|
|
Szerepjáték
(Harry Potter)
| Onichi | 2015. 08. 29. 00:18:28 | #33392 |
 Karakter: Margaret Gritelly (kitalált)
Megjegyzés: ~ Meera
Csendben, szinte nesztelenül osonok le a klubhelységbe, és még varázslat sem kell hozzá. Az évek alatt megtanultam, hogyan vigyem ezt véghez. A Hollóhátasok kedves és szorgalmas népség, de az idő előtti ébresztőt még ők sem viselik jól. Viszont ebben az időszakban lehet a legnyugodtabban tanulni, és én ki szeretném használni az időt. Nem kell azzal vesződnöm, hogy kiszűrjem a rengeteg beszélgetést, motoszkálást, és minden idegesítő zajt. Egyszerűen elfoglalom valamelyik kedvenc helyem, és az első óráig nyugtom van. Igazából a reggeli sem vonz, ilyen korán úgysem tudok enni. Sosem értettem azokat, akik reggel teletömik magukat. Nem alszanak el utána délelőtt? Vagy hogyan képesek még ebédelni is ezek után? Lehet valami tágító bűbájt szórtak a gyomrukba, vagy nem is tudom.
A klubhelységbe érve fölveszem cipőmet, hiszen a vastag szőnyeg már úgyis elnyeli a lépteim hangját. Kivételesen a szőnyeghez öltöztem, hiszen a harisnyámon szinte ugyanolyan csillagok díszelegnek. Most senki sem problémázhat azon, hogy nem vagyok hű a házamhoz.
Táskámat átvetem a vállamon, és gyors léptekkel elhagyom a veszélyes övezetet. Nagyon szeretem a klubhelységet, tökéletes, kényelmes, pont arra találták ki, hogy biztonságos helyet nyújtson a tanuláshoz. Legalábbis akkor, ha nem jár rajtad kívül senki az iskolában. Persze késő esténként, mikor kiürül, már jó, de ilyenkor még inkább más helyet keresek. Az elmúlt években úgyis fölfedeztem a Roxfort számtalan olyan részét, ahol békésen lehet tanulni, egészen addig, amíg Hóborc rád nem talál. Eleinte nagyon nem szerettem ezt a fránya kopogószellemet, de most már tudom, hogyan tartsam távol magamtól. Nem mondom, hogy fél tőlem, olyat szerintem ő nem is tud. Az agyával együtt elvesztette, mikor… áhhh, nem, szerintem neki soha nem is volt.
- A lázadó lányka megint nem tud aludni, és rendesen öltözködni? – fintorogva pillantok a falon lévő festményre. Fogalmam sincs, hogy kit ábrázolhat, szerintem csak azért tették ki, mert kellemes látványt nyújt. Egy hatalmas rózsakert, egy roppant idegesítő kertésszel. Mindig beszól, akárhányszor elmegyek ezen a folyosón. Valamiért nem tetszik neki az öltözködésem, és ezt vígan hangoztatja. Na nem mintha az övé jobb lenne.
- A nagyszájú kertész még mindig nem tudja egyenesre vágni a bokrokat? – dühösen puffasztja föl arcát, de képtelen megállni, azonnal vissza kell fordulnia, és elkezdi méricskélni, hogy vajon igazat mondtam e. Ezzel szerencsére ellesz egy jó ideig. Legalább adtam neki jobb feladatot, mint a diákok bosszantása.
A hatodik emeleten lelassítok az egyik ablak előtt, óvatosan körbepillantok, nehogy valaki észrevegyen, majd könnyedén kimászok az ablakon. Aki kívülről lát, nyílván azt hiszi, most hatalmasat fogok zuhanni, pedig téved. Ez az ablak pont egy kiugró tetőrész fölött van, így könnyedén ki lehet mászni a cserepekre. Arra még nem sikerült rájönnöm, hogy ez az ötödik emelet melyik kiugrójának teteje is pontosan, de annyira nem érdekel. A lényeg az, hogy nyugodt, senki sem zavar, hiszen ha leülök, egyáltalán nem látszom az ablakból, és gyönyörű a kilátás. A Roxfortnak azon az oldalán vagyunk, ami pontosa a hegyek felé néz. Nem látni a falut, sem a parkot vagy a tavat, csak a hatalmas, hóval borított csúcsokat, és a mély szakadékokat. Olyan, mintha nem is itt lennék, hanem valami meseszerű világban. Lenyűgöző, és egyben végtelenül megnyugtató. Az egyetlen hibája ennek a helynek, hogy télen nem jöhetek ki. A cserepek csúszósak, szinte lehetetlen megmaradni itt. Az első télen megpróbáltam, aminek majdnem egy, valószínűleg halálos, esés lett a következménye. De nem baj, vannak téli lehetőségeim is. A bátyjaim, és a saját kutakodásom elég sok helyre derített fényt.
Kicsit szomorúan hunyom le szemeim, megengedve magamnak egy kis tanulás előtti letargiát. Hiányoznak a srácok. Annyira rossz, hogy csak a szünetekben láthatom őket, és annyira hihetetlen, hogy Roger karácsonykor már megházasodik. A fenébe, tényleg én vagyok a kicsi húgi, bármennyire is ellenkeztem éveken keresztül. Na mindegy, inkább tanuljunk, az leköti a gondolataim, felfrissít, és nagyszerű löketet ad a reggelnek.
oOoOo
Nesze neked marha nagy löket. Órámra pillantva ráncolom össze homlokom, és befordulok az egyik falikárpit mögött húzódó folyosóra. Túl sokáig voltam odakint, ezért igen nagy esélyem van rá, hogy elkéssek az óráról. Bár mivel gyógynövénytannal kezdünk, ez nem túl valószínű. Bimba professzor remekül ért a növényekhez, de ahhoz már kevésbé, hogy megjegyezze, mikor kivel van órája. Lehet, hogy le sem kéne mennem az üvegházakig, indulhatnék rögtön a keresésére, hogy figyelmeztessem. Szinte mindig el kell mennie valakinek érte, különben nem lenne gyógynövénytanunk. Ezt pedig ugye mindenki rettentően bánná. De tényleg, ezt az órát kifejezetten szeretjük, szinte minden hollóhátas odáig van érte, annak ellenére is, hogy a hugrabugosokkal együtt vagyunk. Persze semmi gondunk velük, csak néhányan közülünk úgy gondolják, hogy a hugrabug tanulói kedvesek ugyan, de nem feltétlenül elég tehetségesek ahhoz, hogy megüssék a szintet. Ez persze hatalmas ostobaság. Nagyobb, mint azt állítani, hogy pávafarkú torhonyok élnek az erdőkben, és éjjelente táncot járnak a legöregebb fa körül. Sok híres varázsló került ki a hugrabugból, akik ugyanolyan sokra tudták vinni, mint bármilyen más ház tanulói. És ez fordítva is igaz. Vannak Hollóhátasok, akik végül semmire sem vitték, és csupán naplopó muglipukkasztó emberré váltak. Az ilyenek okozzák a legtöbb gondot.
Hoppp, el kéne érni azt az ajtót. Megszaporázom lépteim, és igyekszem odaérni, mielőtt becsukódik. Oké, normális esetben nem lenne ez akkora gond, de most késésben vagyok, és ki tudja, mikor támad kedve valakinek szórakozni. Egy ragasztó bűbáj az ajtóra, és máris itt a baj. Nem csak a Roxfort tartogat meglepetéseket nekünk, hanem a diákok is. Abban viszont már nem vagyok biztos, hogy melyik tudná a több gondot okozni.
Már kezd nagyon úgy tűnni, hogy ez egy halva született próbálkozás, és kezdem magam felkészíteni a csínyre, ám az ajtó megáll, mintha csak sóbálvány átkot szórtak volna rá. Élettelen tárgyra vajon hatásos ez az átok? Mindenképpen meg kell kérdeznem Flitwick professzort a dologról. Hogy ez eddig nem jutott az eszembe!?
Kíváncsian kezdem kutatni a jelenség okát, és nem is kell túl sokáig keresgélnem. Döbbenten pislogok a srácra, aki az ajtót tartja, jóval a fejem fölött. Nem vagyok egy törpe méretű lány, de ő még hozzám képest is magas. Peter. Láttam már, sok közös óránk van együtt, de így közelről kifejezetten… furcsa. Nem rossz értelemben furcsa, csak olyan furcsa furcsa. Szóval értitek. Ez a külső amúgy sem túl megszokott, így nem lepődne meg ő sem, ha ezt a kifejezést használnám rá. Ennek ellenére nekem szimpatikus. Mármint sosem beszéltem vele egy szót sem az elmúlt hét évben, mindig csak láttam és hallottam, de ebből az jött le, hogy kedves srác. Furcsa, de kedves. Szeretem a kék színt, és neki jól is áll. Mázlija van, hogy Hubrabugos, mert mondjuk a Mardekár zöldjével nem passzolna össze ennyire a hajszíne. Én persze nem ítélem el, szerintem nagyon menő, és furcsa. De azt hiszem, ezt már említettem.
- Csak a hölgy után – széles mosollyal pillant le rám, ami kicsit rosszul esik. Mármint nem a mosoly, csak, hogy ennyire le kell rám néznie. Jó, mondjuk ez azért is van, mert nagyon közel áll. Tényleg, miért is áll ilyen közel? És miért liheg? Sosem szokott sietni az órákra, így kétlem, hogy ez lenne a dolog hátterében. Követem tekintetét, ahogy hátrapillant, és csak nagy nehezen állom meg a mosolygást. Frics. Már kora reggel összetűzésbe keveredett vele? Nem semmi ez a srác. Pedig a hugrabugosok elvileg jámbor népség. Úgy tűnik, a kivétel erősíti a szabályt. Igazából felfogni sincs időm, már az ajtó túl oldalán vagyunk, ő pedig egy könnyed pálcaintéssel zárja le az ajtót. – Köszi, szia! – vigyorogva int, és már itt sincs, csupán kék frizuráját tudom követni a következő sarokig. Mosolyogva csóválom meg a fejem, és az ajtó felé fordulok, aminek az oldalán már ott kiabál Frics. Megtehetném, hogy nem engedem be, de az nem lenne Hollóhátashoz illő viselkedés. Ha azonban most azonnal kinyitnám neki, akkor meghazudtolnám saját magamat. Nehéz ügy, nagyon nehéz. Inkább adok neki egy kis egérutat, aztán kinyitom az ajtót, mielőtt a gondnok büntetőmunkára küld egy elsőst, aki nem tudja feloldani a varázslatot. Ha jól hallom, pont velük veszekszik. Sosem tudtam, hogy Frics egy mugli, aki valaki rokona, vagy csupán egy kvibli. Igazából, ha a pletykáknak hiszek, akkor az utóbbi, de sosem voltam olyan, aki mindent elhisz, amit hall. Jobban szeretem, ha van írásos bizonyíték róla.
Szép lassan elszámolok magamban tízig, majd rászegezem a pálcám az ajtóra, amin azon nyomban beesik Frics. Morog valamit, ami akár köszönöm is lehetne, de őt ismerve inkább valami átkozódás, amiért nem figyelmeztettem, hogy ki fogom nyitni az ajtót. Figyelem, ahogy macskájával együtt eltűnnek, sóhajtva megcsóválom a fejem, és én is utánuk indulok. Mármint nem utánuk, csak a tanáriba, mert biztos vagyok benne, hogy Bimba professzor még ott van, és a reggeli teáját iszogatja. Ezek a kora reggeli órák mindig ilyenek. Jó persze, ő már hajnalban fölkel, megnézi a növényeket, de amint visszatér a kastélyba, elfelejt minket. Még jó, hogy ilyen szorgalmasok vagyunk, és emlékeztetjük. RAVASZ évben kifejezetten fontos, hogy minden óránk meg legyen tartva, ezt a többieknek is el kell ismernie. Illetve csak a hugrabugosoknak, mert akik az én házamba járnak, mind így vélekednek. Bár ez néha már bosszantó. Jobban örülnék, ha lennének olyanok, akik benne vannak egy kis őrültségben a tanulási időn kívül, akik kaphatóak egy kis tréfára, sőt, a szabályok áthágása sem okoz nekik problémát. Sajnos azonban nem sok ilyet ismerek. Mármint a Hollóhátban egyet sem. Elég csak megnézni mondjuk Petert. Őt nem izgatja, ha kergetik, sőt, szerintem kifejezetten élvezi, ha bosszanthat valakit. Mondjuk az, hogy elkésik óráról, vagy nem készít házit, az nem a legjobb tulajdonsága, de legalább vakmerő. Bármennyire is az ellenkezőjét mutattam, néha féltékeny voltam a testvéreimre, hogy ők griffendélesek lehettek. Persze nagyon szeretem a Hollóhátat, büszke vagyok rá, hogy a ház tagja lehetek, de a kalandok egészen vonzóak. A mi tornyunkban szinte elképzelhetetlen egy buli, vagy bármi hasonló, míg a többi klubhelységben zajlik az élet. Ez néha olyan szomorú.
- A Minisztériumból van itt egy tanácsos, szeretné látni a patrónusát, legyen kicsit közreműködőbb, rendben? – lelassítom lépteim, és fülelek egy kicsit. Mintha Bimba professzort hallanám. Ezek szerint elindult az órára? Talán valaki szólt neki? Olyan, mintha beszélgetne, de… de miért a Minisztériumról? Nem tudom legyőzni kíváncsiságom, így a falhoz húzódom, nehogy azonnal kiszúrjanak, mikor ráfordulnak a folyosóra. Tudom, nem szép dolog hallgatózni, de nézzük a másik oldalát. Nem őket hallgatom ki, csupán megvárom, míg ideérnek, mert nem akarom megzavarni a társalgást. Sokkal jobb ezt állítani.
- Örök hála, tanárnő. Mondtam már, hogy a rajongója vagyok? – nocsak, ez Peter. Ma feltűnően sokszor futottam vele össze. Még a végén megjegyzi a nevem, ami hét év után nagyon meglepő lenne. Szerintem nem is tudnék mit kezdeni a dologgal. Mindenesetre ennél többet hallgatózni, már illetlenség lenne. Bár annyira nem zavarna, azért nehezen tudnám kimagyarázni magam, így inkább előlépek a rejtekemből.
- Ms. Gritelly, nem órán kellene lennie? – legalább erre emlékszik. Úgy tűnik viszont, hogy az már nincs meg neki, hogy pont ő az, aki nagyon rossz helyen van. Peter köszönését csak egy pillantással viszonzom, inkább nekikezdek a magyarázkodásnak.
- De, tanárnő…
- Tényleg! Hát az én órámon kellene lenniük, mindkettejüknek! – legalább végre megvilágosodott. Halvány mosollyal bólintok, ezt máshogy nem is leehetne kibírni. Olyan mulatságos, hogy ilyen kis feledékeny. Eleinte még nagyon zavart, de utána már inkább komikusnak fogtam föl a dolgot, így nem kapok agyvérzést tőle.
- Nem probléma, legalább nem kések – végül is ez is egy felfogás. Ha számon tartanák a késéseket, akkor Peter igencsak elől lenne. Szerintem már így is több pontot vesztett ezzel a Hugrabug, mint bármi mással valaha. Pedig elvileg nyugodt diákok járnak oda, de úgy tűnik, minden házban vannak kivételek. Hatalmas nagy kivételek.
- Hát ez nem így megy, Mr. Cobbald. Ms. Gritelly, megtenné, hogy rendbe hozná Mr. Cobbald kinézetét és elkalauzolná a nagyterembe? – döbbenten pislogok rá, legalább olyan értetlen fejjel, mint maga Peter. Miért kell nekem őt kísérgetnem? Azért jöttem, hogy szóljak a Professzornak, nem pedig azért, hogy egy notórius lógóst pesztráljak. Amúgy is, így lemaradok az óráról, pedig biztosan valami nagyon fontosat vennénk. A gyógynövénytan pont gyakorlati tárgy, amit könyvekből olyan nehéz megtanulni. Komolyan, nagyon sokkal jön még nekem ezért. Főleg, mert nem mondhatok nemet egy ilyen kérésre. Dehogy kérés, inkább vehetem utasításnak, szóval akár akarom, akár nem, nincs más választásom. Mondhatom igazán remek.
Peter is megpróbál ellenkezni, de mind hiába. Pár pillanat múlva nem marad más, mint a professzor lassan elhaló lépteinek hangja, és az enyhe sárkánytránya illat, ami mindig elkíséri, bárhová is menjen. Na jó, akkor legyen, és próbáljuk meg minél hamarabb elintézni, hogy ne késsünk sokat az óráról. Nem akarok a szükségesnél több anyagról lemaradni egy ilyen apróság miatt.
- Kérsz? - Peter hangja szakít ki a gondolataimból, egy ideig értetlenül meredek a felém nyújtott csokira, majd megrázom a fejem. Honnan szedte ezt most elő? És miért áll neki kora reggel édességet enni? Még éppen hogy vége a reggelinek, szóval bírnia kéne. Ráadásul csoki reggelire? Bármennyire is éhes vagyok, képtelen lennék megtenni. Egészségtelen, és még csak nem is finom. Ennyi cukor túl sok.
- Nem, köszönöm, nem szeretem az édességet – szinte lemerevedik, és úgy mered rám, mintha egy rusnya sellővé változtam volna. Talán valami rosszat mondtam? Nem emlékszem, hogy megsértettem volna, vagy felfedtem volna a varázsvilág valamelyik nagy kérdésének válaszát. Akkor meg mégis mi lehet a gond?
- Tényleg? De tényleg? Most komolyan? – Merlinre, ez meg mit csinál?! Zavartan rántom el fejem, mert már szabályosan belemászott az aurámba. Mert igenis van aurám, anyu dédnagyanyja látó volt, és kiskoromban én is találkoztam vele párszor. Megbízhatatlan egy tudományág, de az biztos, hogy néhány dolog igaz belőle. Azért persze én sose akarnék ilyen képességet, fura lesz tőle az ember. Ohm... hol is tartottam? Ja igen, Peter.
- Tényleg – biztosítom róla, hogy igazat mondtam, és úgy tűnik, ez csak még jobban megrázza. Oké, furcsállták már páran, de náluk sem értettem. Miért baj az, ha egy lány nem tömi magába az édességet?
- De komolyan, mindent? – ha azt hittem, ennél döbbentebb már nem lehetek, akkor nagyon tévedtem. A tábla csoki semmiség volt ahhoz az arzenálhoz képest, amit most pakol ki a zsebéből. Van itt minden, mint egy bazárban. Felvásárolt egy egész édesség boltot? Ez kissé már ijesztő, de tényleg. Minek tart magánál ennyit? Fél, hogy Tudjukki bármikor visszaérhet, neki el kell rejtőznie, és akkor nem lesz elég élelme? - Tényleg semmit nem eszel meg ezekből? – ez a srác nem semmi. Már csak azt nem értem, hogyan tud valaki ennyi cukor elfogyasztása után is békésen elaludni az összes létező órán? Valami nagyon fura betegsége lehet, amire még a gyógyítók sem találtak megoldást.
- Hát... a nyaláspálcát, azt igen. De csak azt! – hosszas szemlélés után megtalálom az egyetlen édességet, amit fogyasztok, és ennek hallatán talán meg is nyugszik valamennyire. Szerintem a „nem eszek édességet” mondat jobban megrázta, mintha azt mondtam volna, hogy Halálfalók özönlötték el az iskolát.
- Tessék – úgy nyomja a kezembe, mintha ez okozná neki a világon a legnagyobb boldogságot. Nem akarom megbántani, ezért elveszem, de azonnal zsebre is vágom, és elindulok a nagyterem felé. Nem szeretnék a feltétlenül muszájnál többet hiányozni az óráról. Jobb ha hamar túlesünk rajta, és utána mehetünk is vissza. Remélem nem tart majd sokáig, bármiért is keresik. Egyáltalán mi lehet az, amiért a Minisztériumból idecsődülnek? Nem tudok elképzelni olyan dolgot, ami egy diákban ennyire érdekes lehet, főleg, hogy még csak nem is aurorok jöttek, hogy ártalmatlanná tegyék. Ha valami bűnöző lenne, akkor nem kezelnék ilyen nyugodtan a helyzetet. Egy ideig próbálom visszatartani kíváncsiságom, de pár sarok után feladom, és kitör belőlem a kérdés.
- Miért keresnek a Minisztériumból? – felpillantok rá, de a látvány továbbra sem változott. Még mindig a hatalmas tábla csokoládét majszolja, mint ahogy normális ember teszi, mondjuk egy almával. Legalább annyi szorult belé, hogy nem válaszol teli szájjal, hanem némi nyammogás lenyeli a falatot. Ezt igazán tudom értékelni. Ellenkező esetben lehet kevésbé lettem volna kedves hozzá.
- Én vagyok a legsármosabb mágus az egész Roxfortban, díjat akarnak átadni előkelőségemnek – mosolyogva hajol le az én szintemre, de csak egy pillanatig tudom állni a tekintetét, utána kitör belőlem a nevetés. Azt nem tudnám megmondani, hogy a szövege, vagy a kinézete-e a röhejesebb, inkább maradjunk annál, hogy mindkettő elég szánalmas. Nem igazán tudom komolyan venni, sajnálom, de most biztosan nem. Fintorogva húzódik el tőlem, gondolom sejti, hogy nem a viccesnek szánt megjegyzésén nevetek ennyire. Legalább annyira nevetséges, mint egy balettozó bólintér. – Csokisak a fogaim, igaz? – nem illene ennyire kinevetnem, de valamiért nem tudom abbahagyni. Ő csak sóhajtva egyenesedik ki, és kezdi rendbehozni magát. Valószínűleg nem először fordult ez elő vele, így már rutinosan csinálja, akár McGalagony a tukánok talpas pohárrá változtatását.
- Na és most? – ez a vigyor már inkább illik ahhoz a sárm díjhoz, amiről beszélt, de így is csak nagy nehézségek árán sikerül kicsit visszafognom a nevetésem. Nem akarom, hogy valami lökött vihogós libának higgyen, de azt azért el kell ismernie neki is, hogy ez vicces helyzet volt. Megrázom fejem, mire elégedetten biccent ő is, és már nyúl is táskámért, felajánlva hogy viszi helyettem. Nem vagyok ilyesmihez hozzászokva, két fiú testvér mellett inkább az a reális, hogy a képembe nevetnek, mikor ilyesmit kérek, ezért ellenkezni is elfelejtek döbbenetemben. Mire kettőt pislogok már az ő vállán pihen a teletömött táska. Elég nehéz, nem szeretném, hogy miattam fáradjon, de nem is engedi, hogy belekezdjek a meggyőző hadjáratomba.
- Előkelőségem udvarias is, szóval, hölgyek előre! – nincs mit tenni, beletörődve köszönöm meg a dolgot, és végre továbbindulhatunk a nagyterem felé. Ha ilyen tempóban haladunk, nem érünk vissza még a következő óra végéig sem, nem hogy gyógynövénytanra. Nem meglepő módon a festmények is így vannak vele, és nem is tudják szó nélkül megállni. Sorozatos megjegyzések, fenyegetések kísérnek minket, ahogy haladunk folyosóról folyosóra. Én már megszoktam az ilyesmit, és láthatólag Petert sem zavarja igazán. Gondolom nem először lóg el órákat, így ő is tudja, hogy ezek csak üres szavak. A legtöbb festett alak lusta lenne addig barangolni a hatalmas kastélyban, míg nem talál egy tanárt, aki éppen ráér. A tanáriban pedig tudtommal nincsenek festmények. Szerintem ez volt az alapítók legbölcsebb gondolata. Ki vágyik arra, hogy egy békés lyukas órájában ostoba reneszánsz varázslók zaklassák? Igen, valóban, a válasz helyes, senki.
Peter egy idő után megunja őket, és egy kis csokit ken az egyik nagyszájú, idegesítő francia akcentussal méltatlankodó portré szájára. Láthatóan bejön, mert utána mindenki elhallgat, és visszavonulót fúj. Most ha jó hollóhátas lennék biztosan kikérném magamnak ezt a viselkedést, de hát… állítottam én valaha, hogy jó hollóhátas lennék? Sőt, ez az ötlet kifejezetten tetszik, csak csoki helyett majd más dolgot kell kitalálnom.
Végre megérkezünk a nagyteremhez, ami ízt jeleni, hogy én vissza is fordulhatok. Illetve nem tudom… Bimba professzor azt is elvárja, hogy visszakísérjem? Valószínű, hiszen különben Petert örökre elnyelné a Roxfort. Vagy legalábbis az óra végéig.
Gondolkodás közben előkapom pálcám, hogy egy kicsit rendbe szedjem Peter külsejét. Épp eleget forgok minisztériumi körökben ahhoz, hogy tudjam, így nem illik megjelenni magas rangú boszorkányok és varázslók előtt. Sőt tulajdonképpen ilyen külsővel maximum a Zsebpiszok közben nem okozna túl nagy feltűnést.
- Nem kérek Suvickus-t a számba, köszönöm – sem a mosolya, sem a megadó kézfeltartás nem tud meghatni. Akár kéri, akár nem, így nem mehet be oda. Nem csak magára hozna szégyent, hanem az egész iskolára, azt pedig a büszkeségem nem engedni.
- Hát, ha oda nem is, a kezeidre ráfér – jegyzem meg, és már lendítem is a pálcámat. Minden egyes intésre egyre emberibb alakot kezd ölteni. Lassan eltűnnek a hatalmas csokoládéfoltok a kezeiről, a gyűrődések, és a reggeli maradványai az ingéről, plusz a csokipapír maradvány,ami valami érthetetlen módon a hajába került.
- Ó, nem, ez marad, ezt RAVASZ-ra se igazítanám meg senki kedvéért – egy gyors mozdulattal igazítja vissza nyakkendőjét, mielőtt az igazán a helyére húzódna. Nem is szólok semmit, csak finoman megcsóválom fejem, és eltüntetem az utolsó csokoládé papírt is. Na így már sokkal vállalhatóbb a helyzet. - Hé, ezt még egy kis süteménnyel ki tudtam volna mártogatni! – nagyokat pislogva kérek bocsánatot, és ismét mosoly kúszik ajkaimra. Tényleg nem hiszem el, hogy valaki ennyire édesszájú lehet. Mintha egész gyermekkorában megvonták volna tőle a cukrot, és most igyekezne bepótolni. Már-már egészen aranyos ez a beteges vonzalma az édességek iránt.
- Bejössz? – ez most komoly? Igen, azt hiszem ő nem poénból kérdez ilyeneket. Az igazság az, hogy rengeteg galleont fizetnék, csak hogy megtudjam, miért kíváncsiak rá, de ugyanakkor nincs jogom bemenni. Az ilyen kis találkozók mindig privátok, én pedig nem szeretnék bajba kerülni. Ugyanakkor… ha az egyik fél hív meg, akkor akár maradhatok is. Ha Peternek nincs ellenére, hogy halljam, és nem valami hatalmas dolog, ami a varázsvilágot fenyegeti, akkor végülis nem lehet olyan nagy gond…
- Ugyan, látom, hogy kíváncsi vagy – bizonytalanul pislogok felém nyújtott kezére, de végül beadom a derekam. Igaza van, nagyon érdekel, hogy miért is olyan különleges, és ha most nem mennék be vele, azt tuti hogy nagyon sokáig bánnám. Egy kis büntetés meg belefér, eddig sem haltam bele, és most sem fogok. Én úgyis túl jókislány vagyok ahhoz, hogy padlót sikáltassanak velem, vagy bármi hasonló. Ha már hollóhátas az ember, legye belőle valami haszna. - Ennyivel tartozok az én… kalauznőmnek?
- A nevem Meg – finoman megszorítja a kezem, és… hát ezt nem hiszem el… most komolyan megcsókolta? Merlinre… azt hiszem ez a srác nem kevés meglepetést tartogat. Mintha valami régi angol lord lenne. Sokat mozgok aranyvérű családok körében, de ilyen elegáns megoldást szerintem utoljára a nagymamám testvérétől, Robert bácsitól láttam. Bár ő egy kicsit fura volt, mindig azt mondogatta, hogy kéne nekünk egy sárkány otthonra, hogy legyen aki a házat fűti, mert mindig olyan átkozottul hideg a szobája. Apa szerint egyszer meg is próbált venni egyet, csak aztán kiderült róla, hogy egyszerű szalamandra. Remélem Peter azért ennyire nem kattant.
A kis közjáték után belöki a nagyterem ajtaját, másik kezével pedig húz maga után, esélyt sem adva a visszavonulásra. Bár bevallom, most már nem is hagynám ki ezt a lehetőséget.
A nagyterem most egészen máshogy néz ki, mint eddig. A házak négy hosszú asztala a falhoz tolva pihen, felszabadítva ezzel középen egy hatalmas teret. Szóval akkor most táncolni, harcolni, köpkövezni, vagy unikornist simogatni fognak. Más nem jut az eszembe, amihez ennyi helyre lenne szükség. Bár azt hiszem az unikornist kizárhatom, Peter nem tűnik annyira nagy rajongónak, mint egy-két mugli származású diáklány. Ők egyszerűen sikítógörcsöt kapnak az örömtől, ha meglátnak egyet az órán. Sosem felejtem el azt a Legendás lények gondozását. Utána megkérdeztem, miért ennyire különleges állatok a számukra, mire azt mondták náluk ezek mesebeli lények. Olyan csodálatos kitalált varázserejű lovak, amikről minden mugli kislány álmodozik. Ez persze abszurd, mert az unikornisoknak konkrét varázserejük nincs, csupán a vérük, szarvuk, szőrük, és egyéb részeik számítanak értékes alapanyagnak. De persze ebbe inkább nem kezdtem bele, nem akartam megbántani őket.
Igazából nem az elolt asztalok itt a fő furcsaság, hanem a tanári asztal körül ülő és álló emberek. Amennyire ki tudom venni, csupa ismeretlen varázsló és boszorkány, akik azonnal felénk fordították tekintetüket, mikor beléptünk az ajtón. Nem tagadom, kicsit feszélyezve érzem magam, ahogy folyamatosan bámulnak, miközben feléjük sétálunk, de úgy tűnik Petert ez annyira nem hatja meg. Mintha mindennapos lenne számára, hogy egy hatalmas teremben vonul magas rangú varázslók előtt. Ki tudja, lehet a minisztériumba is bejár néha, sétál egy kört minden emeleten, majd távozik. Bár… nem, ez túl sok fáradtság lenne, és túl korán kéne felébrednie ahhoz, hogy körbeérjen. Ennyit semmi sem érhet neki.
- Mr. Cobbald – az asztal közepén ülő szigorú varázsló felemelkedik a székéből, ami furcsa mód nem Dumbledore nagy trónusa, azt most eltüntették valahová. Úgy tűnik az csak az igazgatót illeti meg, ez az alak pedig egyáltalán nem hasonlít a jóindulatú, mosolygós öregúrhoz. Sokkal fiatalabb, talán az ötvenes éveiben jár, a talárjáról, a hajáról, mindenről süt a precizitás. Szerintem még a fésülködést is pálcával csinálja, mert ilyen tökéletesen elválasztott frizurát elég nehéz produkálni. Mégis ami a leginkább eltér, az a tekintete. Olyan, mint egy ragadozó madáré, ami állandóan a mezőt vizsgálja, és várja a pillanatot mikor csaphat le az apró áldozatra. Kicsit sem bizalomgerjesztő, és nem is tudom sokáig állni a tekintetét. Általában keményfából faragtak, de ő most győzött. – A hölgy pedig…
- Ms. Gritelly – döbbenten kapom fejem a hang irányába, és ezzel nem vagyok egyedül. Szinte minden tekintet a jobb szélen álló boszorkány felé fordul, akiben végre fel vélek fedezni egy ismerős arcot. Úgy tűnik szerencsém van, és nem válok sas vacsorává.
- Mrs. Heffenly – az ő mosolya és tekintete már sokkal barátságosabb. Ezen fellelkesülve végigpillantok a többi megjelenten is, és bár több ismerős már nincs köztünk, az az egy biztos, hogy csupán a középső varázsló olyan riasztó. A többiek egyáltalán nem tűnnek annak, sőt néhányan még mosolyognak is. Lehet, hogy tényleg nincs veszve minden.
- Elnézést, hogy hívatlanul érkeztem, Bimba professzor kért meg, hogy kísérjem Mr. Cobbaldot ide, és miután végzett, vissza az órára. Remélem nem okoz gondot a jelenlétem – igyekszem a legmázosabb hangomat elővenni, ahogy azt tanították, ám úgy tűnik Mr. Felnyársallakatekintetemmel erre immunis. Ha a jómodor sem hatja meg, akkor nem tudom mi lehet az.
- Semmi gond drágám. Nem tart majd sokáig, nyugodtan várd meg itt a végét – ismét Mrs. Heffenly válaszol, a falhoz tolt asztalok és padok felé intve. Bólintva köszönöm meg, és eliramodok a mutatott irányba. Ha Petert meg is lepte a közjáték, nagyon jól leplezi. Tulajdonképpen mindent nagyon jól leplez, mert csak a szokásos mosoly bujkál az arcán. Valószínűleg tudja miért rendelték ide, és ezért tud ilyen nyugodt maradni. Vagy csak szimplán nincs benne semmi halálfélelem.
- Nos – azt hiszem végre elkezdődik amiért valójában idejöttünk. Mindenki helyet foglal az asztal mögött, és Peterre szegezi a tekintetét. Van aki kíváncsian, van aki bátorítóan, és akadnak olyanok is, akik teljesen érdektelenül. Egészen vegyes társaság, nem tudom mi hozhatta össze őket. – Hector Semnec vagyok, a vizsgálóbizottság elnöke. Mr. Cobbald, azért kívántunk találkozni önnel, mert, mint nyílván ön is tudja, a neve szerepel a minisztérium Különleges varázslatok jegyzékében – Különleges varázslatok? Mégis mi lehet annyira különleges, ami miatt bekerült? Úgy tudom ott csak olyan varázslókat és boszorkányokat tartanak nyílván, akik egyedi, mások által nem, vagy alig ismert varázslatokat alkalmaznak. Anya szerint ezeknek a természete nagyon változatos, vannak gonosz igézések is köztük, de azért többnyire jó kimenetelűek, hiszen aki gonoszul akarja felhasználni a hatalmát, az előbb-utóbb az Azkabanban végzi. Ezeknek a varázslatoknak nincs megtiltva a használata, a minisztérium csupán figyelemmel követi. A szüleim ennyit tudtak róla mondani, hiszen az egész dolog egész titkos. A névsor nem nyilvános, mint az animágusoké, elég csak belegondolni min menne keresztül az a varázsló, akiről kiderül mondjuk, hogy egy félresikerült gyerekkori bájital miatt minden ráolvasása után aranygalleonokat potyogtat a wc-n. Soha többet nem lenne nyugta a pénzéhes emberektől. Jó, ez sarkalatos példa, remélem azért Peter nem ilyesmi miatt került be.
- Az ok, hogy a patrónusa egy… dementor alakját veszi fel – egy pillanatra még Mr. Tökéletesnyugalom is megakad, bár lehet, hogy csupán hatásszünetet tartott. Az viszont tuti hogy ez ledermesztett mindenkit. Valószínűleg ők tudták miért jöttek ide, és én vagyok az egyetlen akinek ez az infó új, de… Merlinre, egy dementor?! A patrónus arra való, hogy védjen minket azoktól a lélekszipolyozó szörnyektől. Egy pozitív erő alkotta forma. Inkarnálódott patrónust nehéz idézni, de csak ekkor igazán hatásos. Annyira boldog emlék kell hozzá, akkor meg… hogyan vehet fel pont ilyen alakot? Ez tuti nem normális. Ha valaki más mondja, akkor tuti kinevetem, ez egyszerűen nem lehetséges. – A patrónus alakja azonban erős érzelmi behatásokra változhat, így a minisztérium rendszeres felülvizsgálatot rendelt el, mely most esedékes.
- Szóval egy patrónus rendel – Peter teljes nyugalommal veszi elő pálcáját, arcán olyan mosollyal, mintha csak egy könnyed lebegtető bűbájt próbálna bemutatni az elsősöknek. A legtöbben az asztal mögött most előrébb hajolnak, hogy mindent jól lássanak, és nem is törődnek a kissé illetlen megszólalással. Úgy tűnik a kíváncsiságuk most mindent felülír, de meg tudom érteni őket. Teszek pár tétova lépést, hogy én is közelebb lehessek, hogy mindent tökéletesen lássak. Egy ilyet kihagyni már bűntettnek számít. Izgatottan harapok ajkamba, és keresztbe fonom karjaim. Vagy ez, vagy az ideges dobolás a lábamon. Azt hiszem annak most nem illene ide.
Peter végigpillant a feszült arcokon, majd mikor hozzám ér, elmosolyodik. Szerintem valahol mélyen élvezi, hogy megmutathatja nekem mit tud.
- Expecto patronum! – bár tudom mire számítsak, mégsem tudom elfojtani a döbbent nyögést, ami kicsúszik a számon. A pálcából szinte kirobban a hatalmas, fényes alak. Kétség sem fér hozzá, ez egy dementor. Egy magas, vékony, csuklyás rém, azonban a hideg és a rettegés elmarad. Helyette csak az erőt érezni, ami szinte árad belőle, úgy simogatja a bőröm, mintha egy puha takaró lenne. Legszívesebben beletekerném magam, és hagynám, hogy örökre megvédelmezzen. Sosem éreztem még ilyet, számtalan patrónust láttam már, de erről nem tudom levenni a tekintetem. Szinte vonzz magához, mintha csak megigézett volna. Végiglebeg a nagytermen, fénnyel árasztva el a sötét sarkokat is, mintha csak a saját, gonosz testvéreit keresné. Olyan árnyakat, amik egykor hozzá tartoztak. Mielőtt még ragyogó védelmezővé vált volna. Egy utolsó kör után megáll, szertefoszlik, és csak a néma, döbbent csendet hagyja maga után. Pár másodperc múlva azonban mindenki egyszerre kezd beszélni, és felpattannak a helyükről. Peter köré gyűlnek, és próbálják neki feltenni a kérdéseiket. Mintha valami híresség lenne a riporterek gyűrűjében. Amit művelt, az valóban páratlan, és figyelemre méltó. Vajon miért pont ez az alak? Mi lehet az ok, az emlék, ami ilyen patrónust vált ki valakiből? Nem hittem volna, hogy…
- Meg – annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy észre sem vettem a mögém lépő boszorkányt. Kissé összerezzenek, mikor kezét a vállamra helyezi, de gyorsan összeszedem magam, és felöltök egy elbűvölő mosolyt.
- Mrs. Heffenly – ő egy elbűvölően kedves ember. Anya egyik legjobb barátnője még az iskolából, gyakran nyaralunk együtt az ő családjával. Habár általában a keresztnevén szólítom, most nem kísérletezek ilyennel, nehogy kellemetlen helyzetbe kerüljünk. Sosem hittem volna, hogy egyszer itt találkozom vele, hiszen a Varázsbűn-üldözési Főosztályon dolgozik, ők pedig nem gyakran teszik be a lábukat a Roxfortba. Most azonban nagyon örülök a megjelenésének, ha ő nincs itt, lehet, hogy kopasz kanáriként végzem valahol a sarokban, és a házimanók eltakarítanak a szeméttel együtt. – Köszönöm a gyors kimentést.
- Nem tesz semmit. Hector néha olyan keménynek tűnik, mint egy randalór bőre, de a maga módján kedves ember – mosolyogva pillant el a vállam felett, valószínűleg a Peter köré gyűlt tömeg felé – Ezért a patrónusért megérte idejönni. Igazából csupán egy embernek kellett volna elkísérnie Hectort, de mikor megtudtuk mit jön ellenőrizni, a fél osztály vele akart tartani. Nem minden nap lát ilyet az ember, az már egyszer biztos – pontosan. Annyira egyedülálló látvány volt, hogy szerintem örök életemre Peter adósa lettem, amiért megengedte, hogy csatlakozzam. Ha ezt a bátyáimnak elmesélem, fel fognak robbanni az irigységtől. Archi rajong a különleges varázslatokért, így valószínűleg ő fog a legjobban kiborulni. Ó bárcsak már téli szünet lenne. Igen, szünet, mert ezt mindenképp élőben akarom elmondani, látni szeretném az arcukat. Megfizethetetlen látvány lesz.
- Az biztos. A szüleimnek nem szólsz, ugye? – halkan felnevet, miközben bólint. Tudja, hogy mit szeretnék. Tudja, hogyan bánok a testvéreimmel, hiszen szinte családtag. És persze azt is tudja, hogy a testvéreim megérdemlik.
- Bár láthatnám majd Archit. Nade, Ms. Gritelly azt hiszem ideje visszaindulniuk az órájukra – a mondat végét már jóval hangosabban mondja, hogy mindenki meghallja a teremben. Szerencsére a tömeg már eloszlott Peter körül, és úgy tűnik minden fontos dolgot elintéztek, mert Mr. Nagyongyilkosultudoknézni is engedélyt ad a távozásra.
Egy gyors búcsú a formalitás kedvéért, és már újra a folyosón vagyunk. Csupán pár lépést teszünk meg, és máris előás valamelyik zsebéből egy újabb tábla csokit. Tuti tágító bűbáj van rajta. Egy ideig csak a csokipapír zörgése töri meg a csendet, végül egyikünk se bírja tovább.
- Mondd…
- Mondd…
- Előbb a hölgyek – int, ami udvariasan is hatna, ha nem egy tábla csokoládéval a kezében tenné. Így inkább hat komikusnak a dolog. Mintha a Szürke Hölgy próbálna pukedlizni, miközben két hatalmas fagylalt lenne a kezében. Szép-szép, de valahogy mégsem az igazi.
- Mindig ilyen… egyedi volt a patrónusod?
- Amióta csak tizennégy évesen először megidéztem – bólint, majd harap még egy falatot a csokoládéból. Nem kis önuralmamba telik, hogy ne álljak meg, és kezdjem el úgy bámulni, mintha ő lenne a leendő Mágiaügyi miniszter szeretője.
- Tizennégy?
- Igen, énis meglepődtem, mikor ilyen alakot vett fel, a barátaim meg azt hitték csak valami vicc – ezt meg tudom érteni. Bár én simán azon lettem volna fennakadva, hogy sikerül neki, addig el sem jutok, hogy milyen bizarr az alakja. Sajnos be kell vallanom, hogy a sötét varázslatok kivédése sosem tartozott az erősségeim közé. Körülbelül annyi tehetségem van hozzá, mint sellőknek a távfutáshoz. Az én patrónusom maximum egy fényes kis páraköd, ami annyira ijesztő, mint a télen látszódó lehelet. A testvéreim mondták mindig, hogy ha rajtam múlna, egy dementor könnyedén kivégezhetné a családunkat, én maximum székekkel tudnám hajigálni, vagy a köpenyét változtatnám rózsaszínre. Sajnos igazuk van, nem vagyok hatékony se ebben, se a párbajozásban. Persze ismerem a varázslatokat, tudom is őket használni, csak valahogy… nem tudom. Még egy hollóhátas sem lehet mindenben tehetséges.
- Nincs ötleted miért ilyen? – valami oka biztosan van. Általában olyan állat, ami passzol a személy egyéniségéhez, ami valamilyen módon tükrözi őt.
- Talán mert lélegzetelállító vagyok – annyira borzasztó próbálkozás, hogy csak egy szánakozó pillantásra, és egy hozzá illő mosolyra telik tőlem. Valószínűleg a minisztérium is tudni szeretné, miért pont egy dementor, ezért vették fel őt is a listájukra. Mondjuk azért elég riasztó, ha valaki pozitív érzéseinek a megtestesülése a varázsvilág egyik legborzasztóbb teremtménye. Részben meg tudom érteni az aggodalmukat, ugyanakkor azt teljesen elképzelhetetlennek tartom, hogy Peter valaha rossz útra térjen. Oké, nem is ismerem, de a rosszfiúk nem így szoktak kinézni. Fogadni mernék, hogy Tudjukki sem így festett az iskolai évei alatt. – A te patrónusod milyen alakban jelenik meg? – igyekszem felölteni a sejtelmes arcomat, és csak megvonom a vállam. Nem kell minden titkomat azonnal felfednie. Az pedig amúgy sem túl nyerő válasz, hogy leginkább egy szép, formátlan párafolt.
- Mindjárt az üvegházaknál vagyunk, szóval vissza kéne adnod a táskám – fel sem tűnt, hogy egész végig nála volt, de az arcából ítélve ő is teljesen megfeledkezett róla. Szerencsére most nem olyan maszatosak a kezei, így nem keni össze teljesen csokival, mikor visszanyújtja. Valamiért megnyugtató, mikor érzem, hogy a könyvekkel teli táska húzza a vállamat. Olyan otthonos, észre sem vettem, hogy ennyire hiányzott.
- Pedig már kezdtem megszokni. Mindig öröm, ha egy hölgynek segíthetek – fogalmam sincs hova, de sikerül eltüntetnie a csokoládé maradékát, és a kezeit is egészen tiszták, mire odaérünk az üvegházakhoz. Ha az órám nem csal, akkor a gyógynövénytan több mint feléről már lemaradtunk. Elég sok ugyan, de ha beleszámoljuk Bimba professzor késését is, akkor talán nem maradtunk le annyi mindenről.
- Nem mondhatnád, hogy valahol elvesztettél útközben? Vagy hogy a minisztérium emberei téged visszaküldtek, de nekem még alá kellett írnom sok-sok nyomtatványt, ezért sajnos már nem érek vissza? – ezt a lelkesedést. Tényleg mesterire fejlesztette az órákról való lógást. Ha rajta múlna, akkor már rég a hálószobájában lenne, és durmolna a sok takaró között.
- Felejtsd el. Megígértem, hogy visszahozlak, szóval ha nem szeretnéd, hogy megkötözve vonszoljalak be magam után az üvegházba, akkor próbálj kicsit lelkesedni – semmi fenyegető nincs a hangomban, de láthatólag megdöbbenti a válaszom. Ó nem vagyok én olyan áldott jó kislány, mint hiszi.
- Lehet egy ilyen ajánlatnak nemet mondani? – felnevetve csóválom meg fejem. Végre valaki, aki nem veszi komolyan az ilyen megjegyzéseim. A hollóhátasok humora sajnos nem a legjobban fejlett, sőt, mondhatjuk hogy ritka borzalmas, ők minden ehhez hasonlón megsértődnének. Néha nem értem mit is keresek én itt.
- Köszönöm, hogy megnézhettem a kis bemutatódat. Jövök neked egyel – küldök neki még egy mosolyt, de közben már csúsztatom is kezem a kilincsre. Az üvegházból kiszűrődnek a többiek hangjai, így biztos, hogy ma is ebben vagyunk. Ha már egyéni feladatot csinálnak, akkor talán beosonhatunk anélkül, hogy túl nagy feltűnést okoznánk. Ha épp valami növénnyel hadakoznak, akkor nem fognak minket észrevenni. Bár így lenne.
- Várj az én kérdésem még nem volt – kérdő tekintettem pillantok hátra a vállam fölött. Egy perce van, utána benyitok. – Honnan ismerted te azt a boszorkányt? – ó hogy ez keltette fel a kíváncsiságát. Milyen bájos.
- Tudod nem csak te kapsz díjakat. Az elragadó külső is ér annyit, mint a sárm – nehéz visszatartani a nevetésem az arca láttán, de most van fontosabb dolgunk is. Végülis a növények nem várnak ránk örökké.
|
| Meera | 2013. 05. 26. 14:51:49 | #25943 |
 Karakter: Peter Cobbald (kitalált)
Megjegyzés: ~oni
- Kezdődik a gyógynövénytan, ideje lenne kikelned a párnák közül, mocskos lusta disznó! – a hátamra felgyűrődött paplanon huppan valami, az arcom mélyebben fúrom a karjaimba zárt párnába, a hasam viszont megkordul a felmelegedett ágynemű felett. Forrón beleásítok a huzatba. Kint meglehetősen hűvös van, semmi kedvem nincs innen kimászni, még akkor sem, ha az üvegházban meleg van.
- Ma nem megyek be – dünnyögöm, élvezem az engem körülölelő paplan melegségét.
- Peter, még egy hiányzás, és Bimba professzor ördöghurkot küld az éjjeliszekrényedre, szóval… Duro! – suhan a pálca a mondandója végén, hirtelen változik kővé a tollpárna, amit a hátamra vágott, nyögve préselődök bele a matracba a váratlan súlytól. – Kelsz már?
- Hogy vinne el egy thesztrál… - morgolódva kelek ki az ágyból, miután lelebegtette rólam azt a mázsás súlyú párnát. Beletúrok a hajamba, máris dobálja a ruháimat a szekrény ajtajáról az arcomba. – Csak nem ott lesz az a bájos griffendéles lány, aki után koslatsz?
Egy méretes tarkón csapást kapok válaszul, elkapom a karját és az ágyra nyomom, képen tenyerel, de sajnos mire a hátára fordulna és lerúgna magáról, visszakapja a kővé változtatott párnát.
- Peter! Azonnal szedd le rólam!
- Mindjárt… - vigyorgás közben ásítás tör rám, lazán eloldom a baldachinos ágy függönyeit, hogyha jön valaki, abban a hitben legyenek, hogy alszom. Akkor nem sokszor zavarnak, bár ez az idióta úgyis kiabálni fog… - Átadom neki az üdvözleted!
Átkozódni kezd, de sajnos a pálcája nélkül mindegyik hatástalan, elmarok egy almát az ablakban lengedező fűszálak közül, felrántom a jobb vállam, hogy a lecsúszni készülő talárt visszaugrasszam. A nyakkendő nyakláncként fityeg a nyakamban, ahogy lemegyek a meleget árasztó, napsütéses klubhelyiségbe. Páran már üldögélnek a fotelekben, a finom, napérintette földszag csak azt súgja alattomosan, hogy menjek vissza aludni. Beleharapok az almába, a leve lecsurog az államon, letörlöm a talárom ujjával, úgy mászok ki a titkos ajtón. A folyosón sündörög néhány elaludt diák, beosonok velük én is a konyhába.
- Cobbald uram! Cobbald uram! – érkeznek a házimanók nagy svunggal. Én vagyok a kedvenc hugrabugosuk, mert nekem annyit csomagolhatnak, amennyit elbírnak. Leülök az egyik padra, rögtön teszik elém a kávét, érkezik a pirítós, közben vidáman karattyolnak éles hangjukon, a többi diákot is kiszolgálják, akik potyáznak.
- Helló, Tweet! – köszönök az egyik házimanónak, aki mélyen meghajol.
- Mit óhajt, Cobbald uram?
- Megkértelek már, hogy csak simán Peter – sóhajtok fel, elveszem a forró kávésbögrét, az egyik cukortartó kireppen egy másik hugrabugos kezéből, önállóan borít bele egy kevés cukrot az enyémbe. A tejes kancsó is érkezik, gyorsan odébb tolom, mielőtt még eláztatja a fél asztalt buzgóságában, mint a múlt héten.
- Peter uram, hozhatok lekváros pirítóst? – néz rám lelkesen, alázatosan, csak legyintek, hogy megint figyelmen kívül hagyja.
- Naná, bármit idehozhatsz – kacsintok rá.
- Igen, uram! – és már nincs is mellettem, a tűzhelynél csoportosuló többi házimanó közé furakszik, hogy hozzon nekem valami igazán frisset és finomat. A szomszédunk régi házimanója, aki sapkát adott neki, így került ide, a Roxfortba. Ha jól emlékszem, nem a pohár talpával egy vonalban helyezte el a kanalat egy étkezésnél, emiatt küldte el. A kanál a számban van jó helyen, rajta finom, forró gőzölgő levessel, nem a pohár talpának... Eh…
Teletömöm magam süteménnyel, pirítóssal, mindenre kenek lekvárt, még a teába is teszek, mindig is ki akartam próbálni. Lassan tünedeznek el a háztársaim, gyorsan a számba teszek egy csokis croissant, felkapom az almacsutkát, ívesen a kandallóba dobom. A házimanók tapsolnak, intek nekik, majd kisietek én is az éppen bezáródni készülő ajtón, épp meg tudom tartani a lábfejemmel.
- Legyen jó napja, Peter uram! – köszön el Tweet, de máris könyökön fogja egy másik, Dobby nevezetű, bizonyára mennek takarítani, vagy készülnek az ebédre.
- Kösz, jó munkát! – emelem fel a tenyerem, majd visszatömködöm a croissant a számba, nem is látom tőle a földet, akkora darab.
A folyosón a hozzám hasonló késők sertepertélnek még, csatlakozom egy kisebb csoporthoz, ásítozva és nyammogva kerülgetem az elsősöket, akik tanácstalanul forgolódnak. Miért nincs velük egy prefi?
- Cobbald! – hasít végig egy hang a folyosón, a kiflivel a számban fordulok meg, és látom, ahogy Frics közelít, épp most kanyarodott be a sarkon, már a macska is kocog mellette.
- Eft nem hifem el – dünnyögöm teli szájjal. Gyorsabbra veszem a léptéket, legutóbb a falhoz ragasztottam a macskát, mert az sajnos beér, de ez a sántikáló vénember ugye meglehetősen lassú. Nem is csináltam most még kivételesen semmit sem, csak sétáltam a márványlapokon, a fenébe is!
Haladéktalanul kezdek el sprintelni, legalábbis sietni, ameddig le nem nyelem az utolsó falatot is, befarolok a kerengő sarkán, látom, hogy a túloldalon épp csukódna az ajtó. Hé! Várjatok meg! Nagyobb sebességre kapcsolok, kicselezem az elsősöket, akik még mindig tanácstalanul, csoportokba verődve toporognak a folyosó kellős közepén. Remek, legalább hátráltatják Fricset. Látom, hogy egy hollóhátas is az ajtóhoz igyekszik, de mielőtt becsukódna előtte, elkapom a feje fölött a fát, majd kihúzom.
- Csak utánad – mosolygok le rá a feketehajú hölgyeményre, majd a vállam felett hátrapillantva látom, hogy Frics már félrelökdöste az elsősöket, Mrs. Norris pedig már jobbára a bokámat célozta be. Gyorsan a derekára simítom a kezem és úgy segítem meg az átkelésben, majd miután átérünk, máris berántom magam után az ajtót. – Colloportus!
Bezáródik, én pedig fellélegezve tömöm a zsebembe a croissant, az ujjaimat a homlokomhoz emelem, majd elcsapom őket onnan, így köszönve meg a segítséget.
- Köszi, szia! – futok tovább, még hallom, ahogy Frics erőlködik. Talán mégsem volt jó ötlet otthagyni egy hollóhátast az ajtónál, biztos kinyitja neki…
***
A kergetőzés végeredménye az lett, hogy majdnem elkaszáltam McGalagony professzort az egyik terem ajtaja előtt, ahová be akartam menekülni az engem töretlenül üldöző Mrs. Norris elől. Rá akartam lőni egy sóbálványátkot, de a tanárnő megjelenése mindent ketté vágott.
- Mr. Cobbald… - kezdi fenyegető szigorral, a folyosó túlvégén meg is jelenik Frics. A plafonra emelem a tekintetem. Ez nem lehet igaz, a francba!
- A Minisztériumból keresik! – zihálja, a térdeire meg a falra támaszkodva, McGalagony pedig pengevékony ajkaival egy komplett borotválkozó szettre emlékeztet. Hogy adhat valakinek így egy csókot?
- Mr. Cobbald, már megint mit művelt?
- Azt hittem megint büntetőmunkára akar küldeni – vakarászom a tarkómat, kínos vigyort dobok be, a szabad kezem hüvelykujjával hátrabökök a levegőért kapkodó gondnokra.
- Kivételesen nem, bár lehet, hogy ezek után én magam küldöm oda – villannak meg a szemei, de megkönnyebbülök, ahogy meglátom Bimba profot közeledni a folyosón. Az én megmentőm!
- Hagyd csak Minerva, Mr. Cobbald az én házamhoz tartozik, majd elintézem vele a továbbiakat – mosolyog jóságosan, majdhogynem csillogó szemekkel nézek rá. A szemem sarkából Fricsre pillantok, megeresztek felé egy félvigyort. Felhörren, de mielőtt még rám emelhetné a mutatóujját és szitkozódhatna, a prof máris karon ragad és megyünk is. – A Minisztériumból van itt egy tanácsos, szeretné látni a patrónusát, legyen kicsit közreműködőbb, rendben?
- Örök hála, tanárnő – sóhajtok fel, mire cinkos mosoly kerül fel az ajkaira. – Mondtam már, hogy a rajongója vagyok?
Felnevet, majd ahogy befordulunk a sarkon, el is engedi a karomat, a pálcájával megkocogtatja a felkarom.
– Azért ne legyen ennyire boldog – csóválja meg a fejét még mindig mosolyogva, majd látom, ahogy előrefordulva meghökkent arcot vág. - Ms. Gritelly, nem órán kellene lennie?
A hang irányába fordulok, meglátom a lányt, akinek megtartottam az ajtót.
- Helló! – köszönök lazán, mintha ezer éve ismerném.
- De, tanárnő...
- Tényleg! Hát az én órámon kellene lenniük, mindkettejüknek! – kap a homlokához a tanárnő szórakozottan.
- Nem probléma, legalább nem kések – legyintek.
- Hát ez nem így megy, Mr. Cobbald – vonja fel a szemöldökét, hirtelen mintha szigorúságot vennék észre a szemeiben. Ó-ó. – Ms. Gritelly, megtenné, hogy rendbe hozná Mr. Cobbald kinézetét és elkalauzolná a nagyterembe?
- De tanárnő, nem szoktam elveszni – mondom lustán, lomhán a lányra pillantva. Bár, nem bánom, rendben, legyen! Kedvesnek tűnik, eltekintve attól, hogy hollóhátas egyenruha van rajta, meg egy hatalmas táska, nyilván tele van könyvekkel.
- Elalszik félúton odafelé menet.
- Csak párszor fordult elő!
- Mr. Cobbald…
- Rendben, alázatos szolgája vagyok, tanárnő – hajlok meg kissé, mire megsuhintja a fejemet az ujjainak végével, majd sietősen elhalad. A lányra nézek, de mielőtt még bármit is mondhatnék, a prof még hátrafordul a saroknál és visszaszól. – Utána jöjjenek vissza az órámra! Mind a ketten!
- Ezt most miért kellett kihangsúlyoznia? – sóhajtok fel, majd a zsebembe nyúlva előveszek egy tábla csokoládét, letépem a tetején és mielőtt beleharapnék, felé nyújtom. – Kérsz?
- Nem, köszönöm, nem szeretem az édességet.
A számat is eltátom döbbenetemben, hitetlenkedve meredek rá, mire megilletődötten felvonja a szemöldökét, hogy most mi a fene bajom lehet. Merlin szent szakállára! Egy nőnemű egyed, aki nem szereti a csokoládét? Olyan nem létezik, előbb hiszek a kecskekutyában.
- Tényleg? De tényleg? Most komolyan? – hajolok lentebb hozzá egy kicsit, amitől hátrább húzza a fejét, halvány rózsaszín foltot vélek észrevenni a szemei alatt.
- Tényleg – bólint nagyokat pislogva.
- De komolyan, mindent? – kiegyenesedek, beletúrok a zsebeimbe, ami csak a kezembe fér, oldalt a párkányra halmozom. Minden előkerül, amit a múlthét hétvégén beszereztem a Mézesfalásban meg a Weasley ikrektől. A méretes kupacot látva látom, hogy meghökken, a szája is enyhén elnyílik. A halom tetejére bökök. – Tényleg semmit nem eszel meg ezekből?
- Hát.. a nyaláspálcát, azt igen. De csak azt! – hangsúlyozza ki, amint felcsillannak a szemeim.
- Tessék – veszem el a kupac közepéről, majd a kezébe nyomom. Megköszöni, majd elindul a nagyterem irányába, gyorsan visszatömködök mindent a zsebembe, elmarom a letett tábla csokoládét és a nyomába szegődök.
- Miért keresnek a Minisztériumból? – kérdezi végül pár folyosó után kíváncsian, pont akkor, mikor beleharaptam a táblába.
- Én vagyok a legsármosabb mágus az egész Roxfortban, díjat akarnak átadni előkelőségemnek – cinkosan vigyorgok lehajolva hozzá, mire egy pillanatra megütközve néz rám, majd felnevet. – Csokisak a fogaim, igaz? – sóhajtok fel, felegyenesedve igyekszem a nyelvemmel letakarítani a fogaimat.
További nevetés a válasz, a gyanúm beigazolódott.
- Na és most? – vetek be egy újabb vigyort, mind a harminckét fogammal, mire megrázza a fejét, visszatuszkolta a nevetést már magába, szolidan kuncog, összezárt szájjal. – Majd viszem a táskád.
Meg sem várom, mit mond az ajánlatomra, már akasztom is le a válláról, lendítem az enyémre, de mielőtt szólhatna, felemelem a kezem.
- Előkelőségem udvarias is, szóval, hölgyek előre!
Csendben haladunk a folyosón, csak a csokipapír zörgése és az én ropogtatásom töri meg a némaságot, a festmények néha beszólnak, hogy miért nem órán vagyunk, de miután az egyik szájára rákentem az ujjbegyeimről a csokit, hirtelen támadt nagy sivalkodás majd csend. Csodálom, hogy mint hollóhátas, nem utasított rendre és közölte, hogy ezt nem szabad csinálni, sőt, mintha láttam volna, hogy megmosolyogtatja. Nagyon szép lány, jó alakja van, az arca is tüneményes, a szemei pedig sok mindent elárulnak. Tipikus hollóhátas megjelenése van, de ez a színes harisnya valamiért azt súgja, hogy mégsem annyira átlagos, mint amilyennek kinéz.
A nagyterem elé érve megtorpan, majd előveszi a pálcáját. Gyanakodva nézek rá, majd bevetek egy félmosolyt.
- Nem kérek Suvickus-t a számba, köszönöm – emelem fel a kezeimet megadó pózba.
- Hát, ha oda nem is, a kezeidre ráfér – mondja, már lendíti is a pálcáját, rózsaszín hab buggyan ki az ujjközeim közül, a ruhám pedig minden intésére összébb rendeződik, a nyakkendő is felrántódna a nyakamra, ha nem fognék rá.
- Ó, nem, ez marad, ezt RAVASZ-ra se igazítanám meg senki kedvéért – lazítom ki, a csokis papírt is eltünteti a kezemből. – Hé, ezt még egy kis süteménnyel ki tudtam volna mártogatni!
- Bocsánat – illetődik meg, szerintem nagyon unja már, hogy amióta megyünk, folyamatosan eszem valamit a zsebemből. Megint produkál egy félmosolyt, mire az enyémre egy jókora, szélesebb verzió kerül. – Bejössz?
Megütközve néz rám, majd a nagyterem ajtajára.
- Ugyan, látom, hogy kíváncsi vagy – kacsintok rá, a kezemet is nyújtom, sőt, már fogom is a nagy ajtó oldalát, hogy belökjem, indulásra készen. – Ennyivel tartozok az én… kalauznőmnek?
- A nevem Meg – adja be végül a derekát és mondja meg a keresztnevét, majd fogja meg a kezem. Kicsit rászorítok, ahogy azt illik, utána felfordítom a kezét, hogy az övé legyen fölül.
- Peter Cobbald – hajolok a kézfejére és adok neki rá egy apró csókot. A nagyi szerint nem illik nyáladzani, mint egy kutya. – Örülök, hogy találkoztunk!
|
| Kita | 2010. 12. 11. 22:17:58 | #9755 |
Karakter: Pandora Dewald (kitalált)
Megjegyzés: Ravennek
Mogorván, szinte dührohamosan caplatok be a klubbhelyiségbe, lecsapom a táskát és még egy vázát is a földnek csapok. Megtehetem, senki sem szólhat bele!
Csakazértis! Hulljon a férgese!
Morogva veszek át egy kényelmesebb pulcsit, és nekiülök a leckéimnek, hogy szó ne érje a ház elejét; griffendéles nyakkendő, sál, zokni… bibibííí…
Csúnya denevér.
***
Még csak a vacsorára se fogok eljutni, siránkozok, pálcámmal az ujjamra böködve. Nyelvem hegyét kicsit kidugva bűvölöm a karmaimat, pukkadj meg, te szatír…
Vörös arany.
Bár lehetne zöld-ezüst de neeem! Kicsinálom minden idegszálad!
Felnézek a daloló órára, és sóhajtok. Na, suhanjunk le.
***
Ilyen pontos se voltam még, az hétszentség. Bekopogok, büszkén lépek be.
Ő az egyetlen tanár, aki képes megbüntetni; ha nem okkal, akkor csinál valami indokot, de ő leveri rajtam a port… mondjuk szerintem igazságtalan olyanért szívnom, amit el se követtem…
- Jó estét, miss Dewald! Üljön csak le, már odakészítettem a szükséges papírokat.
Leülök.
Aztán elmondja a feladatot, az állam valahol a hetedik pokolban landolt.
Zabálnál te is mustáros uborkát, teee… ilyen feladatot, ezzel sose fogok végezni, és akkor vissza fog hívni, azután meg azután meg azután is…
Na NEM. MÉG MA megcsinálok MINDENT.
Csak telnek a perceg, a penna serceg és eleinte élveztem, hogy micsoda marhaságokat írtak bele, már ugrálnak a betűk a szemem előtt… minden szópáros után egy igen cirádás kívánságzuhatagot mantrázok a nyakába, viszkető pontot a háta közepére, hogy ne érje el!
Ketyeg az óra… Annyira idegesítően ketyeg az a kurva óra…
- Miss Dewald, tarthat egy kis szünetet, ha szeretne – megáll a penna a kezemben, nem merek felnézni, csak zaklatottan tűröm pár kóbor tincsemet a fülem mögé. – A kávézóasztalon talál egy kis szendvicset és süteményt. A teát, úgy vélem, a manók melegen tartották Önnek.
Meglepve nézek a mély, fekete szemekbe, pislogva párat.
- Őőő… köszönöm – motyogtam. – Majd élek az ajánlattal.
Visszamélyedek a papírba és átolvasom a jellemzését. Az biztos, hogy az iskola negyedét már név szerint ismerem.
A helyesírási hibáikról nem is beszélve. Ki az a hülye, aki a muszájt LY-nal írja?
Merlinre, ez gáz.
Meg az is, hogy porzik a torkom.
Remélem, legalább gyorsan ható mérget tett bele.
Felállok és hátracsapva a hajam töltök magamnak egy csészével, lassú, fáradt, szórakozott mozdulattal kevergetem bele a cukrot, citromot.
- Kér? – nézek hátra a tanárra. Csak felvonja a szemöldökét. Ja, hogy a pofátlansági mérce. – Professzor úr? – egészítem ki magam.
- Nem – morogja. Csak megvonom a vállam, és a cukrot lenyalom a kanálról, visszafelé a helyemre. Halk csendüléssel teszem vissza a kanalat a teámba és oda se figyelve kevergetni kezdem.
Belekortyolok, a szövegre figyelve.
És úgy a századik után feltűnt, hogy nem egyen, sőt, jó páron ott van Piton aláírása.
Hmm…
Felsandítok. A saját munkájába merül, sápadt arcát férfiasan keretezik a sötét tincsek, éles kontraszttal… igazán dögös.
Hm.
Egy gyors mozdulattal üres pergament teszek a teliírta, és rákoppintok a pálcámra, másodpercenként fellesve, hogy mikor néz fel az a jómadár.
Aztán a táskámba süllyesztem az aláírást. Tökéletes, ezzel olyan könyveket is megszerzek majd, amik eddig tabuk voltak…
***
Az a kurva óra… annyira ketyeg, nem unja még meg?
Egyre gyakrabban ásítozok és egyre ritkábban van erőm felemelni a fejem a tanárra nézve… de amikor nyúlok a következőért, és ujjaim már csak az asztalon koppannak.
Fáradtan sóhajtva emelem fel a fejem, a hajamba túrva; Perselus Piton bájitaltan professzor a székében ült, karját az egyik karfára támasztva, öklén pihentetve a fejét.
Sóhajtva szedem stócba munkám eredményét és elrendezem, hogy lássa; kész van, mindent elvégeztem.
Hajnali kettő van.
Kicsit megremegek és megdörzsölöm a karom, hogy felmelegedjek. Eldőlök, és úgy maradok, csak jussak el az ágyamig.
Felállok, de aztán megfordulok.
Totál ki fog hűlni, ha így marad… egy pokrócot bűvölök elő, és óvatosan, nehogy felébredjen, a férfira borítom, fel a nyakáig.
Akkor vettem észre, hogy egy hosszú, fekete hajszál imbolyog a vállán. Elővéve a zsebkendőmet huncut mosollyal teszem bele.
Jól fog ez még jönni, mint az aláírás…
- Jó éjt – suttogom és csendesen kislisszolok a szobából. Még visszalesek; mélyen alszik.
A szobában, pedig épp hogy a cipőimet tudom lerúgni; eldőlök, mint egy darab fa.
Elfáradtam…
|
| Kita | 2010. 09. 23. 19:30:29 | #8043 |
Karakter: Pandora Dewald (kitalált)
ÜSD-VÁGD! ÜSD-VÁGD! ÜSD-VÁGD! ÜSD-VÁGD! ÜSD-VÁGD!
A franc aki megeszi, még nyugodtan verekedni se lehet!
Mogorván rúgnék bele a sötétbarna hajú, szürke szemű csini kis pasiarcba, olyan szépen lendítem a lábam, lendület megvan, sebesség - megvan, az orrát az agyába pépesítem…
De a lendület ledob az ágyról, a baldachinba csavarodok és nyögve érek földet.
- A picsába! – káromkodom el magam és nyögve próbálok felülni. Álmos hangok nyöszörögnek mindenfelől.
- Jó reggelt, Pan’… - ásítoznak.
- Már akinek. Jó reggelt – dünnyögöm mogorván.
- Megint leestél az ágyról?
- Nem, én így szoktam felkelni – vigyorgok, vagy inkább vicsorgok szobatársaimra, akik először egymásra néznek, majd párnákkal kezdenek bombázni.
***
Reggelinél a kanalam magamtól kavargatta a Kakaó-Makaó-Kávémat, miközben a körmömre bűvöltem különböző színeket. Egy régi könyvben találtam a bűbájt, és szórakozottan idézgetek: korallkék, neonrózsaszín, libafoszöld…
- Mardekárzöld! – rikkant fel mellettem Bud. Azonnal a képét is ibolyalilára fújtam…
- Buzilila – közlöm vele halál nyugodtan. – Jó reggelt.
- Neked is – ül le mellém, belekortyolva a reggeli kakaómba.
- Ha már pofátlankodsz, vajazz meg nekem egy brióst – mondom oda sem figyelve. Igen érdekes vörös, kicsit meggyes, de ízlésesen vörös. Nekiláttam komoly meggyszínűvel indákat és virágokat bűvölni rá. Mire végeztem, ráfújok, és kész is. Zseni vagyok. Megkocogtatom a körmeimmel a poharat és felhajtom az itókát, beleharapok a briósba, amitől vajbajuszkám lesz. – Mivel kezdünk? – nyalom le ügyesen.
- Mágiatörténet.
- Ó, jaj Merlinre – nyögök fel. Akkor már tudom is a folytatást: átváltoztatástan, még egy mágiatörténet, rúnaismeret, dupla bájitaltan. DUPLA! Ki volt az az őrült, aki DUPLA BÁJITALTANRA kárhoztatta a griffendéleseket?! Ki fogok purcanni a végére.
***
Milyen igazam volt, Merlin retkes, mosolygós-piros szívecskés alsógatyájára mondom, bájitaltan az utolsó, én meg olyan vagyok, mint egy kifacsart szivacs a konyhán… Nyögve olvadok szét a padon; pedig csipázom a bájitaltant. Van valami elbájoló abban, ahogy a gőzök és a párák kergetik egymást az üstök fölött, az illata a főzeteknek… az ütemes robbanások, ha elrontják…
Zene füleimnek. Egyedül egy dolog szokott visszatartani a teljes érzelemnyilvánítástól; Az a naaagy, fekete denevérszerű… izé, aki most baszta ki az ajtót nagy robajjal. Széthasad a fejem…
- A házi dolgozatokat! – dörren a hangja… na, nincs jó kedve a házi denevérünknek. A pergamenlap felemelkedik mellőlem majd a mellette levő székre tornyosul. Vajon észreveszi a pofát, ami akkor fog a szeme előtt táncolni és teli torokból énekelni, ha K-t ad a dolgozatomra?
Szóval ez csak olyan poén. Egy kicsit vigyorog, röhög aztán szétpukkan.
Látni akarnám az arcát, milyen elképedt, sötét felhős fejet vágna, hehehe… Felnézek rá a karomról, amire a fejem támasztom, mert ott áll előttem… Ja, hogy neki kéne állni…
- Talán miss Dewald is kegyeskedik nekilátni a munkának.
- Természetesen, professzor úr – mosolygok rá angyalian, talárom ujjával a glóriát fényesítve. Felveszem az ezüsttőrt, és elképzelem, hogy megcsiklandozom vele a manduláit alulról… ez a professzor, tanár, denevér, vészmadár a Mardekár házvezetője, ami elég ok, hogy megkeserítsem azt a hét évét, amíg itt tanulok.
Igen, a manduláit; alulról. Hehe.
Nekiállok felvágni a borókabogyót.
***
- Hé Pandora, mi lesz ma? – lépnek oda a fiúk az asztalomhoz.
- Alvás. Meglepő, mi?
- Kissé meghökkentő.
- Fáradt vagyok – tárom szét a karjaim, és két lefonott copfom hátradobom.
- Dewald! – ó jaj, megint kezdi.
- Professzor úr? – nézek fel angyali ártatlansággal. Sötét a tekintete, mint a szemei, ami valószínűleg a belső sötétséget tükrözi, bár ki tudja. Légy jó kislány Dewald, és nem fog rád sózni megint büntetőmunkát; ez a hobbija.
- A körmére csaptak? – érdeklődött, abszolute gonoszan. Kinyújtom a körmeim és elgondolkodva nézem.
- Nem, tanár úr.
- Akkor? Tudtommal az iskola szabályzata tiltja a rikító és ízléstelen, figyelemelvonó ruházat viselését – jaj ne, megint kezdi! Felnyögök fájdalmasan.
- De tanár úr…!
- Tizenöt pont a Griffendéltől és még mínusz öt a visszabeszélés miatt! – kukorékolja diadalmasan – És büntetőmunka, Dewald.
- Értettem – morgom bosszúszomjasan. Hogy a kannibálok kérnék el a kezed teeee…. Perverzek gyöngye! Hogy a mutogatós bácsi kezelne le…
- Nyolcra a dolgozószobámba.
- Oké – dünnyögöm bosszúsan. Kirepül a teremből, én meg mérgemben utána vágok egy békaepés üveget. Baszd meg! Rohadék… - Nyaljál csigát, teeee, gyökerek gyöngye! – sziszegem és kiveretek a teremből, hogy csak úgy csattog utánam a talárom.
Megkeserítem az életed! ERRE MEGESKÜSZÖM!
|
|
