Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


1. <<2.oldal>> 3. 4. 5.

Sasha2015. 10. 23. 21:38:44#33590
Karakter: Cameron Jonville
Megjegyzés: Drogbárómnak


 Kicsit sem lep meg, hogy Angel jön a régi piacra, hogy átnézze a holmit, amit kaptam. Cole nem kedveli, látszik a feszült testtartásán, amikor az Árnyék megérkezik. Én csak így hívom már a háta mögött, mert sosem tudod, hol van, és mikor bukkan fel a semmiből. Csendben vizsgálja át a holmit, aztán felmutat valami vékony fóliát. Csak ezután megyünk vissza a birtokra, ahol Eduardo már vár minket. Neki is megmutatja a talált kütyüt.

- Ez egy rádiófrekvenciákat kibocsátó nyomkövető – teszi még hozzá, mert Angel már csak ilyen bőbeszédű.

- Az igazolványomon volt – közlöm. – Én tuti nem vettem volna észre.

- Annak semmi értelme, hogy idáig lekövessen, mert a birtokom nem egy bunker, ha nagyon akarja, szerezhet pontos koordinátákat – jelenti be Eduardo, amivel nem nagyon nyugtat meg.

- Mármint mihez? Rakétához? – vonom fel a szemöldököm idegesen.

- Annyira azért nem akar feltűnést – fojt el egy vigyort, amiért orrba tudnám vágni, mert nekem nem vicces a dolog. – Szerintem inkább ellenőrizni akarja, hogy tényleg elhagyod-e az országot.

- De nem fogok elmenni.

- Nem, nem fogsz – fordul Angelhöz. – Aktív még?

- Nem tettem vele semmit, nem tudtam, mi a szándékod – nyomja a kezébe a fóliadarabot Angel. – Bárhová feltapaszthatod, semmilyen eszköz nem mutatja ki, még a reptéri fémdetektorok sem, szóval logikus elképzelés. Ha meg akarod semmisíteni, csak tépd szét.

- Arra egyelőre nem lesz szükség – gondolkodik el. – Menj, csatlakozz Joséhoz, majd elmondja, mi lesz a dolgod – küldi el, aztán visszanyomja a borítékra a nyomkövetőt, amikor kettesben maradunk. – Mikorra szól a jegyed?

- A ma esti tizenkilenc órai járatra, Los Angelesbe – lobogtatom meg a jegyet. – Tudod, nekem az is eszembe jutott, hogy az a mocsok utánam akar jönni, miután lerendezett téged. Nem lenne nehéz dolga.

- Nem mintha nem érnéd meg a fáradságot Szöszi, de tényleg ennyire kellesz neki? – húz birtoklóan magához.

- Inkább nem részletezem a beszélgetésünket, de elég sokszor hangsúlyozta, mennyire megkefélne, mert te megteheted – ölelem át.

Tudom, mennyire gyűlöli, hogy más férfiak is szemet vetnek rám, és Esteban esetében még rá is játszottam, hogy biztosan csapdába csalhassam. Persze Eduardónak sosem ismerném el, hogy a zöldszemű elbűvölése túlságosan is jól sikerült, mert végiggondoltam, hogy utánam jött volna, és csak egy dugásért nem kepesztetne ennyit egy olyan pasi, mint Esteban. És bevallom, ez elég ijesztő…

 

Kicsivel később már a drogbáróm irodájában figyeljük a laptopján, vajon támadnak-e Esteban emberei. A fotelja karfáján ülök, onnan nézem, ahogy az infránál egyre több alak foltjai jelennek meg, amitől egyre kevésbé tetszik az egész rohadt tervünk, de már nem lehet leállítani, a gépezet beindult.

- Mennyivel bírnak el az embereid? – firtatom csendesen.

- Nyugi, ügyes fiúk ők – paskolja mega combomat, de végig a képernyőt figyeli, ahogy kell.

Szép lassan az összes féreg előmerészkedik a bozótosból és az épület felé indulnak, de nekem valahogy nem tetszik a dolog, valami nagyon nem stimmel, csak még nem jöttem rá, hogy mi az.

- José, készüljetek. Most mennek le… Tízet számoltam – szól a telefonba Eduardo.

- Vettem főnök – jön a válasz.

- Esteban nem jött velük – nyögöm ki végre, mert ez nem stimmelt idáig.

- Lehet, hogy túlságosan félti a bőrét – jegyzi meg, de én csak a fejem ingatom.

- Nem, ő inkább az a fajta, aki kivár, és majd az utolsó lövést viszi be, aztán meg úgy tesz, mintha megnyerte volna a háborút – vezetem le.

- Biztosra akar menni, hogy nem verted-e át – egészíti ki a mondandómat.

- Szerintem is – nézünk össze, aztán kimondom azt, amit ő is gondol. – Nem szakíthatjuk meg a tervüket…

- Mert akkor rájön, hogy átverted és eltűnik – fejezi be és már nyúl is a telefonjáért. – José, változott a helyzet. Maradjatok a helyeteken, míg nem szólok – módosítja az utasítását.

- Már bent vannak.

- Látom a képen, de a főnökük még nincs itt. Maradj vonalban.

Feszült percek következnek, nem igazán szeretem ezt, de muszáj kivárni, amit a rohadék is befut.  Tudom, de ez akkor is gáz, nagyon gáz, főleg, amikor a zsoldosok fegyvert fognak a laborosokra, akik nem értenek semmit a világon. És ha megölik őket, csak azért, mert mi itt várunk? Ez igazán idegtépő. Már majd beleőrülök a várakozásba, amikor megérkezik végre a zöldszemű rohadék is.

- Egy kocsi közelít az építkezés felől – halljuk José hangját a telefonból.

- Várjátok be – adja ki az utasítást, aztán rám néz. – Menj ki, ha nem akarod végignézni, de csak egy nagy levegőt veszek, és nem mozdulok. – Biztos?

- Tudom, mi fog történni, Eduardo – felelem komoran. – És ezek nem ártatlan báránykák, a főnökük meg egy szemét patkány, nem fogom sajnálni – és tényleg nem fogom.

- Ha ártatlan polgárok lennének? – kérdezi hirtelen.

- Ártatlan polgárokat is szoktál mészárolni? – kérdezek vissza azonnal az arcát fürkészve.

- Nem, de ezt ne hangoztasd – feleli.

- Jó – fordulok vissza a képernyő felé, mert nyílik a kocsi ajtaja és két fegyveres száll ki, majd tökig öltönyben a zöldszemű. – Esteban.

- Hívd fel! – nyújtja át a telefonját.

Lehunyom a szemem, amíg arra várok, hogy az szemét állat felvegye, aztán elindul a műsor, amikor belevakkant a telefonba. Olyan kétségbeesett a hangom, hogy szerintem bárki elhinné, hogy hatalmas bajban vagyok éppen.

 - Eduardo rájött! Nem! Nem én árultalak el! Talán lehallgatták a telefonomat, de rájött! Ne csinálj semmit, ha nem akarsz meghalni… Mondom, hogy nem én, idióta! Ne keress többé, mert én lelépek, vedd úgy, hogy ez a búcsúajándékom…

Nem teszem le a telefont, csak nézem a képernyőn, ahogy Esteban vadul gesztikulál, de már el sem jut a fülemig, hogy mit magyaráz. Eduardo biccent, én pedig a fülemre szorítom az kezeimet, aztán a drogbáróm lead egy lövést, amitől majdnem megsüketülök, végezetül pedig a mobil kap egy lövést. Ezzel egy időben a raktárnál is elszabadul a pokol, amiből hála az égnek semmit sem látok a füstgránátoktól.

- Jól vagy, Szöszi? – simít a hajamba Eduardo, miközben feláll.

- Cseng a fülem, de amúgy oké. Mész Ricardóért? – kérdezem.

- Megyek. Te pedig addig ne hagyd el a házat, míg vége nem lesz. Még a medencéhez se menj ki – mondja komoran.

- Rendben van drogbárom – állok fel én is. – De legyél óvatos.

- Mint mindig – váltunk egy rövid csókot, aztán elmegy.

Úgy teszek, ahogy mondta, nem hagyom el a házat, annyira nem, hogy a hálószobánkból sem teszem ki a lábam. És talán éppen ez ment meg valamelyest, mert így véletlenül elkapom Carlo telefonbeszélgetését, amikor kilépnék a folyosóra. Nem tagadom, azonnal megdermedek, mert Estebannal beszél. Estebannal, aki elvileg halott… Gyorsan összeáll a kép, Carlo Estebannak dolgozik, és hamarosan elmondja majd neki, hogy élek, valamit tennem kell, mielőtt bejön értem. A fürdőbe megyek és egy nagyobb levegővétel után beverem a fejem a szekrénybe, ami gyorsan belilul és fel is horzsolódik, ahogy reméltem, hiszen elég nagy ütés érte hirtelen. Elnyúlok az ágyon, mert szédülök is, szóval teljesen hiteles a dolog. Kábán felpillantok, amikor valaki megrázza a vállamat.

- Gyere, a főnök azt mondta, el kell, vigyelek hozzá – hajol fölém Carlo.

- Eduardo azt mondta, ha elhagyom a házat, tényleg megöl – rázom meg a fejem, amitől rohadtul meg is fájdul.

- Nekem viszont azt mondta, hogy vigyelek el hozzá. Ne makacskodj, Cameron! – húzza elő a fegyverét. – Nem akarlak bántani, de ha továbbra is akadékoskodsz, akkor baj lesz!

- Hová akarsz vinni? – kérdezem, miközben felrángat az ágyról.

- Hallgass! – parancsol rám. – Ha csak megnyikkansz, megöllek. Tudod, ez a parancs, ha összelármázod a házat, meg kell, öljelek, Cameron. Azonnal el kellett volna utaznod – teszi még hozzá.

Mintha egy kis szomorúságot hallanék a hangjában, de nem is reménykedem abban, hogy esetleg elenged. Mivel nem akarok meghalni, botladozva követem, hiszen a fejem hasogat, és mióta felrángatott az ágyról, csak még rosszabb lett, mert már szédülök is. Megint túl jól sikerült a tervem… Azt is csak homályosan érzékelem, amikor Cole megjelenik és számon kéri Carlón, hogy hová visz, de meg sem próbál megállítani, amikor Carlo azt feleli, hogy Eduardóhoz megyünk, mert a főnök ezt kérte. Ezután már senki nem állja utunkat, így simán be tud pakolni a kocsijába és elindulunk valahová az éjszakába. Kihajtunk a birtokról, és néhány méterrel később megáll, majd egy rongyot szorít az arcomra és a világ hirtelen túl sötétté válik.

 

 

Fáj a fejem, és még mindig szédülök, ez az első gondolatom, amikor már nagyjából magamnál vagyok, aztán elér a tudatomig az üvöltözés is.

- Megmondtam, hogy egy karcolást sem ejthetsz rajta, te barom! – kiabál Esteban.

- Nem én voltam, főnök! – mentegetőzik Carlo. – Már ilyen állapotban volt, amikor bementem érte a szobába. És szerintem kéne neki egy orvos, mert zavart és szédül is.

- Jó! Most tűnj el! – morog Esteban, aztán a következő pillanatban érzem, ahogy megemeli a fejem.

- Az egész… a te hibád… - motyogok ránézve. – Minden a te… hibád…

- Szóval nem basztál át – szorítja meg az állam. – Eduardo tényleg rád lőtt – engedi vissza a fejem. – Nahát!  

Nem sok mindent tudok hozzáfűzni, mert elkap a szédülés, aztán hányni kezdek. Esteban mérgelődik egy sort, aztán telefonál egyet. Hamarosan megjelenik a doki és megvizsgál, majd kapok egy injekciót és fertőtlenítik a sebemet is.

- Nem értelek, Esteban, minek segítsek rajta, ha egyszer rálőttél? – hallom a doki hangját.

- Nem én voltam, de örülök, hogy megerősítetted a dolgot. Nem voltam benne biztos.

- Lőpor volt a halántékán, és meg is ütötték, enyhe agyrázkódása van, de egy-két óra és jobban lesz.

A zöldszemű reakcióját már nem hallom, mert elalszom. Nyilván az injekció hatása, ahogy az is, hogy jobban vagyok, amikor felébredek. Egy hatalmas ágyban fekszem, szinte teljesen meztelenül, hiszen csak egy alsó van rajtam.

- Szia, Cameron! – üdvözöl Esteban. – Hogy érzed magad?

- Jobban – nyelek egyet. – És te? – nézem a bekötözött vállát.

- Jobban leszek, amint Eduardo megdöglött – feleli.

- Sok sikert – ülök fel az ágyban, és már nem szédülök.

- Azt hiszed, átverhetsz még egyszer? – sétál oda az ágyhoz, aztán belemar a hajamba és hátrafeszíti a fejem. – Nehogy azt hidd, hogy beveszem, hogy Eduardo meg akart ölni. Csak megrendeztétek az egészet.

- Még te dumálsz? – sziszegek az arcába. – Te basztál át először rohadék!

- Miről beszélsz? – tetteti az ártatlant.

- Menj már! Megtaláltam a nyomkövetőt te tetű! – vágom oda. – Túl simán engedtél el, még szép, hogy keresgéltem. Eszedben sem volt elengedni! Hát ne merd a szememre vetni, hogy a végén átvágtalak én is!

- Igazad van! – vigyorodik el. – Eszembe sem volt elengedni. Csak az van, hogy elszámítottam magam veled kapcsolatban.

- Tessék? – kérdezem meglepetten.

- Azt hittem, csak egy dögös kis ágymelegítő vagy, aki lecserélhető és pótolható Eduardo számára, de tévedtem. Carlo elmesélte, hogy te vagy a volt gazdija kis szeme fénye és imád téged. Tudod, még meg is nyugodtam, mert így már értem, miért esz engem is utánad a fene.

- Tessék? – kérdezem még jobban megdöbbenve és még csak rá sem kell játszanom.

- Mit nem értesz aranyhajú dög? Ne csinálj úgy, mintha nem lennél tisztában vele, hogy megvesznek érted a hímek. Ricardo, Eduardo, én és még az a hülye kis kurva, Marco is… Mi a fasztól vagy ilyen hatással a hímekre mi? – rángatja a hajam.

- Nem tudom! – kiáltok. – És akkor sem fogom tudni, ha megtépsz!

- Bocsánat, kicsit megfeledkeztem magamról – engedi el a tincseimet. – Biztosan a buja tested miatt – érinti meg az ujjával a mellbimbómat, majd megcsípi. – Nem! – lök vissza az ágyra hirtelen. – Majd később…

- Mi lesz később? – kérdezem gyanakodva, ahogy az asztalhoz sétál.

- Később áldozom veled a gyönyörnek, de most... el kell intéznem azt a féreg Eduardót. És te fogsz segíteni nekem!

- Biztosan nem - közlöm dacosan.

- Ó, dehogynem! – néz rám mosolyogva egy kést tartva a kezében. – El fog jönni érted – sétál oda hozzám. – El fog jönni, Cameron és én megölöm – hajol le hozzám és a kést a torkomnak feszíti. – Aztán amint ennek vége magammal viszlek Los Angelesbe!

- Mégis minek? – kérdezem fojtottan.

- Azért, mert magamnak akarlak – csókol a tarkómba, és ahogy elhúzódnék, a penge kicsit felsérti a nyakam. – De Eduardóval ellenben, én meg foglak nevelni, hogy ne legyél ilyen engedetlen kis dög. De ne aggódj, jó dolgod lesz mellettem – súgja a fülembe. – Most pedig felhívjuk Eduardót – ül le a hátam mögé és egy telefont tart a fülemhez.

- Ki a fasz az? – hallom kicsivel később a drogbáróm hangját.

- Eduardo – mondom önkéntelenül is.

- Szöszi! Jól vagy? – kérdezi azonnal.

- Nem, nem vagyok jól – felelem.

- Bántott? – faggat.

- Megtépte a hajam, most meg éppen egy kést fog a nyakamhoz, amivel kicsit megvágott, de amúgy nem, csak kattant – morgok. – Hagyj már békén te rohadék! – csattanok fel.

- Mit csinál veled? – hangzik Eduardo kérdése, de nem tudok felelni, mert Esteban elveszi a telefont.

- Éppen a tarkóját harapdálom – kuncog a telefonba. – Te is itt szoktad legtöbbször megjelölni. Megértem, izgató látvány, akárcsak a testének többi része. Vissza akarod kapni? Hát találj meg, ha tudsz. És siess, mert nem fogok megállni a tarkójánál – nyomja ki a telefont.

- Most boldog vagy? – kérdezem gúnyosan.

- Még nem, de azért nem volt rossz. Viszont boldog csak akkor leszek, ha láttam Eduardót meghalni, meg akkor, ha jól megbasztalak utána kis dög. De most megelégszem azzal is, hogy megjelöllek egy kicsit – morogja a fülembe, majd a torkomnak feszíti a pengét és a tarkómra tapad a szájával, amíg foltot nem hagy rajta, aztán lenyalogatja a vért a kis vágásról és ott is kiszívja a bőröm.

Amikor vigyorogva magamra hagy, legszívesebben üvöltenék a félelemtől. Teljesen nyilvánvaló, hogy Esteban kattant.

- Azt ajánlom, kurvára siess, Eduardo! – hanyatlok vissza az párnára. – Remélem, van valami szuper jó ötleted…  



Szerkesztve Sasha által @ 2015. 10. 24. 11:07:30


Moonlight-chan2015. 10. 19. 16:17:03#33580
Karakter: Eduardo Vargas




Van abban igazság, hogy az éjszaka képes megadni egy bizonyos hangulatot, ami nappali fénynél nem létezik. Ilyenkor megszűnik a körülöttünk lévő világ és egy külön burokba kerül minden, ami ez alatt az idő alatt zajlik. Különös érzés, főleg, hogy a meghittség és ez a fajta intimitás távol áll tőlem, nem is ismertem soha és nem is akartam kóstolót belőle, de mint kiderült, nehéz kijátszani valami olyasmit, ami észrevétlenül támad, láthatatlanul keríti be az áldozatát és csak arra eszmélsz fel, hogy a fogságában vagy. És ami a legkülönösebb, hogy ez az érzés mégis jó, és eléri, hogy senki másra ne legyek képes összpontosítani, csakis arra a vadmacskára, aki lassan és alaposan kerített be. Nem hinném, hogy ez az állapot egyhamar elmúlik, de most, ebben a pillanatban, mikor a forró teste minden kis lökésnél magába szippant, édes ajkai az enyémeken, tompa körmei érzéki karistolása a hátamon… nem is akarnám, hogy vége legyen.

Talán már órák óta játszom vele ezt a kínzóan érzéki játékot. Minden alkalommal siettünk és mindig eszméletlen volt, de most lassan kergetem az őrületbe, kitartón, míg nem hajlandó könyörögni érte, hogy hagyjam elmenni. Az sem érdekel, ha még néhány óráig folytatódik ez a lassú ringatózás, mert mikor megérzem, hogy elérkezett ahhoz a bizonyos ponthoz, ahonnan már csak egy kicsi választja el a beteljesüléstől, ismét megtorpanok, majd mikor elmúlik a veszély újrakezdem még lassabban, még kínzóbban, hogy már az én testem is szinte szétolvadjon a tűztől, ami körülvesz minket.

Cameron izmai pattanásig feszülnek a kielégítetlenségtől, érzem minden apró lökésnél, hogy többet akar, erősebben, és mindketten tudjuk, hogy csak kérnie kéne, de nem teszi. Még akkor sem mikor egy könnycsepp csordul le az arcán az édes kíntól… még akkor sem könyörög.

- Ez az én Cameronom – súgom az ajkaira – Az én makacs bestiám…

Könnyedén leszorítom a karját, ettől még izgatóbbá válik a helyzet, de úgy döntöttem ideje befejezni a játékot és megadni neki, amit olyan nagyon akar. Ideje sincs felkészülni, a tempó egyik pillanatról a másikra válik lassú ringatózásból erőteljes rohammá. A teste hamar megadja magát, sikítva-kiabálva élvez, arcán szétolvad az élvezet és én imádom ezt benne. A pillanatot, mikor teljesen átadja magát nekem, mikor elgyengül a karjaimban, mert bárki bármit mond, ez az egyetlen alkalom, mikor Cameron Jonville teljesen kiszolgáltatott.

Hagyom, hogy a könnyei lecsorogjanak a párnára miközben engem is utolér a gyönyör. A szájára szorítom az enyémet egy még szenvedélyesebb csókba vonva, mint az este bármikor, s közben az jár a fejemben mit kellene tennem, hogy teljesen biztonságban legyen mellettem?

Jelenleg az tűnik a legjobb ötletnek, hogy szorosan magamhoz öleljem. A testünk összetapad az izzadságtól és minden mástól is, de ez teljesen hidegen hagy.

- Még mindig meg tudsz lepni – mormolom halkan a fülébe, elégedett mosollyal az arcomon.

- Tényleg? – bújik a nyakamhoz – Ha nem tudnám, hogy az én meglepetéseimet szereted, akkor most aggódnék.

- Magabiztos kis dög.

- Ha nem lennék magabiztos, nem is érdekelnélek. – néz fel, majd közelebb hajol, hogy az arcomat közrefogva csókolhasson meg.

Lassan, ráérősen csókolózunk, ujjai finoman cirógatják a hátam, ami mostanra már szokásává vált, ha együtt vagyunk és én hozzászoktam ezekhez a gesztusokhoz, annyira, hogy már hiányoznának, ha eltűnnének.

A kimerültsége hamar nyilvánvalóvá válik, ez az első eset, hogy csókolózás közben alszik el. Még egy gyengéd simítást engedélyezet az arcára, aztán könnyedén elrendezem őt a mellkasomon, úgy, ahogy máskor is aludni szoktunk.

 

Kevesebb alvást igényelek nála, hozzászoktam, hogy későn fekszem, korán kelek, és ezen a szokásomon is csakis miatta változtattam mostanság. Ennek ellenére is én ébredek először, de nem rohanok sehová, sem öltözni, sem futni, sem melózni, még csak nem is gondolok rájuk, bár tudom, hogy ez egy kivételesen nehéz és hosszú nap lesz, ezért inkább kiélvezem a vihar előtti csendet.

Hamarosan a Szöszi is pislogni kezd, talán megérezte, hogy figyelem, de percekkel később elégedett mosollyal tápászkodik fel, a haja szexisen kócos.

- Jó reggelt hímek hímje – csókol a mellkasomra, hogy ne keljen feljebb másznia – Mit szólnál, ha ágyba hoznám a reggelit?

- A száddal?

- Tálcával – mosolyog vissza.

- Akkor nem érdekel – markolok a fenekébe, de egy kis incselkedés után végül hagyom, hogy hozzon valami kaját.

Kényelmesen elnyújtózva reggelizünk meg, az ajtót nyílásban hagyta, így lentről már felszűrődnek a zajok, amik már nem hagyják, hogy kizárjam magunk közül a feszültséget.

Hogy mi miatt is pontosan? Nos, Cameron nyilván ideges, mert minden óvintézkedés ellenére veszélynek teszi ki magát, én pedig ezért vagyok feszült. Más magyarázat vagy lehetőség nincs és szeretnék kurva gyorsan megszabadulni ettől az érzéstől, mert csak útban van és elhomályosítja az ítélőképességem. A melóhoz tiszta fej kell és kész. Egy üres lap, puszta logika és mérlegelés. Számok és nem érzések.

A reggelihez semmi kedvem, félre is tolom a tálcát, majd a Szöszire sandítok, aki ekkor felém pördülve mar a számra, mint egy éhes hiéna. Éppen erre volt szükségem, egy kis vadságra, hogy ne gondolkodjam annyit hiábavalóságokon és mire végzünk, újra tiszta a fejem és ellazult a testem.

- A csókolózás jó terápia – zihál mosolyogva.

- Az – markolok érzékien a fenekébe - Eltereli az ember figyelmét a bajokról.

- Nem lesz semmi gond – simogatja az arcom, de engem nem tud egykönnyen átverni. Ő is ugyanúgy aggódik magáért, bár még így is meg akarja tenni.

- Hé, hová mész? – kapom el a karját, mikor ki akar mászni mellőlem.

- Úszom egyet baby. Aztán meg készülök a vásárlásra.

- Inkább tusolj velem. – javaslom és ezzel sikerül is magammal csábítom a zuhany alá.

Nem volt semmi hátsó szándékom, de ha már ő is kellő hangulatban van, kihasználjuk a rendelkezésünkre álló időt, és mire végzünk, mindketten újra a feladatra tudunk összpontosítani. Vagyis míg Cameron el nem kezd öltözni, mert az megzavar valamicskét.

Szűk nadrágot húz magára és mellé olyan felsőt, ami majdnem átlátszó és szinte simogatja a testét minden lépéskor.

- Ez komoly, Szöszi? – nézek rá szigorúan.

- Igen, Eduardo – bólint és még van képe mosolyogni – Bízz bennem, tudom, mit csinálok.

- Azt nagyon ajánlom – lépek közelebb feszülten és a hajába markolok – Nem szeretem, amikor más férfiak előtt viselsz ilyen illetlen ruhát kis dög.

- Tudom, de most célja van. – nyögi érzékien.

Kis dög… - Akkor kapsz valamit, ami passzol hozzá – morgom, majd a finom kis nyakára hajolva hagyok rajta egy jól látható bélyeget, hogy még az a köcsög Esteban is kiszúrja és felfogja.

- Most jó? – nyöszörög vágyakozva.

- Igen – mosolygok rá, s mielőtt folytatnám az öltözés, rácsapok egyet a szexis hátsójára.

Én ennyivel le is zárnám a dolgot, de ő nem szeret adósa lenni senkinek és egy hasonló tulajdonosi bélyeggel lep meg pár centire a farkamtól. A szája azon a ponton piszkosul ingerlő, de hamar elhúzódik, mielőtt bármi mást tehetnék.

- Hogy tudd, milyen érzés – súgja, ujjaival finoman végigsimít a farkamon.

- Kis szuka – ezért még úgy is megkapja a magáét, csak jussunk el odáig!

 

Amint elkészül, Cole-lal el is indul a találkára, én pedig az irodámból szervezem a napot. A labornál át kell szervezni az őrséget, olyan emberekre van szükség, akik egyik pillanatról a másikra el tudnak tűnni és még egy háromfős csoportra, akik majd elintézik Ricardot. Persze ott én is jelen leszek, hogy kiszedjem belőle a széf kombinációját és hamarább menni fog, ha személyesen teszem.

Éppen végzek az eligazítással, amikor befut Camron hívása. Szerencsére semmi gáz nem volt, ügyes kis cicus ő, de ahogy hallgatom, úgy gyűlnek a ráncok a homlokomon. Arra gyanakszik, hogy valaki esetleg követi őket, de senki sehol, csak az a boríték, amit a kezében tart. Amibe esetleg nyomkövető lehet.

Gyorsan átgondolom, majd megadom nekik az útirányt és küldök egy embert, hogy ellenőrizze le a tartalmat. Most már nem csúszhatunk el semmi apróságon, mindent a lehető legkörültekintőbben kell intézni.

 

Legközelebb már nem telefonon beszélünk, a nappaliban várom be őt Angellel, akit odaküldtem hozzá. Ő szakértője mindenféle lehallgató és nyomkövető eszköznek, nála profibbat keresve se találhatnék. Komoly ábrázattal biccent, majd felmutat egy kis átlátszó fóliaszerűséget, ami leginkább egy nikotintapaszra emlékeztet.

- Ez egy rádiófrekvenciákat kibocsátó nyomkövető.

- Az igazolványomon volt. – teszi hozzá Cameron – Én tuti nem vettem volna észre.

- Annak semmi értelme, hogy ideáig lekövessen, mert a birtokom nem egy bunker, ha nagyon akarja szerezhet pontos koordinátákat.

- Mármint mihez? Rakétához? – húzza fel a szemöldökét.

- Annyira azért nem akar feltűnést. – megrándul a szám széle, de elfojtom a mosolyt. – Szerintem inkább ellenőrizni akarja, hogy tényleg elhagyod-e az országot.

- De nem fogok elmenni.

- Nem, nem fogsz. – Angelhöz fordulok – Aktív még?

- Nem tettem vele semmit, mert nem tudtam mi a szándékod. – nyújtja át a kis fóliadarabot. – Bárhová feltapaszthatod, semmilyen eszköz nem mutatja ki, még a reptéri fémdetektorok sem, szóval logikus az elképzelés. Ha meg akarod semmisíteni, csak tépd szét.

- Arra egyenlőre nem lesz szükség. – gondolkodom el – Menj, csatlakozz Joséhoz, majd elmondja mi lesz a dolgod.

Amikor kettesben maradunk a Szöszivel visszaragasztom a nyomkövetőt a borítékra.

- Mikorra szól a jegyed?

- A ma esti tizenkilenc órai járatra, Los Angelesbe. – lebegteti meg a jegyet – Tudod, nekem az is eszembe jutott, hogy az a mocsok utánam akar jönni, miután lerendezett téged. Nem lenne nehéz dolga.

- Nem mintha nem érnéd meg a fáradságot Szöszi, de tényleg ennyire kellesz neki? – húzom magamhoz, birtoklón átkarolva a derekát.

- Inkább nem részletezem a beszélgetésünk, de elég sokszor hangsúlyozta mennyire megkefélne, csak mert te megteheted. – karol át ő is.

Még egy ok, hogy végezzek a szarházival. Már csak ki kell várni, hogy előmerészkedjen, de a módosítással, amit Cameron átadott neki nem sok lehetősége van. Ma kell megtennie, különben a kódok, amiket kapott holnapra már semmit sem fognak érni, mert mindennap változnak, vagy legalábbis ő így tudja.

 

Az egész környék alapos megfigyelés alatt van, még egy nagyobb állat sem mehet el úgy, hogy ne szúrnák ki az érzékelők. A mobilom a kezem mellett pihen az asztalon, a laptopon pedig a labor térfigyelői által rögzített képek látszódnak. Az apró kamerákat jól elrejtik a ház rozoga cserepei, míg a két őr lassú léptekben sétálja körbe az egészet.

Cameron mellettem támaszkodik, a fotel karjára ülve, de az arcán látni, hogy ő is feszülten figyeli az eseményeket. A kamerán keresztül is alig látható a sűrű bozótban kúszó alakok, csupán az infra kép az, ami megmutatja. Hárman elől és még ketten kicsivel odébb, a másik oldalról ugyanez a felosztás.

- Mennyivel bírnak el az embereid? – mormog csendesen Cameron.

- Nyugi, ügyes fiúk ők. – paskolom meg a combját, de egy pillanatra sem veszem le a szeme a képről. Még öt perc az őrségváltás, de a terv szerint az a kettő már hamarább feljön a pincéből és a kint menetelőkkel együtt rágyújtanak, közben pedig a pár méterrel odébb parkoló kocsijukhoz mennek.

Egy perc múlva a bozótban kúszók is előmerészkednek, csendesen, óvatosan mozognak. Esteban nyilván profibbakat szerzett az akcióra, mint azok, akikkel figyeltetett. Elsőnek az a rohadék jut eszembe, aki Palmirában meg akart ölni, neki vannak a legjobb zsoldosai a környéken és gyűlöl engem.

Odabent, már csak egyetlen kamera mutatja őket, amint feltörik a deszkapadlót, hogy megkeressék a pincébe nyíló lejáratot. Az egyik fickó valamit előszed a zsebéből és beírja a kódot.

Nem, ezek mégsem a legprofibbak. Azok megjegyeztek volna pár számsort.

- José, készüljetek. Most mennek le… Tízet számoltam.

- Vettem főnök.

- Esteban nem jött velük. – szólal meg a Szöszi.

- Lehet, hogy túlságosan félti a bőrét. – jegyzem meg, de megingatja a fejét.

- Nem, ő inkább… az a fajta aki kivár és majd csak az utolsó lövést viszi be, aztán meg úgy tesz, mintha megnyerte volna a háborút. – fejti ki.

- Biztosra akar menni, hogy nem verted-e át. – teszem hozzá.

- Szerintem is. – összenézünk és valahogy mindketten ugyanarra gondolunk közben. – Nem szakíthatjuk meg a tervüket…

- … Mert akkor rájön, hogy átverted és eltűnik. – fejezem be, majd a mobilért nyúlok – José, változott a helyzet. Maradjatok a helyeteken míg nem szólok.

- Már bent vannak.

- Látom a képen, de a főnökük még nincs itt. Maradj vonalban.

Feszülten váltok át a belső kamerákra, kicsivel több mint öt perc múlva meg kell érkeznie az őrségváltásnak, máskülönben gyanús lesz. És az is, hogy majdnem az egész labort kipucoltuk, pár kiló kokó maradt a többi csak díszlet, kréta és mészpor, amit egy kóstolás és lelepleznek.

Az emberei belépnek a labor belsejébe, ha Esteban is velük tart, akkor ez már meg sem történt volna. Eredetileg a szűk kis folyosón szedtük volna le őket, ami a létra alatt van, de ez már nem játszik.

Odabent a zsoldosok nyomban fegyvert fognak a két laborosra, jól tettem hogy nem avattam be őket az akcióba, mert akkor most cseszhettem volna.

Minden zugot átvizsgálnak a feltételezett kokainos zsákoktól kezdve a fegyverekig, majd végre az egyikük megejt egy telefont.

- Egy kocsi közelít az építkezés felől. – hallom José hangját.

- Várjátok be. – utasítom, majd komoran pillantok Cameronra – Menj ki, ha nem akarod végignézni.

Mély levegőt vesz, de nem mozdul.

- Biztos?

- Tudom mi fog történni Eduardo. – válaszol ő is komoran – És ezek nem ártatlan báránykák, a főnökük meg egy szemét patkány, nem fogom sajnálni.

- Ha ártatlan polgárok lennének?

- Ártatlan polgárokat is szoktál mészárolni? – néz most rám fürkészőn.

Nem tudom mit és mennyit hallott a pletykákból, amik rólam keringenek, azt sem mennyit hitt el belőlük, de úgy döntök most az egyszer az igaza mondom, és az ő dolga mennyi hitelt ad ennek. – Nem, de ezt ne hangoztasd.

- Jó. – fordul vissza a képernyő felé, s mielőtt még megkérdezhetném, hogy értette azt hogy „jó”, a kocsi befordul a ház elé. Elölről két fegyveres száll ki, a hátsó ajtót viszont egy öltönyös fazon nyitja, bár az ő kezében is stukker van. – Esteban.

- Hívd fel! – nyújtom át neki a telefonját, ő pedig a megbeszéltek szerint fel is hívja.

Pár másodpercig lehunyt szemmel koncentrál, majd mikor Esteban belevakkant olyan kétségbeesett hangon kiabál a mobilba, hogy még én is elhinném ha csak hallanám.

- Eduardo rájött!... Nem! Nem én árultalak el!... Talán lehallgatták a telefonom, de rájött! Ne csinálj semmit ha nem akarsz meghalni!... Mondom, hogy nem én, idióta!... Ne keress többé, mert én lelépek, vedd úgy hogy ez a búcsúajándékom…

A kamera képén közben látom is, hogy a fickó vadul gesztikulál, gondolom ordít, mert olyan mintha ki lenne hangosítva.

Ha most egyszerűen csak letenné, Esteban vagy elhiszi, vagy nem, így a kellő hatást kell elérnünk.

Biccentek Cameron felé mire ő a fülére szorítja a kezeit én meg leadok egy lövést közvetlen mellette. A golyó a falba csapódik, vakolatdarabkák borítják be a szőnyeget, de a vonal hirtelen elnémul, majd amint a telefont a földre dobja, abba is repül egy jól irányzott lövedék.

Kiadom a parancsot Josénak, a kép hamar zavarossá válik a röpködő golyók és a rohanó emberek kavalkádjától. Nem mindig lehet pontosan tudni ki terül el a bozótban, Estebant is elvesztettem szem elől, mert mindnyájan igyekeznek a magas fűben megbújni, távol a háztól ahová néhány füstgránátot dobtak. Hamarosan már nem sok mindent lehet látni, de nekem sincs vesztegetni való időm.

- Jól vagy Szöszi? – simítok a hajába miközben felállok.

- Cseng a fülem, de amúgy oké. – bólint – Mész Ricardoért?

- Megyek. Te pedig addig ne hagyd el a házat, míg vége nem lesz. Még a medencéhez se menj ki. – mondom komoran.

Míg el nem ül a dolog, semmi kockázatot nem vállalok.

- Rendben van drogbárom. – áll fel ő is mosolyogva – De legyél óvatos.

- Mint mindig.

Váltunk egy rövid csókot, majd indulok is.

Ricardót természetesen a Margaritában találom, alaposan berezelve. Valaki nyilván értesítette, mert éppen a széfét üríti ki, amikor rányitok. Percek alatt megtalálom az építkezési terület tulajdonlapját, sőt még az engedélyeket is hozzá, így Ricardo már abszolút felesleges.

A hangtompítós pisztoly diszkrét megoldás egy klubban, a papírokat a zakóm belső zsebébe süllyesztem, majd az egész helyzetet öngyilkosságnak álcázva rendezzük el.

Már hazafelé tartok mikor José beszámol a fejleményekről és nem mondhatnám, hogy boldoggá tesz a hír. Biztosan állítja, hogy meglőtték Estebant, de a hulláját nem találták meg, mert a szarkeverőnek úszni támadt kedve. Éjszaka egy hullámzó kikötőben hullát keresni majdnem lehetetlen, ezért visszahívom őket.

Otthon fáradt sóhajjal ülök a kanapéra, a feszültség kicsit felenged a vállamból és a macskám is megjelenik. Erről viszont egy másik cicus jut eszembe, aki legalább ennyire szeret dorombolni. El is indulok fel a hálóba, bár lehet, hogy már alszik, de a szobát üresen találom. Szétnézek a házban, majd kint a medencénél is, de semmi.

Rossz érzésem lesz, nem nagyon szokott elmenni úgy, hogy ne szólna róla és főleg nem ma, mikor kifejezetten megmondtam, hogy maradjon bent.

Előkerítem Cole-t, ő a testőre, biztosan tudja merre jár. - Hol van Cameron?

- Nem jött haza önnel? – néz rám értetlenül.

- Honnan haza? – pillantok fel összehúzott szemekkel. – Nem ment sehová.

- Carlo azt mondta, a főnök utasította, hogy vigye el Cameront innen.

- Ide figyelj, nem vagyok vicces hangulatban és én kurvára nem adtam ilyen utasítást! Azt kérdeztem: Hol Van Cameron? – kérdezem halkan, fenyegetőn, de persze előre sejtem a választ.

Cole idegesen nyel egyet, de nem mozdul, állja a tekintetem. – Akkor… azt hiszem Cameront elrabolták.


Sasha2015. 10. 11. 17:14:07#33548
Karakter: Cameron Jonville
Megjegyzés: Moon-chanomnak


 Másnap délután, amint kevésbé forrón tűz már a nap, Eduardo elvisz a kikötőbe. Logikus dolog, elvégre, ha nem látom a labort a saját szememmel, akkor gyorsan lebukhatok Esteban előtt, mert utalgatásokkal és homályos célzásokkal nem megyek majd semmire nála. Amikor kiszállok a drogbáróm nyomában a kocsiból, megdöbbent a környék kietlensége. Nincs itt más csak egy omladozó ház szerűség - de ezt is csak hatalmas jóindulattal mondhatom el róla -, meg az építkezés, amire rálátni innen is.

- Szóval ez az az építkezés? – kíváncsiskodom.

- Az – biccent Eduardo komoran. -  Ha az a rohadék befejezi, és tényleg nyit benne egy sztriptíz bárt, még ha messze is van a belvárostól, itt nyüzsögni fognak a részeg disznók.

- És hol a labor?

- Azon állunk – tájékoztat. – A lejárat ebből a házból nyílik és húsz méterszer tíz méteres az alapterülete.

- Ha ennyire titkos a dolog, Ricardo meg Esteban honnan tudják egyáltalán? – gondolkodom el.

- A szállítók és a dílerek ismerik a helyet, mert a kikötőben szokták átvenni tőlem az árut. Mondhatni, a bennfentesek körében ismert, és minél többen tudnak valamiről, annál könnyebben szivárog ki – vonja meg a vállát, aztán a derekamra téve a kezét a rozogaság felé terel.

Odabent két őr fogad minket, talpig fegyverben és nagyon marconán, de a gazdinak azonnal biccentenek, majd felmérnek minket is. Cole-t és a másik új arcot, akit még én sem ismerek, jobban megnézik, velem nem sokat foglalkoznak, miután Eduardo a derekamon van. Nem hinném, hogy többnek gondolnak egy ágymelegítőnél, de ez a mi kis játékunk a drogbárómmal, azért működik, mert senki sem tart többre ennél. Nem tartom hízelgőnek, hogy egy kis kurvának hisznek, de azt elismerem, hogy ezért vagyok még életben.

- Megjegyzed a kódokat? – rángat ki a gondolataimból Eduardo kérdése.

- Naná – térdelek le mellé, ha már ő is lement a padlóig.

Mivel fotógrafikus memóriám van, az már nem is kell, hogy hangosan is mondja a számokat, elég csak ránéznem, de azért dünnyögi is a biztonság kedvéért. Azt hiszem, gyakran elfeledkezik ezen képességemről. Jól van, hát más képességeimet jobban szereti.

Gyakorlatilag a föld alá megyünk lefelé, aminek nem örülök, mert valahogy nem vonzanak a földalatti helyek, mióta ilyen közel járok a halálhoz nap, mint nap. De ha itt van az a nyavalyás labor, akkor lemegyek. A lépcsőn leérve egy kis szobába érünk, ahol szintén őrök vannak, innen egy másik ajtó vezet le a laborba.

- Cole miért nem jöhetett le? Nem bízol benne? – nézek rá kíváncsian.

- Rábíztalak Szöszi. Ha nem tartanám megbízhatónak, fel sem veszem – közli, mintha felolvasna egy könyvből.

- Akkor?

- Az üzlet az más dolog. Ahhoz semmi köze, ennyi – közli.

Nem kötözködöm, mert az ő dönti el, hogy mibe akarja beavatni az embereit és mibe nem. És Cole amúgy is gyanús nekem, szóval nem is olyan nagy baj, hogy nem tudja, mi van itt lent. Amint belépünk, nézelődni kezdek, mindent megjegyzek, amit látok, és a mindent esetemben nem költői túlzás, hanem tény. Szívesen megtapiznék néhány dolgot, de azt hiszem, az túlzás lenne, és nem hinném, hogy Eduardo örülne neki, szóval maradok az intenzív bámészkodásnál.

- Ez a hely tisztára olyan, mint a filmekben – magyarázom a puskaporos ládákat szemlélgetve. – Mennyit mondhatok el ebből Esebannak? – kérdezek rá.

- Amennyit szükséges – feleli szűkszavúan.

- Lehet, hogy szükséges lesz leírást adnom – nézek a szemébe.

- Akkor megteszed. Ne kockáztass semmiképp, megértetted? – mondja komoran.

- Megértettem, Eduardo – sóhajtok mosolyogva és az oldalának dőlök. – Menni fog, bízz bennem.

- Bízom én, Szöszi – szorít magához. – De, ha nem akarod megtenni, még mindig szétlőhetjük a fejét.

- És most már legalább a címét is tudod – emlékeztetem.

- José este ellátogat hozzá kicsit körülnézni. Most már nem hibázhatunk – néz mélyen a szememben.

Csak mosolygok egyet, tudom én, hogy félt, akkor is, ha nem mondja ki konkrétan, de köztünk nem mindig kellenek a szavak, anélkül is értjük egymást. Még elmesél pár dolgot az őrségváltásról, megmutatja a biztonsági rendszert is, amiről én úgy fogok beszámolni Estebannak, hogy öt perces csúszásban vannak a cserék.

Miután mindent megnéztünk, hazamegyünk a birtokra és szerét ejtem a telefonhívásnak is. Szorosan Eduardo mellé ülök le, a közelsége jót tesz, megnyugtat és ellazít, amire az elmúlt napokban is hatalmas szükségem volt, akárcsak most. Hazafelé megbeszéltük, hol legyen a találkám Estebannal, szóval már csak fixálni kell a dolgokat a tetűvel is.

- Én vagyok – szólok a telefonba, amikor felveszi.

- Nocsak, Cameron, nem is számítottam rád ilyen hamar – reagál behízelgő hangon.

- Pedig számíthattál volna, minél hamarabb le akarok lépni innen – közlöm.

- Azt elhiszem, Cameron.

- Akkor megegyeztünk? Hozod, amit kértem, én meg adom az infót? – haladok a tervvel.

- Ha azt mondod, amit tudni akarok – feleli a tetű a vonal másik végén.

- Ne szarakodjunk, Esteban, nincs erre időm! Mindent tudok arról, ami a föld alatt van, és elmondom, ha megkapom, amit akarok.

- És mégis honnan tudsz mindent? – firtatja Esteban.

- Eduardo szeret magával hurcolni, mint valami ölebet, én meg ellestem a számokat.

- Aljas kis kurva vagy te. Még jó, hogy nem az enyém – kuncogja a tetű.

- Kösz – szorítom meg a telefont, rühellem, hogy kurvaként kezel, Eduardo pedig azonnal a combomra simítja a kezét. – Akkor holnap találkozunk?

- El tudsz szabadulni? – kérdez rá Esteban.

- Délutánra elengedett vásárolni, találkozzunk ott – diktálom be a butik címét, ahol a drogbárómmal voltunk anno.

- Ugye emlékszel, mit mondtam kis kurva? Nem akarsz átbaszni ugye? – kérdezi negédesen Esteban.

- Ezt én is kérdezhetném, de kár is lenn, nem? – dobom vissza a labdát.

- Kár bizony. Nem vagy te olyan ostoba, hogy kockára tedd a szabadságod, nem?

- Mit akarsz ezzel? – érdeklődöm feszülten.

- Csak gondolkodtam – válaszol Esteban remekül szórakozva. – Ha átbasznál, esetleg Eduardo kap egy kis értesülést arról, mire készültél. Szerinted ő is csak kibelezne?

Ezzel a végszóval teszi le a telefont, hogy az üvöltő csend körülvegyen minket utána.

- Hé, jól vagy, Szöszi? – húz közelebb, aminek az lesz a vége, hogy az ölébe mászva kényelmesen elhelyezkedem, ahogy szoktam. Nincs semmi bajom, teljesen nyugodt vagyok, Esteban nem tud olyat mondani, amire nem számítottam volna eddig is tőle. De jól esik, hogy Eduardo aggódva masszírozza a tarkómat. – Álmos vagy cicus?

- Csak fáradt – sóhajtok egészen hozzá simulva.

- El fogsz aludni, ha így maradunk – kuncogja tovább masszírozva.

- Lehet…

- És nekem kell becipelni a segged az ágyba – gyúrja meg a hátam is, amitől szinte a testére tapadok a nagy elégedettségemben.

- Úgyis szeretsz ágyba cipelni – nyújtózkodom, aztán kimászom az öléből.

- Nem zaklatott fel megint ugye?

- Először igen – mosolygok halványan -, de amikor azt mondta, majd neked árul be, azt jutott eszembe, hogy így még a tervhez is hozzájátszana nem?

- De – bólint Eduardo. – Így hihetné azt, miatta nyírlak ki, mert ő beárult – néz fel rám. – Tulajdonképpen nagyon is lehetséges, hogy belevette ezt a paklikba. Megkapod, amit kértél, elmondod neki, amit tudni akart, aztán megejt nekem egy hívást. Amikor pedig hírét veszem, hogy betört a laborba, már lesz bizonyíték is az árulásodra – komorodik el. – Ez a kis görény nem is olyan hülye.

- Szerintem sem. Jobb is, hogy nyilvános helyen találkozunk – biccentek újra hozzá simulva.

- És most, hogy tudjuk a címét, Ricardo is felesleges teherré vált – teszi még hozzá.

- Mikor?

Csak ennyit kérdezek, pontosan tudom, mit jelent a drogbáróm szótárában a felesleges teher kifejezés.

- Akkor, amikor Esteban is támad.

- Két legyet egy csapásra – hajolok a szájához és lassan megcsókolom.

Csak egy kis ideig hagyja, hogy én diktáljam a tempót, aztán átveszi az irányítást, ahogy szokta, de hát kicsit sem bánom. Szuszogva dörgölőzöm hozzá, hogy érezze, szép lassan hangulatba jövök. Belemarkol a fenekembe, az ujjai szinte a húsomba mélyednek, és morog, amikor az ölének préselődik az én ölem.

- Azt hittem, fáradt vagy – mormog az ajkaim közé.

- Az vagyok, de szép álmokat akarok – mosolygok rá.

- Ezen ne múljon, Szöszi – mosolyog vissza.  

 

Lebegek, azt hiszem, így nevezhetném azt, amit érzek. De nem vagyok egészen biztos, a lényeg, hogy csodálatosan felemelő érzés. Eduardo egyenletes, apró lökésekkel mozog bennem, a lábaink teljesen összefonódnak, az ujjaim a lapockája alatt mélyednek a hátába, a szánk egy pillanatra sem válik el egymástól. Egyszerűen szédítő az egész, nem is akarom abbahagyni, és Eduardo sem, mert épp, mielőtt elélveznék, megáll egy kicsit, aztán újrakezdi a mozgást, hogy teljesen megőrjítsen vele. Kegyetlen játék ez, mégis izgató és nem mondanék le róla, még úgy sem, hogy a végén már sírni tudnék, annyira kell a kielégülés, de nem kegyelmez meg, úgy látszik, ma nagy formában van, mert a végén épp csak megmozdul bennem, viszont csak annyira, hogy érezzem, de ne mehessek el. Csakhogy nem vagyok hajlandó kérlelni, hogy engedjen elmenni, úgyhogy gyötör tovább, én meg majd beleőrülök abba, ahogy játszadozik velem. Tudom, hogy arra vár, hogy könyörögjek, de nem fogom megtenni, nem… Össze kell szorítanom az ajkam, még egy könnycsepp is kicsordul a szememből, de akkor sem könyörgök neki, akkor sem…

- Ez az én Cameronom – súgja az ajkamra. – Az én makacs bestiám…

Aztán rám mosolyog, majd leszorít a felkaromnál fogva és egyszerűen döngölni kezd. Az első lökése után kiabálni és élvezni kezdek, a könnyeim pedig lefolynak az arcomon, ahogy szétárad a testemben a kínnal, forrósággal kevert vad, emésztő gyönyör. Az ilyen pillanatokért érdemes élni, és mielőtt meghalok erre is emlékezni fogok, sőt erre talán még odaát is, akár a mennybe kerülök, akár a pokolba. És most már azt is tudom, hogy Eduardóval fogom végigjárni az utam, legalábbis én így szeretném, és azt hiszem, hogy ő is, mert a tekintetéből ez süt, amikor magához öleli a remegő, csatakos testem, én pedig úgy kapaszkodom belé, mintha félnék, hogy nélküle elveszek.

- Még mindig meg tudsz lepni – dörmögi a fülembe.

- Tényleg? – fúrom a fejem a nyakához. – Ha nem tudnám, hogy az én meglepetéseimet szereted, akkor most aggódnék.

- Magabiztos kis dög – morogja.

- Ha nem lennék magabiztos, nem is érdekelnélek – nézek a szemébe, aztán a tenyerembe fogom az arcát és megcsókolom.

Lassan, gyengéden csókolózunk, finoman játszunk egymás ajkával, a testem az övéhez feszül, Eduardo pedig szorosan tart, amíg én a hátát simogatom. Megnyugtat, hogy megérinthetem, hogy érezhetem a forró bőrét a tenyerem alatt, az izmainak finom vibrálását, amellyel az érintésemre reagál. Hosszan, szenvedélyesen ölelkezünk, nem is emlékszem, mikor pilledek el, de arra igen, hogy Eduardo végig a karjában tart. És biztosan így is van, mert a mellkasán pihenve ébredek fel reggel.

- Jó reggelt hímek hímje – csókolok a mellkasára, aztán odahajtom a fejem és hallgatom a szívverését. – Mit szólnál, ha ágyba hoznám a reggelit?

- A száddal? – kérdezi azonnal, sunyi mosollyal az arcán.

- Tálcával – mosolygok rá.

- Akkor nem érdekel – markol bele a fenekembe, de aztán engedi, hogy lemenjek a reggeliért és felhozzam neki.

Kényelmesen megreggelizünk, de érezhető a feszültség a levegőben, egyikünk sem nyugodt, és mindkettőnknek pörög az agya folyamatosan. Ez a nap nagyon kemény lesz mindkettőnknek és könnyen belebukhatunk, ha nem vagyunk elég ügyesek, vagy Esteban villant valamit, amire nem számítunk. Amikor már elviselhetetlenné válik a helyzet, előrehajolok, felsimítok Eduardo tarkóján, aztán megcsókolom. Most nem finoman, hanem mohón, szenvedélyesen. A drogbáróm pedig ugyanígy csap le az én ajkaimra, hogy mire befejezzük mindkettőnké vörös és duzzadt.

- A csókolózás jó terápia – zihálok mosolyogva.

- Az – markol a fenekembe. – Eltereli az ember figyelmét a bajokról.

- Nem lesz semmi gond – simogatom meg az arcát, aztán kimászom az ágyból.

- Hé, hová mész? – fogja meg a karomat.

- Úszom egyet baby – kacsintok rá. – Aztán meg készülök a vásárlásra.

- Inkább tusolj velem – mondja, de mindketten tudjuk, hogy az lesz, amit ő akar.

Nem bánom meg, mert a forró vízsugarak alatt is öleljük, csókoljuk egymást és nincs olyan területe a testünknek, amit nem érintünk meg a másikon. Ezúttal kiélem magam, ráérősen markolászom a fenekét, elvégre az övé is eléggé ott van, persze más testrészein sokkal többet játszadozom, de azt meg amúgy is imádja. Mire végzünk egymással, mindketten kisimultak vagyunk, az együttlét, akkor is megnyugtat minket, ha nem szeretkezünk éppen. Már akkor sem vagyunk feszültek, amikor öltözni kezdünk, illetve én, mert Eduardo azt figyeli, ahogy én öltözöm. Szűk csípőnadrágot húzok, meg egy olyan lenge trikót, amitől akár meztelen is lehetnék felül, de szándékosan húzok éppen ilyen felsőt, provokálni akarom Estebant, mert tudom, hogy megdugna, és ha elterelem a figyelmét, akkor hibázni fog.

- Ez komoly, Szöszi? – érdeklődik szigorú arccal.

- Igen, Eduardo – bólintok mosolyogva. – Bízz bennem, tudom, mit csinálok.

- Azt nagyon ajánlom – tornyosul fölém és belemarkol a hajamba. – Nem szeretem, amikor más férfiak előtt viselsz ilyen illetlen ruhát kis dög – feszíti hátra a fejem.

- Tudom, de most célja van – nyögök.

- Akkor kapsz valamit, ami passzol hozzá – közli, aztán kapok egy akkora vörös foltot a torkomra, mint az öklöm.

- Most jó? – nyöszörgök vágyakozva.

- Igen – feleli önelégülten, aztán rávág a seggemre és öltözni kezd.

Nem maradok ám adósa, mert elég térdelve kap egy hasonló vörös foltot pár centire a farkától, de még véletlenül sem veszem a számba.

- Hogy tudd, milyen érzés – húzom végig az ujjam a kemény farkán vigyorogva.

- Kis szuka – morogja, de tudom, mennyire tetszik neki, hogy nem hagyom magam.

Belelépek a papucsomba, fogok egy táskát, aztán ellenőrzöm a fegyveremet, majd elteszem a táskába. Búcsúzáskor megcsókolom Eduardót, aztán sietek le, mert Cole már vár.

- Mára mi a terv? – kérdezi, ahogy kikanyarodunk a birtokról.

- Csak egy kis pénzszórás – vigyorgok.

- Azt erősen kétlem – közli. – Te minden vagy, csak pénzszórós nem.

- Neked meg elég nehéz lehet a felfogásod – teszem fel a napszemüvegemet. – Mert ennyi idő után sem fogtad fel, hogy itt nem szeretik a kérdezősködést.

- De morcos vagy ma – ingatja a fejét, de befejezi a faggatózást.

A butik előtt kiszállok, megborzolom a hajam, majd besétálok. Az eladók kedvesen mosolyognak rám, hiszen sok pénzt hagytunk itt legutóbb is. Esteban már az üzletben van, éppen az ingek közt válogat, amikor odasétálok hozzá.

- A kék jobban kiemelné a szemeit – szólítom meg.

- Igazán? – vigyorog rám. – Melyiket javasolnád?

- Mindenképpen ezt – nyomok a kezébe egy inget. – Próbáld fel a fülkében – mosolygok.

- Megnézed, miután felvettem? – indul a fülke felé.

- Persze, ha szeretnéd – sétálok utána.

Megvárom, amíg bemegy, aztán a fülkének támaszkodom, meglep, hogy az első inggel együtt megkapom a borítékomat. Megnézem a tartalmát, hogy megállapíthassam, valóban azt kaptam-e, amit kértem, aztán átadom az én borítékomat, amiben a kódok, létszámok vannak.

- Tudnom kell valamit? – szól ki a fülkéből.

- Igen, az őrség a váltásnál nagyjából ötperces csúszásban van – felelem.

- Miért?

- Gondolom, mert senkinek eszébe nem jut, hogy valakinek lesz mersze betörni oda – vonom meg a vállam.

- Igaz, főleg ránk nem számítanak – közli.

- Ez már nem érdekel. Megkaptam, amit akartam, ti meg úgy ölitek egymást, ahogy akarjátok. Nos, örültem az üzletkötésnek, Esteban – lépnék el a fülkétől, de kinyúlva elkapja a karomat.

- Megünnepelhetnénk nem? Ellenállhatatlan vágyat érzek rá, hogy jól megkúrjalak – súgja a fülembe.  

- Én meg arra érzek ellenállhatatlan vágyat, hogy megöljelek, de sajnos egyikünk kívánsága sem fog teljesülni – húzom el a karomat.

- Makacs kis kurva vagy te Cameron, más időkben talán többet foglalkoztam volna veled, meg a baszni való kis testeddel, de most valóban nincs időm játszadozni – mondja komoran. – Legyél ügyes, tűnj el minél hamarabb, vagy a gazdáddal együtt döglesz meg. És ne feledd, ha átbaszol, kifilézlek te kis szajha.

- Hogy felejteném el, amikor minden alkalommal emlékeztetsz rá – mondom gúnyosan. – Legyen szép napod rohadék – hagyom ott.

Nem foglalkozom vele tovább, csak távolabb megyek és válogatni kezdek, elvégre vásárolni indultam és eltolná az álcámat, ha nem vennék semmit a végén. Amíg a ruhákat válogatom, feltűnik, hogy Cole veszettül telefonál odakint, és tuti nem Eduardónak, mert abban maradtunk, hogy én hívom, ha végeztem. Mivel azt tudom, hogy a drogbáróm megbízik bennem, így abban is biztos lehetek ezáltal, hogy Cole valaki mással beszél, méghozzá elég idegesen. Valahogy meg kell szereznem a telefonját, hogy megnézhessem a számot, amit ebben az időpontban hívott, hacsak ki nem törli.

- Nem sietsz haza a gazdihoz, ahogy nézem – lép mellém Esteban.

- Nem, nem igazán – teszek a kosaramba egy pólót meg egy szakadt farmert. – De te sem kapkodod el, hogy távozz. Attól félsz talán, hogy ártok neked? – kuncogok.

- A múltkori után kicsit óvatosabb vagyok veled, még akkor is, ha csak egy kis kurva vagy – feleli komolyan, amit azt hiszem, bóknak is vehetnék, ha nem hívna folyton kurvának, meg szajhának.

- Megmondtam, gyűlöllek, ahogy Eduardót is, ha tehetném, megölnélek mindkettőtöket, de megelégszem azzal is, hogy leléphetek, mielőtt ti irtani kezdenétek egymást.

- Ennyire gyűlölöd őt, mégis kéjesen vonaglasz alatta minden éjszaka – rázza a fejét vigyorogva.

- Nem csak éjszaka – mondom komoran. – Tudod, neki nem elég csak éjjel – sétálok tovább.

- Direkt húzod az agyam mi? – jön utánam.

- Mi a faszt akarsz tőlem, de komolyan? – fordulok felé. – Megkaptad az adatokat, csak el kéne húznod, de te azzal basztatsz inkább, hogy mennyit szexelek Eduardóval.

- Mert izgatsz és utálom, hogy nem tudok tenni ellene – vonja meg a vállát.

- Verd ki, vagy dugj meg valakit, csak engem hagyj már békén – sétálok a fehérnemű részlegre és veszek pár szexis alsót is, ha már itt vagyok.

Nem akar lekopni rólam, de Cole kapcsol végre odakint és bejön értem, mondván, hogy a gazdi azonnal látni akar, mert régóta eljöttünk már. Gyorsan fizetek, majd távozunk. Nem könnyebbültem meg, mivel Estebant a butikban hagytuk.

- Kocsikázzunk, Cole – dőlök hátra az ülésben. – És figyeld, hogy követnek-e minket!

- Gondolod, hogy követni fognak minket? – indítja a kocsit.

- Lehetne, hogy egyszer kérdezősködés nélkül csinálsz meg valamit? – kérdezem komoran.

Csak bólint és további szövegelés nélkül kocsikázunk Cali belvárosában, de senki nem követ minket, vagy Estebannak is van olyan árnyékembere, mint a drogbárómnak, vagy valami egészen másról van szó. Azonnal elő is veszem a telefonomat.

- Szia, Eduardo – szólok a telefonba, amikor felveszi. – Igen, végeztem. És pont ez a baj, túl simán ment… Most Cole-lal kocsikázunk a városban, hogy követnek-e, de semmi. És ez nekem nem tetszik… Lehet, hogy a csomagomban van valami nyomköveti cucc. Küldenél valakit, akit át tudja vizsgálni, mielőtt visszamegyek a birtokra? Oké. Odamegyünk – nyomom ki a telefont, aztán Cole-hoz fordulok. – Hajts a régi piacra! Nem kell sietni, csak kényelmesen – utasítom. – Ne nézz már így! Eduardo parancsa – dőlök hátra. – Indíts!   


Moonlight-chan2015. 10. 01. 19:09:21#33523
Karakter: Eduardo Vargas




Most az egyszer nem kommentál semmit, leköti a fegyvere tanulmányozása. A súlyát méregeti, kipróbálja hogyan áll a kezére, de minden oké, a mutatóujja kényelmesen eléri a ravaszt, ami nem minden fegyvertípusnál mondható el.

- Gyerünk! Menjünk már! – sürget izgatottan.

Levezetem az alagsorba, ahol egy kisebb lőtér van berendezve, hogy mégse odakint keljen kipróbálni a fegyvereket, mert arra sanszosan az összes testőr és biztonsági ember ugrana. Kész káosz lenne.

Cameronból csak úgy lüktet az energia, tagadni sem tudná, mennyire szereti ezt csinálni. Rajtam kívül nem nagyon szokott itt senki lőni és őt sem hoztam volna ide le korábban, csakhogy azóta változott a helyzet és ha komolyan be akarom venni a terveimbe, tudnom kell hogy alkalomadtán rábízhatom-e a saját életét.

- Baby! Van távcsöves puska is? – kapja fel a szemüveget és a hangtompító fejhallgatót.

- Mit akarsz a távcsövessel?

- Lőni.

- Az nem kiscicáknak való – ingatom a fejem.

- Még jó, hogy én akarom kipróbálni és nem egy kiscica – fordul vissza, csak egy pillanatig durcázva – Egész alakost akarok – közli a papírra mutatva.

- Követelőző kis dög… - morgom magam elé, de közben kicserélem a papírt egy egész alakosra. A halálos kimenetelű lövések helyei apró fehér pöttyökkel vannak jelölve, de persze egy golyó esetében ez is relatív. Sok mindentől függ, hogy egy lövés halálos legyen: termettől, izomzattól, a golyó típusától, még a szívósságot is ide sorolnám. Kivéve a fej, vagy szívlövéseknél, mert azoknál csak a kurvára szerencsés emberek maradnak meg.

A hátához állok, hogy lássam a tartását meg ahogy a fegyvert fogja. Már a fogással tudatja, hogy nem először csinálja, mert a filmvásznon látottakkal ellentétben a fegyvert nem két kézzel markoljuk, mert akkor esélyesebb a seggre esés. Cameron a szabályos, biztonságos tartást veszi fel, kis terpesz, egyik marka a fegyveren a másik a fegyvert tartó kéz csuklóján. Biztos tartás, remegés kizárva. Jó.

Öt lövést ad le a célpontra, egyik sem megy mellé, mind a fekete alakon belül szakítja át a papírt. A szobát elárasztja a friss lőpor füstöt szaga, ahogy az üres töltények földet érnek.

- Na? – néz rám.

- Miért pont így lőttél? – firtatom a pontok felé intve. Egyet kivéve nem halálos lövések.

- Nos, úgy vélem, ha valakinek ellövöd a vállát, az már nem fog fegyverért kapkodni, és ha a térdeit is ellövöd mellé, akkor futni sem. A torkát meg azért lőttem keresztül, hogy lásd, ezt is meg tudom tenni, ha kell.

Ránézek, szemrevételezve a komoly vonásokat. Már bebizonyította párszor, hogy sokkal több van a tarsolyában, mint amit egy csinos szőkétől bárki is várna. De vajon ahhoz is elég a hidegvére, hogy embert öljön?

Nagyon el kell fajulnia a dolgoknak ahhoz, hogy idáig jussunk, nem akarom, hogy be keljen mocskolnia a kezét, bár lehet, hogy ő Marco után ezt már egészen máshogy érzi. Pedig messze nem ugyanaz valakit szavakkal sírba fektetni, mint belenézni a szemébe és hidegérrel kinyírni. Nem akarnám, hogy Cameron megtapasztalja azt az érzést, bármilyen kemény kis dög is.

- Most mi van már? – int türelmetlenül.

- Mégis mennyit jártál lőni Manuval? – terelek.

- Fogalmam sincs – von vállat. – Nagyon szerettem lőni, úgyhogy gyakran elvitt, szinte minden héten voltunk valamerre.

- Valamerre?

- Persze. Sokfelé voltunk, ilyen alagsori lőpályán, szabadtéren, az erdeit például baromira élveztem. Ilyen előugró céltáblák voltak – magyaráz mutogatva.

- Oké. – bólintok. - Lőttél távcsövessel is?

- Nem, de tervben volt, csak aztán Kolumbiába utaztunk, a többit már tudod.

- Még sok mindent nem tudok rólad, ahogy látom. – emelem meg a fejét. Például elképzelésem sem volt, hogy simán leszedhetett volna bárkit az embereim közül, ha fegyverhez jut – És most ismételd meg. – igazítom vissza az állásba.

Ha másodszor és harmadszor is eltalálja ugyanazokat a pontokat, az már nem szerencse hanem profizmus. És nem is lepődöm meg azon, hogy ebben sem okoz csalódást. Újra is újra ismételtetem vele, pár sorozat után kezd fáradni, ahogy a karja megremeg már téveszt is, de akkor is kiváló. Ha tűzharcra kerül a sor és ki kell lőnie annyit, amennyinél fárad, akkor ott már kibaszottul nagy a baj és lőhet akármennyit, nem fog segíteni.

Ha ez az én vizsgám lett volna, akkor azt mondom megfelelt.

- Köszönöm – dől nekem fáradtam, miután megálljt adtam neki.

Elégedetten magamhoz szorítom. - Tudtam, hogy élvezni fogod.

- Nem, azt köszönöm, hogy bízol bennem – néz fel rám komolyan, s tőlem ugyanilyen pillantást kap válaszul.

- Köszönd meg azzal, hogy nem okozol csalódást.

Eltolom magamtól, hogy én is levezessem a feszültséget pár sorozattal, az arc nélküli papírforma helyett viszont egy nagyon is ismerős alakot képzelve a célkeresztbe. Nem volt elég egyszer kinyírnom a tetű rohadékot, legszívesebb az emlékével is ugyanezt tenném, hogy végre örökre felszívódjon innen.

 

Vacsora és fürdés után a hálóban készülünk a lefekvéshez. A ma estét szabaddá tettem, csak néhány telefont kell intéznem amúgy teljesen Cameronra figyelhetek, aki teljes meztelenségében ücsörög az ablakban a macskámat kényeztetve. Szerencsés kis dög az már biztos, de a látvány is megéri, ahogy az esti szél meglebbenti a haját és végigsöpör a napbarnított bőrön, hihetetlenül csábító összkép.

- Lecserélsz a macskára? – szólalok meg pár perccel később, miután leraktam a telefont.

- Csak egy rövid időre – mosolyog lehunyt szemekkel.

- De tényleg rövid idő legyen. – mosolygok vissza halványan.

- Akarsz beszélni Manuról? – kérdezi hirtelen.

Egyáltalán nem számítottam erre a témára. - Miért akarnék?

- Mert látom, hogy bosszant, amikor szóba kerül – kapok egy hosszú, vesébe látó pillantást.

- Miből gondolod, hogy bosszant, Cameron? – teszem fel a kérdést semleges hangon.

- Tudom, de mindegy is, úgyis beszélnünk kell – sóhajt fel – Veled vagyok, Eduardo – néz fel ismét - Nagyon szerettem Manuelt, annak ellenére, hogy éreztem, valami nem oké vele, de elfogadtam olyannak, amilyen, jók voltunk együtt, nagyon jók. És azt hittem, nem lehet annál jobb és tökéletesebb kapcsolatom, mint vele. Amikor idejöttünk és ő elhagyott, nem értettem, miért tette, most sem értem, mert hét év után nem volt semmi értelme elcipelni idáig, hogy megszabaduljon tőlem. Ismersz, nem vagyok egy hisztérika, csak azt kellett volna mondani, hogy vége és kész, lelépek, akkor is, ha fájt volna. De ez már nem számít – megsimogatja a macskát az ölében -, mert időközben kiderült, hogy lehet jobb és tökéletesebb egy kapcsolat, mint a régi volt. Veled. Nem akartam ezt, nem akartam belebonyolódni a dolgaidba Eduardo, téged sem akartalak, de már megtörtént. Kellesz, a csomaggal együtt, amivel kaplak, mert veled sosem unatkozom, mert veled mindig zajlik az élet, mert a magad módján humoros vagy és eszelős jó veled a szex. Jó csapat vagyunk, és érzem, hogy megváltozott valami köztünk.

Erre egyáltalán nem számítottam tőle, míg a saját reakciómat is nehéz lenne felmérnem, nem hogy azt, mit válaszoljak.

- Cameron…

- Ne! – emeli fel a kezét gyorsan. – Nem kell semmit sem mondanod. Ez az én nagyjelenetem volt, ne merd elszúrni – mosolyog rám – Elmondtam, amit akartam, érted, ahogy érted. Ennyi.

- Gyere ide!

Lepakolja Benitót és készségesen mászik be mellém az ágyba, rám fonódik, pont ahogy mindketten szeretjük: én érzem őt és ő is engem, tökéletes.

- Most jó? – mormogom a szőke tincsek közé.

- Igen. Elég jó a kispárnám – kuncog.

- Csak elég jó? Te elkényeztetett kis dög. – morgok, de persze nem haragszom rá.

Elhelyezkedem, az arcomat a nyaka hajlatához simítva, hogy csak az ő bódító illatát lélegezzem be. Imádom, hogy mindig ez a friss, kissé gyümölcsös-fűszeres illat árad belőle, amiért a samponja a felelős.

 

A reggel a lehető legjobban telik, Cameron elemében van, mint mindig. A kaját kísérő szopás meg egészen képes feldobni az embert, főleg hogy olyan mesteri szinten műveli valaki a technikát, mint ez a kis vadmacska. Nem felejtem el máskor is beiktatni az ágyban reggelizést, amikor csak időm lesz tovább aludni.

Egyenlőre viszont még száműzöm a fejemből az üzletet, hogy csakis a Szöszi kényeztetésére figyeljek.

- Érdekes, hogy engem mindig elkényeztetett kis dögnek hívsz – csókolgatja a csípőmet mosolyogva -, de amikor a számba veszlek, hirtelen nagyon is bejön a kényeztetés. Hogy van ez, Eduardo? – húzza végig a nyelvét a hasamon – Te talán nem vagy elkényeztetett?

- De. Viszont meg is érdemlem – közlöm a hajával babrálva.

- Mert én talán nem? – hunyorít rám bosszúsan, amitől rohadt szexis lett hirtelen.

- De-de – adok igazat neki, majd mikor visszahajol a bőrömhöz, vigyorogva hozzáteszem – Van, amikor megérdemled.

- Bekaphatod – csap oda egy csípőset a combomra és már pattan is ki mellőlem az ágyból, hogy széles vásznon nézhessem végig, ahogy a fürdőbe vonul.

A vigyor jelenleg levakarhatatlan, csak akkor váltok ismét komolyra, mikor ki-ki megy a maga dolgára. Újabb sűrű nap, újabb elintézésre váró ügyek, csakhogy ezúttal az estém sem lesz egy nyugalmas lazulás. Aggódhatok épp eleget a Szöszi miatt és ha épségben hazaér – amit nagyon remélek - még akkor sem lesz vége a napnak.

 

A biztonság kedvéért a kokaint átszállítatom a laborból a házam pincéjébe. Szeretek a legrosszabb eshetőségre is felkészülni, és ha rosszul sülnek el a dolgok, akkor ne bukjak több millió dollárt.

A több ezer egykilós csomag szinte teljesen feltölti a pincét és ez a mennyiség még mind eladásra vár majd. Estebannak fogalma sincs, hogy pontosan mennyit ér egy droglabor. Nem a sufniban összetákolt gázégőre működő szarok, hanem olyan műszerek, amiket csakis gyógyszergyárak részére gyártanak és piszok nehéz volt hozzájutni. Nem szívesen veszíteném el, lévén hogy egész Kolumbiában csak két ilyen felszereltségű labor van, a többi kispálya ezekhez képest.

- Uram, a fegyverekkel mi legyen? – sorol ki Sanchez a többiek mögül.

- Zárjátok el őket, ne szerezzék meg, ha bejutnak. A Hammer legyen útra kész. – fordulok el a kijárat felé.

Ha Cameron sikerrel jár a következő három napban az összes ellenségemmel leszámolhatok. Újra visszaállhat a rend… legalábbis egy időre.

 

A GPS-el, ami minden kocsim alapkelléke, gond nélkül követhettem volna az útjukat, de mégis csak akkor fut át rajtam a megkönnyebbülés, mikor benyit a dolgozószobámban, épségben, és rögtön az ölembe mászik.

- Szia, Eduardo – morogja, a mellkasomhoz bújva.

Ez az én cicusom. - Szia, Szöszi – csókolok a nyakába, majd alaposan végigtapogatom, hogy tényleg minden rendben van-e – Sikerült?

- Igen, sikerült – feleli halkan. – Megállapodtam Estebannal. A kódokért, létszámadatokért cserébe, útlevelet, pénzt és repülőjegyet kértem.

- És simán belement? – faggatom.

- Nem, nem simán – ismeri be fojtott hangon, mire még jobban magamhoz szorítom – Megfenyegetett. Azt mondta, ha átverem, az embereinek ad, hogy szórakozzanak velem, és ha abba nem halok bele, akkor ő fog kibelezni, de úgy, hogy szenvedjek.

A végére már szinte elhal a hangja, ezért egy pillanatra sem engedem el. Magamban már rég megfogadtam, hogy az első adandó alkalommal golyót repítek annak a mocsoknak a fejébe, de ezek után dupla olyan lelkesedéssel fogom megtenni.

- Ez nem történik meg, Cameron! Hallod? – emelem meg az állát, hogy a szemébe nézhessek – Nem esik semmi bántódásod! Megértetted?

Csak bólint és bár szerintem még mindig fél, mikor meg akarom csókolni, elhúzódik.

- Ne! Majd, ha megtisztálkodtam.

- Miért kell megtisztálkodnod? – villan rá a tekintetem.

- Mert az a rohadék megcsókolt…

- Mást is csinált veled?

- Nem. Fegyvert fogtam rá. Tudod, hogy nem akarom más érintését – mondja határozottan.

- Helyes! – markolok a hajába finoman – Most már csak ki kell várni, hogy megtudjuk, hol lakik.

De a ki kell várni, ezúttal nehezebb lesz mint máskor. Nincs még egy olyan ember, akit nála szívesebben nyírnék ki és még egyszer sem találkoztunk szemtől szemben. Tud valamit a pasas, az hétszentség.

- Akkor sincs baj, ha nem tudja meg a kémed. Megvan a száma – mutat fel egy kis cetlit.

- Ügyes kis dög vagy – jegyzem meg, de most a legkevésbé sem az a nyomorék érdekel. Hátrahúzom a fejét, hogy végre megcsókolhassam és minél előbb letöröljem róla a másik férfi érintését, mert ő senki másé nem lehet, míg én lélegzem és pont. Aki pedig megpróbálja elvenni tőlem, jobb lesz, ha rövidesen a bolygó másik oldalára költözik, ha nem akarja a Csendes-óceán mélyén végezni.

 

***

 

Másnap délután, amikor a nap már csak mérsékelten égeti az ember bőrét, elviszem Cameront a kikötőbe. Ahhoz hogy hiteles képet adjon Estebannak, neki is a saját szemével kell látnia a helyet, nem állhat vagy bukhat azon minden, hogy homályos utalásokat tesz.

Ez az egész éppen annyira veszélyes lesz, mint a tegnapi találkozójuk, ha nem rosszabb. Mert amikor Cameron átadja az információt annak a görénynek, már semmi garancia nincs rá, hogy nem öli meg.

Tegnap ezt is átbeszéltük, miután megnyugodott és még mindig meg akarja csinálni. Nem sok olyan bátor embert ismerek, mint ő, de az biztos, hogy nem adja fel egykönnyen. A legtöbben már reszketve menekülnének a helyében, de ő pár csók után sóhajtott egyet és azt mondta, most már rendben van.

Szerintem ez magáért beszél.

Kiszállok a kocsiból, megvárom míg Cameron is mellém lép, majd körülnéz. Az egész hely kietlen, csak egy romos háznak tűnő tákolmány és pár mérfölddel távolabb az építkezés az, ami kiemelkedik a semmiből.

- Szóval ez az az építkezés? – néz arra a Szöszi is.

- Az. – biccentek komoran – Ha az a rohadék befejezi, és tényleg nyit benne egy sztriptízbárt, még ha messze is van a belvárostól itt nyüzsögni fognak a részeg disznók.

- És hol a labor?

- Azon állunk. – világosítom fel – A lejárat ebből a házból nyílik egy húsz méterszer tíz méteres alapterületre.

- Ha ennyire titkos a dolog, Ricardo meg Esteban honnan tudják egyáltalán? – kérdez elgondolkodva.

- A szállítók és a dílerek ismerik a helyett, mert a kikötőben szokták átvenni tőlem az árut. Mondhatni a bennfentesek körében ismert, és minél többen tudnak valamiről, annál könnyebben szivárog ki. – vonok vállat, majd a kezemet a derekára téve terelem a ház felé.

Odabent két őr várakozik, fegyverrel a kezükben biccentenek, egy röpke pillanat alatt felmérve Cameront és persze Colet meg a másik új embert, akikhez még nem volt szerencséjük.

- Ti ketten itt maradtok. – szólok hátra az újfiúknak.

José eközben már fel is hajtotta a pincébe vezető csapóajtót. Kívülről semmi különös, de alatta egy réteg acélretesz, mint a háborús bunkerekben.

- Megjegyzed a kódokat? – kérdezem a Szöszit, miközben a számlap mellé térdelek.

- Naná! – ereszkedik le mellém.

Beütöm a kódot, közben halkan mondom is. Egy lépcső vezet lefelé, más kijárat nincs is innen, bár végső esetben a zár manuálisan is nyitható, de piszok erősnek kell lennie annak, aki el akarja forgatni a zárat.

A lépcsőn leérve egy kis szobába érünk, itt is őrök vannak az ajtóknál és innen is egy lezárt ajtó vezet a laborba, aminek a kódját szintén megjegyzi. Azzal senki nem vádolhat, hogy nem adok a biztonságra.

- Cole miért nem jöhetett le? Nem bízol benne? – fordul felém érdeklődve.

- Rábíztalak Szöszi. Ha nem tartanám megbízhatónak, fel sem veszem. – tájékoztatom egyszerűen.

- Akkor?

- Az üzlet az más dolog. Ahhoz semmi köze, ennyi.

Eközben a második ajtón is belépünk, az orromat azonnal megcsapja a pincékre jellemző dohos szag, mellette pedig egy enyhe édeskés illat és persze a puskapor jellegzetes szaga. Cameron érdeklődve nézelődik, majdnem elmosolyodom azon, hogy minden alkalommal ilyen izgatott lesz, ha újabb részletekbe avatom be. Hogy ez azért van-e, mert eddig kizártam a dolgaimból, vagy mindig is ilyen információéhes volt, nem tudom, de tetszik az a csillogás a szemében.

Nem zavarom, míg mindent alaposan megnéz magának: az asztaloknál dolgozó kémikusokat, akik tartózkodó pillantásokkal néznek vissza rá, a sarkokban elhelyezett kamerákat, számítógépeket, régi típusú széfet, a levegőztető-rendszert és végül az őröket a fal mellett.

- Ez a hely tisztára, mint a filmekben... – mormog, elmerülve a puskaporos ládák látványában. – Mennyit mondhatok ebből Estebannak?

- Amennyit szükséges.  

- Lehet, hogy szükséges lesz leírást adnom. – néz fel rám.

- Akkor megteszed. Ne kockáztass semmiképp, megértetted? – nézek vissza komoran, mert még mindig nem repesek az ötlettől, hogy közvetlen veszélynek tegyem ki.

- Megértettem, Eduardo. – sóhajt mosolyogva, majd picit az oldalamnak dől – Menni fog, bízz bennem.

- Bízom én Szöszi. – szorítom meg az oldalát – De ha nem akarod megtenni, még mindig szétlőhetjük a fejét.

- És most már legalább a címét is tudod. – hívja fel a figyelmem a fejleményre.

Igen, a fickó, aki elrejtőzött a csomagtartóban, míg Marco lakásán tárgyaltak, tegnap este követte és úgy tűnik sikerrel járt. Esteban a reptér mellett bérelt egy házat, én a belvárosra tippeltem volna, a gengszterfélék nem rajonganak a kertes házakért, de hát mindenkinek lehet valami heppje. És nem mellesleg a reptér szomszédságában van. Így már van értelme a dolognak, mert könnyen meg tud szökni, ha nem úgy alakulnak a dolgok.

- José este ellátogat hozzá, kicsit körülnézni. Most már nem hibázhatunk. – mondom a szemébe nézve, hogy tudja, nem szándékozom az életével játszani.

Elmosolyodik, de mást nem teszünk, majd csak akkor, ha kettesben maradunk.

Még megmutatom neki a biztonsági rendszert, az őrségváltás sémáját, ami általában hibátlan, hat óránként cserélődő egységekből áll, de úgy adja majd elő, mintha lenne öt perc kiesés őrségváltáskor. Kurva fontos lesz az időzítés, ha hiba csúszik a számításba, valaki mindenképpen meghal, de ha minden a terv szerint halad, az őrök is megússzák és még Estebannal is leszámolhatok végre.

 

Hazaérve beiktatjuk a telefonhívást is. Az építkezés napról napra halad, nincs értelme halogatni a dolgot, ha minden meg van szervezve. Az emberem jelentette, hogy Esteban már elment a Margaritába, a ház üresen áll, így Josénak lesz alkalma betörni és körülnézni. Ő profi ebben és nem először csinálja már, emellett még jól is jön, hogy felméri a terepet, ha netán mégis életbe lépne a B terv.

Cameron mellém ül, hogy én is halljam, amit a pasas mond, már átgondoltam hol is lenne a legjobb találkozniuk, hazafelé pedig el is döntöttük.

- Én vagyok. – szól bele Cameron, miután a harmadik csöngésre felvette.

- Nocsak Cameron, nem is számítottam rád ilyen hamar. – hallom az ocsmány, behízelgő hangját.

- Pedig számíthattál volna, minél hamarább le akarok lépni innen. – válaszol.

Hm, még sosem hallottam ilyen számítónak a hangját. Ügyes kis dög, ha tényleg el akar érni valamit.

- Azt elhiszem Cameron.

- Akkor megegyeztünk? Hozod, amit kértem, én meg adom az infót?

- Ha azt mondod, amit tudni akarok. – teszi hozzá.

- Ne szarakodjunk Esteban, nincs erre időm! Mindent tudok arról, ami a föld alatt van és elmondom, ha megkapom amit akarok. – mondja magabiztosan.

- És mégis honnan tudsz mindent? – firtatja kíváncsian.

- Eduardo szeret magával hurcolni, mint valami ölebet, én meg ellestem a számokat.

Kuncogás a vonal másik végérő.

- Aljas kis kurva vagy te. Még jó hogy nem az enyém.

- Kösz. – szorítja meg a telefont, mire a combjára pakolom a kezem - Akkor holnap találkozunk?

- El tudsz szabadulni?

- Délutánra elengedett vásárolni, találkozzunk ott. – és lediktálja a butik címét, ahol korábban együtt voltunk.

Így nyilvános helyen lesznek, Esteban nem akar majd semmi felhajtást, remélhetőleg nem olyan ostoba.

-  Ugye emlékszel mit mondtam kis kurva? Nem akarsz átbaszni, ugye? – duruzsolja fenyegető hangon.

Cameron rám néz, mintha csak emlékeztetné magát, hogy én is itt vagyok és arra, hogy nem eshet semmi baja, majd magabiztosan koncentrál ismét a beszélgetésre.

- Ezt én is kérdezhetném, de kár is lenne nem?

- Kár bizony. Nem vagy te olyan ostoba, hogy kockára tedd a szabadságod nem?

- Mit akarsz ezzel? – kérdez vissza feszülten.

- Csak gondolkodtam. – hallani a hangján, hogy baromi jól szórakozik – Ha átbasznál, esetleg Eduardo kap egy kis… értesülést arról mire készültél. Szerinted ő is csak kibelezne?

Lerakja a telefont, egy percig csak a néma csend vesz körül minket, míg én is emésztem amit mondott. Egy rohadt kis féreg, pont az a fajta, aki olyan ártalmatlannak és gyengének tűnik, de mégis a legrosszabb fajta kártevő tud lenni. De vajon ki áll mögötte? Ki az, aki ennyire tönkre akar tenni és átvenni az itteni kartellt?

- Hé, jól vagy Szöszi? – húzom közelebb, hogy majdnem az ölemben üljön, ő viszont hamar bele is mászik, felvéve a szokott formát.

Hümmög valamit, azt hiszem megint megijesztette az a barom, ami nem lenne meglő, de aztán rájövök, hogy teljesen nyugodt. Egyenletes szuszogása csiklandozza a nyakam, de nem tolom el. Ujjaim belemerülnek a szőke sörénybe, végighúzom a fejbőrén, majd a tarkóján állapodom meg.

- Álmos vagy cicus?

- Mmm… csak fáradt. – sóhajt, még jobban hozzám vackolva.

- El fogsz aludni, ha így maradunk. – kuncogom a tarkóját masszírozva, mire szinte dorombolni kezd.

- Lehet…

- És nekem kell becipelnem a segged az ágyba. – nyomkodom meg a hátát is, ő pedig elégedetten ível felém.

- Úgyis szeretsz az ágyba cipelni. – nyögi ki nyújtózkodva, de azért feltápászkodik, hogy a szemembe nézzen.

- Nem zaklatott fel megint, ugye? – váltok kicsit komolyabbra, visszatérve Estebanhoz.

Sóhajtva rázza meg a fejét, majd halványan elmosolyodik. – Először igen, de mikor azt mondta majd neked árul be, az jutott eszembe, hogy így még a tervhez is hozzájátszana, nem?

- De. – gondolkodom el én is – Így hihetné azt, hogy miatta nyírlak ki, mert ő beárult. – felnézek rá – Tulajdonképpen nagyon is lehetséges, hogy belevette ezt a pakliba. Megkapod amit kértél, elmondod neki amit tudni akart, aztán megejt nekem egy hívást. Amikor pedig hírét kapom, hogy betört a laborba már lesz bizonyíték is arra, hogy elárultál. – komorodom el – Ez a kis görény nem is olyan hülye.

- Szerintem sem. Jobb is hogy nyilvános helyen találkozunk. – biccent, újra hozzám simulva.

- És most hogy tudjuk a címét, Ricardo is fölösleges teherré vált. – teszem hozzá.

- Mikor?

Tudom mire céloz, arra, hogy mikor akarom kiiktatni és valahogy már nem lep meg, hogy ilyen közönnyel beszél róla. Ez a pár nap őt is megedzette és többször mondta már mennyire utálja azt a fickót.

- Akkor, amikor Esteban is támad.

- Két legyet egy csapásra. – mormolja feljebb kúszva, míg el nem éri a számat és lassan incselkedve meg nem csókol.

Egy ideig hagyom, hogy ő diktálja a tempót, majd átveszem az irányítást. Szuszogva dörgöli hozzám a farkát, érzem, hogy lassan egyre keményebb lesz a kis dög, miközben egymás ajkát faljuk. Kezemmel a feszes félgömböket markolom, az ujjaim belemélyednek a húsba, felmordulva fogadom a kéjes borzongást, mikor az ágyékuk egymásnak feszül.

- Azt hittem fáradt vagy. – morgom a szájára, de most nem harapom meg, pedig olyan kívánatosak azok az ajkak.

- Az vagyok, de szép álmokat akarok. – mosolyog érzékien.

- Ezen ne múljon Szöszi. – mosolygok vissza, de már szabadítom is meg a ruháitól, hogy a következő órát azzal töltsem, hogy a fejében semmi nyomasztó gondolat ne maradjon, csakis forró, nedves, erotikus képek, amiktől garantáltan szép álmai lesznek.


Sasha2015. 09. 28. 19:35:09#33519
Karakter: Cameron Jonville



  

Hallgat, igaz, hogy csak pár perc, de nekem sokkal többnek tűnik. Nyilván mérlegel, de most megőrülök ettől.

- Szöszi – kezdi -, elismétlem, és szólj, ha valamit kihagytam – mondja hűvös hangon.  – Azt akarod, hogy engedjelek el egy találkára az ellenségemmel, aki téged felhasználva akar kinyírni, de amúgy csak egy dögös kurvának tart, aki pótolható. Vagyis, ha most elmész oda, kettesben, és mondasz neki valamit, lehet, hogy egyből kinyír, de ha nem, esetleg megerőszakol előbb. Te ezt komolyan átgondoltad? – érdeklődik olyan hangot hallatva, mint egy felhúzott kígyó.

Jó, hát így, ahogy ő levezette rohadt szarul hangzik az egész. Azt mégsem mondhatom rá mégsem, hogy lenne jobb ötletem.

- Szóval van jobb ötleted? – dobom vissza a kérdést.

- Ennél kurvára bármi jobb ötlet – közli, a hangja még mindig hűvös, de tudom, hogy dühös, és nem kicsit.

És ezt a kellemesnek éppen nem nevezhető hangulatot megszínezi, hogy a háttérből fegyverropogás hallatszik be a telefonba.

- Mi a fene ez? Lőnek rád? – kiabálok a telefonba. Elvégre kurvára ideges lettem fél pillanat alatt.

- Nem – közli tömören. – És most vissza a tárgyra. Mondd el, miért tartod jó ötletnek ezt a találkát! – szólít fel.

- Nem tartom annak, de ahogy reggel is mondtam, az embered onnan követni tudná a lakására, és megtudnánk végre a címét – ismétlem el jó papagáj módjára.

- Azt tudod, miről akar tárgyalni? – érdeklődik valamivel szelídebben.

- Az adok-kapokról – felelem.

- Vagyis kellene, hogy legyen a tarsolyodban valami kecsegtető, de kell egy jó ok is, hogy elárulj – fejtegeti a gondolatait. – Ha tényleg vernélek és te tényleg félnél tőlem, mit kérnél?

- Szabadságot nyilván – válaszolom gyakorlatilag gondolkodás nélkül. – Amihez kell pénz, útlevél, max egy repülőjegy valahová messzire – sorolom, aztán eszembe jut valami és a hangom azonnal igazodik is a témához, szinte jellegtelenné válik. – Az előző szeretőidnek meghagytad a személyit meg az útlevelet?

Megint túl hosszú a csend, és ebből tudom, hogy újfent azt mérlegeli, mit és hogyan mondjon el, amivel nem ront a kettőnk dolgán, de válaszol is, hogy ne durcázzak be rá miatta. Egyszer szeretnék belelátni a fejébe, ahogy ő az enyémbe gondolom, de valahogy mégis olyan érzésem van, hogy mindkettőnknek sokkal jobb, hogy erre nincs lehetőségünk.

- Nem volt útlevelük – mondja tömören. – A személyit pedig felesleges lett volna elvenni.

- Mert úgyis csak oda mehettek, ahová engedted őket.

- Cameron, ebbe ne menjünk bele – sóhajtja, mintha zavarná, hogy nem válaszolhat. – Telefonon semmiképp. A szeretőm vagy, nem a kurvám, nem is fogoly szerintem. Visszatérve pedig jobb szeretném ezt a dolgot is négyszemközt megbeszélni. Nemsokára hazamegyek és megbeszéljük, rendben?

- Okés.

Nem mondok többet, már megtanultam, hogy Eduardóval nem tudok arról beszélgetni, amiről ő nem akar, és azzal csak felbosszantom, ha faggatom és erőltetem a témát. És most nem akarom feltartani sem, hát gyorsan leteszem, mert annál előbb ér haza.

Haza, már megint ez a szó. Lassan el kellene beszélgetni a drogbáróval, hogy most tulajdonképpen mi is a nagy helyzet velünk, mert nem vagyunk már szeretők, ezt még én is levágtam, de olyan igazi szerelmesek sem, és nem ártana végre tisztábban látni. Csak éppen olyannyira nem unatkozunk soha, hogy ilyen mélyen szántó gondolatok egymással való megosztására mocskosul nincs időnk. De ha túléljük ezt a mókát, mindenképpen rákérdezek, hogy mi a pálya. Ha túléljük…

Legnagyobb meglepetésemre nem kell sokat várnom Eduardóra, bő egy órával a telefoncsevejünk után fut be. A nappaliban heverészek, előtte Cole-lal dumáltunk egy kicsit. Lassan vele is foglalkoznom kell majd, mert nem stimmel valami a pasival, de most Esteban a fontosabb.

- Arra számítottam, hogy morcos cicust találok – húzza fel a szemöldökét meglepetten.

- Bocs. Asszem megfeledkeztem a szabályaidról – nézek a szemébe.

- Semmi gúny?

- Ez csak tény – vonok vállat és felállva hozzá lépek, majd a mellkasára simítok. – Te nem turkálsz az én múltamban, én sem a tiédben.

- Ez magadhoz képest is túlontúl… együttműködően hangzott – villant halvány mosolyt.

- Miért? Szerinted nem tudok együttműködő lenni? – durcázok egy pillanatra. – Szerintem meg minden téren nagyon is együttműködtem veled, drogbáróm.

- El is várom Szöszi – vigyorog, aztán közelebb húz és megcsókol. – És számítok a további együttműködésedre is.

- Részemről az öröm… - mormogok, aztán beleadom magam a csókba, de nem megyünk ennél tovább, csak szükségem van rá, hogy csókoljam, akárcsak neki.

Kicsivel később a kanapén ülünk és Eduardo a terveit vázolja fel nekem, de látom rajta, hogy továbbra sem örül neki, hogy Estebannal találkozom, de megengedi a végén.

- Azt hittem, nem engedsz el – mondom meglepetten.

- Egyedül nem is – néz rám szúrós tekintettel. – Egy emberre amúgy is számítana, tudja, hogy egyedül nem engednélek el. Ha a Roverrel mész, hátra be tud bújni még valaki észrevétlenül, és mivel tudjuk, hol a lakás, könnyebb dolgunk van.

- Akar majd valamit – mondom elkomolyodva. – Ami hasznos, mert úgy adtam elő magam, mintha tudnék rólad ezt-azt.

- Holnap erről is gondoskodom – biccenti. – Kihagytalak az üzleti dolgaimból, mivel nem is tartoznak rád, és nem is akartál részleteket tudni, de ez mostantól megváltozik. Mutatok neked valami olyat, amit akarni fognak.

- Vagyis te tudod, mi akar kiszedni belőlem Esteban? – érdeklődöm leplezetlen kíváncsisággal a kezemet a combjára csúsztatva.

- Konkrétan nem, de abból kiindul, ahol építkezik, nyilvánvaló, hogy részben a tengeri csempész bizniszt akarja magának – magyarázza meglepően nyugodtan. – Az az egyetlen őrizetlen kikötő a városban, ahol több kilométeres körzetben nincs semmi és senki, ráadásul egy régi csempészraktár húzódik a föld alatt, tömör acélból és betonból, amit én kicsit kibővíttettem – sorolja kéretlenül a rengeteg információt. – Egy droglabor. Nem kevés zöldhasút ér az, ami ott lent van. Vegyi felszerelés, fegyverek és persze a kokó, de Esteban nem tudja pontosan, mi várná őt odalent. Nem tudja hány őr van, milyen fejlett a biztonsági rendszer. Nem tudja megszerezni semmiképp, elvenni pedig megint csak nem, míg nincs valaki, aki elmondja, mire számítson, míg nincs egy szeme ott lent.

Hűűűűűűűűűűűűűű! Bakker! Ez az első két gondolatom, miután végez a monológgal. És még egyszer ez a két gondolat ismétlődik, aztán dolgozni kezd a hardver odabent, méghozzá erőteljesen, bár nem panaszkodom, hamar összeáll a kép.

- Azt akarja, hogy tudjam meg és áruljam el, milyen a védelem, ő meg összeszedi a gorilláit és átveszi – összegzek, ő meg bólint, de nekem nem kerek ez az egész. – Miért lesz jó neked, ha elmondom?

És a drogbáróm mosolyogni kezd, még sosem láttam ezt a mosolyát és kiráz tőle a hideg, de már nem ijedek meg tőle, és nem is engem akar megijeszteni, mert megfogj a kezem és megszorítja.

- Összeszedi az embereit, hogy megpróbálja elfoglalni a helyet, de addigra mi is rákészülhetünk. Ha minden jól megy, megtudjuk azt is, hogy tényleg összejátszanak-e a franciákkal vagy csak a heroin üzlet miatt vannak kapcsolatban. Utána két eshetőség van, és mindkettővel jól járnánk, vagy legalábbis tiszta maradna a kezünk. Az első, hogy amíg Esteban bandája beveti magát, elkapjuk Ricardót. Őt senki sem védi, egy gyáva szar, de van annyira nagyképű, hogy nem kell neki a testőr. Mielőtt végleg kiiktatnám, lehetőleg megszerzem tőle az építési terület tulajdonlapját. Ha megvan Estebanékat csapdába csalhatjuk odalent. A másik lehetőség a rendőrség. A minap két FBI-os ürgét eresztettem szabadon és azok most vérre szomjazó kopókként szimatolnak a drogelleneseknél. Az első fülesre ugranának, pláne ha egy félresikerült drogügyletről lenne szó – világosít fel.

- De a laborod így is úgy is Estebané, azt elveszíted, és ha a zsaruk is ráakadnak, akkor mire mész vele? – jegyzem meg.

- Pontosan. Ezért kapna tőled Esteban egy kétségbeesett hívást, mi szerint rájöttem mindenre, tűnjenek el onnan. És még nagyobb szart kavarna nekik, ha hívás közben téged ki is nyírlak. A lényeg az időzítés – mondja rezzenéstelen arccal.

- Oké… - morgok lassan, hangsúlyosan – Átgondolandó, bonyolult és rohadt sok infó egyszerre, de azért azt a „téged ki is nyírlakot” vegyük át – közlöm, de nem mutatok semmiféle érzelmet, ezt megtanultam már tőle.

- A hívás közelében kell eldördülnie a lövésnek, hogy hihető legyen, így te lekerülsz a radarjáról – az arcomra simít, majd a hüvelykujjával lassan végigköveti a meggyötört alsó ajkamat. – Biztosra veheted Szöszi, hogy annál nagyobb sérülést sose kapsz tőlem, mint amit még élveznél.

- Ezt örömmel hallom, Eduardo – hajolok felé, de nem a szájára megyek, hanem a nyakára, megnyalogatom, megharapdálom ott, ahol a legérzékenyebb, de elhúzódom, mielőtt jobban beleélné magát és az ölét foglalom el inkább.

- Kényelmesen ülsz, kis dög? – firtatja elégedett mosollyal.

- Nem is tudom – játszom a gondolkodót. – Ahhoz nem vagy eléggé kipárnázva.

- Ha kipárnázott pasira vágynál, te kis vadmacska, már rég elcsábítottak volna a Maragaritában – közli magabiztosan.

- Még jó, hogy én a kemény felületet szeretem – fedezem fel a kezeimmel az izmait.

- Ezt igazolhatom, Szöszi – mordul a tapizásra.

- És most mi lesz? – suttogok leplezetlen várakozással a hangomban.

- Bár örömmel megdugnálak itt és most – súgja vissza -, de szerintem a szexis segged még nem örülne nekem a tegnapi után.

- A tegnapi elképesztően csodás volt – morgok.

- Egyetértek. De legközelebb gyengédebb leszek – ígéri komoly képpel.

- Nem kell – rázom a fejem. – Imádom veled a féktelen szexet.

- Nem is a szex részére gondoltam – tájékoztat, aztán megsimítja a megcsócsált ajkamat. – Ilyen nem lesz megint.

- Oké, azt tényleg sajog, de a többit imádom – simulok hozzá macskásan. – Kár, hogy minden nap nem bírnám.

Magához szorít, a kezei felsiklanak a hátamra, aztán a vissza a fenekemre, majd le a combomra, én pedig élvezem, amikor így felfedezi magának a testem, tudom, ezzel is jelzi, hogy az övé vagyok.

- Ezer más dolgot csinálnék veled, amihez nem kell, hogy megdugjalak – susogja a fülembe, én pedig megborzongok, mint egy kiskamasz.

- Mire várunk még? – búgom az ajkai közé.

- Kis dög – markol a hajamba, de a végén inkább csak simogatja, szereti az illatomat. – Ha most elkezdjük, abba sem hagyjuk, pedig sok dolgunk van.

- Most mutatod meg a labort? – komorodom el.

- Nem. Most látni akarom, hogyan lősz – feleli komolyan.

Nocsak-nocsak! Szóval fegyvert ad a kezembe. Ez nagyon érdekes. Ezek szerint már nem fél attól, hogy megölöm. És tényleg nincs is oka rá, nem tervezek ilyesmit, még akkor sem jutott eszembe, amikor megtehettem volna. Így most mohó kíváncsisággal figyelem Cole-t, aki két fémbőröndöt hoz be, majd leteszi elénk. Eduardo felpattintja az egyiket, majd TIT alapon tájékoztatót tart.

- Ez egy Beretta PX4 Storm, a tiéd. Kipróbálhatod a többit is, de szerintem ez való neked. Gyors, 9 mm-es, 10 golyó a tárban, nem rúg annyira vissza, mint mondjuk azért az én Desert Eagle-m.

- Más pasi ékszert vett volna – vigyorgok lecsapva a fegyverre és szemrevételezem.

- Én nem vagyok más pasi – jelenti be. – Egy csecsebecse nem húz ki a szarból, egy jó pisztoly igen, ha tudsz vele bánni.

Nem vitatkozom, ahhoz túlságosan leköt a fegyverem. Forgatom a kezemben, méregetem a súlyát, de az van, hogy baromira illik a kezembe. Jobb, mint a Glock volt, pedig azt imádtam.

- Gyerünk! Menjünk már! – sürgetem.

Alig bírom kivárni, hogy Eduardo megmutassa a lőteret valahol az alagsorban. Ismerős az illat, a fegyverolaj szaga meg az a tipikus földalatti hely szag. Manu is hasonló helyekre vitt, bár vele lőttünk szabad téren is.

- Baby! Van távcsöves puska is? – veszem fel a szemüveget, aztán a fülhallgatót és beállok az egyik helyre.

- Mit akarsz a távcsövessel? – érdeklődik.

- Lőni – nézek rá.

- Az nem kiscicáknak való – közli.

- Még jó, hogy én akarom kipróbálni és nem egy kiscica – fordulok vissza. – Egész alakost akarok – közlöm a papírra mutatva.

Még mond valamit, de már nem érdekel, csak lőni akarok végre. Tőlem beszélhet a drogbáróm, amit akar, jelenleg csak a fegyver van, a cél és én, így hármasban. Manu azt mondta, ha fegyvert fogsz a kezedbe, sose játékból tedd, mert mások nem játéknak fogják venni. Még mondta azt is, már azelőtt tudjam, hogy hová akarok lőni, hogy a ravaszra simítom az ujjam. Most is tudom, hová akarok lőni, megvan a fejemben egy egész alakos emberi test. Öt lövést adok le, aztán odahúzom a papír, hogy megnézhessük.

- Na? – nézek a drogbárómra.

- Miért pont így lőttél? – érdeklődik.

- Nos, úgy vélem, ha valakinek ellövöd a vállát, az már nem fog fegyverért kapkodni, és ha a térdeit is ellövöd mellé, akkor futni sem. A torkát meg azért lőttem keresztül, hogy lásd, ezt is meg tudom tenni, ha kell.

A válaszom után az arcomat fürkészi, hosszan és kitartóan, roppant kitartóan. Ilyenkor utálom, hogy nem látok a fejébe. És igazából nem értem, mi baja van, ő mondta, hogy látni akarja, miként lövök. Így lövök és kész.

- Most mi van már? – firtatom türelmetlenül.

- Mégis mennyit jártál lőni Manuval? – kérdez vissza.

- Fogalmam sincs – vonok vállat. – Nagyon szerettem lőni, úgyhogy gyakran elvitt, szinte minden héten voltunk valamerre.

- Valamerre? – vonja fel a szemöldökét.

- Persze. Sokfelé voltunk, ilyen alagsori lőpályán, szabadtéren, az erdeit például baromira élveztem. Ilyen előugró céltáblák voltak – magyarázom, és még mutogatok is.

- Oké. Lőttél távcsövessel is? – teszi fel a kérdést, ami szerintem a legjobban foglalkoztatja.

- Nem, de tervben volt, csak aztán Kolumbiába utaztunk, a többit már tudod.

- Még sok mindent nem tudok rólad, ahogy látom – emeli meg a fejemet. – És most ismételd meg – terel vissza az állásba.

Újra és újra megismétlem, persze kicsit romlik a teljesítmény, de folyamatosan tudom hozni, az öt találatot. Mire Eduardo megengedi, hogy abbahagyjam, már fáj a karom, de nagyon elégedett vagyok és iszonyatosan élveztem.

- Köszönöm – dőlök a mellkasának, miután letettem a fegyvert és levettem a mindenféle vacakokat.

- Tudtam, hogy élvezni fogod – szorít magához.

- Nem, azt köszönöm, hogy bízol bennem – nézek fel rá.

- Köszönd meg azzal, hogy nem okozol csalódást – közli komoran.

Eltol magától és lő pár sorozatot ő is, én pedig látom rajta, hogy feszült, sőt valamelyest dühös is. Mindig ilyen lesz, amikor Manuel szóba kerül, de nem értem, miért. Azt nem feltételezem róla, hogy féltékeny, szerintem csak bosszantja, hogy az exem még mindig előkerül, mint nemkívánatos téma. Cole meg a többi pasi előtt nem fogom szóba hozni a dolgot nyilván, de később mindenképpen beszélnünk kell erről is.

 

Vacsora, meg fürdés után visszavonulunk a hálóba. Szívesen szexelnék Eduardóval, de látszik, hogy mindkettőnknek folyamatosan jár az agyunk, így inkább nem erőltetem, hiszen eddig fantasztikus volt a szex, nem akarom elrontani valami lagymatag együttléttel. Ő is így lehet vele, mert nem forszírozza a dolgot, veszettül telefonál valamiért, de nem is figyelek rá, csak elhelyezkedem a nyitott ablakban Benitóval és élvezem a szél cirógatását a meztelen bőrömön.

- Lecserélsz a macskára? – hallom pár perccel később a hangját az ágy felől.

- Csak egy rövid időre – mosolygok lehunyt szemmel.

- De tényleg rövid idő legyen – közli.

- Akarsz beszélni Manuról? – kérdezem megvárva, amíg elvackol az ágyban. 

- Miért akarnék?

- Mert látom, hogy bosszant, amikor szóba kerül – nézek rá.

Az ágyban fekszik és engem figyel, általában figyel, mindig érzem magamon a tekintetét, akkor is, ha nem az ágyban vagyunk.

- Miből gondolod, hogy bosszant, Cameron?

- Tudom, de mindegy is, úgyis beszélnünk kell – sóhajtok. – Veled vagyok, Eduardo – kezdem. – Nagyon szerettem Manuelt, annak ellenére, hogy éreztem, valami nem oké vele, de elfogadtam olyannak, amilyen, jók voltunk együtt, nagyon jók. És azt hittem, nem lehet annál jobb és tökéletesebb kapcsolatom, mint vele – folytatom. – Amikor idejöttünk és ő elhagyott, nem értettem, miért tette, most sem értem, mert hét év után nem volt semmi értelme elcipelni idáig, hogy megszabaduljon tőlem. Ismersz, nem vagyok egy hisztérika, csak azt kellett volna mondani, hogy vége és kész, lelépek, akkor is, ha fájt volna. De ez már nem számít – simogatom a rusnyaságot az ölemben -, mert időközben kiderült, hogy lehet jobb és tökéletesebb egy kapcsolat, mint a régi volt. Veled. Nem akartam ezt, nem akartam belebonyolódni a dolgaidba Eduardo, téged sem akartalak, de már megtörtént. Kellesz, a csomaggal együtt, amivel kaplak, mert veled sosem unatkozom, mert veled mindig zajlik az élet, mert a magad módján humoros vagy és eszelős jó veled a szex. Jó csapat vagyunk, és érzem, hogy megváltozott valami köztünk.

- Cameron…

- Ne! – emelem a kezem. – Nem kell semmit sem mondanod. Ez az én nagyjelenetem volt, ne merd elszúrni – mosolygok rá. – Elmondtam, amit akartam, érted, ahogy érted. Ennyi.

- Gyere ide – morog ki az ágyból.

Leteszem Benitót és bemászom a drogbáróm mellé az ágya. A mellkasának dőlök, átfogom a derekát, a lábamat átvetem a combján.

- Most jó? – dörmög a hajamba.

- Igen – súgom a mellkasába. – Elég jó a kispárnám – kuncogok.

- Csak elég jó? Te elkényeztetett kis dög – mormog a vállam hajlatába döntve a fejét.

A hajam szaglássza megint, imádja ezt csinálni, szereti az illatomat nagyon, legalábbis ez a benyomásom, mert a testem is szereti szimatolni, főleg szex után. Már megszoktam, mostanra egészen szexisnek találom, amikor hallom, hogy szuszogva vesz rólam illatmintát magának, ahogy most is. Mielőtt bealudnánk, Benito is megérkezik és elvackol a hátamon és halkan, ütemesen berregve álomba ringat minket. Korán van az alváshoz, de mindkettőnknek szüksége van most a pihenésre, hogy holnap tiszta fejjel kezdjünk neki a következő mókának.

Reggel az ágyban reggelizünk, mert meggyőztem Eduardót, hogy az szexis. És lássuk be, a szexis szó nagy hatással van a drogbárómra, főleg, hogy utána kap egy kiadós szopizást is ajándékba.

- Érdekes, hogy engem mindig elkényeztetett kis dögnek hívsz – csókolgatom a csípőjét mosolyogva -, de amikor a számba veszlek, hirtelen nagyon is bejön a kényeztetés. Hogy van ez, Eduardo? – húzom végig a nyelvem a hasán. – Te talán nem vagy elkényeztetett?

- De. Viszont meg is érdemlem – közli a hajammal babrálva.

- Mert én talán nem? – villannak meg a szemeim.

- De-de – mosolygok, hogy visszahajoljak és tovább csókolgassam a bőrét. – Van, amikor megérdemled – szúrja oda mégis.

- Bekaphatod – csapok a combjára, aztán kimászom az ágyból.

Beveszem magam a fürdőbe, ahová kb. két perces csúszással már követ is. Nem szexelünk, csak állunk a vízsugár alatt és csókolózunk, és elég nehezen válunk el egymástól. De ideje felkészülni az esti találkára, hogy a lehető legtöbb hibalehetőséget kiküszöbölhessük. Eduardo felöltözik és magamra hagy, gondolom, kiadja a parancsokat, beszél Cole-lal és a titokzatos csomagtartós emberrel, akiről semmit sem árul el nekem. Jobban örülnék neki, ha beavatna, de erre a pasasra úgyis csak akkor lesz szükség, ha beüt a szar, akkor meg úgysem azzal fogok foglalkozni, hogy miként is hívják. 

 

Kilenckor kezdek készülődni. Szűk fehér nadrágot húzok, egy sötétkék, vékony pólót. Végül belelépek egy hosszúszárú bokszcipőbe, mert imádom, és nem érdekel, ha meleg van, akkor is viselni fogom. A hajamat hátrafogom, mert már elég hosszú, kevés parfümöt fújok magamra és részemről kész vagyok. Eduardo segít úgy elrakni a fegyvert, hogy ne legyen feltűnő. Csak annyit mondd, hogy vigyázzak magamra, aztán utamra enged. Ezúttal Cole sem poénkodik a kocsiban, veszettül koncentrál, ami egészen szokatlan tőle, elvégre állandóan dumál és kérdezősködik. Nem bánom, nem is tudnék mit mondani neki, mert még én sem tudom, hogyan alakul majd az este. És csak reménykedem abban, hogy Esteban nem tervezi, hogy megöl. Idegesen megyek fel Marco lakásához, aztán be a lakásba, mert nyitva hagyták nekem az ajtót.

- Esteban! Hello – nézek körül a kivilágított lakásban. – Nincs sok időm…

- Á, Cameron – kerül elő valahonnan a konyha felől. – Már aggódtam, hogy nem tudsz eljönni – mosolyog rám.

- Azt mondtam, a múltkor itt felejtettem valamit, de nagyon kevés időm van.

- Igen, gondoltam, hogy nem maradhatsz órákig – bólintja megállva előttem. – Nagyon dögös vagy – húzza végig a tenyerét a mellkasomon.

- Tudom – tolom el a kezét és arrébb lépek, engem aztán ne tapogasson senki, ha az nem Eduardo.

- Nos, mivel kevés időm van, konkrét leszek. Megvárhatnám, hogy mit ajánlasz, de gyorsabb lesz, ha én kezdek inkább. Útlevél kell, pénz és egy repülőjegy, minél hamarabb.

- És miért teljesítenék ilyesmit neked? – billenti a fejét.

- Mert te meg a fejesed meg akartok szerezni valamit a kikötőben, ami ennél jóval többet is megérne, de én csak le akarok lépni és elfelejteni, hogy valaha jártam Kolumbiában.

- Mit tudsz a kikötőről? – kérdezi fojtottan Esteban.

- Hogy van valami a föld alatt, amit nagyon-nagyon szeretnétek – mosolygok.

- Nahát! – néz meg alaposan. – Megleptél, Cameron.

- Nem érdekel, hogy megleptelek-e, vagy sem. Most már tudod, mit akarok, és mit ajánlok cserébe. Kell, vagy nem?

- Mit is ajánlasz pontosan? – lép közelebb megint.

- Kódot, létszám adatokat, hogy mikor van váltás, ilyesmit – felelem rezzenéstelen arccal.

- Mikor adod meg? – firtatja, a szemei szinte villognak.

- Majd, amikor megkaptam, amit akarok. Te hozod, amit kértem, és én is hozom. Nem így működik ez felétek? – kérdezem gúnyolódva kicsit.

- De – kapja el a karomat és magához rántva megcsókol.

Azonnal a fegyverért nyúlok és hasához nyomom. Mindketten megdöbbenünk azért, főleg, amikor kibiztosítom.

- Vedd le rólam a kezed! – sziszegem. – Elég egy rohadék, aki folyton rám mászik és kiéli magát rajtam… Ne hidd, hogy te is szórakozhatsz velem. Pont ugyanúgy gyűlöllek, ahogy Eduardót. Az egyetlen ok, amiért segítek, hogy őt rühellem jobban. Fogtad?

- Fogtam – mosolyodik el. - Alábecsültelek kis kurva – lép hátrébb. – Nem gondoltam, hogy fegyvered van.

- Ja, lent a kocsiban hiányolni fogja a kíséretem. Tudod lenyűgöző, hogy egy kis faroksimizéstől milyen óvatlanná válnak bizonyos típusú férfiak – mondom gúnyosan.

- Igen, azt látom – vigyorog, de nem örömmel. – Eduardónak láncon kéne tartania.

- Ja, szokott olyat csinálni – vágom oda.

- Van olyan, amit nem csinál meg veled? – érdeklődik őszinte kíváncsisággal.

- Nincs – szűröm a fogaim között, mintha bánnám. – Áll az alku, Esteban?

- Igen – mondja kedvetlenül, teljesen nyilvánvaló, hogy nem erre a fordulatra számított. – Mennyi pénzt akarsz?

- Ötvenez dollárt – felelem.

- Csak? – mondja őszinte döbbenettel.

- Igen. Ez nem akkora összeg, hogy utánam jöjjön érte valaki, aki Eduardo Vargast akarja eltenni láb alól. Nektek zsebpénz, amit egy este elszórtok piára meg kurvákra, ha úgy adódik, nekem viszont pont elég ahhoz, hogy elkezdjem az új életem, ahol akarom.

- Meggyőző érvelés – bólint. – Megkapod, amit kértél. Hogy érhetlek el?

- Sehogy. Add meg a számod, majd én hívlak téged. Jézus, ne nézz már így! Most is az életem kockáztatom minden perccel, amit itt töltök veled és te a számod sajnálod tőlem? Tudod mi, menj a fenébe Esteban! Nekem erre nincs időm – indulok az ajtó felé.

- Jól van kis kurva! – jön utánam, majd felírja a számát. – Ha átbaszol, visszasírod Eduardót, esküszöm! – hajol közel az arcomhoz az ajtót fogva. – Odaadlak majd az embereimnek, hogy szórakozzanak veled, aztán, ha azt esetleg túléled, kibelezlek, lassan, hogy szenvedj az utolsó pillanatodig – sziszegi halkan.

- Na, ez sem rossz érvelés – reagálok közönyösen, pedig tele lett a gatyám rendesen. – És most engedj, mennem kell!

Még néhány pillanatig fogja az ajtót, aztán elengedi, hogy kimehessek. Ha nem kéne figyelnem a viselkedésemre, rohannék lefelé a lépcsőn, de így kénytelen vagyok, lezserül, kényelmesen lefelé baktatni. Basszus, pedig majd beszarok, de hát ez egy ilyen játék, nem sütiért megy, hanem pénzért, drogért és hatalomért, a vesztes pedig nem egy tockost kap a végén, hanem golyót a fejébe.

Kint az utcán behuppanok Cole mellé a kocsiba, a potyautasunk már rég kiszállt, hogy követhesse Estebant, amikor elindul.

- Indulj már, ne bámulj! – szólok Cole-ra. – Gyerünk!

- Jól van! Nem kell harapni – indítja végre a kocsit.

- Jól van, majd, ha a te életeddel szórakozunk, nem fogok harapni – közlöm.

Csak kuncog egyet, de én nem vagyok vicces kedvemben, nagyon nem. Csak akkor nyugszom meg, amikor hazaérünk végre, mert ott biztonságban érzem magam, pedig nem kéne, de ez van. Legnagyobb meglepetésemre a drogbáróm otthon van, persze a dolgozójában, de hát szinte mindig ott van.

- Szia, Eduardo – mászom az ölébe és a mellkasának döntöm a fejemet.

- Szia, Szöszi – csókol a nyakamba, aztán végigsimogatja a testem, de inkább csak ellenőrzik, hogy épségben vagyok-e. – Sikerült?

- Igen, sikerült – felelem halkan. – Megállapodtam Estebannal. A kódokért, létszámadatokért cserébe, útlevelet, pénzt és repülőjegyet kértem.

- És simán belement? – kérdezi.

- Nem, nem simán – rázom a fejem. – Megfenyegetett. Azt mondta, ha átverem, az embereinek ad, hogy szórakozzanak velem, és ha abba nem halok bele, akkor ő fog kibelezni, de úgy, hogy szenvedjek.

A végét már suttogom, mert a félelem most realizálódik bennem. Érzem, hogy a szívem is szaporábban ver, és kicsit izzadok is a feszültségtől.

- Ez nem történik meg, Cameron! Hallod? – emeli meg a fejem. – Nem esik semmi bántódásod! Megértetted?

Csak bólintok, aztán elhúzom a fejem, amikor meg akar csókolni.

- Ne! Majd, ha megtisztálkodtam.

- Miért kell megtisztálkodnod? – villan meg a szeme.

- Mert az a rohadék megcsókolt…

- Mást is csinált veled? – kérdezi fojtottan.

- Nem. Fegyvert fogtam rá. Tudod, hogy nem akarom más érintését – mondom önérzetesen.

- Helyes! – markol a hajamba, de nem rángatja, csak fogja. – Most már csak ki kell várni, hogy megtudjuk, hol lakik – morogja.

- Akkor sincs baj, ha nem tudja meg a kémed. Megvan a száma – mutatom a cetlit.

- Ügyes kis dög vagy – húzza hátra a fejem és megcsókol, hosszan követelőzve, hogy jelezze, kié is vagyok.

Mintha lennének kétségeim… 


Moonlight-chan2015. 09. 19. 01:43:02#33467
Karakter: Eduardo Vargas




Ha valaki az ajtó túloldalán állna, nagyjából lenne is elképzelése arról mi folyik idebenn, mert a Szöszi nem nagyon fogja vissza a hangját, ahogy semmi mással sem szokott fukarkodni. Teljesen átadja magát a szexnek, gátlások nélkül, problémázás nélkül és ezt is imádom benne. Hogy még egy rohadt szar nap után is ki lehet kapcsolni mellette, és ahogy most áll a helyzet elég hosszú kikapcsolódás elé nézünk mi ketten. Mikor már a hangja is kezd elmenni a sikoltozástól, átáll nyöszörgésre, ami még izgatóbb az ő szájából. Nem is tapasztom be az enyémmel inkább selymes tincsei közé temetem az arcom, beszívva a finom fűszeres illatot miközben kemény lökésekkel dolgozok benne. Nincs pihenő, beváltom amit neki ígértem, hogy szóhoz sem fog jutni kefélés közben, meg aztán ő is épp ezt akarta mikor nekem esett, hogy feledtessek el vele mindent.

Hát a következő fél órában nyoma sem marad rajta annak a kétségbeesett arckifejezésnek, mint mikor betoppant ide, csak a színtiszta forró gyönyör tükröződik a vonásain, a tekintete szinte éget, ahogy összekapcsolódik az enyémmel. Általában nem köt le senki szemszíne, de az övé minden alkalommal valami újat és még jobbat mutat, mikor belenézek. Minden érzelem, akár jó akár rossz látszik rajta. Talán ezért is olyan vonzó ez a szempár, mert semmi hamisság nincs benne, ami piszkosul ritka az én köreimben.

Nem is eresztem el a tekintetét, magamba iszom a sóhajait, nyöszörgését, kéjesen vergődését alattam, hogy le kell szorítanom az ágyra, minden pillanatot magamba szívok. Kezeivel a hátamat, vállamat markolja, míg én masszívan megtámasztom magam fölötte és úgy mozgok, hogy minden lökéssel eltaláljam benne azt az édes kis kéjpontot, amitől nyöszörögni kezd alattam. Az idő most is kiesik, mert ha rá figyelek és nem magamra akkor képes vagyok jó sokáig elhúzni a saját gyönyöröm, hogy Cameron minél többet kapjon és élvezzen. Nincs annál erotikusabb, mint az arca orgazmus közben, akármeddig el is nézném az akkor pillanatokra megjelenő sebezhetőséget a vonásain. Lábait a derekamra fonja, karjaival is átölel, mire lassan szelídítek kissé a tempón, hogy kényelmesen elmerülhessek a forróságában. Cameron izzó tekintettel méreget, de ezúttal van ebben a pillantásban valami más is, ami nem szex és nem is vágyódás, de ugyanez süt az egész arcáról, szelíd kis mosolyáról és ez valamiért rendesen be is tesz az önuralmamnak, rögtön utána én is átadom magam a gyönyörnek, ami elmossa az összes gondolatomat. Átadom magam neki teljesen és csak élvezem Cameron ölelését, hogy aztán szépen lassan minden elcsendesüljön körülöttünk…

 

Kivételesen nem én ébredek fel előbb, az nyilvánvaló mikor éppen a Szöszi mocorgására ébredek. Nincs annál jobb ébresztő, mint a testem alatt érezni az ő szexis puhaságát.

- Jó reggelt, Szöszi – mormolom még félálomban, arcomat a hajába temetve.

- Jó reggelt, Eduardo – nyökög vissza rekedten.

Belemosolygok a hajába. - Kérdezném, milyen éjszakád volt, de már elmesélted kis dög.

- Kérdezném, kényelmesen fekszel-e rajtam, de már érzem is – vág vissza még mindig rekedten.

- Ne is álmodj róla, hogy megkapod – mormogom, majd félresöpörve a haját finoman a nyakába csókolok.

Felkelni sem sok kedvem van, de mégis megteszem még ha most semmi sürgős dolgom sincs, egy fürdő jól jönne, na meg Cameronnak is szerintem. Napbarnított bőrén szembetűnőek a nyomaim, a legtöbbet nem is tudom mikor csináltam, úgy elveszi az eszem a kis dög. Nem mondom, hogy nem szeretem nézni őt, birtokolni, de legközelebb megpróbálom kíméletesebben. Legalábbis a kiszívások tekintetében, mert a többit mindketten piszkosul élveztük.

Teleengedem a kádat, jó adag habfürdőt is teszek bele amit szintén Cameron szerzett be valamikor, majd visszamegyek érte. Könnyedén a karomba kapom, hogy felállnia se keljen és vele együtt merülök el a kellemes melegben. Az első pár perc még nem is igazán jó, mert a meleg víz marja a hátam, ahol ez a vadmacska összekarmolt, de miután hozzászokom már ellazultan dőlhetek hátra a porcelánnak.

Cameron is elhelyezkedik a mellkasomon és egy ideig egyikünk sem szólal meg, élvezzük a pillanatot, míg végül az ő hangja töri meg a csendet.

- Esteban meg akar ölni, Eduardo – mondja halkan – Marco részegen azt hajtogatta, hogy Estebanék meg fognak ölni. Viszont nem Ricardóra gondolt a többes szám alatt, ebben biztos vagyok.

- És miért vagy ebben olyan biztos, Szöszikém? – kérdezem a haját birizgálva.

- Mert beszéltem Estebannal.

- Tessék? – ülök fel rögtön és úgy fordítom hogy a szemébe nézhessek – Mikor beszéltél te Estebannal?

- Tegnap este. Részegen hazavittem Marcót, azt terveztem, hogy kifaggatom, de hányni kezdett, aztán megjelent Esteban a lakásán. – magyarázza - Számon kérte rajtam, hogy nem segítek nekik az építkezéssel kapcsolatban, én meg a fejéhez vágtam, hogy az, amit Ricardóval ajánlottak nekem szart sem ér, mert nincs rá garancia, hogy nem ölnek meg azonnal, amint átadom az információt, amire várnak. – megmoccan kicsit, de nem húzódik el - Érdeklődött, hogy segítek-e, ha jó ajánlattal keres meg, én meg azt feleltem, hogy meghallgatom, aztán rákérdeztem, hogy ezek szerint ő keres meg ajánlattal és nem Ricardo. Csak nevetett és azt mondta, Ricardo csupán egy porszem. És utána mártottam be Marcót, mert azt mondtam Estebannak, hogy ennek fényében elég rosszul választ barátokat magának.

- Ez érdekes – simogatom végig lassan a hátát, elmerengve az egészen – Nagyon érdekes.

- Engem inkább az érdekel, hogy mit kezdünk ezzel – tér rögtön a lényegre.

- Mire gondolsz cicuskám?

- Van lehetőséged kiiktatni Ricardót, de össze is ugraszthatjuk Estebannal éppen – csókolok a nedves mellkasára.

- Mindkettő nagyon jó ötlet.

- De jobb lenne kiiktatni Ricardót – teszi hozzá, amire azért már én is meglepődöm.

Tényleg azt javasolta, hogy öljem meg? - És miért, Szöszikém?

- Mert akkor egy ellenséggel kevesebb lesz, Esteban nem maradhat tovább a háttérben, és talán a főnöke is előmerészkedik.

Ezen elgondolkodom, bár nem kell sokáig, mert tulajdonképpen igaza van. Furcsa hogy valakivel az üzletről is tudok tárgyalni, mikor eddig mindig magamban kellett végigrágnom az összes lehetséges végkimenetelt.

- Szinte úgy gondolkodsz, mint én. Ricardo nagy szálka az én szememben is.

- Akkor?

- Még nem döntöttem el, csak ennyi.

- Van még valami, amit meg akarsz tudni tőle? – forszírozza tovább. És ha már itt tartunk lenne is valami, de…

- Jó lenne megtudni tőle, hol lakik ez az Esteban.

- Nem hinném, hogy Ricardo tudja, de ha figyelteted Marco lakását, akkor ott tuti felbukkan, onnan Angel követheti, talán elvezeti a rejtekhelyére – fejti ki.

- És miért menne Marco lakására, ha már megölte? – kérdezek vissza.

- Mert a lakás üres, bármit el lehet ott rejteni – von vállat, majd hirtelen a hajamba fúrja az ujjait és megcsókol.

Visszacsókolok, közben hagyom, hogy még jobban hozzám fészkeljen, szinte rám fonódjon, hogy szorosan magamhoz ölelhessem. Újabban előjött ez az édesen bújós oldala is, de még ezt is szeretem benne. Az biztos, hogy Cameron teljesen más, mint azok a fiúk, akikkel korábban dolgom volt, és biztos vagyok benne, hogy még egy ilyet, aki egyszerre okos és vad, nem találnék. Az értékeimre pedig minden körülmények között vigyázok.

Örömmel folytatnám tovább is, de José kopogása megzavar minket. Ha nem tájékoztat valószínűleg teljesen megfeledkezem a találkozóról, pedig nem szokásom bármit is elfelejteni. Erről is ez a vadmacska tehet.

- Kérdezzem, hová mész? – szól utánam a Szöszi, miközben kilépek a kádból.

- Majd este talán elmondom. – lépek vissza, belesimítva a szőke tincsekbe.

- Ma bemegyek a Margaritába, kicsit ráhozom a frászt Ricardóra. – veti fel.

- És hogyan cicuskám?

- Megpendítem, hogy felmondok, mert úgy jobb lenne, emiatt hamarabb kell előállniuk az ajánlatukkal, már, ha valóban van használható ajánlatuk – von vállat. – A lényeg, hogy lépésre kényszerülnek.

- Nagyon vigyázz magadra! Megértetted?– figyelmeztetem komolyan - Cole mindig legyen a közeledben, amennyire csak lehet!

Egyre kevésbé tetszik nekem, hogy ennyire közel kerül az ellenségeimhez, és főleg olyan ellenségekhez, akikről még mindig nem tudok mindent

- Mindig vigyázok, emiatt ne aggódj – ígéri, és ebben nem is kételkedtem, hisz eddig is nagyon elővigyázatos volt.

Úgy jár az esze, mint egy zsarunak, levonja a következtetéseket és abból a lehetőségeinket, de amiben tényleg rám hasonlít az az, hogy mérlegel is. És kezdi egyre inkább az én mércémet használni.

Még váltunk egy csókot mielőtt magára hagynám, csak finoman, kapott épp elég vadságot tegnap éjjel most neki is kijár a pihenés.

 

***

 

Kolumbiában az illegális üzelmek nappal is folynak. Csak a filmekben látni mindig ködös sikátorokat, félreeső későesti találkákat. Lehet, hogy az államokban így működik, de mifelénk a legtöbb zsarunak elég pár száz dolcsi a zsebébe és befogja a száját, még akkor is, ha éppenséggel meglátott valamit.

Évek óta ugyanattól a dílertől szerzem be a fegyvereim és minden mást, ami a testőrök és verőemberek munkaeszköze. Hogy miért? Nos, egy megbízható forrás aranyat ér és ha ez a forrás elég rafinált ahhoz, hogy akár a mexikói határon is átcsempésszen ezt-azt, hát azt mondom ez az én emberem.

Gringó, ahogy a nevéből kiderül fehér, mint a hó. Olyan sápadt, mint akit életében nem ért még napfény, szinte az erek is átvilágítanak a bőrén a délutáni fénynél. Az elmaradhatatlan cigi most is ott füstöl a szája sarkában, még akkor is. ha éppen az egyik új típusú M5-öséről magyaráz.

Ezeket José szokta válogatni, bár elég ritkán kell a nehéz tüzérség, még ritkábban nagy kaliberű gépfegyver, azért néhány persze mindig van raktáron, de most engem inkább az a külön kis csomag foglal le, amit saját rendelésre szerzett be.

Míg ők a fegyverekkel foglalatoskodnak, sorban kipakolom az apró lehallgatókat, amik szinte észrevétlenek lesznek, hogy ha a megfelelő helyre tesszük őket. Vékony, kicsi és fekete, csúcsminőségű cucc, ahogy a többi kütyü is, amit előrelátóan megrendeltem és most nagyon is jól fog jönni. Cameron terve megállja a helyét, vagyis inkább ötletnek mondanám, és amit ő kitalált, azt én kivitelezem a lehető legprofibban, mert kezd már elegem lenni abból, hogy a saját városomban fenyegessenek.

- Na, mit szól? Elégedett?

Felemelem a fejem, hogy az időközben hozzám társuló fegyvercsempészre nézzek. Minden alkalommal megkérdezi ezt, amikor veszek tőle ezt-azt és ha jól emlékszem, eddig mindig ugyanaz volt a válasz is: - Tökéletesen.

Elvigyorodik. – Az a cucc nem semmi. Még az árnyékolás se cseszik be neki. Ez a nyomkövetők Szent Grálja, ha érti mire gondolok.

- Értem. – biccentek elégedetten – És azt a kettőt is viszem. – mutatok még az asztalon pihenő pisztolyok felé. – Extra tárakat mindkettőhöz és egy válltokot.

Ahogy kimondom az embere már pakolja is össze amit kértem, Sanchez elfoglalja a helyét a táblák előtt, hogy minden új fegyvert ki lehessen próbálni, mert természetesen senki sem akar selejteset.

Leteszteljük a lehallgatókat, s mikor csak úgy ránézek egy rakás C4-re eszembe jut az építkezés, de rögtön el is vetem az ötletet. Túl nagy lenne a feltűnés ráadásul, ha meghal ott valaki lezárják a területet. Így hát kell egy terv, hogy hogyan szerezzem meg magamnak, vagy egyszerűen csak tegyem semleges területté.

Megszólal a zsebemben a mobilom, ezért lerakom a kezemben tartott tölténytárat és odébb megyek kicsit.

- Mi a helyzet cicus? – szólok bele, miután meglátom a nevét a kijelzőn.

- Felmondtam. – vág bele - És nem tévedtem, Esteban már a parkolóban várt, hogy beszélni akar velem négyszemközt. Abban maradtunk, hogy holnapután találkozunk tíz körül Marco lakásában.

- Kettesben? – na azt nem. Túl kockázatos lenne neki.

- Hát eljöhetsz velem, de kétlem, hogy akkor beszédes lenne. – sóhajt a telefonba és tudom, hogy igaza van, de bassza meg, akkor sem engedhetem el egyedül! - Nem maradok vele sokáig, mert le akar fektetni, így majd azt mondom, hogy nincs sok időm, mert egyedül nem engedtél el és lent várnak rám. Persze, ha van jobb ötleted drogbáróm! Akkor hallgatom.

Egy percig hallgatok, míg emésztem kicsit amit mondott, mert nem tudom dühös legyek-e rá, vagy aggódjak érte, talán az egyikből jön a másik, de mindkét variáció szar.

- Szöszi… elismétlem és szólj, ha valamit kihagytam. – mondom hűvösen, mert nem akarom felhívni a beszélgetésre a többiek figyelmét – Azt akarod, hogy engedjelek el egy találkára az ellenségemmel, aki téged felhasználva akar kinyírni, de amúgy csak egy dögös kis kurvának tart, aki pótolható. Vagyis ha most elmész oda, kettesben, és mondasz neki valamit, lehet hogy egyből kinyír, de ha nem, esetleg megerőszakol előbb. Te ezt komolyan átgondoltad? – sziszegem az utolsó mondatot.

- Szóval van jobb ötleted? – kérdez vissza ő is egy perc némaság után.

- Ennél kurvára bármi jobb ötlet. – közlöm még mindig fojtott hangon a indulattól.

Ekkor a háttérben elkezdenek megint lövöldözni, most az egyik gépfegyver van soron, ezért  kimegyek a szobából, hogy halljak is valamit.

- Mi a fene ez?! Lőnek rád? – kiabál bele a mobilba.

- Nem. – felek röviden – És most vissza a tárgyra. Mondd el miért tartod jó ötletnek azt a találkát!

- Nem tartom annak, de ahogy reggel is mondtam az embered onnan követni tudná a lakására és megtudnánk végre a címét.

- Azt tudod miről akar tárgyalni? – kérdezem kicsit higgadtabban, mert ezek szerint mégsem ment el az esze.

- Az adok-kapokról.

- Vagyis kellene hogy legyen a tarsolyodban valami kecsegtető, de kell egy jó ok is, hogy elárulj. – gondolkodom hangosan – Ha tényleg vernélek és te tényleg félnél tőlem, mit kérnél?

Estebannak nyilván vannak elképzelései mi lenne az, még nekem is, bár olyan helyzetben nem voltam hogy egy szeretőm rettegett volna tőlem, de kíváncsi vagyok, hogy Cameron mit gondol, mit tenne.

- Szabadságot nyilván. – jön is a válasz – Amihez kell pénz, útlevél, max egy repülőjegy valahová messzire. – sorolja, majd hirtelen közömbösre, már-már semmitmondóra vált a hangneme és utálom hogy nem látom közben az arcát, de ismerem annyira hogy elképzeljem – Az előző szeretőidnek meghagytad a személyit meg az útlevelet?

Vajon még mindig azt hiszi hogy megöltem őket? Hogy ő is csak valami csoda folytán maradt életben, mert a hasznomra van? Még mindig nem mondtam neki semmit ez ügyben.

Nem mondhatom el neki. Akkor kérdezne és ő túl okos ahhoz, hogy még több kérdése legyen, még több következtetést vonjon le. Így is túl közel engedtem, de ez ellen nem akarok és nem is tudnék tenni. Ő már az enyém és az is marad, csupán annak az egyetlen falnak kell fenn maradnia, ami felborítaná az életünket.

- Nem volt útlevelük. – mondom végül – A személyit pedig fölösleges lett volna elvenni.

- Mert úgyis csak oda mehettek ahová engedted őket.

- Cameron, ebbe ne menjünk bele. – sóhajtom, mert most az egyszer tényleg rühellem, hogy nem mondhatom el az igazat – Telefonon semmi kép. A szeretőm vagy, nem a kurvám, nem is fogoly szerintem. Visszatérve pedig jobb szeretném ezt a dolgot is négyszemközt megbeszélni. Nemsokára hazamegyek és megbeszéljük, rendben?

- Okés.

És ezzel le is tette, ahogy én is. Minél hamarább végzek itt, annál hamarább érek haza és beszélhetjük meg.

Tulajdonképpen eddig nem gondoltam igazán bele, mit is fog az jelenteni, ha a kapcsolatunk ilyen mértékben megváltozik. Mert a szerető nem egészen fedi már azt, ami köztünk van, de társak sem vagyunk. A kapcsolatok legbonyolultabbika, mikor még azt sem tudom minek nevezzem. Nem számítottam rá, így arra sem, hogy egyszer majd kérdezni fog és az még csak a jobbik eset, ha az elődeiről érdeklődik. Ne adja az ég, hogy a múltamra is kíváncsi legyen egyszer!

 

***

 

A tesztelések után rögtön rendezem is a számlát, majd megmondom Josénak, hogy egyenesen haza. A földút egy részén ma sokkal nagyobb a nyüzsgés mint máskor, az embereim mellett ott vannak azok is, akik a kokaint fogják betakarítani. Holnap majd szétnézek itt is, de most mielőbb haza akarok érni.

A házban előbb botlom Coleba, csak azután találom meg Cameront is nappaliban henyélve. Rám pillant mikor belépek, majd nagyot sóhajtva kikapcsolja a tévét és felül.

- Arra számítottam, hogy egy morcos cicust találok. – húzom fel a szemöldököm, mert láthatóan nem akar majd nekem esni. Mármint a kérdéseivel.

- Bocs. Asszem megfeledkeztem a szablyaidról. – néz a szemembe.

- Semmi gúny?

- Ez csak tény. – vonja meg a vállát, majd feláll és elém lép, hogy a kezeit a mellkasomra simíthassa – Te nem turkálsz az én múltamban én se a tiédben.

- Ez magadhoz képest is túlontúl… együttműködőn hangzott. – mosolyodom el halványan.

- Mért szerinted nem tudok együttműködő lenni? – húzza fel most ő a szemöldökét – Szerintem meg minden téren nagyon is együttműködtem veled, drogbáróm.

- El is várom Szöszi. – vigyorgok rá elégedetten, majd közelebb húzom egy finom engesztelő csókra – És számítok a további együttműködésedre is.

- Részemről az öröm… - mormolja, mielőtt forrón viszonozni kezdené a csókot, de most nem esünk egymásnak, csak hosszan kiélvezzük egymás ajkait, mintha ezzel nyugtatnánk a másikat és nekem határozottan tetszik.

Percekkel később a kanapén ülünk és vázolom Cameronnak a tervet. Mialatt hazaértünk belekalkuláltam a látogatását Estebanhoz is. Még mindig őrültség, kockázatos és vannak hiányos részletek, de ha működik…

- Azt hittem nem engedsz el. – jelenti ki, miután beleegyeztem.

- Egyedül nem is. – nézek rá szigorúan – Egy emberre amúgy is számítana, tudja hogy egyedül nem engednélek el. Ha a Roverral mész, hátra be tud bújni még valaki észrevétlenül és mivel tudjuk hol a lakás, könnyebb dolgunk van.

- Akar majd valamit. – szól közbe komolyan – Ami hasznos, mert úgy adtam elő magam, mintha tudnék rólad ezt-azt.

- Holnap erről is gondoskodom. – biccentek – Kihagytalak az üzleti dolgaimból, mivel nem is tartoznak rád és nem is akartál részleteket tudni, de ez mostantól megváltozik. Mutatok neked valami olyat, amit akarni fognak.

- Vagyis te tudod mit akar kiszedni belőlem Esteban? – pislant kíváncsian, a kezét a combomra csúsztatva.

Bár tudnám a céljait, annak a rohadéknak, de piszkosul óvatosak!

- Konkrétan nem, de abból kiindulva ahol építkezik, nyilvánvaló hogy részben a tengeri csempész bizniszt akarja magának. – magyarázom nyugodtan - Az az egyetlen olyan őrizetlen kikötő a városban, ahol több kilométeres körzetben nincs semmi és senki, ráadásul egy régi csempészraktár húzódik a föld alatt, tömör acélból és betonból, amit én kicsit kibővíttettem. – sorolom neki az információkat – Egy droglabor. Nem kevés zöldhasút ér az ami ott lent van. Vegyi felszerelés, fegyverek és persze a kokó, de Esteban nem tudja pontosan mi várná őt odalent. Nem tudja hány őr, milyen fejlett a biztonsági rendszer. Nem tudja megszerezni semmiképp, elvenni pedig megint csak nem, míg nincs valaki aki elmondja mire számítson, míg nincs egy szeme ott lent.

Látom hogy gondolkodik, ezért türelmesen várom hogy mire jut, mert ahhoz hogy maximálisan együtt tudjunk működni, minden részletnek a helyén kell lenni.

- Azt akarja, hogy tudjam meg és áruljam el milyen a védelem, ő meg összeszedi a gorilláit és átveszi. – összegzi komoran.

Bólintok, mást nem nagyon fűznék hozzá. A lényeg benne van és mégsem, mert ezt rögtön ki is szúrja.

- Miért lesz az jó neked, ha elmondom? – teszi fel az egyik lényegi kérdést: Miért lesz ez jó nekem?

Elmosolyodom, azzal a hűvös mosollyal, amit csakis az üzleti tárgyalásokra tartogatok, de Cameron már nem rezel be tőle. Megfogom a kezét és megszorítom.

- Összeszedi az embereit, hogy megpróbálja elfoglalni a helyet, de addigra mi is rákészülhetünk. Ha minden jól megy, megtudjuk azt is hogy tényleg összejátszanak-e a franciákkal vagy csak a heroin üzlet miatt vannak kapcsolatban. – még az sem kizárt - Utána két eshetőség van és mindkettővel jól járnánk, vagy legalábbis tiszta maradna a kezünk. Az első, hogy amíg Esteban bandája beveti magát, elkapjuk Ricardot. Őt senki sem védi, egy gyáva szar, de van annyira nagyképű, hogy nem kell neki a testőr. Mielőtt végleg kiiktatnám, lehetőleg megszerzem tőle az építési terület tulajdonlapját. Ha megvan Estebanékat csapdába csalhatjuk odalent. A másik lehetőség a rendőrség. A minap két FBI-os ürgét eresztettem szabadon és azok most vérre szomjazó kopókként szimatolnak a drogelleneseknél. Az első fülesre ugranának, pláne ha egy félresikerült drogügyletről lenne szó.

- De a laborod így is úgy is Estebané, azt elveszíted, és ha a zsaruk is ráakadnak akkor mire mész vele? – világít rá okosan.

- Pontosan. Ezért kapna tőled Esteban egy kétségbeesett hívást, mi szerint rájöttem mindenre, tűnjenek el onnan. És még nagyobb szart kavarna nekik, ha hívás közben téged ki is nyírlak. A lényeg az időzítés.

- Oké… - morogja lassan, hangsúlyosan – Átgondolandó, bonyolult és rohadt sok infó egyszerre, de azért azt a „téged ki is nyírlakot” vegyük át.

Feszülten néz a szemembe, már egy ideje nem hozta fel ezt az egyszer úgyis kinyírsz dumát, de most sem mutat ki semmi félelmet, bár nem tudom tart-e még a lehetőségtől.

- A hívás közelében kell eldördülnie a lövésnek, hogy hihető legyen, így te lekerülsz a radarjáról. – az arcára simítom, majd a hüvelykujjammal lassan végigkövetem a meggyötört alsó ajkát – Biztosra veheted Szöszi, hogy annál nagyobb sérülést sose kapsz tőlem, mint amit még élveznél.

- Ezt örömmel hallom Eduardo. – hajol felém lassan, érzékien, de nem a számat, hanem a nyakamat célozza be. Az érzékeny pontomra játszik és bele is borzongok a nyelve nedves simításába, de aztán szinte túl hamar elhúzódik, hogy utána az ölembe vackolja be magát.

- Kényelmesen ülsz, kis dög? – kérdezem elégedett mosollyal.

- Nem is tudom. – vág elgondolkodó arcot – Ahhoz nem vagy eléggé kipárnázva.

Felhorkantok és elfojtom a mosolyom. – Ha kipárnázott pasira vágynál, te kis vadmacska, már rég elcsábítottak volna a Margaritában.

- Még jó hogy én a kemény felületet szeretem. – simogat végig a mellkasom izmait.

- Ezt igazolhatom Szöszi. – morranok fel.

- És most mi lesz? – suttog egészen közel hajolva

- Bár örömmel megdugnálak itt és most… - súgom vissza, hogy csak ő hallja - … szerintem a szexi segged még nem örülne nekem a tegnapi után.

- A tegnapi elképesztően csodás volt. – morog vissza.

- Egyetértek. De legközelebb… gyengédebb leszek. – ígérem komolyan, de már rázza is a fejét.

- Nem kell… imádom veled a féktelen szexet.

- Nem is a szex részére gondoltam. – világosítom fel, majd a nyomaték kedvéért végighúzom az ajkán az ujjam, amit sajnos túl durván gyötörtem meg tegnap – Ilyen nem lesz megint.

- Oké, az tényleg sajog, de a többit imádom. – dorombol hozzám simulva. – Kár hogy minden nap nem bírnám.

Szorosan átkarolom a derekát, a kezeim felkúsznak a hátára, majd vissza feszes fenekére és le a combjára. Pontosan tudom milyen strapabíró és szexis ez a test, de azt aláírom, hogy a tempónk nem ajánlott napi szintem. Bár mi máshogy nem is nagyon csináltuk, max akkor mikor a finom kis száját fogta munkára.

- Ezer más dolgot csinálnék veled, amihez nem kell, hogy megdugjalak. – súgom bele érzékien a fülébe, mire most ő borzong meg az érzéstől, s mikor rám pillant, már megint a jól ismert vágyakozó karamell szempár csillog rám.

- Mire várunk még? – dorombolja a számra kéjesen.

- Kis dög… - markolok birtoklón a hajába, de nem húzom meg, inkább csak átfésülöm a selymes tincseket, közben pedig élvezettel szívom be az illatát, ami az egész ágyamat beborítja már – Ha most elkezdjük, abba sem hagyjuk pedig sok dolgunk van.

Erre elhajol picit és visszatér belé is a percekkel ezelőtti komolyságból. - Most mutatod meg a labort?

- Nem. Most látni akarom hogyan lősz. – mondom komolyan.

Említette, hogy az exe tanította, de a múltkorit leszámítva még nem használta élesben, viszont lehet hogy egyszer szüksége lesz rá.

Cameron kíváncsian figyel, mikor Cole behozza a két fémbőröndöt amit kértem. A látványukra izgatottság csillan a tekintetében mire halványan elmosolyodom. Előre sejtem hogy ezt is élvezni fogom vele.

Szétpattintom a bőrönd pántjait és felnyitom. – Egy Beretta PX4 Storm, a tiéd. Kipróbálhatod a többit is, de szerintem ez való neked. Gyors, 9mm-es,10 golyó a tárban, nem rúg annyira vissza, mint mondjuk az én Desert Eagle-m.

- Más pasi ékszert vett volna. – vigyorog jót, miközben elveszi a fegyvert és alaposan megnézi magának.

- Én nem vagyok más pasi. – mondom egyszerűen - Egy csecsebecse nem húz ki a szarból, egy jó pisztoly viszont igen, ha tudsz vele bánni.



Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2015. 09. 19. 01:43:37


Sasha2015. 09. 07. 12:08:16#33434
Karakter: Cameron Jonville
Megjegyzés: Drogbárómnak


Végre Eduardo is megadja magát a vágynak és nem próbál faggatni, vagy beszélgetni, egyszerűen csak faljuk egymás ajkát. Ez kell most, semmi más és Eduardónak nem kell magyaráznom, miért van erre szükségem, csak megadja, amire vágyom, ahogy mindig. Talán ő az egyetlen, aki képe erre.

És hogyan kételkedhetnék ebben, amikor még annyi időre sem válik el az ajkamtól, amíg lerázza magáról az ingét. A drogbárommal olyan együtt lenni, mint garanciával vásárolni valami drágát, mert vele aztán tényleg azt kapod, amire beneveztél, legyen az harc, vagy éppen szeretkezés. Úgy hiszem, nagyon keveseknek van olyan pasijuk, aki mindenhol megállja a helyét. Stabil, mint egy átkozott szikla, hát belé kapaszkodom, a körmeim szinte felsebzik a bőrét, ahogy megkarmolom a lapockája mentén. Lehet ez szenvedély, vagy provokáció, igazán rá bízom ennek megítélését. A jelek szerint az utóbbira gyanakszik, mert elkapja a csuklómat, amikor a másik oldalát is kezelésbe venném. Mindkét kezemet a fejem mellé szorítja, és csak zihálva bámulunk egymásra, aztán úgy gondolja, indokolt volna törleszteni a karmolásért, hát sebet ejt az amúgy is érzékennyé vált ajkamon.

- Karmol a cicus? – morogja egészen rekedt hangon.

A kérdés olyannyira költői, hogy időm sincs a válaszra gondolni sem, már csókol is újra és átfordul velem, mint valami buja körtáncban. Ezúttal is megdöbbent a nyilvánvaló összhang kettőnk közt, ami az első perctől fogva megvan az ágyban. Másoknak ehhez évek kellenek, nekünk ösztönösen jön, mintha mindig is együtt lettünk volna. Mondjuk ahhoz, amit szeretünk a szexben, kell is a totális összhang, mint most, amikor megszabadulok a pólómtól és már le is csapok az övére meg a nacijára, tükörképként ő is hasonlóan jár el az enyémmel. Összhangban pattanunk fel, hogy a baromira felesleges göncöktől végleg megszabaduljunk.

Meztelenségünk, nyers vágyaink tudatában tapadunk egymáshoz, mert úgy kell a másik közelsége, mint az éltető levegő, ami nélkül nem lehet, nem érdemes létezni, élni. Tudom, hogy ő is így érzi, hiszen az egész életét mindent, vagy semmit alapon éli. Mert mindketten úgy véljük, máshogy nem is lehet, és nekünk nem is.

Eduardo a fenekem alá nyúlva emel magához, én pedig azonnal a dereka köré fonom a lábaimat. A farkunk forrón, mereven feszül egymáshoz kéjes nyögést kicsalva mindkettőnkből, amitől csak még mohóbbá válik a csókunk, miközben a hímem a falnak nyomja a hátamat. Csókolózunk és egyikünk sem tudja abbahagyni, ahhoz túlságosan is kellünk egymásnak, most már én is neki, tudom, érzem, eddig azért én akartam őt jobban, most egyensúlyban vagyunk.

A levegő fogytával Eduardo inkább áttér a nyakamra, ott szívja, harapja a bőröm, ahol éri. Mellette olyan leszek szex után, mint egy nagy kifestőkönyv a drogbáróm mintáival.

- Eduardo! – kiáltok fel, ahogy egyre mohóbban tapad rám, mint valamiféle buja pióca. – Basszus…

- Mi a gond Szöszi? – kóstolgatja tovább a bőröm és a csípőjével kefélő mozdulatokat imitál, így a farka az enyém mellett csúszkál ingerlően.

- Siess… mert… kurvára el… fogok menni – kiáltom nyögdécselve.

- Mit gondolsz, hányszor bírsz elmenni? – búgja a megcincált bőrömbe, én meg a vállába karmolok. – Ejnye cicus…

- Honnan a francból tudjam? – morcoskodom, de a hangom nyögésbe fordul, ahogy a fülcimpámra tapad az ajka.

- Én viszont tudni akarom! – tájékoztat.

A közlését nyomatékosítja azzal, hogy az ágyhoz visz, és már pakol is le, majd ismét lefogja a kezeimet. Na, igen, imádja, ha uralkodhat rajtam, és én is imádom, ezért hagyom neki mindig. Széttárom a lábaimat, Eduardo pedig úgy simul közéjük, mintha csak hazatérne, és én nagy örömmel üdvözlöm itthon. A combjaim puha gyűrűként fogják körül a férfias csípőjét, hogy eszébe se jusson máshová menni, az ujjaim pedig a széles hátán kalandoznak. Hiába is tagadnám, egyszerűen csak élvezettel karmolom a hátát, főleg, ha még az izmok vibrálását is érzem. Neki is ezen járhat az esze, mert hirtelen azon kapom magam, hogy a csuklóim köré a tekeri a sötétkék nyakkendőjét. Na, ha ő így, akkor én meg amúgy! Amíg a kötözéssel bajlódik, kezelésbe veszem a nyakát, szívom, harapdálom, mert tisztában vagyok a gyengéivel, ahogy is az enyémekkel. Aztán elég egy pillantást vetnünk a másikra, hogy újra marcangolni kezdjük egymás ajkait. Folyamatosan morog csókolózás közben, mint egy felajzott ragadozó, totál felizgat vele, még annál is jobban, ahogy eddig tette. Az összekötözött kezem a nyakába akasztom, nem engedem eltávolodni, ott van jó helyen, ahol van.

- Meg akarlak dugni Szöszi. Olyan keményen, hogy azt is elfelejtsd, mi a neved, úgy, hogy holnapra lábra se tudj állni – mondja nyersen, hogy a szavaitól még a gerincem is befeszül. – Hogy még napok múlva is emlékezz rá, kinek a farka járt benned – morogja a hajamba temetve az arcát.

- Akkor… mire vársz? – nyöszörgök követelőzve.

- Minden vágyam cicus, de innen nem érem el a fiókot – suttogja.

- Nem kell… - rázom a fejem hozzá dörgölőzve. – Iszonyúan kívánlak.

- Három napja nem dugtunk. Fájni fog – figyelmeztet.

- Szeretem, ha fáj egy kicsit – susogom az ajkára.

- Akkor te jössz cicám… van neked egy piszkosul tehetséges nyelved, hát használ is.

Feltérdel a mellkasomnál, az ujjait a hajamba túrja, majd felrántja a fejem, hogy a pompás farkával azonnal tele legyen a szám. Most felesleges finomkodni, hát szinte azonnal a torkomra veszem, és úgy szívom, időnként megkarcolva a fogaimmal a kifeszülő bőrt a fogammal. Nincs rá szükség, hogy sokáig izgassam, már előtte is elég kemény volt, így néhány perc után Eduardo engedi, hogy a fejem visszahulljon a párnára.

- Vacsit nem kapok? – incselkedem vele.

- Diétán vagy, emlékszel? – vigyorog.

- Ez nem szerepel a tiltólistán – bontom a fogaimmal a csomót a nyakkendőn.

- Nagyon, nagyon rossz cica voltál – nyom vissza a párnára.

- És mit kap a rossz cica? – nyitom széles terpeszbe a lábaimat és provokatívan simogatom a testem.

A farkát bejáratomhoz igazítja, de épp csak nekifeszíti, kivárja, amíg az ajkamról meghallja azt a vágyakozó nyöszörgést, amit imád hallani, amit mindig megvár, mielőtt szexelni kezdenénk.

- Majd meglátod cicám – morog a számba. – Majd meglátod.

A farka az utolsó szavával együtt csúszik belém, megállás nélkül és tövig… Egy pillanatra bennem reked a levegő, a gerincem megfeszül, és úgy érzem, hogy az a hosszú, forró és kemény farok szétfeszíti a testem. És ekkor jön a fájdalmas, kéjes gyönyör, amit a tudtára is adok egy rekedtes sikoltással. Meg aztán a fájdalmat nem is láthatja rajtam, csak a követelőző, várakozó gyönyört, amitől begörbülnek a lábujjaim, a hátam pedig elemelkedik az ágytól, és Eduardo ezzel együtt eléri azt is, amit még senki, elélvezek pusztán attól, hogy belém hatolt. Újabb pirospont jár neki, mert kivárja, amíg az első orgazmusom hulláma elcsitul, lecseng, én pedig megjutalmazom azzal, hogy satuként szorítom a farkát. Ettől pedig ő érzi magát hihetetlenül jól.

- A picsába! – szisszen, de másra nem képes, mert rajta is átszáguld a gyönyör.

- Basszus… - ez meg én vagyok, amint megvalósítom a szóismétlés fogalmát.

Imádja, amikor csúnyán beszélek az ágyban, de azt még jobban, amikor az ő teljesítményétől eláll a szavam is.  Ezúttal kimondottan komolyan veszi, amit mondott, hogy mindent elfeledtet velem és még napok múlva is csak arra fogok emlékezni, hogy kinek a farka járt benne, mert az első mozdulata után bennem maradnak a szavak, aztán az összes többitől csupán nyögni, sikítani, kiabálni, zihálni vagyok képes, aztán már csak a nyöszörgés és pihegés marad, mert elmegy a hangom is. Eduardo olyan, mint egy úthenger, letarol, átgázol rajtam, ezúttal halálosan komolyan. Fél óra múltával úgy érzem, belehalok a kőkemény lökéseibe, hogy meghajlok a nekem feszülő masszív erő hatására, hogy szénné ég a testem a forróságban, ami beborít, hogy levegőt sem kapok már. De egyetlen pillanatra sem gondolok arra, hogy véget vetek neki, csak átadom magam a drogbárómnak, ezúttal úgy, ahogy eddig még soha, mert azt akarom, hogy elpusztítson. Meg kell ölnie azt a Cameron Jonville-t, aki mostanáig voltam, aki sajnált másokat és saját maga elé helyezte mások érdekeit, akik nem érdemelték meg. Nem akarok több árulást, nem akarok több csalódást, de ehhez az kell, hogy most, ennek a férfinak a karjában elégjek, megsemmisüljek végleg. És Eduardo megteszi, amit várok tőle, felemészt, ízekre szed a szenvedélyével, az erejével, az akaratával, elveszi a testem, a lelkem, a szívem és darabokra tép, összetör, hogy a végén nem marad belőlem semmi.

Lángolok, elégek lassan a szenvedély tüzében, hamuvá leszek, hogy aztán Eduardo csókjától feltámadjak hamvaimból és új életre keljek, mert a drogbáróm az egyetlen, aki képes volt elvinni a végletekig és megtenni, hogy elvesz önmagamtól, hogy ne is létezzem néhány pillanatra. És talán tényleg halott is voltam, nem tudom, nem emlékszem mindenre, de arra igen, ahogy széttárt karokkal, hátravetett fejjel átadom magam a letaglózó gyönyörnek. A lábaim Eduardo derekára fonódnak, a karjai erősen tartják a hátam, így megvan az illúziója annak, hogy lebegek…

Aztán minden lecsendesül, Eduardo mozgása megszelídül, a csípője most már táncol az enyémmel, könnyedén, lágyan, hogy már ne legyen túl sok, ami velünk történik. Magamhoz ölelem a hatalmas testet, amin már pattanásig feszültek az izmok, hogy a simogatásommal megnyugtassam, megadjam számára is az enyhülést, amire most szüksége van mindkettőnknek. Olyan érzés most a karjaiban lenni, mint amikor a tenger hullámai tisztára, érintetlenre söprik a homokos partot, hogy aztán visszahúzódjanak, majd újra és újra eljárják ezt a táncot, aminek sosincs vége, mert összetartoznak az idők végezetéig. Ilyen a mi szeretkezésünk is, egyértelmű, megkérdőjelezhetetlen összetartozás.

 

Reggel úgy ébredek, hogy minden egyes izmom fáj, a testem tele van szívás- és harapásnyomokkal, a birtoklás egyértelmű jeleivel, és ha ez nem volna elég, Eduardo félig rajtam fekszik, ami figyelembe véve, hogy milyen nehéz, nem a legjobb érzés a túlhajtott testemnek, mégsem voltam még boldogabb soha.

- Jó reggelt, Szöszi – dörmögi a hajamba fúrva az arcát.

- Jó reggelt, Eduardo – krákogom, mert nem sok hangom van a tegnapi éjszaka után.

- Kérdezném, milyen éjszakád volt, de már elmesélted kis dög – morogja a tincseim közé.

- Kérdezném, kényelmesen fekszel-e rajtam, de már érzem is – vágok vissza megérezve a reggeli lelkesedését.

- Ne is álmodj róla, hogy megkapod – söpri félre a hajam és a nyakamba csókol, majd lemászik az ágyról és eltűnik pár percre.

Már éppen méltatlankodnék, hogy egyedül hagyott, de visszatér és a karjába kapva a fürdőbe visz, hogy utána elmerüljünk a forró, habos fürdővízben. A testemnek az elején nem esik jól, de miután ellazultam, már kész felüdülés. Kényelmesen elvackolom magam Eduardo karjában, a fejem a mellkasán nyugtatom, a kezem pedig a csípőjén.

- Esteban meg akar ölni, Eduardo – szólalok meg pár perc után. – Marco részegen azt hajtogatta, hogy Estebanék meg fognak ölni. Viszont nem Ricardóra gondolt a többes szám alatt, ebben biztos vagyok.

- És miét vagy ebben olyan biztos, Szöszikém? – érdeklődik a hajammal játszva.

- Mert beszéltem Estebannal.

- Tessék? – ül fel a kádban és úgy húz a karjába, hogy az arcunk nagyjából egy vonalban legyen. – Mikor beszéltél te Estebannal?

- Tegnap este. Részegen hazavittem Marcót, azt terveztem, hogy kifaggatom, de hányni kezdett, aztán megjelent Esteban a lakásán. Számon kérte rajtam, hogy nem segítek nekik az építkezéssel kapcsolatban, én meg a fejéhez vágtam, hogy az, amit Ricardóval ajánlottak nekem szart sem ér, mert nincs rá garancia, hogy nem ölnek meg azonnal, amint átadom az információt, amire várnak. Érdeklődött, hogy segítek-e, ha jó ajánlattal keres meg, én meg azt feleltem, hogy meghallgatom, aztán rákérdeztem, hogy ezek szerint ő keres meg ajánlattal és nem Ricardo. Csak nevetett és azt mondta, Ricardo csupán egy porszem. És utána mártottam be Marcót, mert azt mondtam Estebannak, hogy ennek fényében elég rosszul választ barátokat magának.

- Ez érdekes – simogatja a hátam lassú mozdulatokkal. – Nagyon érdekes.

- Engem inkább az érdekel, hogy mit kezdünk ezzel – közlöm.

- Mire gondolsz cicuskám?

- Van lehetőséged kiiktatni Ricardót, de össze is ugraszthatjuk Estebannal éppen – csókolok a nedves mellkasára.

- Mindkettő nagyon jó ötlet – ért egyet.

- De jobb lenne kiiktatni Ricardót – közlöm, amire azért felkapja a fejét.

- És miért, Szöszikém? – emeli meg az én fejem, hogy lássa az arcom.

- Mert akkor egy ellenséggel kevesebb lesz, Esteban nem maradhat tovább a háttérben, és talán a főnöke is előmerészkedik.

- Szinte úgy gondolkodsz, mint én – közli. - Ricardo nagy szálka az én szememben is.

- Akkor? – nézek rá kérdőn.

- Még nem döntöttem el, csak ennyi.

- Van még valami, amit meg akarsz tudni tőle? – kíváncsiskodom.

- Jó lenne megtudni tőle, hol lakik ez az Esteban – feleli.

- Nem hinném, hogy Ricardo tudja, de ha figyelteted Marco lakását, akkor ott tuti felbukkan, onnan Angel követheti, talán elvezeti a rejtekhelyére – fejtem ki a véleményem.

- És miért menne Marco lakására, ha már megölte? – teszi fel a nagy kérdést.

- Mert a lakás üres, bármit el lehet ott rejteni – vonom meg a vállam, aztán a hajába túrom az ujjaimat és megcsókolom.

Hosszú, szenvedélyes csók ez, olyan összebújós, szerelmes, mint a filmeken, de nem bánom, ahogy azt sem, hogy én kezdeményeztem. Nem is kell megbánnom, mert viszonozza, mert kellek neki, mert akar engem, talán jobban, mint valaha. Talán jobban is belemerülnénk a dolgokba, ha nem kopogtatnának az ajtón. José az, emlékezteti Eduardót, hogy ideje indulni.

- Kérdezzem, hová mész? – támaszkodom a kád szélére mosolyogva.

- Majd este talán elmondom – lép oda és összeborzolja a hajam.

- Ma bemegyek a Margaritába, kicsit ráhozom a frászt Ricardóra.

- És hogyan cicuskám?

- Megpendítem, hogy felmondok, mert úgy jobb lenne, emiatt hamarabb kell előállniuk az ajánlatukkal, már, ha valóban van használható ajánlatuk – vonok vállat. – A lényeg, hogy lépésre kényszerülnek.

- Nagyon vigyázz magadra! Megértetted? – szorítja meg az állam. – Cole mindig legyen a közeledben, amennyire csak lehet!

- Mindig vigyázok, emiatt ne aggódj – ígérem, aztán még viszonzom a csókot, amikor lehajol hozzám és az ajkamra tapad.

Még elidőzöm egy kicsit a kádban, aztán amikor már nagyon hideg leengedem a vizet és megtörölközöm, majd a tükörbe nézve megdöbbenve nézem az alsóajkam, ami tulajdonképpen egy nagy lila csík. Beugrik, hogy Eduardo többször is megharapott az éjjel, de nem gondoltam, hogy ennyire. Ezek után a többi foltomon már fent sem akadok, csak felkapok egy alsót, egy kényelmes, bő nadrágot meg egy galléros pólót, hogy legalább egy kicsit takarjam a színpompás nyakamat, de nagyjából halottnak a csók. Fogok egy sporttáskát, aztán lemegyek Cole-hoz, hogy vigyen el a Margaritába.

- Basszus – összegzi a nyakamra pillantva.

- Ez az én dumám – vigyorgok rá.

- A tested többi része is ilyen? – kérdezi tapintatlanul.

- Még ilyenebb – dőlök hátra. – Jó kis esténk volt.

- Nem semmi vagy, hallod, ezt bírni – rázza meg a fejét, aztán indít. – Biztos, hogy a Margaritába akarsz menni így?

- Simán – bólintok felcsapva a napszemüvegem. – Te csak várj meg kint, nem tart sokáig a dolog.

- Szabad tudnom, mit csinálsz?

- Felmondok – felelem.

- Mégis miért? – szalad ki a száján.

- Már említettem egyszer, hogy túl sokat kérdezel, Cole. Rossz szokás – nézek rá egy pillanatra.

- Bocsánat, csak jól akarom végezni a munkám – mentegetőzik.

- Akkor vigyázz rám és csendben tedd a dolgod – közlöm.

Megsértődik egy kicsit a jelek szerint, mert a Margaritáig nem is szól hozzám és akkor sem, amikor kiszállok. Az ő baja, nem fogom majd kétméteres pasasok lelkét pátyolgatni, főleg, hogy Cole-ról süt, hogy akar valamit, de majd később foglalkozom vele. Most Ricardo a lényeg, hogy felkavarjam az állóvizet.

Kedélyesen fogad, amikor besétálok az irodájába, de a tekintete féltékenyen siklik végig a nyakamon.

- Nem akarlak sokáig zavarni – szabadkozom és le sem ülök, amikor hellyel kínál.

- Baj van, Cameron? – aggodalmaskodik.

- Nincs semmi, csak felmondok. Nem tudok tovább itt dolgozni – mondom szomorkás hangon.

- Eduardo miatt? – kérdezi.

- Most mondanám, hogy nem, de az nem lenne igaz. Így semmi értelme itt maradnom, hogy az együttléteink után napokra kidőlök, aztán jövök pár napot és megint kezdődik újra az egész – túrok a hajamba.

- Nézd, most zaklatott vagy, ne kapkodd el. A vendégek szeretnek, nagy érvágás lenne, ha elmennél. Hidd el, kitalálunk valamit, hogy megszabadítsunk Eduardótól – fogja meg a kezem.

- Szeretek itt dolgozni, de sajnos ez így nem mehet tovább. Az állandó gyanúsítgatások kereszttüzében élek, hogy mit művelek itt veletek, állandóan magyarázkodnom kell… Enélkül is sanszos, hogy egyszer megöl, de nem siettetném a dolgot.

- Akkor ez már végleges? – simogatja meg az arcomat.

- Igen, vehetjük annak – bólintok. – Összeszedem a cuccaimat és megyek is, várnak rám kint.

Nem tetszik neki a dolog, látom rajta, hogy nem, meg is értem, így borulnak a terveik erősen. Még ki sem lépek az ajtón, de már a telefonját markolássza a gusztustalan seggfej. Lemegyek a földszintre a szekrényemhez és kipakolok, fél füllel hallom, hogy a többiek arról beszélgetnek, Marco eltűnt és senki sem tud róla semmit. Ó, dehogynem! A drága főnökük és Esteban is tudja, mi van vele, és én is! De nekik nem kell, Kolumbiában gyakran tűnnek el az emberek, Marco csak növeli a statisztikát, ennyi. Már a kocsi felé tartok a táskámmal, amikor Esteban elkapja a karom.

- Tényleg felmondtál? – kérdezi dühösen, aztán megenyhül, amikor meglátja a szám és a nyakam. – Azt a rohadt…

- Igen, felmondtam. Gondolom, nem kell magyaráznom, miért – fordítom el a fejem.

- Ezt tegnap csinálta? – érinti meg az ajkam, amire azonnal felszisszenek, mert rohadtul fáj.

- Igen, túl későn értem haza – vonok vállat.

- A picsába! – szalad ki a száján. – Valahogy pedig beszélnünk kéne négyszemközt!

- Az ki van zárva – rázom a fejem. – Meg akarsz öletni?

- Dehogy! Viszont muszáj beszélnünk. Marco lakására el tudsz jönni? – kérdezi hirtelen.

- Nem hiszem, Esteban.

- Mondd, hogy ott felejtettél valamit. El kell jönnöd, Cameron! – erősködik.

- Ugye nem azt tervezed, hogy elrabolsz? – mosolygok. – Mert Eduardo szeret ugyan megkefélni, de minden ujjára akad új ágyas, ha én eltűnök, ezt te is tudod.

- Persze, hogy tudom. Különleges kis dög vagy, de akkor is csak egy ágymelegítő. Ne vedd sértésnek, én is szívesen rád másznék, de az üzletet nem tenném kockára érted, Eduardo meg még annyira sem – vigyorog. – Csak beszélni akarok veled! Ennyi.

- Mikor? – adom meg magam.

- Ma este nem jó, dolgom van – gondolkodik el.

- Legyen holnapután este, tíz körül. Az már talán nem lesz olyan feltűnő és hátha Eduradónak is dolga lesz, akkor könnyebben el tudok szabadulni.

- Ügyes fiú vagy, kitalálsz valamit – csippenti az ujja közé az állam. – És ki tudja, talán megünnepeljük együtt, ha sikerül megállapodnunk.

- Majd meglátjuk – húzom el a fejem és kocsihoz indulok.

- Cameron! – szól utánam.

- Igen? – fordulok felé.

- Ne okozz nekem csalódást! Mert akkor megöllek, és nagyon fogsz szenvedni.

- Észben tartom – nyelek egyet látványosan, hogy hihető legyen és valahol tartok is tőle, hogy tényleg megöl, ha ügyetlen leszek.

- Nem is kérdezted, mi van Marcóval.

- Kolumbia nagy ország, rengeteg ember eltűnik errefelé – vonok vállat. – Egy kurvát meg úgysem keres senki – nyitom a kocsi ajtaját.

- Főleg, ha már halottak – vigyorodik el.

- Főleg – nézek a zöld szemekbe.

Csak kacsint egyet, aztán eltűnik az épületben, én meg végre beülhetek a kocsiba. Megveregetem Cole ülését, hogy húzzunk végre innen, aztán lehunyom a szemem és ökölbe szorulnak a kezeim.

- Minden rendben, Cameron? Zaklatottnak tűnsz – jegyzi meg Cole.

- Majd rendben lesz – felelem halkan. – Vigyél haza!

Ezúttal nem próbál faggatni, csak teszi, amit kértem, ahogy egy jó testőrnek illik. Otthon megszabadulok a ruháimtól és lemegyek a medencéhez, ott töltöm a napot, most jó egyedül lenni, nagyon jó. Valamikor Ebéd után felhívom Eduardót, illetve ő hív vissza engem, mert előtte nem értem el.

- Mi a helyzet cicus? – morog a telefonba, de hallom a hangján, hogy örül nekem.

- Felmondtam. És nem tévedtem, Esteban már a parkolóban várt, hogy beszélni akar velem négyszemközt. Abban maradtunk, hogy holnapután találkozunk tíz körül Marco lakásában.

- Kettesben? – kérdezi élesen.

- Hát eljöhetsz velem, de kétlem, hogy akkor beszédes lenne. Nem maradok vele sokáig, mert le akar fektetni, így majd azt mondom, hogy nincs sok időm, mert egyedül nem engedtél el és lent várnak rám. Persze, ha van jobb ötleted drogbáróm! – susogok a telefonba. – Akkor hallgatom.




Szerkesztve Sasha által @ 2015. 09. 07. 13:55:01


Moonlight-chan2015. 09. 03. 01:19:48#33420
Karakter: Eduardo Vargas




Pár pillanatig úgy ül tovább, mintha meg sem hallotta volna, de tudom hogy csak fel kell fognia mindezt. Nem könnyű megemészteni, ha az, akit a barátodnak hittél hátba szúr, éppen ezért nem intézkedtem a háta mögött. Ha úgy teszek, nagy lett volna rá az esély, hogy amikor megtudja nem kicsit begorombul. Nekem meg épp úgy jó a viszonyunk ahogy van.

- A fenébe! – ugrik fel dühösen az ölemből, a hajába markolva kezd az ajtó felé sietni.

- Cameron! – állok fel én is, hogy valamennyire megnyugtassam, de elhúzódik a kezem elől.

- Ne! Kell néhány perc, oké? Csak néhány perc!

Idegesen járkál fel-alá, a tekintete mindenfelé cikázik, mintha éppen őt akarnám sarokba szorítani, vagy döntésre kényszeríteni pedig ez nincs így. A döntést én fogom meghozni, Cameron pusztán még azelőtt értesült mindenről hogy megtettem volna a szükséges lépéseket, de ez minden.

Marcot már csak azért sem hagynám büntetlenül, mert a Szöszivel kibabrált. Ha mással tette volna, talán megússza egy kisebb fenyítéssel, végül is olyan nagy kárt nem okozott nekem, de Cameron mindent eldobott érte. Más még akkor sem tett volna ilyet, ha élete szerelméről van szó, ő pedig pont azért a barátjáért tette, aki magasról szart rá.

Ó, igen. Nagyon is élvezni fogom hogy eltörhetem néhány csontját. Vagy mindet.

Arra figyelek csak fel, hogy a Szöszi lecövekel egyhelyben, kifejezéstelen arccal meredve a semmibe.

- Cameron – fordítom magam felé – Minden rendben?

- Persze, csak unom már, hogy mindenki hülyének néz rajtad kívül és arra akar használni, hogy neked ártson, vagy a közeledbe jusson! – mondja színtelenül, majd olyan tekintettel a szemembe, ami nagyon is ismerős nekem – Most már mi jövünk!

- Ezt úgy érted, hogy eltűntethetem Marcót? – kérdezem nyíltan, mert most először ugyanannak a tudatos könyörtelenségnek a szikráját vélem felfedezni benne, amivel én hozom a döntéseim.

- Te nem! – rázza meg a fejét határozottan – Majd megteszik a társai.

És már el is tűnt az a tekintet, hogy átvegye a helyét a bűntudat.

Tudom hogy nem gyáva, ez nem arról szól ki a kemény fiú, nem is arról hogy bizonyítson, főleg nem úgy hogy utána bármit is megbánjon.

 - Hé! – megemelem az állát hogy rám nézzen – Ne hibáztasd magad, te megmentetted az életét, ő nem becsülte meg, amit érte tettél! Te is tudod, hogy buknia kell!  

- Kedvelem őt… - suttogja.

- Tudom, de ő mégis úgy döntött, hogy magasról tesz rád és az áldozatodra, amit érte hoztál – nem érdemli meg, hogy akár csak egy cseppnyi megbánást is érezzen azért, ami a kis köcsöggel fog történni.

Nem kell ecsetelnem, szerintem elég ideje van velem hogy ismerje a módszereim, és az elbukás a mi köreinkben nem ugyanazt jelenti, mint megbuktatni egy minisztert. Ha itt valaki elbukik az örökre szól és végérvényes, nem lehet utólag megbánni vagy helyrehozni.

- Bízd rám! – szólal meg hirtelen, miközben a mellkasomnak dől – Elintézem!

- Komolyan? – kényszerítem hogy rám nézzen, de állja a tekintetem – Ugye tudod, hogy nincs visszaút, ha ezt megteszed?

- Pontosan tudom – felel komoran – De az én életemre is megy a játék, és túlélő vagyok, Eduardo! Pontosan tudom, mikor változnak meg a prioritások! És már választottam, ki mellett állok.

- Igen, választottál! – mosolygok rá halványan. Ez az amiért odavagyok érte. A határozottsága és hogy a simogatnivaló külső alatt acélból van a gerince - Örülök, hogy nem feledkeztél meg róla, Szöszi! – morgom a szájába, majd megcsókolom, durván, keményen marcangolom a száját, de őt sem kell kényszerítenem. Ugyanolyan érzéki kis dög, mint mindig, most sem érdekli nyoma marad-e a vadságunknak, csak élvezi ahogy én is, még akkor is amikor az ajkai íze mellé a vér fémessége is társul. Felmordulva markolok a hajába, majd ugyanilyen hirtelen szakítom el tőle a számat mielőtt végleg elragad minket a vágy.

Cameron mellett ez nagyon is valószínű.

- Sosem feledkeztem meg róla – nyalja meg az ajkait mosolyogva – Meg aztán te sem hagynád!

- Ezt nagyon jól látod – szorítom magamhoz erősen, hogy moccanni se tudjon.

- Nem azt mondtad, hogy délután dolgod van? – pislog ártatlanul.

- De.

- És azt is mondtad, hogy velem nem elég egy szimpla tízperces dugás.

- Igen, ilyet is mondtam kis dög! – bólintok.

- Akkor biztos, hogy jó ötlet, ha totál begerjesztesz mindkettőnket? – incselkedik tovább, de ő is tudja, hogy valójában ahhoz nem kell több pár percnél. És annyi bőven eltelt.

 - Nem, de kurvára izgató a gondolat, hogy feláll a farkad és mégsem duglak meg. – amilyen kéjenc, valószínűleg elintézi magának és közben rám fog gondolni.

- Igazán? – kuncog pimaszul, majd lassan a számhoz hajol, de nem csókol meg. Azt játssza amit én nemrég – Tényleg olyan jó az neked, hogy nem lehetsz mélyen bennem, Eduardo? – suttog, majd a hatása teljes tudatában kikúszik a karjaim közül – Mindkettőnknek dolga lesz délután. – komorodik el.

- Neked mi dolgod lesz?

- Szerzek néhány kellemetlen pillanatot, Marcónak.

- Mennyire lesz kellemetlen neki?

- Nagyon – biccent azonnal.

Most akár részletesen ki is kérdezhetném, hogy mit akar tenni, ha nem lennék biztos benne, hogy tudja kezelni a helyzetet.

- Csak legyél észnél! – mondom, majd búcsúzóul rácsapok egyet a szexi kis seggére.

Mindkettőnknek nagyon észnél kell lennünk…

 

***

 

Délután teszek egy rövid látogatást a kikötőbe, ahol az árunkat szokták berakodni. Most minden csendes és kihalt, de nem is a bozót, meg a hullámok miatt jöttem ide, hanem hogy ránézzek arra az építkezésre. Egy hónapon belül mindenképp állni fog a hely, már csak az a kérdés, mit tegyek vele?

Ha túl feltűnő lesz, a zsaruk itt fognak nyüzsögni és nem kellenek most nekem a kábszeresek a kutyáikkal, akik simán kiszagolják a kokaint. Két hét múlva készen áll az idei termény arra hogy a piacra kerüljön és ha addig nem állítom ezt le, akkor nem indíthatom útjára a karibi szállítmányokat. És mivel ezt ők is tudják, csak gyorsítani fogják az ütemtervüket, de nem állnak le vele.

Azt hiszem ideje lesz szemtől szembe is megismerkednem ezzel az Estebannal. Mert Ricardo ahhoz nem elég okos és előrelátó, hogy kiterveljen egy ilyen üzleti szabotázst és viszonylag sakkban tartsa a tengeri kereskedelmet. Rajta kívül csakis ez a rejtélyes Esteban jöhet szóba.

- Nem sikerült kiderítenek semmit az előző tulajról? – nézek hátra Joséra, de csak megingatja a fejét.

- A pasas elérhetetlen. Az üzenetrögzítője szerint nyaral.

Nyaral, mi?

- Oké. Akkor emeljük a tétet a következő szintre. – fordulok felé – Az információszerzés ebben az esetben kevés. Lássuk be, elég ügyesek ahhoz, hogy a titkaikat rejtegessék és ne hagyjanak konkrét nyomokat amik elvezethetnek a megbízójukhoz.

- Akkor mit tegyünk főnök?

Ezen hosszan elgondolkodom, elővigyázatosnak kell lennem, mert itt nem elég néhány golyó a főkolomposok fejébe, még akkor sem ha akár Párizsig is elérne a kezem. Van egy olyan érzésem hogy nem az ottaniak felelősek a mostani történésekért. Legalábbis nem közvetlenül, mert az a görény Fernaun csakis franciákat bérel fel, olyanokat mint Chazen, és azok akik követtek. Ő nem dolgoztatna Ricardo félékkel, de még olyanról se hallottam, hogy a heroinkirály társult volna bárkivel is. Még mindig piszkosul homályos az egész ügy.

- Előbb… megvárjuk mit intézett a Szöszi. – mondom lassan, megfontoltan -  Aztán felhívom a fiúkat hogy mit intéztek. Gas hagyott egy üzenetet, mi szerint a nyaraló készen állna az hétvégére, ott fogadhatjuk a nagyobb megrendelőket. Az oroszok, a spanyolon és az arabok szinte azonnal visszajeleztek. Már csak a csontot kell odavetnünk a kutyák elé.

- És mi lesz a csont?

- Először arra gondoltam kiszivárogtatok valamit a nagytalálkozóról, de ez nem lesz jó. Olyan kell amire rárepülnek, mint hullára a dögevők és addig el sem eresztik a koncot amíg rá nem jönnek hogy késő.

Ha finom módszerekkel nem szerezhetem meg amit akarok, hát jöjjenek a keményebb módszerek.

- Ricardót könnyen el tudjuk kapni. – szól közbe most először az új ember, akit testőrjelöltnek vettem fel.

- Mire gondolsz? – fordulok most felé.

- Hát… Ricardót nem őrzik testőrök. Tudjuk hol lakik, de Estebanról semmit. – ránéz Joséra, aki ezt igazolva bólint is.

- Azt mondod, kapjuk el Ricardót és szedjük ki belőle? – húzom fel a szemöldököm – Ha az a tag tényleg annyira okos amilyennek tűnik, akkor nem árulta el a tartózkodási helyét egy olyannak, aki egy szúnyogcsípésre is elköpné.

- És ha Ricardo eltűnik, mi történne a bárral? Ő a Margarita tulajdonosa, ez az Esteban pedig minden éjjel ott lebzsel, nyilván onnan intézi az ügyeit. Ha Ricardo eltűnne esetleg pánikba esne és elkövetne valami ostobaságot.

Ez a fickó elég gyorsan átrághatta magát mindenen, ha két nap után már következtetéseket von le. És nem is mond hülyeséget, viszont…

- Egyenlőre még hasznát veszem Ricardónak. Mondjuk úgy, hogy a kémem még nem végzett vele és ha jól sakkozzunk a következő pár nappal, akkor értékes adatokhoz jutunk, amik ezúttal eszközt is adnak a kezünkben. – elindulok vissza a terepjáró felé, az ajtóban megállva Joséhoz hajolok, hogy csak ő halja. – Mit mondtál neki, hogy így átlátja a helyzetünk?

- Csak azt amire engedélyt adtál. De éles esze van. Még hasznunkra lehet.

Biccentek, majd beszállunk a kocsiba és elhajtunk a kikötőből.

 

***

Már éjfél is elmúlik mikor hallom odakintről a kocsi kerekei alatt csikorgó kavicsokat. Legalább egy óra telt el azóta hogy elküldtem azt az SMS-t Cameronnak, hogy azonnal jöjjön haza amint végzett, de persze nem nagyon szereti a parancsokat.

Az hogy az idegeimmel játszadozik, egy cseppet sem tetszik, de mondhatni könnyen megváltozik a véleményem, ha Cameron teljes szenvedélyével rám zúdul.

Éppen csak bevágja maga mögött az ajtót, a következő mozdulattal pedig a karjaimba vetődik és úgy tapad a számra, mint egy kiéhezett fenevad.

Mohón faljuk egymást, az ingem gombjai pattogva érkeznek a szőnyegre, ahogy tétovázás nélkül szétrántja az anyagot, de nem érdekel. Kezeimmel a fenekét markolom, míg ő az ágy felé húz, majd sebesen magára is ránt, hogy alig sikerül időben megtámaszkodnom mellette különben teljes súlyommal rá zuhannék.

- Feledtesd el velem ezt a mai estét – kapaszkodik belém, szinte már kétségbeesetten és ahogy rám néz, az arra ösztönöz, hogy még inkább szorítsam.

- Mit tettél, Szöszi? – kérdezem, a hangom rekedt a vágytól.

- Megöltem Marcót – suttogja és újra magához ránt.

A fogaink összekoccannak a hevességtől, a levegőt is egymástól szívjuk el és most hogy tudom mi ütött belé már én sem fogom vissza magam. Nem kérdezősködöm, nem faggatom, ebben a percben semmi értelmét nem látom, Cameron pedig nem beszélgetni akar, ahogy most már én sem.

Letornázom magamról az ingem maradékát, fél kézzel még mindig fölötte támaszkodva, de a száját el nem engedem. Csupán pillanatokra szakadunk szét egymástól, míg egyikünknek van ideje levegőt venni, azután újra a másikat marcangoljuk. Nyelvemmel éles tőrként török utat magamnak a puha ajkak közé, ügyesen rátalálva az övére, majd veszett táncba hívom azt is.

A kezei erősen kapaszkodnak a hátamba, mint egy szilárd mentőövbe, ami még a felszínen tartja a háborgó tengerben, de egy cseppet sem zavar. Sőt, akarom hogy én legyek az akibe kapaszkodik, az egyetlen akihez fordulna bármi gondja is van, és bármit is akar most kiűzni magából.

Mély torokhangon felnyögve borzongok meg mikor éles kis körmeivel végigszánt a lapockám mentén. Felhördülve kapom el a kezét ahogy magán kívül újra próbálkozik a másik oldalon is, mindkét csuklóját szilárdan a feje mellé szorítom. Levegő után kapkodva nézünk egymás szemébe, a gondolataim viszont jelenleg szanaszét vannak, hála ennek a kis dögnek, majd a szájára pillantok és büntetésképp a karmolásért éles harapást ejtek a vörösre csókolt ajkain.

- Karmol a cicus? – morgom reszelősen, de választ nem várva újra lecsapok a szájára, majd hirtelen fordítok a helyzeten, hogy ő legyen felül.

Mintha egymás fejébe látnánk, azonnal megszabadul a pólóját, majd tétovázás nélkül szétrántja az övemet és a nadrágomat se kíméli. Én hasonlóképp járok el az övével, összehangolt mozdulatokkal pattanunk fel, lerugdosva a fölöslegesség vált anyagot. Még jó hogy a fegyveremet már korábban eltettem, mert amint nincs már ruha rajtunk a testünk mágnesként tapad össze, úgy mint mikor az ellentétes pólusok vonzzák egymást… Kezeimmel a feneke alá nyúlok, ő pedig már fonja is a derekam köré a lábait… Kemény farka közvetlenül az enyémhez szorul, forrón ágaskodva nyomódnak össze és egyszerre mordulunk bele a csókban, majd támasztékot keresve a falhoz szorítom, úgy falom tovább.

Megszűnik a hely, az idő, csak mi ketten vagyunk és az a lassan hömpölygő, kínzó gyönyör, ami valahogy minden nappal egyre nagyobb lesz és egyre ellenállhatatlanabbul lök engem Cameron felé.

Levegő fogytával áttérek a nyakára, s minthogy a múltkor elölről nem sikerült nyomokat hagyni ezúttal jócskán pótolom a hiányosságot.

- Eduardo! – kiáltja megfeszülve, amikor a nyaka kecses kis hajlatát szívom – Basszus…

- Mi a gond Szöszi? – morgom élvezettel kóstolgatva az édes bőrt, de a csípőmmel közben bemozdulok, hogy farkam az övé mellett csúszkáljon, a dugást imitálva.

- Siess, mert… kurvára… el… fogok… menni! – kiáltja, minden szót egy nyögéssel megdobja.

Észvesztő hangja van és már csak azért se hagynám most abba hogy haljam még. Nekem így nagyon is megfelel, de szerintem már most sem emlékszik arra hogy miért is vetette rám magát.

- Mit gondolsz… hányszor bírsz elmenni? – érdeklődök a bőrébe suttogva, mire megkapom az éles kis körmeit a vállamba. – Ejnye cicus…

- Honnan a francból… tudjam? – jön a morcos felelet, de ahogy lassan beszívom a fülcimpáját az egész testében megborzongva nyög fel.

- Én viszont tudni akarom. – morgom elégedetten a bőrébe, miközben pár lépéssel ismét az ágyhoz érek és már döntöm is le rá, a kezeit pedig összefogom a feje fölött. Vágytól ragyogó szemeibe nézek, a forró karamell elsötétült, mint egy örvény, amibe bele lehetne fulladni ha nem vigyázok.

Cameron készségesen tárja szét a lábait én pedig mohón fészkelem be magam közéjük. Az a bársonyosan puha szorítás a csípőmön, ahogy magánál akar tartani minden pénzt megér, de az ujjacskáit se kell félteni. A párna csücskén lógva kiszúrom a sötétkék nyakkendőmet, ettől is még hamarább szabadultam meg és milyen szerencse hogy éppen itt hagytam. Most könnyedén elnyúlok érte, hogy az én kis vadmacskám kezeit összekötözzem a feje fölött így biztosan nem karmol majd. Nem szorítom meg erősen, csak annyira hogy ne húzhassa szét őket és tartson valamit, de mindenképp örömteli látvány alattam fekve, megkötözve.

Kérdeznem sem kell hogy tetszik-e neki, mivel a művelet közben végig ádázul a nyakamon tevékenykedik. Alaposan ismeri minden érzékeny pontom és ki is használja, hogy mire végzek a csomózással már én is borzongok a gyönyörtől amit okoz, de elég csak ismét összenéznünk a következő pillanatban már megint egymásnak esünk.

A józanésznek csak halvány pillanatok jutnak az őrült, követelőző szenvedélyben, azt sem tudom már mióta, mennyi ideje estünk be az ágyba, nem számít semmi, csak Cameron, az ő kéjes arca, a teste gyönyörteljes vonaglása, a hangja, ami betölti a szoba csendjét, az illata, ami mindenbe beleivódott már…

Belemorgok a csókba, érzékien mozdítva a csípőmön hogy szorosan hozzá simuljak, hosszan dörzsölve össze az ágyékunk, amitől percekkel később mindketten vadul kapkodjuk a levegőt. A Szöszi forrón viszonozza a kényeztetést, megemelve magát elébe megy az ingerlésnek, összekötözött kezeit a nyakamba akasztva tart lent magánál.

- Meg akarlak dugni Szöszi. Olyan keményen hogy azt is elfelejtsd mi a neved, úgy hogy holnap lábra se tudj állni. – recsegem a fülébe a nyers szavakat. – Hogy még napok múlva is emlékezz rá kinek a farka járt benned. – morgom, mélyen beszívva a haja bódító illatát.

Teljesen elveszi az eszem, annyira hogy még az óvatosságra is ügyelnem kell nehogy összeroppantsam a heves szenvedély közepette.

- Ahh… Ahkkor mire vársz? – nyöszörgi vissza kéjesen.

- Minden vágyam cicus, de innen nem érem el a fiókot… – suttogom, de kell pár lélegzet mire értelmet nyer neki a mondókám, akkor viszont már rázza is a fejét és ha lehet még jobban szorít.

- Nem kell… jó lesz így... – dörgölőzik hozzám – Iszonyúan kívánlak...

- Három napja nem dugtunk. Fájni fog. – figyelmezettem utoljára.

- Szeretem… ha fáj egy kicsit… - suttogja a számra, forró lehelete végigcsiklandozza a nyakam, a kis dög meg pontosan tudja mennyire szeretem mikor ingerel.

- Akkor te jössz cicám… van neked egy piszkosul tehetséges nyelved, hát használd is. – feltérdelek a mellkasánál. Izzó tekintetem az övébe fúrom miközben ujjaimat lassan a dús tincsekbe fúrva felrántom a fejét, hogy a csinos kis szája elnyelhesse a farkam.

A kéj édes hullámokban önti el a gerincem, először megborzongok, majd élvezettel nyögök fel mikor egészen mélyre szív a szájába. Játszadozik, méghozzá profin, a fogival finoman csipkedve a bőrt, hogy fel-felszisszenek a gyönyörtől, de egy pillanatra se hunyom le a szemem. A kis dög had lássa csak mit művel velem…

Néhány percig tartom, majd mikor úgy érzem elég, elengedem és hagyom hogy pihegve visszafeküdjön a párnára, de előbb még csábosan körbenyalja az ajkait.

- Vacsit nem kapok? – dorombol csábítón.

- Diétán vagy, emlékszel? – vigyorgok rá.

- Ez nem szerepel a tiltólistán. - emeli fel a kezét, majd a fogaival széthúzza a csomót a nyakkendőn.

- Nagyon, nagyon rossz cica voltál. – duruzsolom mosolyogva, de közben határozottan visszanyomom az ágyra. Ő kéjesen dorombolva simul a paplanra, a lábait széles terpeszbe tárva simít végig magán, rálátást engedve a heréi alatt húzódó a rózsaszín árokra is.

Érzéki kis dög…

- És mit kap a rossz cica?

A farkam a bejáratához igazítom, hogy a szoros kis körnek feszüljön, de csak annyira billentem meg a csípőm hogy még ne hatoljak belé, még kivárom azt az édes kis nyöszörgést ami elhagyja az ajkait.

- Majd meglátod cicám – morgom bele a duzzadt ajkakba, majd megcsókolom gyorsan és mélyen – Majd meglátod...

Amint az utolsó szó is elhagyja a szám, lassan előre mozdítom a csípőm. Veszettül szorít, de hogy nem áll ellen könnyedén török utat magamnak, egészen addig míg végig nem érek benne, de addig egyszer sem torpanok meg. Minden porcikámmal érzem, hogy benne reked a levegő a tüdejébe, egy hosszú másodpercig mozdulatlanul fekszik, tágra nyílt szemekkel, de a másodperc hamar eltelik és hallhatom végre azt a gyönyörteljes sikoltást amibe csipetnyi fájdalmas él vegyül, de az arcán jelenleg ennek nyoma sincs, csak a színtiszta feszítő kéjnek, amitől begörbülnek a lábujjai a takarón, a gerince pedig kecses ívbe hajlik el az ágytól.

Az élvezete égető cseppekben érkezik közénk, kiélvezem minden percét míg le nem cseng az orgazmusa, de persze nem úgy tűnik mintha ezzel veszített volna a lelkesedéséből.

Nem, Cameron annál sokkal nagyobb kéjenc, minthogy ennyi elég legyen neki…

- A picsába… ! – szisszenek fel hirtelen, összeszorított fogakkal, mert úgy rám szorít, hogy azt hinném teljesen magába szív, úgy érzem meg sem tudok mozdulni. Hullámokban tör rám a tűzforró élvezet, de ez már nem az a lassú áradat mint az elején, most a teljes arzenál egyszerre kopog a vaskapukon.

- Basszus… - zihál alattam Cameron újra és újra.

Imádom mikor ezt csinálja, hát még azt mikor szóhoz sem jut a gyönyörtől, erről pedig rögtön gondoskodom is amint keményen megmozdulok és beléfagyasztom a továbbiakat.

Addig fogom dugni, annyiszor fog elélvezni míg már könyörögni fog hogy hagyjam abba és nem csak a ma este elvesztett barátságot felejti el, hanem mindent, amire nem akar emlékezni…

 


Sasha2015. 08. 30. 18:44:37#33406
Karakter: Cameron Jonville
Megjegyzés: Drogbárómnak


 

A doki kedélyesen fogad a rendelőjében, főleg miután meglátja Cole-t. Ezúttal a tapogatást is csak a szükséges mértékben végzi, mert a testőröm szúrós tekintettel figyeli minden mozdulatát, még a vért vevő nővérkét is úgy méregeti, mintha valami álruhás baltás gyilkos lenne. A doki a jelek szerint elégedett az eredménnyel, mert elenged egy részletesen kidolgozott diétás étrenddel, meg azzal, hogy pihenjek. A vérvizsgálat eredményéről nyilván majd később értesíti Eduardót, engem nem is érdekel, ha valami nagy gáz lenn, úgyis szólt volna és a drogbáróm is velem időzne a dokinál, hogy a további teendőket tisztázzák a fejem felett. Miután végzünk a dokinál, aki csak egy hűvös köszönömöt kap, elvitetem magam vásárolni. Kell egy kis kikapcsolódás, amikor nem veszítem el a józanságom Eduardo vonzerejétől, amikor nem lőnek rám, amikor senki sem akar kihasználni a maga céljaira. Jó érzés elszórni egy csomó pénzt olyasmikre, amiket talán fel sem veszek soha, de rohadt jól néznek ki. Cole diszkréten jár a nyomomban, de időnként elkapom a pillantását, amikor megfeledkezik magáról. Az a baj, hogy nem pasis tekintettel méreget, hanem fürkészve, pontosan úgy, ahogy azok, akik az ember minden titkát tudni akarják. Cole pedig engem figyel, csupán azzal nem számolt, hogy erre rájövök, mivel csak egy butus szőke vagyok a szemében. Nos, ezen ne múljon, meghagyom ezen hitében, amíg rá nem jövök, ki ő és mit akar. Addig viszont egészen kedves leszek vele, hogy óvatlanná váljon, amikor velem van. De nagyon óvatosnak kell lennem, hogy Eduardo ne vegyen észre semmit.

Az már meg sem lep, hogy a drogbáróm nincs otthon, de csalódott is vagyok egy kicsit, reméltem, hogy összebújunk kicsit, vagy éppen nagyon. Persze tudom, hogy az üzletnek mennie kell tőlem függetlenül is, de attól még durcázhatok kicsit. Jogom van hozzá, na! Elsőként a diétás kaját beszélem meg a szakácsnővel, aki imád, úgyhogy nem csinál belőle gondot, utána végre úszom egyet, ami már nagyon kellet, vízfüggő vagyok. A pacsálás után a napozással is próbálkozom, de az most nem esik jól, így visszavonulok a hálónkba és Benitóval filmmaratont tartunk. Nagyjából 11-ig bírom, aztán kidőlök macskástól, hiszen még nem vagyok 100%-os állapotban. Azt sem veszem észre, mikor jön haza Eduardo, ahogy azt sem, amikor reggel felkel mellőlem az ágyból, de azért némi fáziskéséssel csatlakozom hozzá a kertben. Csak egy rövidnacit viselek semmi mást, de azt talpig dögösen.

- Jó reggelt – hajolok le hozzá és lassan megcsókolom.

- Szépeket álmodtál, Szöszi? – kérdezi halkan, miközben az ölébe mászom.

- Akarod hallani? – mosolygok rá kacéran.

- Hm… attól tartok, ha elmondanád, akkor búcsút mondhatnék a délutáni terveimnek – túrja az ujjait a tincseim közé.

- Vannak terveid délutánra? – biggyesztem durcásan az ajkaim. – Pedig törleszteni akartam a két napot.

A hajamba markolva húz olyan közel magához, hogy egymás szájáról vesszük a levegőt, de még véletlenül sem csókol meg, csupán felizgat.

- Fogod is cicám, kamatostól – hangzik a morgós ígéret.

- De? – kíváncsiskodom.

- Nincs de, csak nem érek rá. A te esetedben, Szöszi, nem elég tíz perc, meg egy gyors menet – simít végig a testemen. – Imádom, hogy ilyen formás kis dög vagy.

- No lám, van valami, amiben egyet értünk – vigyorgok, majd áthidalva a csekélyke távolságot megcsókolom.

Tovább tart, mint az előző, intimebb is, forró és vad, akárcsak az, ahogy Eduardo kezei a testemen kalandoznak, hol markolászva, hol cirógatva, de egy pillanatra sem tétlenkedve. Ezek után nem meglepő, hogy teljesen a testére tekeredem, mint egy buja kis kígyó. Csakhogy Eduardo nem engedi, hogy eluralkodjon rajtunk a szenvedély, eltol magától egy kicsit, de nem ereszt és úgy néz rám, hogy még keményebb leszek tőle. Ezért lep meg, amikor kiemel az öléből és elkomolyodva néz a szemembe.

- Beszélnünk kell, Cameron! – hangzik el a szájából a kedvenc mondatom.

- De elkomorodtál hirtelen – nézek rá. – Gáz van?

- Úgy is mondhatjuk, igen – biccent.

- Oké, ki vele.

- Csak így, ki vele? – vonja fel a szemöldökét és a szája is mosolyra görbülne, ha nem figyelne annyira magára.

- Ha ennyire komoly vagy hirtelen, akkor tuti, hogy fontos, vagy valami életbevágó dolog. Én nem csináltam semmit, vagyis nem miattam van – vonok vállat. – Akkor meg ki vele.

- Ahogy akarod, Szöszi…

A következő 20 percben annyi infó zúdul rám Eduardótól, amennyi még soha azelőtt. Mindent elmond arról, hogy itthon mi történt, amíg mi Palmirában voltunk, hogy Angel elkapott két franciát, aztán beszél valami prostiról meg heroinról és egy üres lakásról, ahová követték őt. Figyelmesen hallgatom minden szavát, aztán pár percig eltart, amíg összerakom a dolgokat, hogy a végén feltehessem az egyetlen kérdést, ami eszembe jut.

- És miért árultad el ezeket nekem?

- Azért, mert a pasas, aki átvette a prostitól a táskát, a te Marco barátod volt – néz még mindig a szemembe. – Elmondásod szerint rendes fiú, de kettőt találhatsz, hová vitte a táskát, azt meg szerintem nem kell ragozni, mi volt benne…

A fejem zsongani kezd, amint elhangzik Marco neve, hiszen éppen miatta lettem Eduardoé, az ő életére alkudtam meg vele. Dühös vagyok, nagyon is dühös, mert Marco most lehetetlen helyzetbe hozott ezzel.

- A fenébe! – pattanok fel és a hajamba túrok.

- Cameron! – áll fel Eduardo is.

- Ne! – lépek el, amikor értem nyúlna. – Kell néhány perc, oké? Csak néhány perc! – járkálok fel-alá feszülten.

Kattog az agyam, szerintem még kint is látszik, hogy bent pörögnek a kerekek. Sorra veszem az információkat, újra és újra átgondolok minden apró részletet és hozzáteszem a magam gondolatait. Egyre kevésbé tetszik, amire jutok, egyre pocsékabb ez az egész. És hirtelen lecsendesül mindent odabent, valami hűvös nyugalom árad szét rajtam.

- Cameron! – fordít maga felé Eduardo. – Minden rendben?

- Persze, csak unom már, hogy mindenki hülyének néz rajtad kívül és arra akar használni, hogy neked ártson, vagy a közeledbe jusson! – mondom jeges hangon. – Most már mi jövünk!

- Ezt úgy érted, hogy eltűntethetem Marcót? – kérdezi teljesen érzéketlenül a drogbáróm.

- Te nem! – rázom a fejem. – Majd megteszik a társai – hajtom le a fejem.

- Hé! – emeli meg a fejem. – Ne hibáztasd magad, te megmentetted az életét, ő nem becsülte meg, amit érte tettél! Te is tudod, hogy buknia kell! – néz a szemembe.

- Kedvelem őt… - mondom halkan.

- Tudom, de ő mégis úgy döntött, hogy magasról tesz rád és az áldozatodra, amit érte hoztál – mondja ki azt, amivel én is tisztában vagyok.

Kereshetnék mentségeket Marcónak, győzködhetném magam azzal, hogy biztos csak kényszerítik, de csak önámítás lenne, Marco mindig is tudta, mit csinál, ahogy most is tudja. Nagy hiba volt a részéről alábecsülni engem, nagyon nagy hiba.

- Bízd rám! – dőlök Eduardo mellkasának. – Elintézem!

- Komolyan? – markol a hajamba és hátrafeszíti a fejem. – Ugye tudod, hogy nincs visszaút, ha ezt megteszed?

- Pontosan tudom – felelem komoran. – De az én életemre is megy a játék, és túlélő vagyok, Eduardo! Pontosan tudom, mikor változnak meg a prioritások! És már választottam, ki mellett állok.

- Igen, választottál! Örülök, hogy nem feledkeztél meg róla, Szöszi! – csap le az ajkamra.

A csókja nyers, felsebzi a számat, de nem bánom, kell a fájdalom, már egészen az életem részét képezi, mert Eduardo mellett mindig együtt jár a gyönyörrel is. Ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz, akkor több izgalomban volt részem abban a pár hétben, mióta a drogbárómmal vagyok, mint Manuval a hét év alatt, pedig ő sem volt egy nyugis férfi.

- Sosem feledkeztem meg róla – nyalom le az ajkamról a vért mosolyogva. – Meg aztán te sem hagynád!

- Ezt nagyon jól látod – szorítja a hátam mögé a kezeimet, így szorítja magához a testemet.

- Nem azt mondtad, hogy délután dolgod van? – incselkedem vele.

- De – morogja.

- És azt is mondtad, hogy velem nem elég egy szimpla tízperces dugás – folytatom.

- Igen, ilyet is mondtam kis dög! – bólint.

- Akkor biztos, hogy jó ötlet, ha totál begerjesztesz mindkettőnket? – billentem a fejem mosolyogva.

- Nem, de kurvára izgató a gondolat, hogy feláll a farkad és mégsem duglak meg – közli.

- Igazán? – kuncogok, majd az ajkához hajolok. – Tényleg olyan jó az neked, hogy nem lehetsz mélyen bennem, Eduardo? – susogok az ajkai közé, majd vigyorogva kibontakozom a karjából, ő meg hagyja, máshogy nem is lenne esélyem. – Mindkettőnknek dolga lesz délután – váltok komolyra.

- Neked mi dolgod lesz? – érdeklődik azonnal.

- Szerzek néhány kellemetlen pillanatot, Marcónak – szorul ökölbe a kezem.

- Mennyire lesz kellemetlen neki?

- Nagyon – felelem.

- Csak legyél észnél! – csap egy nagyot a fenekemre.

Bólintok, még sosem voltam ennyire józan, mint most. Végre összeálltak a fejemben a dolgok és döntésre jutottam, még akkor is, ha nem tetszik, amiket tennem kell. De ez már nem számít, életben kell maradnom, életben akarok maradni. Marco esélyt kapott tőlem, hogy éljen, és arra használta, hogy Eduardo ellenségeivel szövetkezzen magasról téve arra, hogy milyen helyzetbe hoz ezzel engem. Nos, akkor én is teszek rá, hogy milyen helyzetbe kerül majd a mai este után.

***

 

Marco gyanakvás nélkül és azonnal belemegy abba, hogy este találkozzunk egy hangulatos kis bárban. Ebből is látszik, hogy teljesen alábecsül és lenéz, hiszen fel sem merül benne, hogy hátsó szándékom van, vagy ártanék neki, pedig éppen azt fogom tenni. Kicsípem magam, hogy esetleg többet is reméljen egy szimpla iszogatásnál. A fekete nadrág rásimul a testemre, ahogy a vékony, sötétkék trikó is, minden a helyén van, pazarul festek. A hajamat lazán összefogom, felcsatolok néhány karpántot meg egy láncot a nyakamba és kész is vagyok. Eduardo megengedi, hogy elvigyem az egyik kocsit, Cole pedig távolról követ, észrevétlenül. Marco már a bárban van és mosolyogva üdvözöl, de már nem téveszt meg a mosolya, mert tudom, hogy számító kis dög. Van egy hírem kölyök, én is tudok az lenni, és jobb vagyok benne, mint te! Dumálunk, iszogatunk, illetve ő iszogat, én nem ihatok alkoholt a gyomorfertőzésem miatt, ami most kapóra is jön kifogásként, amit Marco is kénytelen elfogadni. Mindenféléről beszélgetünk, de Eduardo meg a történtek még véletlenül sem kerülnek szóba, nem is erőltetem, majd később, maikor hazaviszem, csak megvárom, amíg kiüti magát annyira, hogy ne tudjon rendesen gondolkodni. Utána kikísérem a kocsimhoz és hazaviszem.

- Tudod, hamarosan… - kuncogja, amikor felkísérem a lépcsőn.

- Mi lesz hamarosan? – mosolygok.

- Eduardo megdöglik végre… - vihog, mint egy fakutya.

- Nem mondod? – vigyorgok, de a gyomrom befeszül a szavaira azért.

- Deeeeeeeeeeeeeeee – kapaszkodik a vállamba. – Estebanék ki fogják nyírni… - neveti.

- Túl sokat ittál, Marco, összevissza beszélsz – veszem ki a kulcsot a zsebéből és kinyitom az ajtót, majd beterelem.

- Nem beszélek összevissza – ingatja a fejét, aztán öklendezni kezd.

Kicsivel később már a WC előtt térdel, hogy kiadja magából a temérdek piát, amit benyakalt. Az elmúlt napok után, nem hiányzik, hogy hallgassam a kínlódását, így inkább magára hagyom és összeszedem, amiket levert a nappaliban, amikor a fürdő felé indult.

- Nahát! Micsoda meglepetés! – hallom a hátam mögül és tagadhatatlanul feszülten fordulok a hang irányába.

- Esteban! – nézek a zöldszeműre.

Egyszerre vagyok megkönnyebbült, meglepett és ideges, amikor meglátom. Nem számítottam rá, hogy beállít ma este.

- Zavarok talán? – sétál közelebb becsukva az ajtót maga után.

- Nem, nem hinném, bár kétlem, hogy Marco most épületes társaság lenne – intek a fejemmel a csukott fürdő ajtó felé.

- Nem bírja a piát – bólint. – Te viszont meglepően józan vagy egy iszogatós estéhez képest.

- Nem, nem meglepő – mondom rezzenéstelen arccal. – Most jöttem ki egy gyomorfertőzésből, még colát sem ihatok, nemhogy alkoholt.

- Tényleg, Ricardo még mondta is, hogy gyengélkedsz, bár ő azt gyanította, hogy Eduardo bántott – jön egészen közel hozzám.

- Volt már olyan is – vonok vállat, mintha nem számítana.

- Milyen kár, pedig olyan izgató kis dög vagy – húzza végig az ujját az ajkamon. – Talán, ha jó cica leszel, szólok pár szót a főnöknél az érdekedben. Ehhez persze az kéne, hogy lássam, érdemes kiállni érted.

- Ja, ezt már ismerem – lépek el tőle.

- Mire gondolsz? – fogja meg a karomat.

- Ricardo is folyton azzal jön, hogy megvéd Eduardótól, ha segítek nektek.

- Ez így is van – erősíti meg Esteban. – Bár Ricardo egy idióta.

- Igen, az – értek egyet.

- De eddig mégsem segítettél még nekünk – emlékeztet.

- Nem, nem segítettem.

- De tudnál, igaz? – szorítja jobban a karom.

- Tudnék – mondom közönyösen.

- És miért nem segítesz akkor? – értetlenkedik.

- Tudod, sosem fogok atomreaktort tervezni és építeni, de azt azért még én is tudom, hogy amit eddig ajánlottatok nekem, az a nullánál is kevesebb. Azt mondjátok, megvédtek Eduardótól, ez mind szép és jó, de tőletek ki véd meg? Mi a garancia, hogy engem nem öltök meg, miután segítettem? Megmondom én, semmi. És ennél még az is jobb, amit Eduardo csinál velem – rántom el a kezem és az ajtó felé indulok, nagyon ideje lelépni innen.

- Ha jó ajánlattal állok elő, segítesz? – szól utánam.

- Ha elég jó az ajánlat meghallgatom – felelem, aztán kíváncsian felé fordulok. – Te teszel ajánlatot, nem Ricardo?

- Ugyan, Szöszi! – mosolyodik el, de nincs benne semmi kedves. – Ricardo, csak egy porszem…

- Értem – biccentek. – Ennek tükrében azért fura, hogy milyen rosszul választasz magadnak barátokat… - szúrom oda és kinyitom az ajtót.

- Ezt mégis, hogy érted? – ér utol a hangja, mielőtt kilépnék.

- Csak gondold végig, hol vagyunk éppen – csukom magam után az ajtót, de előtte még látom Estebant, ahogy a fürdő felé siklik a tekintete, és nem lennék annak az ajtónak a túloldalán.

 

Nem vagyok jól, amikor beülök a kocsiba és elindulok. Tudom, mit tettem, és valahol zavar is, de nem érzek egy cseppnyi megbánást sem, csak frusztrál, hogy idáig fajultak a dolgok. Nem megyek haza, kocsikázom a városban, hogy lehiggadjak egy kicsit, muszáj helyretennem magamban a dolgokat, vagy belebolondulok. Cole diszkréten követ, de azért látom, ha a visszapillantó tükörbe nézek. Fura, de eszembe sem jut, hogy megszökhetnék, csak élvezem kicsit a magányt. Igaz, nem tehetem sokáig, mert jön egy sms Eduardótól, hogy azonnal húzzam haza seggem, ha végeztem. Csak mosolygok egyet, mert azt írta, haza, ezek szerint nem csak én gondolom úgy, hogy hazamegyek. Jó, provokálom, mert nem sietek olyan nagyon, de éjfél után kicsivel azért begördülök a birtokra és leparkolok a ház előtt.

- Azért nem sietted el – jegyzi meg vigyorogva Cole, amikor kiszállunk a kocsiból.

- Nem hát – sétálok a ház felé mosolyogva.

Intek Pedrónak és Josénak, amikor végighaladok a nappalin, de utána célirányosan haladok a háló felé, mert ott van az, akire most szükségem van, az egyetlen, akire szükségem van. Feltépem az ajtót, aztán bevágom magam után és Eduardo nyakába vetem magam. Követelőzve falom az ajkát, és türelmetlenül cibálom ki az inget a nadrágjából, majd szakad pár gomb, amikor szétrántom a hasánál. Muszáj megérintenem a meztelen bőrét, egyszerűen muszáj, kell az egyetlen állandó dolog az életemben. Viszonozza a csókot és belemarkol a fenekembe, én pedig az ágy felé húzom, majd elnyúlva a takarón magamra rántom a drogbárómat.

- Feledtesd el velem ezt a mai estét – kapaszkodom a hátába.

- Mi tettél, Szöszi? – kérdezi torokhangon.

- Megöltem Marcót – tapadok újra az ajkára.



Moonlight-chan2015. 08. 29. 15:25:51#33394
Karakter: Eduardo Vargas




Már hajnalban ébren vagyok annak köszönhetően, hogy tegnap a fél délutánt is átaludtuk. Cameron ehhez képest egész jól bírja, a reggelit is átalussza, én pedig hozzálátok ahhoz, amit tegnap halasztottam. Angel új információval szolgált, ami ugyan nem az a „mindent megmagyaráz” fejlemény amire vártam, de azt nem is piti csicskásoktól fogom megkapni. Mindenesetre van egy új irány amin elindulhatunk.

Éppen azon gondolkodom hogyan is kéne megejteni egy bizonyos látogatást mikor nyílik az ajtó és Cameron lejt be rajta.

- Szia, baby – sétál hozzám a maga szokásos szexis könnyedségével, hogy aztán egy hosszú csókkal köszöntsön.

- Látom, felébredtél vadmacskám – ölelem magamhoz elégedetten.

- Nos, a látásod és a feltételezésed is tökéletes Eduardo.

Bemászik az ölembe ahogy szokott, a fejét a vállamra hajtva sóhajt fel, de semmi kacérkodás vagy ugratás hogy már megint dolgozom. Túl csendes pedig ez nem vall rá, egyáltalán nem.

- Minden rendben? – kérdezem komolyan.

- Igen, csak… nem is tudom, olyan kába vagyok, nehéz a fejem – csókol a nyakamra.

- Akkor az el is dőlt, hogy nem mész dolgozni ma este, hanem eszel, aztán visszamész pihenni az ágyba – mondom komoran. Jobb lesz ha kipiheni magát, a tegnapi nem volt semmi és bármilyen kemény is Cameron nála is lehet egy határ.

- Ahogy akarod, Eduardo. – mormogja fáradtan.

Ettől csak még furcsább az egész. - Tényleg baj lehet, ha vitatkozás nélkül rábólintasz arra, amit mondok.

Magamhoz ölelem, erősen, hogy érezzem minden hozzám simuló porcikáját, de ebben most semmi erotikus nincs. Csak aggódom érte, főleg akkor ha nem olyan a baj amitől én magam meg tudnám védeni. Az viszont határozottan jól esik neki hogy hozzám bújhat, érzem hogy még jobban a testemhez simul, mintha be akarna mászni a bőröm alá.

- Ne szokj hozzá.

- Na, gyere Szöszi – mondom, de nem várok választ, mert egyszerűen csak felállok vele együtt és a hálóba viszem, ahol gyengéden lepakolom az ágyra.

Már csak azért sem kellene ilyen fáradtnak lennie, mert közel tizenöt órát aludt, de azért hagyom pihenni pár órát, utána meg felhozom neki az ebédet hátha egy kis kajától jobb passzban lesz, de éppen ellenkezőleg.

Meg nem mondanám mikor voltam beteg utoljára, ha leszámoljuk a külső felületi sérüléseket, azt meg még annyira se tudnám behatárolni, mikor kellett gondoskodnom utoljára egy betegről, pedig a következő két napban nem ártana a gyakorlat. Cameron ugyanis – a doki szerint – összeszedett valami fertőzést, ami majdnem sokkal komolyabb is lett, de szerencsére jól reagált a gyógyszerekre. A két nap viszont még így is pokoli volt, mert az étel nem akart megmaradni benne, azt meg különösen utáltam, hogy fájdalmai vannak.

Hogy elvonjam a figyelmem inkább a jövőbeli biztonságával foglalkoztam utánanéztem egy csomó embernek akikre rábízhatnám a testi épségét.

Nem egy szempont szerint választok, a százhetven centi alattiak alapból kiesnek és nem azért, mert azt gondolom minél nagyobb annál halálosabb, nem. Egy alacsony, de jól képzett emberrel néha többre megyek mint egy izomagyú kreténnel, de most testőrt keresek, nem bérgyilkost. Egy olyan fazon kell, aki simán kitakarja Cameront ha a háta mögé tuszkolja, de emellett fürge is, ebből következik hogy fegyver nélkül is meg kell tudnia védenie magát.

Ha pedig megvannak az elsőre befutók, jön az alaposabb vizsgálat a hátterükről. A legpraktikusabb az, akinek semmi kötöttsége nincs, nem keresi senki ha eltűnik, köti a hűség, nincsenek vallási dilemmái meg még sok szarság ami veszélyeztetheti a Szöszi életét ha felforrósodik a talaj a lábunk alatt. Egy higgadt, precíz biztonsági gépezetre van szükség, nem kevesebbre.

Fél nap alatt leredukálom kettőre a választékot, akik mindenben megfelelnének. Tulajdonképpen meg is felelnek, az egyiküket Joséra bízom hogy vezesse körbe, magyarázzon el neki mindent ahogy az új fiúkkal szokás, de a másikkal én foglalkozom. Az aktájából tudom hogy amerikai, csak úgy mint Cameron. Talán jobban kijön majd vele, mint az itteniekkel, mert Sanchezt se bírta nagyon míg ő loholt utána. Bár az is igaz hogy maga a tény hogy valaki mindig a sarkában van, szúrja a szemét.

Nemrég értek vissza a dokitól, aki közben már tájékoztatott telefonon és közölte, hogy nincs semmi komoly. Fel sem tűnt mennyire idegesített az egész dolog, míg meg nem hallottam a negatív szót a fertőzés terjedését illetően, mert ha valamit nem szívesen tennék meg…nos… nem fagyna vigyor a képemre ha a Szöszit kéne egy gödörbe dobnom. A gondolat is idegen hogy Cameron forró karamell tekintetéből eltűnik az a vibráló szikra, az élet, és csak egy hideg hulla marad utána egy napszítta sírgödörben.

Túlságosan is belemerülök a képbe és elképzelem, de bárhogy is ragoznám a dolgot, a múltkor rohadt nagy szerencséje volt, hogy megúszta. Jobban kell figyelnem a biztonságára, főleg most.

-  Ez a te doki haverod nem éppen betegbarát – morogja az ágyon ülve, egy pohár teát kortyolgatva.

- Elvégzi a munkáját, és jól végzi, nem kell, hogy kedves nővérkét is játsszon mellette – simítok az arcára.

A bőre már nem olyan nyirkos, kezd visszatérni az egészséges arcszíne is, de még mindig nem az igazi és nem akarom addig egyedül hagyni, míg biztosan nem tudom, hogy rendben lesz. Pedig hamarosan muszáj lesz lelépnem és rendezni a függő ügyeket, mert nem várhat örökké.

- Te jó ég, annyira tudtam, hogy valami ilyesmit fogsz mondani. – kuncog a pohara fölött.

- Mert ez az igazság – engem is összefoltozott már párszor – Tényleg jól vagy, Cameron? És ne merj süketelni nekem! – nézek rá szigorúan.

- Ha azt mondanám, hogy jól vagyok, hazudnék, mert kb. úgy érzem magam, mint akit megrágtak és kiköptek, de már nem jön ki belőlem a kaja, úgyhogy mindenképpen jobban vagyok.

- Rendben van. Szóltam Ricardónak, hogy a héten nem mész dolgozni és a jövő hét is kétséges.

- Gondolom pipás volt.

- Dehogy, gyomorforgatóan aggodalmas volt. Majd kifojt a nyála a telefonból. – a mocsok…

- Biztosan csak túlzol – ingatja a fejét.

Túloznék? - Nem, kicsit sem. Még azt is megkérdezte, tehet-e érted valamit – leülök mellé hogy átöleljem, közben viszont Ricardóval folytatott beszélgetésemen jár az agyam.

„ - Ha bármit tehetek érte, ha a terhére van majd én…

   - Megoldom. A héten ne számíts rá, de lehet hogy a jövő héten sem.

   - Ha… ha beteg szegény, tudok egy jó orvost. El is kísérhetem és akkor hamarább rendbe jön.

   - Kurvára nincs szükség a segítségedre. Még a gondolat se forduljon meg a fejedben, hogy pont a te segítségedre van szüksége. Cameron az enyém és ezt jól vésd bele a fejedbe. Különben most nem úszod meg pár törött bordával, mi.. ”

- Ez nagyon célirányos volt a részéről – ránt vissza a Szöszi cirógatása – Úgy értem, így túljátszani, hogy aggódik értem.

- Úgy gondolod? – ő majdnem mindennap együtt dolgozott a fickóval, jobban ismeri mint én, nekem viszont olyan gyanúm van, hogy nem csak teszi a szépet neki.

- Igen. Kellek neki meg a cimboráinak, így csak arra akar okot adni, hogy esetleg bánts, mert akkor hozzájuk kell fordulnom segítségért. – fejti kis ésszerűen - Ha egyenesen azt mondaná, hogy megvoltam neki, akkor simán megölnél, legalábbis az ő feltételezésük szerint, azt pedig nagyon nem akarják. Nyilván azt gondolja, hogy most is azért gyengélkedem, mert te meggyötörtél, így tett rá egy lapáttal a maga módján.

- Logikus, amit mondasz, de ne kapkodjuk el, majd meglátjuk, ha visszamentél dolgozni és újra próbálkoznak. – zárom le ennyivel - Most van egy fontosabb hírem is!

- Mi lehet ennél fontosabb? – néz rám gyanakvón.

- Megvan az új testőröd, Szöszi.

- Ne már! Most erre miért van szükség? Ott van erre Angel, nem? – nyavalyog elégedetlenül.

- Angelnek más munkája lesz a jövőben, így kell valaki, aki vigyáz rád. Nem fogok vitatkozni ezen, Cameron! – emelem fel a kezem, mielőtt újra megszólalna - Edd meg a kajád, aztán bemutatlak neki. És elvárom, hogy rendes legyél vele – felállok, hogy a hajába markolva húzzam közelebb egy csókra – Két nappal tartozol nekem cicus.

- Csak álmaidban drogbáróm – mosolyog rám.

Azokban mindenképp. - Ne várass minket sokáig, Szöszi.

A nappaliban már ott vár az új testőre, rajta kívül kiküldök mindenkit és alaposan megnézem a fickót. Eddig csak néhány fotót láttam róla, José hozta ide és mondta el neki az alap dolgokat, az enyém csak a nyomatékosítás maradt.

Magas, erős testalkatú férfi, de a járása nem lomha. Ezt is megfigyelem, miközben kezet nyújtok, ő meg elfogadja. Bemutatkozni semmi szükség, egyikünk részéről sem.

- Ülj le és most azonnal meg is beszélhetünk mindent. – biccentek a kanapé felé – José már átadta a munkaeszközeid?

Természetesen ez alatt nem egyenruhát meg belépőkártyát értek és ezzel ő is tisztában van.

- Igen uram. – válaszol röviden.

- Helyes. – biccentek én is – Semmi más dolgod nem lesz csak az, hogy vigyázol Cameronra. Bárhová megy, te ott leszel, elviszed és figyelsz rá. Nem fog szökéssel próbálkozni csak a biztonságára kell ügyelned és nem lehet eléggé hangsúlyoznom mennyire fontos ez. Megértetted?

Váltunk egy sokatmondó kemény pillantást, de meg sem rezdül, pedig más már félrenézett volna. Jó. Nem fogja összecsinálni magát nehéz helyzetben.

- Tökéletesen uram. Vigyázok rá.

- Bármilyen eszközzel. – teszem még hozzá komoran, ő pedig némán bólint.

Utánanéztem a fickónak, nem ez az első ilyen melója az adatok szerint. Más drogkartelleknél is ismerős Kolumbiában, főleg a kisebb szervezeteknél volt eddig, ezelőtt pedig egy nagyobb fejesnél Bogotában. Az adatok szerint harmincegy éves, tinédzserkoráig az Államokban élt utána itt kötöttek ki. Családja nincs, rokonai nincsenek. Tiszta lap.

A profizmusa magától értetődő hisz még mindig él, pedig már lassan nyolc éve testőrködik.

- Miért hagytad ott Bogotát? – kérdezek rá érzelemmentesen.

- Gondjaim voltak a főnökkel, uram. – jön is a válasz egy fintor kíséretében.

- Mifélék?

- A főnököm szeretője folyton rámászott a testőreire, utána meg beadta a pasasnak, hogy mi kezdeményeztünk. Velem is bepróbálkozott, de nem jött neki össze, nem bukom a fiúkra, inkább felmondtam mielőtt úgy végzem, ahogy a többiek, akikkel szórakozott. – magyarázza nyugodtan.

Éppenséggel üzletelek a volt főnökével, de azt nem tudom miféle cicust újított be mostanában. Mindenesetre jól a fejére nőtt, ha ilyesmit megenged magának.

Kérdezek még néhány dolgot, elmagyarázom milyen szabályok vonatkoznak arra az esetre amikor Cameron dolgozik, illetve nekem kémkedik, mert az természetes hogy akkor nem lehet a sarkában állandóan.

A Szöszi meg nem is nagyon sieti el a készülődést, de mikor lejön nem lehet rá panasz. Végre megint hozza a formáját, eszméletlenül szexis csípőringással közelít, de nála ez nem rájátszás.

- Cameron! Bemutatom neked Cole-t. Mostantól ő fog rád vigyázni – lépek oda hozzá, hogy átkarolhassam a derekát.

- Igen, épp csak nincs kiírva a mellkasára – sóhajt unottan.

- Cameron! Viselkedj! – szólok rá szigorúan – Cole igazi profi, pont ez kell nekünk.

- Igazi profi? Úgy érted profi gyilkos?

- Úgy értem, meg tud védeni, ha kell – javítom ki. A gyilkolás csak akkor következik, ha más eszközzel nem lehet megoldani a védelmet.

- Hát persze – sóhajt fel ismét, majd határozottan odalép a testőre elé és kezet nyújt – Cameron vagyok.

- Cole - mutatkozik be ő is diszkréten.

Mindent megbeszéltünk, tudja mi a teendő. Azt hiszem legalább egy kicsit megnyugodhatok mikor legközelebb elengedem valahová. De csak egy kicsit.

 

Már jócskán sötétedés után jár az idő mikor elmegyek otthonról, mert nem várom meg hogy más intézze el helyettem a piszkos munkát. Minél kisebb feltűnést keltünk annál jobb, ezért most a szokásos kocsi helyett egy átlagos személyautóra esik a választás.

Mint a kiderült, a két francia, akik követtek minket, hasznosabbnak bizonyultak, mint vártam volna. Az volt a dolguk hogy szemmel tartsanak, pontosabban azt, hogy merre járok éppen, nehogy véletlenül összeakadjunk, mikor éppen üzletelnek a területemen.

Nem adták egykönnyen amit tudtad, Angelnek rendesen meg kellett dolgoznia mind a kettőt. Valahol még tisztelem is az efféle lojalitást, de van különbség a hűség és az ostobaság között. Főleg ha egy eleve veszett helyzetről van szó, nem éri meg keménykedni.

A cím amit kiszedtünk belőlük egy belvárosi ingatlan tetőtéri lakása és – milyen érdekes – ugyanaz a prosti bérli, akinek a kocsijával a két francia követett minket.

Már-már túl egyszerűnek tűnik az egész, vagy csak én vagyok már túl paranoiás, esetleg ezek az idióták komolyan arra alapoztak, hogy nem buknak le, vagy a profi megfigyelőképességükre. Sanszosan egyik sem jött be nekik.

Van egy nevünk és egy címünk, ami több mint amire szükségünk van. A lakással szembeni tető éppen a megfelelő magasságban van, hogy egy mesterlövész fegyver távcsövén keresztül mindent látni lehessen. Az amatőrök még a sötétítőt sem húzták el.

A betonra könyökölve némán  követem a tekintetemmel a nőt, ahogy besétál, majd fel a lakásba ahol hirtelen felkapcsolódik a villany és az árnyékból előlép egy másik alak is…

 

***

 

Reggel a kertben várok arra, hogy Cameron felébredjen. Az este nem ment melózni, de nem is akarom felkelteni, mert még alig heverte ki a baját, bár legszívesebben azt tenném. Mire tegnap éjjel hazaértem, már éjfél is elmúlt, nem is gondoltam hogy ébren találom, és ha nem róla lenne volna szó, meg a mi kis alkunkról amit még a kezdetek-kezdetén kötöttünk, nem lenne szükség erre a beszélgetésre, sem arra, hogy komolyabban beavassam.

Így is sokkal többet tud, mint amennyit bármelyik szeretőmre is rábíztam volna.

Már a kávémat iszogatom, mikor kisétál az ajtón, frissen, mosolyogva és szexisen, mint mindig.

- Jó reggelt… - hajol le hozzám puhán mormogva, majd lassan élvezkedve megcsókol.

- Szépeket álmodtál Szöszi? – kérdezem halkan, mikor végül elhúzódik, de nem megy messzire, hanem inkább az ölembe fészkeli magát.

- Akarod hallani? – vigyorog rám.

- Hm… attól tartok ha elmondanád, akkor búcsút mondhatnék a délutáni terveimnek. – túrok bele a selymesre fésült hajába.

Ez hiányzott nekem a reggeli mellé, az én csábító, szőke feszültségoldóm.

- Vannak terveid délutánra? – legörbülnek az ajkai, komolyan, mint egy profi színész – Pedig törleszteni akartam azt a két napot.

Rámarkolok a hajára, hogy annál fogva húzzam olyan közel, hogy szinte már összeérjen a szánk, de mégsem. Az utolsó milliméternél megállítom, kínzóan közel tartva.

- Fogod is cicám, kamatostul.

- De…?

- Nincs de, csak nem érek rá. A te esetedben Szöszi, nem elég tíz perc meg egy gyors menet. – mormogom végigsimítva a testén. – Imádom, hogy ilyen formás kis dög vagy.

- No lám, van valami amiben egyetértünk. – vigyorog szenvtelenül, majd közelebb húzódva megint megcsókol, de ez a csók tovább tart az előzőnél. Forró és vad, pont ahogy mindketten szeretjük, a kezeim a testét markolják, simogatják, ahol éppen jólesik, ő meg már teljesen rám fonódott.

Mikor aztán levegőt is kéne venni, elhúzódom, de nem engedem el. Némán figyelem egy percig, de még mindig nem tudok rájönni mi van benne, ami annyira megőrjít, hogy gyakrabban kell ügyelnem az érzelemmentes maszkra ha nem vagyunk kettesben, mint máskor. Pedig eddig sosem okozott erőfeszítést fenntartani a semlegességet.

És ezzel vissza is kanyarodtunk oda, ahol azelőtt voltam mielőtt ő megjelent.

- Beszélnünk kell Cameron. – pakolom le magam mellé, majd kissé oldalt fordulok, hogy szemtől szemben legyünk.

- De elkomorultál hirtelen. – pillant fel óvatosan – Gáz van?

- Úgy is mondhatjuk, igen. – biccentek kimérten.

- Oké, ki vele.

- Csak így, ki vele? – húzom fel a szemöldököm, éppen csak visszafojtva egy mosolyt.

- Ha ennyire komoly vagy hirtelen, akkor tuti hogy fontos, vagy valami életbevágó dolog. Én nem csináltam semmit, vagyis nem miattam van. – von vállat – Akkor meg ki vele.

- Ahogy akarod Szöszi… - és szépen sorjában elmesélem neki, hogy mi történt itt, míg mi Palmirában… pihentünk. Hogy Angel elkapta azokat akik követtek minket – bár a zsarukat nem említem csak a két franciát – meg hogy amíg ő beteg volt kiszedték belőlük az infókat, majd beszélek neki a prostiról, a heroinról meg a teljesen üres lakásról ahová tegnap követtük őt. Miután elment körül is néztünk, de még egy porszem sem volt, semmi.

Cameron hallgat egy ideig, nyilván átgondolja amit mondtam, hogy hogy is kapcsolódik konkrétan az én – vagy most már inkább a mi kis problémánkhoz és pár perc múlva fel is teszi a kérdést, ami miatt konkrétan beavattam ebbe az ügybe.

- És miért árultad ezt el nekem?

- Azért, mert a pasas aki átvette a prostitól a táskát, a te Marco barátod volt. - nézek komoran a szemébe - Elmondásod szerint rendes fiú, de kettőt találhatsz hová vitte a táskát, azt meg szerintem nem kell ragozni mi volt benne…


1. <<2.oldal>> 3. 4. 5.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).