom. Ez a tüzes vadmacska egészen egyedi módon képes bosszantani.

Mire végzek az irataim összerendezésével Eva behozza az ebédemet és biztosít róla, hogy Cameron is enni fog. Estefelé a mai napot nyugodtan sorolhatom a legfárasztóbbak közé, de sikeresen elrendeztem a helyzetet. A személyes találkozó még mindig áll, ezért ma a szöszivel tartok amikor a Margaritába fuvarozzák.

- Itt a zsebpénzed. – nyújtok át pár félbehajtott százdollárost, a megegyezés szerint ötszáz, de mivel megtudott nekem valamit, kicsivel többet érdemel.

Elveszi a bankókat és vigyorogva a tárcájába csúsztatja, amit azonban nem visz magával, hanem visszarak az éjjeliszekrény fiókjába és egy másik kopottabb darabot tol a farzsebébe. Kérdõ pillantásomra magyarázni kezdi.

- Egyszer már ellopták a tárcámat. Nem érdemes sok készpénzt magamnál tartani.

Elveszem a telefonom a szekrényrõl és belenézek a naptáramba – Melyik nap vagy szabadnapos?

- Öhm… csütörtök és vasárnap. – kacér mosolyt villant fel – Tervezel valamit drogbáróm?

Magamhoz húzom egy rövid csókra, az orromat a frissen igazított tincsei közé fúrom, aminek most is isteni illata van. Azt senki sem mondhatja róla, hogy nem igényes. – Talán. A ma esti találkozómtól függ, hogy szabad leszek-e csütörtökön.

- Hová mész?

- Egy találkozóra. – zárom le ennyivel, õ pedig okosan nem is faggatózik tovább. Fogja a táskáját és indulunk is.

Pedro kiteszi õt a Margaritánál, utána pedig lekanyarodik egy másik útvonalra egyenesen a belváros felé ahol a rosszhírû Loco diszkó-klub nyújtózik.

Odabent a stroboszkópok irritáló vibrálásától alig lehet látni valamit, az izzadt embertömegen átverekedni a hátsó szobákig nagyon bosszantó, de Gast és Kópét máshová nem engednék be.

Benyitok hátra, mindketten egy-egy kanapén ülnek, a középsõ dobogón pedig egy tangás csaj vonaglik. Na, neeem…

- Kifelé! – intek a nyitott ajtó irányába, mire egy szempillantás alatt elhúzza a csíkot és hármasban maradunk.

- Fõnök…

- Hagyd Gas, tudod, hogy ki nem állhatom a talpnyalást. Elbasztátok, mind a ketten. – levágom a szivar végét, majd komótosan meggyújtom és beleszívok - Mi a faszt képzeltetek, mikor a területem lövöldöztetek?

- Gas miatt volt az egész!

- Nem érdekel ki tehet róla! Gasnak lehetne annyi ész a kibaszott fejében, hogy elmagyarázza a szabályokat az újaknak. Neked meg Kópé, fel kellett volna hívnod ha gáz van, nem csinálni a kis magánháborút!

Elõre hajolok, a könyököm a térdeimre támasztva. Alaposan átgondoltam, hogy likvidálom-e õket. Régóta vannak a helyükön, jól ismerik a szabályaim, de mintha az is törvénybe lenne foglalva, hogy félévente egyszer el kell robbanni az agyuknak.

- Nem kell mindennap jelentenetek, de ha meg akartok maradna kisfõnöknek, akkor emeljétek fel a rohadt telefont, ha újabb hullák várhatók, világos?

Bólintanak.

- Helyes. De ennyivel nincs elintézve. Nekem kellett takarítanom utánatok, ezért most tartoztok nekem, mind a ketten. – nézek nyomatékosan a szemükbe – El kell végeznetek egy feladatot…

***

Ébredés után már meg sem lepõdöm, hogy Cameront a karomban tartom, csak lassan elhúzódom tõle és a fürdõbe megyek. Még adok neki pár percet, de ma nem alhat délig ahogy szokott.

Hamar elkészülök, felöltözöm, majd az órára pillantok. Fél tíz múlt.

Se baj, egy napot kibír öt óra alvással is.

- Ébresztõ szöszi! – rázom meg finoman a vállát, miközben leülök az ágy szélére.

Nyöszörögve mozdul meg, a másik oldalára hengeredik kivillantva ezzel a meztelen hátát, addig ébresztgetem, míg pár perc múlva karikás szemekkel, nyúzottan rám nem pislog.

- Miért nem hagysz aludni? – nyöszörgi a szemeit dörzsölve – És mi van rajtad?

Szórakozottan elvigyorodom, majd a hajába simítva rendezem el a szexisen kócos tincseket.

- Elõször is kelj fel szépen és elmagyarázom, másodszor pedig, öltönyben nem lehet futni. – közlöm viszonylag türelmesen, hogy felfogja.

- Meg vagy húzatva? Egész éjszaka ide-oda rohangáltam, hajnali fél hatkor feküdtem le…

Nyomatékosítva, hogy fog a türelmem felállok az ágyról, õ pedig hirtelen abbahagyja a morcos szóáradatot. Helyes.

- Ha negyedórán belül a nappaliban leszel, melegítõben és futócipõben, egyetlen panaszszó nélkül, a vasárnapodat kettesben töltheted azzal a ribanccal. – ajánlom - Kell vagy nem?

Egybõl éberebb lesz a tekintete. Szó nélkül távozom és míg várakozok iszom egy jó erõs kávét és Cameronnak is hozatok ha kellene neki. Nem igazán figyelem az órát, mert biztos vagyok benne hogy itt lesz. Nagyon ragaszkodik ahhoz a Marcohoz és ezt ki is használom. Már másodjára.

Tíz perccel késõbb fitten és frissen jelenik meg a nappaliban, egy szürke shortban és trikóban, a haját a tarkóján összefogva határozottan lépked felém, majd lehajolva erõsen megcsókol. Érezni az ajkain, hogy még mindig morcos egy kicsit, ezért nem engedem el rögtön, játszadozom még egy kicsit a mentolos ízû nyelvével és a puha ajkaival míg el nem lazul és ki nem pirul az arca.

- Jó reggelt, szöszi. – mormogom, finoman a nyakába csókolva, majd lágyan végigsimítok a szabadon hagyott nyomokon is.

- Azt hittem nem akarod, hogy találkozzam Marcoval. – kezdi, most már nyugodtabban.

A tenyerem végigsiklik a hosszú lábain, fel egészen a feszes, napbarnított combjaira, majd vissza a térdére.

- Lehet velem alkudozni. – nézek a szemébe - Ahogy tegnap is rámutattál, nem bántottalak, mert nincs rá okom és ebbe az is beletartozik, hogy nem zárlak el a… barátod elõl, akkor sem ha tartózkodom a hozzá hasonlóktól. Vasárnap el kell utaznom, így kettesben lehettek a házban egész nap.

Beharapja az ajkait, majd lassan bólint.

- Valami probléma van ezzel? – látom rajta, hogy mondani akar valamit.

- Megoldható, hogy Sanchez ne lógjon a nyakunkon végig?

- Miért?

- Mert idegesítõ és beszélgetni akarunk. – mondja a mellkasomra tenyerelve, de mikor a nyakamhoz hajolna az ajkaival, finoman elkapom a rövid copfját és megrántom.

- És azt nem hallhatja? – húzom fel a szemöldököm kérdõn.

- Csajos dolgok. - lebiggyeszti az ajkait, mire felmordulva a vágytól rántom közelebb magamhoz.

Mikor ezt csinálja úgy fel tud húzni, mint azzal, ha elõttem zuhanyozik. Cameron még az ajakbiggyesztést is magasabb fokozatra emeli és talán bele is megyek a játékba.

- Nos szöszi, ha ez egy üzlet, akkor mit kapok én az újabb engedményért? – dörmögöm a fülébe, miközben megbüntetem kicsit a provokálásért.

- Exkluzív kiszolgálást. – nyögi, ahogy megszívok egy még érzékeny pirosas foltot.

- Azt egyébként is megkapom. – mosolygok a bõrébe kajánul, de… - Mondjuk, te már játszadoztál eleget. Kipróbálunk valami olyat amihez… nekem lenne kedvem… és nem szólhatsz bele. – elhajolok tõle, hogy a csábítóan örvénylõ karamell szemekbe mélyedhessek. – Megegyeztünk?

Az ajkaira harap és nem sokat gondolkodva a dolgon rá is bólint. Mivel a tegnapi találkozóm sikeresnek mondható csütörtökön szabad vagyok és eljön velem valahová. Egy olyan helyre, amilyet még biztos, hogy nem látott. Van egy egyórás elintéznivalóm Buenaventura-ban, de utána rengeteg idõnk lesz.

- Akkor menjünk. Majd utána megbeszéljük miért ébresztettelek fel.

A birtok kerülete nagyjából két kilométer, amit általában le is futok egy pihenõvel, de ma a felére vettem a távot a szöszi miatt, mert lehet hogy még bírná is, de most elég fáradtnak tûnik, így a vége felé kifulladva támaszkodik a térdére. Én is megállok mellette és kifújom magam, a nap egyre erõsebben tûz, itt délidõben kint lenni öngyilkos küldetés ezért sportolok inkább reggel.

- Sétáljunk vissza… - javaslom, miután felegyenesedve mély levegõket vesz és lassan kifújja, így szabályozva a légzését. Most már ébren van.

Lassan elindulunk visszafelé, én pedig úgy gondolom itt az ideje beavatni a tervbe.

- Tegnap este jobban átgondolkodtam azt, amit elmondtál Ricardóról. – kezdem, mire érdeklõdve rám néz - Egyenlõre rá összpontosíts, amíg nem tudom pontosan ki is az az Esteban, inkább nem piszkálnám. Ricardo viszont könnyen befolyásolható. Azt mondta neked, hogy nem mond semmit, míg el nem nyered a bizalmát, ugye?

- Igen és említette, hogy megveretted. – teszi hozzá tárgyilagosan.

Ahhoz nem fûzök magyarázatot, megérdemelte, amiért megütötte õt. – Vagyis most arra számít, hogy neked szükséged van a segítségére és emiatt majd igyekszel a kedvében járni. Kérdezett rólam? – bólint – És mit?

- Hogy hogy vagyok. – maga elé néz, mintha kicsit hezitálna a válasszal, ami nyomban felkelti a figyelmemet. – Azt válaszoltam, hogy jól bánsz velem.

Mihez képest, ugye?

Megállok és tûnõdve pillantok rá, még mindig azon vacillálva, hogy megosszak-e vele ennél több információt is, ha még mindig nem bízom benne teljesen. Eddig még nem hazudott nekem, sõt, elég nyílt és õszinte természet, néha túlzottan is az, de most ez az egész szarság megér egy próbát.

Megemelem az állát, hogy a komoly tekintetem az övébe fúrhassam. - Nem árulnál el ugye? – kérdezem.

- Megmondtam, hogy nem.

- Helyes. De most azt akarom, hogy tedd meg. – mosolygok halványan a tágra nyílt szemei és a meglepett arca láttán, majd rögtön belevágok a magyarázatba. – Nagyon ügyesen tudsz színészkedni és ebben az esetben nem is lesz minden hazugság. Te magad mondtad, hogy a külsõmön és az intelligenciámon kívül semmi értékelhetõt nem látsz bennem, így azt hiszem nem fog majd nehezedre esni megjátszani, hogy félsz tõlem, hogy szabadulni akarsz a helyzetedbõl. Elsõre úgy kell tûnnie, mintha nem akarnál belemenni az árulásba, nehogy rájöjjek és kinyírjalak. – kémkedés és bizalmi próba lesz ez egyszerre – Adok neked néhány komolyabb információt arról az építkezésrõl, amit az a seggfej tervez, adott esetben felhasználhatod, hogy a bizalmába férkõzz. Hihetõ magyarázat lenne, hogy nagyon dühös voltam, amikor megtudtam. – még akár azt is elárulhatja majd, hogy kémkedni küldtem oda, mert egyszer biztos eljönnek a miértek. Már csak az a kérdés hogy… - Mit gondolsz, meg tudod csinálni, vagy túl nagy falat lenne?