A békés reggeli ébredés elsõ pillanatait átszakítja valami istentelenül hangos dörömbölés. Még alig sikerül kinyitnom a szemeim mikor újabb és újabb zajok érkeznek: csörgés, lábak dobogás, fojtott susmorgás, mintha az elõbbi roham nem keltette volna fel még a holtakat is sírjukból.

Kínlódva nyögök fel miközben a másik oldalamra hengeredem, a nap még éppen csak átszüremlik a finom csipkefüggönyökön, vagyis túl korai még az óra hogy ébren legyek, tekintve hogy csak hajnalban értem haza. A fejemben rögtön jelentkezik az a fajta sajgás, ami csakis a kialvatlanság számlájára írható, de talán az esti mulattságnak is része lehetett benne. Nem is gondoltam volna, hogy egy özvegyasszony születésnapjára rendezett ünnepségen ilyen jól szórakozhatok.

Telnek a percek, de hiába minden a beszélgetés csak nem marad abba. Végül megelégelve meglendítem a takarót hogy fáradt izmaim kinyújtóztatva felkeljek az ágyból. Egy aranyszínû hímzett brokát köntöst találok a heverõn, azt magamra kanyarítva lépek az ajtóhoz, a folyosón végigsétálva pedig megállok a lépcsõ tetején ami egyenest a bejáratra néz.

Az inasom éppen vadul csitítaná a pánikba esett fiút, akinek a vonásai rögtön ismerõssé válnak, egy kis gondolkodás után pedig rájövök hogy õ a bordélyházban dolgozik. Matteo szokott segédkezni a szakácsnõknek meg a szobalányoknak, ha haza kellett hozni valamit a piacról.

- Fredo… - szólok kissé morcosan az inasomra, akibe neve hallatán rögvest belé fagy a szó.

- J-jó reggelt Márki… - próbálkozik lagymatag mosollyal, de nem sikerül.

Tudja hogy bajban van, gyûlölöm ha korán felkeltenek, de amilyen riadt képet vág az kárpótol a kellemetlenségért, rövid úton fel is nevetek még ha a hang kissé fáradtra is sikeredik. Fredo arcán szétárad a megkönnyebbülés, egészen addig míg a kis Matteo meg nem rángatja az ingujját.

- Elmondaná valaki mi történt? – nézek rájuk érdeklõdve.

- Nem fog tecceni az úrnak. – suttogja Matteo a kalapját gyûrögetve.

Mióta nekem dolgozik kicsit kimûvelõdött ugyan, de ha ideges vagy fél még midig elõjönnek az utcán megszokott szavak.

- Ha egyszer olyan fontos hogy eljöttél idáig, hát mond. Nem foglak megbüntetni. – sóhajtom, miközben lemegyek a lépcsõn hogy szemtõl szemben álljak velük.

Fredo nagyon nyelve lép félre a kis Matteo pedig gyorsan, mintha attól jobbnak hangzana a mondandója, elhadarja a történteket.

- Gyött egy úr nemrég, abból a rossz fajtából. Ki se látszott a borbó’, én mondom. Oszt húzott magával egy fiút is az meg kiabált mint a veszett fene, mer’ nem akart gyönni. Az úr felképelte, de úgy rendesen, szegény meg is szédût, úgy vittük be. Az úr meg addig beszét Gavinoval, de ott kijabátak, aztán az úr elment oszt ott hagyta a fiát…

Felemelem a kezem, hogy megállítsam, mert elvesztettem a fonalat. Matteo abba is hagyja, mély levegõt véve, mintha készülne a folytatásra. – Azt mondod egy nemesember, részegen dulakodott be a bordélyházba, aztán összekülönböztek Gavinoval? – kérdezem homlokráncolva.

Gavino akkor felel a bordély ügyeiért ha én épp nem vagyok ott és tökéletesen alkalmas a feladatra.

Matteo nyöszörögve gyûri össze még jobban a foltozott kalapját, majd még egyszer belekezd érthetõbben, s mire eljut a végére, már én is világosan látom a problémát, hát még azt hogy miért rezelt be ennyire.

Egy nemes úr pirkadatkor berontott a bordélyházba a fiával, akiért minden áron pénzt akart. Gavino persze tudja a dolgát, nem tehet ki olyan árut a vásárba ami nem a tulajdona, de a férfi nem tágított, felverte az egész házat a lármával, míg Gavino végül inkább megvette tõle a fiút, mert nem tudta mit tegyen és csak miután megvette, utána tudta meg az egyik kurtizántól, hogy a fiú akit megvett a nemes ember örököse, én viszont világosan megparancsoltam neki, hogy márpedig nemes ember gyermekeit nem bocsátom áruba, de õ mégis megvásárolta és most ott van a bordélyházban.

Pár másodpercig nem is tudom mondjak. Most már mindegy, dühöngéssel semmire sem megyek. Fõként azzal ha elküldeném, vagyis hazaküldeném, mert az az õrült még nem átall visszajönni és akkor kénytelen leszek katonákkal elhurcoltatni, de a fiú még mindig nálunk marad.

Lassan biccentek, majd még egyet. Matteo rám mereszti hatalmasra nyílt barna szemeit.

- Szaladj vissza és mond Gavinonak hogy hamarosan ott leszek. – mondom végül fáradtan.

- Megyek uram. – bólogat serényen és már kis is iszkol az ajtón, egyedül hagyva Fredoval.

- Készíthetem a toalettjét Márki úr?

- Hogyne.

- Parancsol reggelit?

- Csak valami könnyût és gyorsan. Sietnem kell. – sóhajtok fel. Rég nem indult már ilyen eseménydúsan a reggelem.

A szobámban megszabadulok a köntöstõl, Fredo vizet készít a mosdótálba, ruhákat pakol ki, majd készségesen még öltözni is segítene ha nem küldeném el. Magamra veszem a fehér csipkés ujjú inget, a lágy fodrok a kravátlin is visszaköszönnek. Az ingre egy fûzöld mellényt húzok, melyen cikornyás arany indák tekerednek, majd könnyedény felkapok egy szénfekete zekét is a csípõs reggeli hideg ellen. A térdnadrág ugyanolyan színû, mint a mellény, a fehér selyemharisnya pedig meglágyítja a sötét színeket, ahogy a lágyan fodrozódó fehér ingujj is, ami akkurátusan kilód a zeke ujjai alól. Fredo még egy díszes smaragdköves gyûrût is elõkészített, ami még pompázatosabbá teszi az öltözetem.

A reggeli is hamar elfogy, nem is idõzöm tovább. A kocsis már befogta a hintóba a lovakat mire kilépek az ajtón így rögvest el is indulhatok a bordélyház felé.

Már majdnem egy éve hogy megörököltem az intézményt egy kedves barátomtól, s bár élvezem hogy az enyém, mégis akadnak gondok melyekben legszívesebben a tanácsát kérném, ahogy néhányszor már meg is tettem, de újabban nem akarom gyakran zavarni õt vidéki birtokán így a feladatok is mind rám hárultak.

Eddig nem is volt baj, Gavinonak meghagytam hogy nem vehet meg nemeseket, még akkor sem dolgozhatnak a bordélyban, ha õk maguk akarnák. Nemrég egy másik ház hatalmas botrányba keveredett, mert kiderült hogy a család egyik elveszett ágának kizárólagos örököse egy rosszhírû kurtizán, Velence legbotrányosabb környékérõl. Ha a fiú nem lett volna az ami, egy egész grófságot örökölhetett volna meg, így viszont a szégyen mellett megmaradt ugyanannak a nincstelennek aki volt. Ezért tiltottam meg Gavinonak hogy nemesemberrel üzérkedjen.

A hintóm hamarosan begördül egy szûkebb utcába, ahol a macskakövek csak úgy zörgetik a lakkozott kerekeket, de épségben átjut rajtuk ahogy mindig. Szûken egymás mellett álló házak sokasága következik, fogadók, kocsmák, borospincék, majd néhány bordélyház amiknek a lépcsõjérõl vastagon púderezett madame integet felém.

Megemelem a kalapom, majd a hintó jobbra fordul ahol egy patinás épület húzódik. Bordélyháznak megtévesztõen szép, rendezett elõkerttel, ami már önmagában is hívogató a vendégek felé. Az ablakok tisztán csillognak, átsejlenek mögöttük a vörös függönyök és drapériák sokasága, majd ahogy belépek ez a látvány csak fokozódik.

Szinte minden vörös és arany színekben pompázik, finom illatok terjengnek, a szalonban kissé nehezebb parfümillattal keveredve. A ház szokatlanul csendes ebben az idõpontban mikor még a kurtizánok is alszanak, én pedig egyenesen a fogadószoba felé veszem az irányt ahonnan halk beszélgetés szûrõdik ki, s ahogy benyitok megpillantom Gavino ideges képet, és megbizonyosodhatom róla, hogy magában beszélt.

Elegánsan megemelem a szemöldököm, kérdõn, mire õ rajtakapottan vörösödik el, mintha valami szörnyû bûnt követett volna el.

- Elnézést Marco, csak… azon vitázom épp önmagammal miként kérjek elnézést tõled. – hajt fejet gondterhelten.

- Matteo elég érthetõen elmagyarázta a helyzeted, nem kell elnézést kérned. – sóhajtom, a kezem barátságosan a vállára ejtve majd megszabadulok a kalapomtól és a kabátomtól, mert idebent már kellemes meleg van. – Csak azt kell eldöntenem hogyan tovább, mert a fiú nem dolgozhat itt.

- Attól tartok, nem is tenné. – morog közbe Gavino és végre teljes testtel felém fordul.

Az arcán két vékonyka karmolás, mintha egy kisasszonnyal viaskodott volna, de az arckifejezését elnézve kevésbé élvezetes tevékenység közben szerezte.

- Mit történt? A fiú..?

Még azelõtt bólint mielõtt befejezném. – Istenemre mondom semmi rosszat nem akartam! – mentegetõzik rögtön – Az a részeg disznó megütötte, csak meg akartam nézni mennyire sérült meg, éppen csak megérintettem mire úgy kezdett visítani mintha épp erõszakot készülnék tenni rajta.

- Megkarmolt a cicus? – vigyorgok rá, mire morcosan néz oldalra és látom hogy még jobban elvörösödve morog az orra alatt valami olyasmit, hogy „Ezt a cicus bizony az ördög küldte”, én meg kuncogva ülök le a heverõre, a karomat kényelmesen elnyújtva a háttámlán. Az álom már rég kiszállt a fejembõl, most már sokkal éberebben és kíváncsibban nézek a fejlemények elé.

- Most már tényleg kíváncsi vagyok Gavino.

- Azt hittem dühös leszel, amiért megszegtem a parancsod. – komorul el hirtelen.

- Dühös lennék, ha nem tudnám hogy tényleg azért tetted, mert nem volt más választásod. Mennyit fizettél a fiúért?

- Az a férfi teljesen magán kívül volt még azt sem hagyta igazán hogy felmérjem mennyit ér a fiú, vagy alkudozzunk-e egyáltalán. Egy kis ládika aranyat a kezébe nyomtam csak tûnjön már el végre. – masszírozta meg a homlokát.

- És mennyit ér a fiú? – nézek rá, felkészülve arra hogy elkönyvelhetek némi veszteséget.

- Ha nem lenne nemes és kurtizánként dolgozhatna… azt mondanám legalább három ládika aranyat ér. – dörzsöli elgondolkodva rövid kecskeszakállas állat.

- Hogyan? – kerekednek el a szemeim meglepetten. Nem mintha nem bíznék Gavinoban. Õ minden téren a nõket részesíti elõnyben, ezért is tudja elfogulatlanul megítélni a férfiszépséget és kiválasztani a legjobbakat a bordélyba, hanem az összeg az, ami meglep.

- Mondom, három ládikát ér. Azt amennyit az apja elvitt egy hónap alatt megkeresné kurtizánként. – biccent magabiztosan.

- Vagyis… szép?

- Úgy vélem több mint szép. – mosolyodik el majd hamar lehervad a vidámsága – Ha az ördögi természetét figyelmen kívül hagyod persze.

Kuncogva csóválom meg a fejem, de már állok is fel. Azt hiszem muszáj lesz a saját szememmel látnom, mielõtt eldönteném mi legyen ezzel az ördögi szépséggel. – Megyek, megnézem magamnak.

Már a kilincsen vannak az ujjaim mikor Gavino hangja megtorpanásra késztet.

- Nem ajánlom hogy kikötözd. Még a végén kikaparja a szemed.

- Megkötözted? – nézek vissza meghökkenten.

- El akart szökni. – von vállat – Nem vállalhattam a felelõsséget, bolond lettem volna hagyni hogy elszabaduljon.

- Úgy beszélsz róla, mint a tébolyodottról.

- Nem is tudom… - motyogja rám sandítva.

Ráncba szalad a homlokom, de most már tényleg látni akarom. Még megtudakolom melyik szobába van, s mint megtudom az enyémben, mert azt az ajtót lehetett kulcsra zárni és az ablakon se tudna megszökni mert túl magasan van a harmadik emelet ahhoz.

Az ajtó elõtt csak egy pillanatig tétovázom, majd elfordítom a kulcsot és könnyedén benyitok.

Mintha a levegõ is megfagyna egy pillanatra ahogy egymásra meredünk. Fekete szemei szinte keresztüldöfnek, mint egy hegyes lándzsa, amiben éppen csak megcsillan néhány visszafojtott könnycsepp. Egy kupac göndör hajtenger aranyfényû csillanása, de amint a pillanat elmúlik a tekintete máris elfordul tõlem és visszatér ahhoz  nemes tevékenységhez mit azelõtt végzett hogy én beléptem.

Az ágy sötét rézkerete a falnak ütõdik ahogy a csuklóját rángatja, egyik helyen már fel is szakítva a vörös selyemtapétát, de ádázul folytatja tovább.

Becsukom az ajtót, hátamat nekivetve kényelmesen elhelyezkedve nézem a küszködõ fiút. A hosszú fürtök alól nyakig begombolt fehér hálóruha tûnik elõ. Ilyet egy bordélyházban nem látni, nagyon úgy tûnik hogy az ágyából rángattál elõ és úgy cipelték ide ahogy volt.

- Fel fogod sebezni a csuklód. – szólalok meg halkan, mikor tudomást sem véve rólam tovább húzgálja a köteleket. Választ azonban ismét nem kapok. – Bajod esik ha folytatod.

Nem válaszol, én pedig megunva közelebb sétálok hozzá hogy megállítsam, mire felém kapja a tekintetét.

- Ne merjen hozzám érni maga semmirekellõ! – kiabál, szinte sikít, ahogy csak olyan emberek tudnak akiket vékony hanggal áldott meg a természet.

Halvány mosollyal nézek a tüzesen villogó szemekbe, de akarva akaratlanul kibuggyan belõlem a nevetés.

A fiú összeszorított ajkakkal mered rám, majd a lába hirtelen kirúg és éppen csak sikerül odébb ugranom mielõtt eltalálná az ágyékom, így megkímélem magam egy roppant fájdalmas és kellemetlen sérüléstõl.

- Ez nem volt szép tõled. Mennyivel jobban örültem volna egy szelíd kiscicának! – sóhajtok fel, tisztes távolságba helyezkedve az ágytól hogy még véletlenül se érjen el. A tekintetem lassan elkalandozik rajta, karcsú bokájától fel egészen a hosszú sápadt combjáig, amirõl az ádáz támadás során felcsúszott a szûzies hálóruha. Az átláthatatlan anyag bizony pompás testet takar, a selymes bõr hibátlan felszíne, csábítóan élettel teli csillogása amint a napfény rávetül…

- Ne bámuljon így! – kiált fel ismét még dühösebben, majd felrántja a lábát hogy ismét visszacsússzon rá az anyag és a haja palástja.

- Hát hogy nézzek rád ha egyszer csábítod a tekintetem?

- Egyáltalán nem kell rám néznie! Menjen innen! – mordul rám, gyorsan visszatérve a kötele tépkedéséhez.

Élveteg kuncogással dõlök hátra az ágy mellé húzott karosszékben, a lábaimat keresztbe téve a térdemre simítom a kezem. – Sajnos ez lehetetlen, mivel ez itt az én szobám. – felém fordul,  én pedig határozottan belenézek azokba az mélységesen sötét szemekbe – És ami benne van, az is az enyém.

Elkerekednek a szemei, de meg sem moccan, mint aki odadermedt a matracra, csupán a kapkodó lélegzetét hallani a síri csendben, mielõtt szó nélkül visszafordulna a kötélhez. Húzza, rángatja, a sodort szálak pedig minduntalan meggyötrik kecses csuklóját, amin már most kidörzsölõdött a finom bõr.

- Nem vagyok senkié. Nem maradok ezen a… ezen a szégyentelen helyen. – morog halkan, de a harag helyett most inkább a félelem süt a szavaiból.

Elbizonytalanodom egy kicsit, most elõször fordul elõ, mióta Amadeo barátom átadta nekem a bordélyházat hogy olyasvalaki került hozzám, aki nem önszántából lett kurtizán. Elképzelem hogy vajon mit érezhet egy idegen helyen, annak tudatában mi várna rá…

- Ha megígéred, hogy nem fogsz megütni, eloldozlak. – mondom lágyabb hangon, hogy ne ijesszem meg még jobban.

- Elenged? – pillant fel reménykedve.

Nemet intek, el nem fogom engedni már csak abból az okból sem hogy úgy sem tudna mihez kezdeni egyes egyedül, az utcán kóborolva pedig egy ilyen gyönyörûség… hamar elvész. És õ most már az én tulajdonom.

- Eloldozlak, hogy szabadon mozoghass, de el nem engedlek. Mostantól ez az otthonod, szép összeget fizettem érted, tehát az enyém vagy, a tulajdonom, ahogy a többi kurtizán is az, akik itt vannak. – fejtem ki nyugodtan, várva a reakciót, de ha azt hittem most majd megnyugszik, hogy gyõz rajta a félelem hát tévedtem.

- Ne hasonlítson engem a szajháihoz! – sziszeg felém dühödten, már nyoma sincs a félelemnek – Én tisztességes férfi vagyok, nem pedig egy… egy alávaló szodomita!

Undorodva köpi a szavakat, mintha fertõzne akár a pestis. Ennél lenézõbben már nem is nyilatkozhatna, a viszolygása oly valós, hogy már-már tapintható. Mély levegõt veszek és lassan kiengedem. Szavaival nem tud megbántani, ahhoz egyáltalán nem ismer hogy bármit is feltételezzen rólam, de majd meg fog ismerni a kis démon, nagyon is behatóan.

Gyorsan, amikor épp a köteleivel hadakozik mellé perdülök az ágyra, s mielõtt még bármit is tehetne a hátához simulok, így már nem is tud megütni, de még soha ennyire nem aggódtam a hallásom miatt. A sikoltása valami olyan magas hangszín mit csak a neves opera énekeseitõl hallottam eddig.  Ficánkol, rúgkapál, mint akit az ördög szállt meg és addig nem hallgat el míg egyik kezemet a szája elé nem szorítom. Abban a percben meg is harap, amit sziszegve tûrök, a másik kezem pedig szakavatottan siklik be a bõ hálóköntös alá.

A ficánkolás egyik pillanatról a másikra teljesen abbamarad, amint megérzi a kezemet a meztelen csípõjén.

- Okos fiú. – suttogom a fülébe, kicsit pihegve, mert nem volt könnyû megfékezni – Ha megint ellenkezni kezdesz a kezem talán erre fog elmozdulni. – csúsztatom az ujjaim egy picit az ágyéka felé.

Már nem harap, meg sem moccan. Tágra nyílt szemekkel sebesen szuszog, ezért lassan elhúzom a kezem a szájától.

- Ne nyúljon hozzám! – suttogja kétségbeesett dühvel.

- Nem kívánod az érintésem? – suttogok vissza, puha csókot lehelve a nyakára, õ pedig összerázkódik, mintha egy nyálkás csiga kúszna végig a hátán.

Nem vagyok én ostoba, tudom hogy nem kíván, nem hajtja a vágy férfitest felé. Erõszakot pedig nem tennék rajta, de meg kell szelídítenem a kis démont különben bajba kerül.

- Undorodom magától. – sziszegi vissza még mindig mozdulatlanságba dermedve – Kéjenc disznó.

- Hmm… mily gyöngéd szavak szerelmem. – kuncogok gonoszul, élvezve hogy még mindig ellenkezik, pedig épp az lenne a lényeg hogy valami módon megzabolázzam. – Tudod mire használom azt a kötelet? – bökök a fejemmel a vörös sodort szálú kötél felé.

- Nem érdekel. Csak eresszen el végre! – mozdul, de abban a pillanatban megcsúsznak az ujjam egyenesen az ágyéka felé mire nyomban visszasimul a mellkasomhoz.

Érzem hogy a szíve majd kiugrik a helyérõl, szikrázó szemei felém fordulnak, szinte összeér az orrunk és csak úgy éget ez a pillantás. Nem is fekete, hanem kék – nézem meg alaposabban az íriszeit. Bizony hogy kék, de olyan sötét, mint az éjszakai égbolt melyen a harag szülte a csillagokat.

- Azzal a kötéllel kötözöm az ágyhoz a szeretõimet. – susogom a szájára, mint valami szerelmes vallomást – Miközben szeretkezünk a kezeik épp úgy vannak odaszegezve mint most a tied. – levegõ után kapva fordul el tõlem, s újfent  rángatni kezdi a kötelet, már egészen meglazultak, de ha tovább folytatja kisebesedik a bõre. Rásimítom az ujjaim, mire abbamard és dermedten ül tovább, mint aki karót nyelt. – Ha szépen megkérsz, én magam oldozlak el onnan.

Egy furcsa érzésre leszek figyelmes, amikor meghallom, hogy a nyakamnál mélyen magába szívja a levegõt.

- Mi az Angyalom, furcsa az illatom? – kérdezem élveteg hangon.

- Ne... nem csak... nagyon... öhm... nagyon szeretem... az illatod...

Édes dadogására felnevetek, bár örömmel tölt el, hogy így érez. Hihetetlen ez a fiú… elcsábít, aztán pedig egy egyszerû kérdéstõl zavarba jön.

A nevetésemtõl egy nagyot nyögve megfeszül a teste, és ahogy még jobban magához szorít, megérzem az újra éledezõ vágyát.

- Lyry...te..?

Nem hagyja befejezni a kérdésem, döbbenetemet figyelmen kívül hagyva, vérvörös arcocskával megcsókol, közben pedig finoman, nyugtatón simogatom a testét, de semmi olyan helyre nem érek, ami felizgatná. Ez csak kényeztetés.

Mikor lenyugodott, elhajol az ajkaimtól és egy óvatos mozdulattal, lassan felemelkedik rólam. Egy szisszenést hallat, mikor a hímtagom kicsusszan belõle. Tudtam, hogy fájt neki, de remélem, hamar elmúlik. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát.

Elindul a fürdõhelyiség felé, de a lábai igen csak ingatagok, ezért mögé lépve átkarolom a derekát és segítek megtartani a súlyát.

Menet közben egyszer csak lecövekel, ismét felvéve egy elképesztõen vörös árnyalatot, de mikor megkérdezném mi a baj, elfordítja a fejét és az ajtó felé iramodik. Végignézek rajta és meglátom azt az izgató csíkot végigfolyni a kecses kis combján, mire elvigyorodom. Nem hagyom elszökni és egy könnyed mozdulattal az ölembe kapom.

- Amadeo! Nem szabad… tegyél le, fölszakadnak a sebeid és… jaj ne, tegyél le…

A finom langyos vízig meg sem állok vele, ott pedig aztán áldásos meghitt csend ereszkedik közénk és gyengét mozdulatokkal megtörölgetem a testét, majd õ is engem.

Ezek a percek, valahogy annyira intimnek tûnnek, talán még a szeretkezésnél is intimebbnek, hisz ilyet még rajta kívül senkivel sem csinálta. És nagyon élvezem, hogy kényeztethetem és azt is, hogy õ ilyen gondoskodó kis angyal.

A vízbõl kilépve nekem kell megtörölgetnem és az ágyba támogatnom, mert a lábai annyira elgyengültek, hogy félek, összecsuklana. A sebem kicsit fáj, hisz én is belátom, hogy meg erõletettem magam, de nem szólok egy szót sem.

Az ágyban Lyry elõször nem találja a helyét, mikor azonban pici vigyorral rám néz, s rám mászik, felhúzom a szemöldököm.

Most miért kényelmesebb neki az én testem, mint ez a rakás prém az ágyon?

Vidáman felnevetek, ahogy elfészkelõdik, majd pár röpke pillanat múlva elszenderedik. Ha nem lennék már õrülten szerelmes belé, akkor biztos, hogy újra ás újra belé szeretnék…

Reggel arra ébredek, hogy egyedül vagyok az ágyban és hason fekve egy roppant kényelmetlen helyzetben, mivel a gyógyulófélben lévõ szúrás épp a takarónak dörzsölõdik.

Szitkozódva fordulok meg, de meg is akadok a mozdulat közben, mert Lyry elõlép a fürdõhelyiségbõl, a derekán egy fekete fürdõlepedõvel, gyönyörû hófehér bõre láthatóvá válik…

- Szerelmem, nem meg mondtam neked tegnap, hogy ne emelgess? Nézd meg most a sebed. Ma már biztos tudtunk volna csinálni valamit, de most már holnapig ágyban maradsz, és ne vigyorogj így kedvesem, szigorúan pihenni fogsz ma. Majd holnap sétálunk egyet.

Kissé megdöbbenek ezen a basáskodó hangon, olyan, mint amilyennek egy feleséget elképzelnék, és ezen elvigyorodom.

Nagyon tetszik az a sok a változás is, amin mostanában átesett, végül is két hete még felöltözve sem mert rám nézni, most pedig még csak el sem pirul, pedig egy a derekát takaró anyagon kívül teljesen mezítelen elõttem.

Az én kis Angyalkám végre kibontotta a szárnyit és teljes szépségében pompázik. Lenyûgözõ az a báj, gyengédség és szerelem, ami minden mozdulatából felém árad és én ezért hihetetlenül boldoggá akarom õt tenni, hogy soha többé egyetlen szomorú gondolata sem legyen.

Végül aznap még sem mentünk el sétálni, mert fél napig esett az esõ. Lyry újrakötözte a sebet, ami már sokkal jobban néz ki és most, hogy friss fásli és gyógykenõcs került rá, már nem is fáj, alig érzek egy kis húzódást.

Egész nap körülöttem sündörög és végtelenül jól szórakozom, amiért nem hajlandó egy méternél közelebb jönni hozzám, mert fél hogy elcsábítom. Makacsul ellenáll minden próbálkozásnak és csak este, amikor alváshoz készülünk, akkor bújik mellém és csakúgy, mint az elõzõ nap, rajtam kényelmesedik el.

Reggel már korábban felkelek, mint õ, egy ideig csak nézem a szép arcvonásit és lefejtem a nyakamra tekeredett tincseket, majd finoman simogatni kezdem az arcának puha bõrét, de nem nagyon akaródzik neki felkelni.

Kuncogva figyelem, ahogy még inkább a mellkasomba fúrja a fejét, nyöszörögve ellenkezik az ébresztõ ellen, de nem hagyom magam.

Tettetett durcássággal néz rám, édesen csücsörítve az ajkaival, aminek alig bírok ellenállni.

- Tudod kedves kiscicám, tegnap a saját külön doktorom nem engedte, hogy bármit is tegyek a fekvésen kívül, így most egy percet sem szeretnék feleslegesen ágyban maradni, öltözzünk fel és menjünk sétálni, csodás idõnk van!

Csilingelõ nevetésétõl máris az egyik legszebb napnak tûnik a mai, a csókja pedig csak megfûszerezi a kellemes érzéseket. Gyorsan elkészülünk, majd egymás kezét fogva elindulunk, élvezve a finom meleg tavaszi idõjárást.

Az úti célomhoz közeledve leoldom a nyakkendõmet és a szemei elé kötöm.
- Meg szeretnélek lepni Angyalom, bízz bennem, rendben?
- Rendben Szerelmem.

Jutalmul a megszólításért a nyakába csókolok, majd egészen a lovas karámig vezetem, ahol már engedem, hogy lásson mindent.

Ámulva nézi a temérdek különbözõ színû és fajtájú lovat, mind gyönyörû és nemesített példány és bármelyik az övé lehet.

- Válassz magadnak egyet Angyalom, el szeretnélek vinni valahová.

Míg õ nézelõdik, két lovászfiút intek magunkhoz, akik a kezembe adják a lószerszámok, én pedig segítek Lyrynek átmászni a karámot.

Hozzám azonnal odaüget a régi lovam, még mindig emlékszik rám, bár már nem fiatal csõdör. Megsimogatom az állatot, majd az Angyalkámat keresem a lovak között és döbbenten tapasztalom, hogy éppen melyik lovat simogatja. Az egyetlen olyan példányt, akit senkinek sem sikerült betörni. Egy vagyont ér, de nem lehet megülni, annyira vad.

Vagyis volt, míg egy angyal õt is meg nem szelídítette…

Ahogy visszafelé sétál, a ló a haját szaglászva jön utána, egész a karám széléig.

- Szereztem egy új barátot Szerelmem!

Elmosolyodom, majd odaadom neki a szerszámot és közben én is felnyergelem a saját lovamat.

- Amadeo, hogy hívják ezt a lovat?
- Nincs neve, eddig... nem igazán tûrt meg senkit sem maga körül... csikó korában került ide, de már attól megvadult, ha embert látott.
- Akkor... mit szólnál ha Araucë-nak hívnálak – fordul a ló felé - Azt jelenti, démon. Saját magad démona vagy, félsz a magánytól, de attól is, hogy kötõdj másokhoz. Remélem, ez most megváltozik Araucë.
- Milyen nyelven van ez angyalom? Sohasem hallottam még. – kérdezem homlokráncolva, miközben hátulról átölelem és megcsókolom.
- Tündéül, Nagyapám szerette az ilyesféle könyveket és sokat olvasott fel nekem, sok minden megmaradt.

Azt hiszem, még szereznem kell neki egy csomó könyvet is…

Egy gyengéd csók után felsegítem a nyeregbe, majd én is felpattanok és már vágtatunk is a végtelennek tûnõ zöld tájon.

Figyelem, hogy megüli a lovat, könnyed mozgása arra enged következtetni, hogy sokat lovagolt. A tegnapelõtt este történtekre visszagondolva máris elfog a vágy, már attól is megkívánom, hogy látom a gyönyörû alakját, ahogy szépen, egyenes háttal, mégis kecsesen üli meg a lovat.

Néha hátrapillant rám, de nem szólok semmit, csak terelgetem az úti célom felé, ami a birtok leggyönyörûbb helye. Egy tiszta vizû tó, amibe egy hatalmas vízesés biztosít mindig friss vizet, a hátánál pedig egy barlang.

Meglepetésnek szánom a helyet és még mást is tartogatok a számára, de a pillantásokból, amiket felém vet, nem hiszem, hogy bánná.

Nem sokkal késõbb végül elérjük a helyet és amikor megpillantja elnyílnak az ajkai a csodálkozástól. Mellé ügetet, de nem zavarom meg a nézelõdésben csak õt figyelem közben, ahogy a meglepetést felváltja a csodálat, majd egy ragyogó mosoly, ami a szívem legmélyéig hatol.

- Szerelmem ez egyszerûen lenyûgözõ! A legszebb, amit valaha láttam! – mondja felém fordulva, majd mikor leszáll a lóról én is követe.

- Menj és néz körül nyugodtan, addig kikötöm a lovakat. – az arcára nyomok egy csókot, õ pedig nevetne a tóhoz fut.

Kikötöm a lovakat egy közeli fához, majd lassú léptekkel a hátához sétálok. Éppen a tó partján ül és egy kicsi tavirózsát halászik ki a vízbõl, kecses ujjai között megforgatva a sárga virágot. Leülök mögé és átkarolom a derekát, egy szép mosolyt kapva cserébe.

- Milyen a víz? – kérdezem, miközben hátrasimítom az elõre hulló tincseit.

- A széle egész langyos. Ezek a tavirózsák nagyon szépek, még sehol nem láttam ennyi sokat. – visszateszi a vízbe a kezében tartott virágot és figyeli ahogy elúszik.

- Ha szeretnéd, csináltatok egy tavat a rózsakertbe is. – így bármikor láthatja a virágokat, akkor is, ha nem hagyja el a ház környékét.

- Köszönöm, de… elég, ha ide eljövünk gyakran. – felém fordul és mindkét karját a nyakam köré fonja.

Mosolyogva közelebb hajolok és az ajkaimmal megsimogatom az övét, majd egy lágy csókban egyesülök vele, megízlelve minden édes szegletét a nyelvemmel. Megérzem Lyry puha kezét az arcomra simítani, mire elmosolyodom és elszakadok tõle.

- Gyere, ússzunk egyet! – felállok és a kezemet nyújtva felé, felsegítem.

- És mi lesz, ha meglát valaki? – kérdezi elpirulva aggodalmas tekintettel pásztázva a környéket, miközben hagyja, hogy vezessem.

- Ne aggódj, a birtok határait õrök õrzik. Itt csak én és te vagyunk, senki más. – nyugtatom meg mosolyogva. Én sem hagynám, hogy bárki is úgy lássa õt, de itt csak én vagyok vele.

- Rendben.

A vízesés mögötti barlangba vezetem, vigyázva, hogy nehogy elcsússzon a sziklákon, de ügyesen úgy lépked, hogy elõtte megnézi, stabil-e. Mikor felérünk, körülkémlel a barlangban, ahol a folyamatos nedvességtõl sûrû moha lepte be a köveket, a falakon kúszónövények tekeregnek, különlegessé téve a helyet.

Elkezdem levenni a ruháimat, a fal mellé rakva egy kupacban, ahol nem éri a víz. Már a nadrágnál tartok, mikor Lyry felém fordulva leplezetlenül végigmér, de már nem jön olyan zavarba a látványomtól, csak egy kis csábító pír kúszik az arcára, majd õ is vetkõzni kezd.

Mikor készen vagyok, nem várom meg, hogy õ is meztelen legyen, hanem onnan ahonnan feljöttünk beugrom a mederbe.

A víz kellemesen hûs, de nem jéghideg. A part mellé úszva megvárom, míg az én Angyalkám is megjelenik és kétkedve néz a meder felé.

- Ugorj! Nem sziklás az alja, nem sérülhetsz meg! – kiabálom túl a vízesés zaját, mire mély levegõt vesz és beugrik.

Pár másodperc múlva felbukkan a víz felszínén, mire elvigyorodom és megvárom, míg odaúszik hozzám. Gyönyörû hosszú haja selyemtakaróként úszik utána és mikor megáll elõttem, beteríti a gömbölyû vállait.

- Mondtam már ma, hogy milyen gyönyörû vagy? – magamhoz rántom, hogy a nedves testünk egymáshoz simuljon, majd mosolyogva simogatom meg az arcát.

- Igen, többször is.

A mosolya, mintha maga a megtestesült boldogság lenne, ami engem is azzá tesz. – És azt mondtam már ma, hogy szeretlek?

- Igen, sokszor! – kacagva a nyakamba ugrik én pedig a fenekénél fogva megtartom, majd fordítok az álláson és õt a tó partjára ültetem. Így éppen egy kicsit magasabb nálam. A szemei zöldje visszatükrözõdik a tájban, mintha ide tartozna ezáltal.

- Angyalka?

- Igen, Szerelmem?

- Szeretkezi akarok veled! – mondom a szemébe nézve és látva a bennük megcsillanó vágyat végtelen elégedettség és öröm jár át. – Megengeded?

- Én is szeretném Szerelmem!

Kijelentésére felmordulok és az ajkaira tapadok. Hevesen csókolom õt, minden szerelmem és szenvedélyem belesûrítve ebbe az egy végtelennek tûnõ csókba, ami viszonzásra talál.

Egy hirtelen mozdulattal elszakadok tõle és a hátára döntöm, majd egy ragadozóhoz hasonlóan mászom rá, miközben õ a könyökére támaszkodva hátrébb kúszik. Amint kikerülünk a vízbõl ismét megcsókolom, de ezúttal folytatom a kényeztetést a nyakának érzékeny bõrén, megnyalogatva a füle alatti puha bõrt. Elhaló sóhajai lágy dallamként csendülnek, kis kezeivel a hátamra simít és folyamatosan simogatja, markolja a vállamat és a hátamat.

- Amadeoh…

Õrjítõ… a férfiasságom már most keményen simul a hasamhoz, a kezeimmel szétsimítom a hosszú combjait, amik engedelmesen adnak teret a csípõmnek, majd összesimítom a kettõnk vágyát.

A forróság, ami bennem tombol erõsebb, mint amit valaha éreztem, mégis ügyelni fogok rá, hogy felkészítsem az egyesülésünkre. Az akarom, hogy ez csepp fájdalmat se érezzem. Számba veszem az egyik rózsaszín kis mellbimbóját, megharapdálom és szívogat, az Angyalkám édes ajkairól pedig felcsendülnek az elsõ igazi nyögések, a csípõje felemelkedik és az enyémhez simul, mire a mellkasába nyögöm az élvezetem.

- Ez az… csináld még szépségem… had érezzem… mennyire kívánsz!

A hangom már most akadozik, a lélegzetem felgyorsult és õ újra meg újra megismétli a mozdulatot, míg már nekem kell lefognom a csípõjét, nehogy idõ elõtt elélvezek tõle.

Alig bírok már gondolkodni, a vágy fehér köde és az ösztön a kielégülés felé hajt, de számomra az õ élvezete a legfontosabb.

Megharapdálom a köldöke körülötti hófehér, puha bõrt, majd belenyalok a pici gödröcskébe. A teste megfeszül, ahogy lejjebb haladva a leheletemmel simogatom meg a vágyát, majd a makktól egészen a tövéig lassan végignyalom, aztán lefelé haladva a herezacskóin is, majd a rózsaszínû izomgyûrûket kezdem masszírozni, amivel azt érem el, hogy folyamatosan nyög, ujjaival a hajamat markolja, de az egyik kezem megakadályozza, hogy elélvezzen.

- Szerelmem… ahhn… kérlekh, neh…nehm bírom…

- Még egy kicsit… legyél türelemmel… Angyalka…

Visszatérek a bejárata kényeztetéséhez, lassan ellazítom az izmait, síkossá téve a nyálammal. Mikor egy kicsit erõsebben masszírozom, már úgy megfeszül a teste, hogy felkiált és tudom, hogy elélvezett volna, ha nem szorítom el a férfiasságát.

- Ah… Ahmadeo… kéhrlekh! Ahzt akarom… hogy ahh… bennem… legyél…

Felnyögök a szavaira és innentõl már én sem bírom tovább, de már nem is kell. Visszamászom rá, majd elkapom az ajkait egy fullasztó csókra, amit úgy viszonoz, mintha az élete múlna rajta.

Már annyira kemény vagyok, hogy úgy érzem, belehalok, ha nem kaphatom meg, mégis lassan fogom csinálni. Ha elemész a szenvedélyem, akkor is…

A bejáratához illesztem a férfiasságom, de még nem hatolok belé. Elõbb…

- Nézz a szemembe… Szerelmem! Látni akarlak… miközben az enyém leszel!

Megteszi, a szemei ködösek, de mérhetetlen szerelem és vágy ég bennük.

- Szeretlek! – lassan, nagyon lassan, centirõl centire csúszom belé, miközben végig a szemembe néz, így láthatom az élvezetet és minden gyönyört ami végighullámzik rajta és ennél szebbet még ne láttam.

Már teljesen egyesültem vele, de nem mozdulok, várok egy kicsit, hogy biztosan ne fájjon neki, majd mikor már õ löki fel a csípõjét megmozdulok.

Felkiált, és azonnal elélvez, megszorítva engem a testében, amit sziszegve tûrök, és amikor enyhülnek a gyönyöre hullámai gyengéden megpuszilom az ajkait.

- Jól vagy Angyalka?

Felnyitja a szemeit és elmosolyodik.

- Ihgen… de…

- Mond csak szerelmem…

- Én… még egyszer… még szeretném… - elpirulva oldalra fordítja a fejét, de én vigyorogva visszaterelem a tekintetét magamra.

- Ahogy parancsolod… Angyalka.

Újra megmozdulok, keresve benne a legérzékenyebb pontot, ami minden férfinak a legnagyobb kéjt okozza és nem is kell sokáig keresnem. Egy mélyebb döfésnél felsikkant és azonnal felizgul az elõbb átéltek ellenére, mire döbbenten néz rám.

Elvigyorodom és szinte tejesen kihúzódva belõle, majd erõsebben belé hatolok. A kiáltása visszhangzik a sziklákon, bizonyítékul szolgálva mennyire élvezi a vad ostromot, amivel a testét bitorlom. Egy cseppet sem kíméletesen mozgok benne, de miden mozdulatomat élvezi, körmeit a hátamba mélyeszti gyönyörében, majd egyszer csak összeszorítja a szemeit és felsikolt…

- Amadeo! – olyan szorosan magába ránt, hogy én sem bírom tovább, forró testébe élvezek, elveszve a gyönyör hullámaiban. Szinte semmit sem látok rajta kívül, csak a ködös zöld szempár lebeg a szemeim elõtt és mikor elmúlik az utolsó hullám is, mellé gördülve, zihálva nézem a kék eget, Lyry pedig az oldalamhoz gömbölyödik.

Azt hiszem ilyen a tökéletesen boldogság…

Mikor mind a ketten fel bírtunk állni, visszamásztunk a barlangba, ahol a puha mohával borított földre ültünk és csak néztük a mederbe zúduló, habzó víztömeget. Lyryt magamhoz húzva a nyakába csókolok, illatos bõre most is ellenállhatatlan, õ pedig mosolyogva oldalra dönti a fejét, még nagyobb teret adva kutató ajkaimnak.

- Csukd be a szemed szerelmem! – kérem gyengéden, és homlokráncolva, de megteszi, amit kérem.

Hátranyúlok, a kabátom zsebébõl elõveszem a kis zöld bársonyerszényt és kiveszem belõle a neki a szánt ajándékomat.

- Kinyithatod! – szemei elé lógatom a gyönyörû ezüstláncot egy könnycsepp alakú gyémántfüggõvel, amit neki készíttettem.

Amint meglátja, azonnal elakad a lélegzete és elkerekedett szemekkel óvatosan ér az ékszerhez, mintha nem akarna kárt tenni benne.

- Amadeo… ez… gyönyörû! – megsimogatja a gyémántot rajtat, majd végigvezeti az ujjait a lánc szépen kidolgozott szemein.

- Örülök, hogy tetszik. – elmosolyodom és félretolom a haját, hogy a nyakába kapcsolhassam.

- Ez az enyém?

- Drága Angyalkám? Ugyan ki másé lenne! – a nyakába illesztem a láncot, ami tökéletesen illik az alabástrom bõréhez.

- Köszönöm Szerelmem! – felém fordul egy rövid csókra és mikor elvállunk megsimogatom a szép arcát.

- Feleségül ugyan nem vehetlek és tudom, hogy a nemesek soha nem fogják elfogadni a szerelmünket olyannak amilyen. De azt megígérhetem neked, hogy amíg csak élek boldoggá foglak tenni, hûséges leszek hozzád és minden szerelmemmel szeretni foglak.

A szavaim komolyak, de szeretném is, ha ezt sosem felejtené el. Õ a legfontosabba a számomra, mondjon akárki akármit.

Könnyek szöknek a smaragdzöld szempárba, majd egy gyönyörû mosolyt kapok válaszul, a legszebbet a világon.

- Ó, Amadeo! Engem nem érdekel, mit mondanak mások! Akkor is örökké szeretni foglak, hogy ez senkinek sem tetszik! – egyik remegõ kis kezével a nyakában függõ medálra simít, majd tõle szokatlan hevességgel az ajkaimra tapad, de nem bánom.

Lassan hátradõlünk a puha mohás földre, engedve az újra feltörni készülõ vágynak, ami tudom, hogy soha nem fog alábbhagyni iránta, mindig többet és többet akarok majd kapni belõle. Nem lehet betelni édes ízével, illatával, a hangjával, élvezet újra és újra felfedezni a számomra legtökéletesebb és leggyönyörûbb lényt, aki csak erre a világra született.

Rabul ejtette a szívem és nem is eresztette többé, mert mindenkinek megvan a saját angyala és ha az rátalál, nem tud majd ellenállni az angyali csábításnak…

Lassacskán csillapodik bensõmben a szúró fájdalom, tudtam. Tudtam, hogy fájni fog de szerelmem szemeibõl áradó élvezetért megéri, sokkal több is megérné. Ajkait egy percre sem hagyom magéra, olyan finom... olyan édes és most annyira nyugtatja testemet, mint semmi más, forró ujjait bõrömet cirógatják, így elérkezettnek éreztem az idõt, hogy megpróbáljak mozdulni. Óvatosan megmozdítom csípõmet mire kõkemény vágya talán kissé még keményebb lett és...a fájdalom ellenére éreztem valami jót így újra és újra hintáztatni kezdtem magam ölén, a fejem búbjától a lábujjaimig kellemes bizsergést éreztem. Próbáltam Amadeo ajkain maradni, nem akarom megszakítani méz ízû csókját. Imádom. De elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol már nem tudtuk csókolni egymást, ahol már a bizsergés helyét átvette a kéj, amelyet minden egyes mozdulatom után éreztem, csodálatos ahogy egyesül velem, ahogyan teljesen kitölti testem, mintha csak ide teremtették volna, mintha csak nekem teremtették volna ezt a gyönyörû férfit. Minden egyes mozdulat,érintés és simítás után egyre forróbbnak éreztem aktusunkat, mintha körülöttünk fórt volna a levegõ, mintha halottam is volna a sistergõ hangot. Szerelmem tekintetébe nézve egyszerre még forróbb lett minden, a tekintete szinte pokoli tûzzel égett, forrót tõle a bõröm, a bensõmben lévõ vágyáról nem is beszélve... de olyan élvezettel teli volt...
- Lyry… édes kis szerelmem… - a hangja még jobban feltüzelte vágyam, ellenállhatatlan érzést éreztem, hogy nyakának finom bõrét csókoljam és lendületes mozgásommal még több édes hangot csaljak ki belõle, minden apró nyögése és mély morranása egyre inkább a végsõ kéj felé sodort fõleg mikor ráfogott vágyamra.
- Amadeo.. - elhaló sóhajjal omlottam mellkasára, így hintáztatva még gyorsabban magamat de nem bírom sokáig ezt az eszméletes vágyat így elég gyorsan kezében élvezek el egy hangos nyögés kíséretében, mikor megérzem magam alatt megfeszülõ testét, fogai szorítását nyakamban és a testembe kirobbanó forróságától élvezetem az eddiginél is intenzívebb és elsöprõbb volt. Egyszerûen hihetetlen békességet és nyugalmat.
- Nagyon jól csináltad szépségem – a fellegekbõl búgó hangja szed le és finom csókja nyakam vonalán, ha tehetném dorombolnék annyira elégedett vagyok jelenleg, egyszerûen istenien. Mosolyogva nézek gyönyörû mézszín szemébe, imádom a barna szemeit azokkal az arany pöttyökkel, elvarázsol... fõleg kielégülten mikor ennyire csillog...istenem, de gyönyörû!
- Tényleg?
- Mmm, de még mennyire. De te jól vagy? – hogy jól-e vagyok?! Nem is kérdés, egyszerûen teljesnek és boldognak érzem magam, mint mikor az ember hosszú alvásnélküliség nélkül belebújhat a pihe-puha ágyba és alhat, mennyeien vagyok ! Az érzelmek szinte sikoltanak a szemeibõl, szerelem,vágy,féltés és ez olyan boldoggá tett, hogy muszáj volt ajkaira tapadnom, csókolnom Õt. Érzem puha kezeit hátamon végigsiklani majd fenekembe markolva von közelebb magához ami nem is lenne probléma...de most vettem észre, hogy még mindig bennem van és...a hirtelen jött érzésre, ahogy belül lankadt vágya simított felkellet sikkantanom... nem is vettem észre...hogy még kitölt...
- Ne nagyon mocorogj szépségem, mert ismét fel fogsz izgatni. Élvezted Angyalka?
- Igen… nagyon.
- Ennek nagyon örülök szépségem. És ha végre felkelhetek, mutatok neked pár még élvezetesebb pozitúrát. – elvörösödve bújok nyakához, nem szeretném most mutogatni paradicsomszín arcomat, inkább élvezem a belõle áradó rózsaillatot, valószínûleg csiklandozhatja, hogy szagolgatom mert kuncog.
- Mi az Angyalom, furcsa az illatom? - még jobban hozzásimulok annyira elpirultam.
-Ne...nem csak...nagyon...öhm...nagyon szeretem...az illatod... - hangosan felnevet mire még mindig bennem lévõ öle is kicsit mozog, hatalmasat nyögve feszülök meg... a fenébe is a fájdalom ellenére nagyon is jól esik, lihegve próbálok lenyugodni, Amadeonak pihenésre van szüksége, és a...a fenébe is! Hogyan reagálhat így a testem... mikor...
- Lyry...te..? - mielõtt kimondaná inkább paradicsom piros arccal fölé hajolok és döbbent tekintetét figyelmen kívül hagyva megcsókolom, annyira zavarba ejtõ, hogy a testem még mindig... Ahh... gyengéden csókolózunk, finoman simogatva egymás testét, szépen lassan testem is lenyugszik így lassan elhajolva mosolyogva nyomok az orrára egy finom csókot. Imádom csókolgatni, szinte mindenhol. Óvatosan próbálok felállni, de mikor kicsusszan felszisszenek, nem volt kellemes érzés. Imbolyogva indulok a fürdõ felé, de kezdenek rogyadozni a térdeim, mikor Amadeo a derekamat átkarolva tart meg mosolyogva csókolom meg a mellkasát, de azonnal elpirulok mikor érzem élvezetét kifolyni, megremegek az érzéstõl. Értetlen tekintettel néz rám, de mikor köldöki vörösödve fordítom el a tekintetem és próbálnék ellépni tõle, minél elõbb a fürdõbe érve, észreveszi mi a gond és vigyorogva kap az ölébe, perlekedek vele, hogy a seb felszakadhat de láthatólag jól szórakozik azon, hogy elpirulva próbálok úgy helyezkedni a karjaiba, hogy... ne folyjon...de így is olyan lett pár cseppben a szõnyeg, nagyokat nyekkenve bújok nyakába el nyakában. Óvatosan ereszkedik velem a fürdõkádba ahol még mindig jó meleg a víz. Egymást tisztogatva játszunk a vízzel, soha sem volt még ennyire harmonikus köztünk a csend, olyan jó belebújni a karjaiba és csókokat hinteni oda ahol érem. Jó érzés szeretni Õt. A kádból kilépve próbálom megtartani magam, míg kedvesem megtörölközik, de nem tudom így összecsuklok és pirulva nézem még mindig remegõ lábaimat. Amadeo csak nevetve nyalábol fel és búj velem be az ágyba. Engem ölelve próbálunk elaludni...de nekem sehogy sem jó... izgek mozgok, próbálom megtalálni a helyemet, majd felpattanva nézek Amadeora. Tudom már! Felhúzott szemöldökkel nézi ahogy rámászok és mellkasán elhelyezkedve pislogok laposakat, még mielõtt rálépnék álmaim mezsgyéjére hallom felszabadult nevetését és hátamat simogató kezeit, de ellep a békés sötétség.

Másnap forró karok közt ébredek, az ablakon beszûrõdõ fények szerint körülbelül tíz óra lehet, szerelmem még mélyen alszik még arra sem riad fel, hogy kikelek mellöle és felöltözök.
A konyhában friss péksüteményt tesz a tálcára a szakácsnõ és együtt teát fõzve nevetgélünk, mire elkészülünk kint elkezdett zuhogni az esõ. Óvatosan vittem fel a reggelit a lépcsõn, kissé még remegnek a lábaim és... õszintén nem is szívesen ülnék le most sehova... A szobába belépve kedvesem még mindig mélyen alszik a párnámat szorongatva, kuncogva teszem le az egyik asztalra az ételt, majd a fürdõbe megyek egy kicsit áztatni magam. Halk motoszkálásra figyelek fel egy idõ után, amit morgolódás követ. Halkan kuncogok kedvesem szitkozódásán, törölközõt tekerek a derekamra majd kilépek az ajtón. Amadeo 2 mozdulat között megdermedt, mint egy ralytakapott kisgyermek.
-Szerelmem, nem meg mondtam neked tegnap, hogy ne emelgess? Nézd meg most a sebed. Ma már biztos tudtunk volna csinálni valamit, de most már holnapig ágyban maradsz, és ne vigyorogj így kedvesem, szigorúan pihenni fogsz ma. Majd holnap sétálunk egyet. - kuncogva fektetem vissza megdöbbent kedvesemet, majd ölébe helyezve a tálcát kezdem etetgetni Õt. Boldogan falatozik kezeimbõl és azt is hagyja, hogy megitassam teával, boldoggá tesz, hogy gondozhatom. Egész nap körülötte lézengtem, persze tisztes távolságból, nem hatott meg semmivel sem... pedig elég elszántan próbálkozott, mikor már majdnem elgyengültem direkt oda néztem a már beforrt sebhez és ha holnap sétálni akarunk menni, ma csak pihenünk. Este ugyanúgy mellkasára fészkelõdve aludtam el.
Reggel simogatásokra ébredtem, de olyan kellemesen feküdtem, hogy nyüszögve és magamat is meglepve dorombolásra emlékeztetõ hangal fúrtam a mellkasába még jobban a fejem és megpróbáltam aludni még egy kicsit, de szerelmemnek egészen más tervei voltak. Nevetve simogatott meg ugyanott, ahol elõbb dorombolásra késztetett a testem, majd miután durcásan ránéztem nevetve felém hengeredett.
-Tudod kedves kiscicám, tegnap a saját külön doktorom nem engedte, hogy bármit is tegyek a fekvésen kívül, így most egy percet sem szeretnék feleslegesen ágyban maradni, öltözzünk fel és menjünk sétálni, csodás idõnk van! - nevetve csókoltam meg majd engedelmeskedtem és felöltözve követtem kedvesemet ki az udvarra. Csodás virágzó fák melett haladtunk el kéz a kézben, miközben mindenfélérõl csacsogtunk. Egyszer csak elengedte a kezem, majd nyakkötõjével bekötötte a szemeimet.
-Meg szeretnélek lepni Angyalom, bízz bennem rendben?
- Rendben Szerelmem. - nyakamba csókolva fogta meg a kezem majd óvatosan kezdett el vezetni engem... valamerre. Nem sokat mehettünk így, talán tíz-tizenöt percet mikor ajkaimra tapadva vette le rólam a nyakkötõjét és mege elé penderített. Elõször nem is akartam hinni a szememnek mikor a réten megláttam azt a sok lovat. Különbõzõ fajtájú lovakból állt a ménes.
- Válassz magadnak egyet Angyalom, elszeretnélek vinni valahova.- intésére két szolga jött elõ a közeli bokor mögül lovagláshoz szükséges eszközökkel. Amadeo segített átmászni a kerítésen és kezemet elengedve hagyta, hadd sétálgassak a lovak közt, hozzá azonnal odament egy sötét Morgan fajtájú csõdör és hangos nyerítéssel üdvözölte, látszólag Amadeo is örült neki. Folytattam nézelõdésemet majd megakadt a szemem egy dombon legelészõ Fríz csõdörön, egyszerûen gyönyörû volt! Felé stétálva szinte nem is figyeltem semmi másra csak az engem figyelõ lóra, a dombon elötte állva, felé nyújtottam a kezemet amit elõször kétkedve figyelt, majd orrát tenyeremhez nyomva nyerített fel. Boldogan felnevetve vakartam meg a csõdör homlokát majd megfordulva, a lóval a nyomomba mentem vissza Szerelmemhez, aki döbbenten nézett hol rám, hol a lóra.
- Szereztem egy új barátot Szerelmem! - nevezve öleltem át, majd az egyik istállós fiú kezébõl kivettem a szerszámokat és feltettem a lóra, vigyázva ne húzzam túl szorosra a nyerget. Amíg felszereltem a lovamat, addig Amadeo is az övét.
-Amadeo, hogy hívják ezt a lovat?
- Nincs neve, eddig... nem igazán tûrt meg senkit sem maga körül... csikó korában került ide de már attól megvadult ha embert látott.
- Akkor...Mit szólnál ha Araucë -nak hívnálak, azt jelenti, démon. Saját magad démona vagy, félsz a magánytól, de attól is, hogy kötõdj másokhoz. Remélem ez most megváltozik Araucë.
- Milyen nyleven van ez angyalom? Sohasem hallottam még. - hátulról átölelve csókol nyakamba mire jólesõ sóhajjal bújok ölelésébe.
- Tündéül, Nagyapám szerette az ilyesféle könyveket és sokat olvasott fel nekem, sok minden megmaradt. - mosolygok rá majd ajkaira hajolok egy gyengéd csókra, olyan finom. Fel segít a nyeregbe, majd együtt vágtatni kezdünk amerre mondja. Gyönyörû úton ügetünk végig de sokszor érzem magamon Amadeo égõ tekintetét és mikor felé fordulok, mindig igazam is van, a szemei szinte parázslanak, ahogy néznek. Egy tisztáson megállva térek magamhoz, hisz eddig szinte csak Szerelmem szemeibe mélyedtem. Meglepõdve tapasztalom, hogy egy tó mellett állunk ami egy hatalmas barlang elõtt terül el amit folyamatosan frissít a barlang tetejérõl alázúduló vízesés.

Már eltelt egy hét, amit legjobban a pokoli szóval illethetek, mert egy olyan étvágyú és szükségletû férfinak, mint én az egy hetes cölibátus pontosan ezt jelenti. Nem is tudom, hogy mikor volt utoljára – ha egyáltalán volt valaha is – hogy egy teljes hétig nem feküdtem le senkivel.

Az érzéki élvezetek és a vágyak kielégítése számomra az egyik olyan szükséglet, mint másoknak az ennivaló. Nélkülözhetetlen.

Furcsa módon úgy tûnik Lyrynek nem okoz különösebben gondot, hogy egy hétig nem csinálunk semmit, mert akárhányszor is próbálom rábeszélni és megértetni vele, hogy egy kis játéktól még nem lesz semmi bajom, õ nem enged.

Eszembe jutott már az is, hogy talán õ nem kíván annyira, mint én õt és egy még rosszabb gondolat is befurakodott a fejembe, hogy talán csak én erõltettem rá. Akkor úgy tûnt, hogy élvezi, de most már nem vagyok biztos benne.

Sokszor elõfordult, hogy õ maga hozta fel nekem a vacsorát, vagy a reggelit és egy rövid csók után úgy szaladt el, mintha kergették volna. Egyszerûen nem értem, de ezt nem most akarom megbeszélni vele, mert most csak elszaladna, ha valami olyat mondanék, ami nincs ínyére. Majd akkor, ha már felkelhetek végre.

A nap további részében egy könyvet olvasgatok, ami már ne tudom, hogy hányadik az utóbbi egy hétben, de jelenleg nem tudok mást tenni. Lyry egyre több alkalommal eltûnik a szobából, ami kifejezetten zavar, mert megszoktam, hogy folyton mellettem van.

Bármennyire is hiányzik, mégsem mondhatom neki, hogy üljön itt velem, ha õ is csak unatkozna. Így legalább szétnézhet a birtokon és nem kell a négy fal közé bezárva lennie, mint Velencében.

Nem tudom, hány óra lehet már, de valamikor késõ délután a nap állásából ítélve, amikor hangos robajjal beront az ajtón, majd be is csukja maga után.

A frászt hozta rám, de most sokkal fontosabb hogy miért van ilyen szemmel láthatóan zaklatott állapotban. Az arca nagyon vörös a lábai pedig remegnek mikor egy sóhajjal megáll az ajtó elõtt.

De még így sem hiszem, hogy nem fájt, mert az elsõ mindenkinek kellemetlen. Lassan simogatni kezdem az oldalát, míg meg nem érzem, hogy ellazul, az ajkait pedig folyamatosan kényeztetem közben.
Tesz egy bátortalan mozdulatot a csípõjével, mire mind a ketten belenyögünk a csókba. Észvesztõen jó érzés, fõleg hogy újra és újra megismétli, míg már muszáj megszakítanunk a csókot, hogy levegõt kapjunk. Olybá tûnik, mintha a levegõ is sisteregni tudna közöttünk, a gyönyör úgy áramlak keresztül rajta, mintha forró láva emésztené a belsõmet, mégsem elég és mégsem tudok betelni vele…
- Lyry… édes kis szerelmem… - nyögöm, mikor az ajkaival újra a nyakamra hajol, de aztán már nem bírok mást hallatni a mély nyögéseken kívül, mikor ritmikus mozgással kerget az õrületbe.
- Amadeo…
Morogva masszírozom a vágyát, hogy segítsek neki, õ pedig elgyengülve a nyakamba borul, majd egy kis sikkantással a kezembe élvez. Az izmai olyan erõsen szorítanak meg, hogy én sem bírom már tovább visszatartani a kitörni vágyó gyönyört és a nyakába harapva élvezek el.
A hirtelen jött felszabadultságtól, mintha lebegnék, meg sem bírok mozdulni.
Pár percig csak lihegve kapaszkodunk egymásba, míg a gyönyör utolsó hullámai is el nem apadnak, majd miután már meg bírom emelni a fejem, lassan ránézek a behunyt szemekkel pihegõ szerelmemre.
Hogy ki tanácsolta ezt neki, vagy, hogy egyáltalán, hogy volt ehhez bátorsága, nem tudom, de azzal majd késõbb foglalkozom.
- Nagyon jól csináltad szépségem – halkan a fülébe súgok, majd végigcsókolom a kecses kis nyakát is.
Laposakat pislogva nyitja ki a szemeit, és mint egy kielégült kiscica úgy mosolyog rám. Hihetetlenül édes ez a tekintet és az a kis pír is, ami az arcára kúszott.
- Tényleg?
- Mmm, de még mennyire. De te jól vagy? – gyengéden megsimogatom az arcát. Bár szûz fiúval még nem volt dolgom elõtte, de a nõkrõl azt hallani, hogy sokukat érzékenyen érint az ártatlanságuk elvesztése. Remélem nem bánta meg…
- Boldog vagyok! Szeretlek!
Elvigyorodom a válaszán és elárasztanak az érzelmek, de nincs idõm kimondani, mert rögtön az ajkaimra tapad, amit egyáltalán nem bánok. Lassan végigvezetem a kezem a hátán, le a fenekére, amibe játékosan belemarkolok. Felsikkant az érzésre és elkapja a fejét, majd nagy szemekkel lefelé néz, oda ahol összekapcsolódik a testünk.
Talán eddig nem vette észre, hogy mg mindig benne vagyok?
- Ne nagyon mocorogj szépségem, mert ismét fel fogsz izgatni – dorombolom neki kielégült hangon. Szemmel látható, ahogy a vörösség elárasztja szép arcát és lekúszik a nyakára is. Kuncogva simogatom tovább, de még nem hagyom, hogy kimásszon az ölembõl. – Élvezted Angyalka?
- Igen… nagyon. – a kis mosolyától, ami az ajkain játszik csak még gyönyörûbb lesz, de mielõtt még elragadnának a vágyaim behunyom a szemem és kifújom a levegõt.
Nekem sem lenne jó, ha megerõltetném magam… még legalább két napig és most neki sem biztos, hogy kellemes lenne, ha elölrõl kezdenénk. Biztos fájt neki egy kicsit és az elsõ aktus után nagyon érzékennyé válik. Nem akarom felsebezni.
- Ennek nagyon örülök szépségem. És ha végre felkelhetek, mutatok neked pár még élvezetesebb pozitúrát. – elvörösödik és összeszorítja a szemeit zavarában és inkább a nyakamba bújtatja a az arcát, minthogy rám kelljen néznie.
De mielõtt megmutatnék neki mindet, még rendbe kell jönnöm. Annak viszont már semmi akadálya, hogy holnap körbevezessem a birtokon és esetleg messzebbre is elsétálhatunk. Azt mesélte, hogy imádja a lovakat. És itt rengeteg nemesített ménes van különbözõ színû s fajtájú példányok, amik közül válogathat magának…

Szinte óráknak tûnik az idõ míg az orvos nézi alélt kedvesemet, nem hagyom Õket magukra... nem akarom kedvesem kezelését az orvoson kívül másra hagyni. Szeretem Õt, így kezelni én kívánom Õt. Az orvos nehézkesen húzza ki kedvesem testébõl az oda nem illõ pengét. Torkomat marják a könnyeim, nem tudok nekik gátat szabni, Kedvesemet így látni szinte már fizikai fájdalommal jár.

A Signora, ha jól mondták a többiek elvitette annak a förmedvénynek a testét, mert még a padló összkomfortját is zavarta. Segédkeztem kedvesem testét lemosni és befáslizni, már szinte jegyzeteltem mikor mondta a doktor, hogyan, mikor és mivel kell kenni a sebet. Az orvos szerint, szerencsére nem mély a seb és nem is ért semmi fontosabb eret vagy szervet. Megkönnyebbültem rogytam le az egyik székre és temettem arcomat kezeimbe, az orvos kedves mosollyal simított vállamra majd magamra hagyott, a szekrényen lévõ krémre és fáslikra tekintettem majd kedvesem alvó arcában gyönyörködtem, egy ideig. Este tájt belázasodott, így nedves kendõvel törölgettem. Signora próbált pihenésre ösztökélni, de egy percre sem akarom Õt magára hagyni, hozott be egy kis süteményt, amit belém akart diktálni...de egyszerûen nem ment le. A rózsákat amiket szedtem egy csinos kis vázába tette, majd azt mondta nyugovóra tér. Láttam rajta, hogy nem fog...de magunkra hagy. Még sokáig néztem Õt, már mellé feküdve és karját ölelve, simogattam Õt. Gyönyörû arcát,ívelt ajkait, gyönyörû szemeit, sokáig gyönyörködöm benne míg az álmok magukkal nem ragadnak, ó az álmok. Csak is Vele álmodok, és csodás.

~~**~~

Gyengéd simogatást érzek arcomon, majd mikor fülemet simogatja kinyitom szemeimet. Gyönyörû barna tekintettel találkozok, finom mosollyal.

Amadeo…
– Ideje felkelni hétalvó, különben még átalszod az egész napot. – hirtelen tisztul a látásom és mosolygó kedvesemmel találom szembe magam. De neki még aludnia kellene... és még biztosan nincs jól!
- Amadeo! Jól vagy? Ugye nem feküdtem rád véletlenül? Hogy érzed magad? Nagyon fáj? Mert az orvos…
- Csss… jól vagyok Angyalka. Jelenleg csak egy valami nem tetszik.
- Micsoda?
- Túl régen éreztem az ajkaidat az enyémen. –elvörösödve hajolok felé majd forrasztom össze ajkainkat, imádom Õt csókolni. Oldalánál támaszkodom meg és éppen elhajolnék mikor tarkómra marva csókol meg hevesen amitõl... hát...felizgult ölem, nehezen tudok elválni forró és méz édes ajkaitól, hiszen egyszerûen mennyei.
- Tényleg jól vagy szerelmem?- a gyengédség amivel most rám néz, szinte letaglóz. Csodás érzés.
- Persze, csak már régen nem sérültem meg, ezért lehet, hogy rosszabbul viselem, mint kellene.
- Annyira aggódtam miattad! Nem is tudom mi lett volna velem, ha meghalsz!
- Most már semmi baj Angyalka, de… mi történt azzal a vénemberrel?
- M-meghalt.
- Hogyan?
- Miközben vívtunk… megbotlott és… beledõlt a kardomba.
- Nem is tudtam, hogy te is tudsz vívni és ilyen bátor kis Angyalka vagy.
- Még a nagyapám tanított vívni, mivel az apám nem tette. Õ nagyon szeretett engem, de… aztán meghaltak és mikor apám vette át a címét, minden rossz lett.
- Minden esetre köszönöm szerelmem. Most te mentettél meg engem.
- Az orvos azt mondta, hogy nem súlyos a sérülés, ezért csak pihenned kell és ha levesszük a fáslit be kell kenni azzal a gyógynövényes keverékkel amit itt hagyott.- Hangos sóhajtással néz rám, de a tekintete szomorú és csalódott, mi lehet a baj?
- Mi a baj?
- Hogy fogom kibírni, hogy ne szeressem a tested, míg be nem gyógyul?
- M-majd kibírod. Nem lehet olyan ne-nehéz…
– Ez a világ legnehezebb feladata szépségem. - lemondó sóhajjal tekint rám, de tekintetébõl már most süt az elfojtott vágy Hangos nyikkanással szaladtam le a konyhába levesért, de a szakácsnõ egy nagy tálca ételt pakolt rá, mert én sem ettem. Nem is vagyok igazán éhes, inkább aggódok. Nehezen felmegyek a lépcsõn, majd az ajtót az egyik inas kinyitja. Kedvesem hatalmas tekintettel nézi a nálam jóval nagyobb tálcát amit az ölébe teszek, és szinte mindent belé diktálok. Nem hagyom neki, hogy saját kezûleg egyen így megetetem, az elején tetszett neki de mikor az édesanyja mögöttünk lévõ székbe telepedett és hangosan nevetgélt nagyon morgott. Édesanyja hamarosan kiment így a fáslit leszedve óvatosan mostam meg a sebet, majd bekentem a krémmel és tiszta fáslit. Minden fájdalmas szisszenés után kapott egy-egy puszit éppen oda ahol tudtam. Amire végeztem Amadeo már laposakat pislogott így hagytam Õt pihenni, legalábbis akartam volna, de addig nem volt hajlandó elaludni amíg mellé nem bújtam.

~~**~~

A napok így teltek,csak sokat perlekedtem Amadeoval. Mindig siettetni akarta a gyógyulást és ki akart kelni az ágyból, de mindig idõben vissza zavartam, sokat morgolódott fõleg, hogy csókon kívül mást nem kapott akármennyire is akarta. Hajthatatlan voltam e téren. A tény, hogy még legalább három napig pihennie kell, közel sem deríti jó kedvre. Nekem... nekem meg egyre nehezebb, sokszor alig tudtam elrejteni elõle felizgult ölem, már az ahogy rám néz felforrósítja a testem, azok a vággyal teli örvénylõ barna szemek! Elemi erõvel kell elszakítanom testemet forró karjai közül, mert ha meglátja rajta, akkor biztos nem marad nyugton az én Kedvesem. Miután megetetem a forró levessel és a finom sülttel, lemegyek a kertbe, mert mellette nem bírok vágyaimmal, saját testem és vágyam lett az ellenségem.

Jean, az egyik inas már a kezdetektõl nagyon jó barátom volt és most, mikor majd megörülök saját testemtõl, igazi jó barátként jól szórakozik a kínomon, még ha nem is akarja kimutatni. Eddig nem mertem kérdezni Õt, bár neki is férfi párja van... ráadásul a komornyik elég jól titkolják a kapcsolatukat és ha nem nyitok be éjjel a konyhába... én sem tudnám. Azóta a barátságunk még inkább elmélyült és csak õ tudja, hogyha a lugasban vagyok a tónál éppen ölemtõl szenvedek és az, hogy én a kezemmel... teljesen kizárt!

- Lyry! Miért nem szeretkeztek végre az Urral? - nyílt kérdésére hatalmas nyikkanással pirulok, biztosan kökdökig. Hatalmas szemekkel nézek rá, de fekete szemei teljesen komolyan néznek vissza rám.

-D...De Amadeo...ne..nem kelhet még ki...é....és mi...mi még...AZT nem...- dadogva és kétségbeesve nézek rá de õ csak nevet rajtam és könnyeit törölgeti.

-Nem muszáj az Úrnak felkelnie az ágyból, vagy annyira megmozgatnia magát, hogy baja legyen a sebének – csintalan fény villan a szemeiben én meg értetlenül nézek vissza rá... hogy lehetne ezt?

- Néha nem tudom elhinni, hogy létezik ilyen ártatlan lény a földön, mint te...lovagoltál már Lyry? - mikor határozottan bólintok vigyora kiszélesedik, majd beszalad a szolgálóknak fenntartott részbe a kúrián belül. Nem sokat üldögélhetek, mert jön is vissza hamarosan. Leül mellém és a kezembe nyom egy üvegcsét, fura alakja van és... az illata... nem olyan rossz végül is...olyan virágos.

-Mond csak kedves Lyry... az Úr az ujjaival kényeztette a fenekedet? - hatalmas szemekkel és ájulás közeli állapotban pislogok és csuklás szerû hangokat adok ki magamból, mire kedves Jean barátom nevetve vonja le a következtetéseket. Arcomat eltakarva hajtom fejemet a térdeimre mert szinte már perzselõdik az arcom.
- Drága barátom, ezzel az olajjal bekened az ujjaid és ugyanezt csinálod magadnak mint az Úr neked, lehetõleg 3 ujjal és a fürdõben, ezek után... mintha csak a nyeregbe pattanál ülnél... beleülsz az Úr ölébe... tudod a pfhh- annyira zavarba jöttem, hogy mindkét kezemmel befogtam a száját, ennyibõl is értettem mit akart mondani...de ha kimondja biztos meggyulladtam volna... szerintem ilyen pipacsvörös sohasem voltam. Elõször hatalmasra kerekednek a szemei, majd nevetni kezd mikor meglátja a fejemet, egyszerûen... olyan zavarban vagyok mint még soha! Elengedem Jean száját majd az üvegcsét felkapva iramodok meg a házba, fel egészen a szobába, ahol szinte berobbanok az ajtón. Amadeo hatalmas elkerekedett szemekkel néz rám fõleg mikor meglátja vérvörös arcomat ami az elõbbinél is vörösebb szint vett fel mikor eszembe jutott mire készülök, lábaim remegni kezdtek és az ölem is egyre keményebb és fájóbb lett.

- Angyalom, minden rendben? Bántott valaki? - nehezen felült és éppen megpróbálna kikelni az ágyból mikor odatámolygok mellé és mosollyal az arcomon visszanyomom majd csókot lehelek az ajkaira... vagyis csak lehelni akartam mert szinte faltam az ajkait.

. Maradj az ágyban kérlek, Szerelmem. Megígéred nekem? - arcára simítom kezemet majd beletúrok selymes hajába, mikor határozottan bólint majd orrára adva egy puszit indulok a fürdõbe ahol magamra zárom az ajtót azzal a kis kampóval... azt hiszem ennél furább nem tudtam volna lenni...de...Szeretem Õt... és szenved a vágyaitól, jobban mint én...és számtalanszor bizonyította szerelmét... így... ez nem olyan nagy áldozat tõlem nem igaz? Pipacsvörösen fürdök meg gyorsan majd ujjaimra folyatva próbálok mindent úgy csinálni ahogy Õ... és az emlékek amik most szinte alig bírom hangom visszafogni néha-néha kicsúszik egy-egy remélem halkabb nyögésem majd mikor már három ujjam könnyedén bennem van kihúzom õket... remélem... elég olajos.. Istenem mire készülök! Ölem ha lehet még inkább keményebb és nedvesebb lett és mikor egy áttetszõbb csipkés köntös veszek fel, amit múltkor rejtettem el az egyik kis szekrényben és hozzádörzsölõdik, alig bírom visszafogni testemet, remegõ lábakkal indulok az ajtóhoz amin elõször csak fejemet dugom ki mikor szembetalálom magam Szerelmem dühös tekintetével.

- Lyry! Nem igazán igazságos velem szemben, hogy önmegtartóztatásra ítélsz miközben meg te é..éppen.. - mosolyogva figyelem felháborodott mozdulatait miközben az ágy támlájának dõlve kezével az ágyba markol, de mikor kilépek teljesen elnémul. Szégyenlõsen lépdelek felé és a takarót lehúzva Szerelmem szintén csak egy köntösben van, így sokkal könnyebben tudtam eltámogatni a fürdõig és könnyebb egy köpenyt ráadni mint nadrágot és inget. Kemény vágya hasának feszül és mikor szétnyitom rajta a köntös megrándul. Szerelmem ajkaira mosolyogva lehelek egy apró csókot, majd füléhez hajolva rágcsálom meg finoman, majd végig nyakának kecses vonalán elérve a másik igen csak érzékeny pontot részesítem azt is kényeztetésben, de ugye a mellkasát sem hagyhatom ki így azt is végigcsókolgatom néhol bele-bele harapva az érzékeny bõrbe. Vágyához érve kényeztetem, így ahogy Jean mondta alul a gáttól kezdve minden egy apró millimétert nyelvemmel kényeztettem és mikor már elégnek gondoltam Szerelmem ajkaira hajoltam és... ráültem vágyára, a csókot nem hagytam abba egy percig sem, fájt. Eszeveszetten fájt, de ahogy Õ is kissé megnyugodott és nem szorította olyan erõsen a csípõmet és simogatni kezdett már nem volt olyan rossz.

A szavaimra kissé elkerekednek a szemei, amik könnyesek lesznek mikor rám pillant, az arca kipirul és a világ legszebb mosolyát varázsolja az arcára, ami felhõtlen boldogságról árulkodik.
- A... Amadeo... a… az én szerelmem már... 
Az akadozó szavait az ajtó csapódása szakítja félbe, mire bosszúsan fordulok a bejárat felé. Lyry rögtön magára és rám rántja a takarót, elrejtve a meztelenségünket, bár a szolgáló arca így is vetekszik az ágynemû vörösével.
- Hogy merészelsz csak úgy ránk rontani?! – kiálltok rá dühösen. Egyrészt bosszant, hogy megzavart minket, másrészt pedig tudom, hogy az én szerelmem milyen szégyenlõs és õ most kellemetlen helyzetbe hozta.
- E... Elnézést Signore, de az Úrnõnek rohama van!
- Akkor hívjatok orvost, de ne az ajtómban toporogjatok!! Kifelé!!
A legkisebb mértékben sem érdekel anyám „rohama”, amit mindig az okoz, hogy az õ kis prûd világát valami megzavarja. Ha ideges lesz, akkor mindig rosszul van.
- De... De Signore, az Úrnõ magát kéri!
Mi a fenéért akar pont most látni? Máskor éppen azon igyekszik, hogy elkerülje az esetleges találkozásokat.
- Jól van, mondja meg neki, hogy mindjárt megyek!
- Igen Signore.
Hátrálva kisiet a szobából én pedig bosszúsan morgolódva hozzáfogok öltözködni. Nehogy az a boszorkány még azért is engem tudjon okolni, hogy majdnem meghalt.
Miközben felöltözöm Lyry is kikászálódik az ágyból és felszedi a ruháit, bár a nagyrészük már szakadt. Eltûnik a már régen nem használ helyiségben, ami eredetileg egy társalgó lett volna, eközben én a fali tükörhöz lépek és megigazítom az összekuszálódott tincseimet. Mikor azonban megfordulok döbbenten elkerekednek a szemeim, amikor Lyry egy szépen megmunkált kardot nyom a kezembe.
Ezt meg honnan…? És egyáltalán miért?
- Nagyon rossz érzésem van, egyszerûen érzem... Ez az enyém, de inkább óvjon téged, mert Te meg engem, nem igaz kedves? Kérlek, légy óvatos.
Hirtelen nem tudok mit mondani erre, mert eddig nem is tudtam, hogy ezt magával hurcolja, bár soha nem kutattam át a csomagját, amivel érkezett.
Édesen elpirulva néz rám és közben idegesen toporog a meztelen lábaival, ami nem vall rá. Valószínûleg tényleg rossz elõérzete lehet, ha így viselkedik. Egy anyámmal folytatott veszekedés mindig idegtépõ, de azért kardra nem hiszem, hogy szükség lesz. Mindenesetre nem utasítom vissza, mert boldoggá tesz, hogy aggódik értem és nem akarom megsérteni.
Finoman az arcára simítok és közelebb vonva magamhoz érzékien megcsókolom, majd
mielõtt még elragadna a hév elindulok az ajtó felé.
A inas már ott toporog az ajtó elõtt és nagy szemekkel néz a kezemben tartott fegyverre, de csak idegesen nyel egyet. Nem értem mi baja van.
- Hol az anyám? – nem akarom húzni az idõt.
- A… a fogadószobában Signore.
Elindulok lefelé a lépcsõn, de alig, hogy a szoba ajtajához lépek, máris anyám rettegõ szemével találom magam szemben, amint Signore Marc éppen kést szorít a torkához.
- Lám, lám. A szajha is elõkerült végre! Kiélvezted már az idõt, amit kis szépséggel töltesz, mert többé nem látod!
A gondolataim szinte vágtáznak, de nem tudom, hogy mit tegyek. Elõször is azért adok hálát, hogy Lyryt nem hozta magammal.
- Képes volt egészen idáig eljönni egy fiúért Signore? Ez nem vall önre. – mondom tettetett hitetlenséggel a hangomban, de nem volt túl jó ötlet, mert még inkább nekiszorítja a kést anyámnak.
- Ne merészelj ilyen hangon beszélni velem te kurafi! Te csak egy mocskos szajha vagy, aki szégyent hoz a nevére! Egy tolvaj, aki még a szavát sem tartja be! Elloptad azt ami az enyém és bemocskoltad!
Nem tudom, hogy az zavar e jobban, hogy szerinte Lyry be van mocskolva, vagy az, hogy úgy beszél a szerelmemrõl, mintha csak egy tárgy lenne.
- Lyry sohasem volt a magáé és nem is lesz! Neki egy férfira van szüksége nem egy vénemberre aki még ki sem tudja elégíteni és egy nõt használ fel hogy elérje a céljait! Maga nem egy férfi, hanem csak egy rozzant vénember, aki nem tudja elfogadni, hogy egy olyan szépség undorodik tõle!
A szavaim nyersek és nem is fogom vissza magam, szerencsére pedig elérik a kívánt hatást. Dühében félrelöki anyámat és felém ront a késsel. Elkapom a fegyvert tartó kezét, de ekkor anyámra pillantok, hogy nem sebeztet a meg a nyakát és csak egy pillatat mûve az egész…
Éles fájdalom hasít az oldalamba és ahogy lefelé pillantok, látom, hogy egy kard áll ki a baloldalamból.
Utolsó megmaradt erõmmel még eltaszítom magamtól a vénembert, de közben mind a ketten a földre esünk. Felszisszenek a fájdalomtól, de jelenleg nem igazán tudok ezzel foglalkozni, mert csak az jár a fejemben, hogy nem tudok felállni és ha ez a mocsok megtalálja Lyryt bántani fogja.
A fogaimat összeszorítva megpróbálok felülni, de megszédülök és rögtön dõlnék is hátra a padlóra, azonban valaki megtart.
Mikor felnézek elkerekednek a szemeim a félelemtõl, mert az én ki Angyalkám térdel mellettem könnyes szemeivel.
- Orvost! Hozzanak gyorsan egy orvost! – kiabálja kétségbeesett hangján, de nincs erõm megszólalni és megmondani neki, hogy rohanjon innen.
Óvatosan hátraenged a lépcsõre én pedig a fáradtan megtámasztom a fejemet és küzdök a kényszer ellen, hogy lecsukódjanak a szemeim. Meglátom, ahogy az öreg dühösen felénk ront, de nem bírom õt figyelmeztetni. Szerencsre észreveszi és felkapja a kardot mellõlem, de aztán már nem látom õket. Nem bírom megmozdítani a fejem, hogy odapillantsak…
- Azonnal magammal kellett volna vinnem téged te kis kurva, de ami késik nem múlik! Most, hogy ez a kurafi halott, az enyém leszel!
Még nem vagyok halott, de ez mit sem ér, ha nem tudok segíteni neki. Hallom ahogy a kép penge egymáshoz ütõdik, éles hangjuk szinte visszhangzik a hatalmas szobában. Minden nemes ifjút megtanítanak vívni, de mivel Lyryvel nem bántak nemesként nem tudom, hogy õ tud e, de csak reménykedem benne, hogy nem esik baja, mert akkor már mindegy lesz, hogy élek e vagy halok.
Innentõl már minden olyan mintha egy sûrû ködön át hallanám, de nem bírok tovább ébren maradni…

***

Nem tudom, hogy mikor térek magamhoz, de a szememet ólomsúlyúnak érzem és nem tudom megmozdítani a karom. Szinte nem is érzem már, annyira elzsibbadt, de sehogy sem bírom megmozdítani.
Egy mély lélegzetet veszek, amivel finom rózsaillatot szívok magamba, pedig nem emlékeztem rá, hogy lettek volna virágok a szobámban. Bár nem is biztos, hogy ott vagyok. Laposakat pislogva próbálom nyitva tartani a szemem, a szobában uralkodó szürkület megkönnyíti a dolgomat. Az ablakra pillantva látom, hogy valahol hajnal felé járhat az idõ, mert a nap még csak most kel fel.
Az emlékek visszapörgetve gondolom át mi is történt, de utólag csak arra emlékszem, hogy az a vénember belém szórta a kardját, majd megjelent Lyry és…
Lyry…
Azonnal kipattannak a szemeim erre a gondolatra, mert még azt sem tudom, hogy mi történt vele. Amire utoljára emlékszem az az, hogy felkapja a kardomat és hallom a fémeket egymásnak ütközni.
Meg kell keresnem, meg kell tudnom mi történt vele!
A szabad kezemmel végigsimítok az oldalamon, de amint anyagot érintek szisszenve el is kapom a kezem onnan. Már csak ez hiányzott, de mindegy. Akkor is fölkelek és megkeresem.
Csak az a baj, hogy a másik kezem még mindig nem mozdul.
Türelmetlenül pillantok a jobb oldalamra, majd rögtön el is száll a sietségem és feloldódik a mellkasomban keletkezett görcs, mert az én Angyalkám békésen alszik mellettem a karomat magához ölelve.
Hála az égnek, hogy nem vitte el!
A megkönnyebbülés úgy terít le, hogy az erõ, amivel fel akartam küzdeni magam az ágyról mind egy cseppig elszáll. De most nem is akarok innen sehová sem menni.
Óvatosan, hogy fel ne ébresszem kiszabadítom a karomat, majd miután megmozgattam egy kicsit átkarolom vele és végigsimítok a hátán.
Annyira örülök, hogy nincs semmi baja! Bár érdekelne mi történt, de most csak az a legfontosabb, hogy jól van.
Egy ideig még õt nézem, majd nemsokára ismét elnyom az álom…

***

Mikor legközelebb felébredek már napsugarak ragyogják be az egész szobát, ami azt jelenti, hogy már valószínûleg majdnem dél van.
Oldalra pillantok és elmosolyodom, amikor látom, hogy Lyry még mindig itt van és alszik, csak még közelebb húzódott hozzám.
Megcirógatom a szép arcát, majd a szemei alatt és az ajkait, mire mocorogni kezd. Letérek a nyakára és az ujjaim hegyét lassan végighúzom a füle alatti érzékeny részen. Kis nyöszörgést hallatva, pislogva nyitja ki a szemeit.
- Amadeo…
Milyen édes ez az álmos hang. – Ideje felkelni hétalvó, különben még átalszod az egész napot. – mondom neki egy gyengéd mosollyal, mire azonnal kipattannak a szemei és mellém ülve mér végig.
- Amadeo! Jól vagy? Ugye nem feküdtem rád véletlenül? Hogy érzed magad? Nagyon fáj? Mert az orvos…
- Csss… jól vagyok Angyalka – válaszolom kuncogva – Jelenleg csak egy valami nem tetszik.
- Micsoda?
- Túl régen éreztem az ajkaidat az enyémen. – a hangom csábító, aminek meg is lesz az eredménye, mert enyhe pír jelenik meg az arcán, de közben halvány mosollyal közelebb hajol és megcsókol. Vigyázva a sebemre két oldalt megtámaszkodik a vállam mellett és pedig a tarkójánál fogva közelebb vonom.
Szenvedélyesen csókolom, belesûrítve minden szerelmem és vágyam, amit õ is viszonoz, így mikor szétválunk, már mind a ketten kifulladva zihálunk.
- Tényleg jól vagy szerelmem? – kérdezi aggodalmas tekintettel.
Annyira szeretem amikor így hív.
- Persze, csak már régen nem sérültem meg, ezért lehet, hogy rosszabbul viselem, mint kellene.
Hát igen… sosem szerettem sem párbajozni sem semmi olyasmit aminek köze van a fegyverekhez, így nem igazán vagyok hozzászokva a sérülésekhez.
- Annyira aggódtam miattad! Nem is tudom mi lett volna velem, ha meghalsz!
Szép zöld szemeibe könnyek csillognak, ezért az arcára simítva próbálom õt megnyugtatni.
- Most már semmi baj Angyalka, de… mi történt azzal a vénemberrel? – nem szeretném, ha meglepetés érne.
- M-meghalt.
- Hogyan? – nem tudom elképzelni, hogy Lyry megölt volna valakit. Egyszerûen… õ nem olyan ember.
- Miközben vívtunk… megbotlott és… beledõlt a kardomba.
Megérdemelte az a mocskos nemesnek titulált kurafi. De errõl jut eszembe…
- Nem is tudtam, hogy te is tudsz vívni és ilyen bátor kis Angyalka vagy. – mondom neki mosolyogva, mert eddig valóban nem is említett ilyesmit és a természetét tekintve sem képzeltem volna róla.
- Még a nagyapám tanított vívni, mivel az apám nem tette. Õ nagyon szeretett engem, de… aztán meghaltak és mikor apám vette át a címét, minden rossz lett.
A hangja szomorú, így tudom, hogy tényleg nagyon sokat jelenthetett neki a nagyapja, de remélem, hogy nem rontottam el a kedvét a kérdésemmel.
- Minden esetre köszönöm szerelmem. Most te mentettél meg engem. – a múltkor épp azt emlegette, hogy hogyan tudná visszafizetni, amit ért tettem és így most már nem kell ezen törnie a fejét.
Elmosolyodik, majd mellém dõl, de úgy, hogy közben a szemembe is tudjon nézni.
- Az orvos azt mondta, hogy nem súlyos a sérülés, ezért csak pihenned kell és ha levesszük a fáslit be kell kenni azzal a gyógynövényes keverékkel amit itt hagyott. – a szekrényre mutat, ahol egy kis dobozka áll.
Hangosan felsóhajtok a gondolatra, hogy most legalább egy, vagy két hétig nem erõltethetem meg magam, mert ha szétnyílik a seb, kezdhetem elölrõl. De ez azt jelenti, hogy addig nem érhetek Lyryhez úgy ahogy szeretnék, mert ha szeretkeznék vele az túl nagy megerõltetés lenne ezzel a sebbel.
- Mi a baj? – finom cirógatást érzek a hajamban.
- Hogy fogom kibírni, hogy ne szeressem a tested, míg be nem gyógyul? – lehetetlen célkitûzés. A kérdésemre elvörösödik és zavartan elhúzza a kezét.
- M-majd kibírod. Nem lehet olyan ne-nehéz…
Erre felnevetek, mert el sem tudja képzelni, milyen erõfeszítést igényel már az is, hogy most ne kóstoljam meg minden porcikáját. – Ez a világ legnehezebb feladata szépségem. - sóhajtom, de közben már azon gondolkodom, hogy vannak olyan lehetõségek is ahol nem igazán kell megmozdulnom és nem is áll fenn a veszély, hogy széthúzódik a seb. Talán pár nap múlva majd kipróbálunk pár új dolgot.

- De....De Signore, az Úrnõ magát kéri! - az inas, akit eddig még nem láttam... elég.. furán ideges... egy roham miatt nem szoktak a hátuk mögé tekintgetni... nagyon furcsállom, Amadeo kiküldi majd elkezd felöltözni, valamiért balsejtelmem van, ezért a szobákat elválasztó ajtóhoz lépek. A másik szobában egy raktár van. Régen dolgozó szoba lehetett, de nem rendeltetés szerûen lett alkalmazva. Ide hajítottam be utazó táskámat, nehogy valaki megleshesse holmijaimat. Még a dédnagyapám adta oda nekem a kardját, akkoriban alig bírtam el azt a pár kilós gyönyörûséget, amit azonnal el is rejtettem apám elöl. Kiveszem, letekerem róla a rongyot, majd egyszerûen kisétálok, majd Amadeo kezébe nyomom, komolyan nézek a szemeibe, amik döbbenten nyílnak ki.
- Nagyon rossz érzésem van, egyszerûen érzem... Ez az enyém, de inkább óvjon téged, mert Te meg engem, nem igaz kedves? Kérlek, légy óvatos.- érzem, hogy elpirulok és csak toporgok elõtte, lehet bolondságot tettem...de egyszerûen nem tudok gátat szabni ennek az érzésnek... Finom simítással vonja arcomat közel magához, egy érzéki csókra, majd megy ki az ajtón. Én is megpróbálok gyorsan felöltözni, de némelyik ruhadarabom már használhatatlan... kicsit hevesek voltunk... érzem, hogy arcom vérvörös szint vett fel, így visszalépek a táskámhoz és egy egyszerûbb inget veszek fel. Az ajtón kilépve kiáltozás csapja meg a fülem, férfiak veszekednek... és... az a vénember is itt van... ezt a visszataszító hangot képtelen vagyok kitörölni emlékeimbõl. Rohanni kezdek a lépcsõ felé, elkapok még pár szófoszlányt, ahogy kedvesemet kurafinak, mocskos szajhának nevezi, majd dulakodás és egy nõi sikoly, mire a lépcsõhöz érek, 3 fekvõ test és... Te jó ég! Amadeoból egy kard áll ki...Ne...ne...NE! Istenem csak Õt ne! Lerohanva a lépcsõn még idõben elkapom a testét ami már dõlne hátra, sebet gyors felmérve kiáltok orvosért, mire szemem sarkából látom, hogy valamelyik inas megiramodik, óvatosan leültetem a lépcsõre, hirtelen pillantok meg egy felém iramodó testet és már csak annyi idõm van, hogy kedvesem kezébõl kikapjam a kardot így védve magunkat.
- Azonnal magammal kellett volna vinnelek téged te kis kurva, de ami késik nem múlik! Most, hogy ez a kurafi halott, az enyém leszel! - dühöm soha sem volt még ilyen magas, elõnyömre fog most vállni, hogy részt vettem még vívás órákon nagyapánál, gyûlölök kardot fogni, hisz mindig szomorúságot hoz magával, hisz valaki megsérül...de most ezt nem bánom... hisz... a Szerelmem... Magam sem tudom mióta harcolunk, mennyi kisebb sebet kaptam... de egy rossz lépésével lezárta harcunkat...a kardomba esett... ellöktem magamtól azt az undorító testet és Amadeot az egyik testeseb inassal a szobájába cipeljük, könnyeim szinte megállíthatatlanul folynak, lefektetjük az ágyra és ingét óvatosan leszedve kezdem el tisztogatni, amíg az orvos meg nem érkezik. Az Úrnõ az ajtóban áll de nem szól semmit, látja rajta, hogy majd meg szakad a szívem.
-Drága Amadeom, kedvesem. Szeretlek, kérlek, ne hagyj itt.- Csókot lehelek ajkaira, majd mikor megjött az orvos a rózsakertbe megyek, szedni neki pá szálat.

Már annyira vágyom rá, hogy megérintsem, hogy alig bírom ki, míg a régi szobámba nem érünk, ahol azonnal az ajtónak tolom és az ajkaira tapadok. Annyira hiányzott már az íze, hogy most legszívesebben soha többé nem engedném el. A heves csókot õ is készségesen viszonozza, de aztán a kezeit a mellkasomra helyezve próbál meg eltolni.
Elõször nem engedem, mert most semmit sem akarok jobban, mint a testemen érezni az õ selymes, forró bõrét.
- Ama… Amadeo figyelj rám, hallod... Amadeo kérlek!
Végül mégis elengedem õt, hisz én lennék az utolsó, aki bármit is rá erõltetne, amit nem akar, de közben még a nyaka érzékeny bõrével játszadozom. Felmordulok, mikor lágyan beletúr a hajamba. Imádom, mikor ezt csinálja, mert nagyon izgató érzés magamon érezni a karcsú ujjait. Bárhol. 
- A nagyszüleim, birtokát, vagyonát én öröklöm szüleim becstelensége miatt, de addig biztos találnék valami munkát... amivel...
- Mirõl beszélsz Lyry? – nem értem mit akar ezzel. Annyi vagyonom van, amennyit elkölteni sem tudnék, hála a jó „befektetéseknek”. És még ha nem is lenne, akkor és õ lenne az utolsó, akit dolgozni hagynék. Õ azt érdemli, hogy kényeztessék és mindene meglegyen.
- É… én... Szó… szóval hogy... édesanyád azért i…ilyen goromba veled... mert házasságon kí... kívüli vagy.. és.. valahogy megoldhatnám... ne.. nem akarom, hogy... ezért kelljen elviselned.. ho.. hogy gonosz veled...
Már a mondandója felénél érzem a kitörni készülõ nevetést, de amikor befejezi már nem tudok gátat szabni az érzelemkitörésnek. Törvénytelen gyerek? Ha az volnék az anyám már rég eldobott volna magától. Az pedig, hogy gonosz velem?
Hát… csak tessék. Ha õ szeret állandóan feszengeni és dühöngeni. Én ugyan nem zavartatom magam.
Megfogom a karomban tartott angyalka állát, hogy magam felé fordítva nézzek a szemébe, de alighogy meglátom a vörös arcocskáját, sértetten elkapja a tekintetét. Nem tudom mivel érthettem meg, de még nem láttam ezt az oldalát és õszintén boldoggá tesz, hogy mst már nem rejti el a valódi érzelmeit.
Amolyan bocsánatkérés gyanánt elé térdelek és úgy ölelem át a karcsú derekát, majd mikor döbbenten rám pillant, magyarázni kezdem neki a helyzetet.
- Angyalom, nem azért ilyen velem, amire gondolsz, hanem mert nem vonzanak a nõi idomok. Édes, kedves Angyalom, hát ennyire fontos vagyok neked?- ha belegondolok, hogy õ egy nemes fiú és még arra is képes lenne értem, hogy elmenjen dolgozni, csak azért, hogy megóvjon a kellemetlenségektõl…
Mikor félénken bólint, boldog mosollyal ölelem magamhoz, majd fölkapom és a karjaimban viszem az innen nyíló fürdõbe.
Szerencsére az itt élõ szobalányok már akkor feltöltötték a fürdõhelyiség medencéjét, mikor megérkeztem, ezért most kellemesen meleg víz fogad minket. Már nem bírom ki míg le nem vetkõzik ezért az ajkait csókolom, miközben hevesen próbálom lerángatni róla a bonyolult ruhadarabokat. Mennyivel kényelmesebb egy egyszerû köpeny…
Mikor végre mind a ketten meztelenek vagyunk, magamhoz rántom, hogy minden porcikánk összesimuljon, de még így sincs elég közel. Lágyan a feneke alá simítom a kezeimet, õ pedig már értve a szándékot a derekam köré kulcsolja a lábait, ami egy még izgatóbb érintkezést eredményez.
Minden lépésnél érezhetem, hogy mennyire is vágyik rám, amitõl csak még jobban felizgulok. Ha róla van szó, nem lehet eleget kapni.
A csókot meg nem szakítva ülök le vele az ölemben, majd gyengéd mozdulatokkal fedezem fel újra a csábító hajlatokat és túrok bele a lágy tincsekbe. A mellbimbói már megkeményedtek a kéjtõl amiben része van, én pedig még tovább gyötröm az apró kis gyöngyöket, elégedett vágytól fûtött sóhajokat kicsalva ezzel belõle.
Megfürdetjük egymást, majd úgy ahogy vagyunk ismét fölállok és a testünkrõl csepegõ vízzel mit sem törõdve vele együtt dõlök a prémektõl puha ágyra.
Kis kezei immár a felsõtestemen kalandoznak, de annyira kívánom már, hogy ez most kevés.
Gondolva egyet fordítok a helyzeten és egy igen erotikus, de sok gyönyört ígérõ pózba emelem, így pont elérem azokat a részeket, amik a legtöbb élvezetet okozzák.
Lyry tétovázva és kissé értetlenül pillant hátra, gondolom meglepte ez a helyzet, mert eddig ilyet még nem csináltam vele, de remélem élvezni fogja.
Lágyan a feneke puha félgömbjére simítok majd elõször lassan a nyelvemmel is kényeztetni kezdem, de amikor a bejáratának izomgyûrûin haladok végig ijedten felsikkant és ha nem fognám le a combjait leugrott volna rólam.
Mosolyogva tovább folytatom a bõre kóstolgatását, amit egyre jobban élvezek. Kéjes nyögéseitõl úgy érzem mintha a fellegekben járnék, fõleg amikor a férfiasságom körül megérzem az ajkai forróságát.
Mintha tûz égne körülöttem és éppen fel akarnék gyulladni és sok energiámba kerül viszonylag nyugton maradni, mert még nem akarom most a magamévá tenni. Ahhoz most túl kiéhezett vagyok és az én ki szerelmem a legtöbb figyelmet és gyengédséget érdemli. De valamit azért kipróbálnék vele… csak hogy lássam mennyire fog majd tetszeni neki a szeretkezés.
- A… Angyalom, kicsit… Ahhh… tovább megyek, jó? – alig bírok megszólalni, mert a hangom már teljesen elmélyült a vágytól, de végül kinyögöm, amit akarok, õ pedig egy erõs szívással adja a tudtomra a beleegyezését. Megõrjít egyszer ez a szépség. Ha nem tudnám, hogy még csak néhányszor csinált ilyet, azt mondanám, hogy biztosan sokszor csinálta. Olyan gyönyört képes okozni azokkal a csábító ajkakkal, mint egy vérbeli kurtizán. Sõt… sokkal jobb…
Az egyik ujjammal gyengéden kezdek körözni a bejáratánál és mikor jobban rányomom az, egy élveteg nyögést hallat. Ez az.
Iszonyatosan kell figyelnem, hogy közben ne lökjem magam az ajkai közé, mert néha a kényszer olyan erõs, hogy majdnem megtettem.
Mikor érzem, hogy eléggé ellazult óvatosan belécsúsztatom az ujjamat és a gyönyörtõl felnyögve kissé a fogaival is megkarcol, amitõl bennem reked a levegõ, majd egy férfias mordulással együtt távozik. Majdnem elélveztem…
Mozgatni kezdem benne az ujjamat, majd mikor már hangosan nyöszörög még egyet mellé csúsztatok figyelve minden mozdulatát, amik esetleg fájdalomról árulkodnának, de csak a kéjt látom.
A csípõjét ösztönösen kezdi el ringatni, és magamban elvigyorodom mikor ennek hatására pár pillanat múlva elélvez, engem is átrántva a határon, ahogy az ajkai megszorulnak a már sajgó vágyam körül. Mintha villám cikázna végig a gerincem mentén, mikor elõtör belõlem a kéj és remegõ testel szorítom magamhoz a mellém mászó szépséget.
Pár percig még hangosan zihálva fekszem, szinte teljesen megfeledkezve a külvilágról, majd mikor már csitultak a hullámok kinyitom a szemem és egy elégedetten mosolygó Angyalkát pillantok meg.
Megcirógatom a maszatos arcát, majd felállok és a szekrényhez sétálok egy fürdõlepedõért. Mikor visszatérek már nyitva vannak a szép zöld szemek és mosolyogva néz engem. Egyszerûen gyönyörû, mikor ilyen kielégült.
- Elfáradtál Angyalka? – kérdezem gyengéden, miközben letörölgetem róla, majd magamról is a nedveinket.
- Igen. Nem aludtam valami jól mostanában.
- Én sem szépségem. – most érzem csak igazán mennyire kifárasztott az utazás. Mellé mászom és a teste fölé hajolva csókolom meg sokkal lágyabban, mint mikor bejöttünk, vagy inkább berontottunk ide. – Hmm… ma már ne menjünk le. Most nincs kedvem máshoz csak hozzád.
- Rendben.
Mellé fekszem majd a mellkasomra vonom és lassú kényeztetõ mozdulatokkal simogatom a hátát és a fenekét.
- Amadeo?
- Igen?
- Most már akkor itt maradunk? – kérdezi a felkönyökölve, hogy a szemembe nézhessen.
- Igen, ha neked is tetszik itt. – ha pedig nem akkor ott veszek neki birtokot ahol csak akarja.
- Persze, hogy tetszik, hiszen gyönyörû ez a hely!
Milyen lelkes. Bár igaz ami igaz, ez a hely valóban nagyon szép.
- Szétnéztél már? – nagyon nagy ez a hely, nem is tudom pontosa mekkora az egész földterület, de sok hegy, rét, legelõk, szõlõültetvények vannak itt és még egy tiszta vizû tó is.
- Nem. Nem mertem elmenni messze, csak a ház körüli kertig, mert nem tudtam, hogy mikor fog keresni a Signore. – hát persze, ezt el is felejtettem.
És ha már itt tartunk, azt hiszem tartozom neki némi magyarázattal is.
- Lyry… ne haragudj amiért nem mondtam el, hogy ki vagyok valójában. Nem akartalak becsapni. – õt ölelõ kezemet a tincsei közé bújtatom és az ujjaimmal kezdem fésülgetni.
- Miért adtad ki magad… alacsony származásúnak? És miért vezettél egy bordélyházat, ha van saját vagyonod? – értetlen szemekkel néz rám.
- Magam miatt. Tudod… bár nyilván már tudod, én nem vagyok éppen olyan, mint a többi nemes. Utálom a társasági eseményeket, a szabályokat és minden egyéb korlátot, amit a prûd nemesség szab. Egyszerûen… el akartam szabadulni ebbõl a világból és mivel soha nem érdekelt, hogy ki mit mond egyszerûen elmentem itthonról és belekezdtem abba, amit szeretek.
- Mármint… a-azt amit csináltál? – ettõl egy kicsit zavarba jött és elpirult, de csak megsimogatom az arcát. Szeretem benne, hogy még mindig ilyen ártatlan, annak ellenére amiket csinálni szoktunk.
- Igen. Élvezni az életet, a gyönyört és mindent, amit jól esik.
- Akkor most miért jöttél vissza? Én nem bánom, ha továbbra is ott lakom veled. – látom rajta, hogy tényleg nem bánná és ezért csak még jobban szeretem, mert még arra is képes lenne, hogy egy bordélyházban éljen.
- Azt akarom, hogy mindened meglegyen, amire csak vágysz. Minden. – komolyan nézek a szemeibe – Többet akarok neked adni, mint hogy egy kurtizán szeretõje legyél egy rosszhírû bordélyban. Te vagy a legdrágább kincsem Lyry és mostantól csak boldogságot akarok látni az arcodon.
- Ó, Amadeo! Én már most is boldog vagyok! – a szemei könnybe lábadnak ahogy mosolyog – Nekem nem kell semmi más, csak az hogy mellettem legyél!
- Ennek örülök szépségem… - az ajkaihoz hajolok - … mert többé már nem szabadulsz tõlem.
Megcsókolom a csábító ajkait, amit azonnal résnyire nyit, hogy elmélyíthessem a csókot. A nyelvünk lágyan kergetõzik egymással, majd megrágcsálom a duzzadt alsó ajkát, mikor szétválunk. Annyira finom mindene…
- Nem is tudom hol lennék most nélküled… bele sem akarok gondolni. – az arcát az enyémhez simítja és szinte már teljesen a mellkasomon fekszik, de nem baj. Élvezem, hogy ennyire közel van hozzám.
- Nem kell hálálkodnod Angyalka. Nincs szükség hálára. Az egyetlen amit mindennél jobban szeretnék tõled az a szerelmed, mert én annyira szeretlek téged, hogy ki sem tudom mondani. Mindennél jobban.
Ezt még soha sem mondtam senkinek, de most nagyon is komolyan gondolom. Õt akarom mindenestül, de leginkább a szívét szeretném elnyerni…

-A..Angyalom, kicsit..Ahhh..tovább megyek, jó? - Mivel nem szeretném abbahagyni kényeztetését így inkább beleegyezõen szívok egy nagyobbat, mire hangosabban felnyög, majd egyik ujjával kezd el izomgyûrûm körül masszírozni, ami nem is rossz...sõt...Egyik ujját óvatosan behelyezi mire vágyával számban felnyögök, mire õs is hatalmasat nyög. Kis idõ után, mikor már a kéjtõl nyögök vágyán, becsúsztat még egy ujjat, de ajkait sem hagyja tétlenül, ha nem ujjai körül kényeztet, akkor fenekemet harapdálja finoman. Érzem, hogy már nem bírja sokáig, egyre jobban remeg teste, de nekem sem kell sok. Eszemet vesztve a kéjtõl, kezdem hintáztatni altestemet ujjain, még hallom ahogy erre nagyon hangosat nyög és mikor egyszerre mozdulunk hirtelen árad szét bennem a mindent elsöprõ kéj hatalmasat sikítva élvezek azonnal hasára, de Õ sem várat magára. Mellkasomra, nyakamra és kicsit arcomra hintve gyönyörét nyög fel õ is mélyen. Mellé gördülve pihegek, meg sem tudok mozdulni.