Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Karácsonyi novellapályázat
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

Sasha2017. 08. 20. 19:30:41#35218
Karakter: Cameron Jonville
Megjegyzés: Moooooooooooooooooon-nak


 - Nem, semmiképp - válaszol komolyan. - Segítek neki, de nem fogok fölöslegesen belefolyni az ügybe. Ha visszaértünk Caliba, megbízom az embereimet, hogy kutassák fel az összes helyet, ahol fogva tarthatják a nőt. 
- Miért hangzik ez túl egyszerűen? - nézek rá és nem is leplezem a gyanakvásomat.
- Mert nekünk az is - mosolyog és a hajba fúrja a fejét, majd megcsókol. - Főleg most, hogy a francia főnöküknek vége és nincs más, aki irányíthatná őket. Márpedig az efféle szemetek önállóan nem lépnek semmit, ahhoz nem elég okosak. 
- Ezt jó hallani - fészkelem magam még közelebb hozzá.
- Micsodát? - simít végig a karomon.
- Hogy nem bonyolódunk bele - sóhajtok, már túl sok mindenbe bonyolódtunk bele.
- Ezt megígérhetem cicám - közli, majd a hátamra gördít, hogy nézhesse az arcomat. - Az egyetlen, amibe bele akarok bonyolódni, azok a kiengesztelésedre szövögetett terveim. 
- Szóval kész terved van? - kuncogok. 
- De még milyen - érinti az ajkát az enyémhez, még az övé is nedves, de így jó. 
A tarkójára csúsztatom a kezem és megcsókolom, lassan, szenvedélyesen érintem, mert szeretem, amikor az erős testét foghatom, csókolhatom, vagy érezhetem, hogy az enyém. Legalább olyan erős birtoklás munkál benne, mint őbenne, ezért is vagyunk egymásnak valók. Belemordul a számba, a tenyere ráérősen csúszik végig a meztelen csípőmön. Kicsivel később elhúzódom, aztán az oldalamra fordulva újra a mellkasához simulok. Már nem vagyok feszült, és azt hiszem megbocsátottam neki, vagy legalábbis közel állok hozzá. 
- Azt ajánlom is drogbáróm - közlöm vele, ő pedig magához szorít. 
A levegő tele van ki nem mondott szavakkal, ígéretekkel, amelyek fullasztóak is lehetnének, de mégsem azok. Most már tudjuk, hogy közös az út, amin járunk, egyikünk sem menne már másfelé, vagy egyedül. Ez egyszerre áldás és átok is, de összeköt minket...
A hosszú csókolózás után győz a kimerültség, elalszom. Még rémlik, hogy kuncogva von a karjába, aztán jön az álom. Nagyon kimerült vagyok, nem a fizikai dolgok terhelnek le, hanem a szellemiek, hogy mindig észnél kell lenni, mindig mindent százszor megfontolni. Ez totálisan kimerít, elszívja az energiám, főleg egy maffiózóktól hemzsegő helyen, ahol bárki, bármikor megtámadhat. Nem valószínű, hogy megteszik, de én már nem bízom ebben. Ezért is van, hogy ébredés után el sem hagyom a lakosztályt, csak fekszem és pihenek. Az ajtó előtt van egy új testőr, így legalább biztonságban érzem magam. A drogbáróm e-mailben értesített róla, hogy Sanchez lesz a védelmem a jövőben. Csak délután mozdulok ki, gyanítom, Eduardo addigra már végzett a programjával. Nem is tévedek sokat, mert hamarosan szólnak, hogy Eduardo vár a medencénél. Felkapok egy fehér trikót és egy halványkék rövidnadrágot, aztán lemegyek. A kert ajtajában állok egy kicsit, aztán, amikor megbizonyosodom róla, hogy kettesben vagyunk, mosolyogva elindulok a drogbáróm felé. Látom, ahogy végigsiklik rajtam a tekintete és ezúttal is jól esik, hogy ilyen leplezetlenül vágyik rám. Jó az önbizalmam, de tőle kifejezetten élvezem a megerősítést, így vagyok nyugodt. 
- Hello, Szöszi! - húz magához, amint eléri a kezem. 
- Hello, drogbáróm! - fonom a nyaka köré a karjaimat és közelebb hajolok.
Azonnal csókol, mohón, birtoklóan, hogy tudassa, az övé vagyok. Csókol, harap, mihez van éppen a kedve, a kezei közben felfedezik a testem. Imádom, ahogy megmarkol, vagy simogat, a lényeg, hogy hozzám érjen. Teljesen hozzáfeszülök, de amikor a hajamba is belemarkol, a csípőmet is hozzá dörzsölöm. Persze megint félbehagyjuk, mostanában ez a szokása. 
- Látom, kipihented magad kiscicám - súgja az ajkaim közé, aztán kapok még egy rövid csókot. 
- Ha nem osontál volna ki mellőlem, megmutattam volna, mennyire vagyok kipihent - mosolygok rá csábítóan.
Felmordul és még szorosabban ölel magához, így érezheti a vékony nacimon keresztül a leplezetlen izgalmamat. Na, igen, tegnap nem volt szex és a fenekeléssel is csak felhúzott, de nem mehettem el, úgyhogy nem csoda, ha mostanra finoman szólva is kanos vagyok.  
- Ne aggódj szépségem, hamarosan mindent bepótolunk - ígéri belemarkolva a fenekembe.
- Milyen hamar?
- Nagyon - cirógatja meg az ajkaimat. - De addig is nem nyúlhatsz magadhoz, ez parancs! 
- Tervezel valamit Eduardo? - kérdezem izgatottan harapdálva az ajkaimat.
- Én mindig tervezek valamit cicám. És garantálom, hogy ezt most nagyon, de nagyon élvezni fogod - suttogja a fülembe, aztán megcsókolja a nyakam.
Faggatnám még, de ismerem annyira, hogy tudjam, már elmondta, amit most tudatni akart, úgyhogy egy sóvár, éhes csók után leülök az asztalhoz, mert kajás is vagyok. Persze a szemem gyakran kapom a medencére, még nem volt alkalmam úszni benne, ideje lenne pótolni a mulasztást. 
- Megkaptad az üzenetem? - kérdez rá hirtelen.
- Igen, miért? - iszom egy kortyot. 
- Csak furcsállom, hogy nem reklamálsz a testőr miatt - jelenti be.
- Ez most más - vonok vállat lecsapva egy újabb falatra.
- Miben? - firtatja. 
- Most tudom, hogy azért akarod, hogy testőröm legyen, mert vigyázni akarsz rám - mosolygok finoman. - Korábban őriztettél, mert nem bíztál bennem és az tényleg idegesítő volt. 
- Jó, hogy ezt tisztáztuk, Szöszi - bólintja. - Túl fontos vagy nekem, ahhoz, hogy védelem nélkül mászkálj mindenfelé. még a végén megpróbálnának elvenni tőlem. 
- Azt te úgysem engednéd - kuncogok.
Tudom, hogy nem, már bebizonyította, hogy így van. És én sem mondanék le róla, vagy engedném, hogy elvegyék tőlem. A magam módján én is tudok harcolni azért, ami fontos a számomra, már bebizonyítottam párszor.
A kései ebéd után, még bevetem a praktikáimat, hogy információt szerezzek az én drogbárómtól, de csak annyit érek el, hogy mindketten rohadtul felizgulunk, válaszokat aztán nem kapok. Úgyhogy jöhet a medence, ahol a hideg víz enyhíti a sóvárgásom és lohasztja kicsit a libidóm. Amíg úszom, a drogbáróm veszettül telefonál. Tuti, hogy valamit veszettül szervez és bármit megadnék érte, hogy tudjam, miben sántikál, de várnom kell. Viszont odaúszom a medence széléhez, amikor odasétál. Hátrasöpröm a hajam, majd a medence szélére könyökölök.
- Nem csatlakozol? - kérdezem mosolyogva. 
- Mindketten tudjuk, hogy abból nem lenne úszás Szöszi - vigyorog rám, mert hát ő sem felejtette el, hogy legutóbb, miként végződött a közös úszkálás. 
- Nem mintha bántad volna - vigyorgok most már én is, ő meg leguggol és az ujjai közé csippenti az állam. 
- Én semmit nem bánok, ami veled kapcsolatos szépségem - néz a szemembe. 
Hiába is bánná, ahogy én is. Ebben is kiegészítjük egymást, ahogy több mindenben. Ettől jó nekünk együtt, ezért nem akar mást, csak engem, ahogy én is így vagyok vele. Kihúzom magam a medence szélére, hagyom, hogy törölközőt terítsen a vállamra, de nem bírok magammal, utálom, hogy nem tudom a jövőbeli terveket. 
- És most, Eduardo? - nézek fel rá várakozóan. - Mi a következő lépés? 
- Beszéltem a pilótával, kb. két óra múlva indulunk. Elég ennyi idő, hogy összekészülj? - pillant rám. 
- Persze, nem gond - vonok vállat, de le sem veszem róla a szemem, így magához ölel, talán, hogy megnyugtasson kicsit. 
- Tudod, Szösz, ma elég korán keltem és gondolkodtam. 
- Elmondod min? - simítok fel a mellkasára. 
- Igen, de nem itt. Később, majd, ha kettesben leszünk, lesz időnk mindent átbeszélni. 
- Azt tudod már, mihez kezdesz Cole-lal? - faggatom. 
- Egyenlőre José visszaviszi a birtokra. Ha nem próbál lelépni, nem lesz baja és eddig úgy néz ki, nagyon nem akar megdögleni - morog jeges hangon. 
- Szinte már bánod, hogy nem próbál megszökni, mi? - kérdezem, pedig válasz nélkül is tudom, hogy így van. 
- Legalább lenne okom kicsinálni, amiért fel akart használni téged. Arról nem is beszélve, hogy hagyta, hogy elraboljanak - mondja és leint, amikor beleszólnék a mondókájába. - Ne is mondj semmit Szöszi. Nem tudom, mi volt akkor éjjel, de ha egy kibaszott nyomkövetőt tett rád, azt is pontosan tudnia kellett, hogy Carlo nem hozzám visz téged. Abban a percben szólnia kellett volna, de az a faszfej nem tett semmit, és ezért legszívesebben a saját kezemmel fojtanám meg, és még élvezném is a dolgot! 
Elmosolyodom és megsimogatom a tarkóját, majd a nyakába csókolok, ő pedig felsóhajt. Ez mindig megnyugtatja, szinte érzem, ahogy elszáll belőle a feszültség. 
- Ha holnap este visszamegyünk a birtokra, beszélek vele - jelenti be.
- Holnap? Nem most megyünk? - kérdezem meglepve.
- Mi ketten teszünk egy kis kitérőt - árulja el a hátam cirógatva. - De ne aggódj, Szöszi, megmondtam, nagyon fogod élvezni - teszi hozzá leplezetlen mosollyal, én meg egyből izgatott leszek.
- Úgy utállak, amikor ezt csinálok - mordulok szikrázó szemekkel, amire csak egy mohó, kemény csókkal reagál.
- Dehogy utálsz, Cameron - simítja meg az arcom. - Imádod, hogy játszom veled - jelenti be magabiztosan. 
- Aljas drogbáró! - tolom el a kezét, aztán ringó csípővel elindulok befelé a házba, elvégre ideje készülődni. 
Sokat nem kell csomagolnom, mert nem volt sok kedvem kipakolni, úgyhogy olyan rengeteg dolog nem vár elrakásra. Javában készülődöm, amikor Eduardo is befut. Együtt pakolászunk, de tök csendben, mindkettőnk agya veszettül pörög, de majd, ha totál kettesben leszünk, akkor mindent nyíltan megtárgyalunk, mert nincsenek már titkaink egymás előtt. Szeretném hinni, hogy mostantól tényleg így is lesz, mert még egy titkot nem tudnék elviselni, tőle nem. A kocsiban már olyan izgatott vagyok, hogy nem bírok megülni a fenekemen, de Eduardo nem kegyelmez meg, nem árul el semmit továbbra sem, csak vigyorog. Ilyenkor fenékbe tudnám rúgni, de komolyan. Már mindenfélére gondolok, de mégis meglep, amikor a kikötőben parkolunk le. 
- Még mindig nem kérdezhetek semmit? - szállok ki a kocsiból.
- Eddig is kérdezhettél - neveti.
- Csak kurvára nem válaszoltál - közlöm.
- Na, vigyázz a szádra - csap a fenekemre, aztán belemarkol jó erősen, már-már durván. 
- Ez az igazság - közlöm durcásan. 
- Imádom, amikor így csücsörítesz - neveti. - Na, legyél jó és indulás - terel a dokkok felé.
- Eduardo mégis hová megyünk? - kérdezem. 
- Kirándulunk egyet kiscicám, ne aggódj már - neveti.
Hamarosan egy közepes méretű hajóra sétálunk fel, miután Eduardo beszélt néhány emberrel. Ahogy látom, minden van a hajón, kaja, víz, búvárfelszerelés. Na, ez már tényleg tetszik, imádok búvárkodni, de nem tudtam, hogy a drogbáróm is, az merőben újdonság a számomra. A hajó elindul velünk, de nem megyünk gyorsan, így élvezni tudom a látványt. 
- Bárcsak lenne nálam fényképező - sóhajtok a gyönyörű tájat nézve.
- Nos, mindenre készültem kiscicám - hallom Eduardo hangját, aztán egy nagyobb táska felé bök a fejével, ami az asztalon van. 
Nem számítok nagy durranásra, elvégre nem hiszem, hogy Eduardo valaha is foglalkozott volna a fotózással, de elakad a lélegzetem, amikor megpillantom a Nikon fényképezőgépet, a természetfotózáshoz való típust. Nem tudok megszólalni, csak odamegyek hozzá és hosszan szorítom magamhoz, majd nekiállok összeállítani a fényképezőgépet és megszűnik minden körülöttem. Ez az én világom, amiben önmagam lehetek, ahol nem kell magyarázkodnom senkinek semmiért. Ezt élvezem, ebben tudok kiteljesedni, méghozzá elég jól. Elkapom, megörökítem a pillanatokat, hogy megmutathassam mindenkinek, aki megnézni. Szeretném, ha az emberek is látnák, amit én látok most, a csodás tengert, a suhanó madarakat, a delfineket, a fényes kék eget, Eduardót. Egy öbölnél megállítom a hajót, illetve hadonászok valamit, hogy állunk meg, de megértik, mert hamarosan megállunk és szabadon garázdálkodhatok a gépemmel. Belegázolok a vízbe és úgy fotózok, olyan, mintha levegőt kapnék végre, mintha kiszabadulnék az elmúlt napok szarságai közül, mintha nem érhetne vége. Ezt csak azok értik meg, akik maguk is fotóznak, azok tudják, milyen ez a világ. Nem is emlékszem rá, mikor fotóztam utoljára, talán azon az utolsó estén, amikor Manu eltűnt örökre és magamra maradtam. Hát igen, ilyen a fotózás, emlékeket idéz, kellemeset és kellemetlen egyaránt. A nap már égeti a bőröm, mire a drogbáróm egyszerűen felkap és visszavisz a hajóra. 
- Mennünk kell tovább kiscicám - közli. 
- Oké - pihegek és elpakolom a gépet, majd leülök elé. - Bekennél? - kérdezem fáradtan, a nap kiszívta minden energiámat. 
- Mert nem bírtad abbahagyni - közli. - Rossz kiscica vagy - kezdi kenni a forró a bőrömet. 
- Igen, a te rossz kiscicád - kuncogok. - És tudom ám jól, hogy pontosan azért imádsz, mert sokat rosszalkodom - sóhajtok fel, ahogy a hűvös krémmel kenegeti a hátam. 
- Kis dög  - neveti, ahogy a mellkasának dőlök. 
- Igen - hunyom le a szemem a mosolyogva. - Látod, Eduardo, ez olyasmi, amit egy normális pár csinál. Együtt nyaralnak, elmennek hajókázni és búvárkodni, aztán nagyot szeretkeznek a homokos tengerparton. Együtt. Ezek nem is olyan nagy dolgok igaz? - kérdezem halkan. 
- Nem, Cameron, nem nagy dolgok - simogatja a krémes kezével a hasam. - Komolyan nem.
- Tudod - teszem a kezem a kezére -, most pont kényelmesen be tudnál nyúlni a nacimba - húzom oda a kezét. 
- És miért kellene benyúlnom? - kérdezi évődve. 
- Hogy megfogd, amit ott találsz és játssz vele - közlöm magától értetődően. 
- És mi lenne, ha később játszanánk egymáséval? - csókol a nyakamba. 
- Miért később? - kérdezem elnyúlva a testén. 
- Mert most valami fontosat akarok megmutatni neked - komolyodik el. 
- Ez most nem egy sima kirándulgatás igaz? - fordulok meg a mellkasán, hogy a szemébe nézhessek. - Nem véletlenül hajókázunk itt ugye?
- Nem kiscicám, nem véletlenül - vallja be. - Persze szeretném, ha jól éreznéd magad közben, de célja van az ittlétünknek, méghozzá létfontosságú célja. Ezen múlik minden. 
- Basszus, mennyire rühellem, amikor ilyeneket mondasz - simogatom meg az arcát. 
- Mégis készen állsz mindenre, hogy velem tarts - nézi a szemeimet. 
- Igen, készen állok - mondom halkan. 
- Tudom, és ez lenyűgöz benned - mondom.
- Most csak nyalizol - nevetek.
- Majd este, talán, ha előtte kapok valamit - simít végig a gerincemen le a fenekemig. 
- Mindig csak az alkudozás - morgok és megharapom a hasát. 
- Ó, nézd csak, ki beszél - csap a fenekemre.
- Akkor ne dumáljunk - közlöm.
Csókolok, nem finoman, nem visszafogottan, kicsit sem érdekel, hogy ki látja, amit most teszek. Vadul falom az ajkát, teljesen rátapadok. És ezzel még őt is meglepem, mert hagyja, hogy kezdeményezzek és irányítsak is, de csak egy rövid ideig, hiszen nem is ő lenne, ha nem venné át az uralmat felettem. Átfordulunk a nyugágyon, ő pedig azonnal fölém kerül, a nagy teste betakar, ahogy rám hajolva csókolni kezd. Végighúzom a tenyerem a hátán, tisztán érzem, hogy az ő bőre is forró a naptól, érzem rajta a tenger illatát is, ami nagyon tetszik, illik hozzá, majdnem annyira, mint én. Felnyögök, ahogy megérzem a nekem feszülő merevedését, magam sem vagyok érdektelen a teste iránt, ezt meg ő érezheti. 
- Abba kell... hagynunk - morog a fülembe. 
- Ah... dehogyis... - szorítom a combjaim közé a csípőjét. 
- De... igen... kicsim... - zihál a fülembe.
- Csak... egy kicsit... tedd be... muszáj.. - karmolom meg a hátát.
- Most nem lehet - húzódik el tőlem. - Ne haragudj - szorít magához. 
- Pf... seggfej vagy - duzzogok.
- Tudom, nekem sem könnyű, hidd el - simogatom. 
- Fáj a farkam, olyan kemény - puffogok tovább és nem nézek rá. 
- Az enyém is - neveti el magát kényszeredetten. 
- Meg is érdemled - közlöm hozzá dőlve. 
Ücsörgünk még egy kicsit, aztán feltűnik, hogy megálltunk, meg az is, hogy Eduardo kicsit feszültebb. Szóval tényleg komoly dolog miatt vagyunk itt. Felsóhajtok, mert a libidóm azonnal kezd alábbhagyni, ahogy készülődni kezdünk. Búvárkodtam már, úgyhogy azzal nem lesz gond, csak nem értem, hogy miért pont ezen a szent helyen vágunk neki a tengernek. 
- Nem lesz semmi baj - nyugtat Eduardo. 
- Jól van - ellenőrzöm a búvárkészüléket. 
Rutinosabb vagyok, mint ő, de azért ő sem ügyetlen, így hamarosan elkészülünk. Egyszerre bukunk a víz alá, aztán nekivágunk a kékségnek. Csodálatos a lenti világ, de most nem nézelődöm, csak úszom, amerre Eduardo vezet. Követem, ahogy eddig is követtem mindenhová, ahová ment, most sincs másként, bár meglep, amikor kimászunk a partra egy kisebb szigeten. Leteszem a cuccom, aztán körülnézek. Első látásra nincs semmi különleges a helyben. Pici sziget, néhány fa, homok, kb. ennyi.
- Öhm... nem ez a legklasszabb sziget a környéken - állapítom meg. 
- Nem, nem is az a célja - mondja Eduardo. 
- De nyilván mindjárt elmondod, hogy mi a célja, ugye? - fordulok felé. 
- Látod azt ott? - mutat egy távoli pont felé a tengeren, ahol látszik néhány sziget csúcsa. 
- Attól függ, mire gondolsz - mondom. - Vizet látok és néhány szigetet.
- Arra van a jövőnk, az új életünk - mondja halál komolyan. 
- Hiszek neked  - fogom meg a kezét. 
Jól tudom, ezzel nem viccelne, ahogy én sem tenném a helyébe. Ha azt mondja, arra  van az új életünk, hát én hiszek neki. 
- És most elmesélem a tervem - húz magához. 
- Megnyugtató, hogy neked mindenre van terved - sóhajtok. 
- Természetesen - vigyorog.
- Nem lehetne, hogy a tervezés előtt segítünk előbb ezen? - simítom a kezem a farkára. - És ezen? - húzom a kezét az én farkamra. 
Látom a szemében a csillogást, a lángot, a fellobbanó vágyat, ami olyan gyakran elemésztett már. 
 


Moonlight-chan2017. 05. 15. 01:59:26#35091
Karakter: Eduardo Vargas



 

Nem löki el a kezem, amit először jó jelnek veszek, de az arcáról semmilyen érzelmet nem tudok leolvasni. A Szöszi ért hozzá hogyan rejtse el a gondolatait előlem, ezért türelmesen várom, hogy megszólaljon, bár sejtem mik járhatnak a fejében. Végül azonban csak eltolja a kezem a térdéről, mint aki nem bírja elviselni az érintésem és inkább az ablakhoz sétálva bámul ki a sötétbe.

A tekintetemmel követem őt, mert legszívesebben magamhoz húznám és a kifulladásig csókolnám, de azzal még várnom kell. Hála annak a nyavalyás Colenak, most már mindent tud, pedig én kurvára nem akartam, hogy valaha is szembesüljön mindezzel, kezdve a bonyolult múltamtól, egészen az expasija haláláig.

- Gondolkodtál már azon, milyen apróságokon múlnak a dolgok? - kérdezi hirtelen.

- Néha. De érdekel, te mire gondolsz. – felelem.

- Most például arra, hogy ez az egész sosem történik meg, ha nem vagyok meleg - válaszol keserűen. - Akkor a szüleim sosem dobnak ki otthonról, nem ismerem meg Manuelt, nem jövök Kolumbiába, ő nem hal meg, nem találkozom veled, nem próbálnak megölni, nem rabolnak el, nem bántanak, nem látom azt a sok borzalmat, amiket kénytelen voltam látni. Közben pedig tudván tudom, hogy ha ez így történik, akkor sosem éltem volna igazán egyetlen pillanatig sem. Fura, hogy még most is így érzem, ennyi bűnözővel körülvéve, ebben a szobában, egy olyan helyen, ahová magamtól sosem jöttem volna.

Míg beszél, felállok az ágyról és csendben mögé sétálok, de olyannyira a gondolataiba merül, hogy észre sem veszi. Igaza van, tényleg csak egy kevésen múlott minden és bele sem akarok gondolni, mi lett volna, ha másképp alakul. Ha aznap éjjel nem a Margaritában tárgyalok, ha nem ő veszi fel a rendelésem, ha nem olyan bátor, hogy szembeszálljon velem…

- Cameron…

- Ne Cameronozz itt nekem! – fordul felém dühösen, majd az öklével a mellkasomra vág - Hazudtál nekem! Végig tudtad, hogy mi van Manuellel, de mégis hallgattál! – kiabálja, újabb ütéseket mérve a mellkasomra - Annyi mindenen mentünk keresztül együtt és még így is elhallgattad előlem! Mégis mit gondoltál? Hogy sosem fog kiderülni? – néz a szemembe, de pontosan tudja, hogy így gondoltam - Erről a másik dologról már nem is beszélve! Mi jön még, hm? Mi derül még ki, Eduardo? Hogyan bízzak benned ezek után? – ejti le a kezeit.

Most, hogy végre kiadta magából a feszültséget, hirtelen sokkal fáradtabbnak tűnik, szinte alig áll a lábán, és az előbb még fortyogó haragja is teljesen elszáll. Akkor sem tiltakozik, mikor könnyedén a karomba kapom és az ágyhoz viszem, majd lefektetem rá. Megszabadítom a zakómtól, aztán én is levetkőzöm és mellé fekszem, de nem érek hozzá, még nem. Előbb rendbe kell tennünk ezt a szarságot, és ezúttal nem lesznek kimondatlan szavak.

- Amikor rájöttem, hogy kicsoda Manuel, - kezdek bele - dühös lettem és azt hiszem, féltékeny is, mert az övé voltál és még mindig rá gondoltál, holott én azt akartam, hogy csak engem láss. És azt is rühellem, hogy az a tetű még mindig téma köztünk, pedig halott. Nem érdekel, hogy ezért most megint pipa leszel rám, Cameron. Manuel meghalt, kurvára halott! - hajolok fölé birtoklón - Ha nem én ölöm meg, akkor sem élt volna már sokáig. Talán még egy-két napot. Ne nézz így cicám, te akartad a meztelen igazságot. – csókolom meg keményen - Ennél meztelenebb és igazabb már nem is lehetne. Nem igaz? – simítom a kezem a nyakára, majd picit meg is szorítom - Az egyetlen jó dolog, amit a te Manud tett, hogy lelépett tőled, mielőtt téged is megöltek volna miatta.

- Eduardo… – suttogja nagyot nyelve, csakhogy még nem végeztünk.

- Már rég nem azért vagy dühös rám, mert megöltem, hanem azért, mert hallgattam róla. – folytatom - És mielőtt cáfolnád, hogy így van, megmondom, miért vagyok ebben biztos.

- Ugyan miért? – kérdi kíváncsian.

- Mert okos fiú vagy, és pontosan tudod, hogy Manu meghalt volna nélkülem is, hiszen mindent összeraksz kis dög, ahogy mindig. – mutatok rá.

- Ettől még hazudtál nekem, Eduardo. – makacskodik tovább - Hiába szépíted drogbáróm!

- És te talán nem hazudtál nekem? - cirógatom meg az ajkát - Nem akarsz Cole-ról mesélni? Arról, hogy mióta és miért hallgattál a gyanúdról vele kapcsolatban?

Mert ez még mindig rohadtul érdekelne!

- Ezt nem fogod rám kenni, Eduardo! – ingatja a fejét - Én nem hazudtam! Azért nem mondtam Cole-ról semmit, mert egészen mostanáig nem tudtam, mit titkol és nem akartam megöletni ok nélkül, mert ha szólok, akkor megölted volna és sosem derül ki, hogy mi van. És akkor megöltél volna egy... tudod, kit.

- Ne is emlékeztess rá! – szorítok a nyakára, a reakciója pedig nagyon is a kedvemre való.

- Nem hinném, hogy emlékeztetni kell rá. – néz a szemembe.

- Nem, tényleg nem kell. – harapdálom meg a vállát, úgy, hogy biztosan nyoma maradjon - Tudnom kell még valamit! – morgom a bőrébe.

- Még mit? – pislog értetlenül.

- Más nem próbálkozott nálad?

- Az égre, nincs más férfi, aki érdekelne! – közli sértetten.

- Nem erre gondoltam, de jó tudni ezt is. – mosolyodom el - Cole cimboráira gondoltam kiscicám!

- Ja, értem. Nem, más nem próbálkozott, Eduardo. – biztosít komolyan - Megesküszöm, hogy nem. Cole is csak itt, és ő is csak azért, mert nem volt más  választása, miután sarokba szorítottam azzal, hogy ő tégla, mivel az Elenával való beszélgetés utána összeállt a kép azonnal.

- Az felmerült benned cicám, hogy Cole meg is ölhetett volna? – komorodom el.

- Nem. Mert én voltam a kulcsa hozzád. Tulajdonképpen még most is az vagyok, ha jobban megnézzük a dolgot. - von vállat - Van még valami kérdésed? – gúnyolódik ártatlan arcot vágva.

- Az nincs, bízom benned. – közlöm, hogy efelől ne is legyenek kétségei - De itt és most tisztázzunk valamit! Soha többé nem akarok Manuról hallani, egyetlen szót sem! Soha! Annak vége! Megértettük egymást? – kérdezem, ellentmondást nem tűrő hangon.

- Meg. De ugye nem hiszed, hogy megbocsátottam neked? - csücsörít.

- De. Azt hiszem, hogy megbocsátottál. – felelem magabiztosan, hisz ha nem akart volna megbocsátani, nem várt volna rám meztelenül.

- Arrogáns seggfej! – morogja durcásan, de kis híján sóhajba fulladnak a szavai, mikor a kezem a nyakáról a mellkasára, a hasára, majd a lábai közé csúszik. Azonnal felizgul a kezemben, tagadni sem tudná, hogy élvezi, amilyen kéjenc kis dög - Ez... nem ér! – nyög fel - Mindig... ezt csinálod, amikor... szarban vagy. - nyitja széjjelebb a lábait - Aljas... szemét...

- De bejön nem igaz? – vigyorgok rá - Tetszik, vagy sem kis bestia, de az enyém vagy, akkor is, ha duzzogsz rám, meg csücsörítesz azzal a buja száddal. - szívom az ajkaim közé az alsóajkát.

- Menj a fenébe! – feszíti meg a testét, ahogy a farkára szorítok.

- Nem megyek sehová, ezt nagyon jól tudod - mondom, a füléhez hajolva -, leszarom, ha mérges vagy rám, akkor is az enyém maradsz. És mivel tudom, hogy keményen kell fogni téged, kapsz egy kis emlékeztetőt tőlem, mert úgy látom, elfelejtetted, ki az úr a háznál! – morgom, majd az ágy szélére ülök, a Szöszit pedig az ölembe fektetem, hogy a csábítóan feszes feneke pontosan kézre essen.

A következő negyedórában olyan alaposan elfenekelem, hogy a tenyerem nyoma sokszorosan virít a napbarnított bőrén. Nem könyörülök, hiába kiabál meg nyöszörög, hol dühösen, hol kéjesen, megérdemel minden egyes erős ütést, amiért veszélybe sodorta magát és eltitkolta előlem a gyanúját.

- És most – emelem meg a fejét, hogy vessek egy pillantást a könnyes szemeire -, hasznosítsuk azt a makacs szádat. Ugye tudod, mit akarok kiscicám?

Megnyalja az ajkait, és szó nélkül térdel le elém a szőnyegre, a lábaim közé. Az arca még mindig könnyes, de a szemei, mint egy kiéhezett vadmacskáé úgy pásztázzák a testem, majd a farkamnál állapodik meg. A nyelve lassan végigsiklik a hosszomon, mielőtt bekapná és szopni kezdené. A kis dög piszkosul jól csinálja, egyszerre simogat a nyelvével, ingerel a fogaival és szív az ajkai közé, egy pillanat szünetet sem tartva. Ugyanúgy élvezi, mint én, a tekintete szinte izzik, mikor felpillant rám és addig abba sem hagyja, míg el nem élvezek.

- Kibaszott egy szuka vagy! - markolok a hajába, hátrafeszítve a fejét, hogy láthassam, amint az ajkait nyalogatja.

- Imádod is, hogy a tiéd vagyok nemde? – incselkedik lihegve.

Válaszul magamhoz rántom és hosszan, keményen megcsókolom. Imádom a száját és most alaposan ki is élvezem, de végül nem megyünk el a szexig. A mai nap mindkettőnknek elég húzós volt, ezért inkább a kádban lazítunk egy kicsit. Cameron a mellkasomhoz bújik, míg én magamhoz ölelve simogatom a testét, bejárva minden finom kis porcikáját.

- És most mit csinálunk? - kérdezi halkan, percekkel később - Most, hogy tudjuk, mi van Cole-lal.

- Nem tudom. Alaposan át kell gondolnunk mindent. - csókolgatom a vállát.

- Hát szerintem csak egyetlen dolgot kell átgondolni. – teszi hozzá.

- Csak egyet? És mi volna az az egy dolog kiscicám? - harapdálom meg egy kicsit.

- Csupán az, futni hagynak-e minket Cole "barátai", miután segítettél nekik – válaszol. - De én erősen kétlem, azok után, amit arról mondtál, hogy a szervezetnél sosem engednék meg az ilyesfajta bomlasztást.

- Ha jó alkut kötök velük, akkor talán mégis futni hagynak - gondolkodom el. Más eshetőség szóba sem jöhet, elvégre nem szokásom veszíteni senkivel szemben.

- És van jó alkualapod Eduardo? – fordul felém érdeklődve.

- Szerintem van, de fel kell még turbózni egy kicsit, hogy még erősebb legyen. – felelem, de tekintve, hogy még ennyi év elteltével is ideküldtek valakit, hogy megszerezze az adatokat, bőven elég lesz, amit eddig összegyűjtöttem.

- Elmondod, mi az? – néz a szemembe.

- Egy lista a fejesekről, a búvóhelyeikről, minden, amit csak én tudhatok, senki más, szerintem ez mindent megér majd nekik.

- Biztos vagy benne?

- Igen, biztos vagyok benne – bólintok komolyan. - Ne aggódj, mindent elintézek majd!

Először is Cole-al kell kezdenem valamit, mert ha sokáig nem jelentkezik be, a főnökei gyanakodni fognak, tehát minél előbb el kell döntenem, merre tovább.

- Akarod, hogy vége legyen? – kérdez halkan a Szöszi.

Nem kell megmagyaráznia mire céloz, pontosan tudom, éppen ezért nyúlik egyre hosszabbra a csend. Na igen, ez volt az év kérdése, csak az a baj, hogy még én magam sem tudom rá a választ. Annyi minden változott az utóbbi időben, és rohadtul elegem van már az újabb meglepetésekből. Az biztos, hogy bármilyen adu is van a kezemben, az FBI-hoz már nem mehetek vissza és nem is akarnék. Megszoktam, hogy a magam ura vagyok és a pokolba is, élvezem, hogy azt tehetek, amit akarok. Élvezem a hatalmam és a pénzem, talán még azt is, hogy félnek tőlem, mégis van valami, ami sokkal fontosabb lett. Cameron. Neki pedig nem való ez a világ, bármilyen okos, bátor és cseles kis dög is, kurvára nem akarom, hogy állandó veszélynek legyen kitéve, márpedig egy drogbáró mellett élve ez elkerülhetetlen.

Még akkor is ezen jár az agyam, mikor befejezzük a fürdést és kiszállunk a kádból. Egy törölközőt tekerek a derekam köré, egy másikkal a mellkasomat törlöm szárazra, de a Szöszire pillantva megtorpanok a mozdulat közben.

- Szeretlek, Eduardo! – engedi le a törölközőt, hogy az a lábai elé hulljon - Annak ellenére, hogy szívem szerint megfojtanálak, még mindig.

- Hát nem enyhültél még meg? – nevetek halkan, mert kétségtelenül ez volt a legőszintébb vallomás, amit valaha hallottam.

- Nem, és jó darabig nem is fogok. – közli.

- Pedig nem úgy szoptál, mint aki morcos. – kuncogom, mire rögvest rám villannak azok az izgató karamell szemek.

- Bekaphatod. – morogja, aztán befejezi a szárítkozást és a hálóba vonul.

Halvány mosollyal az ajkaimon a mosdó két szélérre támaszkodom, és a tükörbe nézek. Egy ideje sejtettem már, hogy így érez irántam, hisz nyilvánvalóan megváltoztak a dolgok közöttünk, mióta megzsaroltam és magam mellé kényszerítettem, mégis meglepett, hogy kimondta. Pont most, amikor könnyedén kiszállhatott volna, és ez mindent elmond arról, hogy hogyan is döntött.

Utánamegyek a hálóba, majd bebújok mellé az ágyba és hozzá simulok. Az illata már teljesen beteríti a párnát és a takarót, én pedig élvezettel szívom magamba, ahogy mindig.

- Együtt csináljuk végig – suttogom. - Te meg én. Hallottad?

- Igen, Eduardo, hallottam. – válaszol, szépen lassan ellazulva a karomban.

- Akkor ehhez tartsd magad! – morgom magamhoz szorítva - Az enyém vagy, oda jössz, ahová én megyek! Ne is gondolj másra!

- Ezt vegyem fenyegetésnek? – érdeklődik.

- Nem, ez egy ígéret kiscicám! - súgom a fülébe, mire röviden felnevet és megsimogatja a combom.

Ennyi nekem bőven elég is, hogy elkönyveljem az egyetértését. Más választása úgy sincs, mert elérte, hogy mindennél jobban akarjam őt és nem csak a testét, hanem az eszét a szívét és a lelkét is. A testét már jó ideje birtoklom, az eszével ő maga segített nekem, és minden alkalommal, amikor szeretkezünk, kapok egy darabot a lelkéből. Most pedig hogy a szíve is az enyém lett, Cameron visszavonhatatlanul hozzám tartozik.

Egy ideig kényelmes csendben fekszünk egymás mellett, hallgatom a Szöszi megnyugtató szuszogását, de álom nem jön a szememre. Pörög az agyam és Camerom is így lehet ezzel, mert nem sokkal később ismét megszólal.

- És mi lesz azzal, amit Elenának ígértél? Az keresztülhúzza a számításokat nem?

- Nem, semmiképp. – válaszolom komolyan – Segítek neki, de nem fogok fölöslegesen belefolyni az ügybe. Ha visszaértünk Caliba, megbízom az embereim, hogy kutassák fel az összes helyet, ahol fogva tarthatják a nőt.

- Miért hangzik ez túl egyszerűen? – firtatja gyanakodva.

- Mert nekünk az is. – mosolygok a hajába, majd a puha tincsek közé csókolok – Főleg most, hogy a francia főnöküknek vége, és nincs más, aki irányítaná őket. Márpedig az efféle szemetek önállóan nem lépnek semmit, ahhoz nem elég okosak.

Cameron felszusszan mellettem, és még közelebb fészkelődik hozzám.

- Ezt jó hallani. – mormogja.

- Micsodát? – simítok végig a karján.

- Hogy nem bonyolódunk bele. – fejti ki.

- Ezt megígérhetem cicám. – mondom, mielőtt finoman a hátára gördíteném, hogy lássam az arcát – Az egyetlen, amibe bele akarok bonyolódni, azok a kiengesztelésedre szövögetett terveim.

- Szóval kész terved van? – görbülnek mosolyra az ajkai.

- De még milyen. – cirógatom meg a nedves száját az enyémmel.

A Szöszi erre a tarkómra csúsztatja a kezét és magához von egy csókra. Az érintése lassú és szenvedélyes, én pedig élvezettel mordulok bele a szájába, viszonozva a kényeztetést, miközben a tenyerem ráérősen simít végig a meztelen csípőjén.

Cameron ért hozzá, hogyan terelje el a figyelmem, így mikor néhány pillanattal később kuncogva elhúzódik, majd az oldalára fordulva újra a mellkasomhoz fészkelődik, már nyoma sincs annak a feszültségnek, ami nemrég még mindkettőnk szemét nyitva tartotta.

- Azt ajánlom is drogbáróm! – suttogja szenvtelenül, mire elégedett mosollyal ölelem magamhoz.

Nem kizárt, hogy az én kéjenc kis vadmacskám megbánja még ezt a könnyelmű kijelentést.

 

***

 

 

Másnap a szokásosnál is korábban ébredek. Alig múlt hajnali öt óra mikor már a kávémat iszogatom a dolgozószobámban, egy halom papír fölé hajolva. Rengeteg dolgom van, talán pont ezért nem tudtam aludni, ráadásul a szokottnál súlyosabb ügyekben kell döntenem.

A birtok most még csendes, az üzletfeleim kilenc előtt nemigen érkeznek, tehát van időm, hogy a személyes dolgaimmal foglalkozzam, csakhogy ettől még nem lesz egyszerűbb. Anderson igazgató életben maradt és mindenről beszámolt az FBI mostani vezetőségének, vagyis tudják, hogy évekkel ezelőtt nekik dolgoztam és a két év alatt, amit beépülve töltöttem, olyan információk kerültek a birtokomba, amivel hatalmas csapást mérhetnének a drogkereskedőkre. Nem is beszélve azokról a dolgokról, amiket azóta tudtam meg, hogy átvettem Caliban az irányítást. Itt már nem csak a drogokról van szó, nem egy kartellről, hanem legalább egy tucatról, szerte a világon. Ismerem a fejeseket, a vevőket, a terjesztőket, gengsztereket, fegyverkereskedőket, bérgyilkosokat, a bűnözők tégláit a kolumbiai rendvédelemben, és ez még korántsem minden.

Teljesen komolyan gondoltam azt, amit tegnap éjjel Cameronnak mondtam. Olyan alkualap van a kezemben, amivel bármit kérhetnék, akár a tetves amerikai elnöktől is, de baromira meg kell gondolnom, hogyan használom fel, mert ez a fegyver könnyedén válhat kétélű pengévé. Az alvilág szabályait nem lehet csak úgy félvállról venni. Aki köp a zsaruknak, árulóvá válik, vagyis ha bárki rájönne, hogy titokban összejátszom az FBI-al, egy hatalmas célkereszt kerülne a homokomra, ráadásul Cameront is komoly veszélybe sodornám, ami szóba sem jöhet. Viszont az sem lehetséges opció, hogy minden maradjon a régiben, mert most hogy már tudnak rólam, csak idő kérdése lenne, hogy lecsapjanak.

Kibaszottul nehéz helyzet. Talán a legnehezebb, amivel meg kell birkóznom, mióta ebbe az átkozott országba érkeztem, de úgy kell tekintenem az egészre, mint egy sakkjátszmára. Ki kell játszanom az ellenfelem és lépésről lépésre megszabadulni az ellenségeimtől, hogy megvédjem a királynőmet. A Szöszi nyilván nem örülne ennek a hasonlatnak, amin el is mosolyodom, de a lényeg benne van. Hogyan tudnánk úgy nyertesen kikerülni ebből a helyzetből, hogy mindketten épségben megússzuk? Hogy se a zsaruk ne akarjanak elkapni, se mások kinyírni? A válasz roppant egyszerű: sehogy. Max ha meghalnánk, de ez lehetőség ütné az épségben megússzuk részt, szóval nem játszik. Kurva jó.

A hajamba túrva állok fel az asztal mellől, majd egy pohár whiskyvel a kezemben járkálni kezdek. Az erős ital égeti a gyomrom, hisz ma még semmit sem ettem, de legalább sikeresen lenyugtatja az idegeim. Máskor nem is húznám fel magam ilyesmi miatt, de most piszok nagy a tét, a legnagyobb.

Végül a bárszekrényen hagyom az üres poharam, majd a gondolataimba merülve megállok az ablak előtt. Végigcsináltam már ezt-azt és a Szöszi is sok mindenen ment keresztül mióta velem van. A segítségével elkaptam Chazent, lelepleztük Ricardót, felfedtük Marco kilétét és csapdába csaltuk Estebant, ami nem volt egyszerű. Cameronnak el kellett csábítania, hogy bízzon benne, hitegetnie, majd pedig meghalnia, hogy a terv sikeres legyen. Nem volt könnyű, de végül mi győztünk és ennek most is így kell lennie, és így is lesz, amint túljutunk az utolsó akadályon.

Az ablakon túl egy elszáradt kis növényre terelődik a figyelmem, ami szinte láthatatlanul bújik meg az élők között és hirtelen eszembe jut valami. Csak egy gondolat, még elmondani sem tudnám mi az, de a következő pillanatban már az íróasztalom előtt ülök, az ujjaim pedig gyors ütemben kopognak a laptopom billentyűin.

Mire mindennek alaposan utánanézek, eltelik három óra. Hamarosan érkeznek a mai vendégeim, a felszolgált reggelim pedig még mindig érintetlenül hever az asztalon, de egyik sem érdekel. Ami igazán számít most, az az eszeveszett őrültség, ami az elmúlt órákban összeállt a fejemben és, ami talán az egyetlen módja annak, hogy megússzuk ezt az egészet. Túlzás lenne tervnek nevezni, mert valóban őrültség, egy kibaszottul veszélyes és kockázatos őrültség, ahol ezer és egy dolgon elcsúszhatunk, de végül talán pont emiatt járunk sikerrel. Már ha túléljük.

 

 

***

 

Délutánra a legtöbb tárgyalást letudtam, akikkel nem sikerült megegyezésre jutnunk, majd máshol keresnek maguknak lehetőséget, de ez engem már hidegen hagy. A személyzettel megteríttetek a medence melletti fedett teraszon, mert fogadni mernék, hogy Cameron még nem ebédelt. Nyilván későn ébredt, ma még nem is találkoztunk, csak egy e-mailt küldtem neki, hogy tudja, mostantól Sanchez lesz a testőre. Már akkor az ajtaja elé parancsoltam, mikor magára hagytam, többé nem vagyok hajlandó kockáztatni és benne maradéktalanul megbízom. Cole-lal szemben is hallgatnom kellett volna az ösztöneimre, de mivel a Szöszi kérte, hogy maradjon, nem foglalkoztam vele.

Cole egyébként egész éjjel jókisfiú módjára kushadt a szobájában, nem próbálkozott semmivel, vagyis tényleg a fejébe vette, hogy befejezi a küldetését. Hát, majd meglátjuk.

Odakint percek alatt készen vannak a terítéssel, ezért felküldetek a Szösziért, hogyha akar, csatlakozzon hozzám. Hamarosan meg is jelenik az ajtóban, s miután megbizonyosodott róla, hogy kettesben vagyunk, mosolyogva elindul felém.

A tekintetem elismerően siklik végig a testén, amit ezúttal egy halványkék rövidnadrág és egy fehér trikó takar, de rajta még ezek az egyszerű darabok is észvesztően szexisen mutatnak.

- Hello Szöszi! – köszöntöm jókedvűen, s amint kartávolságon belülre ér, magamhoz húzom.

- Hello drogbáróm! – viszonozza, majd a nyakam köré fonja a karjait és közelebb hajol.

Azonnal lecsapok a szájára és mohón birtokba veszem az ajkait. Egész délelőtt csak erre vártam, hogy végre érezhessem az ízét és a csábító kis testét a karomban, és most hogy megkaptam, rendesen ki is élvezem. A kezeim bejárják mindenét, míg a számmal a puha alsóajkát kényeztetem, hol csókolva, hol bele-bele mélyesztve a fogaim a finom húsba. Cameron érzéki nyögéssel feszül hozzám, majd mikor a hajába markolva elmélyítem a csókot, a csípőjét is hozzám dörzsöli.

Ahhoz képest, hogy csak nemrég ébredt, máris milyen élénk kis dög. Hamarosan el is kell húzódnom tőle, mert még pár perc és az asztalra döntve végezné, pedig tudom, hogy nem szívesen pucérkodik nyílt terepen.

- Látom kipihented magad kiscicám. – súgom az ajkaiba, majd még egy rövid csókot engedélyezek magamnak.

- Ha nem osontál volna ki mellőlem, megmutattam volna, mennyire is vagyok kipihent. – mosolyog csábítón, hogy kétségem se legyen afelől, miféle gondolatok járnak a fejében.

Felmordulok és még szorosabban magamhoz ölelem, hogy a vékony nadrágján keresztül is érezhessem, igazat mond. Valaki nagyon kanosan ébredt, hisz tegnap éjjel nem hagytam elmenni, hiába izgult fel leckéztetés közben, a büntetés mégiscsak büntetés.

- Ne aggódj szépségem, hamarosan mindent bepótolunk. – ígérem, birtoklón a fenekébe markolva.

- Milyen hamar?

- Nagyon. – cirógatom meg az ajkait. – De addig is nem nyúlhatsz magadhoz, ez parancs!

- Tervezel valamit Eduardo? – kérdi, izgatottan az ajkába harapva.

- Én mindig tervezek valamit cicám. És garantálom, hogy ezt most nagyon, de nagyon élvezni fogod. – suttogom a fülébe, majd pillekönnyen a nyakába csókolok, mire megborzong.

Imádom, hogy így egymásra tudunk hangolódni, mintha tényleg nekem teremtették volna ezt a kis vadmacskát. Nem kérdez többet, talán érzi, hogy nem is mondanék mást, mert egy utolsó sóvár csók után elfoglalja a helyét az asztalnál.

Leülök vele szemben és enni kezdünk. Észreveszem, hogy a tekintete közben sokszor kalandozik a medence felé, amit idáig nem volt lehetősége használni a vendégek miatt, de most, hogy csak a miénk a villa, nyugodtan élvezheti majd a második kedvenc hobbiját.

- Megkaptad az üzenetem? – kérdezem egy idő után.

- Igen, miért? – emeli fel a poharát és iszik egy kortyot.

- Csak furcsállom, hogy nem reklamálsz a testőr miatt. – mondom ki, ami az elmúlt percekben foglalkoztatott.

Eddig minden alkalommal megjegyezte mennyire rühelli, hogy valaki folyton a nyomában jár és figyeli. Így volt ez Angel és Cole esetében is, de most még nem panaszkodott.

- Ez most más. – von vállat, újabb falatokat szúrva a villájára.

- Miben? – érdeklődöm, mert tényleg kíváncsi vagyok miért változott meg a véleménye.

- Most tudom, hogy azért akarod, hogy testőröm legyen, mert vigyázni akarsz rám. – néz a szemembe, halvány mosollyal – Korábban őriztettél, mert nem bíztál bennem és az tényleg idegesítő volt.

Ezen nevetnem kell, mert valójában ő sokkal nagyobb fejfájást okozott az „őreinek”, mint fordítva.

- Jó, hogy ezt tisztáztuk Szöszi. – bólintok elégedetten – Túl fontos vagy nekem, ahhoz, hogy védelem nélkül mászkálj mindenfelé. Még a végén megpróbálnának elvenni tőlem.

- Azt te úgy sem engednéd. – kuncogja magabiztosan és ezzel a ténnyel nem is akarok vitába szállni.

Ebéd után még egy kis időre az ölembe fészkeli magát, hogy játszadozzon egy kicsit, és közben az ő finom módszereivel kipuhatolja mit is tervezek neki mára. Természetesen csak annyit ér el vele, hogy a végére mindkettőnket rendesen felhúz, de egy percét se cserélném el semmiért. A várakozás csak megédesíti a jutalmat, márpedig Cameronra megéri várni.

 

A következő órában megszervezem a haza utat. Elvileg négy napot töltöttünk volna Bogotában, de mivel mindent lerendeztem és amúgy is szeretek váratlan menetrendet követni, nincs értelme tovább maradni. Persze a nagyközönség számára titok, hogy egy nappal korábban elhagyjuk a fővárost, de nem is kell tudniuk róla, hogy éppen hol vagyok.

Cameron ezalatt többször is keresztülszeli a medencét előttem, s miközben telefonálok, végig őt figyelem, ahogy kényelmes tempóban újabb hosszokat tesz meg. Először furcsálltam, hogy nem kérdezett Cole-ról, és arról, hogyan tovább, holott biztos voltam benne, hogy foglalkoztatja a dolog, most viszont egy cseppet sem bánom, hogy halasztottuk a témát. Úgy sem itt fogjuk megvitatni, ahol minden tele van térfigyelő kamerákkal, hanem egy arra sokkal alkalmasabb helyen.

- Haló? Főnök, hallasz? – jut el hozzám a kapitány hangja, ezért elszakítom a tekintetem Cameronról, hogy a beszélgetésre koncentráljak.

- Tehát minden megvan, amit kértem?

- Mindent bepakoltunk és a jacht indulásra kész, ahogy parancsoltad. – válaszol készségesen.

- Helyes. Akkor azt hiszem mindennel megvagyunk. Néhány óra múlva jelentkezem. – az órámra nézek. Ha minden jól megy, még sötétedés előtt a kikötőbe érünk.

- Értettem Főnök. – fejezi be és le is teszi.

Még egyeztetek a pilótámmal, hogy két óra múlva indulunk a géphez, addig végezzék el a szükséges ellenőrzéseket, majd elteszem a mobilt és a medence széléhez sétálok, oda, ahová pillanatokon belül Cameron is megérkezik. Nedves haját hátrasimítja az arcából, de néhány tincs még így is a szemébe lóg, mikor felnéz rám.

- Nem csatlakozol? – kérdi, a medence szélére könyökölve.

- Mindketten tudjuk, hogy abból nem lenne úszás Szöszi. – vigyorgok rá, visszaemlékezve arra, amikor legutóbb együtt kerültünk a medencébe.

- Nem mintha bántad volna. – vigyorodik el ő is, mire leguggolok elé és az ujjaim közé csippentem az állát.

- Én semmit nem bánok, ami veled kapcsolatos szépségem. – mondom a szemébe nézve, és valóban így is gondolom.

Mikor aztán a karjait megfeszítve felhúzza magát a medence szélére, felállok és elveszek egy törölközőt, majd a vállára terítem.

- És most, Eduardo? – néz fel rám várakozón – Mi a következő lépés?

Megszokásból gyorsan végigfutok a válaszon, de ezúttal nem mérlegelek. Cameron már mindent tud rólam, azt is, amit nem akartam, hogy tudjon, mégis milyen titkaim lehetnének még előtte?

- Beszéltem a pilótával, kábé két óra múlva indulunk. Elég ennyi idő, hogy összekészülj? – pillantok rá.

- Persze, nem gond. – von vállat, de továbbra is rám figyel, ezért átkarolom a derekát, nem törődve azzal, hogy engem is összevizez.

- Tudod Szöszi, ma elég korán keltem és gondolkodtam.

- Elmondod min? – simítja a tenyereit a mellkasomra.

Bólintok. – Igen, de nem itt. Később, majd ha kettesben leszünk, lesz időnk mindent átbeszélni.

- Azt tudod már, mihez kezdesz Cole-al? – teszi fel a következő kérdést.

- Egyenlőre José visszaviszi a birtokra. Ha nem próbál lelépni, nem lesz baja, és eddig úgy néz ki, nagyon nem akar megdögleni. – morgom komoran, mert még mindig ideges leszek, hacsak eszembe jut az a faszfej.

- Szinte már bánod, hogy nem próbál megszöki, mi? – lát át rajtam rögtön Cameron, én pedig nem is próbálom tagadni, hogy így van.

- Legalább lenne okom kicsinálni, amiért fel akart használni téged. Arról nem is beszélve, hogy hagyta, hogy elraboljanak. – mikor szólásra nyitná a száját, leintem – Ne is mondj semmit Szöszi. Nem tudom mi volt akkor éjjel, de ha egy kibaszott nyomkövetőt tett rád, azt is pontosan tudnia kellett, hogy Carlo nem hozzám visz téged. Abban a percben szólnia kellett volna, de az a faszfej nem tett semmit, és ezért legszívesebben a saját kezemmel fojtanám meg, és még élvezném is a dolgot!

Pedig sosem leltem örömöm az ölésben, de Cole nyakát szorongatni felüdülés lenne.

Cameron halványan elmosolyodik, s mintegy nyugtatón a tarkómra simítja a kezét és nyakamba csókol. Felsóhajtok a kellemes érzéstől, a feszültség szinte azonnal elszáll belőlem, jóleső bizsergést hagyva maga után.

- Ha holnap este visszamegyünk a birtokra, beszélek vele. – döntöm el, de a Szöszinek más ragadja meg a figyelmét.

- Holnap? Nem most megyünk? – szalad ráncba a homloka.

- Mi ketten teszünk egy kis kitérőt. – árulom el, a hátát cirógatva - De ne aggódj Szöszi, megmondtam, hogy nagyon fogod élvezni. - teszem hozzá ördögi mosollyal, mire azonnal izgatottság csillan a szemeiben. Igazi kéjenc kis dög, de ezt is szeretem benne.
- Úgy utállak mikor ezt csinálod! - morran szikrázó szemekkel, én meg elvigyorodom, majd gyorsan, keményen megcsókolom.
- Dehogy utálsz Cameron. - simítok végig az arcán - Imádod, hogy játszom veled. - közlöm magabiztosan.
- Aljas drogbáró! - tolja el a kezem makacsul, hogy aztán érzékien ringó csípővel elinduljon befelé.
Addig figyelem, míg el nem tűnik a szemem elől, majd lassan elmosolyodom. Az én makacs kiscicám... Milyen szerencse, hogy a rossz cicusok betörése a kedvenc elfoglaltságom.



Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2017. 05. 16. 20:19:25


Sasha2016. 11. 14. 18:10:15#34763
Karakter: Cameron Jonville
Megjegyzés: Drogbárómnak


 Kitartóan csimpaszkodom Eduardo nyakába, mert még a kicsikart ígéret dacára is vannak kétségeim afelől, hogy életben hagyja-e Cole-t. Azt is megérteném, ha megölné, már ezen a ponton vagyok.

- Csukd be azt a kibaszott ajtót! - mordul hangosan.

Cole becsukja az ajtót, de közel marad hozzá, mintha számítana, ha Eduardo el akarja intézni. A drogbáróm szemei szikráznak és el sem szakítja a tekintetét Cole-ról, de közben ügyesen lekanyarítja magáról a zakóját és gondosan betakar vele, elrejt Cole elől. Fél kézzel fogom össze magamon, a másikkal még mindig Eduardót fogom, csak a biztonság kedvéért természetesen.

- Mióta tudod? - kérdezi tőlem.

- Csak néhány órája. Nem akartam semmit eltitkolni előled, ezért mondtam el rögtön.

Elfogadja a válaszomat, biccentéssel nyugtázza. Persze a kettőnk dolgát még nem zártuk le, nagyon nem. Tudom én jól, csakhogy most nem ő van nyerő helyzetben, hanem én.

- Ugye tudod, hogy csakis miatta élsz még? - ez a kérdés már  Cole-nak szól, aki komoran bólint.

- Ezért is mondtam el előbb Cameronnak. Gondoltam, így nagyobb az esély rá, hogy eljutunk a beszélgetésig.

- Csak az nem biztos, hogy a végére is érünk - közli komoran Eduardo. - Még mindig megölhetlek, ha úgy gondolom, hogy fenyegetést jelentesz.

- Tudom, de ha így lenne, már hetekkel ezelőtt léptem volna - magyarázza Cole.

- Hacsak nem erre az alkalomra vártál, mikor egy rakás másik célszeméllyel leszek egy helyen. Jó nagy fogás lenne az FBI-nak - vezeti le Eduardo.

- Jogos - fújja ki a levegőt Cole, de nem nyugszik meg tőle, úgyhogy teljesen feleslegesen légzésgyakorlatozik. - De nem az volt a célom, hogy lebuktassalak, máskülönben nem kockáztatnám most az életem azzal, hogy mindent elmondok neked.

- Ó, igen, ezzel valóban nyertél néhány értékes percet magadnak, de be kell vallanom, kezd viszketni az öklöm - morogja, mire megmozdulok magam is.

Elhúzódom egy kicsit, szívem szerint faképnél hagynám, de nem lehetünk gyengék mások előtt, így csak belebújok a zakóba, aztán Eduardóba karolok, és a fejemmel intek Cole felé.

- Gyerünk, Cole, ne játszd itt a titokzatost, mondd el, mit akarsz, ha már annyira dumálni akartál Eduardóval - nézek rá szikrázó szemekkel.

- Mindent tudok a hat évvel ezelőtti ügyedről - kezd neki Cole. - Rólad is kiderítettünk mindent, amit csak össze lehetett kaparni, éppen ezért vagyok most itt. A főnökeim nem tudják, mihez kezdjenek veled, senki sem tudja pontosan, melyik oldalon állsz, vagy hogy még mindig az FBI ügynöke van-e.

A jelek szerint Eduardo tudja, mi volt hat éve, én nem, mert hát  miért is mondta volna el nekem... Nem tartozik rám, ahogy Manu sem tartozott. És ebből kurvára elegem van már.

- Ha jól értem, akkor a bizalmamba kellett volna férkőznöd és kiderítened, jófiú vagyok-e még - neveti el magát a drogbáróm. - Amondó vagyok, elég amatőr munkát végeztél Cole - fintorog Eduardo.

Az érintett rám néz, hátha segítek neki, de arra várhat, így csak még szorosabban simulok a páromhoz. Ugye egységben az erő. Mások előtt meg különösen.

- Valamennyire csak meg kellett bíznod bennem, ha Cameron mellé osztottál be - jelzi a volt testőröm.

- Ne legyenek illúzióid, Cole! Eduardo már rég kihajított volna, ha nem kérem meg, hogy maradhass - emlékeztetem. - Tudtam, hogy valamiben mesterkedsz, csak arra nem jöttem rá, miben.

Persze ezért nyilván kapok még apucitól, de most pont nem érdekel ez a dolog, majd később elintézzük.

- Ezért még számolunk, Szöszi - morogja halkan a fülembe, aztán visszafordul Cole-hoz. - Még mindig nem győztél meg, miért ne nyírjalak ki.

- Rengeteg okot mondhatnék, de talán a legmeggyőzőbb az, hogy Anderson küldött, és nem lenne boldog, ha az új csapata is úgy végezné, mint az előző - mondja keserűen Cole.

A levegő megfagy, Eduardo arca megfeszül, ahogy az egész teste. Cole eret vágott, látom én a drogbárómon, nagyon is jól.

- Anderson halott. Találj ki valami jobbat! - közli Cole-lal.

- Nem halt meg - állítja továbbra is Cole.

Eduardo még válaszol arra, ki is az az Anderson - mellesleg az FBI volt igazgatója -, a csevej többi részénél azonban, mintha jelen sem lennék. Persze néha bekérdezek, de ha kapok is választ, az nem nekem szól. A sztori attól még összeáll nekem is. Anderson Eduardo főnöke volt, amíg le nem lőtték. Cole nagyon jól tájékozott, mesél a rehabról, hogyan jöttek vissza a volt főnöke emlékei, hogyan beszélt az igazgatótanácsnak tagjaival, miután megtudta, hogy a drogbáróm él. Anderson készítette fel Cole-t is, hogy Eduardo közelébe férkőzhessen. Ha számít a véleményem, nem csinálta valami jól, és Eduardo is velem ért egyet a jelek szerint.

- Még, ha el is hiszem, amit mondasz, még mindig itt a nagybetűs kérdés: Mi a francért leplezted le magad? - kérdezi Cole-tól.

- Nem így akartam - sóhajt Cole komoran.

- Ami azt illeti, úgy egy órája megpróbált rábeszélni, hogy puhatolózzak nálad - mosolygok Eduardóra, aztán megcsókolom. - Ahhoz képest, hogy ügynök, eléggé későn jött rá, hogy nálam rossz ajtón kopogtat.

Eduardo viszonozza a mosolyom, de tudja jól, hogy nem úszta meg ennyivel, viszont magához szorít és mindketten az elvörösödő fejű, mérges Cole-t figyeljük kíváncsian.

- Rossz ajtón? – sziszegi – Mért szerinted normális az, hogy ha valakit elrabol és megerőszakol egy gengszter, ne akarjon megszökni az első adandó alkalommal? Azt hittem csak megjátszod, nem gondoltam volna, hogy önként és dalolva a szeretője lettél! - címzi nekem a kifakadását.

Eduardo elenged, én pedig nem állítom meg, akkor sem, amikor Cole előtt terem és behúz neki egyet, amitől a volt testőröm feje az ajtónak csapódik az ütés erejétől, de legalább az orra nem tört el. Legalábbis úgy látom, de nem vagyok benne biztos.

- Most jól figyelj arra, amit mondok. - ragadja meg Cole ingét és magához rántja, olyan közel, hogy akár smárolhatnának is, majd halkan beszélni kezd hozzá - Már csak azért is meg kellene, hogy öljelek, amiért fel akartad őt használni ellenem, de jól jegyezd meg szarházi: Soha nem erőszakoltam meg! Megértetted? - csapja Cole vállát az ajtónak, de még lök rajta egyet. - Meg?

- Igen. A picsába engedj már el! - morogja Cole.

- Helyes - lép el tőle teljes nyugalomban Eduardo és az arcán megjelenik az a hűvös mosoly, amit olyan jól ismerek már. - Talán elhittem volna a történeted, ami már annyira abszurd, hogy akár igaz is lehet, de nem. Ha Tomas Anderson még élne, biztosan nem egy ilyen amatőrt küldött volna erre a munkára.

Rám néz, nem mond semmit, de sajnos nagyon is jól tudom, mit akar a tudtomra adni ezzel a tekintettel. Meg fogja ölni Cole-t, hiába ígértettem meg vele, hogy nem teszi. Bár az ígéret csak arra vonatkozott, hogy legalább beszél vele.

- Kifelé, indulás! - int a fejével az ajtó felé, de Cole nem mozdul.

- Igazat mondok a fenébe is! Anderson küldött ide, azt mondták, azért esett rám a választás, mert nem rég vagyok csak ügynök, könnyebben alkalmazkodom az új helyzethez, és még mindig életben vagyok vagy nem? - ordítja felénk. - Nem pazarolhatott éveket a kiképzésemre, nem volt rá idő!

- Eduardo... szerintem igazat mond - lépek a drogbáróm mellé.

Bármennyire neheztelek is Cole-ra, bármennyire nem bízom benne, akkor is komolyan gondolom, hogy nem hazudik. Éppen ezért nem hagyhatom, hogy Eduardo megölje. Egy zsarut, kommandóst, ügynököt, tök mindegy, hogy kit, nem ölhet meg csak így. Mégis nagyon nehéz a döntés, mert mi van, ha tévedek, és akkor elengedünk egy pasast, aki ránk szabadíthat egy rakás igazán rossz fiút, akik ki akarnak majd csinálni minket.

- Azt mondod, Anderson képzett ki? - kérdezi higgadtan Eduardo, de a pisztoly nem rezzen a kezében, amit nyilván a dulakodás közben vette el Cole-tól.

- Ő volt. Mindent ő mondott el rólad és Kolumbiáról - bólint Cole nagyot nyelve.

- Szóval mindent elmesélt rólam... - gondolkodik el a drogbáróm, majd újra a volt testőrömre pillant. - Mondj valami olyat, amit csak mi ketten tudhattunk, senki más. Ha valóban beszélt neked rólam, akkor tudnod kell ezt-azt. Ez az utolsó esélyed.

A feszültséget tapintani lehet, Cole tekintete ide-oda cikázik a szobában, de a választ nem kapjuk meg és ismerve Eduardót, hamarosan elfogy majd a türelme. Nem kedveli Cole-t, szóval nem sok ilyen lehetősége lesz, hogy megmentse a saját életét, de elég gyengén csinálja, még az én véleményem szerint is.

- A pénzcsipesz! - kiált fel hirtelen az életéért küzdő, az arcán gyakorlatilag végigömlik a megkönnyebbülés, pedig Eduardo még nem adott neki kegyelmet. - Mikor befejeződött a kiképzésed, kaptál Andersontól egy arany pénzcsipeszt. Azt mondta, minden dél-amerikai strici ilyennel villog, ha nincs, nem veszik be, hogy közéjük tartozik - hadarja vigyorogva.

Eduardo leengedi a fegyvert, és bevallom, magam is megkönnyebbülök. Nem akarok még egy halált látni...

- A kis rohadék tényleg beszélt Andersonnal - mondja fáradtan a drogbáróm.

- Ez most akkor jó, vagy sem? - gondolkodom hangosan.

- Gőzöm sincs! - feleli Eduardo.

Hű! Még sosem láttam őt bizonytalannak, de most komolyan nem tudja, mit kezdjen ezzel az egésszel. Persze nem fogok rávilágítani, sosem gyengíteném meg őt senki előtt, csak aggaszt, hiszen, ha már ő sem tudja, mi legyen, akkor hatalmas szarban vagyunk. És az sem vidít fel, amit még hozzátesz.

- Volt már rá példa, hogy az iroda alkut kötött bűnözőkkel.

- Nem vagy bűnöző - szól közbe Cole. - Abból, amit hallottam az FBI egyik legjobb beépülő ügynöke voltál

- A hízelgés nem javít a helyzeteden - mordul Eduardo.

- Kösz, de nem szokásom benyalni senkinek, csupán a tényeket közlöm - replikázik Cole.

- A tény az, hogy évek óta semmi közöm nincs az igazságszolgáltatáshoz, hacsak nem a sajátomról van szó, ami kurvára nem tetszene a cimboráidnak - közli a drogbáróm határozottan. - Eszükbe sem jutna újra együtt dolgozni velem, az jelentősen lerontaná a szervezet morálját. Az, hogy mégis itt vagy, csak annyit jelent, akarnak tőlem valamit és történetesen tudom is, mi az.

- Hát, azt nem kötötték az orromra - tapogatja az állát Cole fintorogva, de most már biztosabbnak látszik, hogy nem tört el.

- Még nem öllek meg, majd később meglátom, mihez kezdek veled, de addig is nem hagyhatod el a szobád - figyelmezteti Eduardo Cole-t, miközben előveszi a telefonját és magához rendeli Josét.

- Gondold át, mit teszel. Talán itt van rá a lehetőség, hogy megszabadulj a bűnöző szereptől - szúrja még oda Cole, pedig már nagyon nem kéne pofáznia.

- Ki mondta, hogy meg akarok szabadulni tőle? - vonja fel a szemöldökét a drogbáróm, aztán elviteti Joséval Cole-t egy üres vendégszobába fokozott őrizet mellett, azzal az utasítással, hogy lelőhetik, ha megkísérel kilépni az ajtón.

Amint az ajtó bezáródik mögöttük Eduardo felém fordul. Már nem mosolygok, nem kell úgy tennem, mintha rendben lennének a dolgok, így a feszültség is visszatér közénk azonnal.

- Kérdezz csak - szólal meg végül.

- És vajon az igazat fogod mondani? - billentem a fejem.

- Azt, bár még mindig nem tetszik, hogy ebbe is belekeveredsz - sóhajtja, de már nem hat meg ezzel, kicsit sem. - Értsd meg, Szöszi, soha nem hazudtam neked, egyszerűen fölösleges kockázat lett volna elmondani olyasmit, aminek a kiderülésére a nullánál is kevesebb esély volt.

- Azt mondtad, bízol bennem, akkor had döntsem már el én, mi az, amit tudnia akarok, és mit nem! - vetem le magam az ágyra és leplezetlen dühvel bámulom őt, miközben kényelmesen elhelyezkedem a háttámlának dőlve, kinyújtva a lábaimat. - Kezdjük is rögtön az elején, mert még mindig nem tiszta, hogyan jutottál el idáig az érme másik oldaláról?

Megdörzsöli a halántékát, nyilván kezd neki is fájni a feje, de leszarom, az enyém már rég hasogat, majd leküzdi ő is.

- Hét évvel ezelőtt keresett meg az ügynökség a melóval. Már többször beépültem kisebb városi bandákba, hogy lebuktassak néhány kisstílű dílert, így jól ismertem a szervezet működését, nem okozott gondot eljátszani a szerepem. Az FBI-nak pont egy ilyen külsősre volt szüksége a terveikhez, mert szorított az idő. Az egyik besúgójuk adott nekik fülest valami nagy balhéról, erre egy sor teszt után bevettek a buliba. – kezd el járkálni, gondolom, hogy a feszültségét csillapítsa. – Az egész néhány hétnek indult, de olyan eredményes volt a kémkedés, hogy újabb és újabb megbízást kaptam. Két év után eljutottam odáig, hogy a Medellini kartell vezetőjének jobb keze lettem. Senki nem gyanakodott rám, de sajnos mint mindig, valaki köpött az FBI-tól.

- Miért nem öltek meg? - fűzöm össze a karjaimat magam előtt, mert nem kedves számomra ez a téma, de tudni akarom, tudnom kel.

- Mint mondtam a főnök maradéktalanul megbízott bennem, fel sem merült, hogy én vagyok az ügynök. Ehelyett egy másik fickó szívta meg, akire már régóta gyanakodtak. A házat ahonnan a műveletet irányították, egyszerűen felrobbantották. Mind a nyolc ügynök meghalt, aki bent volt, az összes irat, felvétel, bizonyíték, minden megsemmisült. Egyedül Anderson igazgató maradt életben. Egyikünk se számított rá, hogy a drogbárónak Atlantáig is elér a keze. Két nappal a merénylet előtt még utasított, hogy szedjek össze minden információt, amit megtudok szerezni és induljak vissza a központba. Aztán a hírekből tudtam meg, hogy lelőtték.

Miután végez a mese első részével, leül az ágy végére és megsimogatja a bokámat, majd rajta is felejti a kezét, ha már matatott rajtam. Nem húzódom el, meg sem mozdulok, pedig megérdemelné.

- Miért nem mentél vissza az a FBI-hoz?

- Sok minden közrejátszott. – feleli elgondolkodva – A főnök Caliba küldött, ha akkor megpróbálok lelépni, rögtön leleplezem magam és megölnek. Nehéz lett volna elhagynom Kolumbiát, ráadásul az akció szigorúan titkos volt, a csoporton kívül úgy tudom, senki más nem tudott róla és ott volt még a tégla is, aki elárulta a társaim. Kicsit elborult az agyam, asszem.

- Mi történt? - kérdezem halkan.

- A drogbárónak volt egy unokaöccse. Egy idióta kis görény, utálták egymást, a srác magának akarta a hatalmat, nem volt nehéz manipulálni. Rávettem, hogy ölje meg a nagybátyját, mert ha látják, hogy ő az erősebb, majd mindenki mellé áll, a kis görény meg persze elhitte. Lelőtte, a főnök testőrei meg őt lőtték le, így megint csak az én malmomra hajtották a vizet. Megfizettem a szarrágóknak a barátaimért, de ezután sem lett volna könnyebb visszatérni az életemhez - meséli le sem véve rólam a szemeit.

- Tehát maradtál és átvetted az irányítást - tippelek, ő pedig bólint.

- Nem volt olyan egyszerű, mint kimondva, de én voltam a főnök jobb keze, akkorra már megvolt a hírem is, nem nagyon mertek ujjat húzni velem.  Szépen sorjában átszerveztem mindent, ahogy nekem tetszett. Elhiheted, semmi kedvem nem volt kinyiffanni, csak azért hogy odahaza tegyenek egy szép kis hazafias zászlót a koporsómra – nevet fel. – Annál jobban szeretek élni cicám, még így is. Most meg főleg – simít végig a lábszáramon, majd a keze megállapodik a térdemen.

Nem lököm el a kezét, mert szeretem, ha megérint, nagyon is szeretem, de bíztatni sem bíztatom, nem teszem a kezem az övére, mert a bizalmam megingott benne, nem is kicsit. Az övé vagyok, most is az övé, mégsem tudom, mit kéne tennem, hogyan kéne kezelnem ezt a helyzetet. A végén mégis eltolom a kezét, mert nem bírom, ahogy bámul rám, azzal a várakozó tekintettel. Nem tudom elviselni, most nem. Feloldozást vár, de nem biztos, hogy meg tudom adni neki ma este. Az aggasztó az, hogy talán holnap és azután sem. Talán sohasem. Lemászom az ágyról és az ablakhoz lépve kibámulok a sötétbe, mintha ott megtalálnám a válaszokat, a szavakat, érzéseket, amiket annyira keresek.

- Gondolkodtál már azon, milyen apróságokon múlnak a dolgok? - kérdezem hirtelen.

- Néha. De érdekel, te mire gondolsz - feleli.

- Most például arra, hogy ez az egész sosem történik meg, ha nem vagyok meleg - mondom keserűen. - Akkor a szüleim sosem dobnak ki otthonról, nem ismerem meg Manuelt, nem jövök Kolumbiába, ő nem hal meg, nem találkozom veled, nem próbálnak megölni, nem rabolnak el, nem bántanak, nem látom azt a sok borzalmat, amiket kénytelen voltam látni. Közben pedig tudván tudom, hogy ha ez így történik, akkor sosem éltem volna igazán egyetlen pillanatig sem. Fura, hogy még most is így érzem, ennyi bűnözővel körülvéve, ebben a szobában, egy olyan helyen, ahová magamtól sosem jöttem volna.

- Cameron - hallom a hangját egészen közelről.

- Ne Cameronozz itt nekem! - fordulok meg dühösen, aztán ököllel a mellkasára vágok, ha már mögöttem állt. - Hazudtál nekem! Végig tudtad, hogy mi van Manuellel, de mégis hallgattál! - ütöm a mellkasát, valahogy minden feszültség hirtelen kiszabadul belőlem és rá is zúdítom. - Annyi mindenen mentünk keresztül együtt és még így is elhallgattad előlem! Mégis mit gondoltál? Hogy sosem fog kiderülni? - nézek a szemébe és anélkül is tudom, hogy kimondaná, pontosan így gondolta. - Erről a másik dologról már nem is beszélve! Mi jön még, hm? Mi derül még ki, Eduardo? - kérdezem dühösen. - Hogyan bízzak benned ezek után? - ejtem le a kezeimet.

Hirtelen olyan fáradtnak érzem magam, amihez nyilván az ital is hozzájárul, de arra mindenképpen jó, hogy elmenjen a kedvem a vitatkozástól, meg úgy mindentől. Eduardo a karjába vesz és visszasétál velem az ágyhoz, majd lefektet rá. Megszabadít a zakótól, ami úgyis dörzsölte már a meztelen bőrömet, aztán ő is levetkőzik és mellém fekszik. Nem érint meg, csupán csendben fekszünk egymás mellett.

- Amikor rájöttem, hogy kicsoda Manuel - kezdi -, dühös lettem és azt hiszem, féltékeny is, mert az övé voltál és még mindig rá gondoltál, holott én azt akartam, hogy csak engem láss. És azt is rühellem, hogy az a tetű még mindig téma köztünk, pedig halott. Nem érdekel, hogy ezért most megint pipa leszel rám, Cameron. Manuel meghalt, kurvára halott - hajol fölém. - Ha nem én ölöm meg, akkor sem élt volna már sokáig. Talán még egy-két napot. Ne nézz így cicám, te akartad a meztelen igazságot - csókol meg vadul. - Ennél meztelenebb és igazabb már nem is lehetne. Nem igaz? - simítja a tenyerét a nyakamra és picit megszorítja. - Az egyetlen jó dolog, amit a te Manud tett, hogy lelépett tőled, mielőtt téged is megöltek volna miatta.

- Eduardo - nyelek egyet, ahogy a nyakam fogja.

- Már rég nem azért vagy dühös rám, mert megöltem, hanem azért, mert hallgattam róla. És mielőtt cáfolnád, hogy így van, megmondom, miért vagyok ebben biztos.

- Ugyan miért? - kérdezem kíváncsian.

- Mert okos fiú vagy, és pontosan tudod, hogy Manu meghalt volna nélkülem is, hiszen mindent összeraksz kis dög, ahogy mindig - feleli.

- Ettől még hazudtál nekem, Eduardo - hívom fel rá a figyelmét. - Hiába szépíted drogbáróm!

- És te talán nem hazudtál nekem? - kérdezi az ajkam cirógatva. - Nem akarsz Cole-ról mesélni? Arról, hogy mióta és miért hallgattál a gyanúdról vele kapcsolatban.

- Ezt nem fogod rám kenni, Eduardo! - ingatom a fejem. - Én nem hazudtam! Azért nem mondtam Cole-ról semmit, mert egészen mostanáig nem tudtam, mit titkol és nem akartam megöletni ok nélkül, mert ha szólok, akkor megölted volna és sosem derül ki, hogy mi van. És akkor megöltél volna egy... tudod, kit - morgok.

- Ne is emlékeztess rá! - szorít kicsit a nyakamra, amivel felizgat, pedig most nem akarok kívánós lenni.

- Nem hinném, hogy emlékeztetni kell rá - nézek a szemébe.

- Nem, tényleg nem kell - harapdálja a vállam, aminek majd nyoma marad. - Tudnom kell még valamit! - közli.

- Még mit? - pislogok.

- Más nem próbálkozott nálad? - kérdezi.

- Az égre, nincs más férfi, aki érdekelne! - mondom sértetten.

- Nem erre gondoltam, de jó tudni ezt is - mosolyodik el halványan. - Cole cimboráira gondoltam kiscicám!

- Ja, értem. Nem, más nem próbálkozott, Eduardo - mondom. - Megesküszöm, hogy nem. Cole is csak itt, és ő is csak azért, mert nem volt más  választása, miután sarokba szorítottam azzal, hogy ő tégla, mivel az Elenával való beszélgetés utána összeállt a kép azonnal.

- Az felmerült benned cicám, hogy Cole meg is ölhetett volna? - kérdezi morcosan.

- Nem. Mert én voltam a kulcsa hozzád. Tulajdonképpen még most is az vagyok, ha jobban megnézzük a dolgot - vonok vállat. - Van még valami kérdésed? - gúnyolódom.

- Az nincs, bízom benned - közli. - De itt és most tisztázzunk valamit! Soha többé nem akarok Manuról hallani, egyetlen szót sem! Soha! Annak vége! Megértettük egymást?

- Meg. De ugye nem hiszed, hogy megbocsátottam neked? - kérdezem csücsörítve.

- De. Azt hiszem, hogy megbocsátottál - közli magabiztosan.

- Arrogáns seggfej - morgok kevéssé meggyőzően, mert hát leplezetlenül izgalomba jövök, ahogy a nyakamról lecsúszik a keze a mellkasomra, a hasamra, aztán a lábam közé. - Ez... nem ér! - nyögök fel. - Mindig... ezt csinálod, amikor... szarban vagy - nyitom széjjelebb a lábaimat. - Aljas... szemét...

- De bejön nem igaz? - kérdezi vigyorogva. - Tetszik, vagy sem kis bestia, de az enyém vagy, akkor is, ha duzzogsz rám, meg csücsörítesz azzal a buja száddal - szívja az ajka közé az alsóajkam.

- Menj a fenébe! - feszítem meg a testem, amikor megszorítja a farkamat.

- Nem megyek sehová, ezt nagyon jól tudod - kezdi, aztán a fülemhez hajolva folytatja -, leszarom, ha mérges vagy rám, akkor is az enyém maradsz. És mivel tudom, hogy keményen kell fogni téged, kapsz egy kis emlékeztetőt tőlem, mert úgy látom, elfelejtetted, ki az úr a háznál - morogja.

Komolyan is gondolja, ezt abból tudom meg, hogy az ágy szélére ülve az ölébe hasaltat és 15 percen keresztül fenekel, amúgy rendesen, férfiasan. Kiabálok és nyöszörgök, hol kéjesen, hol dühösen, de nem is számít, a végén felizgulok, düh ide, vagy oda. Persze kibuggyant néhány könnycsepp is, mert nagyokat ütött, de ez belefér nálunk. Szeretem a leckéztetést, miután ellenszegültem, ő meg szeret leckéztetni.

- És most - emeli meg a fejem és elégedetten pillant a könnyes szemeimre -, hasznosítsuk azt a makacs szádat. Ugye tudod, mit akarok kiscicám?

Persze, hogy tudom, mit akar. Mindig tudom, mit akar, már a rezdüléseiből is. Viszont az is hozzátartozik a játékunkhoz, hogy hangosan is kimondja a parancsait, a vágyait. Megnyalom az ajkam, aztán letérdelek a szőnyegre a lábai közé. A férfiassága keményen ágaskodik az arcom előtt és én imádom, hogy ilyen nagy és formás darab. A nyelvem végigsiklik a hosszán, mielőtt bekapom és szopni kezdem. Alaposan megdolgozom a vesszőjét, amíg csepegni nem kezd, aztán felpillantok rá és az izzó tekintetét látva, így is fejezem be neki.

- Kibaszott egy szuka vagy - markol a hajamba és hátrafeszíti a fejem, hogy láthassa, amint az ajkaimat nyalogatom.

- Imádod is, hogy a tiéd vagyok nemde? - incselkedem vele.

Válasz gyanánt felránt magához és vadul csókolózni kezdünk, de a szex elmarad, inkább csak összebújunk a kádban.

- És most mit csinálunk? - kérdezem halkan. - Most, hogy tudjuk, mi van Cole-lal.

- Nem tudom. Alaposan át kell gondolnunk mindent - csókolgatja a vállamat.

- Hát szerintem csak egyetlen dolgot kell átgondolni - hunyom le a szemeimet.

- Csak egyet? És mi volna az az egy dolog kiscicám? - harapdál meg kicsit.

- Csupán az, futni hagynak-e minket Cole "barátai", miután segítettél nekik - felelem. - De én erősen kétlem, azok után, amit arról mondtál, hogy a szervezetnél sosem engednék meg az ilyesfajta bomlasztást.

- Ha jó alkut kötök velük, akkor talán mégis futni hagynak - mondja.

- És van jó alkualapod Eduardo? - fordulok meg, hogy lássam az arcát.

- Szerintem van, de fel kell még turbózni egy kicsit, hogy még erősebb legyen - feleli.

- Elmondod, mi az? - nézek a szemébe.

- Egy lista a fejesekről, a búvóhelyeikről, mindent, amit csak én tudhatok, senki más, szerintem ez mindent megér majd nekik.

- Biztos vagy benne?

- Igen, biztos vagyok benne - bólint. - Ne aggódj, mindent elintézek majd!

Nagyon utálom, amikor ezt mondja, vagy azért, mert csak megnyugtatásnak szánja, vagy azért, mert tényleg elintéz mindent és nem fog tetszeni a módszer, amivel elintézi a dolgokat.

- Akarod, hogy vége legyen? - kérdezem halkan.

A csend mélyül, elnyúlik és választ sem kapok. És most először érzem úgy, hogy még Eduardo maga sem tudja a választ az általam feltett kérdésre. Azt hiszem, rengeteg dolgot kell átgondolnia, ahogy nekem is. Egy terv nem lesz elég, ez nyilvánvaló. Kell saját terv nekem is, fel kell készülném a legrosszabb esetekre is, arra, hogy elveszítem Eduardót, mert azt nagyon kétlem, hogy engem is lecsuknának vele, ha bebukjuk a végét. Bár erre a variációra nem szívesen gondolok, nagyon nem.

- Szeretlek, Eduardo! - engedem le a törölközőt. - Annak ellenére, hogy szívem szerint megfojtanálak, még mindig.

- Hát nem enyhültél még meg? - neveti halkan.

- Nem, és jó darabig nem is fogok - közlöm, nem zavartatva magam attól, hogy ő nem mondta ki a bűvös szót.

- Pedig nem úgy szoptál, mint aki morcos - kuncogja.

- Bekaphatod - mondom morcosan, aztán befejezem a törölközést és visszamegyek a hálóba.

Elvackolok a takaró alatt és nem foglalkozom azzal, amikor bebújik mellém, aztán hozzám tapadva ő is elhelyezkedik a hátam mögött.

- Együtt csináljuk végig - súgja. - Te meg én - teszi még hozzá. - Hallottad?

- Igen, Eduardo, hallottam.

Lehunyom a szemem, a forró mellkasának simulva szép lassan ellazulok. Amikor így együtt vagyunk, mindig olyan biztonságban érzem magam, mintha nem lenne semmi gond, mintha nem vennének körül minket most is fegyveres gonosztevők, akik megölhetnének minket, ha úgy döntenének, hogy Eduardo nincs a hasznukra, vagy csak szimplán fellázadnak a rendszer ellen.

- Akkor ehhez tartsd magad! - morogja. - Az enyém vagy, oda jössz, ahová én megyek! Ne is gondolj másra!

Nem gondoltam másra, de jól esik hallani a szájából, hogy nem is engedné, hogy máshová menjek. És talán gyerekesen hangzik, de imádom, amikor ilyen birtokló, akár egy ősember. Szinte látom magam előtt, ahogy a hajamnál fogva behúz a barlangjába és lehajít a prémekre.

- Ezt vegyem fenyegetésnek? - érdeklődöm.

- Nem, ez egy ígéret kiscicám - susogja a fülembe.

Halkan nevetek egyet és megsimogatom a combját. Tényleg igaz, hogy a szerelem elveszi az ember eszét, én vagyok rá a legjobb példa. Elég csak megnézni az elmúlt heteimet, hogy miket műveltem Eduardo oldalán, hogy belezúgtam, pedig az elején csak a túlélésre játszottam, most pedig arra, hogy együtt éljük túl ezt az egészet, bármi lesz is a vége. Kényelmesen szuszogva fekszünk a sötétben, amikor eszembe jut valami.

- És mi lesz azzal, amit Elenának ígértél? - kérdezem hirtelen. - Az keresztülhúzza a számításokat nem?   


Moonlight-chan2016. 09. 06. 15:04:20#34576
Karakter: Eduardo Vargas





A sok szarság mellé már csak egy beépített ügynök hiányzott nekem. Most gondolkozhatok azon, hogyan kéne lebuktatnom a rohadékot, úgy, hogy közben semmit ne vegyen észre és persze az üzlet se lássa kárát.

Cameron arcán látom, hogy neki is ilyesmik járhatnak a fejében, mert egyre fáradtabbnak tűnik.

- Ha nem gond, én most levegőzöm egy kicsit. – áll fel hirtelen – Örültem a találkozásnak, Elena – biccent felé, aztán hozzám hajol és futólag megcsókol, mielőtt kimenne.

Nem tartom vissza, de legszívesebben utána mennék. Éppen ezért nem akarok megosztani vele mindent, mert nem akarom terhelni a gondjaimmal. Azok csak rám tartoznak, már megtanultam hogyan birkózzam meg velük, hogy utána minél több időt tölthessek a Szöszivel.

- Úgy tűnik mégsem viseli olyan jól, mint hitted. – szólal meg Elena halkan, mikor kettesben maradunk.

- Ne ítélkezz elhamarkodottan. – figyelmeztetem – Az utóbbi napokban olyasmiken ment keresztül, amin normális embereknek sosem kell. Elrabolták, bántották, fenyegették, most meg egy rakás bűnözővel van egy helyen, ahol egy percre sem érzi magát biztonságban. Mégis, hogy kellene reagálnia szerinted?

Elena hosszan felsóhajt és végre ellazítja kissé merev tartását.

- Igazad van, bocsáss meg. Néha elfelejtem milyen is lehet átlagos embernek lenni.

A Szöszi cseppet sem átlagos ember. Semmi egyszerű nincs benne és én szeretem, hogy ilyen.

- Visszatérve a tárgyra… amint visszarepülök Caliba, kerestetni fogom a nőt és persze utánanézek annak a szállítmánynak is. – mondom komoran - Még nem telt el sok idő, ha az országba érkeztek még nem hagyhatták el az átvevőhelyet.

- Rendben. – biccent – Pár nap múlva én is Caliban leszek, telefonon tarthatjuk a kapcsolatot, ha segítségre lenne szükség.

- Megoldom. – felelem egyszerűen. A saját városomban nincs szükségem segítségre, viszont… - Ugye tudod miért akartam, hogy találkozz Cameronnal?

- Igen. És ha jól sejtem, ehhez a feltételhez van kötve a segítséged is. – feleli, érdeklődőn méregetve, de az arcomról ugyan nem olvas le semmit.

Miután megegyeztünk Cameron keresésére indulok. Nem nézett ki valami jól, gondolom a szobánkban lesz, vagy esetleg Karimmal és szeretném megnyugtatni, hogy kézben tartom a helyzetet, neki nem kell aggódnia semmiért.

A kertre néző ablakon keresztül pillantom meg, amint Colelal vitatkozik, legalábbis a heves gesztikulálásból erre következtetek. Ha az az idióta megint elbaszott valamit, esküszöm kihajítom innen és még egy alapos búcsúztatást is kap tőlem bűnöző módra.

- Mi folyik itt? – szólalok meg, mikor már csak néhány lépés van közöttünk.

Cole felém kapja a fejét, majd visszanéz a sápadt Szöszire. - Azt mondta, fáj a feje, aztán megszédült.

Valóban? - Majd én gondoskodom róla. – átkarolom a derekát és visszakísérem a házba, egyenesen a közös szobánkba.

Túl sok nyomás érte mostanában, kezdetben sokkal egyszerűbbnek tűnt a helyzet, pedig én is tudtam, hogy nem tarthatom a házamba zárva, viszont szabadon sem bóklászhat, kiszolgáltatva az ellenségeim kényének-kedvének.

A szobánkban az ágyra fektetem, ő pedig azonnal lehunyja a szemeit.

- Hozzak fejfájás elleni tablettát? – kérdezem mellé ülve.

- Nem – megfogja a kezem – Sajnálom. Össze fogom szedni magam, megígérem. 

- Semmi baj, Cameron. Ez egy nagyon nehéz nap volt. 

- Sosem lesz vége, ugye? – sóhajt fel elgyötörten.

Erre a kérdésre már többször is megadtam a választ, talán inkább csak önmagától kérdezi, mégis válaszolok, nem kelthetek benne semmilyen téves elképzelést a jövőt illetően. - Soha.

- Olyan vagy. – mosolyodik el még mindig lehunyt szemmel, a kezemet szorongatva.

- Olyan ám. – szorítom meg én is – Jobban vagy? 

- Jobban. – bólint – De talán mégis kéne az a fejfájás elleni tabletta. 

- Máris hozom.

Odalent megkeresem az egyik felszolgálót és hozatom is vele a gyógyszert. Míg várok fogok egy tányért és a pultra készített meleg ételekből ráhalmozok egy jó adagnyit. Korábban azt mondta éhes és ma még nem láttam enni, talán ezért is szédült meg. Ha tele lesz a hasa, minden sokkal jobb színbe kerül majd, ebben biztos vagyok.

A tablettával és egy tálcával a kezemben nyitok be a szobába, Cameron ugyanúgy fekszik az ágyon, ahogy hagytam.

- Hoztam enni is. Mondtad, hogy éhes vagy.

- Pompás. – ül fel mosolyogva – Előbb kaja, hátha utána elmúlik a fejfájás is. 

Én is erre gondoltam, így leülök mellé és úgy döntök megvárom a beszélgetéssel míg jól nem lakik. Nem mondom, láttam már jó étvággyal enni embereket, de attól ahogy a Szöszi hümmög meg sóhajtozik rágás közben, két szempontból is megjön az étvágyam.

Az ő hibája, mert mindig olyan ellenállhatatlan.

- Tényleg igazán éhes vagy – mosolygok rá jókedvűen, mikor befejezte.

- Célzol valamire? – pislog rám ártatlanul.

Én? - Dehogy, csak kb. 3 perc alatt befaltad a csirkét, épp csak a tányért nem nyaltad ki. 

- Ó, az én drogbáróm irigykedik talán, amiért ő nem kap nyalást? – incselkedik, amit örömmel fogadok, mert láthatóan felvillanyozódott az én szexi cicám.

- Még szép! Rég kényeztettél azzal a buja száddal. Ezt erősen sérelmezem – jelentem ki. Talán estére kitalálhatnánk valamit, ha nem leszünk túl fáradtak.

Cameron elégedett vigyorral veszi magához a kaja maradékát is. - Pedig most a csirke győz.

Azt is hamar befalja az utolsó morzsáig, aztán előbújik belőle a csábítós kis dög és pillanatokon belül magával csalogat a zuhanyzóba. Nem mintha egy percig is eszembe jutna, hogy tiltakozzam, nincs is jobb délutáni kikapcsolódás, mint a kellemes meleg permet alatt csókolózni vele, szinte fölfaljuk egymást, de nem érdekel. A Szöszi közben gátlástalanul garázdálkodik a testemen, amit jóleső morranással fogadok. Kifejezetten szeretem a markolászó kezeit, pláne mikor érzékenyebb területekre tévednek. Már éppen azon vagyok, hogy kicipeljen a zuhanyzóból és rávessem magam az ágyban, mikor az az átkozott mobil megcsörren. Miért is nem némítottam le?

Bár akkor valaki úgyis kopogott volna az ajtón, szóval ennyit erről. Ezek után mondanom sem kell milyen lelkesedéssel indulok, így bárki is akar velem beszélni, alapból hátrányból indul, mert belerondított a terveimbe.

Időközben elkezdett sötétedni, mire felöltözöm és elkészülök, Cameront az erkély korlátján támaszkodva találom. Feszes fenekére egy vékony melegítő simul, a finom este szellő pedig puhán bele-belekap a hajába.

- Cameron! – mögé lépek és körülnézek odalent, hogy nem bóklászik-e erre senki - Mit csinálsz itt kint? 

- Csak gondolkodom. – válaszol.

- És min gondolkodsz?

- A titkokon.

- Miféle titkokon? – lassan közelebb hajolok hozzá, míg a haja finoman végig nem simít az arcomon. Imádom az illatát.

- Úgy általában a titkokon, azon, hogy mindent megmérgeznek és tönkretesznek. 

- És neked vannak előttem titkaid? – ölelem át a derekát.

- Nincsenek, nem is hagynád – mondja csendesen, majd megfordul, hogy a szemembe nézhessen. Valahogy túlságosan komoly, azt hittem megint csak játszik, de a tekintetében most nem csillan meg a szokásos játékosság. – És neked, Eduardo? Neked vannak előttem titkaid?

- Csak olyasmit titkolok, amit amúgy sem akarnál tudni. – adok választ, de ő nem éri be ennyivel.

- Honnan tudod, mit nem szeretnék tudni?

- Úgy hiszem, ismerlek már ennyire, Szöszi – szorítom magamhoz erősen. Ez a beszélgetés kezd nem tetszeni. Esetleg a mai nap után meggondolta volna magát? – Nem bízol bennem?

- De igen – sóhajtja, a fejét a mellkasomnak döntve – És te bízol már bennem?

Kérdéséből kihallom a nyugtalanságot, ami kicsit megdöbbent. Hogy hiheti azt, hogy nem bízom benne? Azok után mennyi minden…

A beszélgetést egy diszkrét kopogás szakítja félbe és José szól be, hogy azok a latin idióták megint összebalhéztak, én meg fejben elátkozok minden egyes szarrágót, akik nem tudtak a seggükön maradni.

A Szöszire nézek, nem akarom csak úgy itt hagyni, nem egy ilyen beszélgetés közepén, de akárhogy is nézem, ezt nem lehet két szóból letudni. A francba ezekkel az idiótákkal!

- Menj csak – húzódik el a karomból – Tudom, hogy dolgod van.

- Sietek – ígérem felindultan, majd hosszan, forrón megcsókolom, mielőtt magára hagynám.

Nagyon remélem, hogy nem egy szimpla hiszti miatt rángattak el, mert azok spanyol kölykök aztán értenek hozzá, hogy borítsák ki az embert és amilyen jó kedvembe vagyok, bokszzsáknak használnám a kezdeményezőt.

A folyosón még összefutok Colelal, akinek meghagyom, hogy egy pillanatra se hagyja magára a Szöszit. Remélem még ébren lesz, mire visszaérek, mert azt a beszélgetést még be akarom befejezni, és lehetőleg le is zárni.

 

***

 

Pár órával később sikerül csak visszaérnem, miután odalent sikeresen elcsitítottam a kedélyeket. Az én házamat ugyan senki se fogja forrófejűségből szétverni, mert ez a pár ezer négyzetméter olyan, mint Svájc: semleges terült, tök mindegy ki-kivel akaszkodott össze, majd elintézik a kapukon kívül, vagy rövidesen kiesnek a köreinkből.

A szobánkba érve sötétség fogad, először azt hiszem a Szöszi lefeküdt, míg én lent voltam, de az ágy még mindig érintetlenül fehérlik a sötétben, ezért felkapcsolom a villanyt és csak ekkor veszem észre a fotelban meztelenül ücsörgő alakot.

- Cameron! – egy szál semmiben, lazán keresztbetett lábakkal pillant rám – Ez valami új játék? – mert ha így van, eddig nagyon bejön.

- Igen, ez valami új lesz. – feleli – Azt kérdezted, bízom-e benned. És én azt mondtam igen… 

- Most arra célzol, hogy ez hirtelen megváltozott? – kérdezem, közben becsukva magam mögött az ajtót, hisz úgy tűnik, a beszélgetésünk onnan folytatódik, ahol félbeszakadt.

- Igen. 

- És miért? 

- Mert már nem tudom, ki vagy. – néz a szemembe leplezetlen kétségbeeséssel – Eduardo… Te jó ég, azt sem tudom, így hívnak-e igazából… 

- Cameron! – mi ez az egész? Mi a franc történt míg nem voltam itt?

- Nem! Most az egyszer nem hat meg, hogy így nézel rám. – csapja le a poharát az asztalra – Csak egy kérdésem van… és kérlek, most az egyszer válaszolj rá… - túr remegő ujjakkal a hajába. – Te ölted meg Manut?

A kérdését néma csend követi, a fejemben egymást tapossák a gondolatok: Hogy történhetett ez meg? Hogy jött rá? Valaki köpött neki…. Elmondjam? Vagy hazudjak? Nem, fölösleges lenne… Nem fogok hazudni neki, nem akarok több kibaszott titkot közöttünk, így egyszerűen csak kimondom. - Igen. 

Nem tudom megjósolni mi lesz most. Cameron sosem volt az a kiszámítható fajta, ki merne fogadni arra, hogy egy ilyen helyzetben hogy reagál?

A hamuszürke arca és a tágra nyílt szempár azonban tisztán mutatja, hogyan is érte a hír.

- Miért? – suttogja alig hallhatón.

Az igazat akarja és én el fogom mondani neki, de nem így, mikor egy szoba távolság választ el tőle, ezért közelebb megyek és leguggolok elé, majd óvatosan a combjára simítom a kezem.

 - Mert lopott valakitől, akitől nem kellett volna és bajba kevert engem is. Nem hagyhattam, hogy még több gondot okozzon.

- Miért nem mondtad meg? – néz rám fájdalmas tekintettel, mint akit elárultak – Tudtad, hogy mennyire bántott az eltűnése…

- Tudtam, igen, de azt akartam, hogy elfelejtsd, hogy csak rám gondolj. – válaszolom, fogva tartva a tekintetét - És azt sem akartam, hogy így nézz rám, ahogy most. Nem akartam, hogy megtudd, egy piti kis drogdíler volt, úgy gondoltam, jobban viseled, ha nem tudod meg. Cameron! – emelem meg az állát, mikor másfelé nézne – Te vetted el az aktáját a páncélszekrényemből?

- Nem. Sosem vettem el semmit tőled. 

- Akkor honnan tudtad meg? – faggatom gyanakvón, de máris egy nagyon rossz előérzetem van. Mint mikor tudod, hogy valami nagy dolog fog történni, és képtelen vagy megakadályozni. Nyomasztó balsejtelem.

- Valakitől, aki olyan, mint te, vagy amilyen te voltál – válaszol komolyan – Azt hittem, azért lettél ideges, mert egy FBI-os van köztünk, de nem ezért volt igaz? Csak féltél, hogy kitudódik a titkod… 

- Cameron, nagyon nem tetszik ez a beszélgetés.

A Szöszi közelebb hajol, érzem rajta az alkohol szagát, mikor átkarolja a nyakam és hozzám bújik. A hangja alig több suttogásnál, ahogy a fülem mellett megszólal. - Nekem sem. De valaki eljött a múltad üzenetével. 

- Ki az? – ölelem magamhoz szorosan.

Ki az a féreg, akit most azonnal meg kell ölnöm?

- Azt akarom, hogy beszélj vele, mielőtt bármit teszel. – követeli, de a szavainak nincs igazán éle, inkább csak kérés - Tartozol nekem ennyivel. Ígérd meg! 

Valóban tartozom neki, sokkal többel, mint egy tetves ígérettel.

- Rendben. Megígérem. És most mondd meg szépen, ki az, akivel beszélnem kell. – csókolok a nyakába, a következő pillanatban pedig kinyílik a szobánk ajtaja és belép rajta Cole, mintha mindvégig ott hallgatózott volna.

- Én vagyok! – jelenti be fapofával, bennem meg igen csak felmegy a pumpa.

Ha Cameron nem csimpaszkodna ragaszkodón a nyakamba, most ígéret ide vagy oda, de beverném a képét ennek az utolsó mocskos disznónak. Az vígasztal csak, hogy egyszer már megtettem és most örülök, hogy akkor nem nyírtam ki, mert így a jövőben még újra megtehetem.

- Csukd be azt a kibaszott ajtót! – morranok rá, ő pedig engedelmeskedik, bár nem nagyon megy el a közeléből.

Dühtől szikrázó szemeimet egy pillanatra sem veszem le róla, miközben lecsúsztatom magamról a zakóm és Cameron köré kanyarítom, aki fél kézzel összefogja a mellkasa előtt. A másikkal még mindig a nyakamat karolja, mintha nem bízna abban, hogy máskülönben egy helyben maradnék, és nem is téved nagyot.

- Mióta tudod? – kérdezem rezzenéstelenül a Szöszitől.

- Csak néhány órája. Nem akartam semmit eltitkolni előled, ezért mondtam el rögtön.

Még mindig Cole feszült vonásait fürkészve biccentek, majd később megbeszéljük a kettőnk dolgát, amikor nem lesznek felesleges szemtanúi a kirohanásának, mert nem számítok éppen békés csevejre.

- Ugye tudod, hogy csakis miatta élsz még? – intézem Cole felé a szavaim, aki komoran bólint egyet.

- Ezért is mondtam el előbb Cameronnak. Gondoltam így nagyobb az esély rá, hogy eljutunk a beszélgetésig.

- Csak az nem biztos, hogy a végére is érünk. – teszem hozzá sötéten – Még mindig megölhetlek, ha úgy gondolom, hogy fenyegetést jelentesz.

- Tudom, de ha így lenne, már hetekkel ezelőtt léptem volna. – érvel logikusan.

- Hacsak nem erre az alkalomra vártál, mikor egy rakás másik célszeméllyel leszek egy helyen. Jó nagy fogás lenne ez az FBI-nak. – gondolkodom hangosan.

- Jogos. – fújja ki a levegőt, de nem úgy tűnik, mint akire olyan baromira megnyugtatóan hatna – De nem az volt a célom, hogy lebuktassalak, máskülönben nem kockáztatnám most az életem azzal, hogy mindent elmondok neked.

Ez egyre jobb is jobb lesz. Kíváncsi vagyok meddig hajlandó elmenni a kis meséjével, hogy ezt megússza, és még inkább az érdekel most már, hogy mi a célja.

- Ó igen, ezzel valóban nyertél néhány értékes percet magamnak, de be kell vallanom, kezd viszketni az öklöm. – morgom, mire a Szöszi megmozdul az ölelésemben.

Nem lepődöm meg, hogy elhúzódik, inkább az a furcsa, hogy még mindig itt van. Arra számítottam, hogy kurva pipa lesz, ha megtudja, mi történt az exével, ezzel szemben viszont amint belebújik a zakómba, hogy eltakarja a meztelenségét, belém karol és felszegett állal int a testőre felé.

- Gyerünk Cole, ne játszd itt a titokzatost, mondd el, mit akarsz, ha már annyira dumálni akartál Eduardóval. – vet rá csúnya pillantást.

Cole fancsali képet vág, de nem vitatkozik vele, fölösleges is lenne.

- Mindent tudok a hat évvel ezelőtti ügyedről. – kezd bele a szemembe nézve – Rólad is kiderítettünk mindent, amit csak össze lehetett kaparni, éppen ezért vagyok most itt. A főnökeim nem tudják, mihez kezdjenek veled, senki sem tudja pontosan melyik oldalon állsz, vagy hogy még mindig az FBI ügynöke vagy-e.

Tehát ez a görény beszélt rólam a Szöszinek, még ha nem is részletekbe menően, ráadásul az expasijáról sem hallgatott.

- Ha jól értem, akkor a bizalmamba kellett volna férkőznöd és kiderítened jófiú vagyok-e még. – ezen muszáj nevetnem - Amondó vagyok, elég amatőr munkát végeztél Cole. – húzom el a számat, mert a kezdettől fogva ellenszenves volt nekem a képe.

Cole segélykérő pillantást vet Cameron felé, aki erre csak még jobban hozzám simul, jelezve, hogy rá ugyan ne számítson. Nem értem mi folyik köztük, de van egy olyan érzésem, hogy az én kiscicám mégis eltitkolt valamit előlem.

- Valamennyire csak meg kellett bíznod bennem, ha Cameron mellé osztottál be. – mondja kifürkészhetetlen arccal, mire az említett is közbeszól.

- Ne legyenek illúzióid Cole. Eduardo már rég kihajított volna, ha nem kérem, hogy maradhass. – emlékezteti felhúzott szemöldökkel. – Tudtam, hogy valamiben mesterkedsz, csak arra nem jöttem rá miben.

Ez még nekem is új, és ha belegondolok, hogy Cameron sosem nem bízott benne, legszívesebben most rögtön elfenekelném, amiért ilyen veszélynek tette ki magát, de ami késik, nem múlik.

- Ezért még számolunk, Szöszi. – morgom a füléhez hajolva, majd visszafordulok Cole felé – Még mindig nem győztél meg miért ne nyírjalak ki.

- Rengeteg okot mondhatnék, de talán a legmeggyőzőbb az, hogy Anderson küldött és nem lenne boldog, ha az új csapata is úgy végezné, mint az előző. – mosolyodik el keserűen.

Rögtön elárasztanak az emlékek a név hallatán, amikre jó ideje igyekszem nem gondolni. Íme egy példa arra, hogy a kibaszott múltat sosem lehet csak úgy magunk mögött hagyni. Valami idióta mindig bekavar, pedig jól tudom, hogy…

- Anderson hallott. Találj ki valami jobbat.

- Nem halt meg. – jelenti ki bosszantóan magabiztosan, ami engem is elbizonytalanít, de természetesen nem mutatom ki.

Cameron viszont elég közel áll hozzám, hogy érezze a megfeszülő izmaim és érdeklődve néz fel rám. – Ki az az Anderson?

- Hat évvel ezelőtt ő volt az FBI igazgatója. – válaszolom, de a tekintetem nem szakítom el Coleétól – Mikor felfedezték a csapatom rejtekhelyét, egy rajtaütés során felrobbantották őket, az igazgatót meg lelőtték Atlantában. Meghalt.

- Nem, nem halt meg. – ellenkezik Cole – Valóban lelőtték, de sikerült megmenteniük, teljesen titokban átszállítani egy az ügynökség által fenntartott biztonságos házba, de a lövés miatt kómába esett. Az agyi funkciói normálisak voltak, tehát volt remény arra, hogy magához tér. Nyilván nem kell mondanom, hogy mi történt, ha tudomást szereztem rólad.

- Vagyis a fickó magához tért a kómából? – csodálkozik el Cameron, és bevallom én sem hiszek a fülemnek.

Ha nem tudnám, hogy máshonnan nem szerezhetett tudomást rólam, azt hinném hazudik. Képtelenség. Az egész sztori az.  

- Igen, úgy másfél évvel ezelőtt magához tért, de hónapokba telt, mire minden emléke visszatért, a rehabilitáció pedig még tovább tartott. Közben tudomására jutott, hogy te életben vagy, így mindent elmondott rólad az igazgatótanácsnak. Mivel ő az egyetlen, aki akkor ismert téged, amint kielégítő volt az állapota, rábíztak, hogy készítsen fel arra, hogy a közeledbe férkőzhessek.

- Még ha el is hiszem, amit mondasz, még mindig itt a nagybetűs kérdés: Mi a francért leplezted le magad? – szegezem neki a kérdést.

Ennek nincs semmi értelme.

- Nem így akartam. – sóhajt fel lemondón.

- Ami azt illeti, úgy egy órája megpróbált rábeszélni, hogy puhatolózzak nálad. – mosolyog rám a Szöszi és hozzám hajolva finoman megcsókol – Ahhoz képest, hogy ügynök, eléggé későn jött rá, hogy nálam rossz ajtón kopogtat.

Viszonzom a mosolyát, bár még mindig sejtem, hogy ez csak műsor és nem marad ennyiben ez az egész. Szorosan átkarolom a kis dögöt, majd visszafordulok a rendkívül bosszús Cole felé, akinek a feje szabályosan elvörösödött a méregtől.

- Rossz ajtón? – sziszegi – Mért szerinted normális az, hogy ha valakit elrabol és megerőszakol egy gengszter, ne akarjon megszökni az első adandó alkalommal? Azt hittem csak megjátszod, nem gondoltam volna, hogy önként és dalolva a szeretője lettél!

Elengedem Cameront, aki ezt hagyja is és egy szempillantás alatt Cole előtt termet. Még pislogni sincs ideje a kis mocsoknak, mikor az öklöm találkozik a pofájával. A feje az ajtónak csapódik az ütés erejétől, de még szerencsésnek mondhatja magát, amiért nem törtem be az orrát.

- Most jól figyel arra, amit mondok. – ragadom meg az ingjét és magamhoz rántom, hogy szinte összeér az orrunk, majd halkan és érthetően adom a tudtára – Már csak azért is meg kellene hogy öljelek, amiért fel akartad őt használni ellenem, de jól jegyezd meg szarházi: Soha nem erőszakoltam meg! Megértetted? – a válla ismét az ajtónak csapódik, ahogy taszítok rajta egyet – Meg?!

- Igen, a picsába, engedj már el!

- Helyes. – halálos nyugalommal ellépek tőle, az arcomra visszatér a hűvös mosoly, ahogy végigmérem. – Talán elhittem volna a történetedet, ami már annyira abszurd, hogy akár igaz is lehet, de nem. Ha Tomas Anderson még élne, biztos nem egy ilyen amatőrt küldött volna erre a munkára.

Cameronra pillantok, hogy szavak nélkül közöljem vele a döntést. Nem tudom ki ez a fickó, talán érdemes lenne kiszedni belőle, honnan tud rólam, de nem kockáztathatom meg, hogy bárki tudomást szerezzen a múltamról, rajtunk kívül. Ezt saját kezűleg kell intéznem, de semmiképpen sem a Szöszi előtt. Látott már épp elég halált.

A bal kezemben ott a pisztoly, amit dulakodás közben vettem el Coletól és rá is szegezem, mire a szemei rémülten villannak rám, majd Cameronra.

- Kifelé, indulás! – bökök az ajtó felé, de nem mozdul.

- Igazat mondok a fenébe is! Anderson küldött ide, azt mondták azért esett rám a választás, mert nem régóta vagyok csak ügynök, könnyebben alkalmazkodom új helyzethez és még mindig életben vagyok vagy nem? – ordít rám – Nem pazarolhatott éveket a kiképzésemre, nem volt rá idő!

- Eduardo… szerintem igazat mond. – lép mellém komoran a Szöszi.

Némán figyelem Colet. Természetesen nem bízom benne. Ha azt remélte a régi főnököm említésére majd a hitelt adok a szavainak, hát tévedett, de most elbizonytalanodtam. Sosem vontam kétségbe Cameron megérzéseit és neki már kezdetektől fogva gyanús volt Cole. Ha most azt mondja, szerinte igazat mond, ráadásul én sem vagyok benne biztos, hogy hazudik… ha megölöm, és kiderül, hogy igazat mondott és tényleg a jófiúk közé tartozik… de ha nem ölöm meg és beköp az ellenségeimnek… francba!

- Azt mondod Anderson képzett ki? – kérdezem végül higgadtan, de a pisztolyt nem eresztem le.

- Ő volt. Mindent ő mondott el rólad és Kolumbiáról. – bólint nagyot nyelve.

- Szóval mindent elmesélt rólam… - gondolkodom el, majd ismét ránézek – Mondj valami olyat, amit csak mi ketten tudhattunk, senki más. Ha valóban beszélt neked rólam, akkor tudnod kell ezt-azt. Ez az utolsó esélyed.

Hosszú feszült másodpercek következnek. A tekintete ide-oda röppen a szobában.

Utálom az ilyet. Sokkal egyszerűbb, mikor tényleges okom van kiiktatni valakit, akinél még csak fel sem merül a gyanú, hogy ügynök lenne. Bár nem hullatnék könnyeket Cole után, de nem is élvezném a dolgot. Annyira még én se süllyedtem mélyre…

- A pénzcsipesz! – kiált fel hirtelen, szinte látom az arcán a megkönnyebbülést, pedig még nem is mondtam semmit – Mikor befejeződött a kiképzésed, kaptál Andersontól egy arany pénzcsipeszt. Azt mondta minden dél-amerikai strici ilyennel villog, ha nincs, nem veszik be, hogy közéjük tartozol. – vigyorodik el.

Leengedem a fegyvert.

- A kis rohadék tényleg beszélt Andersonnal. – mondom fáradt sóhajt hallatva. Basszus…

- Ez most akkor jó vagy sem? – tűnődik el a Szöszi.

- Gőzöm sincs. - Cole azt mondta, a felettesei tudni akarják, melyik oldalon állok. Olyasmire keresik a választ, amire még én magam sem tudom. Egyszerűen soha nem merült fel még a lehetősége sem annak, hogy fény derül a kilétemre, azok után amit a túlélésért tettem. És még most is úgy gondolom, hogy a helyemről csak egy jól irányzott golyó mozdíthat el. – Volt már rá példa, hogy az iroda alkut kötött bűnözőkkel.

- Nem vagy bűnöző. – szól közbe Cole - Abból amit hallottam, az FBI egyik legjobb beépülő ügynöke volt.

- A hízelgés nem javít a helyzeteden.

- Kösz, de nem szokásom benyalni senkinek. Csak a tényeket közlöm.

- A tény az, hogy évek óta semmi közöm nincs az igazságszolgáltatáshoz, hacsak nem a sajátomról van szó, ami kurvára nem tetszene a cimboráidnak. – közlöm határozottan. Azt hiszi nem ismerem már jól a rendszert? – Eszükbe sem jutna újra együtt dolgozni velem, az jelentősen lerontaná a szervezet morálját. Az, hogy mégis itt vagy, csak annyit jelent, hogy akarnak tőlem valamit és történetesen tudom is mi az.

Cole fintorogva tapogatja meg az állát. Az állkapcsa a helyén maradt, de holnapra szépen be fog lilulni az tuti.

- Hát, azt nem kötötték az orromra.

Ez jó! Mit is vártak? Hogy majd nosztalgikus hangulatba kerülök és jófiú módjára mindent megadok, amit csak akarnak? Erre nagyon rábaszott, akárki is találta ki.

- Egyenlőre nem öllek meg, majd később meglátom, mihez kezdek veled, de addig is nem hagyhatod el a szobád. – figyelmeztetem, miközben előveszem a telefonom és szólok Josénak, hogy jöjjön fel ide.

- Gondold át mit teszel. Talán itt van rá a lehetőség, hogy megszabadulj a bűnöző szereptől. – mutat rá alattomosan, de én se ma jöttem le a falvédőről.

- Ki mondta, hogy meg akarok szabadulni tőle? – húzom fel a szemöldököm gúnyos mosollyal, majd mikor José belép, utasítom, hogy vigye az egyik üres vendégszobába és állítson őröket az ajtó és az ablak elé. Ha megpróbálja elhagyni a szobát, lelőhetik.

Amint az ajtó záródik mögöttük Cameron felé fordulok. A színészi képességeiről már milliószor meggyőződhettem. Most, hogy kettesben maradtunk ismét visszatért közénk a korábbi feszültség, csakis Cole miatt tett úgy, mintha minden rendben lenne közöttünk.

- Kérdezz csak.

- És az igazat fogod mondani? – billenti oldalra a fejét.

- Azt, bár még mindig nem tetszik, hogy ebbe is belekeveredsz. – sóhajtom – Értsd meg Szöszi, soha nem hazudtam neked, egyszerűen fölösleges kockázat lett volna elmondani olyasmit, amire semmi esély nem volt, hogy valaha fény derül.

- Azt mondtad bízol bennem, akkor hagy döntsem már el én mi az, amit tudni akarok és mit nem! – veti le magát az ágyra, dühösen szikrázó szemekkel bámulva rám, miközben kényelmesen elhelyezkedik a háttámlának dőlve, formás lábait elnyújtva maga előtt. – Kezdjük is rögtön az elején, mert még mindig nem tiszta, hogy hogy jutottál el idáig az érme másik oldaláról?

Ha ez ilyen egyszerű volna… Érzem a közelgő fejfájást, de csak megnyomkodom a halántékom és átgondolom hol is kezdjem.

- Hét évvel ezelőtt keresett meg az ügynökség a melóval. Már többször beépültem kisebb városi bandákba, hogy lebuktassak néhány kisstílű dílert, így jól ismertem a szervezet működését, nem okozott gondot eljátszani a szerepem. Az FBI-nak pont egy ilyen külsősre volt szüksége a terveikhez, mert szorított az idő. Az egyik besúgójuk adott nekik egy fülest valami nagy balhéról, erre egy sor teszt után bevettek a buliba. – elkezdek járkálni, így valahogy könnyebb felidézni mindazt, amit akkor régen volt – Az egész néhány hétnek indult, de olyan eredményes volt a kémkedés, hogy újabb és újabb megbízást kaptam. Két év után eljutottam odáig, hogy a Medellini kartell vezetőjének jobb keze lettem. Senki nem gyanakodott rám, de sajnos mint mindig, valaki köpött az FBI-tól.

- Hogyhogy nem öltek meg? – fűzi össze a karjait a maga előtt.

- Mint mondtam a főnök maradéktalanul megbízott bennem, fel sem merült, hogy én vagyok az ügynök. Ehelyett egy másik fickó szívta meg, akire már régóta gyanakodtak. – mondom, miközben a hideg gyűlölet újra visszakúszik a mellkasomba, pont mint évekkel ezelőtt, mikor a nagyfőnök büszkén mesélte, hogy leszámolt az összes zavaró tényezővel – A házat ahonnan a műveletet irányították, egyszerűen felrobbantották. Mind a nyolc ügynök meghalt, aki benne volt, az összes irat, felvétel, bizonyíték, minden megsemmisült. Egyedül Anderson igazgató maradt életben. Egyikünk se számított rá, hogy a drogbárónak Atlantáig is elér a keze. Két nappal a merénylet előtt még utasított, hogy szedjek össze minden információt, amit megtudok szerezni és induljak vissza a központba. Aztán a hírekből tudtam meg, hogy lelőtték.

Felnézek a Szöszire, majd leülök az ágy végébe és szórakozottan a bokájára simítom a tenyerem. Nem húzódik el, meg sem mozdul.

- Miért nem mentél vissza az FBI-hoz?

- Sok minden közrejátszott. – felelem elgondolkodva – A főnök Caliba küldött, ha akkor megpróbálok lelépni, rögtön leleplezem magam és megölnek. Nehéz lett volna elhagynom Kolumbiát, ráadásul az akció szigorúan titkos volt, a csoporton kívül úgy tudom, senki más nem tudott róla és ott volt még a tégla is, aki elárulta a társaim. Kicsit elborult az agyam, asszem.

- Mit történt? – kérdi halkan.

- A drogbárónak volt egy unokaöccse. Egy idióta kis görény, utálták egymást, a srác magának akarta a hatalmat, nem volt nehéz manipulálni. Rávettem, hogy ölje meg a nagybátyját, mert ha látják, hogy ő az erősebb, majd mindenki mellé áll, a kis görény meg persze elhitte. Lelőtte, a főnök testőrei meg őt lőttél le, így megint csak az én malmomra hajtották a vizet. Megfizettem a szarrágóknak a barátaimért, de ezután sem lett volna könnyebb visszatérni az életemhez. - mesélem, végig Cameronra figyelve. Nem tudom mire számítsak, hisz már látta a legrosszabb oldalamat is, mégis itt van, még ha dühös is most.

- Tehát maradtál és átvetted az irányítást. – tippel, én pedig csak bólintok.

- Nem volt olyan egyszerű, mint kimondva, de én voltam a főnök jobb keze, akkorra már megvolt a hírem is, nem nagyon mertek velem ujjat húzni. Szépen sorjában átszerveztem mindent, ahogy nekem tetszett. Elhiheted, semmi kedvem nem volt kinyiffanni, csak azért hogy odahaza tegyenek egy szép kis hazafias zászlót a koporsómra. – nevetek fel – Annál jobban szeretek élni cicám, még így is. Most meg főleg. – simítok végig a lábszárán, majd a kezem megállapodik a térdén.

Miatta egészen más megvilágításba került minden. Eddig csak a túlélés és a hatalom számított, most ezek mellé beférkőzött az is, hogy biztonságban akarom őt tudni, és ez most koránt sincs meg.

Legalábbis, még nincs meg. De ha rajtam múlik, bármilyen eszközzel el fogom érni.

 

 


Sasha2016. 05. 29. 21:35:51#34352
Karakter: Cameron Jonville
Megjegyzés: Moon-chanomnak


 Szeretkezünk. A szó legszorosabb értelmében, szeretkezünk. Eduardo gyengéd és figyelmes, lágyan, könnyedén szereti a testem. Minden porcikámnak külön figyelmet szentel, nem hagy kis semmit, mintha tudná, hogy most hatalmas szükségem van a figyelmességre és szeretgetésre. Szeretem, ahogy megérint, ahogy ölel, ahogy ebben a gyengédségében is nyilvánvalóvá teszi, hogy az övé vagyok mindenestől. A mi kapcsolatunk ettől teljes, ő birtokolni akar, én pedig azt, hogy birtokoljon. Mástól nem tűrném, de tőle kiprovokálnám, ha magától nem hajtana az uralma alá. Csakhogy Eduardo pontosan úgy és azt teszi, amit kívánok tőle. Ő minden, amire vágytam… Minden. Ezért égek el a karjai közt újra és újra. 
Roppant hálás vagyok, amiért a szobában vacsorázunk szeretkezés után. Valahogy semmi kedvem nem lett volna lemenni és mutogatni magam a lentieknek, lesz még rá alkalmam bőven a következő napokban. Így most kiélvezem a pihenést, visszabújok a köntösömbe és elnyúlva az ágyon falatozom a könnyű vacsit. Persze csipegetés közben sem kerül el a figyelmemet, hogy Eduardo le sem veszi a szemeit a lábamról. Kedveskedem neki egy kicsit és az oldalamra fordulok, hogy jobban lásson mindent, ami csak izgatja. Kicsit „Piroska és a Farkas”-os a szituáció, így óhatatlanul eszembe jutnak bizonyos mondatok. „Eduardo miért olyan nagy szemed? Hogy jobban lássalak! Eduardo, miért olyan nagy a szád? Hogy jobban kinyalhassalak! Eduardo, miért olyan nagy a farkad!” Erre persze több válaszom is van. „Hogy jól betömhessem vele a buja szádat!” Kuncogni volna kedvem, de a hely és az idő sem alkalmas erre. Talán majd otthon mesélek neki Piroskáról meg a nagy, lompos Farkasról. Tetszeni fog neki a mesém, úgy hiszem. 
- Az a sok fejes nem bánja, hogy feléjük sem nézel? – kíváncsiskodom egy falat sajtot és olívabogyót nyújtva felé. 
- Az üzlet miatt jöttek, nincs szükség bájcsevejre – veszi el a falatkát. – És ha tudnák, mit nézek… - húzza végig a tenyerét a térdemtől a fenekemig -, … megértenék. 
Kuncogva bújok hozzá, szeretem, amikor rajtam tartja a kezét, meg mását is. 
- Jobb is, ha nem tudják, mit nézek – suttogom. – Ha holnap idegesítenek majd a bámészkodók, arra fogok gondolni, te vagy az egyetlen, aki tudja, mi van a ruhám alatt.
- Na, és mi lesz a ruhád alatt, Szöszi? – vonja fel a szemöldökét nem is leplezve a kíváncsiságát. 
Lassan, ráérősen simítom meg a nyakát az ajkaimmal, aztán belebúgom a választ a fülébe:
- Minden, ami a tiéd, Eduardo.
Belemarkol a hajamba, hátrahúzza a fejem, így tanulmányozza a szemérmes mosolyt, amit felöltöttem, hiszen úgy tetszett neki, amikor adtam az ártatlan szépséget. 
- Ne is te lennél Cicus, ha nem tudnád a megfelelő választ – súgja az ajkaimra. 
A válasz megfelelősége nem érdekel, egyszerűen csak így érzem, így gondolom. És ami a legfontosabb, így van. Mindenem az övé, mindenem. És már nem bánom, hogy ezt ő is pontosan tudja. 
 
 
*
 
 
Délutánig nem hagyom el a lakosztályunkat. Igazság szerint, itt érzem magam a legnagyobb biztonságban. Igen, tudom, butaság, hiszen ez a hely hemzseg a bűnözőktől, de szívesen áltatom magam vele, hogy itt nem eshet bajom. Mégis feszült vagyok, amikor eljön az ideje annak, hogy készülődni kezdjek a fellépésemre, mert én csak így hívom a dolgot. Eljátszom, amit kell, hogy minden rendben legyen, és ne hozzam szégyenbe Eduardót. Nagyjából el tudom képzelni, mit gondolnak rólam, és hiába mondogatom magamnak, hogy nem számít, azért valahol a szívem mélyén kissé zavar, hogy kurvának néznek, de nem mutatom, nem engedhetem meg magamnak, hogy fogást találjanak rajtam. Szűk, fekete nadrágot húzok, ami kiemeli a lábaimat és a csípőmet, főleg a finom övvel, a krémszínű ing a bőrömre vonja a figyelmet, a lánc a nyakamban pedig az arcomra. De ezzel még nem vagyok elégedett, felkapok egy fényes, vörös mellényt is, mert ha már bikák közé megyek, legyen, ami kiveri náluk a biztosítékot. 
Ahogy lefelé sétálok a lépcsőn Eduardót keresi a tekintetem és csak akkor nyugszom meg, amikor megtalálom. Engem néz, csak engem és ettől erősnek, különlegesnek érzem magam. Magabiztosan sétálok felé, és igen, tudatában vagyok annak, hogy mindenki engem néz, hallom, hogy néhányan beszélnek és annak dacára, hogy nem tökéletes spanyolom, de a hanglejtésből megvan, hogy éppen lekurváznak. Leszarom, egyenesen Eduardóhoz megyek és megállok előtte. Jól esik, hogy azonnal átkarolja a derekamat nyilvánvalóvá téve a helyem mindenki számára. 
- Az a célod, hogy mindenkit elcsábíts kiscicám? – érdeklődik halkan.
- Csupán az, hogy bizonyos drogbáró elégedett legyen – simítok fel a karján közelebb simulva. 
- Elégedett, ebben biztos vagyok – szorítja meg a csípőm, de gondosan tanulmányozza az arcomat. – Jól vagy?
- Én vagyok a fő látványosság, de azt hiszem, tudom kezelni – vonok vállat. 
Igazából tényleg így van, teszem, amit kell, ahogy kell és az arcom sem rezzen közben. Mindig is túlélő voltam, megtanultam, hogy gyorsan kell alkalmazkodnom a kialakult helyzetekhez. Kolumbia csak még inkább megtanított rá, hogy akár pillanatok alatt vegyem fel a ritmust a túlélésem érdekében. Nem egyszerű, de már gyorsan megy, nagyon gyorsan. Eduardo bemutat néhány alaknak, akik leplezetlen kíváncsisággal viseltetnek a személyem iránt, de elbűvölő vagyok, pontosan tudom, hogyan kell kezelnem őket, bár nagyon fárasztó házigazdának lenni olyasvalaki mellett, mint Eduardo. Figyelek akkor is, amikor az üzletről beszél, de nem szólok egy szót sem, nem azért, mert nincs véleményem, egyszerűen csak nem osztom meg a drogbárómon kívül senkivel. Unalmas és nem is élvezem, de kicsit feldobódom, amikor megpillantom Zaid al Farant és a kis szeretőjét, Karimot. 
- Hello! Rég találkoztunk! – vigyorog Karim, és jó látni, hogy tényleg örül nekem. Na, igen! Ő az egyetlen, aki pontosan tudja, ilyen érzés egy férfi szeretőjének lenni, aki olyan pozícióban van, amilyenben. 
- Legalább ezer éve! – mosolygok rá őszinte kedvességgel. 
- Megiszunk valamit? – kérdezi Karim a kerti bárpult felé intve, én meg Eduardóra nézek.
- Csak ne menj messzire, Cicám – kéri, de mindketten tudjuk, hogy Cole soha többé nem veszít szem elől. 
- Igenis, Főnök! – vigyorgok, majd megszorítom a karját és sietek Karimhoz.
Hamarosan kint sétálunk már az udvaron egy-egy koktéllal a kezünkben. Nagyon jó őt újra látni és beszélgetni vele, bár a téma nem túl vidám és feleleveníti a régi emlékeket, amelyek fájnak még mindig, pedig azt hittem, hogy már túl vagyok rajtuk. Ahogy Karimmal beszélgetek, rá kell jönnöm, hogy talán sosem leszek túl rajta. Persze nem beszélem el a múltamat Karimnak, nem tartozik rá, megtanultam, hogy minden kiejtett szó visszaüthet a későbbiekben, inkább csak hallgatom őt. Azt hiszem, inkább erre van szüksége, mintsem arra, hogy fecsegjek. Nyilván ő sem tudja kivel megbeszélni ezeket a dolgokat, ahogy nekem sincs senki más, mégsem adom ki magam. Nem azért, mert nem kedvelem Karimot, azért, mert nem bízom senkiben, csak Eduardóban, bár vele kapcsolatban is vannak néha fenntartásaim, de bármi van is, összetartozunk. Én így gondolom. Nem is tudom, mennyi ideig dumálunk így, a fekete Porsche-nak dőlve, de nyilván régóta, mert egyszer csak meghallom Eduardo torokköszörülését. 
- Valami baj van? – vesz alaposan szemügyre. 
- Nincs, csak beszélgettünk, ne aggódj – mosolygok, de azért van ebben a mosolyban valami szomorúság is. 
- Én azt hiszem, visszamegyek, kezdek megéhezni – áll fel Karim és rám mosolyog, majd Eduardóra néz. – Nem tudod véletlenül, merre van Zaid? 
- Elől, a szökőkútnál láttam. Ha gondolod, Cole odakísér – inti oda a testőrömet. 
- Oké, kösz – mondja Karim és elindul Cole nyomában.
Eduardo megint engem figyel, közelebb lép hozzám, picit megsimítja az arcom, hogy a szemébe nézzek. 
- Mondd el, mi a gond, miért vagy így letörve?
- Csak beszélgettünk – bújok hozzá.
- Azt hittem, örülsz majd a társaságnak Cicám, de nekem nem úgy tűnik, hogy élveznéd – simogatja meg a hátam. 
- Tudtad, hogy Zaidot meg akarta ölni az apja azért, mert meleg? – morgok. 
- Hallottam róla, hogy nem mehet vissza a hazájába, különben megölik, igen – biccenti. – Az idősebb al Faran muszlim és az országában hatalmas szégyen, majdhogynem halálos bűn a homoszexualitás. Persze, ha kiderül. 
- Mert a drogterjesztés rendben van a vallás szerint, mi? – kérdezem gúnyosan. 
- Szöszi, elmondanád végre mi bajod? 
Nem tudom, hogyan is fogalmazhatnám meg, hiszen azt az ominózus alkalmat leszámítva, amikor elköltöztetett, nem beszéltünk a családomról.
- Csak eszembe jutott az apám, meg az, ahogy kidobott otthonról. Már rég volt, igazából nem is gondolok rájuk – sóhajtok halkan. – Néha úgy érzem, jobb is így, mert nem kell rejtegetnem semmit, meg szégyenkezni amiatt, amilyen vagyok, de azért szar érzés, ha a saját apád egy mocskos buzinak tart.
Nem szól semmit, csak átkarol és magához szorít, nem is kell több, ennyi pont elég.
- Te úgy vagy tökéletes, ahogy vagy, Szöszi. Apád elmehet a picsába, ő az, aki veszített veled, nem te. Megértetted? – emeli meg az állam.
Halványan elmosolyodom, nagyon jól esik, amit mondott, mert tudom, pontosan így is gondolja. Meg is hálálom egy csókkal, de csap rövidkével.  Itt, ahol bárki megjelenhet, nem szívesen tenném védtelenné magunkat másokkal szemben.
- Szerintem is, bocsi – sóhajtok fel. – Csak, ahogy Karim mesélt, túlságosan elgondolkodtam. 
- Akkor ne gondolkodj többet. Bármikor visszamehetsz a szobánkba és kényeztetheted magad jakuzziban – ajánlja és kihallom a hangjából, hogy szívesen velem tartana egy kis összebújásra, vagy akár többre is. 
- És hagyjalak egyedül a piranhák között? – húzom fel a szemöldököm.  
- Itt én vagyok a tápláléklánc csúcsán, kiscica – vigyorog magabiztosan. 
- Nem gondolod úgy, hogy túl sokan vannak?
- Elbírok velük, hidd el – csúsztatja a tarkómra a kezét, tudja, hogy imádom ezt, mert ellazít, ő pedig szeret hozzámérni. 
- Tudod, szerintem csak régen voltam nagy társaságban, elszoktam tőle – vonok vállat, aztán mosolyogva kibontakozom az öleléséből és a kocsit veszem szemügyre. – Emlékszel még arra az éjszakára? – simítom meg a kocsi tetejét.
- Ó, igen! Nehéz is lenne elfelejteni, hogy felpörögtél a sebességtől – hajol a fülemhez, úgy suttog tovább -, vagy, hogy milyen érzékien táncoltál. Aztán meg nem engedted, hogy megcsókoljalak. Vagy, amikor bátran a képembe vágtad, mit gondolsz rólam és bevallottad, hogy kívánsz. Cicuska, az egy felejthetetlen éjszaka volt!
Kuncogva szorítom meg a kezét, ő pedig nem is engedi el, hanem a nyakamba hajol, beszívja az illatom, belecsókol a bőrömbe. Felsóhajtok, így a biztonságunk érdekében inkább elenged, mielőtt elveszítjük a fejünket. 
- Visszamegyünk? – nézek rá csillogó szemekkel. 
- Még beszélnem kell valakivel, és azt akarom, hogy te is ott legyél – közli.
- Miért fontos, hogy ott legyek? – kérdezem gyanakodva. 
- Majd megtudod, de szeretnélek előbb bemutatni neki – néz rám komolyan. – Rendben van, Szöszi?
- Rendben, drogbáróm, de utána keressünk valami kaját, mert éhes vagyok – egyezem bele.
Mielőtt elindulunk befelé, még megnézem magamnak a fekete dögöt, aztán követem Eduardót a házba, aztán az irodájába megyünk, ahol két idegen pasas várakozik Joséval. 
- A kisasszony odabent várja Főnök – közli savanyú képet vágva José. 
- Ő az, akivel meg kéne ismerkednem? – lesek az ajtó felé.
- Igen, gyere – terel befelé. 
Bent egy nő ücsörög a kanapén és egy könyvet lapozgat, de amint meglát minket, félre is teszi és feláll.
- Elena, ő itt Cameron, akiről nyilván hallottál már – tér azonnal a lényegre Eduardo.
Mielőtt bármelyikünk megszólalna, alaposan felmérjük egymást. 
- Hallottam, méghozzá sokat és csupa szaftosat – biccent a nő, majd közelebb lép és a kezét nyújtja. – Örülök, hogy megismerhetlek, Elena Rizzo vagyok. 
- Cameron Johnvill – rázom meg a kezét. 
Valami nem stimmel ezzel az Elenával, mert úgy ül a kanapén, mint aki karót nyelt. Merev és hideg, van benne valami zavaró, bár nem bántott semmivel, mégsem szimpatizálok vele elsőre. 
- A tárgyra térek – kezdi el végül a nő. – Az öcsém bajban van, és csak te segíthetsz rajta. Apám nagyon hálás lenne, ha a kapcsolataiddal meg tudnád oldani a helyzetet, mielőtt komoly tragédia történne. 
- Azt mondtad, az öcsédet kis híján halálra verték – mondja Eduardo. – Ismerem őt, és legalább egy nehézkategóriás bokszoló kellene hozzá, hogy kiüsse. Mi történt?
A nő rám néz, teljesen nyilvánvaló, hogy nem akar előttem beszélni, mert ő sem tart többre Eduardo cicájánál. 
- Nem fogom továbbadni, amit hallok, ha ettől tartasz. Eduardo mellett állok és a hajammal ellentétben az agyam nem szőke – közlöm enyhén fintorogva. 
- Bocsáss meg, nem akartalak figyelmen kívül hagyni, vagy megsérteni – kér elnézést Elena. – Természetesen megbízható vagy, ha itt lehetsz, csak nem voltam biztos benne, mennyire vagy beavatva a kényesebb ügyekbe.
- Elena, Cameron nem fog kiborulni attól, amit mondasz, hidd el nekem – közli Eduardo megszorítva a térdem.  – Kibírt már egyet, s mást.
Elena biztosít a sajnálatáról, aztán belekezd a történetbe az öccséről meg a menyasszonyáról, aki eltűnt, miután az öccsét eszméletlenre verték. Mesél arról, mennyit keresték Elist, de elakadtak bizonyos Andres Chazennél, aki emberkereskedéssel foglalkozik. A gyomrom görcsbe rándul a név hallatán, miatta van minden szar az életemben, és most megint visszatér, hogy gyötörjön. Mindhárman tudjuk, hogy Andres meghalt, Eduardo pedig állítja, hogy Caliba nem hoztak lányokat, mert arról tudna, de Elena erősködik, hogy vannak még Chazennek összekötői, akik segítenek az embercsempészetben, amíg a drogüzlet be nem indul. Ezután, hogy bizonyítsa az igazát, két fényképet vesz elő, amitől megfagy az ereimben a vér. Miért kell a múltnak újra és újra visszatérnie? 
- Marco – mondom a képet nézve. 
- Igen, ő. És persze az a kurva – nézi a drogbáróm is képeket. 
- Ismeritek őket? – firtatja türelmetlenül Elena. 
- Marco halott – közlöm érzelemmentes hangon, hiszen ez a tény. 
- És a nő? – kérdezi csalódottan Elena.
- A nő eltűnt, miután lelepleztük és megszereztük tőle a szállítmányt. Nem volt okom kerestetni, hát futni hagytam – közli Eduardo. 
- Egy ostoba ribanc állna az egész mögött? Valahogy ezt kétlem… - vélekedik Elena. 
- Nézd, Elena – szakítja félbe a drogbáróm -, a jó kapcsolatunkra való tekintettel segítek megtalálni az öcséd menyasszonyát, figyeltetni fogok minden kikötőt és átvevőhelyet, de hogy ki áll emögött, az már nem az én dolgom. Bőven elég, ha sikerül előkerítenem a lányt. 
- Rendben, köszönöm. A többiről majd gondoskodunk – mondja komoran, amiből tudom, hogy mindenkinek, aki bene volt, csúnya vége lesz. – Cserébe egy érdekes információval szolgálhatok. Van egy belső emberünk az FBI-nál. A szerepe nem lényeges, de nagyon ügyesen tör fel titkos kormányzati aktákat és titkosított ügyekről szóló dokumentumokat. 
- Miről van szó? – kérdez rá Eduardo pazarul titkolva az érzéseit. 
- Biztos forrásból tudjuk, hogy valaki megpróbál beépülni a kartelledbe. Sajnos nem tudjuk ki és mikor, az lehet, hogy már meg is tette, de valami szupertitkos akcióról lehet szó, mert nagyon homályos az egész. Se egy fotó, se egy név, vagy elcsípett kódolt üzenet volt, ami az FBI igazgatójához érkezett be. 
- De ez lehetetlen nem? – kérdezem idegesen. – Mindenkinek utána nézel, basszus, még az anyakönyvi kivonatát is meg tudod szerezni! Hogy tudna egy zsaru…
- Nyugodj meg, Szöszi! – szorít a térdemre a drogbáróm. – Igazad van, mindenkinek ellenőrzöm a hátterét, viszont tudom, hogy van egy szint. Léteznek kiskapuk, amit a helyiek nem tudnának használni, de az FBI felső köreibe tartozóknak már megvannak a megfelelő forrásaik. 
- Ez azt jelenti, hogy egy FBI-os fickó van a közelünkben és épp azon szorgoskodik, hogy bizonyítékot szedjen össze ellened? – nézek Eduardóra titkolatlan feszültséggel, ő meg csak sóhajt egyet. 
- Nagyon úgy néz ki, Szöszi! Mostantól piszok óvatosnak kell lennünk, senkinek egy árva szót se semmiről, amíg el nem kapom a rohadékot!  - adja parancsba komoran. 
Mintha mondani kéne! Mintha magamtól nem tudnám, hogy kussolni kell ebben a témában! Persze tudom, hogy nem akar vele rosszat, tudom, hogy a biztonságunk miatt teszi. Teljesen elmegy a kedvem mindentől. Már az is nagyon nagy gond, hogy a múlt állandóan bekopogtat, és akkor most még egy FBI-os miatt is ehetjük a kefét. 
- Ha nem gond, én most levegőzöm egy kicsit – állok fel hirtelen. – Tele lett a fejem a sok információval. – Örültem a találkozásnak, Elena – biccentek felé, aztán odahajolok és megcsókolom a drogbárómat.
Kisétálok az ajtón, Cole pedig azonnal a nyomomba szegődik, mint egy hű pincsikutya. Az agyam zúg, lüktet a fejem, kész öröm, amikor a szabad levegőre érek, és kicsit megnyugtat a kellemesen hűvös idő. Kell jó néhány perc, amíg megkönnyebbül az agyam, de abban sincs semmi köszönet, amikor tisztulni kezdenek a gondolataim, mert újra és újra Cole-ra siklik a tekintetem. 
- Hogy találtál meg, Cole? – kérdezem. – És ne merj hazudni! – figyelmeztetem.
- Egy nyomkövetővel – feleli kelletlenül. 
- Nyomkövetővel – ismétlem, aztán elfordulok és megdörzsölöm a halántékomat, mert a gondolataim száguldani kezdenek nem kicsit. 
- Cameron! – jön közelebb Cole. – Cameron! 
Sokáig nem válaszolok, csak hagyom, hogy összeálljon a fejemben a kép, a rohadtul nem tetszetős kép. Ökölbe szorított kezekkel fordulok Cole felé.
- Te! – szűröm a fogaim közt. – Te vagy az! 
- Micsoda? Miről beszélsz? – kérdezi idegesen. 
- Végre összeállt a kirakós! – nézek a szemébe. – Te vagy a tégla… kibaszott FBI-os! 
- Cameron! – jön közelebb és megfogja a karomat. – Hülyeségeket beszélsz! 
- Nem! – közlöm fojtott hangon. – Pontosan tudom, mit beszélek. Hagytad, hogy elraboljanak, mert az szolgálta az érdekeidet, vagy inkább mondjam többes számban? Az érdekeiteket – nézek mélyen a szemébe. - Már ebből gondolhattam volna, hogy mi a gáz, ha más miatt nem is, de a nyomkövető miatt mindenképpen, csak elsiklottam felette, amikor Eduardo mesélte, mert sokkos állapotban voltam. 
- Elég már! – szűri a fogai közt. – Meg akarsz öletni?
- Egyetlen okot mondj rá, miért ne tegyem! Gyerünk, Cole! – sürgetem. 
- Mert Eduardo is közénk tartozik, illetve régen közénk tartozott, és mert tudok valamit, amit ő nem mondott el neked – közli. 
Lehunyom a szemem, ez már tényleg túl sok. Cole nincs abban a helyzetben, hogy hazudhasson, tehát igazat mond, biztos, hogy igazat. Nem! Ennyire nem lehet komplikált a helyzet, de tudom, hogy mégis az. 
- Mi folyik itt? – hallom Eduardo hangját.
- Azt mondta, fáj a feje, aztán megszédült – feleli helyettem Cole és hallom a hangján, mennyire reménykedik benne, hogy nem árulom el.
- Majd én gondoskodom róla – jön oda Eduardo és átölelve a derekam a ház felé indulunk.
Nem tiltakozom, nem ellenkezem vele, csak hagyom, hogy felkísérjen a szobánkba. Engedem, hogy lefektessen az ágyra, aztán lehunyom a szemeimet. 
- Hozzak fejfájás elleni tablettát? – kérdezi Eduardo leülve mellém. 
- Nem – fogom meg a kezét. – Sajnálom. Össze fogom szedni magam, megígérem. 
- Semmi baj, Cameron – nyugtat. – Ez egy nagyon nehéz nap volt. 
- Sosem lesz vége, ugye? – kérdezem sóhajtva. 
- Soha – feleli egyenesen. 
- Olyan vagy – mosolyodom el és megszorítom a kezét. 
- Olyan ám – szorítja meg ő is a kezem. – Jobban vagy? 
- Jobban – bólintok. – De talán mégis kéne az a fejfájás elleni tabletta. 
- Máris hozom – ígéri.
Kicsit megkönnyebbülök, amikor kimegy, mert így van néhány percem összekapni magam. Már az is sokkolt, hogy Cole FBI-os, de az, hogy Eduardo is, az totálisan kikészített. A kegyelemdöfés pedig azt volt, amikor Cole bejelentette, tud valamiről, amit Eduardo titkol előlem. Ez valahogy jobban fáj, mint az a tény, hogy a drogbáróm egy FBI-os. El sem tudom képzelni, mit titkolhat előttem, mert hiába győzködtem magam arról, hogy Eduardo semmit sem titkol előlem, a szívem mélyén érzem, hogy sok mindent nem tudok még, amit pedig kellene. Még azt sem tudom, mit tegyek a hirtelen rám szakad információk tükrében. Ha szólok Eduardónak habozás nélkül megöli Cole-t, ebben biztos vagyok. Ha nem szólok neki és Cole lebukik, az Isten sem mossa le rólam, hogy tudtam róla, azt Eduardo sosem bocsátja meg nekem. Azon nem is akarok gondolkodni, mi lesz majd, ha megtudom, mit titkol előttem Eduardo. Mit nem adnék egy teljesen átlagos, nyugalmas, unalmas napért, amikor nem csinálunk semmit, de tényleg semmit. Hallom, hogy nyílik az ajtó, de fel sem nézek, már az illatából tudom, Eduardo az, az én Eduardóm. 
- Hoztam enni is – jelenti be. – Mondtad, hogy éhes vagy.
- Pompás – ülök fel mosolyogva. – Előbb kaja, hátha utána elmúlik a fejfájás is. 
Tényleg iszonyatosan éhes vagyok, de ez akkor tudatosul bennem igazán, amikor az első falat sajtos-tejfölös csirkét bekapom.
- Tényleg igazán éhes vagy – mosolyog Eduardo.
- Célzol valamire? – érdeklődöm pislogva.
- Dehogy, csak kb. 3 perc alatt befaltad a csirkét, épp csak a tányért nem nyaltad ki. 
- Ó, az én drogbáróm irigykedik talán, amiért ő nem kap nyalást? – évődöm.
- Még szép! Rég kényeztettél azzal a buja száddal. Ezt erősen sérelmezem – közli, de a szeme játékosan csillog.
- Pedig most a csirke győz – rakom meg újra a tányéromat.
Gyorsan eltűntetem a kaját, aztán ráveszem Eduardót egy kis közös zuhanyozásra. Csókolózunk, de nem csak úgy tessék-lássék, hanem szenvedélyesen, mélyen és folyamatosan. El sem válunk egymás ajkaitól, de nekem ez nem elég, simogatom, fogdosom, mert legalább annyira a magaménak érzem őt, mint ő engem. Megmarkolom a fenekét, megkarmolászom a combjait, benyúlok a lába közé és a királyi szerszámáról is méretet veszek magamnak, nem először. Ezúttal kedves, teljesen átadja magát nekem, hagyja, hogy azt tegyek, amihez csak kedvem van. Szívesen fojtatnám az ágyban, de a drogbárómat telefonon hívják, így felkapok egy vékonyka melegítőt és kimegyek az erkélyre. Kellemesen fújdogál a szél, simogatja a testem, amikor felülök a korlátra. A csillagok nagyon szépek innen, de nem igazán kötnek le, teljesen máshol járnak a gondolataim. Olyan nehéz, nem tudom, hogyan döntsek helyesen, nem tudom, mit tegyek. Ez olyan frusztráló!
- Cameron! – hallom a hátam mögül Eduardo hangját. – Mit csinálsz itt kint? 
- Csak gondolkodom – felelem.
- És min gondolkodsz?
- A titkokon – bámulok bele a sötétbe.
- Miféle titkokon? – hallom már a fülemnél a hangját.
- Úgy általában a titkokon, azon, hogy mindent megmérgeznek és tönkretesznek. 
- És neked vannak előttem titkaid? – öleli át a derekamat.
- Nincsenek, nem is hagynád – felelem halkan, aztán megfordulok a karjaiban és felnézek a viharszín, ezüstszürke szemekbe. – És neked, Eduardo? Neked vannak előttem titkaid? – teszem fel a nagy kérdést.
- Csak olyasmit titkolok, amit amúgy sem akarnál tudni – feleli a szemembe nézve.
- Honnan tudod, mit nem szeretnék tudni? – érdeklődöm.
- Úgy hiszem, ismerlek már ennyire, Szöszi – szorít magához szinte durván. – Nem bízol bennem?
- De igen – döntöm a fejem a mellkasának. – És te bízol már bennem? – kérdezem suttogva, hiszen tartok a választól. 
Nehezen szedem a levegőt, amíg arra várok, hogy feleljen, de aztán nem kerül rá sor, mert kopogtatnak, aztán José szól, hogy van egy kis gond a spanyolokkal. Hosszan nézi az arcom, mintha arra várna, hogy rábólintsak. 
- Menj csak – bontakozom ki a karjából. – Tudom, hogy dolgod van.
- Sietek – ígéri és forrón megcsókol, mielőtt magamra hagy. 
De nem maradok sokáig egyedül, mert hamarosan kopogtatnak, és már csatlakozik is hozzám Cole. 
- Eduardo azt mondta, egy pillanatra sem hagyhatlak magadra – közli.
- És még véletlenül sem tiltakoztál igaz? – kérdezem gúnyosan. 
- Nem. Eszembe sem jutott. Beszélnünk kell – feleli. 
- Nem akarok most beszélni veled – sóhajtok. 
- De igen, beszélni fogunk, most, mert nem lesz már rá sok időnk – közli. 
- Mit akarsz, Cole? – nézek rá. – Mit akarsz még tőlem?
- Hogy segíts nekem. Eduardo valamikor közénk tartozott, tudnom kell, hogy így van-e még – mondja. 
- Kérdezd meg tőle – vonok vállat. – Ez nem az én bajom. 
- Cameron, kérlek… - mondja halkan.
Most először látom rajta, hogy nem olyan magabiztos, hogy fáradt és talán fél is. A hajamba túrva leülök az egyik fotelbe. 
- Azt ugye érzed, hogy ez mennyire gáz? Hogy itt vagyunk ahol és éppen arról készülünk beszélgetni, hogy Eduardo FBI-os volt valamikor…
- Nekem mondod? Minden kibaszott percben a szaros életemmel játszom. Tudtam, hogy durva lesz, de erre nem számítottam… Nem gondoltam, hogy Eduardo ilyen magas pozícióban lesz, és ilyen megközelíthetetlenül… Aztán még itt vagy te is… Rád végképp nem számítottam… Mindent felborít, hogy Eduardo így érez irántad… És igen gondoltam rá, hogy beszélek vele, de az első mondatom után megölne, meg sem hallgatna. Kell, hogy segíts nekem, hogy közvetíts, hogy beszélhessek vele. 
- Tudod, hogy Eduardo nem bocsátja meg, ha titkolózom előtte, vagy ne adj Isten, hazudok neki – ingatom a fejem. 
- Miért? Ő is hazudik neked nemde? – vág az elevenembe a kérdésével. 
- Mire célzol? – szűröm a fogaim között. 
- Az eltűnt barátodra, Manura – feleli, bennem pedig megáll az ütő.
- Mit tudsz te Manuról? – szorulnak ökölbe a kezeim.
- Pontosan ugyanazt, amit a drogbáród is – közli. – Hogy meghalt és éppen Eduardo ölte meg. Tudom, most azt fogod mondani, nem hiszel nekem, hogy csak kitalálom, mert meg akarlak győzni róla, hogy segíts nekem. Hát kérdezd meg tőle, ha simán rákérdezel, neked nem fogja letagadni – áll fel. – Most körülnézek a szoba körül, gondolkodj csak! 
Ezzel a végszóval hagy magamra a hirtelen feltámadt fájdalmammal, a gyötrő gondolataimmal, a tehetetlenség átkozott érzésével. Mindig, amikor már azt hiszem, nem jöhet sokkal rosszabb, kiderül, hogy tévedek. Fáradt vagyok, kimerít az állandó készenlét, a feszültség, hogy nincs egy nyugodt pillanatom sem. Felállok, majd a fürdőbe megyek, újra letusolok, aztán fogok egy üveg piát, egy poharat és pucéran leülök az egyik fotelbe miután leoltottam a lámpákat. Nem tudom, mennyi idő múlva ér vissza a drogbáróm, de addigra már lecsúszott vagy három pohár a piából. 
- Cameron! – mondja meglepetten Eduardo, amikor felkapcsolja a villanyt és megpillant. – Ez valami új játék? – csillan fel aztán a szeme a meztelenségem láttán. 
- Igen, ez valami új lesz – felelem. – Azt kérdezted, bízom-e benned. És én azt mondtam igen… 
- Most arra célzol, hogy ez hirtelen megváltozott? – kérdezi becsukva az ajtót. 
- Igen – adom meg a választ. 
- És miért? 
- Mert már nem tudom, ki vagy – nézek a szemébe. – Eduardo… Te jó ég, azt sem tudom, így hívnak-e igazából… 
- Cameron! – sötétül el a tekintete. 
- Nem! Most az egyszer nem hat meg, hogy így nézel rám – csapom az asztalra a poharat, hogy kilöttyen belőle az ital. – Csak egy kérdésem van… és kérlek, most az egyszer válaszolj rá… - túrok a hajamba. – Te ölted meg Manut?
A kérdésem ott lebeg a levegőben, mint egy vergődő madár, arra várva, hogy valaki megkegyelmezzen neki. 
- Igen. 
Csak így simán egyszerűen. Igen. Ennyi. Egy halál csak ennyi, egyetlen fájdalmas szóval elintézve. 
- Miért? – suttogom. 
Inkább tudom, mint érzem, vagy látom, hogy odajön hozzám és leguggol elém. Kicsivel később megérzem a tenyereit a combomon. 
- Mert lopott valakitől, akitől nem kellett volna és bajba kevert engem is. Nem hagyhattam, hogy még több gondot okozzon – cirógat.
- Miért nem mondtad meg? – nézek rá, nem is tudom tagadni, hogy szomorú vagyok és fáj. – Tudtad, hogy mennyire bántott az eltűnése…
- Tudtam, igen, de azt akartam, hogy elfelejtsd, hogy csak rám gondolj. És azt sem akartam, hogy így nézz rám, ahogy most. Nem akartam, hogy megtudd, egy piti kis drogdíler volt, úgy gondoltam, jobban viseled, ha nem tudod meg. Cameron! – emeli meg a fejem. – Te vetted el az aktáját a páncélszekrényemből? – kérdez rá.
- Nem – nézek a szemébe. – Sosem vettem el semmit tőled. 
- Akkor honnan tudtad meg? – faggat. 
- Valakitől, aki olyan, mint te, vagy amilyen te voltál – válaszolok egyenesen. – Azt hittem, azért lettél ideges, mert egy FBI-os van köztünk, de nem ezért volt igaz? Csak féltél, hogy kitudódik a titkod… 
- Cameron, nagyon nem tetszik ez a beszélgetés – közli. 
- Nekem sem – hajolok előre a füléhez és átkarolom a nyakát. – De valaki eljött a múltad üzenetével. 
- Ki az? – ölel magához. 
- Azt akarom, hogy beszélj vele, mielőtt bármit teszel. Tartozol nekem ennyivel – súgom a fülébe. – Ígérd meg! 
- Rendben. Megígérem. És most mondd meg szépen, ki az, akivel beszélnem kell – csókol a nyakamba. 
- Én vagyok! – hallom az ajtó felől Cole hangját. 
 


Szerkesztve Sasha által @ 2016. 05. 30. 08:27:19


Moonlight-chan2016. 03. 16. 17:26:46#34099
Karakter: Eduardo Vargas





Cameron délután ér csak vissza, mikor már épp hívni akartam, mert a kiszámíthatatlan útiterv miatt még ma el kellene utaznunk. A helikoptert épp most ellenőrzik, hogy minden rendben van-e a felszálláshoz, a testőrök nagy része pedig már a fővárosban teszi meg a kellő előkészületeket a fontos ügyfelek érkezésére.

Mélyet szívok a szivaromból, miközben átlapozom a vendéglistát. Lesznek szép számmal olyanok, akikkel viszonylag jó a kapcsolatom és olyanok is, akikkel pusztán a pénz fűz össze, de amúgy soha a legkisebb kapcsolatot sem keresném velük.

A Szöszi széles mozdulattal tárja ki az ajtót maga előtt, ragyogó mosollyal nézve rám a küszöbön állva - Nincs is imponálóbb látvány, mint egy hatalmas, szivarozó hím.

- De van – mosolyodom el én is -, ha a cicája is az ölében ül dorombolva – magamhoz intem, elégedetten legeltetve rajta a szemem. Nem tudom megunni a formás kis dög látványát.

- És minden nagy hím ilyen parancsolgatós? – sétál felém, incselkedve ringatva azt a bűnre csábító csípőjét.

- Csak azok, akiknek engedetlen Cicájuk van. – húzom az ölembe, végigsimítva a szexis fenekén.

- Nem vagyok engedetlen – simul a mellkasomhoz.

- Nem? – túrok bele a hajába – Nekem más emlékeim vannak erről.

- Jó… időnként szoktam rosszalkodni – ismeri el duzzogva, mire még szélesebbé válik a mosolyom – De csak időnként…

- Időnként? – ha számon tartanám, hányszor szegült már ellent nekem, valószínűleg rekordot döntene vele – Nekem úgy rémlik, nagyon rossz kiscica vagy.

- Kiscica? – vonja fel a szemöldökét – Ahhoz képest eléggé szereted, ha játszom és rosszalkodom veled.

- Mert úgy tanulják meg a kiscicák, mi a módi, ha játszanak a nagymacskákkal – közlöm nyugodtan, elvégre ő nagyon is ráérzett a dologra.

- Valóban? – néz a szemembe merészen – Ha így gondolod, akkor ez a kiscica, nem játszik többé a gombolyagjaiddal – lecsúsztatja a kezét a mellkasomon, majd határozottan rám markol a nadrágon keresztül.

A vágy azonnal belenyilall a farkamba, legszívesebben most rögtön leteperném és megdugnám azt az imádnivaló száját, majd rögtön utána a szexi seggével folytatnám, ha nem szorítana az idő.

- Ne most húzz fel, Cicus! – morgom a szájába – Kurvára ne most!

Megcsókolom, vadul, éhesen, pont úgy ahogy a magamévá akarom tenni.

- Azt… hiszem, ezzel a figyelmeztetéssel… már elkéstél… - kapkod levegő után.

- Mert neked mindig rosszalkodni kell, Cameron! – szorítom magamhoz – Mindig! – még egy utolsó csókot nyomok a nyakára – Indulnunk kell. A helikopter már vár! Te meg arra készülsz, hogy elvedd az eszem! – kétség kívül sikerült is neki, mert eddig senki sem fordított még így ki önmagamból. Mióta fontosabb nekem az ő biztonsága és öröme, mint a saját kemény falakból felépített világom?

- Bocsánat! Nem tudtam, hogy már ma indulunk. – nyögdécsel, visszaterelve a figyelmem a jelenre, majd gyorsan kicsusszan a karjaim közül – Sajnálom, igazán, Eduardo! – hátrál az ajtó felé – Kiengesztellek majd! – ígéri, aztán már el is tűnik a szemem elől.

A tenyerembe simítom a homlokom, míg veszek pár mély, nyugtató lélegzetet és a hamutálcán füstölgő szivarra bámulok. Ha tényleg a biztonsága lenne az elsődleges szempont, jó messzire elküldeném innen, távol tőlem és nem épp egy olyan helyre készülnék őt vinni, ahová ha belép, nincs visszaút. Vagy már most sincs neki? És nekem? Akarnám még egyáltalán, hogy legyen, vagy már semmi sem lenne ugyanolyan nélküle?

Olyan biztosan nem lenne, mint most. Az elmúlt hetek fényében a Cameron előtti idő lényegtelennek tűnik. Akkor úgy hittem mindenem megvan, most mégis tudom, hogy ha elveszíteném, semmim sem lenne. Semmim, csak egy hazugságokkal és színjátékkal teli élet, játék a hatalomért és a túlélésért. Élvezem a hatalmat? Igen, az nem kétséges. De ha választanom kellene a hatalmam és Cameron között… őt választanám, gondolkodás nélkül.

 

Csomagolás közben csatlakozom hozzá, jókat vigyorogva a sanda pillantásain, mintha csak azt mérné fel, neheztelek-e rá, amiért felizgatott, majd pedig szépen lelépett. Egy jó vaskos bőröndöt pakol be, de ha tízet hozna se lenne egy szavam sem, mert minden egyes öltözékében megcsodálhatom és nagyon is kedvemre való az ízlése.

Már majdnem készen vagyok, mikor észreveszem, hogy félrevonul, majd óvatosan sunnyogva körülöttem bepakol valamit… ami szintén be van csomagolva, így nem látom mi az.

- Mit rejtegetsz előlem, Szöszi?

- Titok – közli hanyagul, mire mögé lépve magam felé fordítom, szigorúan a szemébe nézve.

- Előttem nem lehetnek titkaid, Cameron.

- De igen, nagy hím, ilyen titkaim igenis lehetnek. – tol el magától – Menj pakolni, te mondtad, hogy már indulni kell! – hesseget el.

Összehúzom a szemem, de nem vitatkozom vele, annál sokkal jobb megoldással szolgálhatok ezért. - Este számolunk a mai viselkedésedért. – figyelmeztetem, majd befejezem a pakolást és gondosan lezárom a bőröndöm. Már előre várom az estét, amikor az én makacs kiscicám a kezeim alatt fog dorombolni.

 

A helikopterről egy magángépre szállunk át, ahol a Szöszi pillanatokon belül kidől. Én olvasással ütöm el az időt, élvezem, hogy Cameron a vállamra dőlve szuszog, egy kicsit még én is elálmosodom tőle, de mikor leszállunk, már teljesen éber vagyok. Ellenőrzöm mindkét pisztolyom, hogy a megfelelő helyen legyenek, ha szükségem lenne rájuk, majd leszállunk a gépről. A kifutópályán jó pár testőr vár ránk, ahogy végignézek rajtuk látok ismerős és ismeretlen arcokat is, de szinte mindig van néhány újonc a bandában, ez elkerülhetetlen.

- Várj, fent hagytam a napszemüvegem. – szólal meg Cameron, majd visszaszalad a gépre – Már itt is vagyok, Eduardo! – lengeti meg a szemüvegét a testőrök pedig zavartan kissé értetlenül „csodálják” a jelenlétét.

Rezzenéstelen arccal figyelem a reakcióikat, még sosem hoztam magammal senkit semmilyen üzleti útra, főleg nem olyasvalakit, aki ilyen… felszabadultan viselkedett volna a társaságomban. Nem mellesleg pedig Cameron… nos Cameron. Szőke haja érzékien kócos, hosszú lábaira farmer simul, kiemelve formás fenekét, a felsője pedig csak sejteti milyen csodás alakja van, de épp eléggé csábító ahhoz, hogy egy homofób seggfej is rajta felejtse a szemét.

- Hát ez isteni, mindig be akartam vonulni, mint egy díva! – lépdel le a lépcsőn, majd belém karol – Jó bevonulás volt mi? – kérdez halkan.

- Persze azonnal magadra vonod mindenki figyelmét. – mosolyodom el, a kezem birtoklón a csípőjére simítva – De tőled nem is vártam mást.

Az embereim tekintetének kereszttüzében sem jön zavarba, én pedig büszke vagyok, mert Ő az enyém. Egy pillanatig elgondolkodom, hogy talán féltékenységet kellene éreznem, amiért mások is megbámulják, mégsem érzek semmi ilyesmit, csakis a birtoklás ősi ösztönét. Mert tudom, hogy a minket követő férfiak egyike sem lenne elég Cameronnak.

A villában szintén a figyelem középpontjában van, ahogy mindketten. Ezekkel az emberekkel évente párszor találkozom csak, főleg üzleti ügyekben, de tudom, hogy az informátoraik mindenről beszámolnak nekik, ahogy arról is, hogy a kolumbiai drogbáró eltette láb alól a szeretője elrablóit, de előtte még sorban megkínozta őket. Ez az, amit szándékosan elterjesztettem, hogy legyen mihez tartaniuk magukat.

Egyenesen a szobámba vezetem, ahol már mindent előkészítettek az érkezésünkre.

- Lehet, hogy illúzióromboló vagyok, de kicsit féltem az imént. – simul hozzám Cameron, miután becsukódott mögöttünk az ajtó.

- Helyes! Legalább résen leszel és rendben van az önvédelmi ösztönöd. – markolok a fenekébe – De ügyesen kezelted. – magabiztos és erős volt a sok kutató szempár előtt is.

- Nem sok választásom volt. – kapaszkodik belém még jobban – Komolyan ezekkel a fickókkal töltünk majd négy napot?

- Igen, velük. De meg sem próbálnak majd bántani, nyugodj meg. Mindenki tudja, hogy az én párom vagy, így is bánnak majd veled.

- Miért aggaszt ez jobban, mintha nem így lenne? – kérdezi aggódva.

- Mert okos vagy, Szöszikém – felelem mosolyogva – Néha túlságosan is.

- Mintha zavarna. – dönti a fejét a mellkasomra. Igen, ő is tudja, hogy tetszik, hogy a szépség mellé ész is párosult. Jut eszembe…

- Megvetted, amit kértem? – simogatom meg a fenekét.

- Nincs még korán a pucérkodáshoz? – néz fel rám érdeklődve.

- Szemérmes lettél Cicusom? – az elég érdekes lenne - Attól félsz, hogy valaki ránk nyit?

- Igen, attól.

- Ha bezárnám az ajtót, nyugodtabb lennél? – nevetek fel, természetesen amúgy is megtettem volna, de eddig eszembe sem jutott, hogy zavarná, ha más is meztelenül látná. Mindig is elég… hm, szabados? Szemérmetlen?

- Hallom ám, hogy vigyorogsz rajtam – csap rá a mellkasomra.

- Nem, éppen kuncogok – javítom ki finoman, mire duzzogva lép el tőlem, egy furcsa morgás-fújás kíséretében. - Most tényleg olyan vagy, mint egy kiscica. Pont úgy fújsz!

Fellendíti a középső ujját, majd tényleg olyan hangot ad ki, mint egy dühös cicus, mire még inkább vigyorognom kell. Imádom, mikor morcos, még ha csak a játék kedvvért is, de mindig felizgatnak a vadítóan szikrázó szemei.

A háta mögé ólálkodom, finoman átölelve a derekát. - Na, fújsz még, Cameron?  

- Tudod, hogy nem – dünnyög halkan.

- Akkor menj szépen és vedd fel a köntöst. – súgom a fülébe. Alig várom már, hogy lássam mit választott.

- Kanos drogbáró.

- Nos, egy kiscicának számolnia kell azzal, hogy fizetnie kell, ha szemet vet egy kandúr gombolyagjára – suttogom.

- Jelzem, hogy a kandúr veszettül kínálgatta a flancos gombolyagjait – vágja rá, továbbra is makacsul kitartva, de kezdek türelmetlen lenni, mert ha ennyire kéreti magát, akkor biztos, hogy valami észvesztően szexis cuccot választott.

- Menj öltözni kiscica! – csapok a fenekére, ő pedig lassan elhúzódik.

- Öntelt diktátor – morogja, csábító léptekkel a fürdőbe vonulva.

Addig is, míg várakozok megszabadulok a zakómtól és a nyakkendőmtől, majd szépen lassan a többi ruhámtól is, mindent egy szék karjára terítve, csak az alsónadrág marad rajtam. Türelmetlen vagyok, ő pedig mintha sejtené ezt, még inkább megvárat, amivel duplán felcsigázza az érdeklődésem. Mi a franc tart ilyen sokáig?

Mikor meghallom a hajszárító zúgását legszívesebben berontanék a fürdőbe, de azzal a saját szórakozásom tenném tönkre, elvégre éppen azon munkálkodik, hogy tökéletesen nézzen ki.

Az ajtót már kulcsra zártam, a pisztolyaimat is elhelyeztem, egyet az éjjeliszekrényre a másikat az ágy alá, a mobilomat pedig lenémítottam. Most nem akarom, hogy bárki is zavarjon. Lassan eljutok a tűrőképességem határáig, ekkor viszont halkan kinyílik a fürdőszoba ajtaja, és ahogy rápillantok, mintha addig visszatartottam volna a levegőt úgy sóhajtok fel a látványra. Combközépig érő, krémes fehér árnyalatú köntös, ami hihetetlenül jól áll neki. Ha lehet még csábítóbbá teszi a bőrét, hogy kedvem támad végignyalni az egész testét, s mikor az arcára pillantok…

- Cameron! – félénk pillantás, szégyenlős mosoly…

- Azt mondtad, lassan vetkőztetsz le – hátrál egy lépést a fal felé, de rögvest felé mozdulok, szinte fújtatva a vágytól.

- Cameron! – kis dög… Máskor nevetnék rajta, hogy milyen jól színészkedik, de most semmi kedvem nevetni, most csak meg akarom csókol, mindenhol… Beleharapni abba a puha barackszínű szájába, majd hosszan szeretkezni vele, míg az egész teste bele nem remeg a gyönyörbe.

- Igen, így hívnak – néz rám ártatlanul, a hajával babrálva.

- Ó, kiscica – lépek oda, mohón magamhoz húzva. Isteni illata van…

- Azt mondtad, olyan selyem köntöst vegyek, ami megy a bőrömhöz – ér hozzám finoman, az ujjai helyén pedig halvány bizsergés árad szét a bőröm alatt.

- És te ügyesen teljesítetted. – dicsérem meg.

- Csak a te kedvedért – feleli halkan.

- Még szép, hogy az én kedvemért. – megölnék bárkit, aki hozzá merészel érni!

Lesimítom a válláról a köntöst, szinte hozzá sem kell érnem, a finom anyag egyszerűen lecsusszan a puha bőréről, hogy szabad utat engedjen az ajkaimnak. Ráérősen csókolom és fedezem fel a testét, kiélvezve minden pillanatát. Azt is szeretem mikor vadul egymásnak esünk, de kényeztetni is éppen annyira imádom, hogy tudja tényleg fontos nekem. Az elmúlt napok fényében meg főleg szükségét érzem annak, hogy gyengédségben részesítsem. Lassan szeretkezem vele, fogva tartva a sötéten örvénylő pillantását, még akkor is mikor a gyönyör végigborzongatja a testét, és megremeg a karjaimban. Nem számít hol vagyunk, nem számít mikor, ha kettesben vagyunk, akkor csakis ő létezik, és remélem soha többé nem kell megkérdőjeleznie a saját fontosságát.

 

A vacsoránkat a szobánkba hozatom, a vendégekről már gondoskodtam, így azok akik ma érkeztek kényelmes szobákat kaptak és szobalányok lesik minden kívánságukat. Az alkudozás csak holnap kezdődik.

Cameron visszavette a köntösét és kényelmesen elnyúlva falatozik az ágyon. Annyira nem fárasztottuk le egymást, hogy máris lefeküdjünk, én pedig örömmel legeltetem rajta a szemem, főleg a köntös alól kilógó hosszú combokon. Észrevéve az érdeklődésem az oldalára gördül, hogy semmi se akadályozzon a nézelődésben.

- Az a sok fejes nem bánja, hogy feléjük se nézel? – kérdezi, felém nyújtva egy pálcára szúrt olíva bogyót és egy kocka sajtot.

- Az üzlet miatt jöttek, nincs szükség bájcsevejre. – válaszolom, majd elveszem tőle a felém nyújtott falatnyi ennivalót – És ha tudnák mit nézek… - simítom végig a térdétől a fenekéig - … megértenék.

Kuncogva, macska módjára közelebb kúszik, hogy a nyakamat átkarolva simuljon hozzám.

- Jobb is, ha nem tudják mit nézel. – suttogja halvány mosollyal – Ha holnap idegesítenek majd a bámészkodók, arra fogok gondolni, hogy te vagy az egyetlen, aki tudja mi van a ruhám alatt.

- Na és, mi lesz a ruhád alatt, Szöszi? – húzom fel a szemöldököm.

A nyakamhoz hajol, finoman megcirógatva a szájával mielőtt a fülembe suttogna. – Minden, ami a tiéd Eduardo.

Felmordulva markolok a hajába, hátrahúzva a fejét, hogy lássam az arcán szétterülő szemérmes mosolyt. Ártatlan arcot vágva néz a szemembe, úgy tűnik tetszett neki, ahogy korábban hatott rám ezzel és most is nagyon izgatónak találom, pedig az ártatlankák nem az eseteim.

- Nem is te lennél Cicus, ha nem tudnád a megfelelő választ. – duruzsolom az ajkaira két csók között, majd mikor képesek vagyunk elszakadni egymástól, befejezzük a vacsorát.

 

***

 

Délutánra a villa parkolója szinte megtelik. Limuzinok, méregdrága sportkocsik és terepjárók, attól függően mik a gazdájuk igényei. Egy kocsi sok mindent elárul a tulajdonosáról, de ezeket itt többnyire már ismerem, még ha csak hírből is.

Ahogy végignézek az összegyűlteken, újra magamra öltöm a hűvös, könyörtelen drogbáró szerepét, amit cseppet sem esik nehezemre megtennem. Ennyi idő után már minden nehézség nélkül vagyok önmagam, a tucatnyi maffiózó és bűnöző között.

José az irodám előtt várakozik, míg előkészítek néhány iratot. Feszülten figyel arra, hogy minden a legnagyobb rendben legyen, s mikor kilépek az ajtón a nyomomba szegődne, de egy intéssel maradásra késztetem.

- Nincs szükségem testőrre, csak tartsd szemmel a bajkeverőket! – utasítom, miközben körbenézek az említetteket szemügyre véve, de akit igazán keresek, azt sehol sem látom – Hol van Cameron?

- Még nem jött le Főnök. Cole vele van, ő fogja idekísérni, ha elkészült. – válaszol.

Biccentek felé, majd megigazítva a zakóm elvegyülök a vendégeim között. Nem kell bemutatkoznom senkinek, az üzlettársaim ismernek, velük váltok pár szót, mielőtt sor kerülne a tárgyalásokra. Sokkal lazábban viszonyulnak a pénz kérdéséhez, miután lecsúszott pár pohárka pezsgő a torkukon, hát miért is fognám vissza őket?

Néhány új arc is jelen van, - spanyolok, mint megtudom - ők először bemutatkoznak, szépen körülményesen felvezetve miért is jöttek és ki küldte őket. Komoly képpel hallgatom végig őket, látszik, hogy még nem ismernek, másképp nem vesztegetnék a szót arra, hogy hangsúlyozzák a főnökük hatalmát és befolyását, mintha meg akarnának félemlíteni. Jó vicc.

Ha ettől remélnek kedvezőbb ajánlatot, hát kurvára csalódni fognak és még a bokályukat is megüthetik, ha túl sokat jár a szájuk.

- Engem nem is üdvözölsz?

Megfordulok, halványan elmosolyodva az elegáns kosztümöt viselő nő láttán. Elena Rizzo.

Nem gondoltam volna, hogy az olaszok őt küldik képviselőként, de biztosan megvan az oka.

- Elena, micsoda meglepetés! Az öcsédre számítottam, nem gondoltam volna, hogy az apád téged küld helyette.– a kezemet nyújtom felé, határozott kézfogása van, ami először meglepett, de azóta már jobban megismertem.

Első ránézésre egy gyönyörű, egzotikus szépség, de a felszín alatt sokkal több van. Elena Rizzo, Arthuro Rizzo lánya, aki Olaszország jelenlegi keresztapája. Nagy befolyással rendelkezik és már évek óta üzleti kapcsolatban állunk egymással.

Elena közelebb sétál, hogy a beszélgetés kettőnkre korlátozódjon.

- Nem küldött volna, ha az öcsém, nem lenne félholtra verve. Amilyen állapotban van, nem nyújtott volna túl félelmetes látványt. – fintorodik el, majd egy legyintéssel távolabb küldi a mögötte ácsorgó két gorillát.

Arthuro sosem engedte volna el a legmegbízhatóbb emberei nélkül, bár az kétségtelen, hogy Elena veszedelmesebb tárgyalópartner, mint a legtöbb férfi, akit ismerek.

- Örülök, hogy itt vagy, remélem lesz alkalmunk hosszabban is beszélgetni. – mosolyodom el udvariasan.

- Üzletről? – emeli meg a szemöldökét.

- Mi másról? – viszonzom a gesztust.

- Hallottam valamit, ami biztosan érdekel, de inkább négyszemközt beszélném meg.

A hangsúlya cseppet sem tetszik, így a mosoly is eltűnik az arcomról. – Történt valami?

- Sajnos igen, lényegében ez az egyik oka, hogy itt vagyok. Szívesség kéne.

- Szívesség? – ez érdekes… - Mi lehet az, amit az apád nem tud megoldani a kapcsolatai révén?

A mosolya számító, ugyanakkor még mindig komoly. – Te is az egyik kapcsolata vagy, ha úgy vesszük és benned bízik a legjobban, ahhoz, hogy szívességet kérjen.– a hátam mögé pillant – Később?

- Rendben. – egyezem bele. Néhány pillanatig még nézek utána, azon gondolkodva, hogy vajon miről lehet szó, aztán már Cameron érkezése elvonja a figyelmem.

Nem nehéz észrevenni, mivel a vendégeim többsége ugyanabba az irányba pillant, egyesek unottan, mások érdeklődve, míg én jól leplezett elégedettséggel nézek végig rajta.

Fekete nadrágja szépen simul a lábaira, diszkréten kiemelve a formáit, krémszínű ingjétől a bőre még ragyogóbbnak tűnik, a hatást pedig egy vörös, fényes mellény teszi még érzékibbé. Az ing nyaka picit nyitva, közötte megcsillan valami ezüstös lánc egyenesen a szép arcára irányítva a figyelmet.

Oldalról pergős spanyol szóáradat üti meg a fülem. Folyékonyan beszélem a nyelvet, az angol mellett főleg spanyolt használnak a helyiek. A puta kurvát jelent és a mocskok a Szöszire használták a szót.

Cameron csábító mosollyal az ajkain megáll közvetlenül előttem, figyelmen kívül hagyva az éhes pillantásokat lép közelebb. Jelentőségteljesen átkarolom a derekát, hogy senkinek ne legyen kétsége ki is ő és kihez tartozik.

- Az a célod, hogy mindenkit elcsábíts kiscicám? – kérdem halkan, hogy csak ő hallja.

- Csupán az, hogy egy bizonyos drogbáró elégedett legyen. – simít fel a karomon, közelebb simulva. Finom parfümös illata az orromba kúszik.

- Elégedett, ebben biztos vagyok. – szorítom meg a csípőjét, majd figyelmesen szemügyre veszem az arcát – Jól vagy?

- Én vagyok a fő látványosság, de azt hiszem tudom kezelni. – von vállat hanyagul, még ha aggódik is bármi miatt azt okosan leplezi. Nagyon könnyen alkalmazkodik, ezt az is példázza, hogy életben maradt és eltartotta magát Kolumbiában, anélkül, hogy díler vagy prosti lett volna. Ezzel szemben ez gyerekjáték.

Elindulunk a terasz felé, ahová a vendégek nagy részi tömörült, közben elhaladunk a két spanyol pasas mellett, valami Castano testvérekként mutatkoztak. Hűvös mosollyal pillantok rájuk, ami minden épeszűnek világos üzenet: utolsó esély, aztán megdöglesz.

Lassan átsétálunk az ismerőseim között. A bizalmas üzlettársaimnak bemutatom őt, nyilván kíváncsiak a pletykák után, ez látszik abból ahogy néznek rá, nők és férfiak egyaránt. A Szöszi mosolyog és ugyanolyan elbűvölő, mint mindig, zsigerből ráérez kivel, hogyan bánjon, mint egy valódi házigazda. Szeretném, ha Elenával is találkozna, de sehol sem látom, így azt későbbre halasztom, úgyis beszélnünk kell majd, akkor pedig Cameron is ott lehet.

Bár többnyire figyel, míg üzletről beszélünk, nem fűz hozzá megjegyzést. Nem tudom azért-e mert nem a nagyközönség fülének való a véleménye, vagy mert nem akar belefolyni.

A nyitott ajtóban hirtelen felbukkan két újabb ismerős arc, Zaid al Faran és a szeretője, Karim, akikkel abban a klubban ismerkedett meg ahová egyszer benéztünk.

Látom a felismerést az arcán, mikor megpillantja a felénk közeledő karcsú alakot, akit egy magasabb arab követ.

- Hello! Rég találkoztunk! – vigyorodik el Karim, nem is leplezve, hogy tényleg örül.

- Legalább ezer éve! – viszonozza a mosolyt Cameron, míg én a kedélyesen várakozó Zaid felé biccentek.

- Megiszunk valamit? – kérdi a fiú a kerti bárpult felé intve, a Szöszi pedig rám pillant, hogy mehet-e.

- Csak ne menj messzire Cicám. – kérem, bár Cole úgyis árnyékként fogja követni.

- Igenis, Főnök! – vigyorog játékosan, majd megszorítja a karom és lendületes léptekkel átsiklik az emberek között. Eszembe jut, hogy a klubban milyen vadító műsort rendeztek ezek ketten és nem tagadom, Cameront bármikor elnézem tánc közben.

Talán be kéne hajtanom az ígéretét és kérni egy kis magánbemutatót, ha itt végeztünk.

Félbe szakítom a képzelgést, emlékeztetve magam, hogy nem vagyok egyedül, majd Zaidra fordítom a figyelmem. Végül átgondoltam a dolgot, és ha tényleg képes rá, hogy az apjától függetlenül vigye a saját üzletét az ő gondja. Ameddig kifizeti az árum, nem lesz probléma.

Jöjjön a jó öreg üzlet…

 

Mindig is szerettem alkudozni, van benne valami izgalmas, mint a szerencsejátékban, ahol nem tudhatod, hogy az elején nyersz-e vagy veszítesz. Az alku során valamit mindenképp nyersz, a kérdés csak az, hogy mennyit és miért. Ez a tényező az, ami izgalmassá teszi, megszerezni amit akarunk, egy kisebb győzelem az ellenfél fölött. A mai napon nincs igazán vesztes, mert én a pénzt kapom meg, ők pedig a szállítmány kokaint, így mindketten csak nyerünk az alkun, de én osztom a lapokat.

Amikor végzek az üzlettel – legalábbis mára, mert nem mindenkivel sikerült elsőre dűlőre jutnunk – a Szöszi keresésére indulok, aki José szerint utoljára a parkolók felé sétálgatott Karim-mal, megcsodálva a luxusautók gyűjteményét. Remélem nincsenek egyedül, különben elevenen nyúzom meg Cole-t.

A parkoló szélén sétálva nézek végig a sorokon, szinte már el is sétálok mellettük, mikor halk beszélgetésre leszek figyelmes.

Megtorpanok, majd abba az irányba indulok, ahonnan a hangok érkeznek és meg is találom őket. Egy fekete Porsche motorháztetejének dőlve beszélgetnek, az arcuk komoly. Diszkrét torokköszörüléssel hívom fel magamra a figyelmük, mire nyomban elhallgatnak és rám néznek.

- Valami baj van? – kérdezem Cameront, alaposan szemügyre véve.

- Nincs, csak beszélgettünk, ne aggódj. – mosolyodik el, kissé szomorkásan.

- Én asszem visszamegyek, kezdek megéhezni. – áll fel Karim, a Szöszire mosolyogva, majd felém néz – Nem tudod véletlenül merre van Zaid?

- Elől a szökőkútnál láttam. Ha gondolod Cole odakísér. – intek a pár méterre ácsorgó férfi felé.

- Oké, kösz. – Cole elindul Karim-mal, de már nem rájuk figyelek. Közelebb lépek Cameronhoz, finoman az arcához érve, hogy a szemembe nézzen.

- Mond el mi a gond, miért vagy így letörve? – még egyetlen egyszer sem láttam szomorúnak. Nem tetszik, hogy nem mosolyog, tudni akarom miért.

- Csak beszélgettünk. – sóhajt fel hozzám bújva.

- Azt hittem örülsz majd a társaságnak Cicám, de nekem nem úgy tűnik, hogy élveznéd. – simítok végig a hátán.

- Tudtad, hogy Zaid-ot meg akarta ölni az apja, azért, mert meleg? – dünnyögi.

- Hallottam róla, hogy nem mehet vissza a hazájába, különben megölik, igen. – biccentek, de még mindig nem értem miért érdekli ez őt. Nem az a kifejezetten érzékeny típus, főleg nem egy szinte ismeretlen fickóval szemben. – Az idősebb al Faran muszlim és az országában hatalmas szégyen, majdhogynem halálos bűn a homoszexualitás. Persze ha kiderül.

- Mert a drogterjesztés rendben van a vallás szerint, mi? – horkant fel gúnyosan.

- Szöszi, elmondanád végre mi bajod?

Nem válaszol rögtön, már azt hiszem nem is fog mikor megszólal. - Csak eszembe jutott az apám, meg az, ahogy kidobott otthonról. Már rég volt, igazából nem is gondolok rájuk. – sóhajt fel - Néha úgy érzem jobb is így, mert nem kell rejtegetnem semmit, meg szégyenkezni amiatt amilyen vagyok, de azért szar érzés, ha a saját apád egy mocskos buzinak tart.

Erről még nem mondott semmit, vagyis csak annyit, hogy tizenhat évesen dobták ki otthonról és odaköltözött a pasijához, akkor viszont nem merült részletekbe, én meg nem kérdeztem.

Szó nélkül átkarolom és magamhoz szorítom. Nekem nincs tapasztalatom bunkó szülők terén, fogalmam sincs milyen lehet, szóval nem próbálkozok tanácsadással, csak hallgatok míg erre van szüksége, mást nem tehetek. Illetve…

- Te úgy vagy tökéletes, ahogy vagy, Szöszi. Apád elmehet a picsába, ő az aki veszített veled nem te. Megértetted? – emelem meg az állát, hogy ellentmondást nem tűrőn a szemébe nézzek. Merjél csak nemet mondani…

A szokásos játékos félmosolyt kapom válaszul, majd a nyakamba csimpaszkodva ad egy csókot, aminek túl hamar véget vet, de végre eltűnt a nyomasztó légkör. – Így már jobb.

- Szerintem is, bocsi. – szusszan fel – Csak ahogy Karim mesélt, túlságosan elgondolkodtam.

- Akkor ne gondolkodj többet. Bármikor visszamehetsz a szobánkba és kényeztetheted magad a jakuzziban. – ajánlom, bár én is szívesen vele tartanék, de még dolgom van.

- És hagyjalak egyedül a piranhák között? – húzza fel a szemöldökét.

Elvigyorodom – Itt én vagyok a tápláléklánc csúcsán, kiscica.

- Nem gondolod úgy, hogy túl sokan vannak?

- Elbírok velük, hidd el. – a tarkójára csúsztatom a kezem, majd ott is tartom, amit ő ellazult sóhajjal kommentál. Tudom, hogy megnyugtatja ez a mozdulat, engem meg az, ha hozzáérhetek, így mindketten a legjobbat kapjuk.

-  Tudod, szerintem csak régen voltam nagy társaságban, elszoktam tőle. – von vállat, majd mosolyogva kibontakozik az ölelésemből és a hátunk mögött parkoló kocsira néz. – Emlékszel még arra az éjszakára? – cirógatja meg a kocsi fényesre vakszolt tetejét.

- Ó igen. Nehéz is lenne elfelejteni, hogy felpörögtél a sebességtől. - hajolok oda hozzá, a fülébe súgva a szavakat – Vagy, hogy milyen érzékien táncoltál… Aztán meg nem engedted, hogy megcsókoljalak… Vagy amikor bátran a képembe vágtad mit gondolsz rólam és bevallottad, hogy kívánsz… Cicuska, az egy felejthetetlen éjszaka volt!

Kuncogva szorítja meg a kezem, de nem engedem el. A nyakához hajolok, beszívom az illatát, miközben belecsókolok a puha bőrébe. A kis démon felsóhajt, mire lassan elengedem, nem akarom most felizgatni, mert akkor képtelen leszek ellenállni neki.

- Visszamegyünk? – néz fel rám ragyogó szemekkel, mikor eligazgatta a haját.

- Még beszélnem kell valakivel és azt akarom, hogy te is ott legyél.

Rácba szalad a homloka - Miért fontos, hogy ott legyek?

- Majd megtudod, de szeretnélek előbb bemutatni neki. – mondom komolyan. – Rendben van, Szöszi?

- Rendben, drogbáróm, de utána keressünk valami kaját, mert éhes vagyok. – egyezik bele.

Bólintok, ő pedig vet még egy pillantást a kocsira, mielőtt visszasétálunk a kertbe. Ha ennyire tetszik neki az a sportkocsi, kap egy sajátot miután hazaértünk. Ebben a pár napban úgyis annyi lóvét keresek, hogy akár húsz olyat is vehetnék neki zsebből.

Besétálunk a házba, míg őt kerestem páran már haza is mentek, főleg akik megkapták amit akartak. A szállítás részleteit innentől telefonon tárgyaljuk meg, a pénzt pedig egy külön titkosított bankszámlára utalják majd át.

Az irodám felé pillantok, ahol meglátom a két olaszt, akik Elenával érkeztek.

- A kisasszony odabent várja Főnök. – jelenti be José, kissé fancsali képpel. Ha jól sejtem, ennek is a „kisasszony” az oka.

Cameron érdeklődve pillant az ajtó felé – Ő az, akivel meg kéne ismerkednem?

- Igen, gyere.

Belépve Elenát a kanapén ülve találom, az egyik könyvemet lapozgatja a polcról, de amint ránk néz félre is teszi és feláll.

- Elena, ő itt Cameron, akiről nyilván hallottál már. – vágok bele egyenesen, hisz úgyis rákérdezett volna.

A Szöszi nem szól semmit, míg Elena végigméri, mert ő is éppen így tesz.

- Hallottam, méghozzá sokat és csupa szaftosat. – biccent, majd közelebb lépve kezet nyújt neki. – Örülök, hogy megismerhetlek, Elena Rizzo vagyok.

- Cameron Johnvill. – kezet ráznak, majd Elena mereven visszaül a helyére, míg én és Cameron a két egymás mellett álló fotelt foglaljuk el.

Korábban azt mondta szívességet akar tőlem kérni, ami nem gyakran fordul elő, mert általában tartozást von maga után. Éppen ezért tett nagyon kíváncsivá, hogy mibe keveredett bele.

- A tárgyra térek. – kezd bele komoran - Az öcsém bajban van és csak te segíthetsz rajta. Apám nagyon hálás lenne, ha a kapcsolataiddal meg tudnád oldani a helyzetet, mielőtt komoly tragédia történne.

- Azt mondtad az öcsédet kis híján halálra verték. – emlékezem vissza – Ismerem őt és legalább egy nehézkategóriás bokszoló kellene hozzá, hogy kiüsse. Mi történt?

Cameronra pillant, én pedig már nyitnám a szám, hogy elmondjam, beszéljen csak, de a Szöszi megelőz.

- Nem fogom továbbadni amit hallok, ha ettől tartasz. Eduardo mellett állok és a hajammal ellentétben az agyam nem szőke. – jelenti ki pici fintorral.

Elena elismerő mosollyal reagál, nem mintha bármelyikünk is szükségét érezné, hogy bizonyítson neki, de úgy tűnik elégedett a válasszal.

- Bocsáss meg, nem akartalak figyelmen kívül hagyni, vagy megsérteni. – billenti oldalra a fejét – Természetesen megbízható vagy, ha itt lehetsz, csak nem voltam biztos benne, mennyire vagy beavatva a kényesebb ügyekbe.

- Elena, Cameron nem fog kiborulni attól amit mondasz, hidd el nekem. – erősítem meg, a kezemmel a Szöszi térdére szorítva. – Kibírt már egy s mást.

- Igen, hallottam. Sajnálom. – egy másodpercre őszinte aggodalom csillan a szemeiben, aztán újra eltűnteti az érzelmeit – Az öcsém a menyasszonyával volt, mikor rátámadtak. Nem fegyveresek voltak, abban sem voltunk biztosak ki küldte őket, de miután eszméletlenre verték, a menyasszonya eltűnt. Ennek már több mint egy hete, de Alessio csak három napja tért magához és tudta elmondani mi történt. Azóta mindent megtettünk, hogy előkerítsük Elist, de egy bizonyos ponton elakadtunk.

- És én, hogyan tudnék ebben segíteni? – kérdem.

- Az utolsó információ, amihez eljutottunk egy emberkereskedéssel foglalkozó csoport, akik Andres Chazen keze alá dolgoztak.

A név hallatán megfeszül az állkapcsom. Ő az a szemét, aki miatt Cameront majdnem megerőszakolták. Szerencsére már nem sok vizet zavar a nyomorult, bár nincsenek kétségeim afelől, hogy valaki hamarosan úgyis a helyébe lép.

A Szöszire nézek, aki szintén feszülten hallgatja Elenát. - De az a pasas meghalt, nem?

- Igen, de az árút akkorra már elszállították az országból, és mire sikerült elkapnunk és kiszednünk az úti célt a beszerzőből, a hajó már félúton járt Medellin felé.

- Kolumbiába hozzák őket? Úgy tudtam Chazen Caracasba szállított lányokat. – ha ebbe az országba is hozott volna, arról biztosan tudok. Lehetetlen, hogy a tudtom nélkül csempésszen ide.

- A pasas szerint voltak itt Chazennek összekötőji, akik átvette az ide érkezett heroint, méghozzá Cali-ban. Állítólag ők segítenek most az embercsempészetben, míg a heroin biznisz újra be nem indul. – két fényképet húz elő a táskájából, amik leginkább egy igazolvány fotó felnagyított változatára hasonlítanak - Eduardo, jelenleg te vagy az egyetlen, aki meg tudja találni őket, mert szorít az idő.

Ha csak sejtené, hogy már rég tudomásom van róluk, nem ülne itt ilyen nyugodtan. A heroin ugyanis már jó ideje az egyik rejtekhelyemen pihen, legalábbis az a mennyiség, amit elhoztunk az összekötő lakásáról.

Összenézünk Cameronnal, aki eddig a fotókat fixírozta. Ő is tudja, hisz elmondtam neki ezeket a dolgokat, együtt oldottuk meg, csakhogy van egy kis bökkenő. Pontosabban inkább kettő.

- Marco…

- Igen, ő. És persze az a kurva. – nézek én is a fényképekre.

- Ismeritek őket? – hajol előre Elena, látszik rajta mennyire türelmetlen.

- Marco halott. – felel helyettem a Szöszi. Nem örülök neki, hogy felhánytorgatódik ez a dolog, mikor végre megszabadultunk tőle.

Kurva jó ellenszolgáltatást kell ezért adniuk.

- És a nő?

- A nő eltűnt, miután lelepleztük és megszereztük tőle a szállítmány. Nem volt okom kerestetni, így futni hagytam. – foglalom össze tömören.

- Egy ostoba ribanc állna az egész mögött? Valahogy ezt kétlem…

- Nézd Elena… - szakítom félbe – A jó kapcsolatunkra nézve segítek megtalálni az öcséd menyasszonyát, figyeltetni fogok minden kikötőt és átvevőhelyet, de hogy ki áll emögött, az már nem az én dolgom. Bőven elég, ha sikerül előkerítenem a lányt.

- Rendben, köszönöm. A többiről majd gondoskodunk. – egyezik bele, de mindketten tudjuk, hogy a beszélgetés még nincs lezárva. Adnia is kell valamit a segítségért, ez így megy. Valamit valamiért. – Cserébe egy érdekes információval szolgálhatok. Van egy belső emberünk az FBI-nál. A szerepe nem lényeges, de nagyon ügyesen tör fel titkos kormányzati aktákat és titkosított ügyekről szóló dokumentumokat.

Nem reagálok arra amit felsorolt, de az agyam máris pörögni kezd. Vajon mit és mennyit tudhat? Ha rólam is tudomása lenne… nem, azt nem hiszem. Egy régi eltemetett aktát már senki nem bolygatna.

- Miről van szó?

- Biztos forrásból tudjuk, hogy valaki megpróbál beépülni a kartelledbe. Sajnos nem tudjuk ki és mikor, az is lehet, hogy már meg is tette, de valami szupertitkos akcióról lehet szó, mert nagyon homályos az egész. Se egy fotó, se egy név, csak egy elcsípett kódolt üzenet volt, ami az FBI igazgatójához érkezett be.

- De az lehetetlen nem? – kérdi Cameron a homlokát ráncolva – Mindenkinek utánanézel, basszus, még az anyakönyvi kivonatát is meg tudod szerezni! Hogy tudna egy zsaru…

- Nyugodj meg Szöszi. – szorítom meg a térdét, jelezve, hogy nyugodjon meg, de a hírek hallatán úgy érzem, kibaszottul fáradt vagyok – Igazad van, mindenkinek ellenőrzöm a hátterét, viszont… tudom, hogy van egy szint. Léteznek kiskapuk, amit a helyiek nem tudnának használni, de az FBI felső köribe tartozóknak, már megvannak a megfelelő forrásaik.

Én magam vagyok erre az élő bizonyíték, csakhogy ezt nem oszthatom meg senkivel. A kérdés csak az hogyan találom meg azt a fickót. Kurvára lehet akárki, még a szaros kifutófiú is, a sofőr, az egyik testőr, vagy akár itt is lehet a biztonsági emberek között és mindezt úgy kell kiderítenem, hogy ő ne szerezzen tudomást róla. Picsába!

- Ez azt jelenti, hogy egy FBI-os fickó van a közelünkben és épp azon szorgoskodik, hogy bizonyítékot szedjen össze ellened? – foglalja össze Cameron idegesen, amire csak egy sóhajjal felelhetek.

- Nagyon úgy néz ki Szöszi. Mostantól piszok óvatosnak kell lennünk, senkinek egy árva szót se semmiről, míg el nem kapom azt a rohadékot!


Sasha2016. 01. 31. 00:14:38#33948
Karakter: Cameron Jonville
Megjegyzés: Drogbáromnak


 - Ebben nem lesz hiba, Szöszi. Elég gyakran jársz ezzel a hatással – simogatja meg az arcomat azzal a mosollyal az arcán, amíg úgy szeretek.

- Nem arra gondoltam – susogok a homlokának nyomva az enyémet.

- Én sem arra gondolok, Cameron – vigyorog, aztán elkomolyodik. – Hanem rád.

Nagyon helyes, gondoljon csak mindig rám, mert érzésem szerint én vagyok az egyetlen, aki sosem ártana neki, aki sosem fogja elárulni, bármit tesz is. Lehet, hogy dühös leszek rá és duzzogni fogok, de a végén úgyis megbocsátok neki, ahogy eddig is. Ideje belátnom, hogy szeretem, jobban, mint Manut valaha. Ilyen csak a könyvekben van, legalábbis eddig csak könyvben és filmen tapasztaltam hasonlót. Most viszont a saját bőrömön tapasztalhatom meg, hogy nagyon is van ilyen. Az ember csak akkor fogadja el, ha a saját bőrén tapasztalja meg. Vagyis mondhatjuk úgy, hogy a saját filmem főszereplője vagyok, de úgy, hogy nem is sejtem, mi lesz a vége főcím. De nem bánom. Az én filmem, az én párom.

Szóval tetszik, amit mondott az imént, nagyon is tetszik. Hát feljebb kúszom a mellkasán, belemászom az ölébe, hogy lassú, forró csókkal köszönjem meg a tetszetős válaszát. Felmordulva viszonozza, de nem teper le, csak elmélyíti, amíg felfalásra nem kezd hasonlítani a dolog. Szeretem, ahogy a testem simogatja, ahogy a nagy tenyerei a hátamra simulnak, aztán a tarkómra. Ez nagy gyengepontom, mivel itt különösen érzékeny vagyok. Most is. Abban a pillanatban, ahogy megérint, beleborzongok. Lehet, hogy csak azért, mert Eduardo érint meg. Felnyögve bújok közelebb, de nem viszem át a szexbe a dolgot, csak átkarolom, és a vállára hajtom a fejemet.

- Minden rendben, Szöszi? – érdeklődik.

- Aha. Minden… tökéletes – suttogom mosolyogva.

Később, az ágyban is ugyanígy gondolom, főleg, miután elfoglaltam a kedvenc helyem Eduardo széles mellkasán, ő pedig magához ölel.

- Elmész holnap? – kérdezem.

- Csak egy kis időre, aztán jövök vissza – csókol a homlokomra. – Miért?

- Gondoltam, lőhetnénk párat odalent – vigyorgok.

- Nem tetszik ez a vigyor – szűkül össze a szeme, de gyorsan kap egy csókot, ha már játszunk.

- Az a te bajod – közlöm vele. – De fogadjunk, hogy jobban lövök, mint te!

Felszalad a szemöldöke, kihívó pillantással mérem végig, mert tudom, hogy biztos benne, hogy ő a jobb.

- Ezt te sem gondolod komolyan, Szöszi.

- Dehogynem – közlöm habozás nélkül. – Láttad milyen pontos vagyok, ismerd be!

- Pontos vagy, igen. De még mozgó céltáblával nem teszteltelek Cicám – néz rám most ő kihívóan. – Úgy is vállalod? – kérdezi olyan hangsúllyal, amitől a bicska kinyílik a zsebemben.

Provokál, pedig jól tudja, úgyis belemegyek, de mindketten élvezzük a játékot, egymás felpörgetését. Persze, hogy habozás nélkül igent mondok.

- Mi lesz, ha győzöl? – kérdez rá, mert ennyire ismer már.

- Nem hallgatsz el előlem fontos infókat, csak mert kímélni akarsz – jelentem ki. – Ha már része vagyok az életednek, és úgy néz ki, az is maradok, legyek része teljesen. Nem csak a cukormázas felszínt kell ismernem.

- Én nem látok itt sehol cukormázat – közli.

- Tudod, hogy értem – nézek rá szigorúan.

- Bár ne tudnám – sóhajt. – És ha nem tetszik az, amit hallasz? – néz mélyen a szemembe.

- Eddig sem tetszett minden, de elfogadtam – támaszkodom a könyökömön.

Tudom, újfent mérlegel, mert én is ismerem már őt ennyire, nagyon is ismerem.

- Nem ígérem, hogy az utolsó részletig mindenről beszámolok. Neked is jobb, ha nem tudsz mindent, meg nekem is. Vannak dolgok, amik csak rám tartoznak, de nem foglak kihagyni semmiből. Ennél többet nem ígérhetek.

- Ezzel kiegyezem, rendben – bólintok lassan, mert tudom, ennél többet úgysem remélhetek.

- Feltéve, hogyha győzöl – simítja a kezét mosolyogva az arcomra.

- Úgy lesz – mosolygok én is. – De csak kíváncsiságból. Mi történne, ha veszítek?

- Nagyon, nagyon jó kisfiúnak kéne lenned, egy teljes hétig – suttogja pár centire a számtól, majd megharap, aztán megcsókolja a helyét.

Kuncogva dőlök vissza a mellkasára, kezeimmel a vállait fogom át.

- A te szavaiddal élve, kedves drogbáróm, az veszett ügy lenne.

Mindketten nevetünk, hiszen jól tudjuk, bele is halnék, ha jól kéne viselkednem.

 

* * *

 

 

Másnap késő délelőtt ébredek, mindig így van, ha Eduardo mellett alszom. Vele valahogy jobban megy az alvás is, ez van. Még úgy is igaz ez, ha nincs mellettem. Ma is egyedül ébredek, de örömmel veszem, amikor megpillantom a kertben a reggelivel együtt. Forró csókkal üdvözlöm, majd letelepszem vele szemben. Eduardo elküldi Cole-t, így végre kettesben maradunk, amit nagyon nem bánok. Máskor sem szeretem, ha akkor van valaki a közelemben, amikor Eduardóval vagyok, de Cole jelenlétét kimondottan rühellem mostanság. Nem hinném, hogy valaha jóvá tudja tenni, hogy majdnem hagyott meghalni.

- Kibékültetek? – kérdez rá a drogbáróm.

- Nem éppen – kapok be egy falat narancsot. – Mondjuk úgy, néma egyetértés van közöttünk.

Jóízűen felnevet, majd figyeli egy darabig az arcomat. Olyankor csinálja ezt, amikor bejelentenivalója van.

- Holnap délután el kell utaznom – szólal meg néhány perc után.

Na, ugye! Lottóznom kéne. Annyira ismerem már, annyira. Úgy tudtam, hogy valami szarság jön megint. Az ébredés utáni jó kedvemnek oda, fél pillanat alatt komorulok el.

- Mi történ? – kérdezem.

- Minden a legnagyobb rendben, Szöszi. Üzleti ügy lesz, maximum három, vagy négy nap.

- Oké – biccentek megkönnyebbülve, legalább a veszélyek miatt nem kell aggódni jelenleg, de van más, ami felmerül bennem. – Akkor, gondolom, engem itt akarsz hagyni – húzom el a számat bosszúsan.

- Miből gondolod? – firtatja és eszében sincs azt mondani, tévedek.

- Azt mondtad, utazol, nem azt, hogy utazunk – bosszankodom. – Komolyan itt akartál hagyni, mint egy hülye házi cicát?

- Ó, nem, Cicus. Mostanában nem szívesen megyek sehová nélküled – mosolyog. Persze, szereti húzni az agyamat.

- Helyes! – bólintok elégedetten.

Lassú mozdulattal emelem a számhoz a poharat, majd kortyolok egyet és lustán végignyalintok a nedves ajkaimon. Pontosan tudom, milyen hatással vagyok rá, látom a mosolyából.

- Mi lesz a dolgom? – váltok gyakorlatias hangnemre, néha ez is kell, hogy haladjunk előre.

- Valójában nem voltam biztos benne, hogy jönni akarsz. Ha inkább itthon maradnál és pihennél, nem bánom, még, ha hiányoznál is – sóhajt.

- Elég jól vagyok, Eduardo, fizikailag semmi bajom – mosolygok szelíden.

Nem nagyon győztem meg, mert feláll és odasétál hozzám, aztán letelepszik mellém.

- És itt? Itt is minden rendben lesz, Szöszi? – érinti meg a halántékomat, majd gyengéden végigsimít a tarkómon.

- Nem inkább itt? – húzom a szívem fölé a kezét mosolyogva.

- Csak egy szappanoperában, Szöszi – fintorog. – A horror fejben megy végbe, nem a szívben – húzza el a kezét, de csak azért, hogy a derekamra tehesse. – Biztosan nem akarsz egy kis szünetet tartani? Te bármikor megteheted.

- Azt akarom, hogy együtt csináljuk, Eduardo. Nem fogok itthon malmozni, míg te melózol. Nekem az nem menne – közlöm a térdét szorítva.

- Követelőző kis dög, csak nehogy megbánd – húzza magához a felsőtestem elégedett mosollyal. – Ismerlek, és el is hiszem, hogy nem maradnál a szexi seggeden.

- Akkor utazunk? – kérdezem.

- Utazunk – bólintja.

- És mi lesz a dolgom? – kérdezem a száját súrolva az enyémmel.

- Nem biztos, hogy tetszeni fog.

- Egy teremnyi drogbáró közt játszani a kurvát? – vonok vállat. – Gyerekjáték!

- Nem kell a kurvát játszanod, Cicám – közli.

- Hogyhogy? – kérdezem kíváncsian.

- Az ellenségeim már tudják, mi lesz azzal, aki kezet emel a szeretőmre. Tettem róla, hogy tudják – néz rám komolyan.

- Vagyis tényleg magaddal akartál vinni – mosolygok.

- Úgy terveztem, de amúgy is ideje volt. Most, hogy tudják, az enyém vagy, nem fognak szabad prédának nézni – simít végig az ujjával az ajkamon. Hát igen, meglehetősen szereti a számat. Nem alaptalanul. – Azt kétlem, hogy nem fognak próbálkozni, ahhoz túl érzéki kis dög vagy, de… szerintem feltalálod magad.

Megcsókolom, forrón, szenvedélyesen, ahogy mindig. Felmordulva szorítja meg a combjaimat, végül azért lazít a szorításon, de nem ereszt el. Azelőtt nem mutatta volna ki ennyire, hogy mindenestől vágyik rám, de annyi minden történt már az első találkozásunk óta… Olyan sok minden. Nehezen válunk el egymástól, de ideje belefognia a mesébe.

- Bogotába repülünk – jelenti be.

Ezzel kezdi a mesét, én pedig minden szavát iszom. Mint kiderül, a világ minden tájáról érkező drogkartellek képviselőivel kell tárgyalnia az év legnagyobb kokainszállítmányáról. A villában, ahol összegyűlnek majd, minden lesz, amit csak kívánnak, étel, ital, prostik. Csakhogy a drogbárómnak van egy véresen komoly szabálya, senki nem nyírhat ki senkit, vagy kizárják a köreikből.

- Miért kell ezt külön megtiltani? – érdeklődöm.

- Mert némelyik kartellek között komoly ellentétek vannak. A spanyol és a török drogterjesztők közt például. Évek óta csatáznak azon, melyikük szállítson az oroszoknak. A ruszkiknál nagy pénzek mozognak, mert náluk nem terem meg a jó minőségű kokain.

- Ezért mind tőled vesznek – vágom rá azonnal.

- Igen, tőlem – ismeri be. – De az sem mellékes, ki szállítja majd el Moszkváig, mert ez nem kis táv akkora mennyiségnek, amennyire igényt tartanak. Ha a spanyol és török szállítók összekapnának, könnyen eldurvulhatna a helyzet. Mint a csonton marakodó kutyáknál.

- Ezért, ha nem bírnak magukkal, megvonod a jóindulatodat.

- Pontosan – biccenti.

Alaposan átgondolom mindazt, amit hallottam, közben a nyakkendőjét babrálom, zavar a tüchtig csomó.

- Te élvezed ezt – nézek rá. – Hogy te vagy az alfahím a falkában. A hatalmat – közlöm.

- Jobb, ha én osztom a parancsokat, mintha nekem osztanák.

- Nem tudlak elképzelni, amint épp parancsot teljesítesz – vigyorgok.

- Ahhoz pokolian katasztrófának kellene történnie – mosolyog vissza. – Most már tudod, mire számíthatsz, Cicám. Előfordul, hogy a zsaruk is szereznek néhány kellemetlen pillanatot, ha fülest kapnak.

- Van ellened bármilyük?

- Ez a szép a pénzben, Szöszi – mosolyog. – Egy kevés ide, egy kevés oda, és hamarabb tudok a razziákról, mint ahogy ők maguk kigondolják.

- Mert mi lenne, ha elkapnának? – kérdezek rá, mert nagyon érdekel.

- Vádaskodnának, megpróbálnának vallomást kicsikarni belőlem, de 48 óránál tovább nem tarthatnak bent, hacsak nincs ellenem bizonyítékuk, ami sohasem volt, és ha rajtam múlik, nem is lesz.

- Abban biztos vagyok – bólintok a teámért nyúlva.

Minden mozdulatom figyeli, a tekintetétől szinte lángra kapok. Ennyire intenzíven azért nem szokott bámulni.

- Mire gondolsz drogbáróm? – búgok a fülébe, majd a nedves ajkammal a nyakába csókolok.

- Ebben a pillanatban, Cicám, csakis a szexi testedre – morog rekedtes hangon.

- Akarod tudni, én mire gondolok? – kúszom az ölébe.

Éppen elmélyíteném az intimitást, amikor csörögni kezd a mobilja. Várok kicsit, hátha feladja, de miután tovább zenél, kimászom az öléből és a házba megyek, nem akarok zavarni, biztosan fontos hívás.

 

 

Biztosra veszem, hogy a drogbáróm az utazásunkat szervezi, tehát néhány órára szabad vagyok. Ez az időt arra szánom, hogy a vásároljak néhány dögös holmit a bogotai kiruccanásra. Cole visz be a városba, én meg nem tiltakozom, nem szeretném, ha a drogbáróm gyanakodna, amíg meg nem tudtam Cole-tól, amit akartam. A kocsiban már tapintható a feszültség köztünk, és Cole az, aki megtöri a csendet.

- Ha visszajöttünk Bogotából, beszélnünk kell.

- Legyen úgy – biccentek.

- Addig is… nem lehetne, hogy nem utálsz ennyire? – néz rám komolyan.

- Igyekszem. Ennél többet nem ígérhetek.

- Nem hagytam volna, hogy bajod essen – közli.

- Kár, hogy nálad nem ott kezdődik a baj, ahol nálam – reagálok.

- Ha Eduardo nem üt le, akkor nem esett volna ennyi bajod sem – morogja.

- Rendben. Tegyük fel, hogy elhiszem ezt. Akkor is hatalmas gáz van veled, Cole. Ezt mindketten tudjuk.

- Miután beszéltünk, máshogy látod majd, Cameron.

Ebben maradunk. Talán úgy is lesz, tényleg máshogy látom majd, de most nem érdekel. Sorra járom az üzleteket, vásárolgatok. Az elején még csak azért, mert jól esik, utána már a bogotai kirándulás kerül előtérbe. Ennek örömére írok Eduardónak egy sms-t.

„Cole-lal elmentem venni pár cuccot holnapra. Valami óhaj?” Persze tudom, mit fog írni, de kell ez a kis évődés. Alig várom a választ, ami nem is késik.

„ Legyél gyönyörű és szexis, mint mindig. Vegyél egy selyem köntöst, ami illik a bőröd színéhez. Este le akarom venni rólad, szépen lassan…”

Egy pillanatot sem kételkedem a válasszal. „Fel fogok izgulni a kocsiban! És oké, kivéve a lassan részt. Mohó vagyok.”

„Még át fogom gondolni, de vigyázz, Szöszi! A mohóság manapság büntetendő.”

„Ezt beszéljük meg otthon kedves drogbáróm. Cole az egyetlen hím a közelemben, és véletlenül még azt hiszi, neki szól a lelkesedésem.”

„Egy rossz mozdulat a részéről és többé nem lesz mivel lelkesednie. Vigyázz a seggedre, és keress meg, ha végeztél. Ne hiányoljalak túl sokáig, ez parancs.” Ez az én féltékeny, birtokló drogbáróm utolsó üzenete.

„Viszek rabruhát.” – pötyögöm be a választ.

Erre már nem válaszol, de nem is várom, csak mosolygok elégedetten, hogy aztán újfent beszabaduljak az üzletekbe. Néhány darabnál Cole szeme kb. fennakad, ebből tudom, hogy Eduardónak is baromira bejönnek majd, főleg a szalagokból álló vörös alsónaci. A ruhák után a kiegészítők jönnek, ékszerek, övek, lábbelik, ilyesmi, minden, amit megkívánok. Szeretek dögös lenni, szeretem, ha megnéznek.  

- Te aztán imádod a vásárlást – jegyzi meg a cuccaimat cipelve Cole.

- Igen, időnként kimondottan jól esik – közlöm a kocsiba ülve.

Pakolásszon csak, az a dolga. Ráfér egy kis lecke, megérdemli. A hazaúton egész kellemesen elbeszélgetünk, de kicsit sem bízom benne, soha nem is fogok. Eljátszotta az esélyét. Megtanultam a leckét, nem bízhatok senkiben, csak Eduardóban. Ő az egyetlen…  

Kora délután érünk haza, én pedig azonnal a drogbárómhoz sietek. Amikor belépek az irodájába, éppen szivarozik.

- Nincs is imponálóbb látvány, mint egy hatalmas, szivarozó hím – mosolygok.

- De van – mosolyodik el ő is -, ha a cicája is az ölében ül dorombolva – int magához.

- És minden nagy hím ilyen parancsolgatós? – sétálok felé lassú, ringatózó járással.

- Csak azok, akiknek engedetlen Cicájuk van –húz az ölébe azonnal, ahogy kartávolságon belülre érek.

- Nem vagyok engedetlen – simulok a mellkasához.

- Nem? – túrja a hajamba az ujjait. – Nekem más emlékeim vannak erről.

- Jó… időnként szoktam rosszalkodni – ismerem el. – De csak időnként…

- Időnként? – billenti a fejét. – Nekem úgy rémlik, nagyon rossz kiscica vagy.

- Kiscica? – vonom fel a szemöldököm. – Ahhoz képest eléggé szereted, ha játszom és rosszalkodom veled.

- Mert úgy tanulják meg a kiscicák, mi a módi, ha játszanak a nagymacskákkal – feleli szemrebbenés nélkül.

- Valóban? – nézek a szemébe. – Ha így gondolod, akkor ez a kiscica, nem játszik többé a gombolyagjaiddal – csúsztatom a kezem a lába közé és megmarkolom a heréit a nacin keresztül.

- Ne most húzz fel, Cicus! – morog a számba. – Kurvára ne most! – markol a hajamba és már csókol is.

- Azt… hiszem, ezzel a figyelmeztetéssel… már elkéstél… - kapkodom hangosan a levegőt.

- Mert neked mindig rosszalkodni kell, Cameron! – szorítja magához a testem. – Mindig – tapad a nyakamra mohón.  – Indulnunk kell – dörmög bele a bőrömbe. – A helikopter már vár! Te meg arra készülsz, hogy elvedd az eszem!

- Bocsánat! Nem tudtam, hogy már ma indulunk – nyögdécselek. – Sajnálom, igazán, Eduardo – slisszolok ki az karjából meg az öléből és már hátrálok is az ajtó felé. – Kiengesztellek majd! – ígérem és sebesen felmegyek a hálóba.

Csomagolás közben csatlakozik hozzám, de nem tűnik dühösnek, inkább jókat vigyorog rajtam, ha lehet ezt mondani az ő esetében. Csendes egyetértésben csomagolunk, de vannak dolgok, amiket úgy pakolok be, hogy ő ne lásson. Persze azonnal észleli, hogy sunnyogok.

- Mit rejtegetsz előlem, Szöszi? – faggat.

- Titok – közlöm, de ahogy kimondom, már fordít is maga felé.

- Előttem nem lehetnek titkaid, Cameron – néz mélyen a szemembe.

- De igen, nagy hím, ilyen titkaim igenis lehetnek – tolom el magamtól. – Menj pakolni, te mondtad, hogy már indulni kell! – hessegetem.

- Este számolunk a mai viselkedésedért – lépdel a bőröndjéhez.

Ezt mondania sem kellett volna, gyanítottam magamtól is, hogy törleszteni fog az irodás mókáért, meg a titkolózásért. És máris izgalomban vagyok ettől a gondolattól. Ahogy a helikopter felé sétálunk a bőröndjeinkkel, azon gondolkodom, lesz-e olyan, amikor Eduardo puszta látványától nem ver hevesebben a szívem, hogy a fanyar mosolyától nem az jut eszembe, hogy milyen pajzánságon töri a fejét éppen, hogy lesz-e, amikor az érintésétől nem pattognak szikrák a bőrömön, hogy a testéhez feszülve már nem tölt el az a fura elégedettség, amit mindig érzek, amikor ölelkezünk. Vajon elmúlik-e a szerelem, amit érzek? Vajon eljön-e az a pillanat, amikor nem akarok már hozzá tartozni, amikor nem izgulok már azon, hogy érdekes és megunhatatlan legyek a számára. És a legfontosabb, ő vajon rám un-e valamikor?

 

A helikopterről egy nagyobb magángépre szállunk át, a jelek szerint ezzel utazunk végül is Bogotába. Amint leülünk és becsatoljuk magunkat, azonnal elnyom az álom. Mindig ez van, amikor repcsivel utazom. Nem értem az okát, de ilyenkor mindig rám jön a kóros álmosság. Eduardo vállának dőlve szuszogok és nem is ébredek fel, amíg le nem szállunk a gépről. Egy rakás testőr vár minket, ami teljesen normális Eduardo esetében.

- Várj, fent hagytam a napszemüvegem – mondom a drogbárómnak és már rongyolok is vissza a gépre. – Már itt is vagyok, Eduardo – lengetem a napszemüveget, aztán döbbenten nézem a rengeteg pasit, akik mind engem néznek.

Oké, szőke vagyok és elég formás, de azért ennyire bámulni. Kezdem kicsit kínosan érezni magam, csakhogy nem az a fajta vagyok, aki meghátrál, hát elmosolyodom a lépcső tetején.

- Hát ez isteni, mindig be akartam vonulni, mint egy díva – lépdelek le ringatózva a lépcsőn, aztán belekarolok a drogbárómba. – Jó bevonulás volt mi? – kérdezem tőle halkan.

- Persze azonnal magadra vonod mindenki figyelmét – mosolyog Eduardo. – De tőled nem is vártam mást – simítja a kezét a derekamra.

Ezzel egyértelműen jelzi, hogy kié vagyok. Kihúzom magam és büszkén vonulok a drogbáróm oldalán, ahogy kell. Én is jelzem, hogy kié vagyok, méghozzá elég látványosan. Ragadozó tekintetek kereszttüzében sétálunk be a hatalmas villába, ahol már vár minket az előkészített a lakosztály. Nem tagadom, kész öröm, amikor becsukódik a hátunk mögött az ajtó.

- Lehet, hogy illúzióromboló vagyok, de kicsit féltem az imént – simulok Eduardóhoz.

- Helyes! Legalább résen leszel és rendben van az önvédelmi ösztönöd – markol bele a fenekembe. – De ügyesen kezelted – dicsér meg azért.

- Nem sok választásom volt – kapaszkodom a hátába. – Komolyan ezekkel a fickókkal töltünk majd négy napot? – kérdezem.

- Igen, velük – erősít meg. – De meg sem próbálnak majd bántani, nyugodj meg. Mindenki tudja, hogy az én párom vagy, így is bánnak majd veled.  

- Miért aggaszt ez jobban, mintha nem így lenne? – kérdezem.

- Mert okos vagy, Szöszikém – felel mosolyogva. – Néha túlságosan is.

- Mintha zavarna – döntöm a fejem mellkasához.

- Megvetted, amit kértem? – simogatja a fenekem.

- Nincs még korán a pucérkodáshoz? – nézek fel rá.

- Szemérmes lettél Cicusom? Attól félsz, hogy valaki ránk nyit?

Számos dologtól tartok ezek az idegen helyen, és igen, szerepel a listán, hogy nem örülnék neki, ha valaki meglátna minket szeretkezés közben. Az odáig oké, hogy legyek dögös és szexis, de pucéran csak a drogbáróm előtt mutatkozom, ha van választás.

- Igen, attól – felelem, miután jól átgondoltam a dolgot.

- Ha bezárnám az ajtót, nyugodtabb lennél? – kuncogja.

- Hallom ám, hogy vigyorogsz rajtam – csapok a mellkasára.

- Nem, éppen kuncogok – jelenti be.

- Pfff… – lépek el tőle és a táskámhoz vonulok pakolni.

- Most tényleg olyan vagy, mint egy kiscica. Pont úgy fújsz!

Fellendítem a középső ujjam és tényleg fújok egyet, cseppet sem macskásan. Eduardót nem rettentem el, csak vigyorog továbbra is. Ő tényleg élvezi ezt az egész helyzetet. Mert lám a hatalmas hím leereszkedik a többi hím közé és azok lesik majd minden szavát és engedelmeskednek neki. És nem is meglepő, a drogbáróm egyszerűen így hat az emberekre, engedelmeskednek neki a saját akaratukból, mert Eduardo képes úgy mozgatni a szálakat, hogy minden az ő kedve szerint alakuljon. Én sem tudok nemet mondani neki, ellenkezem, tiltakozom, de csak a játékunk miatt, hogy a végletekig felizgassam vele, mert minél jobban felhúzom, annál tüzesebb az ágyban.

- Na, fújsz még, Cameron? – öleli át a derekam.

- Tudod, hogy nem – dünnyögök.

- Akkor menj szépen és vedd fel a köntöst – súgja a fülembe.

- Kanos drogbáró – morgok.

- Nos, egy kiscicának számolnia kell azzal, hogy fizetnie kell, ha szemet vet egy kandúr gombolyagjára – susogja a fülembe.

- Jelzem, hogy a kandúr veszettül kínálgatta a flancos gombolyagjait – dacoskodom továbbra is.

- Menj öltözni kiscica! – csap a fenekemre.

- Öntelt diktátor – húzódom el tőle.

Persze imádom, amikor parancsolgat, mert tesztelhetem, meddig feszíthetem nála a húrt. Valamiért mindent meg kell tennem azért, hogy elveszítse minden önuralmát, és ezt csakis miattam tegye. Ezúttal azzal kezdem, hogy megváratom amúgy rendesen. Szép ráérősen letusolok, megmosom a hajam, aztán megszárítom, aztán hagyom, hogy a vállamra omoljon, bekenem a bőröm a testápolómmal, amit külön nekem csináltatott. Végezetül pedig belebújok a csontfehér selyem köntösbe, ha már azt akarta, hogy menjen a bőröm színéhez. Nem megy hozzá, inkább kiemeli, mert kimondottan napcsókolta a bőröm. Halkan nyitom ki az ajtót, aztán nesztelenül lépdelek felé a puha szőnyegen. Amikor rám emeli a viharszín szemeit, lesütöm a sajátomat, majd félénken pillantok rá a pilláim alól.

- Cameron – hördül, és azonnal felém mozdul.

- Azt mondtad, lassan vetkőztetsz le – emlékeztetem szégyenlősen és hátrébb lépek.

- Cameron – ismétli.

- Igen, így hívnak – babrálok a hajammal, úgy látszik eszméletlenül ártatlan tudok lenni, ha akarok.

- Ó, kiscica – lép oda hozzám és magához húz.

- Azt mondtad, olyan selyem köntöst vegyek, ami meg a bőrömhöz – érintem meg finoman Eduardo csípőjét.

- És te ügyesen teljesítetted – dicsér meg.

- Csak a te kedvedért – mondom halkan.

- Még szép, hogy az én kedvemért – morogja.

Lesimítja a vállamról a köntöst, majd puhán a bőrömre csókol. Tényleg lassan csinál mindent, finoman, óvatosan, mintha törékeny lennék. És itt, egy rakás drogkartelles között olyan abszurd az egész, mégis rendben van. Teljesen rendben. Eduardóval így jó…

 



Szerkesztve Sasha által @ 2016. 02. 01. 11:18:54


Moonlight-chan2016. 01. 01. 01:57:02#33825
Karakter: Eduardo Vargas




Sóhajtva bújik hozzám, én pedig a hátát simogatom, a zakómat köré tekerve, de vigyázok, hogy ne okozzak neki fájdalmat, azok után, ahogy az az állat bánt vele. Most csak vigyázni akarok rá, megnyugtatni és elfeledtetni vele ezt az egészet.

- Nem tűnök el – szólal meg percekkel később.

- Nem is fogom hagyni – ígérem komoran.

- Mégis mi történt, Eduardo? – kérdez ismét, a hangja fáradt, megviselt.

- Nem akarod tudni.

- De… - tiltakozna, de az ujjamat az ajkaira simítva csitítom el.

- Nem, Cameron! Már így is jobban benne vagy az ügyeimbe, mint kellene. – ha a kezdetektől fogva kivonom őt ebből, akkor nem rabolták volna el és a teste nem lenne tele kiszívásokkal, amik nem tőlem származnak.

- Akkor már mindegy nem? – akadékoskodik tovább.

Nem tudok visszafojtani egy kis nevetést, bár inkább a megkönnyebbülés, mint az öröm miatt. Legalább van kedve vitatkozni velem, ez már egész jó jel. - Kezdesz formába lendülni.

A hajába temetem az arcom, mélyem beszívva az ismerős illatát. Azt akarom, hogy minél előbb elfelejtse a mai napot és minden olyan legyen, mint pár hete, amikor még nem sejtette igazán, hogy mibe keveredett. És tudom, hogy elég erős ahhoz, hogy kiheverje mindezt, még ha nem is egy-két napba fog telni, de idővel újra a régi nagyszájú, szenvedélyes és makacs Szöszim lesz.

Már alig várom.

- Féltem – vallja be alig hallhatón – Nagyon féltem.

- Természetes, hogy féltél, Cameron – simogatom tovább – Esteban egy állat és inkább megölt volna téged, csak ne legyél az enyém többé!

- Annyi mindent gondoltam, olyan zavaros volt az egész – suttog.

Hangtalanul sóhajtok fel, lehunyva a szemem egy pillanatra.

- És eszedbe jutott, hogy mi van, ha nem jövök el érted, ugye?

- Igen – vallja be. – De gyorsan helyre tettem magamban.

- Helyes, mert sosem hagytam volna, hogy elvegyen tőlem – felelem, és még életemben nem mondtam semmit ennyire komolyan. Bárhová vitte volna az a féreg, bármit tett volna vele, megtaláltam volna, még ha a pokol fenekéről kell is visszarángatnom. – Túl fontos lettél Szöszi. – súgom a fülébe, de választ már nem kapok.

Rápillantok, halvány mosollyal figyelem a lezárt szemhéjakat, az egyenletes békés szuszogását. Úgy tűnik győzött a kimerültség, mert még arra sem ébred fel, mikor kiemelem a kocsiból és a szobámba viszem, az ágyamba, ahová tartozik.

 

Reggel jóleső melegségben ébredek, a legfinomabb, legcsábítóbb illattal körülvéve, amit csak éreztem. A karomban egy forró meztelen testtel, ami úgy illik az enyémhez, mintha ide teremtették volna.

Elégedett vagyok-e? Maximálisan.

A testem lustán elnehezült, minta legalább egy éve nem lazítottam volna és úgy is érzem magam. Moccanni sincs kedvem, bár az éjszaka folyamán párszor felkeltem elintézni egy-két telefont, de azonkívül végig Cameron mellett maradtam.

Éppen elég időt töltünk együtt az ágyban ahhoz, hogy már a légzése ritmusából tudjam, hogy mikor ébred fel.

- Jól aludtál? – mormogom, még mindig álomittasan, de éberen figyelem minden rezdülését.

- Igen, jó itthon – fúrja a fejét a párnába – Nem dolgozol ma?

- De sajnos el kell majd mennem – morgom kedvetlenül. Nem akarom itt hagyni, túl friss még az emlék, hogy hazajövök és ő nincs itt, hogy eltűnt és senki sem tudta hol van.

- Nem lesz gond oké? – simít a karomra, kitalálva a gondolataim – Úgyis feküdni, meg aludni fogok nagy valószínűséggel, és vigyázok magamra, úgyhogy menj csak nyugodtan, intézd, amit kell.  

- Le akarsz rázni? – hunyorítok rá, majd büntetésképp finoman a vállába harapok. Mmm… már hiányzott az íze…

- Dehogy. Viszont az élet nem áll meg, pontosan tudom, úgyhogy tedd a dolgodat.

- Jól van – adom be a derekam, de közben a szám a nyakára téved és ott is megharapdálom, mert élvezem, hogy az enyém és megtehetem. Máskor erre rögtön reagál, minimum egy kéjes kis nyöszörgéssel, de most még csak el sem lazult, mint szokott, bár nem terveztem semmi többet.

- Sajnálom… de nagyon zavar – morogja a párnába, így csak tompán jut el a hangja a fülemig.

Felemelem a fejem, figyelmesen nézve az arcát - Micsoda, Szöszi?

- Ezek – dörzsöli meg undorodva a karján szétszóródó vöröseslila szívásnyomokat.

- Majd elmúlnak – fogom le a kezét, de nagy erőfeszítésembe kerül gyengédnek lenni, még ha a haragom nem is neki szól – Nem akarom elrontani a reggelt, de meg kell kérdeznem valamit. – muszáj tudnom… - Bántott máshogyan is?

Elsötétül a tekintete az emlékektől.

- Nem, de akarta, csak kihívták, mielőtt úgy igazán elborult volna az agya.

- Hála az égnek – sóhajtom, birtoklón magamhoz szorítva.

Ha az a rohadék megerőszakolta volna… nem lett volna olyan fájdalmas bosszú, amivel megfizethetett volna érte.

- Hm…

Az elégett hangra felpillantok, Cameron csábító karamell szemeit félig árnyékba borítja sűrű sötét szempillája, barackszínű ajkain érzéki mosoly…

A hátára gördítem, félig rajta fekve hajlok fölé és szívom magamba a látványt.

- Gyönyörű vagy – túrok a hajába, eligazítva az arca körül.

- Hazudós – nevet halkan – De díjazom, hogy udvarolsz.

- Igen, tudom, hogy imádod, ha nyaliznak neked – mosolygok rá, ezúttal őszinte jókedvvel.

- Ó, igen, szeretem, ha nyalnak – vigyorog perverzül, majd hirtelen elkomolyodva a kezei közé fogja az arcom – Nincs semmi baj, Eduardo.

Megcsókolom. Olyan gyengéden és lassan, ahogy nagyon ritkán.

Én bátor, gyönyörű vadmacskám… tudom, hogy nem lesz semmi baja, nem fog összeomlani, magába roskadni, csak mert egyedül hagyom, de nem emiatt esik nehezemre elszakadni tőle. Arra vannak egyéb okaim, ezeknek pedig semmi közük ahhoz, hogy majd megveszek érte, úgy kívánom. Nem, most ez más.

Percekkel később kényszerűen húzódom el, mert ma tényleg nem maradhatok. - Mennem kell.

- Tudom, semmi baj – simít meg ismét, mielőtt felállnék.

- Szívem szerint magammal vinnélek, de nem jó ötlet. – rázom meg a fejem lemondón, de eszemben sincs szembesíteni pont azzal, akit soha az életben nem akarna viszont látni.

- Nem megyek sehová. Itthon leszek, amikor megjössz – ígéri komolyan.

Ebben nem is kételkedem, amilyen őrséget állítattam a birtok köré, talán csak egy speciálisan kiképzett kommandós egység tudná elvinni innen, így viszonylag nyugodtan öltözöm fel és miután elkészültem megyek a dolgomra.

Cole azonnal az ajtó mellé húzódik, egy pillantás erejéig találkozik a tekintetünk, de nem hiszem, hogy ismét hibát vétene. Míg én a Szöszivel töltöttem az éjszakát, ő testközelből nézhette végig mit kapott Esteban, és José szavaival élve, mély benyomást tett rá a dolog.

Helyes. Legalább nem felejti el többé a fontossági sorrendet.

 

Mikor a kis fészerhez érek az ott őrködő embereim szó nélkül állnak el az ajtóból. Az alaksorban néma csend, csak a cipők súrlódása és a rozsdás csapból csöpögő víz hangja hallatszik. A tekintetem gyorsan felméri a szoba közepén álló egyetlen széket és a hozzá kötözött férfit.

A franciákkal már leszámoltunk, Esteban azonban még mindig él. Jelenleg senkit sem gyűlölök jobban a Földön, mint őt, ezért sosem bíznám másra, hogy végrehajtsa az ítéletet. A szemébe akarok nézni közben, látni benne magam és azt, hogy tudja miért teszem.

Az éjszaka alaposan megdolgozták a rohadékot, az asztalon heverő véres bokszerekből ítélve nem sok maradhatott az önelégült pofájából, de annál jobb. Nem kell, hogy jártassa a száját, bár törött állkapoccsal nehezen is menne.

A váll alá csatolt fegyvertartómból előveszem a pisztolyt, majd pár lépéssel közelebb megyek, egy karnyújtásra megállva tőle. Kibiztosítom a fegyvert. Az üres falak között a hang sokkal élesebbnek tűnik, mint amilyen valójában. Esteban akadozó mozdulatokkal felemeli a fejét és rám néz, bele a szemembe. Nem vagyok biztos benne, hogy a bedagadt szemhéjak mögül lát valamit, de ez most már nem érdekel.

Vannak pillanatok, amikor eszembe jut, hogy a tíz évvel ezelőtti énem, vajon mit gondolna a mostaniról. Ha akkor láttam volna ezt a pillanatot, talán elborzadtam volna magamtól, de akkor még nem volt semmi okom a bosszúra. Ma azonban egy csipetnyi megbánás, vagy szánalom sem fog el, ahogy senki mást sem körülöttem.

A fegyver durranása fülsiketítőn pattog le a csupasz betonról, hosszan visszhangzik, mielőtt a helyét a mélységes csend venné át. Olyan ez, mintha a hangok egy vákuumba vesztek volna, pedig csak senkinek sincs kedve megszólalni. Egyszerűen nem kellenek a szavak, a tett magáért beszél.

Fagyos érzéketlenséggel fordítok hátat a hullának, felpillantva az ajtóban várakozó Joséra.

- Tűntesd el innen. – mondom, ő pedig biccentve indul meg, hogy engedelmeskedjen a parancsnak és végleg lezárja ezt az ügyet.

Magam részéről már végeztem és pár óra múlva, mikor minden bizonyítékot alaposan eltüntetnek és megsemmisítenek, ténylegesen is lezárul az egész és nem fog hiányozni, az egyszer biztos.

 

A fejlemények ellenére egész nap megmarad a borús hangulatom. Rövid időre beveszem magam a dolgozószobámba, mert az üzletről sem feledkezhetem meg túl soká. A rendszer nem állhat le, mert abból könnyedén katasztrófa lehet, és sokan vannak, akik az utasításaimra várnak, amiket rövidesen mind meg is kapnak. De vannak olyan feladatok, amik személyes jelenlétet igényelnek, azokat viszont holnapra halasztom.

A vacsorát már Cameronnal töltöm, az étkezőben egymással szemben ülünk, de a feszültség szinte tapintható a levegőben, ahogy Cole lopott pillantásokat szúr a hátába, a Szöszi viszont úgy tesz, mintha észre sem venné és továbbra is derűs elégedettséggel eszeget. Ez érdekes.

- Összevesztetek talán Cole-lal? – kérdezek rá egy idő után.

- Dehogy – rázza meg a fejét és ránéz – Biztosan lelkifurdalása van – gúnyolódik.

- Az lehet is – nézek fel én is – De nem lesz több gond vele, már tisztáztuk.

- Valóban? – mosolyog – Befenyítetted? – könyököl az asztalra, közelebb hajolva.

- Igen – bólintok komolyan.

Errefelé nem divat, hogy a kudarcokért a kisujjukkal fizessenek az emberek, az a jakuza „fenyítési módszere”, de szerintem az enyém is megállja a helyét. Ha nem… hát, nem lesz alkalma ismét hibázni.

 

Vacsora után a szobánkba vonulunk vissza. Nincs még igazán késő, de Cameronnal lenni jobb időtöltés, mint bármi más lehetőség.

A kádat mindketten megfelelőnek ítéljük, és míg én teleengedem finom, gőzölgő vízzel, addig ő óvatosan levetkőzik és bemászik a kádba. Rövidesen én is csatlakozom hozzá, a meleg vízben kényelmesen elnyúlunk, persze a Cameron jórészt a mellkasomon lazít, én meg élvezem a súlyát és az illatát magamon. Nem először csináljuk már ezt, de korábban nem voltunk ennyire óvatosak, legalábbis nekem nem kellett figyelnem, hogy hol szorongatom éppen, ameddig ő játékosan csókolgatta a nyakam.

A mostani helyzettel sincs bajom, finoman cirógatom a hátát, elengedve az aznapi történéseket elmélázok a vacsora alatt érzett különös feszültségen. A hasa a farkamnak nyomódik, amit nehezen hagyok figyelmen kívül, de most élvezem, hogy így vagyunk együtt. - Úgy látom, neheztelsz Cole-ra – mondom, csakhogy egy kicsit eltereljem a figyelmem a testéről, de a kezem automatikusan kezdi simogatni a gerincét.

- Igen… Nem is kicsit. – ismeri be halkan - Tudom, butaság… Majd elmúlik.

- Ha ennyire zavar, adok melléd mást – gondolkodom a haját csavargatva.

- Nem, nem kell. Attól, hogy mást adsz mellém, még nem fogok Cole-ra kevésbé neheztelni.

- Majdnem megöltem.

- És miért nem tetted? – néz fel rám.

Jó kérdés.

- Nem tudom. De jól is tettem, különben még most sem tudnám, hogy hol vagy.

- Ez igaz… - visszafekszik a mellkasomra, míg én kényeztetőn simogatom tovább – Mondd csak, lesz valaha egy kis nyugalom körülöttünk? Lesz olyan nap, amikor csak simán felkelünk és megtervezzük, hogy lemegyünk búvárkodni a partra, aztán meg napozunk, szeretkezünk a habokban? Lesz olyan, amikor nem az ellenségeinknél próbálunk okosabbak lenni? Amikor nem kell attól félni, hogy valaki az életünkre tör? Lesz valaha ilyen, Eduardo?

Lehunyom a szemem, elképzelve azt, amit leírt, de tudom, hogy az a kép sosem lehet valóság. Egy ilyen élet lehetősége, már nagyon régen elúszott.

- Bárcsak azt mondhatnám, hogy lesz, de akkor nagy valószínűséggel hazudnék neked – szorítom magamhoz – De vagyok, aki vagyok, és sajnos ilyen az életem.

- Nos, akkor az már biztos, hogy soha sem fogunk unatkozni együtt – nevet fel halkan, de nem hallok keserűséget a hangjában.

- Tetszik benned, hogy mindenben próbálod meglátni a legjobbat.

- Melletted máshogy nem is lehet, főleg, hogy nincs humorérzéked – kacsint incselkedve, majd közelebb hajolva szenvedélyes, mohó csókkal tapad az ajkaimra, egy perc múlva pedig boldog mosollyal néz a szemembe – Szeretem, amikor hevesebben ver miattam a szíved.

- Ebben nem lesz hiba Szöszi. Elég gyakran jársz ezzel a hatással. – simítok az arcára, viszonozva a mosolyát.

- Nem arra gondoltam. – duruzsol, homlokát az enyémnek döntve.

- Én sem arra gondoltam Cameron. – vigyorodom el, majd ismét komolyra váltva nézek a szemébe, mert tudom, hogy most ezt várja, erre van szüksége - Hanem rád.

Még most is, hogy nem az a célja, hogy elcsábítson, élvezem, hogy itt van velem, ahogy beszél és mindig azt mondja amit gondol. Benne nem kell ellenséget keresnem, mert érzem, hogy nem árulna el, és talán már akkor sem akarna elmenni, ha felajánlanám neki egy új élet lehetőségét bárhol, ahová csak menni akar, de ehhez túl önző vagyok, túlságosan fontos nekem.

A válaszom elnyerhette a tetszését, mert pillanatokon belül feljebb kúszik a mellkasomon, az ölembe ülve lassú, forró csókkal kényeztet. Elégedett sóhajától felmordulok, de nem vetem rá magam, csak elmélyítem a csókot, addig, míg már kis híján felfaljuk egymást. Legalább addig is elfeledtethetek vele mindent, elérhetem, hogy csak engem lásson és érezzen. A kezeim megállás nélkül simogatják, majd megállapodnak a tarkóján, az egyikkel lágyan a sűrű tincsek közé túrok, mire megborzong.

Felnyögve fészkelődik közelebb, de ahelyett, hogy tovább menne, átkarol, és a vállamba temeti az arcát.

- Minden rendben Szöszi?

- Aha. Minden… tökéletes. – suttog, hallom a hangján hogy mosolyog.

A tökéletestől azért távol áll a helyzet. Az a kép lenne a tökéletes a tengerparton, amit nemrég leírt, amit nem adhatok meg neki. Vagyis… úgy teljes egészében talán nem, de néhány változtatással és jóval több biztonsági intézkedés után miért ne?

Az a yacht még mindig az enyém bár még sosem használtam szórakozásra és ismerek valakit, aki gondoskodna neki mindenről, amire búvárkodáshoz szükség van. De ez egyenlőre maradjon meglepetés, addig, míg nem biztos a dolog.

Még egy ideig lazítunk a kádban, majd mikor a víz már kezd kihűlni, kiszállunk és inkább az ágyba megyünk, ahol a szokásos helyzetet felvéve átkarolom. Míg nem volt itt, addig mindig hason aludtam, de mióta elfoglalta a mellkasom, már megszoktam az állandóan hozzám simuló meleg testét.

- Elmész holnap? – kérdezi, még mielőtt lekapcsolnám a kislámpát.

- Csak egy kis időre, aztán jövök vissza. – csókolom meg a homlokát – Miért?

- Gondoltam lőhetnénk párat odalent. – von vállat ádáz vigyorral.

- Nem tetszik ez a vigyor. – mondom összehúzott szemmel, mire feljebb kúszva ezúttal ő csókol meg.

Imádom mikor játszik, bár olyankor elég kiszámíthatatlan. Lehet, hogy éppen ezért szeretem.

- Az a te bajod. – vigyorog – De fogadjunk, hogy jobban lövök, mint te!

Erre már az én szemöldököm is felszalad, kihívó pillantással mérem végig, mintha nem ismerném minden porcikáját.

- Ezt te sem gondolod komolyan Szöszi.

- Dehogynem. – néz rám magabiztosan. – Láttad milyen pontos vagyok, ismerd be!

- Pontos vagy igen. De még mozgó céltáblával nem tesztelek Cicám. – most én nézek rá kihívón, míg ő mérlegel – Úgy is vállalod a kihívást?

Egy pillanatig sem tétovázik mielőtt belemenne, és ez sokat elmond róla. Lehet, hogy korábban már mozgó céltáblára is lőtt. Majd meglátjuk, hogy teljesít, de…

- Mi lesz ha győzöl?

- Nem hallgatsz el előlem fontos infókat, csak mert kímélni akarsz. – jelenti ki komolyan. – Ha már része vagyok az életednek és úgy néz ki, az is maradok, legyek része teljesen. Nem csak a cukormázas felszínt kell ismernem.

- Én nem látok itt sehol sem cukormázat.

- Tudod, hogy értem.

Bár ne tudnám! - sóhajtok, de nem hagyhatom válasz nélkül, mert ösztönösen érzem, milyen sok múlik ezen a válaszon.

- És ha nem tetszik az amit hallasz? – nézek mélyen a szemébe.

- Eddig sem tetszett minden, de elfogadtam. – támaszkodik meg a könyökén.

A minden, sohasem lesz lehetséges, mert van amit nem mondhatok el senkinek. Hazudni viszont nem fogok, egyszer minden hazugság kiderül és nem fogom emiatt az egész miatt elveszíteni őt, mikor megbízott bennem. Nem mondom, hogy hiba volt, de korántsem szolgáltam rá, még kevésbé érdemlem meg, de annál inkább meg akarom tartani.

Van, amit sosem tudhat meg.

- Nem ígérem, hogy az utolsó részletig mindenről beszámolok. – leintem mikor megszólalna – Neked is jobb ha nem tudsz mindent, meg nekem is. Vannak dolgok, amik csak rám tartoznak, de nem foglak kizárni semmiből. Ennél többet nem ajánlhatok.

Az a pár másodperc, amíg mérlegel, perceknek tűnik, de végül lassan bólint. – Ezzel kiegyezem, rendben.

- Feltéve, hogyha győzöl. – tér vissza a mosolyom, a tenyerem az arcára simítva.

- Úgy lesz. – mosolyog vissza – De csak kíváncsiságból… mi lenne, ha veszítenék?

- Nagyon, nagyon, nagyon jó kisfiúnak kéne lenned egy teljes hétig. – suttogom pár centire az szájától, majd finoman beleharapok, alig érezhetően, aztán megcsókolom a harapás helyét.

Szórakozott kuncogással fekszik vissza a mellkasomra, a keze a vállamat fogja át, mintha nem lenne elég, hogy én átölelve tartom.

- A te szavaiddal élve, kedves drogbárom, az veszett ügy lenne.

Erre mindketten nevetni kezdünk, mert igaza van, nem lenne képes rá és nem is akarom, hogy jó kisfiú legyen. Cameron pont az, akit mindig is akartam magam mellé és semmit nem változtatnék rajta.

 

***

 

Másnap benézek pár érdekeltségemhez, hogy megtudjam minden rendben van-e, és lássák, hogy élek. Elkaptak olyan pletykákat felröppenni, hogy megöltek, de ezeket hamar eloszlatom mindenki számára. A kocsiban volt időm átnézni azokat az iratokat, amiket még José talált Ricardo széfjében. Valójában semmi fontos nincs közöttük, de szeretek alapos lenni ezért a jelentéktelenebbnek tűnő mappákat is átlapozom.

Amellett, hogy az építkezés telkének a tulajdonlapja az enyém lett, megtaláltam a Margaritáét is. Először simán ki akartam dobni, hisz semmi közöm az egész kuplerájhoz, nincs rá szükségem, de aztán meggondoltam magam és eltette a papírt. Talán valamikor még hasznát veszem.

A meló többi részét otthonról intézem. Cameron csak késő délelőtt ébred, ahogy normálisan szokott, akkorra már túl vagyok a rutinszerű eligazításon, ezért a kertben várom meg a reggelivel. Komor hangulatom hamar lehámlik rólam, ma már sokkal jobb kedvem van, amin nagyban segít a Szöszi izgató jó reggelt csókja. Már csak ezért is megéri itthon maradni, de valójában mindig imádom a száját a testem bármely részén.

Cole a kertbe nyíló ajtóban várakozik, de egy intéssel elküldöm, hogy kettesben maradjunk. Visszaülök a helyemre, Cameron pedig velem szemben foglal helyet, csipegetve egy keveset abból, ami épp jól esik neki.

- Kibékültetek? – pillantok rá, mikor az ajtó felé sandít.

Gúnyos fintorral morran egyet, mintha már a gondolat is bosszantaná.

- Nem éppen. – kap be egy gerezd narancsot – Mondjuk úgy, hogy néma egyetértés van közöttünk.

Felnevetek, majd még egy hosszú kortyot nyelve a kávémból lerakom a csészét. Rövid ideig tanulmányozom az arcát, ma délelőtt ő is sokkal jobb hangulatban van, mint tegnap. A szín is visszatért az arcába, csak a homlokán lévő horzsolás látszik, ha a szellő oldalra söpri a haját, a többit mind sikeresen elrejtette, hogy ne is lássa.
Kellemes nyugalomban esszük meg a reggelinket, általában egyedül eszem, mert korábban kelek, de ma szándékosan vártam rá.

- Holnap délután el kell utaznom. – töröm meg a csendet, mikor már a jeges teáját iszogatja.

Megáll a mozdulat közben, az arca pillanatok alatt komolyodik el. – Mi történt?

- Minden a legnagyobb rendben Szöszi. Üzleti ügy lesz, maximum három, vagy négy nap.

- Oké. – biccent elgondolkodva, és látom rajta, hogy mennyire megkönnyebbül, hogy nincs semmi baj – Akkor gondolom engem itt akarsz hagyni. – húzza el a száját.

- Miből gondolod? – emelem meg a szemöldököm, de nem cáfolom meg.

- Azt mondtad utazol, nem azt, hogy utazunk. – néz rám bosszúsan – Komolyan itt akartál hagyni, mint egy hülye házicicát?

- Ó nem Cicus. Mostanában nem szívesen megyek sehová nélküled. – vigyorgok rá, mert imádom mikor morcos, vagy duzzog, olyankor szinte szikrát hánynak a szemei.

- Helyes. – bólint elégedetten. Kecses mozdulattal a szájához emeli a poharat, az oldalán lassú cseppekben fut lefelé a hűvös vízpára. Miután ivott egy kortyot látványosan lenyalja az ajkairól az ott maradt édes nedvességet, én pedig gonosz mosollyal figyelem, nem is leplezve, hogy milyen hatással van rám.

Kis dög…

- Mi lesz a dolgom? – kérdez, a tekintete még mindig kacér, de a hangja hivatalosra vált.

Kezdem felismerni, hogy neki is van ilyen, de hogy a kérdésére válaszoljak…

- Valójában nem voltam biztos benne, hogy jönni akarsz majd. Ha inkább itthon maradnál és pihennél nem bánom, még ha hiányoznál is. – sóhajtom gondterhelten.

Amellett hogy hiányozna, tudom, hogy piszkosul aggódnék érte. Sokkal jobb, ha a szemem előtt van, mert úgy arra koncentrálhatok amire kell, és még őt is magam mellett tarthatom.

- Elég jól vagyok Eduardo, fizikailag semmi bajom. – mosolyog gyengéden, de engem még nem győzött meg teljesen, ezért felállok és megkerülöm az asztalt, hogy mellé ülhessek.

- És itt? Itt is minden rendben lesz Szöszi? – érintem meg a halántékát, majd puhán végigsimítok a tarkóján.

- Nem inkább itt? – mosolyog, a kezemet a szíve fölé irányítva.

Elfintorodom. - Csak egy szappanoperában Szöszi. A horror fejben megy végbe, nem a szívben. – húzom el a kezem, de csak azért, hogy a derekára csúsztassam át. – Biztos, hogy nem akarsz egy kis szünetet tartani? Te bármikor megteheted.

- Azt akarom, hogy együtt csináljuk Eduardo. Nem fogok itthon malmozni, míg te melózol, megmondtam. Nekem az nem menne. – néz rám határozottan, a kezét a térdemre szorítva.

- Követelőző kis dög, csak nehogy megbánd majd. – mosolygok rá, elégedetten magamhoz szorítva a felsőtestét, ő pedig csábító mosolyra húzza az ajkait. - Ismerlek és el is hiszem, hogy nem maradnál a szexi seggeden.

- Akkor utazunk?

- Utazunk. – bólintok egyetértőn.

- És mi lesz a dolgom? – kérdez tovább, de nem húzódik messzebb, így minden szót az őszibarack ízű ajkainak érintése kísér.

Ó, igen…

- Nem biztos, hogy tetszeni fog.

- Egy teremnyi drogbáró között játszani a kurvát? – rántja meg a vállát – Gyerekjáték.

Közömbös képet vág, de átlátok rajta.

- Nem kell a kurvát játszanod, Cicám.

- Hogyhogy?

- Az ellenségeim már tudják mi lesz azzal, aki kezet emel a szeretőmre. Tettem róla, hogy tudják. – nézek komolyan a szemébe.

- Vagyis tényleg magaddal akartál vinni. – mosolyodik el.

- Úgy terveztem, de amúgy is ideje volt. Most, hogy tudják az enyém vagy, nem fognak szabad prédának nézni. – érintem meg az ajkait, hüvelykujjammal végigsimítva telt puhaságát – Azt kétlem, hogy nem fognak próbálkozni, ahhoz túl érzéki kis dög vagy, de… szerintem feltalálod magad.

Mielőtt megcsókolnám, még elmormol egy köszönömöt, aztán pedig a szájával is lelkesen megköszöni. Az ajkainak édes őszibarack íze van a teától, a nyelve pedig puha és hűvös a jeges víztől. Felmordulva szorítom meg a combját, majd csak annyira lazítok a fogáson, hogy ne maradjon nyoma, de még mindig a bőrébe nyomódjanak az ujjaim. Kívánom minden porcikáját, a vágy szinte égeti a testem ahol az övé hozzám ér. Ez azóta így van, hogy először belekóstoltam és nem csillapodik, sőt, inkább egyre hevesebb lesz mindegy egyes alkalommal, amikor szeretkezünk. Nem, nem is kell ahhoz szeretkeznünk, elég ez a csók is és a legközelebbi alkalommal még többet akarok majd belőle. A tekintetünk találkozik miközben lassan elhúzódom tőle, az ujjammal simogatva meg a duzzadt ajkait, majd még egy pillanatnyi csókkal búcsúzom el tőlük, remélhetőleg nem túl hosszú időre, azért, hogy felvázoljam a tervet.

- Bogotába repülünk… - kezdem, a hangom enyhén rekedtes, de figyelmen kívül hagyva elmesélek neki mindent. Hogy tulajdonképpen úgy képzelje el az egészet, mint egy üzleti összejövetelt, ahol minden alku, minden szóban megkötött üzlet milliókat ér. A világ számos országában működő drogkartellek képviselőivel kell tárgyalnom az év legnagyobb kokainszállítmányairól. Étel, ital, dohány és prostik, hogy a nagykutyák is szórakozzanak, de mindaddig, míg a villámban tartózkodnak, egy szabályt véresen komolyan veszek: senki nem nyír ki senkit, vagy végérvényesen kiesik a köreinkből.

- Miért kellett ezt külön megtiltani? Máskülönben egymásnak esnétek? – szúrja közbe roppant komolyan.

Látom rajta, hogy tényleg meg akarja érteni és én is azt akarom, hogy tisztában legyen a helyzettel mire odaérünk.

- Mert némelyik kartell között komoly ellentétek vannak. A spanyol és a török drogterjesztők között például. Évek óta csatároznak azért, hogy melyikük szállítson az oroszoknak. A ruszkikban nagy pénzek mozognak, mert náluk nem terem meg a jó minőségű kokain.

- Ezért mind tőled vesznek. – látja át rögtön, hogy tulajdonképpen miért is olyan összetett az egész hálózat. Így azt is világosan láthatja, hogy milyen nagy hatalom ez.

- Igen, tőlem. De az sem mellékes, ki szállítja majd el Moszkváig, mert nem kis táv akkora mennyiségnek, amennyire igényt tartanak. Ha a spanyol és a török szállítók összekapnának, könnyen eldurvulhatna a helyzet. Mint a csonton marakodó kutyáknál.

- Ezért ha nem bírnak magukkal megvonod a jóindulatodat?

- Pontosan.

Elgondolkodva babrálja a nyakkendőmet, kicsit meglazítva, mint akit zavar a tökéletesre kötött csomó.

- Te élvezed ezt. – pillant fel végül – Hogy te vagy az alfahím a falkában. A hatalmat. – állapítja meg.

- Jobb ha én osztom a parancsokat, mintha nekem osztanák.

- Nem tudlak elképzelni, amint épp parancsokat teljesítesz. – vigyorog rám szenvtelenül.

- Ahhoz pokoli katasztrófának kellene történnie. – viszonzom a mosolyát – Most már tudod mire számíthatsz Cicám. Előfordul, hogy a zsaruk is szereznek néhány kellemetlen pillanatot ha fülest kapnak. – teszem hozzá kelletlenül.

- Van ellened bármi bizonyítékuk? – ráncolja a homlokát.

- Ez a szép a pénzben Szöszi. – mosolygok rá – Egy kevés ide, egy kevés oda és hamarább tudok a razziákról, mint ahogy ők maguk kigondolják.

- Mert mi lenne, ha elkapnának? – firtatja.

- Vádaskodnának, megpróbálnának vallomást kicsikarni belőlem, de negyvennyolc órától tovább nem tarthatnak bent, hacsak nincs ellenem bizonyíték, ami sohasem volt és ha rajtam múlik nem is lesz.

- Abban biztos vagyok. – bólint rá a dolgokra, majd sóhajtva nyúl ismét a teájáért a tekintetemtől kísérve.

Lesznek ott páran, akik azonnal felfigyelnek a hozzá hasonló gyönyörű, érzéki férfiakra. Idegesíteni fog minden egyes éhes szempár, ami végigméri, de ha nem lennék biztos a védettségében nem vinném magammal.

- Mire gondolsz drogbáróm? – térít magamhoz búgó hangja a fülem mellett, majd megborzongok mikor hideg ajkaival a nyakamba csókol.

Úgy látom már sokkal élénkebb.

- Ebben a pillanatban Cicám csakis a szexi testedre. – morgom elmélyült hangon.

Pár nap anélkül, hogy alaposan megdugtam volna az én kis vadmacskámat, nagyjából ezzel jár. Ezúttal ő borzong meg, ahogy a kezem a felsője alá kúszva simít végig a csábító formáin.

- Akarod tudni, hogy én mire gondolok? – kúszik az ölembe.

A telefonom pedig pont ezt a pillanatot választja, hogy megcsörrenjen. Mindketten mozdulatlanok maradunk egy pillanatig, majd lassan kicsusszan az ölemből és besétál a házba, miközben én fogadom a hívást, de a kellemes feszültség megmarad közöttünk.

 

Délutánra meg van szervezve az út, a helikopter, amivel odarepülünk és a magángép, ami az elterelés lesz. Hosszabb utaknál mindig kell valami fedősztori a biztonság kedvéért. Szeretem ha sosem tudják pontosan hová megyek, vagy hol vagyok éppen. A reptérről külön kocsival megyünk a birtokomra más útvonalon, természetesen testőrökkel, mert Bogotában nincs állandó biztonsági személyzetem.

Megnyitom az SMS-t ami pár másodperce érkezett Camerontól és gyorsan átfutom.

„Cole-al elmentem venni pár cuccot holnapra. Valami óhaj?”

„Legyél gyönyörű és szexis, mint mindig.” – írom, majd a küldés fölött hezitálva, még hozzáteszem. „Vegyél egy selyem köntöst, ami illik a bőröd színéhez. Este le akarom venni rólad, szépen lassan...”

Pár másodperccel később érkezik a válasz, amin elvigyorodom.

„Fel fogok izgulni a kocsiban! És oké, kivéve a lassan részt. Mohó vagyok.”

„Még át fogom gondolni, de vigyázz Szöszi! A mohóság manapság büntetendő!”

„Ezt beszéljük meg otthon kedves drogbáróm. Cole az egyedüli hím a közelemben, és még véletlenül azt hiszi, neki szól a lelkesedésem” – írja vissza.

„Egy rossz mozdulat a részéről és többé nem lesz mivel lelkesednie.” – válaszolok azonnal – „Vigyázz a seggedre és keress meg, ha végeztél. Ne hiányoljalak túl sokáig, ez parancs!” – elküldöm, majd félreteszem a mobilt, hogy visszatérjek a papírokhoz.

Pár másodperccel később ismét rezeg a készülék. Vetek rá egy gyors pillantást, aztán halvány mosollyal félreteszem és szinte derűsen fogok hozzá a dolgomhoz. Ehhez már hozzászokhattam volna Camerontól, mert mindig eléri, hogy jó kedvem legyen, de azt hiszem sosem fogom természetesnek venni, ahhoz túl sokáig nélkülöztem őt az életemből.

Visszatérve a laptopomra érkezett e-mailekhez elgondolkodom. Most hogy elhárult jó néhány veszélyforrás és rendeződött a viszonyunk Cameronnal, ideje száműznöm a múlthoz tartozó darabkákat is, amikre már semmi szükségem nincs. Ezt eldöntve beütöm a kódot a fali széfembe és kiveszem belőle az egész köteget. Minden itt van, amit José korábban Estebanról és a Margaritáról megtudott nekem és minden itt van Cameronról és a hozzá kapcsolódó személyekről.

Egyenként meggyújtom őket az egyik kis fémvödör fölött, amiben pillanatok alatt hamuvá égnek. Cameron aktájához érve megállok és belelapozok, de már semmi újat nem mond nekem, sőt, már sokkal többet tudok róla, mint ami ebben benne van. Egyenként meggyújtom a papírokat, utoljára azt hagyva amelyiken a fényképe is szerepel, a pár évvel ezelőtti önmaga. Mikor a vödörben már csak szürke pernyék lebegnek, jut eszembe, hogy valami hiányzik. Homlokráncolva visszamegyek a széfhez, de nem maradt benne semmi, kivéve a mostani ügyeimmel kapcsolatos információk aktáit. Manuel-é viszont nincs sehol, pedig esküdni mernék rá, hogy ide tettem, nehogy Cameron megtalálja az asztalomon. Hol a pokolba lehet?

Átnézem még az íróasztalom fiókjait is, de azokban sincs, végül arra jutok, hogy majd holnap megkérdezem Josét. Ma szabadnapos és nem lehet elérni, de rajtam kívül ő az egyetlen, aki ehhez a széfhez hozzáfér. Biztosan nála lesz, de valami okból mégis rossz előérzetem van.


Sasha2015. 11. 14. 20:20:24#33651
Karakter: Cameron Jonville
Megjegyzés: Moon-chanomnak


 Kicsit azért megkönnyebbülök, amikor egyedül maradok, addig sem csinál velem semmit Esteban, amit nem akarok, bár ahogy végignézek a felsőtestemen, már ez sem nagyon állja meg a helyét, mivel csupa olyasmit tett velem, amit nem akartam. Próbálom azzal vigasztalni magam, hogy legalább nem akart megerőszakolni, de mindjárt kíséri a következő gondolat, hogy még nem akart, aztán meg helyet követel magának a fejemben a következő aggasztó gondolatbuborék, hogy biztosan megpróbál majd erőszakkal a magáévá tenni, ha nem hagyom magam. És ez az a pont, ahol elszabadul az agyam, sorra merülnek fel bennem a kérdések, amelyekre nem tudok válaszolni, pedig nagyon szeretnék.  Mi van, ha mégsem vagyok olyan fontos Eduardónak, mint hiszem? Mi van, ha nem jön értem, vagy eljön, de én nem érdeklem? Mi lesz, ha Estebannak tényleg sikerül megölnie a drogbárómat? Mi van, ha engem öl meg, mielőtt Eduardo ideérne? Mi lesz velem, ha Esteban el tud magával vinni Los Angelesbe? És úgy általában mi lesz velem ezután, ha megtörténik a legrosszabb, és Eduardo magamra hagy? Nem tudom a választ egyikre sem, és ettől, ha lehet, még pocsékabbul érzem magam. Aztán, amikor már végképp belesüppedni készülök az önsajnálatban, megrázom magam és rávágok az ágy mellett álló éjjeliszekrényre.

- Eduardo el fog jönni értem – szorul ökölbe a kezem. – Mert, ha nem, akkor megtalálom a módját, hogy élete végéig gyötörjem – teszem még hozzá, mert biztosra veszem, hogy Esteban nem tudja majd megölni, annál a drogbáróm jóval okosabb és ügyesebb.

Milyen érdekes az élet nem? Azt biztosra veszem, hogy Eduardo mindent túlél, de a magam túlélési esélyeit még csak megsaccolni sem tudom. Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag azt is biztosra veszem, hogy a drogbáróm eljön értem, és nem hagy magamra, pedig talán nem is úgy érez irántam, ahogy én iránta. Mégis felteszek mindent erre a meggyőződésemre, mert Estebané soha nem leszek, akkor inkább a halál, ezt már eldöntöttem, amikor az a barom kést feszített a torkomnak. Mire ezeknek a gondolatoknak a végére jutok meg is nyugszom. Így megy ez, ha az ember elhatározza magát, azonnal kisimultabb lesz.

 

Az idő egyre csak telik, nem tudom, hogy csak órák, vagy már napok is elteltek-e, mert a bezártságtól megzavarodik az ember. Esteban időnként megjelenik, így a végére már a lábfejem is tele van karmolással, harapással és még a bokámon is van kiszívás. Úgy nézek ki, mint egy tetves véraláfutás térkép, amit egyedileg terveztek meg. Rohadtul kihagytam volna. És ráadásnak a végére Esteban komolyan beleéli magát abba, hogy most aztán megfarkal, csakhogy az egyik embere jelzi, hogy megérkezett Eduardo. Azonnal felélénkülök, de a zöldszemű is.

- Ezt vártad kis kurva, igaz? – tép bele a hajamba. – De ne is reméld, hogy megszabadít – vicsorogja, és úgy szájon vág, hogy felreped a szám és megint szédülni kezdek.

- Lehet, hogy nem, de téged ki fog nyírni – közlöm.

Ezen mondatommal is kiérdemlek egy újabb hatalmas sallert, hogy nehogy elálljon a vérzés a számban, de utána legalább egyedül hagy. Nagyon ajánlom, hogy Eduardo gyorsan megszabadítson innen, mert még néhány tasli és tuti súlyosbodik az agyrázkódásom. Zúgó fejjel fekszem le az ágyra, fohászkodva azért, hogy elmúljon legalább a fejfájásom, meg azért is, hogy nyíljon az ajtó és besétáljon értem Eduardo. Most már nagyon időszerű lenne, mert nagyon pocsékul alakulnak a dolgok. Csakhogy amikor az ajtó nyílik, nem a drogbáróm jön, hanem annak a barom Estebannak a gorillái, és magukkal rángatnak. Bár annyi örömöm azért akad, hogy láthatom Eduardót, akit szemmel láthatóan zavar a feldíszített testem látványa, mert ökölbe szorulnak a kezei.

- Ezért a pillantásért már megérte! – röhög Esteban, aztán magához ölel fél kézzel.

Meredten bámulom a drogbárómat, hiszen hosszú ideje ő az egyetlen biztos pont az életemben. Manu lelépett, egyedül hagyott ebben a retkes országban, nem törődve azzal, miként boldogulok majd. Eduardo viszont nem hagyott magamra, eljött értem…  Eljött…

- Jól vagy? – kérdezi hirtelen a drogbáróm, pedig nem jellemző rá az ilyen nyílt színi érzelemnyilvánítás.

- Jól… - válaszolnék, de Esteban a hajamba tépve feszíti hátra a fejem, amitől sajogni kezd a vágás, amit a késsel ejtett nemrég.

Felszisszenek, mert a vágás vékony ugyan, de nagyon fáj, főleg, ha így rángatják, feszegetik a bőrömet. A drogbáróm lépne felém, de Esteban fogást vált, a nyakam a könyökhajlatába szorítja, a másik kezével pedig fegyvert szegez Eduardóra. Totálisan kattant a pasas, ez már nem is kérdéses.

- Itt én parancsolok, világos? És addig mindenki kussol, míg azt nem mondom, hogy beszélhet! – őrjöng a zöldszemű, de a fegyvert fixen a drogbárómra fogja. – Motozzátok meg! – parancsolja.

Ha engem kérdez valaki, éppen ideje volt. Nem nagyon mozgok otthonosan a maffiabiszniszben, de az, hogy eddig még senki sem tette meg, elég amatőr dolog. Az viszont tény, hogy elveszik Eduardo fegyvereit és lepakolják Esteban mellé.

- A híres arany fegyvereid, mi? – Ki fogom tenni a vitrinembe a koponyád mellé.

Megszabadul a saját pisztolyától és felkapja az egyik aranyszínű Desert Eagle-t és azt fogja a drogbárómra. Csakhogy Eduardo meg sem rezzen, ennél jóval több kéne, hogy ő megijedjen, meg aztán biztosra veszem, hogy van valami tarsolyában, különben nem sétált volna be ide tök egyedül. És nem is tévedek…

- A bátyád koponyáját is megtartottad? – hallatszik Eduardo halk kérdése, de mindenki ledermed. – Nem tudom, a zsaruk mennyit mentettek meg belőle, elég gyúlékony volt.

- Te… te rohadt…

- Ne feszítsd túl a húrt, Esteban – folytatja Eduardo és felé lépdel, a zöldszemű meg idegesen hadonászni kezd a fegyverével.

- Vissza! Vissza, vagy most rögtön megöllek! – kiabál Esteban.

- A mobilom. Nézd meg a legújabb üzenetet – biccent Eduardo a verőember elé.

Izomagy azonnal a zöldszemű elé tartja a telefont, én meg azzal a lendülettel fordítom is el a fejem, mert az égés emlegetése után nem akarom látni a képet, csak haza akarok menni végre Eduardóval. Annyira koncentrálok erre, hogy a füleim is csak alig jut el, hogy a drogbáróm azt mondja, Estebannak, vége van, véged van. Éppen itt az ideje.

- Nem! Nem, nem! Neked van véged! Mindenért megfizetsz, elveszek mindent, amit úgy szeretsz, kezdve a kurváddal! Még egy lépés és kinyírom! – ordít. – Te meg mire vártok vég? Fogjátok le! – kiabál a testőreire, de senki sem mozdul. – Azt mondtam, fogjátok el! Süketek vagytok?

- A főnök halott – szólal meg az egyik francia Estebant bámulva.

Nem tudom, milyen főnökről van szó, nem is érdekel, a lényeg, hogy nem ölnek halomra minket, a többit most pont leszarom. Eduardo engem néz, egészen a szemeimbe fúrja a tekintetét.

- Bízol bennem, Szöszi? – kérdezi.

- Bízom – biccentek, mi mást tehetnék.

Esteban erre szorítani kezdi a torkom, hogy már alig kapok levegőt, miközben Eduardo felénk sétál, kettőt nem tojva a hisztérikusan üvöltöző zöldszeműre, már amennyire hallom a levegőhiánytól. Mivel a drogbáróm nem áll meg, Esteban rám rántja a fegyvert és meghúzza a ravaszt… Csakhogy a tár üresen kattan. Azért majdnem összecsináltam magam, kicsit remegek is. A drogbáróm a zsebébe nyúl, majd kicsivel utána a padlóra szól egy marék töltényt.

- A második hiba, amit elkövettél, hogy alábecsültél engem. Pont úgy, mint a bátyád – közli Estebannal Eduardo, majd kicsavarja a kezéből a pisztolyt és engem is kiránt a karjából, hogy aztán magához szorítson, de még mindig nincs vége.

- Mi volt az első? – kérdezi dermedten a zöldszemű.

- Hogy túlbecsülted a saját értéked – feleli a drogbáróm.

Csettint egyet a zsoldosaknak a fal mellett, akik azonnal lefogják franciákat, aztán befutnak Eduardo emberei is, és elvisznek mindenkit valami furgonhoz. Cole a szoba sarkából les minket, de egy lépést sem mozdul, de engem nem téveszt meg, pontosan tudom, nagy gáz van vele, mert hagyta, hogy Carlo elvigyen, pedig tudta, hogy nem szabadna. Szóval hamarosan rajta leszek az ügyön, meg akarom tudni, mégis kicsoda Cole, és mit akar tőlünk, mert nyilvánvalóan szerepelek a tervei közt én is. De most csak pihenni akarok…

 

 

- Honnan tudtad, hogy a te fegyvered fogja használni? Mi van, ha a sajátjával lőtt volna? – kérdezem már hazafelé tartva, mert igencsak foglalkoztat a dolog.

- Mert mindig a nagyobb, súlyosabb fegyver a vonzóbb. Egy ilyen láttán eszükbe sem jut ellenőrizni a tárat, pedig ez az alap – néz a szemembe.

Szívesen rávágnám, hogy kurvára nem nyugtatott meg, de nincs energiám hozzá, kezd kiütközni rajtam a stressz, a félelem, amit az elmúlt időben éltem át. Túl sok volt, na! Egyszer nekem is tele szaladhat a bakancsom már! Érzem, hogy magához húz, bele az ölébe, hogy jó közel legyek hozzá, mert tudom, hogy ezt akarja. A karjaim a nyak köré kulcsolódnak, ő meg a hátam karolja át.

- Ne csinálj ilyet többé, Szöszi! Megértetted? – morog a hajamba.

- Mit ne csináljak? – kérdezem fáradtan.

A leheletem a nyakát cirógatja, amitől csak még jobban szorít magához, mintha nem hinné el, hogy tényleg ott vagyok a karjában.

- Ne tűnj el többé.

Felsóhajtok, de nem szólok, csak a testéhez simulva, halkan szuszogok, muszáj éreznem a közelségét, a belőle áradó forróságot, az illatát, hiszen még sosem kellett ennyire a bizonyosság, hogy mellettem van, hogy a karjában tart.

- Nem tűnök el – szólalok meg hosszú percekkel később.

- Nem is fogom hagyni – fogadkozik.

- Mégis mi történt, Eduardo? – kérdezem lehunyt szemmel.

- Nem akarod tudni – feleli.

- De… - tiltakoznék, ő viszont a számra teszi az ujját.

- Nem, Cameron! Már így is jobban benne vagy az ügyeimbe, mint kellene – morog a hajamba.

- Akkor már mindegy nem? – akadékoskodom.

- Kezdesz formába lendülni – neveti halkan.

Bíztatásnak szánja, de mindketten érezzük, hogy ez most még messze van a formámtól, leginkább csak a megkönnyebbülés miatt van, nem pedig a Cameronos stílusom miatt, ami jellemző rám. Fáradt vagyok, megviselt és még most is félek egy kicsit.

- Féltem – mondom ki végül. – Nagyon féltem.

- Természetes, hogy féltél, Cameron – simogat. – Esteban egy állat és inkább megölt volna téged, csak ne legyél az enyém többé!

- Annyi mindent gondoltam, olyan zavaros volt az egész – suttogom.

- És eszedbe jutott, hogy mi van, ha nem jövök el érted, ugye? – kérdezi szelíden.

- Igen – vallom be. – De gyorsan helyre tettem magamban.

- Helyes, mert sosem hagytam volna, hogy elvegyen tőlem – közli.

Erősen megszorít, még mond valamit, de azt már nem is hallom, mert elnyom az álom, ami nem csoda, totálisan kimerültem szellemileg, és fizikailag sem vagyok topon. És most már Eduardo vigyáz rám, pihenhetek…

 

Puha párnák és illatos takaró alatt ébredek, otthon, a birtokon, mellettem lelkesen berreg Kopaszka, a hátamhoz meg egy hatalmas és forró test simul. Minden rendben van, de komolyan.

- Jól aludtál? – dörmög a nyakamba Eduardo.

- Igen, jó itthon – fúrom a fejem a párnába. – Nem dolgozol ma?

- De sajnos el kell majd mennem – feleli rosszkedvűen, mert nem szívesen hagy egyedül, az tiszta sor.

- Nem lesz gond oké? – simogatom a karját. – Úgyis feküdni, meg aludni fogok nagy valószínűséggel, és vigyázok magamra, úgyhogy menj csak nyugodtan, intézd, amit kell.  

- Le akarsz rázni? – morgolódik a tarkómat harapdálva.

- Dehogy. Viszont az élet nem áll meg, pontosan tudom, úgyhogy tedd a dolgodat.

- Jól van – harapdál meg, de hát nem nagyon van rajtam olyan hely, amit Esteban nem mocskolt be, talán csak a talpam.

Nagyon frusztrál a dolog annak dacára is, hogy nem úgy tűnik, mintha Eduardót zavarná, hogy olyan vagyok, mint egy kibaszott dalmata, csak nekem nem fekete foltjaim vannak, hanem sárgától a liláig mindenféle.

- Sajnálom… de nagyon zavar – közlöm leginkább a párnával.

- Micsoda, Szöszi?

- Ezek – dörzsölöm meg a foltot a karomon.

- Majd elmúlnak – fogja le a kezem, aztán sóhajt egyet. – Nem akarom elrontani a reggelt, de meg kell kérdeznem valamit. Bántott máshogyan is?

- Nem, de akarta, csak kihívták, mielőtt úgy igazán elborult volna az agya – felelem.

- Hála az égnek – szorít magához.

Érezhető a megkönnyebbülése, bár nem tudom biztosan, hogy miért van, azért, mert Esteban nem nyúlt teljesen ahhoz, ami az övé, vagy azért, mert miattam aggódott ennyire. Szívesen megkérdezném, de nem fogom, nem biztos, hogy fel vagyok készülve a válaszra, akármit felelne is a kérdésemre. Inkább csak élvezem most a közelségét.

- Hm… - nézek rá a pilláim alól, amikor a hátamra gördít és fölém hajol.

- Gyönyörű vagy – igazgatja el a hajam.

- Hazudós – nevetek halkan. – De díjazom, hogy udvarolsz.

- Igen, tudom, hogy imádod, ha nyaliznak neked – villant egy halvány mosolyt.

- Ó, igen, szeretem, ha nyalnak – vigyorgok, aztán elkomolyodva a tenyerembe fogom az arcát. – Nincs semmi baj, Eduardo – mondom halkan.

Megcsókolom, de olyan vigyázva, mintha valami törékeny porcelánhoz érnék. Gyengéden csókolózunk, amire nem igazán szokott példa lenni, mivel mindketten szenvedélyes típusok vagyunk, de most ez kell, most erre van szüksége mindkettőnknek. Meg is adjuk a módján, hosszan csókolózunk, ölelkezünk, mielőtt Eduardo sóhajtva elhúzódik tőlem.

- Mennem kell – morogja.

- Tudom, semmi baj – simogatom a karját.

- Szívem szerint magammal vinnélek, de nem jó ötlet – rázza a fejét.

- Nem megyek sehová. Itthon leszek, amikor megjössz – ígérem.

A végén azért összekészülődik és elmegy, de látom rajta, hogy inkább maradna. Majdnem elnevetem magam az arckifejezése láttán, de nem teszem, valami azt súgja, rosszul érintené, aztán jobban utána gondolva rájövök, hogy hamarosan chipet fogok kapni, hogy nyugodt legyen felőlem. Tényleg tartom, amit mondtam, nagyjából egész nap alszom, csak reggelizni, ebédelni kelek fel, de most még azt is a szobába kapom kényeztetésből. Valamikor délután szánom rá magam, hogy felvegyek egy trikót meg a melegítőnadrágot, majd kimenjek a medencéhez. Alig lépek ki a folyosóra, Cole már jön is utánam.

- Még élsz? – pillantok rá a vállam felett.

- Megtaláltalak, persze, hogy élek – feleli szemtelenül.

- Hát persze – mondom gúnyosan.

- Ezt most, miért mondod így? – érdeklődik.

- Pontosan tudod – sétálok ki az ajtón a medencéhez.

- Mégis mi bajod van? – trappol utánam.

- Mi bajom van? – fordulok felé és a szemébe nézek. – Hagytad, hogy Carlo elvigyen. Tudtad, hogy gáz van, de hagytad. És ne is próbálj azzal jönni, hogy nem így van, mert nem hiszek neked! – mondom jeges hangon. – Te találtál meg, mert pontosan tudtad, hogy ez fog történni, vagy legalábbis számítottál rá. A lényeg, hogy így tervezted.

- Cameron… - próbálkozik.

- Hallgass! – csattanok fel. – Majdnem megerőszakoltak és fejbe akartak lőni, te rohadék! De ez nem érdekel igaz?

- Sosem hagynám, hogy bajod essen, Cameron! – állítja.

- Már hagytad, úgyhogy próbálkozz mással! És minél előbb, különben bajod esik – közlöm.

- Hogyhogy bajom esik? – szűkül össze a tekintete.

- Úgy, hogy elmondom Eduardónak, hogy gyanúsan sokat telefonálsz, amikor pedig rám kéne vigyáznod, mint a butiknál is például. Megvan a szám is, amit hívtál. Csak oda kell neki adnom, hogy lenyomoztassa…

- Eddig miért nem tetted? – kérdezi sápadtan.

- Mert tudni akarom, mit akarsz – felelem teljes nyugalomban. – Úgyhogy azt ajánlom, egy-két napon belül legyen egy nagyon jó történeted, amit el is hiszek.

- Különben? – nyel egyet.

- Tudod, mi lett Estebannal? – nézek mélyen a szemébe, és az arcizmának rándulásából tudom, tisztában van vele, mi lett a zöldszeművel. – Gondoskodom róla, hogy veled rosszabb történjen, Cole. És ezt veheted ígéretnek. Most pedig húzzál tőlem messzire – fordítok neki hátat és elnyúlok az egyik nyugágyon.

Egész idő alatt magamon érzem a tekintetét, de nem érdekel, szenvedjen csak. Hagyta, hogy elraboljanak és miatta majdnem megerőszakoltak, a rengeteg foltomról nem is beszélve. Szóval nem tagadom, örömmel tölt el, hogy a következő napokban eszi majd a fene, hogy mit is csináljon. Ennél többet is érdemelne, de majd később, ha nem akar beszélni, vagy nem tetszik, ami megoszt velem. A feszült hangulat Eduardónak is feltűnik, vacsora közben rá is kérdez.

- Összevesztetek talán Cole-lal?

- Dehogy – rázom a fejem, aztán Cole-ra nézek. – Biztosan lelkifurdalása van – mondom gúnyosan.

- Az lehet is – pillant rá Eduardo is. – De nem lesz több gond vele, már tisztáztuk.

- Valóban? – mosolygok. – Befenyítetted? – könyökölök az asztalra.

- Igen – feleli komolyan.

Vacsora után visszavonulunk, amit üdvözlök, nem vágyom másra, csak arra, hogy kettesben lehessek a drogbárómmal. Úgy döntünk, bevesszük a kádat és a forró vízben való összebújást választjuk. Imádok a széles mellkasán heverészni, hallgatni, ahogy dobod a szíve. És szeretem tesztelni, hogy mennyire tudom felverni a pulzusát.

- Úgy látom, neheztelsz Cole-ra – simogatja a gerincem vonalát.

- Igen… - vallom be. – Nem is kicsit. Tudom, butaság… Majd elmúlik.

- Ha ennyire zavar, adok melléd mást – babrálja a hajamat.

- Nem, nem kell. Attól, hogy mást adsz mellém, még nem fogok Cole-ra kevésbé neheztelni - hunyom le a szemem.

- Majdnem megöltem – közli.

- És miért nem tetted? – nézek fel rá.

- Nem tudom – vonja meg a vállát. – De jól is tettem, különben még most sem tudnám, hogy hol vagy.

- Ez igaz… - hajtom vissza a fejem a mellkasára. – Mondd csak, lesz valaha egy kis nyugalom körülöttünk? – kérdezem halkan. – Lesz olyan nap, amikor csak simán felkelünk és megtervezzük, hogy lemegyünk búvárkodni a partra, aztán meg napozunk, szeretkezünk a habokban? Lesz olyan, amikor nem az ellenségeinknél próbálunk okosabbak lenni? Amikor nem kell attól félni, hogy valaki az életünkre tör? Lesz valaha ilyen, Eduardo?

- Bárcsak azt mondhatnám, hogy lesz, de akkor nagy valószínűséggel hazudnék neked – szorít magához. – De vagyok, aki vagyok, és sajnos ilyen az életem.

- Nos, akkor az már biztos, hogy soha sem fogunk unatkozni együtt – nevetek halkan.

- Tetszik benned, hogy mindenben próbálod meglátni a legjobbat – csókol a fejem búbjára.

- Melletted máshogy nem is lehet, főleg, hogy nincs humorérzéked – kacsintok rá, majd odahajolva mohón megcsókolom. – Szeretem, amikor hevesebben ver miattam a szíved – simítok aztán a mellkasára mosolyogva.  



Szerkesztve Sasha által @ 2015. 11. 16. 13:38:40


Moonlight-chan2015. 11. 03. 23:56:01#33627
Karakter: Eduardo Vargas




Semmit sem gyűlölök jobban a tehetetlenségnél, nem is kell túl gyakran szembesülnöm ezzel az érzéssel, de ahogy újabbnál újabb köröket rovok az irodámban, legszívesebben szétverném az egész kibaszott berendezést és mindenkit, aki idetolja a képét!

Cameron eltűnt, hála egy idióta seggfejnek! Mi a fasznak adnék melléje testőrt, ha nem azért, hogy megvédje, és mindig tudja, merre jár?! Azért, hogy elengedje valakivel és még arra sincs esze, hogy ellenőrizze tényleg én adtam-e parancsba!?

Az üvegpohár hangosan csattan a falon, ezer szilánkra röppen, de ez semmit sem csillapít a dühömön és addig nem is fog, míg a két kezemmel nem fojthatom meg azt a rohadékot, aki ezért felelős. És ha Cameronnak bármi baja esik…

Megcsörren a mobilom, tucatnyi hívást várok éppen az emberimtől, de egy ismeretlen számot jelez.

- Ki a fasz az? – ordítok bele dühödten, mert jelenleg minimális türelmem sincs a baszakodásra.

- Eduardo.

Ennyi elég is, hogy felismerjem Cameron hangját. Abbahagyom a járkálást, a mobilt a fülemhez szorítva hunyom le a szemem. - Szöszi! Jól vagy?

- Nem, nem vagyok jól.

- Bántott? – faggatom higgadtságot erőltetve magamra, de így hogy csak a hangját hallhatom… pokoli érzés.

- Megtépte a hajam, most meg éppen egy kést fog a nyakamhoz, amivel kicsit megvágott, de amúgy nem, csak kattant – morogja – Hagyj már békén te rohadék!

- Mit csinál veled? – szorítom még jobban a mobilt, arra nem kérdezek rá, kiről van szó, fölösleges lenne. Egyetlen valaki van, aki elég hülye ahhoz, hogy rálépjen az oroszlán farkára és utána még a képébe is röhögjön, nem kell őt bemutatni és meg is bizonyosodom arról, hogy helyesen gondoltam, mikor a kis szarrágó átveszi a telefont.

- Éppen a tarkóját harapdálom – kuncog elégedetten – Te is itt szoktad legtöbbször megjelölni. Megértem, izgató látvány, akárcsak a testének többi része. Vissza akarod kapni? Hát találj meg, ha tudsz. És siess, mert nem fogok megállni a tarkójánál.

Leteszi.

Nem sok híja, hogy ez is a pohár mellett csattanjon, de akkor nem érne el, ha ismét hívna, márpedig azt nem kockáztatom meg. Most nem. A Szöszit nem.

Ki hitte volna, hogy az a tetű Esteban még ezt is túléli? Rálőttek és mindannyian azt hittük legfeljebb egy vízi hullát talál majd a rendőrség valahol, de a férgeket sosem könnyű kiirtani.

Percekkel később érkezik José hívása, már az első csörgésre felveszem.

- Megtaláltad?

- Nem főnök. A lakása üres, ahogy Marcóé és Ricardói is. A klubban sincsenek, sem annak a prostinak a lakásán.

A picsába! Mégsem nyelhette el föld!

- Keressétek tovább, nézzétek át az összes kibaszott helyet, ahol elbújhatott nem érdekel meddig tart, vagy hogy hogy csináljátok, de kerítsétek elő.

- Mindent megteszünk.

- Az kevés. Találjátok meg. – bontom a vonalat.

Ideges vagyok és muszáj lenne lehiggadnom. Tudom, hogy mindent átkutatnak utána, de biztos van még valahol olyan ingatlanja amiről nem tudunk. Ha kell én magam megyek ki előkeríteni, legvégső esetben adok egy fülest a zsaruknak és azok is keresni kezdik, de az már tényleg az utolsó mentsvár lenne.

Először is le kell higgadnom, mert így kurvára nem tudok gondolkodni, csakis a Szöszi jár a fejemben és az, hogy Esteban mit művelhet vele éppen. Rajta már az sem segítene, ha hozzá sem ér, így is úgy is megölöm, lassan és élvezettel, de ha Cameronnak baja esik, bármilyen módon, akkor Esteban szenvedése nem órákkal, hanem napokkal hosszabb lesz.

 

Nem sokkal később ráakadnak arra a terepjáróra, amivel Carlo elvitt innen Cameront. Egy félreeső sikátorban áll, vagyis egy másik kocsival mentek tovább, de azt még mindig nem tudom hová.

A nappaliból intézek néhány hívás, miközben öntök egy korty whiskyt, csak hogy ne legyek olyan feszült, de nem annyit, hogy eltompítson. Halk nyöszörgésre leszek figyelmes, mire megfordulok és közönyösen nézem amint Cole igyekszik magához térni.

Ki kellett volna nyírnom, megérdemelte volna, de még mindig nem döntöttem el mi legyen vele. Majdnem lelőttem, de végül csak leütöttem a fegyveremmel, de most éppen eléggé dühös vagyok és le kell foglalnom magam. Az, hogy eldöntöm mi legyen vele, egész hatékony figyelemelterelésnek bizonyul, amire szükségem is van, mert Esteban azóta sem hívott.

- Mondj egyetlen jó okot, hogy miért ne lőjelek le. – lépek elé közönyösen, mert ha megint átengedem magam az indulatnak, akkor lehet, hogy sosem tudnék leállni.

- Mert… én meg tudom… találni őt… – nyögi ki fájdalmasan markolva a homlokát.

- Mit mondtál?

- Meg tudom találni… Cameront.

Leteszem a poharat, hogy néhány lépéssel átszeljem a közöttünk lévő távolságot. Megragadom a gallérját és feljebb rántom, hogy a szemembe nézzen. Még mindig kicsit kába, de úgy tűnik magánál van, vagyis nem kapott agyrázkódást, amit csakis a kemény koponyájának köszönhet.

- Ha ez csak blöff, hogy megúszd a golyót…

- Nem az. Ha elenged megmutatom. – markol a csuklómra és rövid gondolkodás után eleresztem.

Lassan tápászkodik fel, majd a szobájába botorkál, ahol az asztalán lévő laptop elé ül.

- Cameronon nyomkövető volt. Az övcsatjaiba raktam a chipeket, ha rajta volt az egyik öve mikor elvitték, lenyomozhatom a helyet és az útvonalat.

- Majdnem két órája keressük. – mondom vészjósló hangon, farkasszemet nézve Cole-lal, aki láthatóan már eléggé magához tért – Mi a faszért nem ezzel kezdted?

- Mondtam volna, de nem volt rá lehetőségem. – bök a halántékán lecsorgott vércsík felé.

- Örülj, hogy még életben vagy azok után, hogy hagytad, hogy elrabolják. De ha nem találjuk meg, még mindig meggondolhatom magam.

- És ha segítek visszahozni? – fordul hirtelen felém - Akkor maradhatok?

Összehúzott szemmel vizslatom az arcát, próbálva rájönni, hogy most az életére, vagy a munkájára alkudozik-e. Eddig jól végezte a dolgát, Cameron sem panaszkodott rá, de ez a húzása elég amatőr volt.

- Majd eldöntöm, ha Cameron itt lesz velem és most gyerünk, nincs több vesztegetni való időnk! – utasítom, ő pedig némán visszafordul a laptop felé.

Errefelé nem gyakori az olyan testőr, aki nyomkövetőt tenne az ügyfelére és én sem preferáltam soha az ilyesmit, de most lehet, hogy ez menti meg Cameront, mert másképp talán órákba telne, mire José és a többiek előkerítik őt, annyi idő alatt pedig bármi történhet.

- Megvan.

- Hol? – nézek a képernyőn látható térképre – Ez a város másik végén van. Biztos?

- Száz százalék, a jel tiszta, semmi sem zavarja. Ott lesz. – biccent, én pedig máris hívom Josét, hogy az összes emberemet hívja vissza és küldje erre a címre.

- Te velem jössz. – intek az ajtó felé Cole pedig nem vitatkozik, amit nagyon jól tesz. Az állása és az élete is ezen múlik.

 

***

 

A városrész, ahová a nyomkövető vezetett dugig van puccos villákkal, a gazdagok melegágya a környék és el sem tudtom képzelni mi a francot keres itt Esteban. A nyomornegyedtől kezdve a legeldugottabb helyeken kerestettem volna ő meg közben éli világát.

Az embereim hamar körülzárják az épületet, a legtöbbjük speciális kiképzést kapott az ilyen helyzetekre, így nem kell minden lépést a szájukba rágnom. Ellenőrzöm a fegyverem, majd mindkettőt a nadrágom övrészébe dugom.

Nem is próbálok észrevétlen maradni, az egész kóceráj körül van véve kültéri kamerákkal, tehát már akkor tudta, hogy megtaláltam, amikor kiszálltunk a kocsiból és mégsem próbál menekülni. Vagyis nagyon biztos a dolgában és miért is ne lenne, mikor egy kiváló adu van a kezében.

Ekkor mintegy véletlenszerűen csörögni kezd a mobilom. Anélkül veszem fel, hogy a kijelzőre néznék.

- Már azt terveztem, hogy inkább én magam kereslek meg. Mi tartott ennyi ideig? – sóhajt a telefonba gúnyosan.

- A patkányokat a többi patkány között kerestem először. Kicsit zsúfolt volt ez a pár óra. – válaszolok higgadtan – Hol van Cameron?

- Az ágyamban. És mondhatom nagyon élvezi a helyzetét a kis szajha.

- Azt kétlem. – felelem - Ha most rögtön átadod nekem és eltakarodsz az országból élve megúszod. Javaslom fogadd el az ajánlatot, míg még áll. – nézek bele az ajtó fölötti kamerába, mert fogadni mernék, hogy épp a képernyő előtt vigyorog a kis geci.

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy követelőzz. Most én vagyok a főnök, te pedig az engedelmes kutyuli, aki azt teszi, amit a gazdája parancsol. Értve vagyok?

Elmosolyodom, a jól ismert hűvös, érzéketlen mosollyal. – Ezzel a húzással túl nagy fába vágtad a fejszédet. Nem ismersz engem, de én ismerem a hozzád hasonlókat. Elég sokat hamvasztottam el közülük.

- Carlo beszámolt a szokásaidról, ahogy minden másról is. – válaszol és hallom a hangján, hogy vigyorog.

Fejben átfutom mi az amiről az árulónak tudomása lehetett.

- Cameron ott van veled? – kérdezem.

- Miért? Csak nem akarsz még egyszer utoljára beszélni vele mielőtt véged? – kuncog önelégülten.

- Úgy gondolod végem?

- De még mennyire! – röhög – Legyőztem a nagy Eduardo Vargast és még a mutatós kis szukája is az enyém, ahogy a terülted a pénzek és a kokainod is!

Jót nevetnék rajta, ha éppen olyan hangulatban lennék, de nem vagyok. Nem tudom honnan szalasztották ezt a nagyszájú idiótát, de szart se tud arról hogyan működnek itt a dolgok és én nem is akarom felvilágosítani.

- Akkor tárgyaljunk. – ajánlom rezzenéstelenül.

- Nincs semmid amiért megérné.

- Tényleg Esteban? Nem hiányzik az a szállítmány heroin? Vagy a kokainom, amit még mindig nem találtál meg? Vagy a pénzem, amit a nem tudtál lenyúlni? Szerintem nagyon is van miről tárgyalni.

Hosszas csend áll be, próbálom kivenni a háttérben a zajokat, de csak ütemes lépteket és anyagsúrlódást hallok, semmi arra utalót, hogy bárki is lenne vele. Végül bontja a vonalat, majd pár perc múlva nyílik az ajtó. Az embereim a sorban kilépő verőemberekre szegezik a fegyvert, azok meg rájuk.

- Csak Vargas jöhet. – morran a nagyobbik feszülten.

- Rendben. Mindenki marad idekint. – intem le a többieket és nyugodt testtartással követem a két pasast.

Odabent rögtön feltűnik, hogy a bútorok el vannak tologatva az eredeti helyükről, az asztalon fegyverek, papírok, térképek hevernek, a nappalinak kinéző helyiség falán családi fotók, amik tuti nem Estebant ábrázolják.

Nem foglalkozom velük, csak alaposan felmérem a környezetet és az embereket, hogy tudjam mégis mennyien vannak. Az emeletre vezetnek, egy olyan irodába amit leginkább az angol királynőnél tudnék elképzelni és Esteban egyáltalán nem passzol ebbe a kifinomult környezetbe. Vannak azok a fazonok, akikről az ember már első pillanatban megmondja, hogy az utcáról jöttet.

- Végre szemtől szembe. – vigyorog pofátlanul.

- Előbb mutasd Cameront, aztán tárgyalunk. – nézek bele a szemébe komoran.

- Nem is tudom, lehet, hogy inkább lelőnélek. – emel fel egy pisztolyt.

- Abból semmi hasznod nem lenne.

- De jólesne, piszkosul jól.

- És továbbra is megmaradnál a francia haverod csicskásának. – húzom gúnyos mosolyra az ajkaim – Ó igen, ne nézz így, tudok a kis alkutokról, sokkal többet, mint gondolnád.

- Nem tudsz te semmit! – sziszegi.

- Előbb Cameront.

- Hozd ide a ribancot! – kiabál ingerülten az egyik emberének, aki az iroda melletti ajtónál tűnik el és egy perccel később kirángatja onnan a Szöszit.

A szemem sarkában megrándul egy ideg, a kezeim ökölbe szorulnak a dühtől, mikor meglátom a testén hagyott nyomokat. Ez az aljas mocskos szemétláda!

- Ezért a pillantásért már megérte! – röhög, miközben Cameronhoz lép és fél kézzel átkarolja.

A Szöszi engem néz, de nem tudnám megmondani mire gondol.

- Jól vagy? – kérdezem, figyelmem kívül hagyva a többieket.

- Jól… - válaszolna, de Esteban megragadja a haját és durván hátrarántja a fejét, hogy a torkán lévő vékony vágás látható legyen.

Cameron felszisszen én meg reflexből lépnék előre, hogy letépjem róla annak a féregnek a kezeit, de mielőtt a közelébe érhetnék rám szegezi a pisztolyát. A másik karjával Cameron nyakát szorítja a könyökhajlatába, hogy még véletlenül sem mehessen sehová.

- Itt én parancsolok világos?! És addig mindenki kussol, míg azt nem mondom, hogy beszélhet! – dühöng Esteban, de a fegyver a mellkasom irányába mutat. – Motozzátok meg!

Két gorilla lép mellém, ha az én embereim lennének, ezt már akkor megtették volna amikor a főnök elé engedtek egy ellenséget, ebből is nyilvánvaló kikkel van dolgom. Az egyik óvatosan kihúzza az övemből a két aranyszínű fegyvert és Esteban mellé rakja őket.

- A híres arany fegyvereid mi? Ki fogom tenni a vitrinembe a koponyád mellé.

Leteszi a pisztolyát az asztalra, majd felkapja az egyik súlyos arany Desert Eaglemet és azzal céloz rám.

Szemrebbenés nélkül állom a tekintetét, ha azt hitte a saját fegyveremtől beijedek majd, hát tévedett. Mert tudok valamit, pontosabban sok valamit, amit ő még nem.

- A bátyád koponyáját is megtartottad? – kérdezem halkan, s mintha a hangommal egy vödör jeges vizet öntöttem volna a nyakába, úgy dermed meg. – Nem tudom a zsaruk mennyit mentettek meg belőle, elég gyúlékony volt.

- Te… te rohad…

- Ne feszítsd túl a húrt Esteban. – vágok a szavába, felé indulva, ő pedig vadul hadonászni kezd a fegyverrel.

- Vissza! Vissza, vagy most rögtön megöllek!

- A mobilom. Nézd meg a legújabb üzenetet. – biccentek a verőember felé és az egyik máris készségesen a főnöke arca elé emeli az e-mailhez csatolt fotókat. Cameron hamar félrekapja a tekintetét, nem is neki szántam azt a képet, hanem Estebannak, hogy lássa, már a francia pártfogója sem tudja többé megvédeni. – Vége van. Véged van.

- Nem! Nem, nem! Neked van véged! Mindenért megfizetsz, elveszek mindent amit úgy szeretsz, kezdve a kurváddal! Még egy lépés és kinyírom! - ordít – Ti meg mire vártok még?! Fogjátok le! – ordít rá a testőreire, de azok meg sem moccannak. – Azt mondtam fogjátok le! Süketek vagytok?!

- A főnök halott. – mondja az egyik francia Estebanra meredve, de a zsoldosai sem épp túl készségesek.

Feléjük lépek, a tekintetem végig Cameron sötét karamell szemeibe fúrva.

- Bízol bennem Szöszi? – kérdezem.

- Bízom. – biccent, Esteban viszont még jobban szorítani kezdi a torkát, hogy már levegő után kapkod.

Ennyi nekem elég is, láttam amit akartam, méghozzá, hogy a francia halála után az emberei nem gyűlnek majd a csicskása köré, nem olyan fontos ő, mint ahogy azt hiszi, csak túl sok kellemetlenséget képes okozni. És ennek itt és most vége, hála egy profi bérgyilkosnak, aki a megbízásomra Párizsban nemrég kivégezte a heroinkirályt.

Nem törődve a hisztérikus ordibálással feléjük sétálok, pár lépés választ csak el tőlük mikor hirtelen Cameronra rántja a fegyverem és meghúzza a ravaszt… de a tár üresen kattan.

A Szöszi megremeg, de némán tűri, pedig más a helyében már hisztérikusan sikoltozna.

Halvány mosollyal nyúlok be a zsebembe és emelek ki egy marék töltényt, majd hagyom hogy lassan, csörömpölve a padlóra hulljanak.

- A második hiba amit elkövettél, hogy alábecsültél engem. Pont, mint ahogy a bátyád.

Döbbenetében meg sem mozdul, talán még midig nem fogta fel az eseményeket, így egyszerűen kicsavarom a kezéből a fegyvert és még ugyanazzal a lendülettel Camront is kiszabadítom a szorításából, hogy aztán szorosan a karomba zárom.

Könnyű lenne magam átengedni a megkönnyebbülésnek, de még nem, addig nem, míg el nem rendeztem végleg ezt az ügyet.

- Mi volt az első? – kérdez sokkosan, mikor rájön, hogy innen nincs tovább.

- Hogy túlbecsülted a saját értéked.

Csettintek egyet a fal mellett várakozó zsoldosoknak, azok meg könnyűszerrel lefogják azt a néhány franciát, aki a társaságban van. A zsoldosokat a pénz érdekli, aki többet fizet annak dolgoznak és én bőkezűbb voltam a franciáknál.

Hamarosan már a saját embereim is a házban nyüzsögnek, egy terepfurgonba tuszkolva az árulót, Estebant, meg a többit és elszállítják őket innen oda, ahonnan már nem jönnek vissza. Cole a szoba sarkában állva figyel minket, úgy tűnik szó szerint vett, hogy mostantól egy lépést sem tehet Cameron mellől, de emiatt nem most fogok vele tárgyalni, egyenlőre megérdemli az életét, mert megtalálta a Szöszit, még ha a eleve miatta is tűnt el, de megtalálta.

 

- Honnan tudtad, hogy a te fegyveredet fogja használni? Mi van, ha a sajátjával lőtt volna? – kérdezi Cameron, mikor már a kocsiban tartunk hazafelé. A hangja fojtottan hallatszik a motorzúgás mellett. Cole vezet, Josét küldtem el a többiekkel így most csak mi és néhány testőr megyünk haza. Én semmiképp sem hagytam volna magára az én kis vadmacskámat, még a meló kedvéért sem.

- Mert mindig a nagyobb súlyosabb fegyver a vonzóbb. Egy ilyen láttán eszükbe sem jut ellenőrizni a tárat, pedig ez az alap. – mondom a szemébe nézve.

A zakómba bugyolálva sokkal kisebbnek és törékenyebbnek tűnik, mint egy kisgyerek, pedig ő minden csak nem porcelánbaba.

Finoman simítom a kezem az arcára, ahol legalább nincsenek rajta szívásnyomok és semmi egyéb. De nekem ennyi nem elég, gyűlölöm, hogy egy ideig fogalmam sem volt róla hol van és mi történik vele, hogy mit tesznek vele, ezért most a legkevésbé sincs kedvem elengedni.

Szorosan magamhoz húzom, be az ölembe. Hagyom, hogy rám fonódjon, a karjai a nyakamat ölelik, az enyémek a hátát karolják át.

- Ne csinálj ilyet többé, Szöszi. Megértetted? – morgok bele a kócos tincseibe.

- Mit ne csináljak? – motyog, langyos lehelete a nyakamat borzongatja.

Felsóhajtok és csak még szorosabban húzom magamhoz, egyszerűen nem elég belőle, muszáj éreznem, hogy biztonságban van, hogy nem veheti el senki és hogy csak az enyém.

- Ne tűnj el többé.


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

© Copyright 2009-2017. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).