- Ez még csak az én epizódom volt – ingatom a fejem mosolyogva.

- Megújítjuk a pszicho-horror mûfaját.

Érzem a hangján, hogy mennyire nincs ínyére ez az egész, és igazából nem is hibáztatom érte. Talán nekem sem ment volna ilyen gördülékenyen, ha az a fazon nem hozza fel a legszörnyûbb emlékeimet... Így egy egészen kicsit könnyebb volt az elõzményekrõl beszélni. Megnyugtatott a tudat, hogy nem azokat a részeket kell megosztanom vele.

Carlos közben int a pincérnek, akinek már kérdeznie sem kell, csak elkészíti, majd már teszi is le elénk az italokat. Hiába megy azonban el, ránk még mindig csak a súlyos csend borul, Carlos mélyen a gondolataiba merül, és nem tudom eldönteni, hogy azon rágódik-e, hol kezdje, vagy azon, hogy egyáltalán elkezdje-e.

- Carlos – szólítom meg halkan, mire rám emeli a tekintetét. – A doki azt mondta próbáljunk beszélni. Ha nem akarsz...

- Tudod, ha ezen múlna nem mondanék semmit. Soha és senkinek.

- Nem vagy az a kibeszélõs fajta, ugye? – mosolyodom el elnézõen.

- Csak ha már a halálomon vagyok, vagy merevrészegen elterülve – nevet fel, és ez a vidám hang már engem is jóval örömtelibb mosolyra késztet.

Hiába szeretném viszont megismerni a történetét – nem azért, hogy legyen mint mesélnem a következõ gyûlésen, szimplán önzõ okokból szeretném megtudni, mi történt vele, azért, mert érdekel –, tudom, hogy mi nem megy, azt jobb nem erõltetni.

- Akkor hanyagoljuk a témát? – kérdezem, figyelmesen nézve õt.

- Valakinek úgyis muszáj lesz kitálalni, hogy aláírják végre azt a tetves engedélyt – fújja ki a levegõt. – Akkor pedig inkább te, mint egy agyturkász, akinek gõze sincs semmirõl.

Eszembe jut a jelenet a dokival és elmosolyodom. – Azt észrevettem, hogy nem szereted a pszichológusokat.

- Az-az öt, akit eddig fogyasztottam mind ugyanazt a szöveget nyomta le és egyik sem volt negyventõl fiatalabb – mormogja, én pedig újfent elmosolyodom. – A mostaniban talán van lehetõség. Elismerem, eddig nincs kifogásom a módszere ellen.

Ezzel muszáj egyetértenem. Igazából én magam sem gondoltam volna, mennyire más olyasvalakivel megosztani a történteket, aki pontosan tudja, mirõl beszélsz... Nem nézett teljesen hülyének akkor sem, mikor ki tudja mennyi idõre lefagytam az emlékeim miatt, és neki nem kellett külön elmagyaráznom semmit. Tudja, hogyan mennek a dolgok, ahogy azt is, hogy miért ezerszer rosszabb egy bajtárs elveszítése... pláne parancsnokként.

Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy õ készen áll-e arra, hogy elmesélje a történteket, ezért egy kicsit meglep, mikor végül megszólal, de egyben örömmel is tölt el.

- A csapatom Afganisztánban, Kandahárban állomásozott már egy ideje – kezdi. – Elég feszült volt a helyzet miután egy anarchiát hirdetõ csoport sikeres merényletett követett el az odalátogató belügyminiszter ellen. Hatalmas port kavart a hír, éppen eltávon voltam és azonnal visszarendeltek, de mikor megérkeztem a csapatomat nem találtam ott. – Láthatóan erõsebben szorítja a poharát. – A hadnagy önelégülten közölte, hogy sikerült lenyomozni honnan kapta a merénylõ a tûzparancsot és felsõbb utasításra azonnal csapatot küldött a helyszínre.

- Felderítés nélkül? – kérdezek vissza meghökkenve. Ráadásul anélkül, hogy õ tudta volna?!

- Ja – pillant fel rám. – A félsivatagos hely meg a homokkövekbõl álló kisebb hegylánc belsejébe egy valóságos erõdöt építettek ki. Teljes lefedettségük volt, a véletlen mûve, hogy egy eltévedt hõkeresõ rakéta tesztelése éppen akkor zajlott, mikor a merénylet. Alig egy percre megszûnt az árnyékolás és a rakéta azonnal felvette a hely belsejében a mozgást. Kívülrõl semmit sem lehetett látni csak a rohadt homokot. Simán körbejárhattad volna az egész tetves bunkert, de akkor sem találod meg õket. Ez olyan tíz kilométerre lehetett a várostól, egy teljesen kihalt bejáratlan területen.

- Nekem ez elég elkapkodottnak tûnik – jegyzem meg.

Felderítés nélkül egy ilyen helyre... Elég meredek és nagyjából akkora spontán öngyilkosság, mint amibe mi sodródtunk.

- Én is ezt gondoltam. Azt hittem kinyírom azt rohadékot, de túl ideges voltam és nem akartam fogdába kerülni mikor a csapatom kint van, szóval vártam. – Ezt dicséretes, szerintem a helyében még nekem is nehezen ment volna, hogy visszafogjam magam. – Majdnem egy nap múlva jöttek vissza, teljesen kimerülten, lõszer nélkül, de komolyabb bajuk nem volt, kivéve azt, hogy négyen hiányoztak – morogja, miközben tovább szorítja a poharat. Félek, mi lesz a folytatás, de közben aggódva pillantok az ujjaira, de szerencsére elengedi a poharat, mielõtt még összeroppantaná. – Elkapták õket.

- Nem öltek meg senkit? – ráncolom a homlokom meglepve, nem erre számítottam a sorsukat illetõen. – Ez furcsa.

- Na igen. A csapatom szerint, csoda hogy el tudtak menekülni, mert simán leszedhették volna õket, nem lett volna hová elbújniuk. Tízen voltak és szerintük a bunker olyan volt mint egy méhkas, nem tudni hányan lehettek benne. Aztán persze jött Woodstock és várta a magyarázatot és mikor megkapta a tényekkel együtt, sikertelennek könyvelte el az akciót és a beszámolók alapján arra jutott, mint a te esetedben is. – A szemembe néz, és pontosan tudom, mit fog mondani. – Hogy nem éri meg a mentõakciót, mert valószínûleg többen meghalnának, mint amennyi megmenekülne. Ott akarta hagyni õket az az egoista szarházi!

Az emberei szerencsések, hogy ilyen parancsnoka volt a csapatuknak. Mi sem hagytuk volna cserben egymást soha, de mi mindannyian ugyanabban a pöcegödörben rohadtunk... Egy valamit viszont még mindig nem értek, nagyon bûzlik, ahogy az egész bevetés elindult.

- Tudod, nekem ez az ügy nagyon nem tetszik – adok hangot is a gondolataimnak. – Ilyen fontosságú akciót nem bíznának egy hadnagyra.

- Jelenleg vizsgálat folyik Woodstock után, ez az egyetlen ami miatt nem nyírtam ki amint lábra tudtam állni – biccent egyetértõen, a hangja ingerült és valamiért nem tudok hibáztatni érte. – Szóval ezek után nem volt más választásunk és az egész csapat egyetértett abban, hogy semmi esetre sem hagyjuk ott õket, bármennyire nem stimmelt is a helyzet. Talán ha nem lettünk volna idõszûkében jobban átgondoljuk, de nem így történt. Út közben készítettünk egy tervet, vittünk egy halom lõszert, de a bejutásnál rögtön nem stimmelt a dolog, mert túl könnyen ment. Ketten õrizték csak a bejáratot és egy lélek se volt sehol. Mint egy kísértetbázis, egy átkozott embert se láttál sehol, még csak zajt sem lehetett hallani.

- Azt ne mond, hogy el volt tervezve – nyögöm nagyon rosszat sejtve... és a mosolya sem ígér semmi jót.

- De. Az egész kibaszott bunker olyan volt mint egy labirintus, tök egyforma folyosók lehetetlen volt tájékozódni, mintha egy háromirányú keresztezõdésben álltál volna. Simán lelõhettek volna minket, de nem találtunk senkit. – Ennél kiszolgáltatottabb érzés nem lehet az égvilágon... – Megtaláltuk a tömlöcöket, ott voltak mind a négyen megkötözve és összeverve, de komolyabb bajuk nem volt. Amint beléptünk rögtön tudtuk, hogy tudják mi a helyzet. Kikötöztük õket és persze rögtön beszéltek is, az afgánok nem vették a fáradságot, hogy privátban beszéljék ki a terveiket, mert elvileg senkinek sem kellett volna kijutnia onnan. Az egész arra ment ki, hogy becsaljanak minket a bunkerbe, ezért nem öltek meg senkit. Hadifoglyokat akartak, minél magasabb rangú, annál jobb, mert valamibõl fizetni kellett a fegyvereiket. El volt tervezve a merénylet, tudtak a hõkeresõ tesztelésrõl, szándékosan csináltak mindent és egy kisebb sereggel várták szépen a katonákat.

- Nem fizettek volna – rázom meg a fejem. Ahhoz nem érünk eleget a kormánynak. – Eleve veszett ötlet volt a részükrõl.

- Hacsak nem volt vagy van valaki nagyon magasan, aki támogatja õket – néz egyenesen a szemembe.

- Ezt mibõl gondolod? – vonom össze a szemöldököm.

- Akiket lelõttünk, vagy akikkel késõbb összefutottunk, M15, M60 gépfegyvereik voltak. Új gyártmányúak, ezen kívül az árnyékoló amivel fedezték magukat... amerikai gyártmány. A kibaszott anarchistáknak honnan lett volna rá pénzük, hogy beszerezzenek ilyesmit? A saját országukban is robbantgattak, és nem otthoni gyártmánnyal, hanem speciális idõzítõvel ellátott cuccal. Egy bombaszakértõ sem tudta szétszedni azt a bonyolult kütyüt... Valaki pénzeli õket és ellátja a csoportot amerikai fegyverekkel.

Komolyan elgondolkoztatnak a szavai. Az az igazság, hogy számomra már az is furcsa volt, hogy tudtak a hõkeresõ tesztelésérõl. Ráfoghatnánk, hogy véletlenül sikerült nekik lehallgatniuk egy adást, de elméletileg a rádiósaink értik a dolgukat és nem engedhetnének meg ekkora hibát maguknak... Gyakorlatilag viszont lehetett akár erre alkalmas eszközük is, vagy az tudhatott róla, aki támogatja õket, ha van ilyen.

És ha van... Akkor mindenkinek újra kellene gondolnia ezt az egész háborúsdit. Fõleg nekünk. Azért küzdjünk a hazánk szabadságáért, hogy utána éppen a mi honfitársaink feláldozzanak minket a pénz és a korrupció oltárán?! Ha belegondolok, felfordul a gyomrom.

- Ezért folyik vizsgálat? – kérdezem.

- A csapatom megírta a jelentést és elég színes volt. Többek között kiderült, hogy Woodstock nem kapott felsõ utasítást az akcióra. Nagyon valószínû, hogy csak feljebb akart kerülni a ranglétrán egy sikeres ügy után.

Ez az egyik legundorítóbb dolog a seregben, és sajnos mégsem ritka.

- Remélem leváltják – sóhajtok fel és nagyot húzok az italomból.

- Ha nem, akkor majd gondoskodom róla – jelenti ki, és valahogy nem kételkedem benne, hogy komolyan is gondolja.

Néhány percre mindketten elhallgatunk. A fejemben még dolgozik a lehetséges összeesküvés elmélete, amibe belegondolni is rossz, de tényleg túl sok minden bûzlik a dolog körül... Ugyanakkor Carlos még nem beszélt arról, ami miatt mindketten ugyanazon a terápián vagyunk, viszont erõltetni sem akarom. Igazság szerint még azt is megérteném, ha nem akarná folytatni ennyi szarság után.

Õ viszont a néhány percnyi hallgatás után megköszörüli a torkát és újra megszólal.

- Sejtettük, hogy kifelé nem lesz olyan egyszerû. A hármas elágazásnál kereszttûzbe kerültünk... – Érzem, hogy próbál nyugodt maradni, de a feszültség még mindig visszaköszön a hangjából, ami nem is csoda. – ...simán fejbe lõhettek volna minket, de nem tették, csak oda céloztak ahol nem lesz halálos a sérülés. Kettõt kaptam a jobb vállamba, egyet a felkaromba, a többit felfogta a mellény. Addig lõttünk, míg Riley-t le nem szedték mellõlem. – Nem bicsaklik meg a hangja, azt hiszem, õ nem is az a fajta, aki olyasmit megengedne magának, mégis érzem rajta, a szavain és a hanglejtésén, hogy fontos volt neki ez a bizonyos Riley. – Oldalról kapta a golyót, pont ott találta el, ahol nem védte a mellény. A lövésre emelt karja miatt egyenesen a szívébe ment, nem lehetett tenni semmit, bár a szanitéc se nagyon ért rá. Nem volt idõ semmire ott és akkor. Nem is gondolkodtam, csak felkaptam a fegyverét és hátrálni kezdtünk a kijárat felé, az volt az egyetlen út amit nem állnak el, de persze nem tudhattuk mi van kint. Két lövésznek eltalálták a lábszárát, ezért lassan kellett haladnunk, mert arra megint csak nem volt esély, hogy valaki segítsen nekik.

Ismét elhallgat, némán mered maga elé és már csak a tekintetébõl is látszik, hogy éppen az emlékeit éli át újra. Tudom, milyen ez, és ezt is tudom, milyen szörnyû érzés, fõleg ha éppen azokat az eseményeket idézi fel, amelyek a legrosszabbak mind közül...

Nem is gondolkozom, inkább csak hagyom, hogy az ösztöneim irányítsanak: átnyúlok az asztalon és Carlos kezére simítom a sajátomat. Meglepve pillant fel rám, és elõször azt hiszem, hogy el fogja húzni a kezét, de végül nem mozdítja meg. Nem ismerem még igazán, pláne nem hosszú ideje, de abban biztos vagyok, hogy nem az érzelmek embere, a sajnálathoz és együttérzéshez hasonló dolgok meg pláne lepattoghatnak róla, most mégsem utasítja el õket.

Az pedig engem lep meg, amit ezután tesz. A másik kezét is az asztalra teszi, és egy darabig csak nézi a tenyeremet a saját kézfején... Nem tudom, mire gondolhat, de nem is ez az, ami meglep, hanem az, amikor az ujjaival végigsimít az enyémeken. Jóformán körberajzolva az ujjaimat a sajátjaival, és amikor elidõzik a gyûrûsujjamon, egyszerre lesz úrrá rajtam a bûntudat és valami egészen más érzés.

Egy kicsit korábban jöttem el Justinéktól, mint szükséges lett volna, mert ki kellett szellõztetnem a fejem... Levettem a gyûrûmet. Még itt van nálam, és egyelõre fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni vele, de egyre kevésbé éreztem helyénvalónak, hogy az ujjamon van. Az az énem, amelyik annak idején megkérte Blair kezét, már régen nincs sehol, az érzéseivel együtt ottmaradt egy pincében Líbia mélyén és már soha nem is fog visszatérni.

Nem tudom, melyik ijesztõbb: belátni ezt, vagy észrevenni, mennyire jó érzés, ahogy Carlos ujjai végigsimítják az enyémeket. Egyik sem tûnik helyesnek, ezért fogalmam sincs, mit kéne tennem.

- Sikerült kijutnotok? – töröm meg a csendet halk hangon, hátha így valamennyire el tudom terelni a figyelmem.

- Fedeztük a mesterlövészeket míg megtisztították a kijáratot, mert a végére már kintrõl is bejöttek – feleli, de a fejét nem emeli fel –, de lehetetlen volt úgy eljutni odáig, hogy a másik két irányból ne érjenek be minket. Ezeket nem érdekelte hogy közülük mennyit nyírünk ki, csak jöttek elõre, mint a droidok, szóval maradt a racionalitás meg a mindent vagy semmit elv. Ha mindnyájunkat elkapnak végünk, ha nem mindenkit, akkor számíthatunk a többiekre – von vállat, és ebben nem is tévedhet. Soha, senkit nem hagyunk hátra, ez alapszabály. – Volt két fegyverem, meg egy kis elõny, hogy az ellenség élve akart és ezt kihasználtam míg a többiek leléptek, bár meg kellett fenyegetnem õket, hogy eunuchot csinálok abból aki nem húz el a francba.

Az ajkain megjelenik egy kis mosoly, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy több olyan katonára lenne szükségünk, mint amilyen õ. Még az is jobb lenne, ha több hozzá hasonló mászkálna a tisztek között... Ha elég sok magas rangú katona rendelkezve ilyen hozzáállással, elkerülhetõek lennének a mieinkhez hasonló esetek. Senkinek nem kellene a felettese hozzá nem értése vagy fellengzése miatt fogságba esnie, senkinek nem kellene meghalnia a semmiért.

Finoman kiráz a hideg, amikor végigsimít az ujjaim oldalán, a libabõr a kézfejemtõl indulva kúszik fel lassan a vállam felé. Újra lenézek a kezünkre, de most már nem kapom el a tekintetem. Furcsa és szokatlan az érzés és a látvány is, ahogy egy másik férfi keze simogatja az enyémet, de ez még csak nem is hasonlítható össze azzal, amit Najib fogdosása okozott. Az visszataszító volt, felfordult tõle a gyomrom, ez viszont... kellemes. Jó érzés. És ettõl csak még sokkal félelmetesebbé válik az egész.

Az undort és a gyûlöletet tudtam kezelni, most viszont úgy érzem, tehetetlen és védtelen vagyok.

- Mint késõbb megtudtam kifelé menet elkapták az éppen menni készülõ Rashid Ferran-t, a vezetõjüket – folytatja, és bár figyelek rá, a tekintetemet nem tudom elszakítani a kezünkrõl. – Odakint nem számítottak arra, hogy bárki is kimegy ezért nem is volt erõsítés. Amíg náluk voltam... kifejezték mennyire szeretnék visszakapni a vezetõjüket és hogy ezért vagyok életben... a többit el tudod képzelni.

Csak egy apró biccentésre vagyok képes, talán észre sem veszi. Hosszú másodpercekig egyikünk sem szólal meg, de még mindig nem nézek fel rá, csak amikor hirtelen elhúzza a kezét.

- Bocs – ragadja meg a poharát és gyorsan fel is hajtja a tartalmát.

Egy kicsit zavartan húzom vissza a kezemet én is, az ujjaim még mindig bizseregnek ott, ahol az elõbb még õ ért hozzájuk.

- A csapatod késõbb visszament érted? – kérdezem, mikor már képes vagyok megszólalni.

- Arra készültek, de megelõztem õket és megszöktem – sóhajt fel, mire felkapom a fejem.

- Hogy? Egyedül? – nézek rá meglepve, mire elmosolyodik és megrázza a fejét.

- Szerencsém volt... de ezt most nem részletezem. Ahhoz nem vagyok elég részeg.

- Akkor talán legközelebb dupla whiskey-ket kérünk – mosolyodom el halványan.

- Tényleg le akarsz itatni? – kérdez vissza.

A gondolataim egy kicsit olyan irányba terelõdnek, amerre nagyon nem szabadna, és bár kedvem lenne ráfogni az egészet az iménti simogatásra, tudom, hogy fõleg az én fejem okolható miatta... és az a túl sok pia, amit magamba döntöttem. Azt hiszem, a gondolataim kiülnek az arcomra is, de igazából nem zavar. Már nem tud zavarni.

Még az is megfordul a fejemben, hogy talán rajta kéne letesztelnem az érzelmeim zavaros irányát, de annyira szerencsére még nem vagyok részeg, hogy ezt gondolkodás nélkül meg is tegyem.

- Vigyázz Sam, mert lehet hogy olyasmit is hallasz amit nem akarsz – húzza széles vigyorra az ajkait.

- Ezzel nem tudsz megijeszteni. – Végre valami, ami újra eltereli a gondolataimat. A szörnyû emlékek mindig jó kapaszkodók... – Volt egy olyan idõszakom, mikor ki sem látszottam az alkoholmámorból.

- Tehát lesz legközelebb? – kérdezi kíváncsian néhány másodperc szünet után, én pedig hálás vagyok érte, hogy nem akar kifaggatni a részletekrõl.

- Ha te nem bánod... – nézek rá.

- Felõlem oké, nincs betervezve semmi, de... azt nem garantálom, hogy én is beszélni fogok.

Halványan elmosolyodva biccentek. Nos, én pedig garantált, hogy egy bizonyos dologról nem fogok beszélni. Nem szeretném megsaccolni, Justin hányszor kapart fel a padlóról – szó szerint –, és még neki sem mondtam soha semmit, akármilyen részeg sem voltam. Õ a testvérem és Mikey nélkül az egyetlen legjobb barátom is, minden mást elmondtam neki... de ezt nem, lehettem bármilyen állapotban.

Ahhoz képes, hogy Carlost még jóformán egy napja sem ismerem, meglepõen könnyen megnyíltam neki, még akkor is, ha rásegített az alkohol, de legalább kölcsönös volt a dolog, és ennek ellenére sem félek, hogy olyasvalami csúszna ki a számon, amit nem szeretnék. Lehet, hogy ha hetero lenne... és kevésbé jóképû... akkor meg tudnék nyílni elõtte. Így viszont túl veszélyes lenne éppen neki elmondani, meg egyébként is, talán elintézné egy poénnal az egészet. Szinte hallom, ahogy nevetve megkérdezi, mégis milyen kiképzést kaptam, hogy egy kis tapitól így bemajréztam.

Nem, egészen biztosan nem fogok neki beszélni róla.

- Legalább a doki nem mondhatja majd, hogy nem adtuk meg neki az esélyt – vonok vállat, majd újra hamiskás mosolyra húzom az ajkaimat. – De majd meglátjuk, hogyan hat az a dupla whiskey...

Õ is elvigyorodik és megcsillan a szemében valami olyasmi, amitõl  forróbb lesz idebent a levegõ és amitõl valószínûleg óvakodnom kellene.

- Meglátjuk – bólint, de az a vigyor... A francba is, miért pont vele rakott össze a doki?!

- Megadom a számomat, és majd hívj fel, ha ráérsz – vetem fel, mire ismét úgy villannak fel a szemei, ahogy nem kellene. Bár még kevésbé kellene, hogy nekem ez tetsszen. – Nincs semmilyen elõre egyeztetett programom, úgyhogy bármikor hívhatsz.

Még mindig úgy méreget, hogy önuralom híján talán még zavarba is jönnék tõle, de közben egyetértõen bólint, és mindketten a telefonunkért nyúlunk. Lediktálom neki a számom, miközben kitörlöm az összes nem fogadott hívást Blairtõl, az üzenetekre viszont rá sem hederítek. Carlos közben megcsörget, így én is el tudom menteni az õ számát, aztán el is teszem a telefont.

- Ezek után a doki biztos nagyon büszke lesz ránk – nevet fel.

- Ki tudja, még a végén te leszel a kedvenc páciense, és mégis megadja a számát – kacsintok rá vigyorogva.

- Ugyan, ha majdnem nõs pasikra akarnék rástartolni, akkor már itt van a te számod – húzza bûnös vigyorra az ajkait.

Felnevetek, hiszen ez egy poén volt. Ugyanolyan gúnyos csipkelõdés, amiket egész éjjel el-elsütött, én pedig ugyanolyan vidáman reagálok erre is, mint a többire. Hiszen nincs min fennakadnom, nincs mit belelátnom és továbbképzelnem a fejemben.

Valamiféle hallgatólagos megegyezés hatására a továbbiakban nem jön elõ sem a munkánk, sem a terápia, de fõleg az nem, hogy miért is kerültünk bele a csoportba. Azt hiszem mindketten jogosan gondoljuk, hogy ennyi bõven elég volt a kellemetlen nosztalgiázásból a mai napra... Így is attól tartok, hogy nehéz éjszakám lesz, bár Justinnak legalább nem lesz újdonság, és nem hátrány az sem, hogy viszonylag kevés maradt hátra az éjjelbõl. Megiszunk még egy kört, csak amolyan levezetésképpen, kötetlen és sokkal vidámabb beszélgetéssel fûszerezve, aztán rendezzük a számlát és lelépünk.

- Te merre mész? – kérdezem, mikor kilépünk az utcára.

- Arra – int balra a fejével. – Nem lakok olyan messze és most jól fog esni, ha kicsit kiszellõztetem a fejem.

- Akkor egy darabig még nem szabadulsz meg tõlem, mert én is hasonló helyzetben vagyok – mosolygok rá halványan.

Elvigyorodik és bólint egyet, tehát valószínûleg nincs ellenére a társaságom. Fõleg így, hogy nem a tûrõképességeink határait feszegetõ témákat taglaljuk már egy ideje.

- Kérdezhetek valamit? – szólal meg pár perc csendes séta után.

- Persze – pillantok rá.

- Téged miért nem zavart, amikor kiderült, hogy meleg vagyok? – kérdezi kíváncsian. – Láttam a többiek reakcióját, meg úgy általában hozzá is vagyok szokva, de te meglepõen nyugodtan vetted a lapot.

- Nehéz lenne máshogyan viszonyulnom a dologhoz, mikor az öcsém is meleg – mosolyodom el. – Úgy szeretem, ahogy van, egyáltalán nem volt nehéz megbarátkoznom a gondolattal, meg egyébként is... Nem tisztem hinni a sztereotípiákban, nem hiszem, hogy az határozna meg egy embert, hogy milyen nemûekkel osztja meg a hálószobáját – vonok vállat.

- Az öcséd? – kérdez vissza meglepve. – Aki szintén katona?

- Igen, méghozzá a tengerészgyalogságnál hadnagy – bólintok büszke mosollyal, mire elismerõen füttyent egyet.

- Ejha, és õ is olyan jól néz ki, mint te? – pillant rám felvont szemöldökkel. – Mármint ne érts félre, viszonylag sokat ittam és ilyenkor szokásom túl õszintének lenni, de kurva jó pasi vagy.

Ettõl a kendõzetlen õszintéségtõl vidáman felnevetek, még annak ellenére is, hogy helytelenül felugrik a pulzusom a gondolatra, hogy úgy gondolja, „kurva jó pasi” vagyok. Az meg sem fordul a fejemben, hogy zokon vegyem a dolgot, vagy ami még rosszabb megsértõdjek rajta, hiszen igazából felüdülésként hat, hogy ami a szívén, a száján. Gondolkodás nélkül bólintok a kérdésére, Justin a maga angyalarcával a fél világ szívét képes lenne összetörni, ha nem lenne túl kedves ilyesmihez.

- Szerintem még jobb is, mint én – felelem, majd elvigyorodom. – De ne is reménykedj, már túl hosszú ideje fülig szerelmes.

- Ez esetben talán megelégszem az ismerkedési tippjeivel is – vigyorog õ is.

- Ó, az rosszabb mint egy romantikus regény – ingatom a fejem kuncogva. – A saját csapatának az õrmesterével jött össze. Afganisztánban.

- Kezdem azt hinni, hogy valamit tényleg rosszul csináltam ott kint – sóhajt fel teátrálisan, mire ismét felnevetek.

- Ne aggódj, neked talán valami brazil szappanoperába illõ dolgot tartogat az élet – teszem a kezem a karjára együtt érzõ mosollyal.

- Mint a te bejáratos házisárkányod? – vigyorog rám incselkedve.

- Hé! – tettetek felháborodást, de azt hiszem a nevetésem elárul. – Ne is mondd – csóválom a fejem halvány mosollyal –, haza sem merek ma menni, inkább kibéreltem Justinék kanapéját.

- De most komolyan, Sam – néz rám. – A világért sem akarnálak lebeszélni róla, de tényleg nem értem. Miért nem dobod ki?

Na igen. Felüdülés az õszintesége, kivéve, amikor azokat a kérdéseket teszi fel, amiket én is százszor megkérdeztem már magamtól, mégsem tudom rá a választ.

- Magam sem tudom – húzom fel a vállam, elgondolkozva nézve a járdát a lábunk alatt. – Azt hiszem, tartok a változástól. És a fiam életét sem akarom tönkretenni.

Ha szakítanék Blairrel, azzal megadnám a gyõzelmet azoknak a rohadékoknak, beismerném magamnak, hogy valamit végérvényesen megváltoztattak bennem. Egyre inkább félek, hogy ez elõbb-utóbb elkerülhetetlen lesz, de egyelõre még nem állok rá készen.

- Hidd el, ha egy ilyen hárpiától szabadítod meg, késõbb egyenesen hálás is lesz neked – paskolja meg a vállam vigyorogva, én pedig hálásan rámosolygok az újabb terelésért.

Néhány perccel késõbb elérjük azt a sarkot, ahol le kell kanyarodnom, hogy eljussak Justinékhoz, úgyhogy megállok és Carlos felé fordulok.

- Én erre megyek tovább, úgyhogy most már végleg megszabadítalak a sárkányos és sivatagos rémmeséktõl – mosolygok rá halványan.

- Ugyan már, kész felüdülés volt – vigyorodik el.

- Azt meghiszem – nevetek fel, majd felé nyújtom a kezem. – Mindenesetre ha mégis hiányozni kezdenének, várom a hívásodat.

A vigyorrá egy túlságosan is vonzó mosollyá szelídül, miközben biccent, és az ujjait az enyémek köré fonja. A kézfogás néhány másodperccel tovább tart a szükségesnél, de egyikünk sem teszi szóvá, és... nos, engem személy szerint egyáltalán nem is zavar.

Csak arra leszek kíváncsi, hogy tényleg felhív-e majd, vagy a terápián találkozunk legközelebb.

***

- Sam, még többen jönnek! – hallom Marcus üvöltését hátulról.

- A baloldal sem tiszta! – kiáltok vissza, aztán gyorsan lehúzom a fejem egy lepattanó golyó elõl.

A mellettem a sziklához simuló Mikey gyorsan le is szedi, aki kilõtte, de én sem vesztegetem az idõnket egy másodpercre sem, rögtön újra felemelem a fegyveremet.

- RPG! – ordít fel Alex. – Kibaszott RPG-vel jönnek!

- Vissza! – adom ki a parancsot. – Hátrébb húzódunk! Most! – utasítom õket, miközben újra célba veszem az egyik turbános seggfejet, és ajándékozok egy golyót a szemei közé.

Három érintés a vállamon, hallom a fiúk talpa alatt ropogó homokot, és hamarosan Mikey jelez is, hogy biztonságban vannak. Ugyanabban a pillanatban az RPG lövedéke hatalmas robbanással csapódik be valahol mellettünk, a repeszek záporoznak ránk, de szerencsére a fedezéket nyújtó szikláról éppen lepattannak. Nem sokkal vétették el a célpontot, a következõ alkalommal valószínûleg jól is fognak célozni, úgyhogy – miután egy újabb szarzsákot küldök Allah elé –, gyorsan oldalra pillantok. Marcus maradt.

- Indíts, Marcus! – kiáltom, miközben én is elkezdek hátrafelé mozogni.

A többiek hátulról fedeznek minket, és már majdnem elérjük a következõ fedezéket, mikor Marcus felüvölt mellettem.

- Bassza meg! Bassza meg!

A szemem sarkából látom, hogy a fegyverét is majdnem elejtette, a jobb kézfejébõl ömlik a vér. Megragadom a felém esõ karját és magam után rángatom a szikla mögé, miközben szerencséjére belekapaszkodik a fegyverébe is.

- Mutasd! – húzza maga elé Marcus kezét Alex, mikor már mindannyian a fedezékben vagyunk.

Újabb RPG csapódik be nem messze tõlünk, mindannyian lehúzzuk a fejünket, és így pont rájuk tudok nézni. Marcusnak ellõtték a gyûrûs- és a kisujját is. A kurva életbe!

- A picsába! – mordul fel ekkor Mikey is a bal oldalamon.

- Megvagy? – kérdezem, miközben újra felveszem a pozíciót és tüzelni kezdek. Már megint megindultak felénk...

- Kibaszott pizsamások... – morogja, oldalra pillantva látom, hogy vérzik a válla.

- Marcus, a rádió? – kérdezem, le sem véve a szemem a szikla túloldaláról és az ujjam a ravaszról.

- Teljesen szétlõtték – nyögi. – Rohadtul kilyuggatták!

- Bassza meg... – Érzem, hogy Mikey rám pillant a szeme sarkából. – Vissza, fiúk! Mozduljunk hátra!

Megismétlõdik az iménti jelenet, azzal az apró malõrrel, hogy ezúttal már mögöttünk is csak elszórva vannak menedéket nyújtó kisebb sziklák és kiszögellések. Újabb RPG csapódik be közvetlenül a szikla elõtt és továbbra is záporoznak ránk a golyók, pattognak le a kövekrõl, vagy csak belefúródnak a homokba... Egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy kibaszottul itt fogunk meghalni. Miután Mikey is elkezdte a visszavonulást, kivárok egy kicsit, megajándékozva még két pizsamást néhány golyóval, és már éppen mozdulnék én is, mikor a semmibõl felbukkan egy. Átveti magát a sziklán, és épp csak fel tudom emelni a fegyverem, a golyó így is majdnem célt téveszt, de végül felhasítja a feje jobb oldalát. Az viszont nem segít, hogy a teste egyenesen rám zuhan, megpróbálok kifordulni alóla, de így is pont a jobb kezemre esik, amiben a fegyver is van...

- Sam! – üvölt fel Mike, és ahogy felkapom a fejem, pont meglátom a következõ felém ugró rohadékot.

Éppen el tudom kapni a Kalasnyikov csövét és az utolsó pillanatban fordítom el, hogy a vakvilágba lõjön vele, és ne engem lyuggasson ki. Ha nem lenne rajtam a kesztyû, most szénné égetné a tenyerem, de ennél nagyobb gond, amikor elengedi a fegyvert és inkább a nyakam után kap. Kirántom a kezem a másik alól, de így sincs esélyem fegyvert rántani, dulakodni kezdünk, a többiek pedig nem tudják leszedni, mert túl közel vagyunk egymáshoz és gondolom még többen közelítenek is.

- Baszd meg! – mordulok fel, miközben felemelem mindkét lábam és teljes erõmbõl gyomorszájon rúgom, így leterítve és a hátára lökve.

Feltápászkodik, de én gyorsabb vagyok, elkapom a nyaka hátulját és háromszor beleverem a fejét a sziklába, amíg nem hallom a csont törését.

- Sam, gyere! – ordítja Mikey, én pedig kirántom a fejem a másik teste alól, és ezúttal tényleg elindulok.

Mire beérek a fedezékbe már túl sokan vannak körülöttünk, és egy ideig még óvatosan hátrálunk, de aztán ahogy a hátunk mögé pillantok... egy rohadt szakadék. Egy kibaszott szakadék és mi nem tudunk máshová menni. Újabb RPG csapódik be valahol a közelben, Marcus, Alex és Eric zihálva, kimerülten vetik magukat a mellettünk elszórt sziklák mögé, Mikey türelmesen szedi le egymás után a rohadékokat, de túl sokan vannak. Nem tudjuk visszaverni õket. A golyók folyamatosan pattognak körülöttünk, már mindegyikünket meglõtték legalább egyszer, és tudom, hogy nincs más esélyünk.

- Visszavonulunk! – adom ki újra a parancsot, mire Mikey is a hátunk mögé pillant.

- Úgy érted leesünk? – kiabálja túl a csata zaját, én pedig bólintok. – Bassza meg!

- Marcus! Alex! Eric! Gyertek ide! – üvöltök túl egy újabb robbanást. Mikey-val fedezzük õket, míg közvetlenül mellénk húzódnak, és elég a szakadék felé intenem a fejemmel, bólintanak. Mind tudjuk, hogy nincs más választásunk. – Kész vagytok? – emelem fel a fegyverem.

- Igen, uram! – harsogják.

Újabb gránát robban fel mellettünk, de mi a következõ másodpercben átugorjuk a sziklaperemet.

***

- Sam!

Zihálva ülök fel, reflexbõl ragadva meg a kart, ami eddig a kezemet fogta. Tágra nyílt szemekkel nézek körül, a szívem a torkomban dobog, a pulzusom az egekben. Hol a picsában...

- Sam, nincs semmi baj! – A hang irányába pillantok és ismerõs arcot pillantok meg. Kell néhány másodperc, mire feldolgozom, hol vagyok és mi történik. – Sammy...

Lassacskán magamhoz térek, felismerem Justin és Andy lakásának a nappaliját, a kanapét, amin fekszem, és az ismerõs ágynemût, amiben itt szoktam aludni. Hallom James egyre halkuló sírását, és érzem, ahogy Justin megnyugtatóan simogatja a fejemet. Mikor felfogom, hogy még mindig teljes erõbõl szorítom a másik karját, gyorsan elengedem és elrántom a kezem.

- Ne haragudj! – nyögök fel.

- Semmi baj – suttogja gyengéden. Hagyom, hogy odahúzzon magához, a vállára döntöm a homlokomat és lehunyt szemekkel kezdek mélyeket lélegezni, miközben megnyugtatóan simogatja a hátam. – Nincs semmi baj, itthon vagy.

- Annyira sajnálom – suttogom.

Percekig nem mozdulunk el ebbõl a testhelyzetbõl, de egyikünknek sem idegen már a dolog, rengetegszer voltunk már hasonló helyzetben. Csak azt remélem, hogy ezúttal nem marad nyoma a szorításnak... Mindig is gyûlöltem magam érte, nem akarom, hogy most újra megtörténjen.

- Jobban vagy? – kérdezi gyengéd mosollyal, mikor lassan elhúzódom tõle, én pedig kurtán bólintok.

- Kérlek, ne haragudj! – dörzsölöm meg a karját ott, ahol az elõbb megszorítottam.

- Sam. Sam! – emeli fel a fejem, mikor nem nézek rá. – Nincs semmi baj. Ezerszer végigcsináltuk már, és ha kell, még ezerszer végig fogjuk.

Újra magához ölel, én pedig halkan mormolok neki köszönetet. Blair sosem volt képes megnyugtatni egy-egy álom után, õ mindig sikítozva kimenekült a szobából, ha a rémálmaim hatására felkeltettem, és jóformán a sikolyaival ébresztett fel.

- Köszönöm – suttogom újra, mikor elengedjük egymást, õ pedig mosolyogva homlokon csókol.

- Minden rendben? – hallom meg Andy hangját.

Felpillantok, a szobájukból hozta vissza éppen Jamest, aki már csak halkan csuklik a vállán.

- Igen – bólintok. – Ne haragudjatok.

Nem szól semmit, csak egy tõle meglepõen kedves és elnézõ mosollyal felel, aztán közelebb lép és a karjaimba adja Jamest. Justin végigsimít a hajamon és még egyszer homlokon csókol, aztán feláll a kanapéról és Andyvel együtt visszamegy a szobájukba. Nagy sóhajjal dõlök hátra a kanapén, Jamest pedig a mellkasomra fektetem és megnyugtatóan dörzsölgetni kezdem a hátát. Lassacskán csillapodni kezd a csuklása is, míg végül teljesen megnyugszik.

Magam mellé fektetem a testem és a támla közé, majd oldalra fordulok és alaposan betakargatom. Nyöszörögve a hasára fordul inkább, a mozdulat közben elkapva és el sem eresztve a mutatóujjam. Mosolyogva közelebb húzódom hozzá, nyomok a fejére egy gyengéd puszit, aztán csak fekszem mellette, magamba szívva a megnyugtató babaillatát. Ma éjszaka már nem fogok tudni aludni, de James valahogy mindig megnyugtat. Elég csak ránéznem és belegondolnom, hogy õ az én fiam, egy darab belõlem, aki még túl kicsi és túl ártatlan ahhoz, hogy ne legyen édesapja. Érte érdemes élnem.

***

- Sam! – Felkapom a fejem anya hangjára. Az asztal túloldaláról néz rám, meglehetõsen aggodalmas tekintettel, a kezében a kanál még mindig félúton James felé, aki szintén megszeppenve mereszti rám hatalmas kék szemeit. – Minden rendben van, drágám?

- Persze – bólintok és inkább gyorsan a számba lapátolok egy újabb falatot.

A helyes válasz az lenne, hogy „semmi nincs rendben”, de ezt nem a családi ebéd kellõs közepén akarom megvitatni. Sõt, leginkább sehol nem akarom megvitatni. Alapból nincs jó kedvem, mert éppen ma délelõtt mentem ki Mikey sírjához, és ez a frissen felelevenített emlékeknek köszönhetõen csak jobban fájt, mint máskor szokott. Minden héten kijárok hozzá, általában csak csendben üldögélek a sírkõ mellett, és közben azt remélem, hogy õ is lát engem valahonnan, látja, hogy nem felejtettem el, hogy mennyire sajnálom, hogy nem tudtam megmenteni... és ezt látva elõbb-utóbb talán megbocsát, még ha én soha nem is fogok tudni megbocsátani magamnak.

Az elmúlt néhány nap egyébként sem volt kellemes, ami megint csak nem segített az életkedvemen. James kedvéért visszavettem a gyûrûmet és megpróbáltam kibékülni Blairrel, de hamar rá kellett jönnöm, hogy könnyen lehet, hogy Carlosnak sajnos tényleg igaza volt. Blair egyre rosszabb lesz, állandóan hisztizik valamin, kiabál és csapkod, James pedig még akkor is érzi a feszültséget, ha az anyja éppen nem sipákol. Egyre gyakrabban sír és már csak akkor érzi jól magát, ha kettesben vagyunk, és persze ha a nagybátyjaival vagy nagyszüleivel lehet. Nekem pedig állandóan Carlos szavai járnak a fejemben... talán tényleg jobb lenne Jamesnek nélküle.

- Azt hiszem, James depressziós.

Blair szavaira mindenki rámered, én pedig félrenyelem a falatot, mire a balomon ülõ Justin rögtön ütögetni kezdi a hátam.

- Mirõl beszélsz, kedvesem? – kérdezi anya értetlen mosollyal.

- Állandóan csak sír... és sosem lehet megnyugtatni...

- Te meg sem próbálod megnyugtatni! – meredek rá dühösen, a hangom még mindig rekedt egy kissé az iménti fulladás közeli élménytõl.

Érzem, hogy kezd felmenni bennem a pumpa, ahogy eszembe jut a Carlosszal töltött este utáni nap. Amikor hazamentünk, szokás szerint magából kikelve üvöltözött, de akkor kezdett csak el igazán felidegesíteni, amikor nemhogy nem hallgatott el James sírásának hangjára, hanem egyáltalán nem is érdekelte, hogy a tulajdon fia valamiért sír. Ezt még talán el is intéztem volna annyival, hogy egy egyáltalán nem anyának való hülye liba – vagy inkább házisárkány –, de akkor telt be a pohár, amikor engem sem volt hajlandó odaengedni hozzá. Odaállt a gyerekszoba ajtaja elé és lecövekelt.

Életemben akkor álltam elõször nagyon közel ahhoz, hogy megüssek egy nõt.

- Fõleg akkor ilyen, amikor te is ott vagy – fûzi tovább Blair.

- Hogy mered... – mordulok fel, de Justin a vállamra teszi a kezét.

- Sam... – próbál csitítani.

- Szivi, az a gyerek egyedül akkor boldog, ha az apjával lehet – jegyzi meg Andy felvont szemöldökkel.

- Sam nem jó apa! – pattan fel hirtelen Blair, kis híján a székét is felborítja, a hangja pedig már most kezd hisztérikussá válni.

- Na de Blair, hogy mondhatsz ilyet? – vonja össze a szemöldökét anya.

- Úgy, hogy mondom!

Már a nyelvem hegyén van egy csípõs válasz, de ösztönösen James felé fordulok, és meg is látom, hogy máris könnyes a szeme. – Nézd meg, megint mit csináltál...

Sietve felállok a székbõl és Jamesért nyúlok, aki ahogy a karomba veszem, már kapaszkodik is a nyakamba, kis arcát az ingembe nyomva. Ha szerencsém van, sikerül megnyugtatnom, mielõtt elkezdene nagyon sírni.

- Most is csak játssza a mintaapát, de fogalmatok sincs, otthon hogy viselkedik! – visítja Blair. – Már amikor otthon van...

- Ne haragudj, Blair, de mivel semmit nem segítesz neki a felépülésében, ez nem meglepõ – szólal meg Justin halkan, de annál erélyesebben.

- Felépülésben?! – kérdez vissza Blair szinte sikítva, James pedig már csuklani is kezd a karjaimban. – Néhány napja is majdnem megütött!

- Sam soha nem tenne ilyet – szólal meg apa is homlokráncolva.

- Hát pedig majdnem megtette – köti az ebet a karóhoz Blair. – Jobb, ha tõlem tudjátok, hogy már soha nem fog visszatérni az ép esze!

Érzem, hogy a pulzusom kezd túl magasra emelkedni.

- Blair!

- Hogy mondhatsz ilyet?!

- Fogalmad sincs, mirõl beszélsz!

- Micsoda egy ostoba némber...

- Ne engem támadjatok! Samnek teljesen elment az...

- ELÉG! – üvöltök rá.

Mindenki meglepve pillant rám, de legalább az a... hülye tyúk befogja a száját. Inkább nem is szólok többet, félek, hogy olyasmi csúszna ki a számon, amit késõbb megbánnék, úgyhogy hátat fordítok a társaságnak és felmegyek az emeletre. James az én régi gyerekszobámban szokott aludni, ha anyáéknál van, úgyhogy egyenesen azt célzom meg.

Beletelik jó húsz percbe is, de végül sikerül megnyugtatnom Jamest. A szívem megszakadt érte, annyira sírt, és ezért egyre biztosabb vagyok benne, hogy mit kellene tennem. Az õ érdekében. Soha nem akartam, hogy a gyermekem csonka családban nõjön fel, de ha ilyen az anyja... Akkor inkább megpróbálok két szülõ lenni egy személyben, de nem hagyom, hogy tönkretegye az életét.

James hamarosan el is alszik, ezért beteszem a kiságyába és alaposan be is takarom, majd halkan kimegyek a szobából és becsukom az ajtót. Nem tudom, hogy odalent megnyugodtak-e már a kedélyek, de azért bemegyek az étkezõbe...

És ahogy beteszem a lábam a helyiségbe, Blair tenyere csattan az arcomon, a körmei felsértik a bõrömet is. Anya a szája elé kapja a kezét, Justin pedig felpattan a székébõl, de nem teszek és nem szólok semmit. Ökölbe szorítom a kezeimet, de nem kérdezem meg, ezt mégis miért kaptam, mert attól tartok, túlságosan is felidegesítene a válasz. Inkább a lehetõ legnagyobb ívben kikerülöm és kisétálok a házból, nem törõdve azzal, hogy – Blair kivételével – mindenki utánam szól. James miatt csak azért nem aggódom, mert békésen szundít odafent, és ma egyébként is úgy volt, hogy anyáéknál tölti az estét.

A lábaim önkéntelenül is a kedvenc parkomba visznek, és hálát adok az égnek, hogy éppen nincs itt senki. Így nyugodtan, anélkül, hogy bárki hülyének nézne, a földhöz vághatom a gyûrûmet, örömmel hallgatva a fémes hangokat, ahogy vissza-visszapattan a betonról. Az már biztos, hogy az ujjamra nem húzom vissza. Talán oda kéne adnom egy hajléktalannak, hogy adja el... Vagy inkább Blairnek, hogy nyugodtan ajándékozza annak a szerencsétlennek, aki legközelebb leáll vele.

Amikor megszólal a telefonom, bosszúsan nyúlok érte, mert biztos vagyok benne, hogy vagy Blair, vagy Justin, esetleg anya hív, márpedig most még utóbbi kettõvel sincs kedvem beszélgetni. Reflexbõl ki is nyomnám, de aztán megpillantom a nevet a képernyõn és önkéntelenül is elmosolyodom. Mintha csak érezné, mikorra kell idõzítenie, elõször a boltban, aztán most... Lehet, hogy profi sárkányölõ, csak még õ sem tud róla

- Üdv – veszem fel a telefont.

- Üdv, Sam – szólal meg a jól ismert mély hang, amire akaratlanul is megborzongok, de próbálom nem észrevenni.

- Csak nem hiányoznak a sárkányos mesék? – kérdezem mosolyogva, mire felnevet.

- Nem bírom tovább nélkülük – feleli vidáman.

- Akkor ezt a problémát bizony orvosolnunk kell valahogy.

- Ma este ráérsz? – kérdezi rögtön, én pedig próbálom elnyomni magamban az érzést, hogy ez pont olyan, mintha randit beszélnénk meg.

Csillapodj, Sam, ez egy rohadt terápiás beszélgetés. Alkohollal fûszerezve. Egy túlságosan vonzó férfival, aki szerint jó pasi vagy. Ó, és aki mellesleg a pasikra bukik.

- Persze, nekem tökéletes – bólintok, nem mintha látná.

- Ugyanott, ugyanakkor?

- Cave, 7 óra – mosolygok.

- Megbeszéltük – feleli, szinte hallom a hangján, ahogy vigyorog.

***

A megbeszéltnél legalább tíz perccel hamarabb odaérek, de bepillantva a bárba látom, hogy Carlos még nincs itt. Mivel még mindig dolgoznak bennem a délután történtek, inkább úgy döntök, hogy idekint várom meg – minél több fejszellõztetés, annál jobb. Késõbb még visszamentem anyáékhoz, de szerencsére Blair addigra már nem volt ott. Csak megnéztem, James jól van-e és elbúcsúztam tõle, az anyával való hosszas beszélgetés alól pedig szerencsésen kibújtam.

Idefelé jövet Justint is felhívtam, vele már egy kicsit hosszasabban beszélgettünk. Ennyit megérdemelt, mert figyelmeztettem, hogy lehet, hogy ma este is hívatlan vendégük leszek. Annyit nem fogok tudni inni, hogy hazamenjek, mert nincs akkora mennyiségû pia, ami erre rá tudna venni.

- Most aztán pláne korai voltál – szólal meg mellettem az ismerõs hang.

Mosolyogva Carlosra nézek és megszorítom a felém nyújtott kezét.

- Gyorsabb voltam, mint számítottam rá – vonok vállat.

- És hogyhogy itt kint vártál? Nélkülem nem mertél bemenni? – vigyorog incselkedve.

- Honnan találtad ki? – nevetem el magam. – Csak egy kis fejszellõztetés, tudod.

- Akarom tudni? – vonja fel a szemöldökét.

- Nem vagyok benne biztos – felelem halvány mosollyal.

- Akkor ez bizony a házisárkány lesz – sóhajt fel, de ahogy újra felnevetek, rám vigyorog. – Na jól van, menjünk be, ehhez szükségem lesz valami töményre.

- A dupla whiskey csak erre az estére tartogatta magát – pillantok rá, miközben az ajtóhoz lépünk.

A szeme sarkából néz rám, a vigyora megváltozik, a szemeibe pedig ismét beleköltözik az a szikra, amit nem kellene észrevennem és pláne nem kellene díjaznom. Közben a kilincsre teszi a kezét és már éppen benyitna, mikor egy mögöttünk harsanó kiáltás megállítja.

- Hé!

A hangra mindketten megfordulunk, Carlos minden bizonnyal ismeri is a fazont, nekem viszont csak egy dolog ugrik be róla, a néhány nappal ezelõtti este. Az arcát nem jegyeztem meg, de a hangját nagyon is össze tudom egyeztetni azzal az emlékképpel, aminek köszönhetõen újra át kellett élnem Mikey halálát.

- Már megint ez a seggfej... – mordul fel mellettem Carlos.

A fickó közelebb is jön hozzánk, az orra még mindig fel van kissé dagadva, lilás-kékes színben játszik és meglehetõsen ferdének tûnik. A látványra önkéntelenül is elmosolyodom, azt hiszem, mind tudjuk, hogy kinek köszönheti a kis igazítást. Amikor viszont megpillantom a mögötte álló másik két fazont, csak felvonom a szemöldököm. Egyedül már nem is merte idetolni a képét?

- Azt hiszem, be kéne fejeznünk a múltkorit – szólal meg a fickó.

- Szerintem meg inkább szívódj fel, és mi is elfelejtjük, hogy itt voltál – felelem nyugodtan.

- Egyelõre Goldbergre gondoltam, de utána veled is befejezhetjük, amit elkezdtünk, cica – vigyorog rám kajánul, mire az arcára kapom a pillantásomat.

Alapvetõen szeretem inkább nyugodtan elsimítani az összetûzéseket, de mivel eddig is ideges voltam, a tenyerem meg egyébként is viszketett a múltkori incidens miatt... Egy lépést teszek felé, és éppen annyi ideje van, hogy elhalványuljon a mosolya, mikor az öklöm már teljes erõbõl bele is csapódik a képébe. Mivel az orrát Carlos már megigazította, én inkább a bal szemét célzom meg, és mivel a Blair iránt érzett dühömet is beleadom az ütésbe, hátra is tántorodik tõle. Régen mostam már be bárkinek is, de ez most kurva jól esett.

Az egyik pajtása láthatóan csak eddig volt bátor, bizonytalan léptekkel hátrálni kezd, a másik viszont nem csinál rögtön a gatyájába, hanem felém lépne, de Carlos még azelõtt mozdul, hogy én megtehetném. Elkapja a karját és teljesen hátracsavarja, láthatóan éppen azon a határon tartva, amikor még nem törik csont, nem szakad ínszalag és nem rongálódik ízület, de elég fájdalmas. Ezt bizonyítja a fickó fájdalma nyüszítése is.

A szemem sarkából látom, hogy amelyik már néhány napja is túl sokat képzelt magáról, most is azt hiszi, hogy Carlosra és a kis haverjára figyelek. Elindul felém, megint hátulról akar támadni, de most nagyon is számítok rá, és csak õ hiszi, hogy nem figyelek.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen kis vadmacska vagy – duruzsolja, és már nyúlna is értem.

A könyököm az arcába vágódik, és ahogy felkiáltva az orrához kap, megragadom a tarkóját és a biztonság kedvéért a térdemnek is bemutatom a pofáját. Ezek után már biztosan plasztikai sebészhez kell fordulnia az orrával.

- Baszd meg, Goldberg! – nyöszörgi a földön fekve, az orrát szorongatva. – Mióta szedsz fel olyanokat, akik verekedni is tudnak?

A talpamat a lábai közé helyezem és ránehezedek arra a lábamra, mire felvisít, pedig még csak nem is teljes testsúllyal nehezedek rá a nemes testrészére. Úgy döntök, hogy nem igazítom ki a sejtéseit kettõnkrõl, inkább tovább fûzöm a tudatlanságát.

Közelebb hajolok hozzá, csak hogy jól értse a szavaimat, és kedvesen rámosolygok. – Amióta jó helyen keresgél.

Leveszem róla a lábamat, mire az egyik véres kezével most a lábai közé nyúl, miközben kínlódva nyöszörög tovább. Elégedetten lépek hátra és Carlos felé fordulok, aki épp most engedte el a fickó megmaradt haverját, és közben veszettül vigyorog. Mikor odalépek hozzá, a vállamat átkarolva kormányoz újra a bár bejárata felé, és bár nem tudom eldönteni, hogy õ is a mûsor kedvéért csinálja-e, vagy csak úgy, nem rázom le magamról a kezét. Igazából egyik esetben sem tenném.

- És én még azt hittem, hogy te ilyen nyugodt és békés típus vagy – jegyzi meg még mindig vigyorogva, miközben kinyitja a bár ajtaját és be is terel rajta.

- Alapvetõen igen – húzom fel a vállamat egy ártatlan vigyorral –, de ez most jól esett és tartoztam neki ennyivel.

- Hát az biztos, hogy megérdemelte és rá is fért – ért egyet, a vigyora levakarhatatlan... mint az enyém.

Pontosan erre volt szükségem, egy így induló estére egy ilyen nap után. A bárpulthoz lépek, de mielõtt még megszólalhatna, én kikérem a két dupla whiskeyt, a szemem sarkából vetve rá egy pillantást. Éppen elkapom azt a bizonyos villanást a tekintetében, és bár fogalmam sincs, ebbõl az estébõl mi fog kisülni... a napomnál csak jobb lehet.

Igazából nem is bánnám annyira, ha nem jönnének elõ a terápia témái, de ha mégis sikerül, akkor nem fogom azt mondani, hogy hagyjuk, elvégre hivatalosan azért vagyunk most itt.

Oldalra pillant a billiárd asztalok felé és végre felismerés suhan át az arcán.

- Ó, persze – felveszi a poharát és egy nagyon átlátszó kényszer mosolyt virít elõ – Menjünk!

Pontosan nem tudom hogy meddig játszunk, az idõ szárnyal mikor jól szórakozom és most piszkosul jól mulatok, fõleg Sam technikáján ami olyan alacsony szinten van, mint a Halál-völgy a tengerszinthez képest. Viszont elég gyorsan belejön és ebbõl már leesik hogy nem most játszik elõször, csak kicsit fel kellett frissíteni a tudását. A pincér is kiér a piával amit el is veszünk a tálcáról és jöhet a következõ menet. Már a sokadik, de úgy tûnik a szöszi eltökélte hogy megver, ami végül sikerül is neki.

- Ez szép volt! – emelem a poharam elismerõn, mert csak sikerült neki és eszembe sincs morogni miatta hisz tudtán kívül is piszok jó mûsorban részesített.

Minél több golyót begurít, annál többet hajol a zöld filccel borított asztal fölé és annál többet feszül az az isteni farmer azon az istenien izmos hátsóján.

- Már éppen ideje volt – vigyorog rám, majd összekoccintjuk a poharunkat és kiisszuk a tartalmát.

Intek is a pincérnek hogy készítheti az újabb kört miközben mi is belevágunk a következõ menetbe és egy kis sztorizgatásba. Többnyire Sam beszél, fõleg a házisárkányáról, akire komolyan ráférne egy kis katonai kiképzés amolyan G.I.Jane módon, hogy tudja mikor csuklya be a száját. Nem elég, hogy a pasija ennyi szarságon van túl otthon még õ is szekálja. Én már rég kitettem volna a hülye tyúk szûrét, ha nekem hisztizett volna annyit, mint egy menstruáló csitri.

De legalább arra jó volt, hogy kibeszéljük és jót röhögjünk rajta, ami láthatóan feloldja annyira a szöszit is hogy ilyen szívdöglesztõ mosollyal játsszon mint most. Ki sem nézné belõle az ember, hogy hol volt fél éve. Elképesztõ pasi, a csomagolás pedig egy hatalmas extra.

- Még egy utolsót? – leteszem az italt az asztal szélére – Hátha megint sikerül nyerned – remélem sikerül neki.

- Ezen ne múljon – nevet, és bele is kezdünk a sokadik körbe.

Ó, most már sokkal jobban megy neki, be is szorít itt-ott és elég fura szögek alakulnak ki, de ezen ne múljon. Bármeddig elnézegetném a billiárd asztal fölé hajolva miközben az inge rásimul a hátára… ahh eszméletlenül szexi teste van! Pont az esetem és bármennyire is tagadnám, de gyengém a keskeny csípõ és a kidolgozott hátizmok. Nincs annál erotikusabb mint látni, ahogy megfeszülnek és ellágyulnak miközben alaposan megmozgatjuk egymást.

Nagyot húzok a whiskey-bõl majd egy lopott pillantást vetek Sam-re mielõtt újra a billiárdasztalra figyelnék. Megpróbálom kiszabadítani a beszorult csíkost, de nem megy egykönnyen, Sam rendesen elintézte és csak hosszas helyezkedés után van meg a jó szög ééés bingó! Bement!

- Na végre! – nevet és én is vele együtt, mert lehet abban valami, hogy a dákó kilengése nem a biztos kéz hiánya miatt volt, hanem a szesztõl. Ekkor viszont kiszúrok egy ismerõs alakot belépni az ajtón. Nem hiszem el, hogy pont most! Ha megint bekavar… – Mi a baj?

- Semmi – fordulok Sam felé, kelletlenül elhúzom a szám –, csak egy kellemetlen ismerõs. De remélhetõleg nem vett észre. – elõre tudom, hogy esélytelen.

Minden nagyképûség nélkül mondhatom, hogy engem mindenki kiszúr. A magasságom miatt lehetetlen elvesznem a tömegben.

- Akkor jó – mosolyog rám kicsit oldva a feszültséget.

Végül visszatérünk az asztalhoz hogy elintézzük a maradék két golyót is. Sam stírölése kicsit el is tereli a figyelmem George-ról. Majdnem belövöm a feketét, de a kis rohadék megáll egy köpésre a lyuktól így Sam-nek ezzel már könnyû dolga lesz és megint csak le kell hajolnia. Annyira belemerülök a bámulásba, hogy észre sem veszem a hirtelen mögé lépõ fickót.

Mikor odapillantok, George egy gúnyos elismerõ füttyentést hallat mire összeszorítom a szám. Hogy basznád meg te seggfej!

- Ejha! Ez aztán szép fogás, Goldberg!

Megfojtom! Még mindig ugyanolyan rohadék, mint mikor legutoljára találkoztunk, ami majdnem másfél éve volt. Nem értem mit van úgy oda még mindig. Mintha én lettem volna az elsõ, aki megfektette az öcsikéjét.

Sam felvont szemöldökkel néz rám, én meg a közeledõ baromra és már éppen mondanám, hogy ne foglalkozzon a bunkóval, mikor amaz közelebb lép és szinte teljesen Sam-hez simul. Mi a faszt csinál ez a hülye!?

- Hé, mássz le róla most rögtön! – figyelmeztetem arra számítva, hogy a szöszi legalább ad neki egy jobbhorgot, de meg sem moccan, még csak el sem löki.

- Mi van, csak nem félsz, hogy elpártol tõled? – vigyorog, közelebb hajolva Sam nyakához.

Felmegy bennem a pumpa, nem bírom a baszakodást pláne nem whiskey-vel keverve és az sem tetszik, ahogy a szöszi maga elé mered, mintha szellemet látna. Teljesen üveges lesz a tekintete, elsápad, nekem meg nagyon rossz érzésem van, mert elég ismerõs ez az arckifejezés ahhoz, hogy tudjam mi játszódhat le benne.

- A saját pöcsöddel se tudsz mit kezdeni Geo egy másikkal meg még annyit se. Húzz vissza a haverjaidhoz és nem lesz gond!

- És mi van ha nem akarok, he? - vigyorog, mozdítja a kezét mintha Sam-hez akarna nyúlni, de ennyi volt.

Rábasztál haver. Egy mozdulattal eltávolítom a közelébõl, a legelsõ üres falfelületre kenve és az egy éve jól megérdemelt ütéssel térítem magához a szarházit, már ha egy ilyen rohadéknak van egyáltalán valami a fejében. Többen felénk fordulnak még a bárpulttól is, ez a bagázs még fogadna is egy jó kis bunyóra, de nem fogok balhézni Geo miatt. Nem ér annyit a pofája, hogy kitiltassam magam innen.

Az öklöm bizsereg egy kicsit, de ez a majom nem olyan kemény csontozatú, hogy sérülést okozzon. Neki csak a pofája nagy és soha nem tudja mikor tartsa alapállásban.

- Most húzz el innen, vagy nem csak az orrod töröm el! – sziszegem a fülébe, majd ellököm magam tõle és visszalépek a szöszi mellé, aki még mindig megkövülten szobrozik ott ahol hagytam.

Geo-nak van annyi józansága, hogy ne kössön belém még egyszer és a két haverjával együtt elrobog. Helyes.

- Bocs, ez egy tahó. Minden oké? – felé fordulok, de nem néz rám. – Sam? – semmi.

Egy kis mérlegelés után, hogy mennyire jó ötlet hozzáérni végül megszorítom a vállát, mert nem tudok jobbat kitalálni és megrázom egy cseppet, hogy magához térjen. - Sam? – rendben, egy kicsit erõsebben - Sam?? Sam!

Végre úgy tûnik visszatér, nagyokat pislog maga elé, majd rám, mintha nem ismerne meg. Mi a franc történt vele, ami hirtelen lekapcsolta nála a villanyt? – Jól vagy?

- Én csak... – zavartan körülnéz a bárban, ha Geo-t keresi õ már lelépett, de aztán visszafordul felém, mélyeket lélegezve azt hiszem nyugtatja magát. – Én... Ne haragudj. – megrázza a fejét – Sajnálom.

Megint az ajtó irányába néz, nem hiszem, hogy ismerték volna egymást, szerintem csak valami olyasmi volt, ami a régi szép idõkre emlékeztette. A legszarabb helyzetekben tud elõjönni egy-két szép emlék, általában pont a legjobb pillanatokat rontva el. Olyan dolgok is hoznak elõ emlékeket, ami eddig hétköznapi volt. Mint például egy rohadt grillsütõ!

- Na jó, gyere – megragadom a karját és a boxhoz vezetem. Ha neki is olyan szar egy-egy epizód, mint nekem, akkor talán ugyanaz mulasztja el, mint az én esetemben. Szék és valami tömény. Hagyja hogy mozgassam mintha még mindig nem lenne teljesen magánál, leültetem és elé tolom a poharam. – Idd meg ezt!

Meg sem nézi mi az, csak legurítja. Erõsebb mint az amit õ ivott, de a torkát maró szesz majd visszarázza a jelenbe.

- Köszönöm – pillant fel miután kiitta a poharat.

Rendben… most akkor nekem kéne a pszichiáter szerepét vinnem ugye? Na, mindegy, meglátjuk mennyire válik be a dolog ha kibeszéli. - Szóval mi történt?

Mitõl akadtál ki hirtelen szöszi?

Egy percig megfejthetetlen tekintettel mered maga elé, majd mintha egy mázsás hátizsákot dobna le magáról, kimondja:

- A legjobb barátom a karjaimban halt meg.

Ó… hát… oké, ezek szerint nem arra ad magyarázatot ami az elõbb volt.

Halványan elmosolyodom, valahogy mégis jobb így mintha kínos csendekkel teletûzdelt percekig merednénk egymásra.

- Ezek szerint elérkeztünk az elkerülhetetlen témaváltáshoz.

- Ne haragudj – nevet fel, de minden öröm nélkül.

Feltartom a kezem, hogy elhárítsam a mentegetõzést, hiszen azért vagyunk itt. Tudok én egész jól hallgatni, ha ez kell. Az a neccesebb rész mikor engem akarnak dalra fakasztani.

Az asztalra könyökölve kicsit közelebb hajolok és kényelembe helyezem magam. Sejtem, hogy ez egy hosszú menet lesz.

- Kezdd az elején!

Lehunyja a szemét, gondolom átfutja mit mondjon, majd újra rám pillant és belekezd…

- Ahogy már a terápián is mondtam, tizenhat hete voltunk Líbiában, mikor az egész elkezdõdött. Az én csapatomra osztottak ki egy olyan küldetést, amit Afganisztánban a haditengerészet SEAL-jei kaptak volna, de mivel Líbiában még csak mi voltunk... – vállat von – A fejesek persze úgy gondolták, hogy az egész századra sózzák a feladatot, de ami kedves századosunk úgy gondolta, hogy öten is elegen leszünk a feladatra. A lázadó csapatok vezérét kellett volna kiiktatunk, hogy megtörjük egy kicsit a lelkesedésüket, a neve Najib Hassan Abu Hassan Abdel Aziz Abu Hassan. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is meg fogom jegyezni egy pizsamás teljes nevét, de õt nem hiszem, hogy képes leszek elfelejteni.

Ja, az arabok rohadtul értenek a névadáshoz. Jó hogy az õsapjukig vissza nem mennek, de nem is ez itt a lényeg.

- Gondolom odafönt nem véletlenül gondolkoztak a teljes században – ki az az idióta seggfej, aki nem látja a különbséget?

- Howard százados elfelejtett számolni azzal az aprócska ténnyel, hogy Najib mindig egy kisebb hadsereggel vette körül magát. – mosolyog keserûen.

Ha nem borsózna a hátam elõre attól ami következik, még viccesnek is tartanám, hogy neki is van egy Woodstock-hoz hasonló idióta feledtese.

– Helikopterrel vittek minket a helyszín közelébe, a hegyekbe. Csak néhány kisebb dombon kellett leereszkednünk, aztán megbújtunk és felülrõl figyeltük a falut, ahol elbarikádozta magát, de még az utcán is legalább húsz Kalasnyikovos katonával körülvéve járkált. Erõsítést akartam kérni, de a rádiósunk nem tudta felvenni a kapcsolatot a bázissal, úgyhogy el kellett mozdulnunk a biztonságos környékrõl és végül ez lett majdnem a vesztünk is. Elrejtõztünk, hogy megvárjuk a napnyugtát, hiszen a sötétben sokkal nagyobb esélyünk lett volna, de kora délután váratlan látogatóink érkeztek a faluból. Egy idõs és egy huszonéves férfi, valamint egy alig tízéves kisfiú.

- Hogy kerültek oda? – három civil egy mondhatni háborús övezetben rögtön gyanús lenne.

- Fogalmam sincs – tanácstalanul megrázza a fejét – A fedezékeinkben maradtunk, hátha elmennek, de aztán a kisfiú egyenesen az egyik emberem lábára lépett... El kellett fognunk és ott kellett tartanunk õket, de tudtuk, hogy ez csak fél megoldás. Lehet, hogy keresni kezdték volna õket, és akkor lebukunk, ha viszont elengedjük õket, valószínûleg riadóztatják Najib magánhadseregét. Gyûlöltek minket, a huszonéves fiú arcára volt írva... úgy néztek ránk, mint a tálibok Afganisztánban. Az egyik emberem azt javasolta, hogy öljük meg õket és lépjünk le, út közben kérve a helikoptereket rádión, de... – ismét megrázza a fejét. – Fegyvertelen civil foglyok voltak, és Irak meg a liberálisok óta nagyon meg van kötve a kezünk, ezt te is tudod.

- Az arcképetekkel lett volna kiplakátolva az al-Jazeera, a BBC és a CNN – az újságírókat nem érdekelné, hogy kik voltak a civilek, õk csak a sztorira hajtanak – Látom is a szalagcímet, „Amerikai katonák civileket lõnek halomra Líbiában”.

- Nekem is hasonló képek lebegtek a szemem elõtt – mosolyog rám, majd folytatja – Én voltam a parancsnok, úgyhogy döntöttem. Elengedtük õket, aztán húztuk a nyúlcipõt... Azóta sem tudom, hogy végül nem ezzel a paranccsal öltem-e meg az embereimet – mondja halkan, az arcán tisztán látni a bûntudattól feszült vonásait.

Gondolkodás nélkül nyúlok át az asztalon és az ökölbe szorított kezére simítom az enyém. Az érintés néha hatásosabb mint a pszicho-blabla, de nem hibáztathatja magát.

- Azt tetted, amit helyesnek gondoltál. A nyilvános meghurcolástól védted õket. – ráadásul az összes amerikait is, akik akkor Líbiában tartózkodtak, mert ha leközlik a szaftos pletykákat, akkor kirobbant volna egy lázadás aminek mészárlás lett volna a vége.

A mosoly igen csak gyengére sikeredik, fõleg ahhoz mérten amilyen sápadt most.

- A negyven fokos sivatagi hõségben kezdtük megmászni a hegyeket visszafelé, megfelelõ felszerelés nélkül. A szanitécünk majdnem eltörte a lábát, mindannyian szenvedtünk, de én csak hajtottam õket elõre, mert tudtam, hogy bármikor visszaérhetnek a faluba azok hárman. Közben folyamatosan próbáltunk kapcsolatba lépni a bázissal, de a rádió nem mûködött. A végén már elõvettem a mûholdas telefont, amin a vonal ugyan nem volt biztonságos, de valahogy el kellett érnem õket, hogy azonnali kivonást kérjek magunknak a célterületrõl. A századosunk éppen aludt, és mire odavonszolta a hátsó felét a telefonhoz, meghalt a vonal – mosolyog keserûen.

- Micsoda szarházi – a csapata az életét kockáztatja a nyomorult meg döglik az ágyában!

- Újabb fedezéket kerestünk magunkat, mert túlságosan nyílt terep következett, és ki akartuk húzni napnyugtáig, de túl gyorsak voltak. Még csak késõ délután felé járhatott az idõ, mikor meghallottuk az avar ropogását a talpuk alatt. Távolabb mentem, hogy felderítsem a terepet, és néhány perc alatt legalább ötven Kalasnyikovost számoltam össze, de akadt köztük olyan is, aki rögtön RPG-t hozott, biztos ami biztos. Több mint tízszeres túlerõben voltak, a bázison pedig még csak azt sem tudták, hogy nem úgy megy a küldetés, ahogy azt õk elképzelték. – ilyenkor jut eszembe a nácik jól bevált módszere: Nincs haszna, golyót neki! – Felvettük velük a harcot. A legjobb barátom, Mike, mesterlövész volt. Percek alatt leszedte a túl közel merészkedõket, aztán lassan elkezdtünk fölfelé mozogni, de Najib emberei túl sokan voltak és túl gyorsan jöttek utánunk. Ha lelõttünk tízet, jött helyette tizenöt, ugyanis folyamatosan özönlöttek felfelé a faluból. Nem hagytuk, hogy bekerítsenek minket, de addig kergettek minket fölfelé, míg ki nem lyukadtunk egy szakadéknál. – Ez nem lehet igaz! Lehetne még ennél is rosszabb? – Leugrottunk. Emlékszem, miután véggurultunk az összes sziklán és kövön, percekig csak egymás nyöszörgését hallottuk, eleinte el sem akartam hinni, hogy túléltünk egy ekkora zuhanást. Mind az öten tele voltunk zúzódásokkal és vágásokkal, mindenünk sajgott, a szanitécünk pedig elvesztette az elsõsegély-dobozát.

- Te jó ég – kész csoda, hogy nem szegték a nyakukat. A sivatagi repedések mélységét elég nehéz megsaccolni.

- Nos, igen. Aztán elkezdtek felülrõl lõni ránk és megérkeztek az elsõ RPG-k. Csengett a fülem a robbanásoktól és egy golyó eltrafálta a jobb alkarom, de a szintén vérzõ és összetört Mikeyval felrángattuk a többieket és tovább vonszoltuk õket. A rádiósunk, Marcus a vállába és a kézfejébe is kapott egy golyót, és pár percre teljesen bekrepált, vakon lõtt hátrafelé, kis híján kilyukasztva a szanitécünk fejét, úgyhogy értékes idõt kellett azzal eltöltenünk, hogy megnyugtassam. Közben Najib emberei már óvatosan ereszkedtek le a sziklákon és különbözõ kerülõutakon, úgyhogy kezdõdött az egész elölrõl.

- Ugye nem egy újabb szakadékig?

Tulajdonképpen nem gondoltam komolyan a kérdést, de mikor meglátom az arckifejezését, majdnem felnyögök kínomban.

- De igen – neveti – Csak ezúttal sokkal mélyebbet találtunk. Marcusra rátört egy újabb roham, úgyhogy Mike a nyakába vette és vele együtt ugrott le, pedig ez a zuhanás önmagában is sokkal rosszabb volt, mint az elõzõ. Túl sok volt az éles kiszögellés és a kinyúló felület, amiken nagyot lehetett pattanni. Mire végre fennakadtam egy fa gyökerében, legalább nyolc bordám eltörött, bár a legtöbb valószínûleg már elõzõleg is megrepedt. A bal vállamat percekig nem voltam képes megmozdítani, de mivel a hátammal ütköztem fel a fára, egy ideig azt sem tudtam biztosan, hogy a gerincem épségben maradt-e. És még mindig én jártam a legjobban.

- Törött bordákkal? – rámeredek. Nyolc törött bordával mozogni kurva fájdalmas. Nekem hetet törtek el a mocskok, ha jól emlékszem annyit mondott a tábori doki és alig bírtam ülve maradni anélkül, hogy ne szûrtem volna a fogaim között a levegõt a fájdalomtól. Csak a harag és az adrenalin miatt voltam képes kijutni onnan, de még mindig nem tudom hogyan. Neki pedig így kellett menekülni, lõni és még a társait is elõremozdítani.

- Igen, sajnos. Lassan összekapartam magam, aztán elindultam megkeresni a többieket... és akkor vált biztossá, hogy onnan már sehova nem megyünk. Mikey bal láb kétszer is eltört, a combcsontja és a sípcsontja egy-egy szilánkja kiállt a bõrébõl. A dögcédulájára harapott rá, hogy ne üvöltsön, míg visszanyomtam õket a bõre alá, hogy kötszer híján az és a nadrágja takarja be egy kissé. A szanitécünk a karját törte el, úgyhogy az utasítására magunknak kellett földdel betömni minden súlyosabban vérzõ sérülést, hogy elállítsuk a vérzést. Egy emberem úgy beverte a fejét, hogy eszméletét vesztette, egy másik szintén a lábát törte, Marcusnak pedig szilánkosra tört a kulcscsontja. Minden lõszerünket és gránátunkat elhasználtuk, semmi esélyünk nem volt.

- Ez egyre inkább kezd egy horror sztorihoz hasonlítani – mormogom halkan, gyorsan felhajtva egy pohárral. Örülök neki, hogy az embereim – elmondásuk szerint – nem mentek keresztül ilyesmin és hazajutottak.

- Most már a vége jön, nyugi – mosolyog, de tudom, hogy koránt sincs vége – Igazából mindannyian biztosak voltunk benne, hogy egyszerûen csak megölnek minket. Talán rosszabb halálunk lesz, mintha egyszerûen golyót repítenének a fejünkbe, de elõbb-utóbb meghalunk és vége lesz. Nekik viszont más terveik voltak. Egy kicsit lövöldöztek felénk vaktában és kaptunk egy gránátot is, de aztán rájöttek, hogy nincs értelme. Egy helyre vonszoltuk magunkat és egymást, úgyhogy úgy ültünk ott, mint egy rakás véres rongy. Õk pedig körbevettek minket, tanakodtak egy ideig, aztán megjelent maga Najib. Megfordult a fejemben, hogy csak a hecc kedvéért elhasználom a pisztolyom utolsó töltényét arra, hogy végül elvégezzem azt, amiért idejöttünk, de az egyikük kiszúrta a mozdulatot és elõtte a vállamat. Ezzel mondjuk csak annyit ért el, hogy nem Najib feje kapta a golyót, hanem a sajátja, mert pont arra mozdult a kezem.

- Ezek szerint ez a Najib nevû seggfej döntött úgy, hogy inkább elvisznek titeket? – ha nem akartak volna valamit, ami általában pénz, akkor megölték volna õket.

Mindig a pénz a hunyó. Ha tudnák hogy milyen sóher az országunk, akkor sokkal jobban járnának a katonáink. Mert néha jobb ha gyorsan vége…

- Igen – bólint – A kommunikációval sem volt baj, mert olyan tisztán és folyékonyan beszélte az angolt, mint semelyik másik arab. Azóta sem tudom, hogy hol tanulta meg és azt sem, hogy mi errõl miért nem tudtunk.

Nehéz sóhajjal felhajtja a gin tonic-ot, de nem folytatja. Innentõl el tudom képzelni, még ha nem is ugyanabban az országban estünk fogságba, a vendégszeretet hasonló. Egy katona sem szívesen beszél errõl és én sem tudom, hogy kérdezzek-e részletet vagy akar-e többet mondani. Pár perc csend után végül eszembe jut honnan indult a beszélgetés és áttérek arra.

- Mi történt a barátoddal? – kérdezem halkan, de ha nem válaszol nem fogom faggatni – Mike-kal.

Eltelik legalább két perc mire végül megszólal, de nem néz rám.

- Felidegesítettem Najibot. Tudták, hogy én vagyok a parancsnok, mert egyik emberemnek sem hagytam, hogy megpróbáljanak menteni azzal, hogy magukra vállalják... pedig esküszöm, mind meg akarta tenni. Ez annyit jelentett, hogy kiemelt helyem volt: a legnagyobb helyiségben szállásoltak el, a csuklóimat a plafonról lógó bõrpántokkal rögzítették úgy, hogy éppen a lábaimon álljak és a kezeim ki legyenek feszítve a fejem felett. A többieket egy helyiségbe zárták, de néha átvonszolták õket hozzám, ha így akartak nyomást gyakorolni ránk... Bár ez nyilván neked sem újdonság – ó ismerem a módszert, de hála a magasságosnak nem kellett átélnem – Olyan is elõfordult, hogy talonban tartottak valakit, olyankor csak bedobták a legnagyobb helyiségbõl nyíló kisebb szobába. Mikey is éppen így járt, én viszont... Nem gondolkoztam, mikor egyszer elöntötte az agyamat a szar, eszembe sem jutott, hogy máson torolhatják meg az én tetteimet, úgyhogy lefejeltem Najibot és eltörtem az orrát. Õ erre bement abba a szobába, ahol Mike volt, és hosszú percek múlva tért vissza. Nem tudom pontosan, mert engem is... lefoglaltak.

- Mit csinált vele? – kérdezem feszülten. Egyszer láttam egy olyan felvételt, amin élve elkezdtek nyúzni egy katonát…

- Ó, gondoskodott róla, hogy a saját szememmel lássam. Még egy kicsit... elszórakozott velem, aztán elengedte a kezeimet és belökött a szobába, aztán ránk zárta az ajtót. Három szúrást találtam Mikey hasán, mindet egyenesen a gyomrába kapta. Nem volt semmi esélye, biztos és fájdalmas volt a halála. – a légzése elmélyül mikor lehajtja a fejét, hogy ne lássam az arcát – Miattam halt meg...

Nem. Amiatt a köcsög miatt halt meg, aki odaküldte õket. A barátja katona volt, tudta mit vállal, de nem azért gürizett a hazájáért, hogy egy hatalommániás fasz megölesse. Sam nem tehet róla, megtett mindent amit emberileg lehetett.

- Semmi értelme magadat hibáztatnod, Sam – nem tehet róla, mindenki kiakadna abban a helyzetben – Nem tudhatod, nem tartogattak-e számára valami sokkal rosszabbat. – gyenge vigasz, de nem hazugság. - Talán csak megkönnyítetted neki... és legalább ott voltál mellette.

- De neki miért kellett meghalnia, ha én most itt vagyok? – emeli fel a fejét a szemében elkeseredettség, düh és sajnálat vegyes keveréke – Ez az, amit nem értek. Én miért maradhattam életben, ha õk nem? Miért pont én?!

Az ismételten ökölbe szorult kezére simítok egy keserû mosoly kíséretében, a választ viszont azt hiszem senki sem tudná megmondani. Fortuna. Ennyi az egész.

- Hidd el, ha tudnám ezekre a kérdésekre a választ, jobban aludnék éjszaka. – nekem is meghalt akkor az egyik haverom és nincs egyetlen kibaszott nap sem mikor ne jutna eszembe – Viszont egy dolgot nem értek. Miért voltál ott olyan sokáig? Miért nem szabadítottak ki?

Én mindvégig tudtam, hogy a csapatom jönni fog. Ezért sem adtam fel, akkor sem mikor már úgy éreztem beledöglök, mert tudtam, hogy a haverok akkor is jönnek ha Woodstock nyakán kell keresztül taposniuk.

Minden öröm nélkül nevet, süt belõle az elkeseredettség.

- A katonai vezetõség túl kockázatosnak ítélt egy esetleges mentõakciót, és mivel biztosak voltak benne, hogy úgyis meghalunk, az eltûnésünk után két héttel hivatalosan is halottnak nyilvánítottak minket. Akcióban elesettek... Pedig akkor még mindannyian éltünk. A családom még el is temetett és meggyászolt itthon.

- Most csak szívatsz, ugye? – errõl még nem hallottam. Vártak arra, hogy leteljen az idõ és halottnak nyilvánítsák õket, mikor két kurva hetük volt rá, hogy kitaláljanak egy mentõakciót!? Mégis mi a faszak ül odafent az a sok nagyágyú?! Az lenne a dolguk, hogy megoldást keressenek, nem pedig visszatáncoljanak, mert megijedtek pár lázadótól és attól, hogy vállalják a felelõsséget!

- A legkevésbé sem. Najib küldött rólam egy felvételt az egyik arab csatornának, amolyan dicsekvésképpen, és az öcsém éppen meglátta. Késõbb elmesélte, hogy csak vakon kapcsolgatta a csatornákat, aztán egyszer csak ott voltam... – megint csak szerencséje volt – Mint a sors keze.

Valószínûleg nem hinné el ha mondanám, de valaki nagyon vigyáz a seggére odafentrõl. Tuti van egy õrangyala ha még mindig lélegzik.

Felsóhajt és megdörzsöli az arcát, látom rajta hogy kimerült és nem akar többet beszélni. Nem firtatom, ennyi horror bõven elég volt egy éjszakára.

- Rendben, belõlem elég ennyi egyelõre. Nem hiszem, hogy most idegösszeomlás nélkül fel tudnék idézni bármi mást, úgyhogy mi lenne, ha veled folytatnánk? – mosolyog, én meg kérdõn megemelem a szemöldököm.

- Nem volt elég ennyi a Freddy Krueger-féle esti mesébõl?

Elmosolyodik, de megrázza a fejét. – Ez még csak az én epizódom volt.

- Megújítjuk a pszicho-horror mûfaját. – most tényleg beszélnem kéne mi?

Intek a pincérnek, aki már kérdés nélkül is hozza a piát és elénk pakolja, majd mikor elmegy elrágódom azon, hogy mit is mondjak. Az elején kéne kezdenem, ahogy Sam tette, de errõl még senkinek sem dumáltam. Más neki, mert mint mondta kibeszélte a tesójával meg a többi pszichomókussal, de olyan nehéz felfogni, hogy nekem jobb ha nem beszélek? Csak tudom, hogy mi használ és mi nem…

- Carlos. – felpillantok és rájövök, hogy talán túl sokáig agyaltam – A doki azt mondta próbáljunk beszélni. Ha nem akarsz…

- Tudod, ha ezen múlna nem mondanék semmit. Soha és senkinek. – közlöm egyenesen.

- Nem vagy az a kibeszélõs fajta, ugye? – mosolyog, mintha szórakoztatná a dolog, vagy én szórakoztatnám, de pont eltalálta.

- Csak ha már a halálomon vagyok, vagy merevrészegen elterülve. – nevetek, belõle is kicsalva egy szexi mosolyt, amivel tudtán kívül is kicsit feloldja a hangulatomat.

- Akkor hanyagoljuk a témát?

Kifújom a levegõt, de tudatában léve annak, hogy nemigen van választásom… - Valakinek úgyis muszáj lesz kitálalni, hogy aláírják végre azt a tetves engedélyt. Akkor pedig inkább te, mint egy agyturkász, akinek gõze sincs semmirõl. – csak azt tudják amit a tévében meg az újságban olvasnak.

- Azt észrevettem, hogy nem szereted a pszichológusokat. – mosolyog, gondolom a csoportterápián tanúsított „együttmûködésre” utal.

- Az-az öt, akit eddig fogyasztottam mind ugyanazt a szöveget nyomta le és egyik sem volt negyventõl fiatalabb. – gondolkodom hangosan – A mostaniban talán van lehetõség. Elismerem, eddig nincs kifogásom a módszere ellen.

Összehozott nekem egy randit egy kékszemû szöszivel, aki elölrõl leköröz bárkit, de hátulról nincs is hozzá hasonló.

Egyetértõn bólint, de csak azért mert nem lát a fejembe. És most ismét elérkeztünk oda, ahol esti mesét kell mondanom.

Nos, akkor kezdjük az elején azt hiszem…

- A csapatom Afganisztánban, Kandahárban állomásozott már egy ideje. Elég feszült volt a helyzet miután egy anarchiát hirdetõ csoport sikeres merényletett követett el az odalátogató belügyminiszter ellen. Hatalmas port kavart a hír, éppen eltávon voltam és azonnal visszarendeltek, de mikor megérkeztem a csapatomat nem találtam ott. – megszorítom a kezemben tartott whiskeys poharat, még mindig emlékszem… Olyan pipa voltam, mint még soha életemben. – A hadnagy önelégülten közölte, hogy sikerült lenyomozni honnan kapta a merénylõ a tûzparancsot és felsõbb utasításra azonnal csapatot küldött a helyszínre.

- Felderítés nélkül?

- Ja. - felpillantok a pohárból Sam-re, aki engem figyel – A félsivatagos hely meg a homokkövekbõl álló kisebb hegylánc belsejébe egy valóságos erõdöt építettek ki. Teljes lefedettségük volt, a véletlen mûve, hogy egy eltévedt hõkeresõ rakéta tesztelése éppen akkor zajlott, mikor a merénylet. Alig egy percre megszûnt az árnyékolás és a rakéta azonnal felvette a hely belsejében a mozgást. Kívülrõl semmit sem lehetett látni csak a rohadt homokot. Simán körbejárhattad volna az egész tetves bunkert, de akkor sem találod meg õket. Ez olyan tíz kilométerre lehetett a várostól, egy teljesen kihalt bejáratlan területen.

- Nekem ez elég elkapkodottnak tûnik. – szól közbe komoran.

- Én is ezt gondoltam. Azt hittem kinyírom azt rohadékot, de túl ideges voltam és nem akartam fogdába kerülni mikor a csapatom kint van, szóval vártam.  Majdnem egy nap múlva jöttek vissza, teljesen kimerülten, lõszer nélkül, de komolyabb bajuk nem volt, kivéve azt, hogy négyen hiányoztak. – megszorítom a poharat, de aztán elengedem mielõtt összeroppantanám mérgemben. – Elkapták õket.

- Nem öltek meg senkit? – ráncolja a homlokát, még érdekesnek is találnám, hogy ugyanaz jár a fejében, mint nekem akkor. – Ez furcsa.

- Na igen. A csapatom szerint, csoda hogy el tudtak menekülni, mert simán leszedhették volna õket, nem lett volna hová elbújniuk. Tízen voltak és szerintük a bunker olyan volt mint egy méhkas, nem tudni hányan lehettek benne. Aztán persze jött Woodstock és várta a magyarázatot és mikor megkapta a tényekkel együtt, sikertelennek könyvelte el az akciót és a beszámolók alapján arra jutott, mint a te esetedben is. – nézek a szemébe – Hogy nem éri meg a mentõakciót, mert valószínûleg többen meghalnának, mint amennyi megmenekülne. Ott akarta hagyni õket az az egoista szarházi!

Ha abban a percben egy sátorban lettünk volna és nem lett volna fontosabb dolgom, mint lehúzni a bõrt a nyomorult képérõl…

- Tudod, nekem ez az ügy nagyon nem tetszik. – jegyzi meg egy kis szünet után - Ilyen fontosságú akciót nem bíznának egy hadnagyra.

Biccentek. – Jelenleg vizsgálat folyik Woodstock után, ez az egyetlen ami miatt nem nyírtam ki amint lábra tudtam állni. – morgom, de még mindig szívesen megszorítanám a nyakát.

- Szóval ezek után nem volt más választásunk és az egész csapat egyetértett abban, hogy semmi esetre sem hagyjuk ott õket, bármennyire nem stimmelt is a helyzet. Talán ha nem lettünk volna idõszûkében jobban átgondoljuk, de nem így történt. Út közben készítettünk egy tervet, vittünk egy halom lõszert, de a bejutásnál rögtön nem stimmelt a dolog, mert túl könnyen ment. Ketten õrizték csak a bejáratot és egy lélek se volt sehol. Mint egy kísértetbázis, egy átkozott embert se láttál sehol, még csak zajt sem lehetett hallani.

- Azt ne mond, hogy el volt tervezve. – nyögi ki, nagyjából ugyanazzal a reakcióval, mint amit én is éreztem.

Kénytelen vagyok elmosolyodni. Na, most jön A rémálom az Elm utcában fejezet valóságos mintára.

- De. Az egész kibaszott bunker olyan volt mint egy labirintus, tök egyforma folyosók lehetetlen volt tájékozódni, mintha egy háromirányú keresztezõdésben álltál volna. Simán lelõhettek volna minket, de nem találtunk senkit. – rosszabb volt, mintha ötvenen álltak volna szemben velünk, mert tudtuk, hogy bárhonnan lõhetnének. – Megtaláltuk a tömlöcöket, ott voltak mind a négyen megkötözve és összeverve, de komolyabb bajuk nem volt. – sosem felejtem el az arcukat amikor megláttak minket. Egyszerre volt megkönnyebbült, dühös és rémült. - Amint beléptünk rögtön tudtuk, hogy tudják mi a helyzet. Kikötöztük õket és persze rögtön beszéltek is, az afgánok nem vették a fáradságot, hogy privátban beszéljék ki a terveiket, mert elvileg senkinek sem kellett volna kijutnia onnan. Az egész arra ment ki, hogy becsaljanak minket a bunkerbe, ezért nem öltek meg senkit. Hadifoglyokat akartak, minél magasabb rangú, annál jobb, mert valamibõl fizetni kellett a fegyvereiket. El volt tervezve a merénylet, tudtak a hõkeresõ tesztelésrõl, szándékosan csináltak mindent és egy kisebb sereggel várták szépen a katonákat.

- Nem fizettek volna. – ingatja a fejét, pontosan tudja hogy megy ez – Eleve veszett ötlet volt a részükrõl.

Komolyan a szemébe nézek. - Hacsak nem volt vagy van valaki nagyon magasan, aki támogatja õket.

- Ezt mibõl gondolod? – ráncolja a homlokát.

- Akiket lelõttünk, vagy akikkel késõbb összefutottunk, M15, M60 gépfegyvereik voltak. Új gyártmányúak, ezen kívül az árnyékoló amivel fedezték magukat… amerikai gyártmány. A kibaszott anarchistáknak honnan lett volna rá pénzük, hogy beszerezzenek ilyesmit? A saját országukban is robbantgattak, és nem otthoni gyártmánnyal, hanem speciális idõzítõvel ellátott cuccal. Egy bombaszakértõ sem tudta szétszedni azt a bonyolult kütyüt… Valaki pénzeli õket és ellátja a csoportot amerikai fegyverekkel.

Basszus, némelyik fegyver jobb volt, mint amit a táborunkban tartottak. Rohadt sokba kerülhetett és max akkor szerezhetnek olyan cuccot fegyvercsempészektõl, ha megfújnak egy katonai szállítmányt, de ilyenrõl nem volt szó akkor.

Látom hogy Sam elgondolkodik, addig megiszom a whiskey felét és én is eltöprenget hogy mit akarok elmondani.

- Ezért folyik vizsgálat? – kérdezi végül.

- A csapatom megírta a jelentést és elég színes volt. Többek között kiderült, hogy Woodstock nem kapott felsõ utasítást az akcióra. Nagyon valószínû, hogy csak feljebb akart kerülni a ranglétrán egy sikeres ügy után.

- Remélem leváltják. – sóhajtja, õ is meghúzza a gin tonic-ot.

- Ha nem, akkor majd gondoskodom róla. – az biztos.

Beáll a csend közénk, nekem kéne beszélnem, de ha eddig volt a könnyebb része, mármint egyenlõre semmi véres, de aki nem járt már hasonló cipõben nem tudja elképzelni azt a pattanásig feszült helyzetet, amikor három oldalról is tüzet nyithatnának és szitává lõhetnék az egész csapatot, de csak a síri csend van. Mikor a leghalkabb egércincogásra is összerezzensz…

Megköszörülöm a torkom és végül úgy döntök, hogy ha már belekezdtem…

- Sejtettük, hogy kifelé nem lesz olyan egyszerû. A hármas elágazásnál kereszttûzbe kerültünk… - próbálom tárgyilagos higgadtsággal elmondani, nem tudom mennyire sikerül, ezt még hangosan nem kellett megtárgyalnom - … simán fejbe lõhettek volna minket, de nem tették, csak oda céloztak ahol nem lesz halálos a sérülés. Kettõt kaptam a jobb vállamba, egyet a felkaromba, a többit felfogta a mellény. Addig lõttünk, míg Riley-t le nem szedték mellõlem. – olyan volt mintha az öcsém lett volna és még csak arra sem volt idõ, hogy ránézzek - Oldalról kapta a golyót, pont ott találta el, ahol nem védte a mellény. A lövésre emelt karja miatt egyenesen a szívébe ment, nem lehetett tenni semmit, bár a szanitéc se nagyon ért rá. Nem volt idõ semmire ott és akkor. Nem is gondolkodtam, csak felkaptam a fegyverét és hátrálni kezdtünk a kijárat felé, az volt az egyetlen út amit nem állnak el, de persze nem tudhattuk mi van kint. Két lövésznek eltalálták a lábszárát, ezért lassan kellett haladnunk, mert arra megint csak nem volt esély, hogy valaki segítsen nekik.

Még mindig érzem a puskapor és füst fullasztó szagát a zárt térben. Alig kaptam levegõt és amerre néztünk hullák voltak…

Meglepetten pillantok fel a pohár aljának tanulmányozásából, mikor Sam keze az enyémre csúszik, ahogy én is tettem vele.

Nem szeretem az együttérzést. Mindenkinek megvan a maga pokla és utálom ha látom a sajnálatot, de így nem idegesít. Talán azért, mert õ is beszélt, vagy mert õ is katona, esetleg mert tetszik, de minden esetre felrángat, hogy ne merüljek bele az emlékekbe.

A másik szabad kezemet is az asztalra eresztem, elmélázva tanulmányozom Sam kezét az enyémen és még mielõtt meggondolnám magam az ujjaimmal körberajtolom az övéit, elidõzve a gyûrûsujján lévõ világosabb sávon.

Hm… jegygyûrû nyoma? Nemrégen vehette le ha még látszik…

Talán meggondolta volna magát?

- Sikerült kijutnotok? – kérdezi halkan, nyugodt hangon.

Nem nézek fel és úgy válaszolok. – Fedeztük a mesterlövészeket míg megtisztították a kijáratot, mert a végére már kintrõl is bejöttek, de lehetetlen volt úgy eljutni odáig, hogy a másik két irányból ne érjenek be minket. Ezeket nem érdekelte hogy közülük mennyit nyírünk ki, csak jöttek elõre, mint a droidok, szóval maradt a racionalitás meg a mindent vagy semmit elv. – óriási nagy szívás volt, de most hogy meghallgattam Sam meséjét, nem bánom hogy úgy történt - Ha mindnyájunkat elkapnak végünk, ha nem mindenkit, akkor számíthatunk a többiekre. – megvonom a vállam, de ebben biztos vagyok, sosem kételkedtem a barátságukba. – Volt két fegyverem, meg egy kis elõny, hogy az ellenség élve akart és ezt kihasználtam míg a többiek leléptek, bár meg kellett fenyegetnem õket, hogy eunuchot csinálok abból aki nem húz el a francba. – elmosolyodom, de akkor jobbat nem tudtam kitalálni.

Szórakozottan végigsimítok az ujjai oldalán, látni, hogy egy ideje nem volt szolgálatban, kevesebb bõrkeményedés, több puha és sima felület. – Mint késõbb megtudtam kifelé menet elkapták az éppen menni készülõ Rashid Ferran-t, a vezetõjüket. Odakint nem számítottak arra, hogy bárki is kimegy ezért nem is volt erõsítés. Amíg náluk voltam… kifejezték mennyire szeretnék visszakapni a vezetõjüket és hogy ezért vagyok életben… a többit el tudod képzelni.

Miután nem szól semmit, felpillantok és észreveszem, hogy õ is a kezünket nézte, meg azt hogy szabályosan simogatom az ujjait. Francba… olyan könnyû megfeledkezni arról, hogy hetero, ha ennyire szexi.

- Bocs. – elhúzom a kezeim és helyette a poharamat markolom meg és felhajtom a maradékot. Már érzem az enyhe zsibbadást ami jelzi, hogy többet nem kellene innom, ha nem akarok másnapos lenni, bár egész jól bírom a piát és ezt nem is tudtam volna elmondani egy jó adag tömény nélkül.

- A csapatod késõbb visszament érted? – szólal meg egy hosszabb szünet után.

- Arra készültek, de megelõztem õket és megszöktem. – sóhajtom, ha valaki megmondja nekem, hogy hogyan volt arra energiám, akkor pápává avatom, de én még mindig nem tudtam rájönni.

- Hogy? Egyedül? – lepõdik meg.

Elmosolyodom és megingatom a fejem. Szerintem is képtelenség lenne, de… - Szerencsém volt… de ezt most nem részletezem. Ahhoz nem vagyok elég részeg. – ahhoz nem lehet eléggé részegnek lenni. Mikor már az agysejtjeim kezdenek elhalni, akkor talán jó.

Bár nem tudom el akarom-e mondani a részleteket. Minek?  

Már megtörtént, jobb elfelejteni, mint újra felhozni az összes mocskot, mikor így is elég gyakran visszajön minden, fõleg éjszaka.

- Akkor talán legközelebb dupla whiskey-ket kérünk. – bólint halvány mosollyal, megjegyezve magának az ötletet.

- Tényleg le akarsz itatni? – ez jó! Mikor legutóbb ezt kérdeztem valakitõl, annak egy vízszintes felület lett az eredménye. Sam-nek viszont elég jó állóképessége lehet…

Ez a sunyis-rosszfiús mosoly...  Ha nem tudnám hogy nem, akkor azt is hihetném hogy flörtöl velem, de sanszosan õ is többet itt, mint amennyi még nem üt fejbe.

- Vigyázz Sam, mert lehet hogy olyasmit is hallasz amit nem akarsz. – figyelmeztetem elégedetten vigyorogva. Olyan részegen engem még csak kétszer láttak, de a haverok szerint elég érdekes dolgokról tudok társalogni olyankor.

Hogy is mondták? Érzelgõs részeg?

- Ezzel nem tudsz megijeszteni. – kicsit lejjebb kanyarul a mosoly, amolyan keserédes kifejezéssé – Volt egy olyan idõszakom, mikor ki sem látszotta az alkoholmámorból.

Azután a sok szar után nem is csodálom. Valahol le kell vezetni… az az érdekes, hogy nekem semmi szélsõséges reakcióm nem volt rá. Inkább csak bezárkóztam míg emésztettem a dolgot, de most már nem érzem fullasztónak a tömeget sem.

Nem faggatom Sam-et, mára elég volt és gyanítom így sem nagyon alszom majd az éjszaka, mint általában, de ez a kis emlékeztetõ csak rátesz egy lapáttal.

Vajon neki is vannak rémálmai? A pszichomókuskák szerint ez gyakori a traumatizálódott egyéneknél, vagy mi a fene.

Mindegy. Ezt fõleg nem akarom felhozni. Se részegen, se józanul.

– Tehát lesz legközelebb? – kérdezem inkább kíváncsian, visszatérve a témához.

- Ha te nem bánod…

- Felõlem oké, nincs betervezve semmi, de… azt nem garantálom, hogy én is beszélni fogok. – arra még nem jöttem rá, hogy hogyan kell kimondani a fájdalmasabb részeket.

- Hét körül jó lesz? – pillantok az órámra, õ pedig bólint. – Oké, és hol?

- Ismered a Cave nevû bárt?

- Öhm… még nem hallottam róla – rázom meg a fejem –, de add meg a címet és odamegyek.

- Hyde Street, 133 – mondja, én pedig már el is raktározom a fejemben az információt.

- Rendben, akkor ott találkozunk – bólintok, õ pedig indulásra készen megfordul.

- Ja, sok szerencsét otthon! – szól még vissza, mire elfintorodom, õ pedig rám vigyorog.

Mindenképpen be kell még ugranom Justinékhoz is, de lehet, hogy elõbb inkább haza kellene mennem. Ha Blair hangulata nem változott, akkor jobb lesz, ha James a nagybátyjaival marad, a saját érdekében.

***

Miután Blair levágott egy újabb hisztit, lehetõleg olyan hangosan, hogy az összes szomszéd hallja, elkönyvelem magamban, hogy bölcs döntés volt elõbb hazajönni. Az õ sipítozásától kísérve lépek ki az ajtón, és épp csak be tudom zárni magam mögött, mikor valami belülrõl nekicsapódik és ripityára tör. Remélem, mire hazaérek, összetakarítja...

Nem veszõdök az autóval, ha már úgyis inni készülök az este, inkább elsétálok pár utcányit, aztán fogok egy taxit, és úgy megyek Justinékhoz. Tõlük már úgyis csak néhány saroknyira lesz a Hyde Street. Tíz perc múlva már ott is vagyok a lépcsõház bejáratánál, beütöm a biztonsági kódot, aztán felmegyek a harmadik emeletre, és bekopogok a jól ismert ajtón.

Míg várok, hogy valaki beengedjen, elgondolkozva meredek a tölgyfaajtóra. Andy Jack Griffin & Justin Stafford, hirdeti a kis tábla enyhén cirkalmas betûkkel középen. Furcsa, a mi házunknál csak annyi van kiírva a postaládára, hogy STAFFORD – így, nagy és dísztelen betûkkel, pont úgy, mint amilyennek én is érzem magam nagy általánosságban. Pedig Blair még csak nem is Stafford.

Az ajtó kitárul, a gondolataimból pedig kiragad az öcsém bozontos szõke feje és a szokásos, vidáman csillogó szemei, amik éppen egy árnyalatnyival sötétebbek az enyémnél. Nos, igen... Neki minden oka megvan a boldogságra.

- Sammy! – öleli át a nyakam mosolyogva, és miközben kissé lejjebb hajolva viszonzom az ölelést, kapok az arcomra egy cuppanós puszit is.

- Jézusom, Justin, lassan úgy cuppogsz, mint anya – vigyorgok rá. Felháborodottan biggyeszti a száját, mire nevetve összeborzolom a haját. – Na és megfelelõen felforgatta már az életeteket a fiam?

Beljebb sétálok a lakásba, miközben Justin rögtön hárítja a feltételezést. Szerinte James akkor is kisangyal volt, mikor Andy ölébe borította a tányérját, és utána még jót nevetett is rajta... Viszont ahogy a nappaliba lépek, éppen a másik nagybátyja ölében pillantom meg a kanapén. Andy elmélyülten néz valamit a tévében, a kis James meg azzal foglalja el magát, hogy a borostájával játszik – mint mindig. Valamiért mániája az arcszõrzet.

- Üdv, Andy – üdvözlöm a sógoromat is, mire szinte teljesen egyszerre kapják felém a fejüket Jamesszel. Justin fel is nevet a látványon.

- Hello – mosolyog rám Andy, aztán rávigyorog a kezében már türelmetlenül felém kapálózó apróságra. – Na mi kéne, prücsök?

James morcosan nyög egyet, mire Andy kineveti, de persze már nyújtja is felém, mielõtt nekiállna hisztizni. Mosolyogva veszem át és ölelem magamhoz, az egyik kezemmel a fenekénél, a másikkal pedig a hátánál támasztva meg. James boldog, gurgulázó nevetéssel öleli át a nyakam, vagy legalábbis próbálja a kis kezeivel. Megpuszilgatom a pihés, szõke babahaját a feje tetején, aztán újra a nagybácsik felé fordulok, merthogy Justin idõközben elégedetten elfoglalta James helyét Andy ölében – elõttem sosem zavartatták magukat.

- Figyeljetek – sóhajtok fel –, lenne egy hatalmas kérésem. Nálatok maradhatna James ma éjszakára? Blair teljesen begõzölt és... – Megrázom a fejem, Justin pedig együtt érzõn néz rám.

- Persze, semmi baj – bólint –, elleszünk mi ezzel a kis angyalkával, ugye? – mosolyog Jamesre.

- Tényleg nem gond – bólogat Andy is. – Én már csak tudom, milyenek a hisztis hárpiák... – fordul egy fülig érõ vigyorral Justin felé.

- Andy! – csap a vállára Justin sértõdötten, mire õ egyenesen az arcába nevet, aztán éppen, mikor Justin ki akarna mászni az ölébõl, magához szorítja és a nyakába csókol, ezzel rögtön megbékítve az én kisöcsémet.

Elmosolyodom õket nézve, és csak reménykedni tudok benne, hogy nem ül ki az arcomra a szomorúság. Furcsa, de mi soha nem voltunk ilyen felszabadultak Blairrel... Persze, szeretem õt a magam módján, vagy legalábbis szerettem, amíg el nem hidegültünk egymástól a hazatérésem után. Viszont ez a fajta szerelem... ez soha nem adatott meg nekem, fõleg nem Blair mellett. Most már valószínûleg soha nem is fog, és bevallom, emiatt egy kicsit irigy vagyok a tulajdon öcsémre. Viszont sokkal jobban szeretem õt annál, mint hogy emiatt megkeseredjen kettõnk kapcsolata.

***

Pontban hét órakor lépek be annak a bizonyos Cave bárnak a bejáratán. A környék nyugodt, a hely pedig barátságosnak ígérkezik – nem túlzsúfolt, viszonylag szeparált boxok vannak és a zene sem üvölt olyan hangosan, hogy kiabálva kelljen majd beszélgetnünk. Érzem, hogy jó néhány tekintet rám szegezõdik, de nem igazán törõdök vele, a szemeimmel inkább Carlost keresve. Persze nincs nehéz dolgom, nem túl bonyolult megtalálni egy nagyjából két méteres férfit... fõleg, mivel õ valószínûleg elõbb észrevett, mert éppen akkor szúrom ki, amikor feláll a bárpulttól és elindul felém.

Megpróbálkozom egy kis mosollyal, de nem tudom, mekkora sikere lehet, ugyanis mellbe vág a hirtelen felismerés, hogy szabályosan bámulom, amióta csak felállt a székrõl. Nem szabadna, hogy érdekeljen, hogyan feszül meg a pólója az izmaim, a farmerje a combján... Egyáltalán nem szabadna.

- Üdv! – lép elém, kiragadva ezzel a baljós gondolataimból. – Pontos vagy.

- Nem szeretek késni – magyarázom, miközben kezet fogunk. – Egész jó ez a hely, furcsa hogy még eddig nem hallottam róla.

- Igen, az. Ne ítél a környékrõl, akár mit is hallasz – teszi hozzá, mire felvonom a szemöldököm, de nem kérdezek semmit. Nem igazán tudom, milyen környék is lenne az a bizonyos, de hát mindegy. – Iszol valamit?

- Azt hiszem szükség lesz valami töményre – bólintok.

A pulthoz lépek és rendelek egy gin-tonikot. Fordított arányokkal. Érdekes emlékeztetõ lesz ez, a hazatérésem utáni hetekben döntöttem ezt magamba literszámra, amíg Justin ki nem húzott a mocsokból... De így legalább magától jön a nosztalgia, talán könnyebb lesz beszélni róla. Miután rendeltem, elindulunk az egyik üres box felé, és leülünk egymással szemben.

- Nem gond, ha tegezõdünk ugye? – nézek rá.

- Nem, még nem vagyok hatvan – feleli könnyedén, mire elmosolyodom.

Közben a pincér kihozza az italomat, én pedig belekortyolok és próbálok nem összerázkódni a szó szerint keserû emlékeztetõre.

- Szóval, mivel is foglalkozol pontosan a katonaságnál? – szólal meg.

Õszintén szólva egyáltalán nem bánom, hogy viszonylag semleges témával indítunk. Így talán nem lesz egészen olyan érzése az embernek, mintha egy vadidegennek öntené ki a szíve legfájdalmasabb titkait.

- Tüzérségi tisztként szolgálok a szárazföldi erõknél – felelem.

- Rang?

- Fõhadnagy, de miután... hazajöttem elõléptettek. – Remélem, nem vágunk innen rögtön bele abba a bizonyos hazatérésbe...

- Százados? – kérdezi, mire bólintok. – Az nem semmi. És mi a végcél?

Hála a jó égnek, még nem. – Nincs végcél, igazából mindig csak az volt a cél, hogy katona legyek, a többi pedig jött sorban.

- Majd elmeséled milyen utasítgatni az újoncokat – vigyorodik el.

- Nem sértelek meg, ha kérdezek egy valamit?

- Rohadt sok kell ahhoz, hogy engem megsértsenek, szóval csak ki vele – dõl hátra a bõrülésen.

- A terápián – javíts ki ha tévedek – de azt mondtad köteleztek arra, hogy ott legyél – biccentem oldalra a fejem, az arcát tanulmányozva.

- Ja. Az a seggfej Woodstock... – morogja egy fintorral az arcán, nekem pedig vissza kell fojtanom egy mosolyt.

- Ne sértõdj meg, de... a korodhoz mérve nem kellene már olyan rangúnak lenned, akit nem kötelezhetnek egy ilyen vizsgálatra? – kérdezem direkt óvatosan megválogatva a szavaimat.

- Hm... egyszer elõléptettek. Öt éve, de aztán egy hét után lefokoztak. – És ezen mosolyog?

- Téged ez szórakoztat? – ráncolom a homlokom.

- Ez egy érdekes sztori volt, a lényeg, hogy Woodstockot tévedésbõl áthelyezték és kaptunk egy új hadnagyot, aki a teljesítményem alapján azonnal elõléptetett. Engem egyáltalán nem érdekel, hogy szakaszvezetõ vagy õrmester, de mikor egy hét múlva visszajött a seggfej és meglátta az elõléptetést, az arca a piros összes színskáláján végigment. Esküszöm még sosem röhögtem annyit mint akkor. – Látom rajta, hogy alig bírja ki nevetés nélkül, de ahogy felsejlik elõttem a kép, nekem is mosolyognom kell. – Aztán megparancsolta, hogy hagyjam abba a nevetést, amit persze akkor sem tudtam volna, ha akarom és parancsmegtagadásért lefokozott.

Felnevetek, mert így már minden érthetõ, de közben meg is csóválom a fejem. Nem ismerem ezt a Woodstockot, de ebbõl nagyon úgy tûnik, mintha õ is az a tipikus vezetõ pozícióban lévõ tiszt lenne, akit azonnali hatállyal leváltatnék. Olyan, mint Howard százados... nem véletlenül nevezzük magunk között csak Cowardnek. Bár már nem vagyok rangján aluli, a fogságba esésem idején nagyon is az voltam – neki köszönhetjük azokat a csodálatos hónapokat.

De most jobb, ha egyáltalán nem gondolok erre, inkább elképzelem, hogyan nézhetett ki az a bizonyos Woodstock az ominózus percekben.

- Miért utál ennyire? – kérdezem még mindig mosolyogva.

- Három oka van: elsõször is, mert elég gyakran figyelmeztetem, hogy téved, ami az esetek többségében úgy is van, másodszor, mert egy homofób fasz, harmadszor pedig, mert én vagyok az egyetlen a bázison, akire fizikális fel kell néznie.

Ez az õszinte és lényegre törõ válasz ismét nevetésre fakaszt.

- Jó hogy nem az én felettesem, bár azt hiszem ilyet senkinek sem kívánnék – ingatom a fejem, õ pedig egyetértõen biccent.

- És te? Százados úr... téged ki kötelezett?

A mosoly egykettõre lefagy az arcomról.

- Engem senki sem kötelezett – felelem halkabban. – Én döntöttem úgy hogy pszichiáterhez megyek.

- Most szívatsz ugye? – mered rám homlokráncolva.

- Nem. – Hátradõlve fújom ki hosszan a levegõt, amirõl észre sem vettem, hogy bent tartottam. – Szükségem volt... van a terápiára, mert egyedül nem sokra jutok. Nem szeretném a saját magam hibájából veszélyeztetni a társaimat és az embereimet azzal, hogy felkészületlenül szolgálatba áljak.

Néhány percig csak némán tanulmányozza az arcomat. Biztos vagyok benne, hogy pontosan érti, mirõl beszélek, csak afelett nem tud napirendre térni, hogy önként vállalkoztam erre. Talán ha képes leszek róla beszélni, megérti.

- Oké, akkor mesélsz valamit, vagy elõbb bedobunk még pár pohárral és lenyomunk pár kört az asztalon? Mit szólsz?

Lenyomunk pár kört az asztalon. Hirtelen nem tudom hova tenni ezt az igencsak kétértelmû kifejezést... Azt meg inkább nem is akarom tudni, miért gondoltam bele olyan dolgokba, amikbe tényleg egyáltalán nem lett volna szabad.

- Hogy? – kérdezek vissza a biztonság kedvéért.

- Biliárd. Ott vannak az asztalok – magyarázza, én pedig legszívesebben homlokon csapnám magam. – Most dumáljunk, vagy elõbb játszunk egy kört?

- Ó, persze – pillantok a billiárdasztalok felé. Mégis mi a franc ütött belém? Megfogom a poharam és az arcomra parancsolok egy mosolyt. – Menjünk!

Körülbelül másfél órával és jó néhány fordított gin-tonikkal késõbb már egészen belejövök a játékba. Már az elején hamar világossá vált, hogy teljesen berozsdásodtam – nem is tudom, mikor játszottam utoljára –, de Carlos türelmes tanárnak bizonyul, amikor arról van szó, hogy fel kell frissíteni a tudásomat. És nem kevésbé vidámnak. Igen, legtöbbször jót röhög rajtam, amikor elbénázok valamit, de becsületére legyen szólva, hogy minden egyes alkalommal én magam is szinte könnyesre nevetem magam, olyan hihetetlen hibákat tudok elkövetni. Egy órával az elsõ játék után jutunk el oda, hogy nagyon kis híja van csak, hogy én nyerjek, két játékkal késõbb pedig könnyedén megverem Carlost az éppen esedékes játszmában.

- Ez szép volt! – emeli fel a poharát vigyorogva, amiben már megfigyeltem, hogy mindig whiskey van.

- Már éppen ideje volt – viszonzom a vigyort, miközben összekoccintom a poharam az övével.

Mindketten kiürítjük a poharunkat, õ pedig már int is a pincérnek, hogy kérünk még egy kört. Közben még mindig vigyorog, én meg erõsen próbálom nem észrevenni, hogy ez a vigyor milyen átkozottul... igen, szexivé varázsolja az amúgy is jóképû arcát. Egyáltalán nem szabadna ilyesmit észrevennem, pláne ehhez hasonlókon gondolkoznom. Viszont ennyi ginnel a gyomromban – ami ráadásul nem volt rest kissé a fejembe szállni – nehéz irányítanom a gondolataimat, fõleg, hogy mostanra már teljes mértékben feloldódott a hangulat közöttünk. Kiderült, hogy Carlosnak igencsak jó humora van, mindenre van valami epés megjegyzése, nekem meg nem egyszer már fáj a hasam a sok nevetéstõl.

Pedig még Blair is szóba került. Persze ez elkerülhetetlen volt, mivel ma délután a saját szemeivel is láthatta, hogy micsoda patáliát képes csapni, még akkor sem zavartatva magát, ha közönségünk van. Több esetet is elmesélek neki, egyedül arra nem térek ki, hogy pontosan mi váltotta ki ezt az elhidegülést. Arra még nem állok készen. Viszont a humorérzéke ezeknél a történeteknél is a helyén volt, és hiába gondoltam vissza ezekre az emlékekre eddig keserûen, olyan megjegyzésekkel és odaszúrásokkal kommentálta Blair viselkedését, hogy ezek után csak nevetve leszek képes felidézni õket.

- Még egy utolsót? – néz rám Carlos, miután megkaptuk az italunkat. – Hátha megint sikerül nyerned – vigyorog rám.

- Ezen ne múljon – nevetem el magam.

Belekezdünk egy újabb menetbe, és most már tényleg egész jól megy. Eljutottunk arra a szintre, hogy már nem megy le gyorsan a játszma, de nem azért mert egyikünk sem képes betalálni a lyukba, hanem azért, mert már képes vagyok beszorítani az õ billiárdgolyóit lehetetlen helyzetekbe, ha más lehetõségem sincs. Meg egyébként is... kifejezetten élvezem, hogy bosszanthatom egy kicsit. Na nem mintha õ különösebben megkönnyítené az én dolgomat. Végül egészen egy kisebb patthelyzetig kergetjük egymást és magunkat: a fehér és a fekete golyón kívül van az asztalon egy csíkos és egy teli, és ez így is marad jó pár kör erejéig. Egy idõ után már kínunkban nevetünk egymáson és magunkon. Azt hiszem, valamikor idõközben áteshettünk a lónak arra az oldalára, ahol az alkohol befolyásolja a célzó képességünket.

Aztán Carlosra rámosolyog a szerencse, és végre sikerül beimádkoznia a golyót az egyik lyukba.

- Na végre – nevetek fel. Még ha nem is sikerül még egyszer megvernem, legalább egyrõl a kettõre jutunk. Õ is velem nevet, de aztán a vidám hang szokatlanul hamar elhal, én pedig felpillantva rá azt látom, hogy mogorva arckifejezéssel néz valahova oldalra, a bárpult felé. – Mi a baj?

- Semmi – rázza meg a fejét visszafordulva –, csak egy kellemetlen ismerõs. De remélhetõleg nem vett észre.

- Akkor jó – mosolyodom el.

Újabb két nevetségesen balul sikerült lövést követõen végre nekem is sikerül belõnöm azt a francos golyót, úgyhogy a következõkben már csak a feketével kell bajlódnunk. Carlos egy mozdulattal közelebb csempészi a golyót ahhoz a lyukhoz, amibe neki kell majd bejuttatnia, én pedig éppen elhelyezkednék a saját lövésemhez, mikor egy füttyentés megállít.

- Ejha! Ez aztán szép fogás, Goldberg! – rikkantja valahonnan mögülem egy idegen férfihang.

Felvont szemöldökkel egyenesedek fel, elõször Carlosra nézve, aki a hátam mögé, a hang irányába néz, és éppen bosszúsan felmordul. Amikor azonban megfordulnék, hogy az egyébként kifejezetten unszimpatikus hang tulajdonosára is vethessek egy pillantást, megállít az az erõteljesen negatív értelemben letaglózó érzés, hogy egy idegen férfitest teljesen a hátamhoz simul. Érzem a leheletét a nyakamon és a fülemen, ahogy halkan a fülembe duruzsol valamit, a szavait azonban nem fogom fel. Könnyûszerrel lelökhetném magamról, de a karjaim nem engedelmeskednek, egyszerûen képtelen vagyok megmozdulni.

Halványan érzékelem, hogy hirtelen eltûnik a testem hátsó részérõl az idegen test melege, a perifériás látásomnak köszönhetõen azt is észreveszem, hogy a nem túl távoli falnak csapódik az a bizonyos test, hogy aztán egy jóval nagyobb termethez tartozó hát teljesen eltakarja elõlem, az agyam azonban képtelen feldolgozni az információkat.

Elég volt ennyi, egy váratlan ilyen értelmû hátbatámadás, egy idegen férfi teste erõszakkal az enyémhez simulva, és én máris megint ott érzem magam. A Pokolban...

- Engedj el, te kibaszott, undorító állat! – fröcsögöm.

- Tudod, a koszos jenki haverjaid ennél sokkal választékosabb szitkokat is képesek voltak a fejemhez vágni.

A felkelõk vezére vérlázító nyugodtsággal mered a szemembe, miközben a pólóm utolsó darabját is levágja a felsõtestemrõl, körülbelül századszorra vágva bele szándékosan a bõrömbe is, de még csak fel sem szisszenek. Ez a fájdalom túlságosan csekély mértékû a többihez képest, nagyjából olyan, mint a szúnyogcsípés az oroszlán harapásához képest.

Az már csak mellékesen foglalja le a gondolataimat, hogy ez a Najib névre hallgató arab senki mégis hol tanulta meg ilyen tisztán és folyékonyan beszélni az angolt, és hogy ezt az aprócska információt mi miért nem tudtuk, amíg nem találkoztunk vele szemtõl szemben.

- Ne merd õket a szádra venni... – sziszegem, de az utolsó szótag így is elhal, amikor felemeli a kését és teljes erõbõl belevágja a felkaromba.

Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy hangot adjak a fájdalomnak, inkább összeszorítom az állkapcsomat, a fogaim is szinte belereccsennek. Még mélyebbre nyomja a kést, de aztán ki is rántja, a vérem a fejemre, onnan pedig egyenesen a szemembe folyik.

- Nem hagyod, hogy a feladatomra koncentráljak. – Szinte a szememre veti, hogy nem hagyom magam tovább kínozni... – Tudod, a vascsöves barátom még mindig szeretné kideríteni, hogy buzi vagy-e.

Érzem, hogy a rémület és az undor jeges borzongás formájában fut végig rajtam, de mindkettõt haraggá alakítom, és válasz gyanánt teljes erõbõl lefejelem. Hallom és érzem is a homlokomon, ahogy reccsen az orra, de az eredményt már nem tudom szemügyre venni, mert a következõ pillanatban a már túl jól ismert és ezúttal frissen felizzított vascsõ a hátam meztelen bõrének préselõdik, én pedig felüvöltök a fájdalomtól. Egy pillanatra csak feketeséget látok magam elõtt, az ujjaim tehetetlenül markolnak a plafonról lógó bõrszíjakba, amikkel a fejem felett rögzítették mindkét karomat.

Mikor ismét képes vagyok fókuszálni a szemeimmel, Najibra szegezem a pillantásom, akinek az orrából ömlik a vér – ez utóbbit elégedetten veszem tudomásul. Gyûlölködõ tekintettel köp oldalra, aztán a fejével int a mögöttem álló „vascsöves barátjának”, mielõtt sarkon fordulna és az egyik oldalsó ajtón át elmasírozna. A még kissé tompa tudatom rögtön kapcsol, hogy valamelyikünket oda rángatták be nem is olyan régen...

Mike. Mike van ott.

- Ha egy ujjal is hozzá mersz érni, megöllek, hallod?! – üvöltök utána, a gyûlölet és a rémület egyszerre marcangolnak belülrõl. – Hallod, baszd meg?! Kurvára ne merj hozzáérni, mert a beleidnél fogva foglak fel... – A mondat vége fájdalomtól eltorzult üvöltésbe fullad, ahogy a tûzbõl frissen kivett csõ ezúttal a mellkasomba ékelõdik.

Az orromat megcsapja az égett hús undorító bûze, úgy szorítom a szíjakat, hogy elfehérednek az ízületeim, de ez kurvára nem elég ahhoz, hogy megtörjenek, az holt biztos. Ez csak fájdalom, ami idõvel elmúlik.

A következõ néhány perc egy kissé összemosódik. A csõ kisebb szünetekkel, mindig frissen kivéve a tûzbõl, újra és újra a bõrömbe égeti a nyomát. Az érzékenyebb területeknél direkt tovább rajta is tartja, vagy egy friss sebbe nyomja bele ismét, hogy tetézzék a fájdalmaimat. Mintha egy örökkévalóság telne el, míg csak a saját üvöltéseimet hallgatom ebben a tágas, pinceszerû üregben.

Aztán Najib visszatér. Látom, hogy véres a keze, nekem pedig újra elönti az agyam a szar.

- Mit csináltál vele, te mocskos rohadék?! – kiáltok rá. – Kibaszottul meg foglak ölni, te rohadt arab senkiházi...

Teljes erõbõl, a könyökével vág az arcomba, de ez megint csak édeskevés. Vér íze a számban és lüktet az arcom, na és?

- Kedves akartam lenni hozzád, de így is csinálhatjuk – mered a szemembe hidegen.

Mögém lép, aztán vált néhány szót arabul a mögöttem levõ pizsamással. Már éppen kezdenék megkönnyebbülni, mikor a vascsõ csörömpölve a földre esik, a következõ pillanatban viszont érzem, hogy egy késsel átvágják az övemet, aztán egy rántás és a nadrágom a földön köt ki. Tehetetlenül üvöltök fel, a kezeim használhatatlanok, és miattuk – valamint a bordáim miatt – felhúzni sem tudom magam, hogy orrba rúgjam õket. Így nem tudok védekezni... semmi ellen...

Najib visszataszító képe visszatér a látóterembe, az arcán undorító, baljós vigyor, bûzös leheletével egyenesen az arcomba liheg. Aztán lenyúl, és megmarkolja a férfiasságomat. A gerincemen lassan kúszik fel a mélységes undor és a rettegés a lehetséges kimenetelektõl, a torkomban keserû epét érzek feltörni, de mindezek ellenére egyenesen az arcába köpök. A kézfeje hátuljával letörli a nyálamat, de nem zökken ki.

Összeszorítom a szemem és megpróbálom kikapcsolni az agyam. A fogdosás folytatódik, én pedig minden erõmmel igyekszem nem elhányni magam. Menni fog, Sam, átvészelted már párszor. Próbálom kizárni az érzést, próbálok valami teljesen másra gondolni, de alig-alig sikerül...

Nem tudom, mennyi idõ telik el. Najib már mögöttem áll, de most elhúzza a kezét alulról, a kézfeje élét gondosan a fenekem két partja között húzva el, mire kis híján mégis kidobom a taccsot, de még éppen sikerül visszanyelnem. Aztán az az undorító, koszos, büdös, pizsamába bújtatott teste teljesen az enyémhez simul hátulról.

- Eddig nem úgy tûnik, mintha buzi lennél, de majd még próbálkozunk, hátha csak minden mocskos jenki kurva jó színész – lihegi a fülembe, bûzös leheletét a nyakamon és a fülemen érzem, amitõl újra rám tör a hányinger. – Most pedig...

Meglepve nyögök fel, mikor a csuklóim hirtelen szabaddá válnak. A lábaim is épphogy meg tudnak tartani, az elsõ mozdulatom viszont az, hogy a nadrágomért nyúlok. Mikor nem állítanak meg, meglepve, homlokráncolva nézek hátra rájuk, de közben a lehetõ leggyorsabban felrántom és begombolom... bár a bal kezem átkozottul lüktet minden mozdulatnál ott, ahogy belemártotta a kését ez a nyomorult.

Najib oldalra int a fejével, de én csak gyanakodva figyelem õket, mire megragad, az ujjait egyenesen a frissen szúrt sebbe mélyesztve. Mielõtt azonban felfoghatnám a fájdalmat, megfordít, és éppen az egyik hátamon lévõ égetett sebbe tenyerelve meglök, aztán még egyszer, míg szó szerint be nem esek egy ajtón, amit utána bevág mögöttem. Felpillantok, és rögtön kiszúrok egy ismerõs alakot a túlsó falnál. Egy fájdalmas nyögéssel feltápászkodok, a piszok marja a mellkasomon díszelgõ égéseket, de kitartóan megyek az alak felé.

Amikor odaérve egyenesen a legjobb barátom egyre ködösebb szemeibe nézek, térdre esek.

- Mike. Mikey... – szólítom meg halkan, mellé mászok, és óvatosan közelebb húzom, hogy megnézhessem, mit tett vele az az átkozott. – Hé, Mikey fiú!

Gyengéden megütögetem az arcát, mire nehézkesen rám fókuszál a szemeivel, és lassan, gyengén elmosolyodik. Rövid, barna haja a homlokához tapad, ahol izzadtságcseppek vegyülnek a vérével és a mocsokkal. Az arcán éktelenkedõ vágások, amik kísértetiesen hasonlítanak az enyémekre, még mindig véreznek... és ahogy végigtapogatom a bal lábát, érzem a kidudorodásokat a combján és a sípcsontján, azokon a helyeken, ahol én kényszerítettem vissza a csontját a bõre alá.

- Sam... – Elborzadva figyelem a száján elõbugyborékoló vért.

- Hé, shh, ne beszélj! – csitítom halkan.

Kétségbeesve tapogatom végiga felsõtestét, míg meg nem érzem az árulkodó nedves foltot a hasán. Éppen a gyomránál. Elkínzott nyögést hallat, mikor egy kicsit nagyobb nyomást fejtek ki rá, én pedig érzem, hogy elszorul a torkom, mikor kitapintom a szúrt sebeket. Egy... kettõ... három... És mindezt miattam. Ha nem fejelem le azt a rohadékot...

- Sam – suttogja újra, a hangja gyenge, mint a harmat. – Sammy, én...

- Mondtam, hogy csend legyen! – szorítom mindkét kezem a szúrásokra,hogy mindet elszoríthassam, de a vér túl gyorsan szivárog át az ujjaim között.

- Itt a vége, Sammy fiú – súgja, a feje a vállamra esik.

- Nem. – Érzem, hogy a torkomat rémület és kétségbeesés fojtogatja. – Nehogy feladd itt nekem! Baszd meg, Mikey! Nem!

- Heather... – nyögi. – El kell... El kell mondanod neki, hogy... hogy mennyire szeretem... És anyáék...

- Heather tudja, Mike. És majd rohadtul te fogod elmondani neki, amikor végre hazamegyünk innen!

- Sam – emeli fel a fejét, egyenesen a szemembe néz, a tekintete tiszta. – Kérlek...

Tudja, hogy meg fog halni. Én is tudom... Nagyot nyelve, összeszorított szemekkel átkarolom, õ pedig a mellkasomra ejti a fejét, a légzése egyre inkább elnehezül.

- Úgy lesz – ígérem suttogva. Öntudatlanul kezdem lassan ringatni a testét, és míg õ lassan lehunyja a szemeit, nekem könnycseppek folynak végig az arcomon, elmaszatolva az odaragadt vért és koszt. – Sajnálom, Mikey. Annyira sajnálom...

- Sam?

Egy viszonylag enyhe rázogatás térít magamhoz, de hirtelen azt sem tudom, hol vagyok.

- Sam?? Sam! – Újabb rázogatás, mire megrázom a fejem, hogy kiûzzem belõle ezt a furcsa ködöt. Nagyokat pislogva bámulok fel Carlosra, aki mindkét kezével szorosan a vállamat fogva néz rám, a tekintete értetlen és nem kevésbé aggódó. – Jól vagy?

- Én csak... – Értetlenül és kissé zavartan nézek körül, lassan felfogva, hogy még mindig a Cave-ben vagyunk. Eszembe jut az emlék és ami kiváltotta, úgyhogy nyelek egyet, aztán veszek egy nagy levegõt. – Én... Ne haragudj. – Megrázom a fejem. – Sajnálom.

Abba az irányba fordítom a fejem, amerre mintha láttam volna eltûnni az ismeretlen tolakodót, és lassan feldolgozom a kisebb felbolydulást körülöttünk. Látom, hogy az egyik pincér éppen most húzza fel a faltól a fickót, majd mogorva arckifejezéssel a bejárat felé tessékeli. Tényleg vérzett az orra...? Akad néhány nézelõdõ is, akik vetnek még egy-egy kíváncsi pillantást az irányunkba, aztán visszaülnek a helyükre.

- Na jó, gyere – karolja át a vállam Carlos, de mivel az õ hangja és az egész lénye már ismerõs, egyáltalán nem érzem tolakodásnak a dolgot... sokkal inkább megnyugtató. Akaratlanul is nekidõlök egy kicsit, hagyva, hogy az egyik üres boxhoz kormányozzon, aztán leültessen. – Idd meg ezt!

A kezembe nyom egy poharat, én pedig meg sem nézem, mi van benne, csak magamba döntöm. A whiskey jótékonyan marja végig a torkomat, majd végig a nyelõcsövemet, meg sem állva a gyomromig. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és veszek egy újabb mély lélegzetet.

- Köszönöm – pillantok fel rá.

Hátradõl a bõrfotelben, aztán összefonja a karjait a mellkasán, és figyelmesen rám néz.

- Szóval mi történt?

Lenézek az asztalon fekvõ kezeimre, az ujjaim görcsösen egymásba vannak fonódva, de valamiért nem akaródzik kibogozni õket. Az igazságot nyilvánvalóan nem mondhatom el neki, de bizonyos részletek kihagyásával elmondhatom neki, nem?

- A legjobb barátom a karjaimban halt meg – bukik ki belõlem.

Egy pillanatra felszalad a szemöldöke, aztán egy halvány mosoly jelenik meg a szája sarkában.

- Ezek szerint elérkeztünk az elkerülhetetlen témaváltáshoz – jegyzi meg, de semmi bántó él nincs a hangjában, inkább csak próbálja oldani a hangulatot.

- Ne haragudj – hallatok egy halk, minden örömtõl mentes nevetést.

Feltartja az egyik tenyerét és megrázza a fejét, aztán õ is újra elõrehajol, és kényelmesen az asztalra könyökölve újra rám szegezi azt a figyelmes pillantást.

- Kezdd az elején!

Lehunyom a szemem és nagy levegõt véve átadom magamat az emlékeimnek. Még mindig olyan, mintha csak tegnap történt volna az egész. Mikor újra kinyitom a szemeimet, már nyugodtabbnak érzem magam, és viszonylag tárgyilagosan tudok beszélni a történekrõl... legalábbis egy részükrõl.

- Ahogy már a terápián is mondtam, tizenhat hete voltunk Líbiában, mikor az egész elkezdõdött – kezdem. – Az én csapatomra osztottak ki egy olyan küldetést, amit Afganisztánban a haditengerészet SEAL-jei kaptak volna, de mivel Líbiában még csak mi voltunk... – Vállat vonok. – A fejesek persze úgy gondolták, hogy az egész századra sózzák a feladatot, de ami kedves századosunk úgy gondolta, hogy öten is elegen leszünk a feladatra. A lázadó csapatok vezérét kellett volna kiiktatunk, hogy megtörjük egy kicsit a lelkesedésüket, a neve Najib Hassan Abu Hassan Abdel Aziz Abu Hassan. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is meg fogom jegyezni egy pizsamás teljes nevét, de õt nem hiszem, hogy képes leszek elfelejteni.

- Gondolom odafönt nem véletlenül gondolkoztak a teljes században – jegyzi meg, én pedig mosolyogva megrázom a fejem.

- Howard százados elfelejtett számolni azzal az aprócska ténnyel, hogy Najib mindig egy kisebb hadsereggel vette körül magát. – Látom a tekintetén, hogy már sejti, mi következik. – Helikopterrel vittek minket a helyszín közelébe, a hegyekbe. Csak néhány kisebb dombon kellett leereszkednünk, aztán megbújtunk és felülrõl figyeltük a falut, ahol elbarikádozta magát, de még az utcán is legalább húsz Kalasnyikovos katonával körülvéve járkált. Erõsítést akartam kérni, de a rádiósunk nem tudta felvenni a kapcsolatot a bázissal, úgyhogy el kellett mozdulnunk a biztonságos környékrõl és végül ez lett majdnem a vesztünk is. Elrejtõztünk, hogy megvárjuk a napnyugtát, hiszen a sötétben sokkal nagyobb esélyünk lett volna, de kora délután váratlan látogatóink érkeztek a faluból. Egy idõs és egy huszonéves férfi, valamint egy alig tízéves kisfiú.

- Hogy kerültek oda? – vonja össze a szemöldökét.

- Fogalmam sincs – rázom meg a fejem. – A fedezékeinkben maradtunk, hátha elmennek, de aztán a kisfiú egyenesen az egyik embere lábára lépett... El kellett fognunk és ott kellett tartanunk õket, de tudtuk, hogy ez csak fél megoldás. Lehet, hogy keresni kezdték volna õket, és akkor lebukunk, ha viszont elengedjük õket, valószínûleg riadóztatják Najib magánhadseregét. Gyûlöltek minket, a huszonéves fiú arcára volt írva... úgy néztek ránk, mint a tálibok Afganisztánban. Az egyik emberem azt javasolta, hogy öljük meg õket és lépjünk le, út közben kérve a helikoptereket rádión, de... – Ismét megrázom a fejem. – Fegyvertelen civil foglyok voltak, és Irak meg a liberálisok óta nagyon meg van kötve a kezünk, ezt te is tudod.

- Az arcképetekkel lett volna kiplakátolva az al-Jazeera, a BBC és a CNN – bólint egyetértõen. – Látom is a szalagcímet, „Amerikai katonák civileket lõnek halomra Líbiában”.

- Nekem is hasonló képek lebegtek a szemem elõtt – mosolyodom el halványan. – Én voltam a parancsnok, úgyhogy döntöttem. Elengedtük õket, aztán húztuk a nyúlcipõt... Azóta sem tudom, hogy végül nem ezzel a paranccsal öltem-e meg az embereimet – teszem hozzá halkan, az asztalra szegezve a tekintetem.

Az asztalon átnyúlva egy pillanatra a kezemre teszi a sajátját, mire felpillantok rá.

- Azt tetted, amit helyesnek gondoltál – rázza meg a fejét. – A nyilvános meghurcolástól védted õket.

Megpróbálkozom egy halvány mosollyal, én is ezzel szoktam hitegetni magam.

- A negyven fokos sivatagi hõségben kezdtük megmászni a hegyeket visszafelé, megfelelõ felszerelés nélkül. A szanitécünk majdnem eltörte a lábát, mindannyian szenvedtünk, de én csak hajtottam õket elõre, mert tudtam, hogy bármikor visszaérhetnek a faluba azok hárman. Közben folyamatosan próbáltunk kapcsolatba lépni a bázissal, de a rádió nem mûködött. A végén már elõvettem a mûholdas telefont, amin a vonal ugyan nem volt biztonságos, de valahogy el kellett érnem õket, hogy azonnali kivonást kérjek magunknak a célterületrõl. A századosunk éppen aludt, és mire odavonszolta a hátsó felét a telefonhoz, meghalt a vonal – mosolyodom el keserûen.

- Micsoda szarházi – mordul fel.

Egyetértõen bólintok, aztán egy újabb mély levegõvétellel készülök fel a végkimenetelre.

- Újabb fedezéket kerestünk magunkat, mert túlságosan nyílt terep következett, és ki akartuk húzni napnyugtáig, de túl gyorsak voltak. Még csak késõ délután felé járhatott az idõ, mikor meghallottuk az avar ropogását a talpuk alatt. Távolabb mentem, hogy felderítsem a terepet, és néhány perc alatt legalább ötven Kalasnyikovost számoltam össze, de akadt köztük olyan is, aki rögtön RPG-t hozott, biztos ami biztos. Több mint tízszeres túlerõben voltak, a bázison pedig még csak azt sem tudták, hogy nem úgy megy a küldetés, ahogy azt õk elképzelték. – Látom a tekintetét az elborzadás és a harag keverékét. – Felvettük velük a harcot. A legjobb barátom, Mike, mesterlövész volt. Percek alatt leszedte a túl közel merészkedõket, aztán lassan elkezdtünk fölfelé mozogni, de Najib emberei túl sokan voltak és túl gyorsan jöttek utánunk. Ha lelõttünk tízet, jött helyette tizenöt, ugyanis folyamatosan özönlöttek felfelé a faluból. Nem hagytuk, hogy bekerítsenek minket, de addig kergettek minket fölfelé, míg ki nem lyukadtunk egy szakadéknál. – Ekkor szabályosan elkerekednek a szemei, én pedig fáradtan elmosolyodom. – Leugrottunk. Emlékszem, miután véggurultunk az összes sziklán és kövön, percekig csak egymás nyöszörgését hallottuk, eleinte el sem akartam hinni, hogy túléltünk egy ekkora zuhanást. Mind az öten tele voltunk zúzódásokkal és vágásokkal, mindenünk sajgott, a szanitécünk pedig elvesztette az elsõsegély-dobozát.

- Te jó ég – rázza a fejét hitetlenkedve.

- Nos, igen. Aztán elkezdtek felülrõl lõni ránk és megérkeztek az elsõ RPG-k. Csengett a fülem a robbanásoktól és egy golyó eltrafálta a jobb alkarom, de a szintén vérzõ és összetört Mikeyval felrángattuk a többieket és tovább vonszoltuk õket. A rádiósunk, Marcus a vállába és a kézfejébe is kapott egy golyót, és pár percre teljesen bekrepált, vakon lõtt hátrafelé, kis híján kilyukasztva a szanitécünk fejét, úgyhogy értékes idõt kellett azzal eltöltenünk, hogy megnyugtassam. Közben Najib emberei már óvatosan ereszkedtek le a sziklákon és különbözõ kerülõutakon, úgyhogy kezdõdött az egész elölrõl.

- Ugye nem egy újabb szakadékig?

- De igen – nevetek fel halkan. – Csak ezúttal sokkal mélyebbet találtunk. Marcusra rátört egy újabb roham, úgyhogy Mike a nyakába vette és vele együtt ugrott le, pedig ez a zuhanás önmagában is sokkal rosszabb volt, mint az elõzõ. Túl sok volt az éles kiszögellés és a kinyúló felület, amiken nagyot lehetett pattanni. Mire végre fennakadtam egy fa gyökerében, legalább nyolc bordám eltörött, bár a legtöbb valószínûleg már elõzõleg is megrepedt. A bal vállamat percekig nem voltam képes megmozdítani, de mivel a hátammal ütköztem fel a fára, egy ideig azt sem tudtam biztosan, hogy a gerincem épségben maradt-e. És még mindig én jártam a legjobban.

- Törött bordákkal? – mered rám hitetlenkedve.

- Igen, sajnos. Lassan összekapartam magam, aztán elindultam megkeresni a többieket... és akkor vált biztossá, hogy onnan már sehova nem megyünk. Mikey bal láb kétszer is eltört, a combcsontja és a sípcsontja egy-egy szilánkja kiállt a bõrébõl. A dögcédulájára harapott rá, hogy ne üvöltsön, míg visszanyomtam õket a bõre alá, hogy kötszer híján az és a nadrágja takarja be egy kissé. A szanitécünk a karját törte el, úgyhogy az utasítására magunknak kellett földdel betömni minden súlyosabban vérzõ sérülést, hogy elállítsuk a vérzést. Egy emberem úgy beverte a fejét, hogy eszméletét vesztette, egy másik szintén a lábát törte, Marcusnak pedig szilánkosra tört a kulcscsontja. Minden lõszerünket és gránátunkat elhasználtuk, semmi esélyünk nem volt.

- Ez egyre inkább kezd egy horror sztorihoz hasonlítani – dörmögi Carlos, aztán egy hajtásra lehúzza a pohara tartalmát.

- Most már a vége jön, nyugi – mosolygok rá halványan. – Igazából mindannyian biztosak voltunk benne, hogy egyszerûen csak megölnek minket. Talán rosszabb halálunk lesz, mintha egyszerûen golyót repítenének a fejünkbe, de elõbb-utóbb meghalunk és vége lesz. Nekik viszont más terveik voltak. Egy kicsit lövöldöztek felénk vaktában és kaptunk egy gránátot is, de aztán rájöttek, hogy nincs értelme. Egy helyre vonszoltuk magunkat és egymást, úgyhogy úgy ültünk ott, mint egy rakás véres rongy. Õk pedig körbevettek minket, tanakodtak egy ideig, aztán megjelent maga Najib. Megfordult a fejemben, hogy csak a hecc kedvéért elhasználom a pisztolyom utolsó töltényét arra, hogy végül elvégezzem azt, amiért idejöttünk, de az egyikük kiszúrta a mozdulatot és elõtte a vállamat. Ezzel mondjuk csak annyit ért el, hogy nem Najib feje kapta a golyót, hanem a sajátja, mert pont arra mozdult a kezem.

- Ezek szerint ez a Najib nevû seggfej döntött úgy, hogy inkább elvisznek titeket? – kérdezi.

- Igen – bólintok. – A kommunikációval sem volt baj, mert olyan tisztán és folyékonyan beszélte az angolt, mint semelyik másik arab. Azóta sem tudom, hogy hol tanulta meg és azt sem, hogy mi errõl miért nem tudtunk.

Felsóhajtok, és gyorsan kiiszom a poharam tartalmát én is, de aztán néhány percre komor csend borul ránk.

- Mi történt a barátoddal? - kérdezi aztán halkan. – Mike-kal.

Nyelek egy nagyot és az asztalra szegezem a pillantásomat. Egy pillanatra eluralkodik rajtam az érzés, hogy mondjak el mindent, egy belsõ hang azt súgja, hogy neki elmondhatom, mi történt velem, de... egyszerûen képtelen vagyok rá.

- Felidegesítettem Najibot – felelem végül. – Tudták, hogy én vagyok a parancsnok, mert egyik emberemnek sem hagytam, hogy megpróbáljanak menteni azzal, hogy magukra vállalják... pedig esküszöm, mind meg akarta tenni. Ez annyit jelentett, hogy kiemelt helyem volt: a legnagyobb helyiségben szállásoltak el, a csuklóimat a plafonról lógó bõrpántokkal rögzítették úgy, hogy éppen a lábaimon álljak és a kezeim ki legyenek feszítve a fejem felett. A többieket egy helyiségbe zárták, de néha átvonszolták õket hozzám, ha így akartak nyomást gyakorolni ránk... Bár ez nyilván neked sem újdonság – pillantok fel rá, mire komoran megrázza a fejét. – Olyan is elõfordult, hogy talonban tartottak valakit, olyankor csak bedobták a legnagyobb helyiségbõl nyíló kisebb szobába. Mikey is éppen így járt, én viszont... Nem gondolkoztam, mikor egyszer elöntötte az agyamat a szar, eszembe sem jutott, hogy máson torolhatják meg az én tetteimet, úgyhogy lefejeltem Najibot és eltörtem az orrát. – Direkt nem térek ki arra, hogy miért öntötte el az agyamat a szar, de szerencsére nem is kérdez rá. – Õ erre bement abba a szobába, ahol Mike volt, és hosszú percek múlva tért vissza. Nem tudom pontosan, mert engem is... lefoglaltak.

- Mit csinált vele? – kérdezi feszülten.

- Ó, gondoskodott róla, hogy a saját szememmel lássam. Még egy kicsit... elszórakozott velem, aztán elengedte a kezeimet és belökött a szobába, aztán ránk zárta az ajtót. Három szúrást találtam Mikey hasán, mindet egyenesen a gyomrába kapta. Nem volt semmi esélye, biztos és fájdalmas volt a halála. – Lehajtom a fejem és összeszorítom a szemeimet, még most is érzem, hogyan gyengült fokozatosan Mikey szorítása a karomon, miközben nehézkesen kapkodta a levegõt... aztán szinte fellélegzett. – Miattam halt meg...

Észre sem vettem, hogy ökölbe szorítottam a kezeimet, csak amikor Carlos ráteszi a saját tenyerét és megszorítja.

- Semmi értelme magadat hibáztatnod, Sam – mondja halkan, de határozottan. – Nem tudhatod, nem tartogattak-e számára valami sokkal rosszabbat. Talán csak megkönnyítetted neki... és legalább ott voltál mellette.

- De neki miért kellett meghalnia, ha én most itt vagyok? – emelem fel a fejem elkeseredetten. – Ez az, amit nem értek. Én miért maradhattam életben, ha õk nem? Miért pont én?!

Carlos erre szomorúan elmosolyodik, de a kezét nem veszi el az enyémrõl, ami szokatlanul jól esik.

- Hidd el, ha tudnám ezekre a kérdésekre a választ, jobban aludnék éjszaka. – Megszorítja a kezem, aztán elhúzza a sajátját... sajnos. – Viszont egy dolgot nem értek. Miért voltál ott olyan sokáig? Miért nem szabadítottak ki?

Keserûen felnevetek a kérdésre.

- A katonai vezetõség túl kockázatosnak ítélt egy esetleges mentõakciót, és mivel biztosak voltak benne, hogy úgyis meghalunk, az eltûnésünk után két héttel hivatalosan is halottnak nyilvánítottak minket. Akcióban elesettek... Pedig akkor még mindannyian éltünk. A családom még el is temetett és meggyászolt itthon – ingatom a fejem.

- Most csak szívatsz, ugye? – mered rám.

- A legkevésbé sem. Najib küldött rólam egy felvételt az egyik arab csatornának, amolyan dicsekvésképpen, és az öcsém éppen meglátta. Késõbb elmesélte, hogy csak vakon kapcsolgatta a csatornákat, aztán egyszer csak ott voltam... – Mosolyogva megrázom a fejem. – Mint a sors keze.

Carlos egyetértõen bólogat, látom, hogy a gondolataiba merül, én viszont felsóhajtok, majd a kezembe temetem, aztán megdörzsölöm az arcom. Nem bírnék megbirkózni több emlékkel egyszerre.

- Rendben, belõlem elég ennyi egyelõre. Nem hiszem, hogy most idegösszeomlás nélkül fel tudnék idézni bármi mást, úgyhogy mi lenne, ha veled folytatnánk? – mosolygok rá.

- Khm… Térjünk át önre, Mr. Stafford. Mesélne egy kicsit magáról?

A dögös szõkére figyelve várom, hogy elkezdjék, kíváncsi vagyok rá, és hogy miért van itt.

- A nevem Samuel James Stafford, de csak a Samet használnom. Huszonnyolc éves vagyok, és van egy három évvel fiatalabb öcsém, Justin. Nagyjából két éve jegyeztem el a menyasszonyomat, akivel van egy öt hónapos kisfiunk, James.

A francba!... Ha már van nõje és még kölyök is, akkor tuti, hogy nem érdeklik a pasik. Király!

Ez az egyetlen rossz oldala annak, ha valaki meleg. A pasiknak körülbelül a tíz százaléka hasonló, ezért mennyi az esélye annak, hogy nem a maradék kilencven százalék hetero közül jön be valaki?

- És elárulná nekünk, hogy miért van itt? – kérdezi tõle a doki.

Na, mindegy, annak ellenére még érdekel.

– Több mint egy évvel ezelõtt kivezényeltek Líbiába, ahol a tizenhatodik héten a csapatomat foglyul ejtették az ottani lázadók.

A hangja feszült, a testtartása is, de ezen nem csodálkozom. Most jön a feketeleves.

- Meddig voltak fogságban?

- Öt hónapja szabadítottak ki. – válaszolja, mintha nem akarná kimondani a pontos idõt, pedig egy kis fejszámolás és tessék. Bár az eredmény nem túl rózsás.

Nekem csak egy hónapot kellett abban a mocskos cellában dekkolnom, de már az is bõven elég volt, hogy soha többé ne akarjak abba az istenverte bunkerba lépni. Õ pedig öt hónapot kihúzott és itt van. Nem semmi pasi.

A másik kettõ is komor tekintettel figyeli, mindenki tudja, aki katona – még ha nem is élték át konkrétan – hogy mit jelent az, ha egy ilyen helyen elfognak. Boldog lehetsz, ha mind a négy végtagod vagy testrészed megmarad, mire kivisznek. Ha egyáltalán kivisznek.

A doki megértõnek szánt tekintettel nézi és egy szimpla embert lehet, hogy meg is nyugtatna, de neki valójában gõze sincs arról, hogy milyen ez valójában. Ezért is utálom ezt a szarságot.

- Értem. A részletekre majd térjünk vissza késõbb, most inkább arról meséljen, hogy a történtek hogyan befolyásolták a kapcsolatát a családjával?

- Semennyire. Az apám és az öcsém is katona, nem kellett nekik magyaráznom.

Hm… katonacsalád. Akkor legalább otthon nem kell magyarázni, bár a könnyed viselkedése nem sikerült túl meggyõzõen. Még mindig olyan, mint aki bármikor felpattanhat.

- Na és mi a helyzet a feleségével? Változott a kapcsolatuk, mióta hazajött?

Na igen… hogyan viseli azt valakinek a nõje, hogy a pasiját öt hónapig kínozzák Líbiában. Az tuti hogy én nem tudnék otthon ülni a seggemen.

- A menyasszonyom. És nem, nem mondanám.

- Nem vagy nem mondaná? – kérdezi a doki idegesítõen nyugodt arccal, de Sam karjain megfeszülnek az izmok a visszatartott indulattól.

- Nem mondanám.

- És ön, Mr. Stafford? Önben változott valami?

- Nem mondanám. – a mosolya, mintha azt mondaná: könyörgöm fogd már be, de mind hiába. Már rájöttem egy ideje, hogy minden pszichiáter szadista.

- És mi okozza, hogy nem tudja eldönteni? Mi történt ott önnel?

Ez biztos, hogy meg akar halni. Örülök, hogy nem engem piszkál ilyen kérdésekkel, mert én nem tûrném ilyen viszonylagos nyugalomban. Már engem idegesít, ahogy õt cseszteti. Mi a francot tud õ arról, mi folyik ott?

 – Csak a szokásos.

- A szokásos? Mit ért a szokásos alatt?

- Verés és a legkülönfélébb kínzások napi szinten, gondolom – vágok közbe, fenyegetõ hangon. Még egy kérdés és Líbiáig rugdosom, ahol õ maga is kipróbálhatja a lázadók híres vendégszeretetét.

A dögös szõke meglepetten pillanat rám, amirõl nem veszek tudomást, majd látom, hogy a szexi ajkaival egy köszönömöt formál. Biccentek felé és valamiért beúszik a gondolataim közé, hogy milyen lenne, ha valami egészen mást köszönne meg. Halványan elmosolyodom a gondolatra, de ez csak egy pillanatig tart.

Nem szokásom szívességet tenni, de nem bírom, ha egy katonatársat piszkálnak. Semmilyen módon.

- Ezt már szeretem! – tapsol a doki, mint egy idióta. Most akkor kinek is kell pszichiáter? – Bajtársiasság, uraim. A csoportterápia egyik leglényegesebb pontja, amikor érzékelik a többiek hangulatát, és ha kell, közbelépnek az érdekükben. Ilyenkor alakul ki a bizalom egymás iránt, és késõbb ezért lesz könnyebb megnyílniuk egymás elõtt. – hülye mosollyal néz Samre – Elnézést, hogy éppen önön teszteltem a dolgot, Mr. Stafford, nem akartam túlfeszíteni a húrt.

– Semmi baj. – mondja mosolyogva.

Én nem egészen ezt és nem ilyen udvariasan válaszoltam volna, de a mosoly tetszik. Szexi.

- Akkor most következzen Mr. Flecher – fordul az idegesen doboló férfihoz.

A másik kettõ hasonló cipõben jár és komolyan elgondolkodom, hogy nekik volt-e rosszabb vagy nekem. Végignézni, hogy minden ötödik órában kivégzik egy bajtársadat… inkább még egy billog a hátamra. Azt hiszem még az is kellemesebb lenne, mint tétlenül nézni a halálukat.

A maradék idõben csak csendben figyelek, nincs igazán mit hozzáfûzni a hallottakhoz. Most mit lehetne erre mondani?

Már megtörtént. Azért, mert dumálunk róla, még nem fordul vissza az idõ, csak elfecséreltem újabb két órát erre a szarságra. Mondjuk legalább láttam valami dögöset, de akkor is. Ha úgy sincs esély pár jó éjszakára, akkor mindegy is… kár.

- Van még egy fontos közlendõm. Korábban már szó esett a csoportos terápia egyik fontos tényezõjérõl, azonban lenne itt még valami. Ez egy általam kifejlesztett módszer, ami eddig nagyon bevált, úgyhogy szeretném, ha önök is kipróbálnák – ne már, mi a francot talált még ki? – Mivel nagyon fontos, hogy képesek legyenek egymás elõtt megnyílni, a következõ foglalkozásra kötelezõ feladatot kapnak. Két darab kétfõs csoportra osztom önöket, mégpedig úgy, hogy... Mr. Goldberg és Mr. Stafford, valamint Mr. Anderson és Mr. Flecher. A feladatuk egyszerû lesz: a következõ foglalkozáson a csoportok egyik tagja a csoport másik tagjával történteket fogja összefoglalni. Az, hogy mennyire lesznek részletesek vagy felületesek a beszámolók, csak önökön múlik. Minden páros beszéljen meg egy idõpontot, vagy akár többet is, amikor találkoznak és megpróbálnak beszélgetni, aztán a következõ alkalomkor meglátjuk, ki mire jutott. Rendben?

Minden álmom egy lelki fröccs, majd egy életrajzi beszámoló egy csoportterápián! Ezt nagyon boldogan az orrára is kötném, de ahogy a jövõbeli „lelki társamra” sandítok, õ teljes komolysággal ül.

Mi van, ha neki kell ez az egész? Én rendben vagyok… Cameron és Peter olyanok, mint akikre a halálos frászt hozták, de Samen nem látszik semmi. Ideges lett mikor faggatták az tény, de ki ne lenne, ha a magánéletében vájkálnak?

Mindegy. Megér egy misét, hogy legalább tetszetõs társaságom lesz. Úgy sem sûrûn dumáltam senkivel mióta hazajöttem... és nem is dugtam senkivel, de ezt ma este orvosolom.

Az óra után hazaindulok és mivel a szõkeség sem szólt, hogy akarna találkozni, így nem is foglalkozom ezzel. Lehet, hogy rosszul gondoltam és õ is a háta közepére kívánja ezt az egészet.

***

A legszokatlanabb dolog egy olyan ember számára, aki sokáig volt egyedül visszaszokni a társadalomba és a nyüzsgésbe. Ennek is tudható be, hogy nem szedtem fel valakit mióta itthon vagyok, mert eleinte kerültem a zsúfolt helyeket.

Fokozatosan kellett visszaszoknom, hogy ne legyek rögtön ideges a tömegben, de most már minden oké. Végül is ezek is csak emberek.

A bevásárlóközpont is egy igen zsúfolt hely, egy hónappal ezelõtt még az egyik dolgozó csajnak fizettem azért, hogy bevásároljon helyettem. Igaz, hogy mikor elõálltam neki a dologgal úgy nézett rám, mint egy hibbantra, de õ betudta valami depresszió félének. Shanon amúgy is elég fura a maga módján, egyszer beszélgettünk egy kicsit és akkor mondta, hogy tanul és a meló csak is kis pótlékot ad a tandíjába, amit így én is megdobtam pár dollárral.

Most amolyan haverság körüli állapotban vagyunk.

Nem szeretek sokáig a vásárlással foglalkozni, nyugodtan végighaladok a teletömött polcok elõtt és bedobálok néhány dolgot a kosárba, amit ehetõnek találok. Nem vagyok nagy szakács, csupán az egyszerûbbeket tudom elkészíteni, de utálom a mûkaját. A sereg elég jól fizet ahhoz, hogy inkább válasszam a bio élelmiszert, mint a negyven év körüli szívinfarktust.

Éppen a következõ sorba fordulok, ahol kisebb csoportban állnak az emberek.

- … rendezek jelenetet! Ezerszer elmondtam már, hogy gyûlölöm, hogy buzik vigyáznak a fiamra!

Mi. A. Franc. Ki ez a sipákoló tyúk?

- Blair! Most azonnal fejezd be! Ha még egy rossz szót mersz szólni Justinról vagy Andyrõl, esküszöm, hogy itt hagylak fõni a saját levedben.

Ismerõs hang, de elsõre nem kapcsolok, hogy kié, ezért egyszerûen átnézek az elõttem állók fölött. Aha, most már megvan… a dögös szõke a „bolond csoportból”.

- Hát persze, már megint õket véded velem szemben! – folytatja - Tudod mit?! Nem is kell itt hagynod, mert inkább én hagylak itt téged!

Földhöz vág valamit, majd mint egy vérmes pulyka elviharzik.

Felhúzom a szemöldököm a jelenet láttán, nyilván õ a menyasszonya, akivel abszolút semmit sem változott a kapcsolatuk.

Hát, ha Líbia elõtt is ez volt a helyzet akkor rohadt boldogok lehetnek.

A gondterhelt arcra pillantok, ahogy kezd szétoszlani az emberek kis csoportja és egy pillanatra õ is felém pillant. Mivel már észrevett bunkóság lenne elmenni, szóval inkább odamegyek hozzá.

Épp zsebkendõt halász elõ, hogy feltakarítsa a mocskot, de mielõtt lehajolna elé lépek.

- Minden rendben? – kérdezem, a nyilvánvaló ellenére.

- A menyasszonyom mindkettõnkbõl bohócot csinált egy egész üzletnyi vásárló elõtt – vállat von – Még szép.

Elmosolyodom a szavaiban rejlõ nyugalmon, amit pár másodperc alatt sikerült összeszednie. Nekem tuti nem menne és már rég kidobtam volna a némbert.

- Ezzel ne is törõdj, ismerek itt néhány embert, majd megkérem õket, hogy takarítsák fel.

- Köszönöm – sóhajtja, egy olyan mosoly kíséretében, amit a rendelõben kaptam tõle – Tényleg, ma már másodszorra mentesz meg.

Nem vagyok az a megmentõ típus, de ha minden alkalomért ilyen szexi mosoly a jutalom, akkor nem bánom. Bár nem irigylem a nõje miatt. Ilyenkor jövök rá, hogy milyen szerencse hogy nem szeretem a nõket.

- Semmiség – egy könnyed mozdulattal a vállára teszem a kezem, nem is igazán gondolkodtam, hogy talán zavarja a közvetlenség, mert ez amolyan megszokott gesztus nálam. De úgy tûnik nem zavarja. Akkor okés.

Elhallgat és a gondolataiba merül én pedig intek Shanonnak mikor meglátom, õ pedig a földre pillantva biccent. Már éppen azon vagyok, hogy induljak, mikor hirtelen megszólal.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Mi lenne, ha ma este megpróbálkoznánk ezzel a „terápiás beszélgetéssel”, vagy legalábbis elkezdenénk valahol? – na, erre aztán nem számítottam - Persze csak ha nincs más programod, mert akkor megbeszélhetjük máskorra is. – teszi még hozzá gyorsan.

Ez a pasi alapjáraton ennyire… figyelmes vagy mi? Mert az tuti hogy nem bevágódni akar, szóval lehet. Egy kicsit akkor is szokatlan.

Van már ugyan programom, de az az után is ráért, hogy vele találkoztam, szóval…

- A ma este tökéletes. Mikor? – nálam az idõ nem lényeg.

- Hét körül jó lesz? – kérdezi az órájára pillantva és bólintok. – Oké, és hol?

- Ismered a Cave nevû bárt? – az egy tök jó hely, jó italokkal, biliárdasztal meg minden, ami kell.

- Öhm… még nem hallottam róla, de add meg a címet és odamegyek.

Neki nem kell cetli mint a legtöbb embernek, egy katona ennyit meg bír jegyezni. – Hyde Street, 133.

- Rendben, akkor ott találkozunk. – mondja nyugodt hangon.

Ha még életben lesz akkor. – Ja, sok szerencsét otthon!

Elfintorodik, amin elvigyorodom, de már megyek is. Még be kell fejeznem a vásárlást és nem ártana valami vacsora sem, mielõtt elmegyek.

***

Azért is esett a választásom erre a helyre, mert a Cave szinte az eredeti esti úti célom mellett van és egyébként is jó hely. Én szeretek biliárdozni és itt van egy pár asztal, de a pia is egész jó. Néhány haverral még Afganisztán elõtt lógtam itt, mert nem mindenki preferálja a meleg bárokat. Oda akkor megyek, ha egyedül vagyok és fel akarok szedni valakit. Ha még lesz kedvem a találkozónk után, akkor nem kell messze mennem.

Belépek a bárba és a legtöbb pillantás rögtön felém fordul, de már fel sem veszem. Megszoktam már, hisz nem mindennap látnak két méteres férfit.

Leülök egy bárszékre, ahonnan pont az ajtóra látni, hogy észrevegyem, ha jön. Szeparált boxok is vannak a másik oldalon, ott kényelmesebb lesz beszélgetni… ha akar.

- Mit adhatok? – kérdezi a csapos.

- Egy Jack Daniels-t. – nálam az a favorit, de a whisky sem rossz.

Az órámra pillantok, hét lesz öt pár perc múlva. Már most vannak egy páran, de az igazi élet úgy kilenc, tíz körül kezdõdik, mikor beesnek a szórakozni vágyók.

A csapos kiteszi elém az italt, amibe épp, hogy bekortyolok, megjelenik az ajtóban a ma esti partnerem.

Alaposan végignézek rajta, mintha ezt az inget kifejezetten rá szabták volna, mert láttatni engedi a kar és váll izmait is. A sötét farmer pedig… látni akarom hátulról is.

Éppen akkor vesz észre mikor felállok és elindul felém egy féloldalas kis mosollyal ami rohadt szexivé tesz már megint.

- Üdv! Postos vagy. – jegyzem meg, mert kereken 19.00 van az órámon.

- Nem szeretek késni. – kezet nyújt, amit el is fogadok, majd megszorítom. – Egész jó ez a hely, furcsa hogy még eddig nem hallottam róla.

Talán azért nem a legfelkapottabb hely, mert elég közel van a meleg negyednek nevezett részhez, ami sokak számára riasztó.

- Igen, az. Ne ítél a környékrõl, akár mit is hallasz. – teszem hozzá, hisz õ nem gyakran járhat a meleg bárok felé. – Iszol valamit?

- Azt hiszem szükség lesz valami töményre. – a pulthoz lép és rendel, majd leülünk az egyik üres boxba. Mindegyik egy vékony fallal van elválasztva a másiktól, hogy a szeparáltság érzését keltsék és legalább hallod a saját szavaid.

- Nem gond, ha tegezõdünk ugye? – kérdezi rám pillantva.

- Nem, még nem vagyok hatvan. – utálom, ha magáznak.

Elmosolyodik, és elveszi a pincértõl az italát és belekortyol. Most tûnik csak fel, hogy milyen kékek a szemei. Eddig inkább a hátsó részeket és az érzéki ajkait figyeltem, de most elég közel ül velem szemben.

- Szóval, mivel is foglalkozol pontosan a katonaságnál? – kérdezem, hogy kicsit eltereljem a figyelmem a tanulmányozásáról. Bár ez még nem az, amiért terápiára kéne menni, de ha õ beszélgetni akar, rajtam ne múljon.

- Tüzérségi tisztként szolgálok a líbiai szárazföldi erõknél. – válaszolja komoly arckifejezéssel.

- Rang?

- Fõhadnagy, de miután… hazajöttem elõléptettek. – hirtelen feszült lett, úgyhogy nem is feszegetem ezt a hazajöttem dolgot.

- Százados? – bólint – Az nem semmi. És mi a végcél?

Van aki azt szokta mondani, hogy meg sem áll míg ezredes nem lesz. Én erre azt mondom, hogy idióta.

- Nincs végcél, igazából mindig csak az volt a cél, hogy katona legyek, a többi pedig jött sorban. – válaszol, most már nyugodtabban.

- Majd elmeséled milyen utasítgatni az újoncokat. – vigyorgok rá, mikor eszembe jutnak azok, akiket egy jó ideig cseszegetnek a fõmuftik.

- Nem sértelek meg, ha kérdezek egy valamit?

- Rohadt sok kell ahhoz, hogy engem megsértsenek, szóval csak ki vele. – hátradõlök a kényelmes bõrfotelben, ujjaimmal a karfán dobolva, de nem unatkozom. Régen beszélgettem normális emberrel, csak a hibban pszichiáterek faggattak, ami mindig felbosszant a végén.

- A terápián - javíts ki ha tévedek - de azt mondtad köteleztek arra, hogy ott legyél.

- Ja. Az a seggfej Woodsock… – morgom fintorogva. Utálom azt a rohadékot.

Kicsit mintha megrándulnának az ajkai, de aztán folytatja.

- Ne sértõdj meg, de… a korodhoz mérve nem kellene már olyan rangúnak lenned, akit nem kötelezhetnek egy ilyen vizsgálatra?

Az óvatos megfogalmazása tényleg olyan mintha megsérthetne ezzel, de nem igazán.

- Hm… egyszer elõléptettek. Öt éve, de aztán egy hét után lefokoztak. – elmosolyodom, mikor eszembe jut az a nap és õszintén szólva a halálomig emlékezni fogok rá.

- Téged ez szórakoztat? – kétkedve, homlokráncolva néz rám.

- Ez egy érdekes sztori volt, a lényeg, hogy Woodstockot tévedésbõl áthelyezték és kaptunk egy új hadnagyot, aki a teljesítményem alapján azonnal elõléptetett. Engem egyáltalán nem érdekel, hogy szakaszvezetõ vagy õrmester, de mikor egy hét múlva visszajött a seggfej és meglátta az elõléptetést, az arca a piros összes színskáláján végigment. Esküszöm még sosem röhögtem annyit mint akkor. – már félig nevetve mondom, de ha egyszer a fejemben van az a röhejes kép – Aztán megparancsolta, hogy hagyjam abba a nevetést, amit persze akkor sem tudtam volna, ha akarom és parancsmegtagadásért lefokozott.

A végére már õ is felnevet, bár közben megcsóválja a fejét, nem kérdezem miért, majd elmondja ha akarja.

- Miért utál ennyire?

Látom jobb kedve lett…

- Három oka van: elsõször is, mert elég gyakran figyelmeztetem, hogy téved, ami az esetek többségében úgy is van, másodszor, mert egy homofób fasz, harmadszor pedig, mert én vagyok az egyetlen a bázison, akire fizikális fel kell néznie.

Felnevet, amitõl a vonásain apró nevetõráncok jelennek meg egyáltalán nem torzítva az összképet. Jól áll neki mikor nevet.

A fenébe! Ha nem lenne hetero…

- Jó hogy nem az én feledtesem, bár azt hiszem ilyet senkinek sem kívánnék.

Egyetértõn biccentek, majd felteszem a kérdést, ami most foglalkoztat. – És te? Százados úr… téged ki kötelezett?

Õ rá már igazán csak felülrõl lehetne nyomást gyakorolni.

- Engem senki sem kötelezett. Én döntöttem úgy hogy pszichiáterhez megyek. – halkabban beszél mint az elõbb és a mosoly is eltûnt az arcáról. Kár.

- Most szívatsz ugye? – ráncba szalad a homlokom. Önkéntesen dili dokihoz menni?

- Nem. – hosszan kifújja a levegõt és õ is hátradõl. – Szükségem volt… van a terápiára, mert egyedül nem sokra jutok. Nem szeretném a saját magam hibájából veszélyeztetni a társaimat és az embereimet azzal, hogy felkészületlenül szolgálatba áljak.

Ezt teljes mértékben megértem, mert én is tûzbe tenném és tettem is a kezem a bajtársaimért. Csak nem a kezem, hanem a hátam égett meg.

Nem akarok a részletekbe belemenni, ezért inkább nem szólok semmit. Amúgy sem tudom, hogy mit mondjak neki. Az õ részleteit nem ismerem.

- Oké, akkor mesélsz valamit, vagy elõbb bedobunk még pár pohárral és lenyomunk pár kört az asztalon? Mit szólsz?

- Hogy? – furcsa tekintettel néz rám, amit nem tudok hová tenni.

- Biliárd. Ott vannak az asztalok. Most dumáljunk, vagy elõbb játszunk egy kört? – fejtem ki az elõbbi kérdésem, hátha nem értette.

- Szerinted ez tényleg jó ötlet? – kérdezem nagyot sóhajtva.

- Nem az a kérdés, hogy szerintem jó ötlet-e – pillant rám az öcsém. – Ha a pszichiátered ezt javasolta, akkor bíznod kell a döntésében.

- Tudom, de én most a te véleményedet kérdeztem.

Felpillantok a tiszta, késõ délutáni égboltra. A kedvenc helyünkön vagyunk, a városszéli parkban, mindig ide jövünk beszélgetni, amit most össze is kötöttünk a szokásos futásommal. Justin párja ma túlórázik, úgyhogy õ csatlakozott hozzám, hogy mindketten levezethessük a feszültséget.

- Szerintem jó ötlet – feleli végül Justin, miközben felkönyököl a füvön, hogy figyelmesen rám nézhessen. – Hónapok óta itthon vagy már, de még mindig látszanak rajtad a történtek. Nem is igazán értem, hiszen a pszichiáterhez is magadtól mentél el... Mi a baj? Nem beszéltek eleget?

Ökölbe szorítom a kezeimet a fejem alatt és szándékosan kerülöm a tekintetét. Hogy mondhatnám el neki, hogy egy bizonyos témáról képtelen vagyok beszélni akárkivel is? Nem értené, hiszen vele sokkal rosszabb is történt, mégis túllépett rajta... képes volt rá. Akkor én miért nem tudok?

- Nem tudom – felelem kitérõen. – Nem értem, miért nem tudom teljesen feldolgozni... Neked is sikerült túllépned azon a rengeteg szörnyûségen, én meg...

- Az lehet, de nekem Andy volt a pszichiáterem, ne feledd – rázza meg a fejét. – Nem tudom, mi van veled és Blairrel, de nekem nem úgy tûnik, mintha sokat segítene neked. Andy nélkül én soha nem lettem volna képes feldolgozni, amit velem tettek, éppen emiatt tudom biztosan, hogy beszélned kell róla. Muszáj, Sam, és ha nem beszélsz sem Blairnek, sem nekem, sem a pszichiáterednek, akkor örökké emészteni fognak a történtek. Ebben a csoportban talán lesz valaki, akinek meg tudsz nyílni.

- De...

- Meg se próbáld – emeli fel az egyik kezét. – Tudom, hogy van valami, amit nem mondasz el. Pisis korom óta ismerlek, komolyan azt hiszed, hogy át tudsz verni?

Nyelek egyet és elfordítom a pillantásom.

- Sajnálom.

- Én is sajnálom, de nem haragszom rád. – Az egyik kezével visszafordítja az arcom maga felé. – Soha nem erõltetném, hogy olyasvalamirõl beszélj velem, amirõl nem szeretnél, azt viszont elvárom, hogy valaki mással megbeszéld, különben szétrúgom a segged.

Felnevetek és összeborzolom a szõke bozontját a feje búbján.

- Szeretlek, te idióta – ölelem magamhoz.

Kuncogva viszonozza az ölelést.

- Én is téged, éppen ezért ígérd meg nekem, hogy teszel az ügy érdekében! Nem érdekel, kivel beszélsz róla, csak beszélj.

- Megígérem – sóhajtok egy nagyot.

Csak nekem is ígérje meg valaki, hogy képes leszek rá...

***

Még mindig kissé kétkedve pillantok a központ épületére, miután kiszálltam a szolgálati autómból, de tudom, hogy Justinnak igaza van, és meg is ígértem neki, hogy megpróbálom. Veszíteni nem veszíthetek semmit, legfeljebb majd úgy döntök, hogy ez nem nekem való.

Tekintve, hogy ez az épület fõleg a szenvedélybetegek számára nyújt segítséget, elég kétes alakokkal lehet találkozni a folyosón, de megpróbálok nem törõdni velük, csak az ajtókat és a névtáblákat figyelem. De azért tagadhatatlanul megkönnyebbülök, mikor megpillantom a „Dr. Mason Higgins” feliratot, és bemenekülhetek az ajtón a váróterembe.

Belépve gyorsan felmérem a terepet és a helyzetet, ahogy látom, a dokit leszámítva én vagyok az utolsó. Két férfi, egy zord képû, fekete hajú alak és egy fiatal, barna hajú srác az érkeztemre hagyják abba a járkálást, a harmadik férfi viszont csak lezserül ül az egyik székben.

Ahogy találkozik a pillantásunk, feláll a székbõl, és mikor közelebb lépek hozzá, kezet nyújt. Megpróbálom nem túl feltûnõen megszemlélni, hogy milyen magas... Én sem vagyok egy alacsony termetû, de ez a férfi még legalább húsz centivel felém is magasodik. Azt meg pláne nem tudom értelmezni, ahogyan azokkal az egyébként nagyon is szép árnyalatú fûzöld szemeivel mustrál.

- Üdv, Carlos Goldberg! – mutatkozik be mély hangján.

- Samuel James Stafford, üdv! – szorítom meg a kezét.

Közben a másik két fickó is közelebb jön, velük is kezet fogok és bemutatkozunk egymásnak – a fekete hajú Peter, a barna pedig Cameron. A hátam pedig bizonyára nem attól bizsereg, hogy a Carlos névre hallgató óriás hátulról nézeget ilyen erõsen...

Sok idõm nincs is ezen vacillálni, mert megérkezik a doki is, a várón átvágva egyenesen az irodája felé tartva.

- Jó napot kívánok mindenkinek, örülök, hogy eljöttek, kérem fáradjanak be! – nyitja ki az ajtót, beljebb invitálva minket is. Bent a tipikus pszichológiai környezet fogad: kényelmes fotelek, nyugalmat árasztó színek, könyvek. – Foglaljanak helyet, egy perc és kezdhetjük.

A félkörívben elhelyezett fotelek közül a legközelebbire ülök le, és közben folyamatosan azon kattog az agyam, hogy miért néz még mindig engem a szembe leülõ égi meszelõ. Talán ismerhetem valahonnan? Nem, egészen biztosan nem, egy ilyen jellegzetesen jóképû arcot biztos megjegyeztem volna. Persze minden hátsó gondolattól mentesen... Szigorúan.

Közben a doki is közénk húzza a székét, és leül. Elég fiatalnak tûnik, egy kicsit furcsállom is, hogy õt kaptuk, sejtéseim szerint itt elég kemény dolgokról lesz szó... Feltéve persze, ha szóra tud minket bírni.

- Szóval, ezt a csoportot azért hívták össze, mert mindnyájuknak hasonló trauma van jelen az életükben és a pszichiáterük úgy gondolta, hogy egymás között lehet, jobban ki tudnák beszélni a problémát. Ez nem kényszer, de lehet, hogy önmaguknak segítenek vele – mosolyog ránk kedvesen. – Rendben, akkor kezdjük is. Az én nevem Dr. Mason Higgins.

A pillantása ekkor az égi meszelõ férfi felé vándorol, akinek a tekintetébõl csak úgy üvölt a türelmetlenség és az, hogy nem akar itt lenni. Hát... ennyit arról, hogy nem kényszer. A seregnél nem lenne meglepõ, ha kötelezték volna rá, de korából és termetébõl adódóan elég magas rangúnak kéne lennie ahhoz, hogy ellent mondhasson az ilyesfajta utasításoknak.

- Már bemutatkoztunk doki, térjünk a lényegre – igazolja szavaival is a kedvtelenségét.

A doki zavartan pillant rá, aztán felcsapja az aktáját.

- Tehát, mondana néhány szót magáról? Mivel foglalkozik a katonaságon belül, van-e családja, barátnõje, hobbija?

- Carlos Goldberg, a harmincegyediket taposom, hobbim az úszás, bázisugrás, céllövészet, szex. A katonaságnál rajtaütéseket végzõ osztagvezetõ voltam Afganisztánban, családom nincs, barátnõm nincs – feleli monoton és teljes mértékben unott hangon.

- Rendben. Elmondaná, kérem, hogy miért van itt?

- Mert seggfej Woodstock így akarja – válaszolja egyszerûen a férfi, ezzel igazolva a másik sejtésemet is.

- Mr. Woodstock a felettese? – kérdezi a doki, mire õ bólint. – Miért viseltetik ellenszenvvel iránta?

- Mert egy seggfej rohadék, azért. – Majdnem elnevetem magam, de még így is lejjebb kell hajtanom egy kicsit a fejem, hogy elrejtsem a mosolyomat.

- Értem. Elmondaná a többieknek, hogy mi az oka a kényszer pihenõjének? – néz az aktára a doki.

- Parancsot szegtem, mert a seggfej feledtesem rossz meglátása miatt bajba került a csapatom. – Nem kerüli el a figyelmem, hogy milyen erõsen szorítja meg a fotel karfáját, gondolom, milyen bajba kerülhettek...

- És ez a tény milyen érzéseket vált ki önbõl?

- Virágos jókedvem lett tõle, azt hiszem még egy jó dugás után sem voltam annyira boldog. – Megint vissza kell fojtanom a mosolyomat, a doki viszont csak jobban összezavarodik.

- Rendben... akkor kezdjük valami egyszerûbbel... Miért választotta a katonai hivatást?

- Imádom a dögös egyenruhás pasikat, gondoltam, ott jó sok van belõlük – vigyorodik el a férfi.

- Mr. Goldberg, kérem válaszoljon õszintén a kérdéseimre, mert különben ez az egész terápia fölösleges – mondja a doki lassan, tagoltan.

- Talán gondja van a homoszexuálisokkal? – vonja fel a szemöldökét a férfi, mire a másik három láthatóan feszengeni kezd, én viszont csak lefagyok egy pillanatra.

Ezek szerint... ezért bámult? Te jó ég, én meg pont róla gondoltam, hogy jóképû... Remek, most már tuti, hogy itt sem fogok beszélni a történtekrõl.

- Nem, ne értsen félre, én csak azt szerettem volna kifejezni, hogy a válaszai komolytalanok – mentegetõzik a doki, látszólag teljes zavarban.

- Ez csak magának komolytalan doki. Volt már férfival? – mosolyodik el kajánul a férfi.

- Nekem menyasszonyom van Mr. Goldberg – kezdi el zavartan rendezgetni a papírjait a doki –, de és egyáltalán nem vonzzanak a...

- Ahogy gondolja, de mivel elég tetszetõs és még a számom is a papírján van, hívjon fel, ha vágyik egy új élményre – kacsint rá vigyorogva.

Azt hiszem, valahol itt adhatja fel a doki is, mert a füle hegyéig elvörösödve inkább felém fordul. Sebaj, majd én eljátszom a békekövetet.

- Khm – köszörüli meg a torkát –, rendben... Térjünk át önre, Mr. Stafford. Mesélne egy kicsit magáról?

Bólintok, és próbálok nem odafigyelni arra, hogy az égi meszelõ férfi a többiekhez képest milyen fokozott érdeklõdéssel figyel.

- A nevem Samuel James Stafford, de csak a Samet használnom. Huszonnyolc éves vagyok, és van egy három évvel fiatalabb öcsém, Justin. Nagyjából két éve jegyeztem el a menyasszonyomat, akivel van egy öt hónapos kisfiunk, James.

A doki látszólag megnyugszik, hogy most nem kell semmilyen kellemetlenséggel megküzdenie, de ahogy lopva a szembe ülõ férfire pillantok... Tényleg mintha enyhe csalódottság csillanna a szemeiben?

- És elárulná nekünk, hogy miért van itt?

Érzem, hogy megfeszülnek a karomban az izmok. – Több mint egy ezelõtt kivezényeltek Líbiába, ahol a tizenhatodik héten a csapatomat foglyul ejtették az ottani lázadók.

- Meddig voltak fogságban? – néz rám figyelmesen a doki.

- Öt hónapja szabadítottak ki – felelem kitérõen, ebbõl már ki tudják számolni maguknak is... a szemem sarkából látom is, hogy hogyan néz rám a másik három katona.

A dokinak talán nem tûnik olyan hosszú idõnek öt hónap, de õk, akik már átéltek hasonlót, pontosan tudhatják, hogy az milyen hosszú idõnek számít olyan körülmények között. Errõl még nem esik nehezemre beszélni, ilyen mélységekbe már eljutottam a pszichiáterrel és Justinnal is, sõt. Ha megkérdezi, szívesen elmesélem neki azt is, hogy azért voltam ott annyi ideig, mert a kormány úgy találta, hogy a mi életünk nem ér annyit, mint amennyit a lázadók követeltek értünk. Hogy itthon mindenkinek azt mondták, meghaltunk, hogy a családom eltemetett és mindaddig holtnak hittek, míg az öcsém meg nem látott valamelyik arab csatornán.

- Értem – bólint lassan a doki. – A részletekre majd térjünk vissza késõbb, most inkább arról meséljen, hogy a történtek hogyan befolyásolták a kapcsolatát a családjával?

- Semennyire – vonok vállat, remélve, hogy kikerülhetem a választ. – Az apám és az öcsém is katona, nem kellett nekik magyaráznom.

- Na és mi a helyzet a feleségével? – dõl hátra a székben. Csak sikerült kilyukadni ide is... – Változott a kapcsolatuk, mióta hazajött?

- A menyasszonyom – helyesbítek. – És nem, nem mondanám.

- Nem vagy nem mondaná? – vonja fel a szemöldökét, mire újra megfeszülnek a karomban az izmok.

- Nem mondanám.

- És ön, Mr. Stafford? Önben változott valami?

Megszorítom a fotel karfáját. Mi a franc, ez gondolatolvasó?!

- Nem mondanám – mosolygok rá hûvösen.

- És mi okozza, hogy nem tudja eldönteni? – fûzi össze az ujjait az ölében. – Mi történt ott önnel?

Egyre erõsebben szorítom a karfát. – Csak a szokásos.

- A szokásos? Mit ért a szokásos alatt?

Megrándul egy ideg a karomon, és ökölbe szorítom a kezem. Mi a francot...

- Verés és a legkülönfélébb kínzások napi szinten, gondolom – szólal meg legnagyobb meglepetésemre a szemben ülõ férfi.

Meglepve, de egyben hálásan is pillantok rá, a számmal formázok egy „köszönöm”-öt, õ pedig biccent egyet, és még egy mosollyal is megajándékoz. Azt hiszem, elég egyértelmûen látszott rajtam, hogy nem a kedvencem a téma, most viszont jövök neki eggyel, amiért kihúzott a csávából.

- Ezt már szeretem! – tapsol egyet a doki, mire mind a négyen úgy bámulunk rá, mintha becsavarodott volna. – Bajtársiasság, uraim. A csoportterápia egyik leglényegesebb pontja, amikor érzékelik a többiek hangulatát, és ha kell, közbelépnek az érdekükben. Ilyenkor alakul ki a bizalom egymás iránt, és késõbb ezért lesz könnyebb megnyílniuk egymás elõtt. – Elnézõ mosollyal felém fordul. – Elnézést, hogy éppen önön teszteltem a dolgot, Mr. Stafford, nem akartam túlfeszíteni a húrt.

Elmosolyodom és megrázom a fejem, kicsavart logika, de vitathatatlanul jogos. – Semmi baj.

- Akkor most következzen Mr. Flecher – fordul a mellettem ülõ barna hajú fiatalemberhez a doki.

Ahogy meghallgatjuk õt, aztán a fekete hajú Petert is, hamar kiderül, hogy õk valamilyen szinten könnyebb helyzetben vannak. Persze csak abból a szempontból, hogy õk mindössze néhány napig voltak fogságban, és akkor is nagyon sokan voltak. Õket inkább az viselhette meg, hogy – mivel túszként tartották õket fogva – nagyjából minden ötödik órában brutálisan kivégezték egy-egy társukat, amíg a lázadók meg nem kapták, amit kértek. Illetve csak azt hitték, mert a jussuk természetesen a jól megérdemelt halál volt.

Viszonylag gyorsan eltelik a foglalkozásra szánt két óra, de mielõtt még elmennénk, a doki szót kér magának.

- Van még egy fontos közlendõm. Korábban már szó esett a csoportos terápia egyik fontos tényezõjérõl, azonban lenne itt még valami. Ez egy általam kifejlesztett módszer, ami eddig nagyon bevált, úgyhogy szeretném, ha önök is kipróbálnák – néz végig rajtunk. – Mivel nagyon fontos, hogy képesek legyenek egymás elõtt megnyílni, a következõ foglalkozásra kötelezõ feladatot kapnak. Két darab kétfõs csoportra osztom önöket, mégpedig úgy, hogy... – Elgondolkozva újra végignéz rajtunk. – Mr. Goldberg és Mr. Stafford, valamint Mr. Anderson és Mr. Flecher. A feladatuk egyszerû lesz: a következõ foglalkozáson a csoportok egyik tagja a csoport másik tagjával történteket fogja összefoglalni. Az, hogy mennyire lesznek részletesek vagy felületesek a beszámolók, csak önökön múlik. Minden páros beszéljen meg egy idõpontot, vagy akár többet is, amikor találkoznak és megpróbálnak beszélgetni, aztán a következõ alkalomkor meglátjuk, ki mire jutott. Rendben?

Mindenki bólint, de én közben lopva rápillantok a szemben ülõ férfira. Vajon azért így alakultak ki a csoportok, mert a doki engem érez a legnagyobb „biztonságban” tõle? Peter és Cameron is bevallották, hogy ráment a kapcsolatuk erre az egészre, nekem viszont elvileg családom van, ugyebár...

Milyen kár, hogy a doki nem tudhatja, hogy a lehetõ legnagyobb tévedésben él. De hát mit is mondhatnék? „Bocs, doki, de nem biztos, hogy ez jó ötlet, mert nem igazán tudok rendet tenni magamban, mióta undorító, büdös, koszos, rothadó fogsorú arabok nyúlkáltak a nadrágomban, míg én bõrszíjakon lógtam a plafonról”? Azt hiszem, mindenkit meglepnék a dologgal, úgyhogy inkább csendben maradok, és próbálom nem túlspilázni a dolgokat.

***

- Tényleg nem értem, hogy miért nem tudtál te vigyázni James-re ma délelõtt. Tudod, hogy nem szeretem, amikor Justinék vigyáznak rá.

Az égre – vagyis inkább a plafonra – emelem a pillantásomat, és türelemért fohászkodom, hogy legalább ezt az egy óra hosszáig tartó bevásárlást kibírjam Blairrel.

- Mint ahogy azt már a múlt héten is elmondtam, csoportterápiára járok – felelem lassan.

- Azt hittem, csak hülyéskedsz – mered rám. – Ennyi idõ alatt már a pszichiáteri kezelésnek is ideje lenne véget vetni, nem?

- Blair...

- Vagy már arra se jársz, csak azt mondod? Mint ahogy tegnap is kétszer annyi ideig voltál futni?

- Blair, hagyd abba. Többször is elmondtam, hogy Justin is velem jön, úgyhogy el fog húzódni.

- Hát persze, Justin... – forgatja meg a szemeit.

- Igen. Tudod, az öcsém, akit szeretek.

- Tudom, az öcséd, aki egy férfival jár jegyben! – csattan fel, mire rögtön ránk szegezõdik néhány szempár. – Még szép, hogy õ falaz a kimaradozásaidért!

- Blair – sziszegem figyelmeztetõen. – Elég legyen! Komolyan itt akarsz jelentet rendezni?!

- Nem érdekel, hol rendezek jelenetet! – dobbant, mint valami hisztis kislány. – Ezerszer elmondtam már, hogy gyûlölöm, hogy buzik vigyáznak a fiamra!

- Blair! – emelem fel a hangom én is. Most már valószínûleg az egész üzlet minket bámul, de nem érdekel, érzem, hogy fokozatosan forr fel az agyvizem a hisztijétõl és attól, hogy az öcsémet sértegeti. – Most azonnal fejezd be! Ha még egy rossz szót mersz szólni Justinról vagy Andyrõl, esküszöm, hogy itt hagylak fõni a saját levedben.

- Hát persze, már megint õket véded velem szemben! – sipákol sértõdötten. – Tudod mit?! Nem is kell itt hagynod, mert inkább én hagylak itt téged! – sivítja, aztán demonstrálásképpen a földhöz vágja a kezében tartott tojástartót, mielõtt csattogó léptekkel elviharzana.

Frusztrált sóhajjal túrok a hajamba. Én komolyan ezt a nõt akartam feleségül venni?? Az utóbbi idõben rosszabb, mint egy hárpia. Igazi házisárkány lett belõle, ráadásul olyan, mint egy hisztis némber, még James is rengeteget sír miatta, ami csak jobban idegesít.

Megmasszírozom az orrnyergem, aztán a csempére pillantok, hogy felmérjem, mekkora pusztítást rendeztek a tojások, de mielõtt még elérne oda a tekintetem, megakad félúton. Ugyanis az oszladozó kíváncsi tömegbõl, valahol velem szemben egy ismerõs arcot pillantok meg – nem nehéz kiszúrni, mivel jóval a többi ember fölé magasodik.

Remek. Éppen ma délelõtt jelentettem ki, hogy minden rendben van a menyasszonyommal. Hát tessék...

Újabb nagy sóhajjal teszem le a kezembõl a kosarat, hogy legalább megkíséreljem feltakarítani az összetört tojásokat. Elõhalászok a dzsekim zsebébõl néhány zsebkendõt, de mielõtt még leguggolhatnék, megjelenik egy pár cipõ a látóteremben. Felpillantok, egyenesen Carlos Goldbergre.

- Minden rendben? – kérdezi, a hangja viszont minden sejtésem ellenére sem gúnyos, inkább együtt érzõ.

- A menyasszonyom mindkettõnkbõl bohócot csinált egy egész üzletnyi vásárló elõtt – vonok vállat. – Még szép.

Halvány, megértõ mosoly jelenik meg az arcán, aztán a tojás felé int a fejével.

- Ezzel ne is törõdj, ismerek itt néhány embert, majd megkérem õket, hogy takarítsák fel.

- Köszönöm – sóhajtok fel, és megkísérlek egy hálás mosolyt, ami remélem megfelelõre sikeredik. – Tényleg, ma már másodszorra mentesz meg.

- Semmiség – teszi a vállamra a kezét.

A doki most biztosan ódzkodva húzódna el, de nekem jól esik az önzetlen kedvesség és a közvetlenség. Soha nem volt semmi bajom a melegekkel, hiszen a tulajdon öcsém is az, jól tudom, hogy ez nem amolyan „érintés útján fertõzõ betegség”. Bár nekem már talán csak a kegyelemdöfés lenne a dolog...

- Kérdezhetek valamit? – szólalok meg hirtelen.

Éppen most intett az egyik dolgozónak, akit láthatóan tényleg ismer, de a szavaimra rám pillant.

- Persze – bólint.

- Mi lenne, ha ma este megpróbálkoznánk ezzel a „terápiás beszélgetéssel”, vagy legalábbis elkezdenénk valahol? – kérdezem idézõjeleket rajzolva a levegõbe, mire meglepve felvonja a szemöldökét. – Persze csak ha nincs más programod, mert akkor megbeszélhetjük máskorra is – teszem hozzá gyorsan.

Láncok csörgése, fém csikorgása, majd a nyitódó ajtó zaja, ahogy az egyenetlen padlót karistolva sarkid tárul, hogy beengedje a mögötte állókat.

Három férfi, három gerillakatona, akik mind rühellik az amerikaiakat és egy cseppet sem sajnálnak megölni párat, ha nem látják hasznukat. Koszosak, a ruháik szakadtak, de a fegyveriek spéci gyártmányok, amit nyilván loptak valahonnan, de nincs idõm tovább felmérni õket, hisz jön a napi adag jobb és bal egyenes, vagy ha éppen úgy tetszik, akkor egy kis gyomorszájon rúgás.

- Jó reggelt amerikai patkány! – reszeli karcos hangon, ahogy belépnek egy nagy fekete zsákkal, amit a hátam mögé visznek.

Talán megunták a kínzásomat és kinyírnak inkább?

- Pedig már örültem, hogy ma végre nem kell látnom a pofátokat. – morgom utálattal a hangomba, mire kapok a pofámba egy ütést. Kiköpöm a számból a vért, majd villámló szemekkel a vigyorgó férfi felé fordulok.

- Nem lesz olyan szerencséd, amerikai. Soha többé nem fogsz elfelejteni minket és ezt a napot sem. – vigyorog, sárga fogai undorítóan világítanak a barna képébõl.

- A rusnya ábrázatodra biztos emlékezni fogok. – mondom, de közben oldalra sandítok, ahol a harmadik épp egy égõ gyufát dob egy fémvödörbe. Mi a lófaszt csinálnak ezek?

Nincs idõm gondolkodni, mert ismét kapott párat, míg már nem kezd rohadtul sajogni az állkapcsom, a szám felreped, de nemsokára áttérnek a gyomromra és a mellkasomra, amit viszont már nem bírok sziszegés és néhány fájdalmas nyögés nélkül, fõleg mikor reccsen az egyik oldalam. Na, akkor már felkiáltok és átkozom még az õsanyjukat is, ezzel viszont csak azt érem el, hogy még többet kapok, de akkor is jólesett.

Aztán egyszer csak a földön találom magam, mert ez a szemét elvágta a kötelet a kezemen, de a mellkasomban lüktetõ fájdalomtól nem bírtam ülõ helyzetben tartani magam, így egyenesen a kemény kõpadlóra estem, ami csak rátett egy lapáttal a bordatörésre.

- Hogy rohadnátok meg ti sivataglakó … - nem tudtam befejezni, mert a hangom a fájdalmas nyögésbe fulladt mikor az oldalamba is kaptam egy pár rúgást, szerencsére nem arra, ahol a törés van.

- Örömmel kibeleznélek amerikai, de a vezetõnket még inkább vissza akarjuk kapni, viszont azért mert ilyen sokáig váratnak, kapsz tõlünk egy kis ajándékot, ami majd emlékezetet ránk. – a szavai vészjóslóan csengtek az utána következõ csendben, de nem tudtam sem megmozdulni sem megszólalni attól a kibaszott fájdalomtól, ami már az egész testemben lüktetett. És ez még semmi nem volt, ahhoz, amit ezután éreztem…

Zihálva, pattanásig feszült izmokkal ülök fel az ágyban, egy pillanatig azt sem tudom hol vagyok csak mereven bámulok magam elé miközben a múlt kegyetlen képei pörögnek az agyamban.

Csak egy álom… már megint egy kurva rémálom!

Beletúrok a csapzott hajamba, ami a tarkómra és a homlokomra tapadt a verítéktõl. Ahogy körbenézek, látom, hogy a takaró is csomóban áll a földön, a lepedõ felgyûrõdött, a párnám pedig nedves.

Felsóhajtok és kitápászkodom az ágyból, majd kinyitom az ablakot, hogy a friss tavaszi levegõ beáramoljon. Még csak hajnali fél öt, de az évek alatt berögzõdött szokásokon nehéz változtatni, még akkor is, ha már majdnem két hónapja parkolópályán vagyok.

Az a szemét Woodstock addig nem hajlandó visszavenni az egységbe, míg a szakorvos ki nem jelenti, hogy képes vagyok újra szolgálatot teljesíteni.

Hát kurvára képes vagyok, de lassan be fogok dilizni, ha tovább kell agyturkászhoz járnom, akik idióta kérdésekkel zaklatnak. És ráadásul már két hónapja, mert a legtöbb doki két-három alkalom után nem volt hajlandó tovább „kezelni”. Mintha én tehetnék róla, hogy nem tetszenek a válaszaim, de hát egy idióta kérdésre idióta feleletet is kap.

Csapzottan a fürdõbe megyek, hogy lezuhanyozzam, de elõbb még felhúzom a redõnyöket, hogy ne legyen vaksötét.

A hideg zuhany segít ellazulni és lehûti a testem, bár a felkavaró emlékek még mindig itt kavarognak a fejemben. És azok a dokik, akiknek fingjuk sincs arról, hogy mi van az ázsiai kontinens egyes részein, elvárják, hogy kiteregessem nekik a szennyest.

Hát hogyne! Még a legjobb havernak sem mondanék semmit, fõleg nem a hátamon lévõ „kedves emlékeztetõrõl”, majd pont egy idegennek fogok kitálalni.

Ezért is tartom nevetségesnek, hogy a legutóbbi sikertelen kezelés után a pszichiáter csoportterápiát javasolt, mert szerinte könnyebben meg tudnék nyílni, ha hasonló problémájú személyekkel beszélnék.

Egy nagy lófaszt!

Elzárom a zuhanyt, majd kilépve a fülkébõl egy törölközõt csavarok a derekam köré és a hálószobába megyek, hogy a szekrénybõl elõvegyek egy alsót, rövid ujjú pólót és egy fekete farmert. Semmi extra, nem kell túlspilázni, a lényeg, hogy a póló sötét szín legyen.

Egyszer vettem föl fehér pólót mióta itthon vagyok, de az alól átsejlettek a vörös körvonalak a billogtól, így inkább preferálom a sötétet.

Felöltözök, majd a tükör elõtt belövöm a séróm, végül is attól, hogy szar álmaim vannak, még nem kell szarul is kinéznem. A csoportmarhaság után nem lenne rossz elmenni egy bárba és felszedni egy dögös pasit pár menetre. Ha jól számolom körülbelül fél éve nem dugtam meg senkit, ami már magában botrányos, fõleg úgy hogy már két hónapja itthon koptatom a betont.

Le kéne vezetni a feszkót és máris boldogabb lennék.

Miután kész a hajam, fogat mosok és a katonai bilétát besüllyesztem a pólóm alá. Nem szeretem kívül hagyni, mert vannak, akik rákérdeznének.

Mikor elkészültem hozzálátok összedobni egy kis reggelit. Bacon, omlett és egy kevés felvágott friss kenyérrel pont megfelelõ.

Bár azt hiszem nincs olyan fogás, amit ne ennék meg, mert a kiképzõtábor kosztjához képest minden mennyei. Nem mellesleg, aki evett már nyers patkányt, bogarakat és kígyót, nem talál undorítónak semmi normális ételt.

Készítek mellé egy jó nagy csésze kávét, amit teljesen feketén iszok, se cukor se tejszín.

Beviszem a nappaliba és bekapcsolom a tévét, majd benyomok egy filmet a DVD-be. Azt hiszem valami új vígjáték, még a múltkor vettem ki, de õszintén szólva az akciófilmeken kívül bármit megnézek. Csak azt nem, mert minden jelenet gyenge utánzatnak hat annak, aki már átélte a valóságot.

Három óra múlva már a második résznél tartok, de végignézni már nincs idõm, mert kilencre jelenésen van a „bolond csoportnál”.

Alig várom…

Kikapcsolom a tévét és a piszkos edényeket bepakolom a mosogatóba, majd miután elindítottam felkapom a tárcámat és elindulok. Van mobilom is, de azt sehová sem szoktam hordani. Úgy sem hív senki, szóval fölösleges lenne.

Az ajtón kilépve szembe találom magam a házinénivel, aki már a nyolcvanadikat tapossa és olyan alacsony, hogy csak a mellkasom közepéig ér.

- Jó reggelt Mrs. Stevens! Csak nem most jött a fodrásztól, hogy ilyen csinos? – kérdezem vigyorogva, õ pedig rosszallást tettetve néz rám, de nem bírja sokáig mosolygás nélkül.

- Jó reggelt te csirkefogó! Ahelyett, hogy itthon ülsz egyedül, kereshetnél egy szép kislányt aki majd megnevel! – magyarázza összehúzott szemekkel.

- Tudja jól, hogy magán kívül egy nõt sem csípek, szóval ne reménykedjen. – még mindig vigyorogva nekidõlök az ajtónak.

A házinéni tudja, hogy mi a helyzet, végül is látott már elég érdekes pillanatokban egy fiúval, de szerencsére õ nem az a prûd-fajta, mint egyes idõs hölgyek.

Megcsóválja a fejét, majd átnyújtja a kezében tartott papírt.

- Csak a lakbérért jöttem fiam, hónap utolsó hete van.

- Máris adom. – tudja, hogyha nem figyelmeztet, elfelejtem, ezért szól elõre bár még sosem maradtam el a fizetéssel. – Tessék, további szép napot!

Ott hagyom, hisz nem kellene elkésnem mindjárt az elsõ kínzásról, de máris feldobta a reggelemet.

***

Kilenc elõtt öt perccel érek a központhoz, ahol több féle szenvedélybetegeknek és egyéb hasonló bajjal küszködõknek tartanak terápiát, csak azt nem értem, hogy én mi a francot keresek itt.

Végigmegyek a folyosón, ahol érdekes alakokat látni, de én csak a termek ajtaját figyelem és amikor ráakadok végre Dr. Mason Higginns várójára benyitok.

Azonnal két ember feje fordul felém, akik a szobában lévõ székek ellenére is járkálnak, mint akik idegesek. Már abból, ahogy járnak megállapítom, hogy õk sem civilek. Ha jól tudom, négyen leszünk, abból amit hallottam, de még egy mindig hiányzik.

- Üdv, Carlos Goldberg! – mutatkozom be, gyorsan és egyszerûen, majd mind a kettõvel kezet fogok.

- Peter Anderson. – mondja a fekete hajú, fura alak.

- Cameron Flecher. – mutatkozik be a barnás hajú, igen csak fiatalnak tetszõ fazon.

Õk folytatják a járkálást, én pedig levetem magam az egyik székre és várok. Alig két perc múlva újra nyílik az ajtó és besétál rajta a negyedik katona.

Onnan tudom, hogy nem a doki, mert amint belépett a tekintete az ablakra és az ajtókra röppent, mint egy vérbeli katonának, aki felméri, honnan várhat támadást.

Viszont ha jobban szemügyre veszem, amit természetesen megteszek, be kell vallanom, hogy egészen szexi.

Jólfésült, könyékig érõ ing és farmer. Semmi extra, mégis dögös.

Mikor hozzám is eljut a figyelme felállok és csakúgy mint a többieknek kezet nyújtok és bemutatkozom.

- Üdv, Carlos Goldberg!

- Samuel James Stafford, üdv! – komoly, férfias hang, de az arcizma sem rezzen.

Megszorítjuk egymás kezét, majd elengedem és sorban a másik kettõ is bemutatkozik. Közben pedig szépen végigmustrálom hátulról is amikor elfordul, és innen is elég tetszetõs. A nõk azt mondanák rá – a szõke haját és kék szemeit nézve – hogy az amerikai álom.

Hm… lehet benne valami, bár ki tudja.

Végre befut a dili doki is egy barna aktatáskával, mire a falnak döntöm a fejem és felsóhajtok.

Na, kezdõdik…

- Jó napot kívánok mindenkinek, örülök, hogy eljöttek, kérem fáradjanak be!

Kinyitja az irodája ajtaját, ami inkább hasonlít egy nappalira, fotelokkal, meg könyvespolcokkal, de végül is mindegy.

- Foglaljanak helyet, egy perc és kezdhetjük.

A fotelek félkörívben vannak elhelyezve, kettõ elõre néz a másik kettõ pedig egymás felé, ami pont megfelel, mert a szöszire látok, így ha unatkozom legalább lesz mit nézegetnem.

Õ is engem néz egy pillanatig, de nem szól semmit. Nem látszik rajta, hogy ideges lenne, de attól még lehet. Bár a másik két ürgéhez képest a nyugalom szobra.

A doki középre húzza a székét, közben õt is szemügyre veszem, mint minden pasit, aki a közelembe kerül és õ sem semmi, a szürke füstös szemeivel és a tejföl szõke hajával, de a másik szöszi még mindig dögösebb.

Oké, azt hiszem rohadtul ideje már megdugnom valakit.

- Szóval, ezt a csoportot azért hívták össze, mert mindnyájuknak hasonló trauma van jelen az életükben és a pszichiáterük úgy gondolta, hogy egymás között lehet, jobban ki tudnák beszélni a problémát. Ez nem kényszer, de lehet, hogy önmaguknak segítenek vele. – mondja egy nyugodt mosoly kíséretében.

 A francokat nem kényszer! Addig nem engednek vissza, míg ezt a szart le nem zárom.

- Rendben, akkor kezdjük is. Az én nevem Dr. Mason Higgins.

Rám néz, mintha arra várna, hogy megszólaljak, és ha nagyon akarja… – Már bemutatkoztunk doki, térjünk a lényegre. - mondom egybõl mert, semmi kedvem itt lenni.

Egy pillanatra rám néz, majd felnyitja az aktát.

- Tehát, mondana néhány szót magáról? Mivel foglalkozik a katonaságon belül, van-e családja, barátnõje, hobbija? – sorolja a kérdéseket, miket meg is jegyzek és válaszolok. Ebbe mg nem pusztulok bele…

- Carlos Goldberg, a harmincegyediket taposom, hobbim az úszás, bázisugrás, céllövészet, szex. A katonaságnál rajtaütéseket végzõ osztagvezetõ voltam Afganisztánban, családom nincs, barátnõm nincs. – monoton hangon sorolom az információkat, ne mondják, hogy nem mûködöm együtt.

Mind a három katona engem néz és ez kissé idegesítõ, de nem gond.

- Rendben. Elmondaná, kérem, hogy miért van itt?

Már megint jönnek a hülye kérdések…

- Mert seggfej Woodstock így akarja. – válaszolom egyszerûen a hamisítatlan igazságot.

- Mr. Woodstock a felettese? – bólintok – Miért viseltetik ellenszenvvel iránta?

- Mert egy seggfej rohadék, azért. – mintha nem lenne nyilvánvaló bárkinek, aki rá néz arra az önelégült képére.

- Értem. Elmondaná a többieknek, hogy mi az oka a kényszer pihenõjének? – az aktába pillant és tudom, hogy benne van, de akkor mi a francért kérdezi?

- Parancsot szegtem, mert a seggfej feledtesem rossz meglátása miatt bajba került a csapatom. – megszorítom a fotel karfáját, de állom a doki tekintetét. A bajba került, az nem kifejezés, de  semmi kedvem bõvebben kifejteni, mikor négy szempár figyel.

- És ez a tény milyen érzéseket vált ki önbõl?

- Virágos jókedvem lett tõle, azt hiszem még egy jó dugás után sem voltam annyira boldog. – rámosolygok a dokira, aki homlokráncolva pillant az aktába.

- Rendben… akkor kezdjük valami egyszerûbbel… Miért választotta a katonai hivatást?

Ez neki az egyszerûbb?

- Imádom a dögös egyenruhás pasikat, gondoltam, ott jó sok van belõlük. – mondom vigyorogva, mert érdekesnek találom a doki ábrázatát.

Bár nem mondtam teljesen tréfa dolgot, végül is a dögös pasikat tényleg szeretem és mint az engem mustráló szexi szõke is példázza a katonaságnál akad jó pár.

- Mr. Goldberg, kérem válaszoljon õszintén a kérdéseimre, mert különben ez az egész terápia fölösleges. – türelmes, nyugodt hangvitel.

Mintha egyébként lenne bármi haszna, de… - Talán gondja van a homoszexuálisokkal? – kérdezem felhúzott szemöldökkel, mire síri csend lesz a szobában és igaz, hogy magamon érzem a többiek tekintetét, de leszarom.

- Nem, ne értsen félre, én csak azt szerettem volna kifejezni, hogy a válaszai komolytalanok. – magyarázza kissé zavartan, de nem tudom miért. Bár elég fiatal, lehet hogy még nem volt elég idõt a szakmában.

- Ez csak magának komolytalan doki. Volt már férfival? -  mosolyogva, teljesen nyugodtan kérdezem, mintha ez olyan mindennapos lenne, de tudom hogy õ nem meleg. Akkor nem értette volna félre a válaszomat.

Zavartan megigazítja a papírjait, majd válaszol. – Nekem menyasszonyom van Mr. Goldberg, de és egyáltalán nem vonzzanak a…

- Ahogy gondolja, de mivel elég tetszetõs és még a számom is a papírján van, hívjon fel, ha vágyik egy új élményre. – rákacsintok és elõvéve a perverz vigyoromat teljesen kizökkentem a dokit a lelkizésbõl, mire az enyhén kivörösödött füllel fordul a másik irányba a dögös szõke felé.

Hm… kíváncsi vagyok rá…