Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)

Onichi2023. 12. 31. 01:40:19#36449
Karakter: Télapó/Charlie Calvin
Megjegyzés: ~ Genemnek


 

A hosszúra nyúló csend éles jégcsapok sokaságaként fúródik a szívembe. Sejtettem. Jól gondolom a dolgokat, csak Bernard nem tudja hogyan adjon igazat anélkül, hogy megbántana. Soha egyetlen rossz szava sem volt hozzám, mindig ügyelt rá, hogy ne sértsen meg, még akkor sem, ha valami butaságot csináltam gyerekként. Mikor letekert rólam több méter csomagolópapírt, még akkor is csak szelíd mosollyal, fejét csóválva kócolta össze a hajamat. Most sem akar olyat mondani, ami összeroppanthatná a lelkem. Kár, hogy az már régen repedezik, mint egy földre ejtett üveggömb.

- Értem – halk sóhaj szakad fel mellkasomból, szemeimet mardossák a könyvek, de nem fogok sírni. Már nem vagyok gyerek, túl fogom élni. Ajkaim csalódott félmosolyra húzódnak, a tüdőmet megtöltő levegő most sokkal fagyosabbnak érződik, mint bármikor korábban. Legalább igazam volt, ha így nézzük, akkor ez pozitív dolog. Végtére is a Télapónak mindig a dolgok jó oldalát kell meglátnia.

- Nem! – megrezzenek Bernard hangos kiáltására. Nem is a hangerő a furcsa, azt már többször hallottam, mikor egy manót kellett leteremtenie, vagy éppen Curtis valamelyik ostoba gondolatmenetét szakította félbe. A szokatlan érzések, bírnak maradásra, amik megszínezik hangját. – Nem azért nem válaszoltam, mert nem tudom, hogyan fogalmazzak, vagyis de, azért nem válaszoltam, de nem azért, amiért hiszed! – értetlenül pislogok rá, mint Károly egy új repülési útvonalra. Nem tudom követni őt. Még sosem láttam ennyire kétségbeesettnek. Akkor sem, mikor apát majdnem télapótlanították, vagy mikor az óriás diótörők átvették az uralmat az Északi-sarkon. Azt hittem Bernard nem is képes ilyesmire, de manók mindig képesek meglepni.

- Szóval nem azért nem válaszoltál, mert nem tudtad, hogyan fogalmazd meg azt, hogy szerinted nem vagyok Télapónak való? – próbálom a legderűsebb, viccelődős hangomat megtalálni, de nehéz. Túlságosan kavarog bennem a ragacsos aggodalom, ami újra és újra visszaránt Mintha egy medencéből próbálnál kimászni, amiben olvasztott pillecukor van.

- Nem, nem ezért – várakozóan fürkészem arcát. A csillogó szeplők még a sötét éjszakában is ragyognak, mint a csillagszórók apró fényei. Minden manó különlegesen néz ki, egyszerre aranyosak és gyönyörűek. Bernard viszont inkább csak gyönyörű és helyes. Még az ember lányok is odalennének érte. Talán a főmanói mágia teszi, de ő a legemberibb az összes manó közül. Sosem kérdeztem rá, de az az elméletem, hogy így a Télapók sokkal inkább otthon érezhetik magukat. Úgy tűnhet, mintha nem ők lennének az egyetlen emberek a játékgyárban. – Gyere, menjünk be előtte. Itt bárki meghallhat minket, a szobám viszont manóbiztos – meglepetten pislogok párat, felém nyújtott kezét bámulva. Hogy micsoda? Tettek valamit a cukrászmanók abba a mézeskalácsba? Bernard komolyan meghívott a szobájába? Szívem lelkesen dobban egy hatalmasat a ténytől, hogy ennyire személyes dolgot teszünk. Még gyerekként sem mehettem soha a szobájába, annyit tudok csak róla, hogy hol van. Kiskoromban néha leskelődtem, de mindig csak tisztes távolból. Most viszont ő akar felmenni. Mert valami nagyon fontos dologról lehet szó. Ha nem akarja, hogy kihallgassanak minket, akkor nem mindennapi témával fog előhozakodni. Vajon mi lehet az? A lehetőségek, ahogy pótolhatnak ennek? Nem, Bernard már többször a tudtomra adta, hogy esze ágában sincs elküldeni engem innen. Bár tudnám, hogy mi minden jár a fejében.

Elfogadom a segítséget, és egy kis ügyetlenkedés után sikerül is megállni a lábaimon. Legszívesebben átöleltem volna Bernardot, hogy kapaszkodót találjak benne, de nem örült volna neki. Hiába ez a békés, bensőséges korcsolyázás, az alap problémát nem változtatta meg. Ő nem akarja, hogy megöleljem, de még csak azt sem, hogy hozzáérjek. Mintha egy szúrós kötött pulcsi lennék, amit a nénikéje készített neki. Mosolyog és jó képet vág hozzá, de amint lehet bevágja a szekrény mélyére, hogy ne kelljen viselnie.

Meglepő, de senki sem szól hozzánk, míg a folyosókat rójuk. Bár éjszaka van, a műhely sosem áll le, annyi a változás, hogy kevesebben lézengenek a folyosókon. És ez a kevés manó is inkább kitér az utunkból. Talán mert egyikünk sem a jóságos, türelmes arcát vette elő. Vagy egyszerűen csak érzik, hogy ez egy olyan pillanat, amit nem zavarhatnak meg. A manóknak van ehhez egy különleges érzéke, bár néha úgy érzem, hogy Curtisből gyárilag kimaradt. Ha egy játék lenne, akkor addig nem nyugodnék míg meg nem találom a hibás kis fogaskereket benne, de a manók nem javíthatóak. Őket olyannak kell elfogadnom, amilyenek. Több száz év szokásait nem fogják könnyedén ledobni magukról.

Bernard az ajtót kitárva enged magad elé, mintha valami mesebeli hercegkisasszony lennék. Furcsa, de nem zavar, hogy ennyire figyelmes velem. Tudom, hogy csak a télapóságomnak szól a dolog. Mindenesetre ki akarok használni minden kis törődést, amit tőle kapok. Szerencsére az elsötétedő gondolataim beragyogja Bernard kis birodalmának a fénye. Pont olyan, mint amilyennek őt látom. Nyugodt, tökéletes, rendezett. Bár sosem jártam még itt, rögtön otthon érzem magam. Ámuldozva forgok körbe, de végül a plafonig nyúló hatalmas könyvespolcok vonzanak magukhoz. Az illemmel nem foglalkozom, tudja milyen vagyok. Ha azt akarná, hogy ne nézelődjek a személyes holmijai között, nem hozott volna ide. Kíváncsibb vagyok, mint a manók, mikor új Télapó érkezik az Északi-sarkra. Kisebb koromban is mindenhova beszöktem, mindent felfedeztem, az utolsó kis szoba titkait is tudni akartam. Nem tudtak rávenni, hogy maradjak a vonaton, és csak a kijelölt pályáról nézelődjek. Nekem minden kellett.

Ujjaimat végig futtatom néhány vaskos kötet gerincén. A legtöbbnek a címét sem tudom elolvasni, nem angolul íródtak. Sőt, úgy tűnik, hogy rengeteg különféle nyelv reprezentálja magát. Egy-egy szót sikerül csak beazonosítanom, amikkel az ajándékok kiszállítása alatt is találkozhattam. A gyerekek leveleit az Északi-sark mágiája fordítja le a Télapó nyelvére, és szerintem a manók is ezért értenek meg engem. Vajon van a manóknak saját nyelve? Ezen még sosem gondolkodtam. Mindenképpen ki kell róla faggatnom majd Bernardot.

- Nem is tudtam, hogy más nyelveken is beszélsz – velem mindig angolul kommunikáltak, sosem jutott eszembe, hogy egy manó venné a fáradtságot, hogy nyelveket tanuljon. Lehet, hogy ez amolyan hobbi? Végtére is több száz év alatt könnyen elsajátíthatsz dolgokat. A manók pedig gyorsabban tanulnak az embereknél, már amennyire én tapasztaltam. Sokkal élesebb az agyuk, Bernardé pedig főleg.

- De érthető, nem? A világ összes országába szállítunk ajándékokat – még éppen időben fordulok felé, hogy láthassam kacsintós mosolyát. Szívem boldogan dobban, fájdalmasan feszítve mellkasomat. Szeretem ezt az arcát. Annyira beleveszek a megkönnyebbülésbe, hogy újra láthatom a vidámabb Bernardot, hogy csak későn jutnak el hozzám szavai. Végtére is igaza van. Sok mindent kell tudnod egy országról és az ott élő gyerekekről ahhoz, hogy a tökéletes ajándékot készíthesd nekik. Bernard pedig mindig törekszik a tökéletességre. Szerintem nem is képes mást alkotni.

- Beszélsz az összes nyelven? – kissé hihetetlennem tűnik, hogy több száz nyelvet ismer, de én hiszek a csodákban. Végtére is én vagyok a Télapó, erre pedig a legvadabb álmamban sem gondoltam volna gyerekkoromban. Hiszem, ha látom, vagy látom, ha hiszem. Ez a mondat vezeti az életemet évek óta. Én értem a rénszarvasokat, Bernard miért ne tudhatna a világ összes nyelvén?

- Az összes jelenleg beszélt nyelvet, és néhány már kihalt nyelvet is. Egy-két dialektussal még bajban vagyok, ráadásul a mostani szlenggel sem mindig tudok mit kezdeni – csodálattal pislogok rá, és követem tekintetemmel, míg a gyönyörű faragott asztalhoz sétál. Mondtam már, hogy a Télapóknak mekkora szerencséje van Bernarddal? Ha nem, akkor most mondom. Minden elődöm nevében egy halom karácsonyi lapot kéne írnom neki, amiben kifejtem, hogy mekkora mázlisták vagyunk, és nélküle összeomolna az Északi-sark.

- Ezt neked szántam – zavartan veszem el a masnival átkötött, barna bőrborítású könyvet. Szinte a tenyeremen érzem az évek súlyát. Mikor készülhetett? Több száz évre tippelnék, de a manóknál sosem lehet tudni. Mi lehet benne? Mesék? Régi Télapók történetei? Különleges sütemény receptek? Bármi is, nem találok utalást a borítón. Néhány repedésen kívül makulátlan.

- Ennek nincs címe. Sem írója – segítséget várva pillantok fel Bernard titokzatos mosolyába. Úgy tűnik jól szórakozik a tanácstalanságomon. Ki hitte volna, hogy a főmanó képes szórakozni is. Én. Mert én jobban ismerem őt, mint bárki más az Északi-sarkon.

- Mert nem volt rá szükség. Egy ezerkétszáz éve élt Télapónak írta az akkori írnok manó – ezerkétszáz? Ezerkétszáz?!?! Magamhoz ölelem a kötetet, mielőtt leejteném és baja eshetne. Ez hatalmas érték, figyelmeztethetett volna, hogy legyek óvatos vele! – A középkori embereknek elég furcsa felfogása volt az életről és a varázslatról, úgyhogy úgy gondoltuk, kellene neki útmutató a manókról és az egész világról. A legtöbb Télapót lefoglalta a gyerekekkel való foglalkozás, és a manók kultúrájára már nem maradt ideje. Többnyire nem volt gond, mindenki tette a dolgát, de te… te teljesen más vagy. Nem csak a gyerekeknek akarsz boldogságot okozni, hanem nekünk is. Nem csak mellettünk, hanem velünk akarsz élni – ez igaz. Mindig érdekeltek a szokásaik, a mágiájuk, a titkaik. Ha nem Télapónak készültem volna, mióta apa felvette a kabátot, akkor biztosan manó akartam volna lenni. Olyan csodálatos lények. – Úgyhogy most igyekszek majd elmagyarázni pár dolgot, de a könyv a biztosabb. Kicsit régimódi, mert kétszáz éve nem volt frissítve, de az alap dolgok nem változtak azóta sem – bizonytalanul pillantok le a kötetre, és remegő kezekkel nyújtom felé vissza. Nem biztos, hogy okos dolog nekem adni egy ilyen értékes darabot. Néha még a saját fejemet is elhagyom, nem akarom elszórni valahol a műhelyben, mert az orrom alá tolnak egy csálé kerekű kiskocsit, és az eltereli a figyelmem. Bernardnál nagyobb biztonságban lesz, inkább majd eljárok ide, és a szobájában olvasom. Legalább lenne okom többször meglátogatni őt.

- De… biztos, hogy ezt nekem akarod adni? Elolvasom, és visszaadom inkább! Nem akarom tönkretenni, nálad kéne maradnia! Nem érdemlek meg egy ilyen különleges ajándékot – karjait összefonja mellkasán, hogy még véletlenül se tudjam odaadni neki a könyvet. Micsoda aljas húzás.

- Visszaadni egy ajándékot? Nade Télapó! – próbál viccelődni, de a megnevezéssel elront mindent. Nincs Charlie, és nincs Kiskomám. Megint egyszerű Télapó lettem, aki nem a barátja, hanem a főnöke. Szomorúan ölelem ismét magamhoz a könyvet, mintha ezzel próbálnám elhitetni magammal, hogy minden rendben. Ha ilyen figyelmes és értékes dolgot ad nekem, akkor biztos több vagyok, mint egy főnök, ugye? Ugye? Minden mézeskalácsok urára remélem, hogy igen. – És mi az, hogy nem érdemelsz meg egy ilyen különleges ajándékot? Te az égvilágon bármit megérdemelsz! – csak éppen azt nem, hogy úgy bánj velem, mint régen. Hogy engedj az öleléseimnek, a nevetésemnek, a játékos csipkelődéseimnek. Ki hitte volna, hogy egy manó képes hazudni is.

- Hát persze – a gúnyos horkantást, amivel anya agyára tudtam menni, most inkább kihagyom, és csak a halk mormogást tartom meg. Kezdem úgy érezni magam, mintha megint lázadó tinédzser lennék. Lázadok Bernard rideg távolságtartása ellen, és ebben nem lesz köszönet. Kérdezze csak meg a szüleim. Nem hiába kötöttem ki a rosszak listáján. Nem vagyok rá büszke, de nem tagadhatom le a múltamat.

A kandalló mellett álló két rettentő puhának tűnő fotel felé int. Az egyik felem menekülne ez elől a beszélgetés elől, és meg sem állna a műhelyig, ahol a kalapácsok ritmusos ütései elfeledtetik vele ezt a borongós hangulatot. A másik viszont maradni akar, tudni akarja mit szeretne Bernard mondani, és addig el sem akarja hagyni a szobát, míg minden kérdésére választ nem kap. Azt hiszem az utóbbinak kell engednem. Remélem a manók hajlandóak lesznek ételt küldeni nekünk, lehet hosszú ideig ragadunk itt.

- Semmit nem rontottál el – helyben vagyunk. Már vissza is tértünk az eredeti témánkhoz. Legalább nem szöszmötöl, azonnal lehúzza a ragtapaszt. Millió kérdés kavarog bennem, de mielőtt bármelyiket is feltehetném, folytatja. Mintha ez egy olyan beszélgetés lenne, amit csak egy levegővel képes végig mondani. talán így is van. –  Amikor megismertelek, egyből tudtam, hogy egy nagyon különleges kisfiúval van dolgom – nosztalgikus mosollyal pillant a kandalló lobogó lángjaira, én pedig követem tekintetét. Emlékszem arra az estére, kristálytisztán minden egyes pillanatra. Az az este változtatta meg az életemet. Mikor először megpillantottam Bernardot, éppen apát és a vele vitázó manót gorombította le. Mégsem riadtam meg tőle, mert a melegsége magával ragadott. – Amikor anyukád úgy döntött, hogy többé nem töltheted itt a nyaraidat, még csak egy hetet sem, a legrosszabb időszak volt az életemben. Tudom, hogy a gyerekek máshogy nőnek, mint mi, hogy a korodhoz képest borzasztó alacsony voltál az itt töltött idő miatt, mert nem öregedtél, de rettentően hiányozátál – meglepve pillantok vissza arcára. Hiányoztam neki? Hiszen csak egy kisfiú voltam, az aktuális Télapó gyereke. Amikor az Északi-sarkon jártam, mindig figyelniük kellett rám, elhalmoztak a szeretetükkel, de nem gondoltam volna, hogy valaha tényleg hiányozni fogok nekik. Rettenetesen haragudtam anyára, mikor meghozta ezt a döntést. Utólag belátom, hogy az én érdekeimet szolgálta, nem maradhattam örökre egy tíz éves gyerek, bármennyire is csábított a gondolat. Tipikus akkor jó ötletnek tűnt esemény. – Aztán egyszer csak a rosszak listáján találtalak téged, amit először el sem hittem! A legkedvesebb, legjószívűbb ember, manó, lény vagy, akivel valaha találkoztam a rosszak listáján…! – korábban azt állítottam, hogy vállalom a felelősséget a hibámért, és nem bánom mi történt, most mégis kényelmetlenül érezem magam. Fészkelődve keresem a helyem a fotelben. Bernard mindig túl jó véleménnyel volt rólam, és én csalódást okoztam neki. Eddig nem is gondoltam rá, mennyire bánthatta őt, amit tettem. Önző tinédzser voltam, de mi mást tehettem volna? A világom összeomlani látszott körülöttem, és senki sem hallotta meg a szavaimat. – Bár gyerekeknek ajándékozunk, megértjük őket, hogy mire vágynak, a pszichológia, mint olyan, nem létező tudomány nálunk. Viszont amikor a rosszak listájára kerültél, igyekeztem utána olvasni, voltam a Földön különböző előadásokon is, és utána már meg tudtam érteni, hogy miért viselkedtél úgy, ahogy – döbbenten pislogok imádott főmanómra. Miattam elvegyült az emberek között, és pszichológia előadásokat hallgatott? Millió és egy dolga van, főleg a kezdő Télapók mellett, mint amilyen apa is volt, ő mégis figyelmet fordított erre? Miért? Mégis miért jelentettem neki ennyit? És most már miért nem jelentek?

Zavartan babrálok sapkám bojtjával, miközben tekintetem a lobogó lángokba fúrom. A fahasábok otthonos ropogása segít megnyugtatni vadul kalapáló szívemet. Kicsit összezavarodtam. Bernard most úgy beszél, mintha sokat jelentenék neki. A szavai és a tettei is erről árulkodnak, de az utóbbi időben minden cselekedete az ellenkezőjét sugározta. Nem értem őt igazán. Szükségem lenne egy liter forrócsokira, és egy kiló csokis-mandulás kekszre, hogy ezt helyre rakjam magamban. Lehet, hogy ideje Lucyt is felhívnom, ő jobban ért az ilyesmihez. Nem, nem azért, mert lány, egyszerűen csak van érzéke az emberi kapcsolatokhoz. Vajon a manó-ember kapcsolatokhoz is van?

- Azt is meg tudom érteni, hogy miért van önbizalomhiányod, miért gondolsz magadról rosszakat, de… nem tudom felfogni. Mi, manók is érzünk, vannak rossz napjaink, jó napjaink, de nem vagyunk annyira összekötve egymással, hogy mások szélsőséges érzéseket hozzanak ki belőlünk – folytatja a magyarázatot, de szavai csak még több kérdést szülnek, ahelyett, hogy bármit megválaszolnának. Visszafordítom rá arcomat, tekintetünk találkozik egymással. A szeme az egyetlen hely, ahol látszik a kora. A csillogás alatt ott rejtőzik a hosszú évszázadok súlya. Ő mégis ilyen ragyogó tudott maradni. Talán ez is a manók varázsa. Vagy kifejezetten Bernardé. Készülnék, hogy feltegyek egy kérdést, de ismét a szavamba vág. – Curtist azóta ismerem, amikor még egy túlbuzgó kismanó volt, aki majdnem elrontotta a karácsonyt, és utána nem is ismerte el a hibáját. Azóta nagyjából minden évtizedben megteszi, ami körülbelül kilencvenkilenc majdnem-katasztrófa, amit nekem kellett megoldanom. Mivel sok időt töltök vele és folyamatosan elszúr valamit, ráadásul nem is tanul belőlük, egy idő után elkezdtem utálatot érezni utána – megválaszolja kimondatlan kérdésemet. Vagyis részben. Elvileg heves érzelmekre nem képes, mégis szemen szúrná magát egy díszítődróttal, amikor csak meglátja Curtist. Szóval az érzések kialakulhatnak náluk, csak hosszabb időbe telik. Végül is érthető, hiszem ők lassabban nőnek, lassabban érnek. Látok benne rációt. – Minden télapót, minden gyereket, minden manót szeretek… de csak, mint elvont fogalmat. A karácsony az életem, de nem tudom, milyen az, amikor a család a karácsonyfa előtt ölelkezik, nem tudom, milyen a szerető szülői, családi ölelés – hogy micsoda? Nem tudja milyen egy család? De a manóknak is van családja, nem? Hogyan születnek, ha nincsenek szüleik? Vagy csak Bernard nem ismeri a szüleit? Nem, kétlem, hogy így lenne. A manókat nem úgy ismerem, hogy elhagynának egy gyermeket. – Te viszont… amikor megláttalak, egyből tudtam, hogy különleges leszel számomra. És így is lett – én? Különleges a számára? Zavartan pislogva várom, hogy elnevesse magát, hogy közölje, hogy ez az egész csak egy vicc, de semmi nyomát nem látom, hogy ezt tenné. Komolyabb, mint amilyennek valaha láttam. Komolyabb, mint mikor együtt védtük meg az Északi-sarkot Curtis ostoba Áltélapójától, Komolyabb, mint mikor kicsempészett minket anyáék házából a saját mágiáját használva.

Mondani akarok valamit, de hiába nyitom ki számat, nem jönnek a szavak. Megkukultam, mint egy beszélő játék, amiben lemerültek az elemek. Csak Bambán pislogni, és szívem eszeveszett ütemét hallgatni van erőm. Ujjaim megszorulnak a könyv borítóján, a selyemmasni puhasága az egyetlen, ami még itt tart. Ha ez nem lenne, lehet rémülten menekültem volna ki a szobából. Kezdem érezni, hogy hová tart ez az egész beszélgetés, és… és nem biztos, hogy készen állok még rá.

- Mi, manók, érzünk. Szeretünk, utálunk, irigykedünk és meghatódunk. De sokkal inkább valamilyen nagyobb dologhoz köthetően, semmint egyénekhez fűződően – nagyobb dolgok, mint a sütemény, a forró csokoládé, vagy a hógolyó csata. Ezek mind olyan dolgok, amiket a manók rettentően szeretnek. De a meghatódás… nem is tudom, láttam-e manót sírni. Talán mikor apa azzal fenyegetőzött, hogy nem fog hinni a télapóban. De azóta sosem. Ez lehet a magyarázat. Nem volt elég nagy dolog, ami kiválthatta belőlük. – Az, hogy valaki szerelmes legyen, rendkívül ritka. Judy és a barátnője, Malcom és a barátnője és az a további tíz pár a kivétel, nem a szabály. Nincsenek szüleink, testvéreink, családi kötelékünk. Manó baba már olyan régen született új, hogy alig emlékszünk, milyen, amikor egy gyermeket kell nevelni, szeretni. Szóval ezért nem tudtam úgy viselkedni veled, mint amikor megismertelek. Mert egyre erősebb érzelmeket hoztál ki belőlem, amit nehezen kezeltem. De ígérem, nem húzódok el tőled többet, már majdnem földolgoztam az érzéseimet – túl sok. Túl sok ez az egész. Mintha egy hatalmas lavina temetett volna maga alá. Érzések? Hogyan hozhatok ki belőle én érzéseket? Érzéseket, amik nem a sajnálat és az aggodalom. Mert ezek mások. Ha jól értem a szavait, ha jól értelmezem, amit mond, akkor… akkor ő belém… Nem. Biztosan csak félreértettem valamit. Bernard egy több ezer éves manó. A főmanó. A Télapó főmanója. Az én főmanóm. Zavarnia kéne, mégis egy jóleső forróság árad szét mellkasomban. Szédülök, mintha felhajtottam volna pár literrel a manók híres tojáslikőrjéből. El akarom hinni a szavait, ugyanakkor nem merem. Mi van, ha félreértem? És mi van akkor, ha nem? Ő ennyire biztos benne, hogy ezt érzi? És én mégis mit érzek? Mit kellene, hogy érezzek? Nem igazán tudom, mit kéne csinálnom, vagy mit kéne mondanom. Ezért nem akarta, hogy félbeszakítsam. Nehéz lehetett neki, hogy ennyire megnyílt, hogy kiadott mindent, amit a gondolataiban rejtőzött már ki tudja mióta.

Lábaimat felhúzom törökülésbe, a könyvet ölemben pihentetve keresek megnyugvást a kandalló lángjaiban. Ezért került, mert túl sokat érez irántam? Azért nem akarta, hogy megérintsem, mert olyasmiket ébresztett benne, amikkel nem tudott megbirkózni? Azt hiszem érthető magyarázat lehet. A gimiben én is teljesen lázba jöttem, ha rám nézett egy csinos csaj. Ha végigsimított a karomon, akkor pedig órákig bizsergett a helye. Ehhez hasonlót érezhet Bernard is? De helyes ez egyáltalán? Én ember vagyok, ő manó. Én a Télapó, ő a Főmanó. Ráadásul mindketten férfiak. Bár a manóknál nem számítanak a nemek, elég Judyt és a barátnőjét megnézni. De nekem vajon számít? Sosem gondolkodtam ezen. A gimiben mindig csak lányokat hajkurásztam, de nem iszonyodtam a fiúk gondolatától sem. Egyszerűen nem fogott meg bennük semmi. Ha Bernardra nézek, az teljesen más érzés. Nem hasonlítható össze semmivel. Minden figyelmét, törődését magamnak akarom. Jó kedvre akarom deríteni, átölelni, megnevettetni. Szeretek vele lenni, és még az sem zavart, mikor együtt aludtunk. Mert az is természetesnek tűnt. Vajon ez az az érzés, amit ő is próbált körülírni? Több ez, mint barátság? Őszintén, fogalmam sincs.

- Nem tudom mit mondjak, Bernard – hangom halk és süt belőle a tanácstalanság. Teljesen őszinte vagyok, nem tudom mit és hogyan kéne reagálnom. Azt hiszem egy kis időre van szükségem, hogy átgondoljam. Eddig azt hittem azért kerül, mert nem tart jó Télapónak, erre kiderül, hogy pont túlságosan kedvel. Ha belevágnánk, akkor maradhatnék Télapó? Ha nem, akkor el kell hagynom az Északi-sarkot, és nem élhetnék örökké. Nem lehetnék Bernarddal, épp csak annyi időre, ami a manók életében egy szempillantás. Talán úgy kéne tennem, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna, és hagyni, hogy Bernard elássa magában az érzéseit? Nem, nem bírnám elviselni a tudatot, hogy szenved. Én mindenkinek boldogságot akarok okozni. Legfőképpen neki. Nem tudom mit tegyek, de azt tudom, hogy hálás vagyok a döntéséért. – De köszönöm, hogy elmondtad, és többé nem fogsz kerülni – hosszú idő óta az első igazi mosoly jelenik meg ajkaimon. Még az ő komoly, feszült vonásai is ellágyulni látszanak. Ez sokkal jobban áll neki. – Kaphatok egy kis időt, hogy átgondoljam mindezt? – remélem nem gondolja, hogy ez egy elutasítás. Mert nem annak szánom. Egyszerűen csak… sok. Tíz nap múlva karácsony, nem tudom mennyi időm lesz elmélkedni és átgondolni a dolgokat. Most fog igazán sűrűvé válni az élet, napi pár óra alvás, és végeláthatatlan munka. Nem hiába alszom napokig szenteste után. Azok a legpihentetőbb éjszakák. Majdnem annyira pihentetőek, mint mikor Bernard mellett nyomott el az álom. A felismerés kotnyeles kismadárként ütögeti belülről a mellkasom, de próbálok nem foglalkozni vele. Egyelőre nem.

- A világ összes ideje a miénk, Kiskomám – mosolyom még jobban kiszélesedik a becenevem hallatán. Végre újra a régi Charlienak érzem magam. Vagyis nem teljesen. Egy zavarodottabb, de boldogabb Charlienak.

oOoOo

Még nyolc nap karácsonyig.

A fejem rettenetesen zúg, a szemem előtt égősorok színes pöttyei villóddzanak. Szerintem ezek örökre beleégtek a retinámba. A kezemről pedig sosem tudom majd levakarni ezt a mennyiségű csillámot. Az előbb hárítottam el egy óriási karácsonyfadísz-katasztrófát. Nem hittem volna, hogy ilyesmi létezik, de a manóim tényleg csodákra képesek. Az elmúlt két napban szerintem négy órát, ha aludtam, és nem emlékszem mikor ettem utoljára. Az, hogy még nem dőltem ki, biztos valami mágiának köszönhető. Most viszont elég volt. Ritkán mondok ilyet, de Bernardnak igaza volt. Nem nagyon tudtunk beszélni az óta az este óta, de folyamatosan magamon éreztem a rosszalló tekintetét. Most nem parancsolt be a szobámba, nem rendelt el nekem kényszerpihenőt és rendes étkezést, mert tudja mennyire sürget minket az idő. Ha tippelnem kéne, ő sem igazán pihent az utóbbi napokban. Aggódom érte? Igen. Neki sem kéne túlhajtania magát, Télapóként talán be is tudnám parancsolni az ágyba, de tudom mennyire bosszantaná. Talán, ha látja, hogy én pihenek, akkor ő is fog.

Amint becsukódik mögöttem az ajtót, szinte arcon vág a szobám békés duruzsolása. Ezek a hangok annyira különböznek a műhely zajától. Azt is szeretem, de ez megnyugtat. Ez otthonos. Csak itt, és Bernard szobájában éreztem hasonlót. Ohh… Erre korábban nem is gondoltam. De nála lenni, és vele beszélgetni pont olyan érzés volt, mint a szobámban pihenni. A beszélgetés után még egy kicsit vele maradtam, és élveztem a semmiségekről folyó társalgást. Szeretek vele beszélgetni. Bármiről. Ő sokkal jobban megért, mint a többi manó. Talán mert annyi időt töltött az emberek között. Még mindig mosolyoghatnékom támad a képtől, ahogy Bernard egy egyetemi kurzuson, bőszen jegyzetelve olvad be a másnapos hallgatók soraiba. Nagyon szórakoztató látvány lehetett.

Ha ő képes volt ilyesmire miattam, nekem is meg kell próbálnom tenni érte. Tekintetem az asztalon pihenő vastag könyvre siklik, aminek már nekiültem, de idő és energia hiányában nagyon lassan haladok. Az nyelvezete is régies, ezért nehéz felfogni mit is akarnak mondani. Tartalomjegyzék pedig természetesen nincs benne, hogy a számomra érdekes kapcsolatokról szóló részekhez lapozzak. Úgy tűnik a manók kicsit másképp szerkesztik a könyveiket, mint az emberek. Kicsavart dolog ez a manólogika.

Fáradt sóhajjal rázom meg a fejem, és inkább ledőlök az ágyra. Most nincs erőm folytatni a manók életének tanulmányozását. Van egy olyan érzésem, hogy erre legközelebb karácsony után lesz lehetőségem. Szenteste, és a hosszú alvás után. Természetanyára, rettenetesen várom, hogy már ott tartsunk. Félek a szentestétől, tartok tőle, hogy elrontom, de próbálok pozitív maradni. A manók elől elrejtem a kishitűségem, és Bernard kedvéért próbálok némi önbizalmat gyűjteni. Rendben lesz, mindent meg fogok oldani. Ha mégis bajba kerülnék, a rénszarvasok ott lesznek velem, és kedvenc főmanómat is biztosan elérem a rádión keresztül. Bernard gondolatára megint mosoly kúszik ajkaimra, és érzem, hogy arcom is felforrósodik. Kár, hogy nincs itt. Szívesen hallgatnám a puffogását a lusta manókról, míg el nem ragad magával Álommanó.

Vajon meglepődne, ha idekéretném? Nem hiszem, hisz bármikor képes félredobni a dolgait, hogy a Télapó rendelkezésére álljon. Mielőtt azonban túlságosan elcsábítana ez a gondolat, halk kopogás ráz föl békés félálmomból. Szememet dörzsölve ülök föl az ágyon, és motyogok el egy szabadot. Természetesen Judy érkezik, kezében egyensúlyozva egy hatalmas bögre forró csokoládét, süteményt, és egy kiadós adag pulykát körettel, szószokkal, és mindennel, amire csak egy éhező télapónak szüksége van. A nyál összefut a számban már csak az illatától is.

- Judy, mondtam már, hogy szeretnélek feleségül venni? – széles mosollyal, hálásan kelek föl, és segítek neki lepakolni rakományát az étkezőasztalhoz. Ritkán használom, általában futtában eszek, vagy az ágyon, de most ideje megadni a módját. Idejét sem tudom, hogy mikor láttam ennyi finomságot.

- Igazán hízelgő Télapó, de főnökkel sosem kezdek – ezt már sokszor hallottam tőle, de eddig nem ültetett bogarat a fülembe. Most azonban elgondolkodtatott. Miért ne kezdhetne főnökkel? Mármint tudom, hogy házas, a felesége egy rettentő kedves manó, de csak ez az oka? Vagy van más is, ami megakadályozza, hogy a Télapóval kavarjon? Nem lepne meg, ha erre is lenne egy ostoba záradék a nagykönyvben. Ha szeretném kínozni magam, akkor Curtist is megkérdezhetném erről, de van elég bajom. Az utolsó, amire vágyok, egy tudálékos balkéz.

- Judy, kérdezhetek valamit? – próbálom elegánsan föltenni a kérdést, miközben egy méretes falat pulyka kering a számban. Oké, senki sem állította soha, hogy a Télapó makulátlan. Amit a gyerekek nem látnak, arról nem is kell tudniuk.

- Természetesen – letelepszik a velem szemben lévő székre, mintha érezné, hogy ez most nem lesz rövid beszélgetés. Az előbb olyan jó ötletnem tűnt, de most, hogy szemben állok a mindent tudó, meleg mogyoróbarna szemekkel, elbizonytalanodom. A végletekig megbízom Judyban, Bernard után talán hozzá állok a legközelebb itt, és nem tudom ki mástól kérhetnék tanácsot. Talán Lucytől, de előbb egy manó nézőpontjára van szükségem.

- Te sok korábbi télapót ismerték, ugye? – ha ember lenne, most biztosan megsértődne, hogy leöregezem, de a manók nem ilyenek. Ő csak szelíd mosollyal bólint, és elvesz egy süteményt a tálcáról. Tudja jól, hogy úgysem bírom majd az összeset megenni, és nem akarja, hogy veszendőbe menjen. – És mindegyikük megházasodott, hogy elkerülje a télapótlanítást? – még kimondani is borzasztó ezt a szót. Viszketek tőle, mintha ez kiló angyalhaj szakadt volna a nyakamba.

- Azok, akik elég ideig viselték a kabátot, igen – majdnem félrenyelem a krumplit, de egy kis könnyezéssel és köhögéssel megúszom. Elég ideig? Mi lehetett a legrövidebb Télapó pályafutás? És mi vethetett neki véget? Alkalmatlan volt? Sütimérgezést kapott? Összekapott valamelyik rénszarvassal, és jobbnak látta felmondani? Lehet, hogy véletlen olyan valakire került a kabát, aki tényleg nem hitt a télapóban? Nem, ezt a riadalmat még elképzelni sem tudom. Hogyan találnának bárkit a helyére? Talán egyszer majd erről is kifaggatok egy manót, de most más valami érdekel.

- És volt olyan, hogy nem ember volt a párjuk? Hogy a Télapó egy manót választott? – azt hittem jobban meg fog lepődni a kérdésen, de csak egy sejtelmes mosolyt kapok a válasza mellé. Lehet, hogy Judy sejt valamit? Nem lepődnék meg, hihetetlen érzéke van az ilyesmihez. Zavaromat egy újabb falat pulykába rejtem.

- Korábban soha. Télapó mindig egy ember nőt választott maga mellé – ettől tartottam. A hír még az étel csodálatos ízét is elfakítja. Hirtelen olyan, mintha ízetlen faforgácsot ennék, amit az asztalosmanók műhelyéből hoztak ide. Tehát tényleg nem lehetséges semmi a Télapó és egy manó között. Sőt, még csak nem is választhat férfit maga mellé. Végtére is logikus, a mesék mindig Télanyóról szólnak. Talán ezért adta fel korán egy-egy Télapó? Képtelenek voltak nőket szeretni? Megérteném az indokot. A szerelmet nem lehet kikényszeríteni. A világ egyszerűen nem így működik. – De ez nem azt jelenti, hogy nem lehet változtatni a hagyományokon – elkerekedett szemekkel kapom fel fejemet. Még a bábok is felhagynak a heherészéssel, és izgatottan susmogva elemzik Judy szavait. Talán jobb is, ha nem hallom őket.

- Ezt meg hogy érted? – leteszem az evőeszközöket, mert a torkom annyira összeszorult, hogy nem lennék képes egyetlen falatot sem leszuszakolni rajta. A remény halvány kis csillaga ragyogott fel a sötétségben, ami bennem növekedett. De még nincs bátorságom utána indulni.

- Emlékszel, amikor idekerültél? Az első évben olyan fejlesztéseket végeztetek a szánon, amire már több mint ezer éve példa sem volt – ebben igaza volt. Quintin rettentő lelkes volt, és minden ötletet boldogan fogadott. Imádtam vele dolgozni, ő sosem szólt le csak azért, mert egy kisgyerek voltam. Úgy bánt velem, mint bármelyik másik manóval. Apró bólintással jelzem, hogy figyelek. – Attól, hogy valamit évezredek óta ugyanúgy csinálunk, nem biztos, hogy jól is működik. A világ változik, de a manók ezt nehezen látják be. Időnként nem árt, ha átértékelünk dolgokat, és a változás útjára lépünk – a bábok dramatikusan hüledeznek mögöttem, de próbálok ügyet sem vetni rájuk, csak Judy szavaira és mosolyára koncentrálni. Változtathatnánk a szabályokon? Azt hittem, ami a Télapó Nagykönyvben le van írva, az megmásíthatatlan és örök. Bár az igazat megvallva, nem tudom pontosan idézni a Télanyó Záradékra vonatkozó részeket. Azt hiszem el kell kérnem Curtistől, hogy áttanulmányozhassam. Remélem hajlandó kiadni a kezéből.

- Szóval szerinted működhet, ha a Télapó egy manót választ? – egy fiú manót. Ezt már nem tudom hozzátenni, nincs bátorságom. Így is úgy érzem magam, mintha teljesen levetkőznék Judy előtt.

- Természetanya szerint a szerelemnek nincsenek korlátjai – ezzel a sejtelmes válasszal áll fel az asztaltól. – Ha megbocsájtasz, most már mennem kell a dolgomra. Gondolkodj, Télapó. A gyerekek és a manók akkor boldogok, ha Te is az vagy – egy utolsó mosollyal búcsúzik, és hagy magamra kavargó gondolataimmal.

oOoOo

„… elveszi szíve választottját.”

Megbabonázva olvasom el ezt a sort újra és újra a Nagykönyvben. Csak a neve Télanyó Záradék, de ezen kívül szabadon értelmezhető. Nem vagyok ügyvéd, de még én is látom ezt a kiskaput.

- Szerinted tévedek, Üstökös? – ismét az istállóba szöktem a manók elől, kihasználva az éjszakai nyugalmat. Kedvenc rénszarvasom, amit a többieknek természetesen sosem árulnék el, mellettem pihen egy másik kupac szalmán, és a nagy tál csokis kekszből falatozik, amit kettőnknek hoztam. Egészen olyan, mintha visszautaztam volna az időben tíz évet. – Nem, nincs benne pontosan leszögezve semmi – megrázom fejem, és ismét felolvasom a bejegyzést. – Igen, ha így nézzük, akkor igazad van. Talán kijátszhatjuk a rendszert. Igen, én is megnézném Curtis dühöngő fejét – halkan felnevetve döntöm fejem a boksz falának. Már csak hat nap karácsonyig. A teendők egyre sűrűbbek, a gondolataim egyre kuszábbak. Muszáj voltam meglógni egy kis időre, mert egyetlen rekedten síró játékbabára voltam a teljes elmebajtól. Plusz a Nagykönyvet nem éppen szabályos módon szereztem. Curtis mellől emeltem el a manók ebédlőjében. Nem akartam a kíváncsiskodó kérdéseit hallgatni, de valahogy válaszhoz kellett jutnom. Majd otthagyom valahol a műhelyben, és azt fogja hinni, hogy az ő agya volt lyukas. Nem túl elegáns megoldás, de néha a Télapó is felkerülhet a rosszak listájára. – Nem tudom, Üstökös. Fogalmam sincs, hogyan érzek iránta – halk sóhajjal hunyom le szemeim. – Igen, igen, a mágia csak akkor működik, ha tényleg szerelmesek vagyunk. Nem, fogalmam sincs. Nem, ez nem ennyire egyszerű – sóhajtva tömök inkább a szájába még egy kekszet. Túl sokat kérdezget. Nem tudom, hogy mit akarok Bernardtól. Csak azt tudom, hogy boldog vagyok, ha velem van, hogy mosolyogni akarok, ha ő mosolyog, és legszívesebben minden találkozásunkkor szorosan megölelném. Az arcom lángolni kezd, ha sokat vagyunk kettesben, de mégis a legkellemesebb érzés a világon.

- Tudtam, hogy itt talállak, Kiskomám – szemeim kipattannak, a Nagykönyvet sietős mozdulattal csukom be, és legszívesebben elrejteném Üstökös alá, de már úgyis késő. Látta, hogy ezt bújom. – Curtis már a haját tépi, mert nem találja az imádott könyvét – nem úgy tűnik, mint aki neheztel, inkább, mint aki élvezi a helyzetet. Nade Bernard! Milyen főmanó az ilyen? Olyan, akit imádok. Legalább a jobbkezem nem olyan karót nyelt, mint a bal.

- Majd egy pekándiós pite alatt hagyom neki – mosolyogva vonom meg vállamat. Tudom jól, hogy mi a gyengéje, hiszen a leggyakrabban csak ezzel tudom elérni, hogy rövid időre elhallgasson. Plusz amíg eszik, meglóghatok előle. – Azért jöttél, mert feladatom van? – fáradt sóhajjal készülök felállni a szalmakupacról, de fejrázása megállít.

- Pihenj csak, Charlie. Kijár egy kis szünet, a műhely nem omlik össze. Csak meg akartam róla győződni, hogy eszel is – elégedetten pillant a tányér süteményre. – Remélem nem Üstökös tüntette el a nagy részét – a méltatlankodó horkantások előcsalják erőtlen nevetésem. Már nevetni is fáradt vagyok, mi ez, ha nem a vég? Mégis attól, hogy Bernard itt van, mássá válik ez a fáradtság. Egy békés, nyugodt érzéssé.

- Nem, de még van bőven, ha szeretnél csatlakozni – tudom nem szép dolog, de bevetem a hatalmas, barna kiskutya szemeket. Szükségem van most a társaságára, négy napja másról sem beszéltünk, mint a feladatok végeláthatatlan listájáról. A manók előtt még mindig Télapónak hív, de ha a szobámban értekeztünk, akkor kerülte ezt a megnevezést. És a legfontosabb, hogy két alkalommal is elfogadta az ölelésemet. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire szükségem van rá, de nagyon hiányzott. Ő az én békés kis szigetem, ahová elmenekülhetek a feladataim kínzó súlya elől. Végül győzedelmeskedek, és vonakodva ugyan, de letelepszik mellém a szalmára. Gondolom lenne dolga a karácsonyi előkészületekkel, de nekem nem tud nemet mondani. Azonnal a kezébe is nyomok egy süteményt. – Neked is pihenned kell Bernard. Nem foglalkozol eleget magaddal – enyhe dorgálással fürkészem arcát. Nem látszanak rajta ráncok, sem sötét karikák, de ez valószínűleg a manóvarázsnak tudható be. Kétlem, hogy a fürdője bőrápolási termékekkel, és sminkkel lenne tele, bár a gondolat nagyon szórakoztató.

- Nekem a Télapó állapotával kell foglalkoznom – szemeimet forgatva tömök be egy süteményt.

- Akkor majd a Télapó foglalkozik a te állapotoddal – a tervem eléri a hatást, egy apró mosoly jelenik meg ajkain a hörcsög módra puffasztott arcom, és a keksztől alig érthető szavaimtól. A manóknak tényleg többet kéne foglalkozniuk magukkal. Tudom, hogy nekik a karácsony és a gyerekek az első, de mi lesz az ünneppel, ha minden manó kidől végelgyengülésben? Bár lehet, hogy ilyesmire nem is képesek. Haladnom kéne a könyvvel, amit Bernardtól kaptam, de bármennyire is szeretnék, nem tudom beilleszteni a napjaimba. Miért nincs belőle hangoskönyv, amit hallgathatnék játék javítás közben? Legalább elnyomná a semmiségeken kiakadó manók jajgatását. Néha tényleg nagyon drámaiak tudnak lenni.

- Reménytelen vagy, Kiskomám – vigyorogva rántom meg vállam. Tudom, hogy így is kedvel. Talán túlságosan is. Mosolyom kifakul az érzelmek súlyától. Még mindig nem tudok neki válasszal szolgálni. Még mindig nem értem ezt az egészet ahhoz, hogy tudjam, mit akarok. Annyi biztos, hogy Télapó akarok maradni, és vele akarok lenni. Kérdés, hogy a kettő, működni fog-e együtt. Ha őt választom, lehet a kiskapu nem fog működni, és télapótlanítanak. Ha feleséget választok, akkor viselhetem tovább a piros kabátot, de együtt kell élnem a fájdalommal, amit Bernardnak okoztam. És a hiányával. Nem tudom, hogy erre képes lennék-e. – Min aggódsz ennyire, Charlie? – meleg, puha tenyere az arcomra simul, miközben magára irányítja tekintetemet. Döbbenten pislogok párat, hogy biztos legyek benne, nem képzelődöm. Magától hozzám ért. Nem kerülte az érintést, hanem pont, hogy ő kezdeményezte. Érzem, ahogy arcom felforrósodik, mintha túl közel hajoltam volna a kandallóhoz. Lesütném pillantásom, de idő előtt elveszek barna tekintetében. Még sosem figyeltem meg ennyire közelről. Az arany szikrák a popillája körül mindig is ott voltak? A manók igazságtalanul tökéletes lények.

- Csak a Szentestén – próbálom a legmagabiztosabb hangomat használni, de pont annyira stabil, mint egy karácsonyi puding. Még én sem hinnék magamnak. Bernard pedig végképp jobban ismer ennél.

- Szóval nem akarod elmondani? – szeretném. Szeretném, de nem merem. Nem tudom hogyan, és mit. Túl fiatal vagyok én ehhez. Tudtam, hogy a Télapóság nem lesz fenékig tejfel, de minden sokkal bonyolultabb, mint először vártam. Párszor szólásra nyitom a számat, de a szavak nem jönnek. Ajkaimba harapva rázom meg fejem, mert jobb ötletem már tényleg nincs. Nem tűnik úgy, mintha haragudna. A mosolya pont olyan gyengéd és törődő, mint minden alkalommal, ha engem néz. Már korábban is feltűnt, hogy ezt csak nekem tartogatja, de nem akartam tudomást venni róla. Nem akartam túl sokat belelátni. – Jól van, várok, amíg készen állsz majd, Kiskomám – elengedi arcomat, csak egy hűvös hiányérzetet hagyva maga után. Kértem, hogy tegye meg? Nem. Tehát simán maradhatott volna. Ha lenne elég bátorságom, visszahúznám magamhoz, de pont annyi kurázsi szorult belém, mint egy sarki nyúlba. Csak annyi merészséget tudok összekaparni, hogy vállára döntsem a fejemet. A süti, a rénszarvasok illata, és Bernard megnyugtató közelsége valahogy nehézzé tette a szempilláim.

- Köszönöm – motyogom fáradtan, elnyomva egy méretes ásítást.

- Neked bármit, Charlie – fáradt mosollyal hunyom le szemeimet, és mélyet lélegzek illatából. Ezt őrizte a párnám is még napokig, miután ott aludt velem. Talán ezért tudtam olyan jót pihenni.

- A manók tudnak minket nélkülözni fél órára? – talán ennyi pihenés elég lesz, hogy kibírjak még pár órát a műhelyben.

- Biztos vagyok benne, hogy ennyi idő alatt még Curtis se tud katasztrófát okozni – halkan felnevetek válaszától, bár nem vagyok benne biztos, hogy igaza van. Elég tehetséges benne, hogy baromságokat csináljon rövid idő alatt. De talán az, hogy a könyvet keresi, eltereli a figyelmét az észbontó ötletekről. Komolyan, hatalmas ostobaságokat képes kitalálni. Egyszer a fejébe vette, hogy a rénszarvasok hatékonyabbak lennének, ha kizárólag zöldség diétán tartanánk őket. Senkinek sem kívánom azt a káoszt, amit ez az ötlet okozott. Majdnem elmaradt miatta a karácsony, mert még a tanuló szarvasok is sztrájkba kezdtek. Egy könyörtelen jegesmedve volt az ügyvédjük, aki végül még több süteményt harcolt ki nekik. Curtis rettentő dühös volt, a cukrászmanók pedig rettentő boldogok. Apa pedig legalább három kilót fogyott a stressztől alatta, ami igen nagy szó.

- Ha mégis, a te lelkeden szárad a karácsony. Mindent tagadni fogok, és rád kenek – igazából sosem lennék erre képes, és ezt ő is tudja. Ha lehetne, mindent magamra vállalnék, még a műhelyben dolgozó manók apró tévedéseit is. Mindenért felelősnek érzem magam, ami az Északi-sarkon történik. Vajon apa is így érzett, míg a kabátot viselte? Lehet, hogy ez a munkakör velejárója.

- Legyen – komoly hangjában ott bujkál a mosolya. Érti ő a viccet, csak el kell lazulnia. Sok rajta a felelősség, attól válik néha kissé gorombává. Tényleg kell valaki, aki gondoskodik róla. Valóban lehetnék én az az ember?

- Mesélnél a korábbi Télapókról? – igazából csak részben érdekelnek a történetek. A nagyobb hangsúly azon van, hogy hallgathassam megnyugtató hangját. Erre van szükségem, hogy igazán pihenni tudjak. Semmi többre. Csakis Bernardra.

- Mit akarsz tudni róluk? – kicsit durva lenne arra rákérdezni, hogy miért adták át a kabátot, ugye? Talán jobb is, ha nem hallok sok tetőről lezuhanós, kutya által szétmarcangolós, kandallóban lángra kapós történetet. Még a végén nem mernék elindulni.

- Bármit, amit érdekesnek találsz – néhány pillanatnyi csend után belekezd egy történetbe a Télapóról, aki körülbelül nyolcszáz évvel ezelőtt viselte a kabátot. A szavaira egyre nehezebb figyelnem, ahogy a nyugalom puha súlyként ránt le magával az álmok birodalmába.


Geneviev2019. 12. 24. 20:57:10#35717
Karakter: Bernard, the Head elf
Megjegyzés: ~ Onimnak


 Charlie laposakat pislogva ébredezik, arcán a párna nyoma látszik, és szerencsére az ébrenléti ráncai sem olyan észrevehetőek, mint napközben szokott lenni. Sajnos nem sokáig élvezhetem ezt a békés, édes látványt, mert hamarosan látható azt a pillanat, amikor visszaemlékezik a tegnap történtekre, ugyanis alvástól sima és mosolygós arcát eső felhők borítják el. Nem szeretem így látni. Mintha nem is huszonkét éves lenne, hanem kétszázhuszonkettő. Vagy nem is, mert az ennyi idős fiatal manóink nem ennyire gondterheltek, mint ő. Persze, ő a Télapó, neki van a legtöbb felelősség a vállán, de kezdem úgy érezni, hogy még jóóóóval több terhet vállal magára, mint amennyit mindenképpen kellene. Ez azt jelenti, hogy mégsem végezhetem olyan jól a munkámat, mint eddig gondoltam, ugyanis a feladatom nem csak a manók felügyelése, hanem a Télapó feladatai könnyítése. De az is igaz, hogy Curtis még kevésbé végzi jól a dolgát, mert ha tegnap nem készítette volna ki Charlie-t azzal a feleség keresős hülyeséggel, akkor talán nem lenne ennyire szomorú most.

Arcát tenyerébe temeti, és szinte hallom, ahogyan ostorozza magát gondolatban. Nem bírom elviselni, amikor ilyen. Nem szeretem látni, ahogyan szenved… úgy szeretnék segíteni neki, de nem tudom, hogy tudhatnék. Bármit mondok neki, mintha egyik fülén bemenne, a másikon meg ki. Bezzeg, ha valaki rossz dolgot mond neki, az egyből megmarad benne. Az én lelkesítő beszédeimet meg meg sem hallja. Jellemző…

- Charlie? – kérdezem aggódóan. 

- Sajnálom Bernard. Sajnálom, hogy egész éjjel itt kellett maradnod miattam, és sajnálom, amiért ilyen gyenge Télapóval kell együtt dolgoznod. – Ha nem tudnám, hogy teljesen komolyan gondolja, és emiatt a tény miatt nem lennék ennyire borzasztóan szomorú, akkor nem tudnék mást tenni, csak lesújtóan nézni rá. De most komolyan! Hogy lehet ennyire önbizalomhiányos a valaha volt legjobb Télapónk?! Hol van az a srác, aki ráfestett az iskola falára, csak azért, mert nem volt semmi karácsonyra emlékeztető dolog náluk?! Vagy az a srác, aki kitörte a saját fogát azért, hogy megmenthessen minket?

Összehúzom szemöldökömet; rosszallóan nézek rá. Tudtam, hogy nem fogja egyből megfogadni tanácsom, de azért… azért ezt nem vártam. Ha már itt élek a csodák világában, reménykedtem benne, hogy most is megtörténik a lehetetlen.

- Kiskomám, te nem vagy gyenge. Csupán egy fiatal Télapó, aki még nem hisz magában eléggé. Nem hiába te lettél a Télapó. Méltó vagy a kabátra, és ezt apád is tudta, különben sosem bízta volna rád. Az Északi-sarkon mind tudjuk, hogy nincs nálad alkalmasabb. Már csak annyi kell, hogy te is elhidd! – Szavaimra legalább egy halvány mosoly varázsolódik arcára. Hát, ha mást nem értem el, legalább egy kicsit fölvidítottam. Ez is valami… Kis lépésekben talán el is érek valamit még karácsony előtt.

- Egyelőre annyit tudok megígérni, hogy Szentestéig mindent megteszek. Nem hagylak cserben titeket, nem gondolkodom a sok nyomasztó dolgon, csak a sikeres Karácsonyt tartom majd szem előtt. – Hát… legalább valami. Nem a legjobb, de ha a karácsonyig kibírja, akkor utána lesz időm ráébreszteni, hogy milyen csodálatos is valójában. De ez akkor sem tetszik. Neki nem csak a gyerekeket kellene szeretnie, meg a manókért megtenni mindent, hanem önmagáért is!

Sajnos nem mondhatok semmit, mert éppen mikor megszólalnék, megszólal a vészjelző. Vészmanó 2-es szint, szóval mindketten egyszerre pattanunk ki az ágyból, hogy rohanhassunk megmenteni a világot.

Na, jó, csak az Északi-sarkot. De az még a világnál is fontosabb, mert itt van Charlie!

---*---*---*--- 

13 nap. 13 nap anélkül, hogy beszéltem volna Kiskomámmal. Folyamatosan látom, hogy mennyire tökreteszi magát, mennyire nem figyel arra, hogy eleget aludjon, és egyen, de hiába igyekszem, mindig sikerül eltűnnie előlem. Tudom jól, hogy direkt csinálja, mert nagy az Északi-sark, de ennyire azért nem. Nem esik jól, de azért én sem töröm magam annyira, mint kellene. Most, hogy eldöntöttem, hogy nem hagyhatom Charliet Curtis mindent összetörő kezeiben, nekem is jóval több dolgom van. Például megbüntetni azt a minden lében kanál kis szójafasírtot.

Még nem találtam ki a megfelelő büntetés, ezt elhalasztom karácsony utánra, de igyekszem olyan feladatokat kiosztani neki, amik túlterhelik, hogy közben ne legyen ideje semmiféle gonoszságot művelnie. Mert lehet, hogy jóindulatból – inkább önnön fontosságának kimutatásából – készítette el a listát, de ez egy gonosz dolog volt. Ráadásul megnéztem, hogy kikre gondolt, és még kevésbé vagyok meggyőződve arról, hogy manó-e egyáltalán. Úgy értem… szerintem nem létezik olyan manó, aki ne tudná, hogy Charlie mellé egy kedves, aranyos, mégis határozott és erőteljes partner kell, aki támogatja a hivatásában, de mellette meg odafigyel arra is, hogy ne tegye tönkre magát mindeközben.

Erre… erre ezek a... a… én nem is tudok rá jó szót, mik! Ezek! Ezek jutottak Curtis eszébe, mint lehetséges menyasszony-jelöltek. Az egy dolog, hogy mindegyik hisz a Mikulásban, de az egyik most szabadult a börtönből, a másik hosszú távú pszichiátriai kezelés alatt áll, a harmadik egy leszbikus családanya, és még sorolhatnám őket. Hihetetlen.

Amint vége az idei karácsonynak, petíciót írok a Télapónak, hogy Curtis nem megfelelő bal kéz. Nem érdekel, hogy azt hiszi, hogy csak féltékenyek vagyunk egymásra, vagy, hogy igazából szeretjük egymást, meg hasonló botorságok, én kilencszáz éve csak tűröm ezt a koloncot, de most már elegem van. Manóként nem gondoltam volna, hogy ez az érzés lehetséges, de gyűlölöm Curtist. Sőt, ez már túl enyhe kifejezés. Megvetem. Undorodom tőle. Rosszul vagyok még a nevétől is.

Persze, nem csak azok a dolgok miatt, amik mostanában történtek Charlie és Scott ideje alatt. Ez az érzés azóta érlelődik bennem, amióta megismertem őt, még a manóképzés alatt. Ő még csak elsős kis kezdő volt, én meg már akkor is az ígéretes jelölteket képeztem ki. Volt egy apróbb baleset pár számival, meg az általuk beszállított rénszarvasokkal. Az akkori bal kéz intézte az átvételt, de egy bizonyos kis elsős „osztályelső” úgy gondolta, hogy ő képzettebb, úgyhogy… hát… maradjuk annyiban, hogy bár akkoriban jó kapcsolatot ápoltunk velük és az eszkimókkal, az incidens után teljesen el kellett tőlük határolódnunk, és még az emléküket is törölnünk kellett a létezésünkről.

Szóval, amikor Curtis azt mondja, hogy „hú, egyetlen hiba kilencszáz év alatt”, akkor az nem azért van, mert nem hibázott egyszer sem, hanem azért, mert soha egyik hibáját sem vállalja föl. Ez a másik, amit utálok benne: képtelen fölvállalni tetteit és azok következményeit. De ő is manó, így az én felelősségem...

Curtist szapuló gondolataimból a gyomrom korgása ébreszt föl. Hoppá, ideje lenne enni is valamit. Az elmúlt időkben nem csak Charlie kerülte a konyha közelét…

---*---*---*---

Meglepő, de végre valahára sikerül elkapnom Charliet. Oké, kicsit én is kerültem őt, de ha nem tettem volna, akkor sem tudtunk volna beszélni, hiszen teljesen leterhelte magát. Már a mosolya sem a régi, ragyogó, folyton lelkes, hanem egy megfáradt, gyenge kis szájhúzás. Persze, még mindig kedves és segítőkész és imádnivaló egy Télapó, de… de túl sokat vállalt magára. Év végén amúgy is rengeteg a dolgunk, de most sokkal több mindent csinál, mint amennyit kellene, és nem is eszik. Én pedig nem tudom, mit tehetnék, hogy segítsem őt. Mintha megint lázadó kamasz lenne, aki nem hallgat a szüleire, hiába akarnak ők jót neki, inkább magába folytja minden bánatát.

Szeretem őt. Annyira szeretem.

- Télapó! – majdhogynem kiáltom a nevét, hogy fölhívjam magamra a figyelmét. Kicsit összerezzen, de szerencséjére nem fogja menekülőre. Ha megtette volna, akkor a manók egy igen tragikomikus jelenetnek lettek volna tanúi: a főmanó épp amerikai foci játékosként leteríti az aktuális Télapót. Örök életre felemlegették volna a jelenetet, az tuti. Nincs annyi időnk, hogy burritót készítsek Kiskomámból és egy takaróból, hogy aztán addig ölelgessem, amíg minden önbizalomhiánya és gondja, baja eltűnik, de legalább most el tudom kapni annyi időre, hogy munka dolgokról jelentést tudjak tenni neki. Az elmúlt két hét során konkrétan az egyik gyakornok manó futott ide-oda közöttünk, aki elől legalább nem tűnt el azonnal, ahogyan látóhatáron belülre ért. Mint ahogyan azt velem tette.

- Igen, Bernard? - kérdezi. Azta, nem csak, hogy nem fut el, de vissza is kérdez, sőt! Rám néz. Kicsit megremegek pillantása alatt. Rég láttam már a gyönyörű szemeit, hiányzott, hogy elvesszek bennük. 

- A hatos futószalag újra működik. A karbantartó manók megoldották a hibát, de azt javasolták, hogy próbáljuk meg a süteményeket nem rajta felejteni a szalagon, mert nem tesz jót a fogaskerekeknek, ha csoki és dió darabkákon kell átküzdeniük magukat – morgom és körülnézek a teremben. Nem, nem célozgatok, mindenki nagyon jól tudja, hogy az összes manóra gondolok, mert mindenki olyankor és olyan helyen sütizik, ahol nem lenne szabad.

- Ennek örülök, köszönöm Bernard, ismét megmentetted a karácsonyt. - Megmentettem a karácsonyt. Ja, persze… Te szoktad megmenteni a karácsonyt. Amióta csak ismerlek, azt teszed, hogy a fenébe nem vagy képes elhinni?! Nyugi, Bernard, ne húzd fel magad! Teljesíteni kell a többi feladatot is, nem szabad most ilyeneken gondolkozni.

- Ma még ezeket a dolgokat kell elintézned – adom oda neki a feladatlistát. Sajnos eléggé hosszú, még úgy is, hogy nagyjából a felét sikerült áttennem a saját listámra, hogy ne terheljem túl Charliet. De még így is rengeteg feladatot kell teljesítenie, amit egy manó sem tud helyette megcsinálni. A Télapó nem csak elszállítja a játékokat, annál sokkal fontosabb. – A legfontosabb közülük, amit semmiképp sem szabad elfelejtened, az az, hogy beszélj Táncossal és Ágassal. Már megint összekaptak valamin, és kijelentették, hogy nem hajlandóak együtt húzni a szánt karácsonykor. Ezt nem engedhetjük meg, mert egyik tanuló szarvas sem tudna beugrani a helyükre. Az egyetlen, akire hallgatnak, az te vagy Télapó, szóval muszáj valahogy meggyőznöd őket. - Őket is legszívesebben bezárnám egy sötét helyre, ahol nincs más lehetőségük, csak egymásra hagyatkozni, de a Nagy Manó Könyv helyteleníti a hasonló problémamegoldást. Szóval marad a Télapó, mert nem hallgatnak a rénszarvászokra. Csökönyös állatok, képesek a kicsinyes vitáikkal terhelni a Télapót, amikor a rénszarvászaink pontosan azért vannak, hogy minden kívánságukat teljesítsék. 

- Hogyan képesek mindig veszekedni valamin? – csóválja a fejét Charlie is. Hát, ez egy kifejezetten jó kérdés. A válasz: a nagy, szénszagú semmin.

- Igazi öreg, házsártos szarvasok, akik valahol mélyen kedvelik egymást, csak néha jobban szeretik egymás hibáit keresni, és a másik orra alá dörgölni - válaszolom diplomatikusabban. Legalább ők valamilyen szinten tényleg kedvelik egymást, nem úgy, mint...

- És mond csak, nem ismerős ez a helyzet? – NEM.

- Nem, egyáltalán nem. - Vannak olyan lények egy manó életében, akikkel bárhogyan is akarjon, egyszerűen nem tud kijönni. Senki sem várja el, hogy a JegesŐrség kijöjjön a környékbéli rozmárbandával, akik mindent megtesznek azért, hogy az életünket minél nehezebbé tegyék. Akkor nekem miért kellene Curtisszel kijönnöm?

- Ahogy gondolod – von vállat és elteszi a listát. Tudom, hogy nincs vége a témának, de legalább elnapoltuk ezt is. - Akkor vágjunk is bele Bernard. Hamar szeretnék végezni, mert este terveim vannak. - Tervek? Milyen tervek? Megkérdezném, de fejrázással jelzi, hogy most nem alkalmas. Nem tudom, hogy most kezdjek aggódni, vagy ne, vagy mit csináljak, úgyhogy én is inkább dolgomra igyekszem.

Közben meg természetesen ezer meg egy ötlet jut eszembe, hogy mi lehet az az esti terv, amitől egyre inkább elkezdek aggódni.

---***---***---***---

 A nap folyamán csak egyszer válunk el egymástól: amikor a rénszarvasokat megy kibékíteni. A napi utolsó feladataként úgy gondolom, hogy egy jó ideig eltart majd, de aztán mehet az esti programjára, bármi legyen is az. Nekem viszont még van egy-két dolog a listámon, úgyhogy munkára fel!

Először a cukrászokat látogatom meg. A kis cukikák nem tudják eldönteni, hogy a vegán gyerekek számára legyen-e valami süti, vagy nem örülnének neki.

- Természetesen legyen, csak ne tartalmazzon tojást, tejterméket és mézet. Ők is ugyanúgy szeretik az édességet, csak állati eredetű termékeket nem fogyasztanak. Emlékszem, az egyik legfinomabb emberi kakaó, amit ittam az mandulatejből készült és a datolyától volt édes. De Judy forrócsokiját semmi sem helyettesítheti - teszem hozzá. Mmmm, most megkívántam a forrócsokit. De nem, még van tennivalóm! Majd este, alvás előtt bekucorodok az ágyba, és akkor iszom egy bögrével.

- Köszönjük, Bernard! Eddig csak 100 százalékos étcsokit csomagoltunk nekik, de egyre több van, és nem tudtuk, hogy mit csináljunk - mondja Timmy legörbült ajkakkal. Nem sokáig szomorkodik, látom rajta, hogy már újabb és újabb recepteket alkot a fejében, úgyhogy hagyom is őket, hadd alkossanak.

Utána a műhelybe megyek, ott több problémát is jeleztek, amit meg kellene oldani. Szerencsére semmi komoly, nem kell Charlie segítsége, megfelelő irányítás alatt hamar meg is oldjuk a legtöbb gondot.

Épp egy rossz illeszkedésű égőt vizsgálok, amikor a karomnál fogva elragad valaki, aki… Charlie? Azt hittem, hogy programja van, már nem jön vissza dolgozni. Alig fogom föl, mi történik, és már kint is vagyunk a főépület előtti téren. 

- Télapó, mégis mire készülsz? – kérdezem kissé tanácstalanul. Fölemeli a kezében tartott korcsolyákat, de így sem értem jobban, hogy mit is akar. – Korcsolyázni? Ilyenkor?

- Mindkettőnknek jót fog tenni. Csak bízz bennem Bernard – kérlel. Lehet a boci szemeinek ellenállni? Ha igen, én még nem tanultam meg, az biztos. Önkéntelenül is elmosolyodom, és követem őt a közeli tó mellé. Hogy ne tennék meg egy ilyen apró dolgot, ha őt még a világ végére is követném?

- Na megjöttünk végre. - Kis lelkesen leveti magát a hóba, fölvenni a korcsolyáját. Jó végre kicsit felszabadultan látni, szeretem, amikor önfeledten mosolyog. Ilyenkor jól látni a valós korát, hogy nem csak Télapóként, emberként is rendkívül fiatal. Lelkiismeret furdalásom van, hogy ennyi felelősséget hárítunk rá, amikor élveznie kellene az életét.

- Mi az Bernard, talán elfelejtetted hogyan kell felvenni a korcsolyát? Ne aggódj, nem szégyen, ha a Télapó jobban csinálja, mint egy ősöreg manó. - Könnyed ugratása rángat ki a gondolataim közül. Mint a legtöbb manó, én sem tudok ellenállni egy kihívásnak, úgyhogy borús gondolataimat félre tolom, és én is fölhúzom a korit.

- Csak a szád nagy Kiskomám. Én már akkor korcsolyáztam, mikor még a dédszüleid sem éltek. Esélyed sincs ellenem! - Ha harc, hát legyen harc! Majd én megmutatom, ki a jobb korcsolyázó!

- Na majd meglátjuk… - szól vissza Charlie, de utána már nem vesztegetünk több időt, ifjú csibész módjára a befagyott tóra sietünk. Csak úgy repül az idő, ahogyan jól érezzük magunkat. Nem tudom, mikor nevettem ennyit, mikor éreztem magam ennyire felhőtlenül boldognak, mint most. Kettesben, mindenféle zavaró tényező nélkül. Nincs más dolgunk, csak élvezni, ahogy siklunk a tavon. Vagyis, én siklom, Charlie viszont...

- Ugye tudod, hogy korcsolyával kell a jégen csúszni, nem pedig hassal – kérdezem nevetve a kilencedik esésénél.

- Nem az én hibám, egyenetlen volt a jég! - mondja durcásan. Kis édes, elmondhatatlanul szeretem.

- Persze, ahogy az előző nyolc alkalommal is. Ennyi elég lesz, mert a végén még összetöröd magad. Na gyere kiskomám. Kinyújtom kezemet, és a segítségemmel nem esik újból popsira, miközben megpróbál fölállni. Sikeresen eljutunk a tó szélére, hogy aztán fáradtan levessük magunkat a szikrázó hóba. 

- Ezt neked hoztam - lep meg egy csomagnyi mézeskaláccsal. – Szerecsendió mentes, külön neked készítve. - Emlékezett az allergiámra! Nem sokan emlékeznek, pedig a legtöbbjükkel már évezredek óta együtt dolgozom. Charlie viszont tudja, emlékezett rá. Figyel rám.

- Köszönöm kiskomám – mosolygom. Jól esik, hogy így gondol rám, viszont a gyomromban megjelenő szorító érzés azt jelzi, hogy nem csak korcsolyázni és sütizni szeretett volna. Hanem beszélni. Amit én is akarok, sok minden van, amit meg kellene beszélnünk egymással, de úgy számítottam, hogy karácsony után fogjuk ezt megejteni. Hát nem...

- Most már elárulod mi a gond? – kérdezem halkan.

- Én… csak kérdezni szerettem volna – sóhajtja. Nem néz rám, inkább az eget bámulja helyettem. Megértem, nehéz szemtől szembe komoly dolgokról beszélni. – Mi változott meg, mióta Télapó lettem? Én… tényleg sajnálom ha valamivel megbántottalak, sajnálom, ha sokat kell fáradoznod a hibáim vagy a bizonytalanságom miatt, ezek nem szándékosak. Azt hittem, ha átveszem a kabátot, akkor minden olyan lesz, mint rég, csak sokkal több időt tölthetek veletek. Megértettem, hogy innentől Télapónak kell hívnotok, de nem szeretem. Hiányzik, hogy megint Charlie lehessek egy kicsit, hiányzik, hogy kiskomámnak szólíts, de téged már az is zavar, ha hozzád érek. A legrosszabb, hogy nem tudom miért. Erre senki sem tudott válaszolni, így kénytelen voltam tőled megkérdezni. Ne haragudj rám Bernard… se ezért, se semmi másért. Egyszerűen csak tudni szeretném hol rontottam el… - Jaj, Charlie…

Te semmiről nem tehetsz. Mindez az én hibám, nekem lettek ezek a zavaró, mindent elrontó érzelmeim, amivel nem tudok mit kezdeni. Még ha nem manó lennék, akkor sem lenne semmi lehetőségem Charlie mellett. Ki hallott már Mr. Clausról és a férjéről, Mr. Clausról? Senki. Az elmúlt évezredekben csak, és kizárólag Télanyó volt Télapó mellett. Télanyó is ember volt, manó sosem. Szóval nem elég, hogy manó létemre szerelmes lettem, nem csak egy másik manóba, hanem az egyetlen, elérhetetlen Télapóba. Szóval, nem, Charlie, egyáltalán nem a te hibád - hacsak nem azért a te hibád, mert ennyire édes és kedves és szeretnivaló vagy.

De! Most már elfogadtam, és már tudom, hogy nekem a helyem örökre mellette van, de csak mint főmanó. Nem reménykedhetek többen, viszont ennél kevesebbel pedig nem elégszem meg. Nem hagyom itt se őt, se a sarkot, az nem én lennék.

Hosszas gondolkodásomból Charlie lemondó sóhaja riaszt föl.

- Értem - mondja szomorú hangsúllyal. Felé kapom a fejem, és a keserű félmosolyától összefacsarodik a szívem.

- Nem! - kiáltom, mikor mozdulna, hogy fölkeljen. Teljesen félreértette a hallgatásomat. Már megint elszúrtam… Hülye érzelmek, mindig olyan macerások! - Nem azért nem válaszoltam, mert nem tudom, hogyan fogalmazzak, vagyis de, azért nem válaszoltam, de nem azért, amiért hiszed! - hadarom kétségbeesetten, és csak reménykedni tudok benne, hogy megérti, mit akarok mondani, mert hogy én nem értem, az is biztos.

- Szóval nem azért nem válaszoltál, mert nem tudtad, hogyan fogalmazd meg azt, hogy szerinted nem vagyok Télapónak való? - kérdezi. Könnyed, viccelődős hangnemet próbál megütni, de egyáltalán nem sikerül neki. Leginkább azért, mert ez a félelme, de egyáltalán nem kellene ettől tartania. Szerintem ő a valaha volt legjobb Télapó. Scott is jó volt, de Charlie klasszisokkal jobb mindenkinél. Nála kedvesebb és nagylelkűbb Télapóval nem volt még dolgunk.

- Nem, nem ezért - válaszolom, és nagy nehezen föltápászkodok a hóból. - Gyere, menjünk be előtte. Itt bárki meghallhat minket, a szobám viszont manóbiztos - nyújtom neki a kezemet. Elfogadja és egy erőteljes rántás után föl is áll. Majdnem túl nagy lendülettel érkezik, így egy picit egymásnak ütközünk, de hamar visszanyeri egyensúlyát. De ez az egy pillanat is elég volt ahhoz, hogy újult erővel vágyjak az ölelésére, testének melegére.

Nem akarok szerelmet vallani. Nem tehetem meg vele, de azt sem, hogy ebben a bizonytalanságban hagyom. Éppen ezért a féligazságnál maradok. Amióta itt van, a télapósággal van elfoglalva, biztos vagyok benne, hogy egy csomó dologgal nincs még tisztában az Északi-sarkkal és a manókkal kapcsolatban. Ami nem baj, van ideje tanulni, de kicsit nehéz elmagyarázni az érzelem-dolgot egy emberként születettnek. A fordítottja is igaz: nehéz megérteni, hogy mit kell elmagyarázni, mi nem evidens neki, ami nekünk teljesen egyértelmű.

Nem beszélgetünk, ahogyan a szobám felé sétálunk. Gondolom, ő is a saját gondolataival van elfoglalva, én pedig egyre jobban izgulok, ahogyan közeledünk. A szobám tényleg manóbiztos, soha senki nem merte még betenni hozzám a lábát. Nem azért, mert várárokkal vagy csapdákkal lenne tele, egyszerűen csak a kezdetek kezdetén bebiztosítottam azt, hogy ne merjenek velem szórakozni. Nem egy rosszindulatú nép a manó, nem azért, egyszerűen csak rettentő pletykások. Én pedig nem szeretem, ha az én magánéletem a téma - még akkor sem, ha nem nagyon létezik olyan nekem, hogy magánélet.

A szobám nem egészen szoba, hanem egy lakosztály. Főmanóként nem a manó szálláson van a helyem, hanem a Télapó lakrészéhez közel, hogy bármikor el tudjon érni bármilyen vészhelyzet esetén. Tele van könyvekkel, az évezredek során ahonnét tudtam, szereztem magamnak egyet-kettőt. Mi, manók, nem nagyon írunk könyveket, de volt már rá példa, hogy olyan manó, aki a szabályokat, vagy gyerek meséket ír, írt szórakoztató irodalmat is. De inkább emberi könyveket gyűjtök.

- Nem is tudtam, hogy más nyelveken is beszélsz - csodálkozik Charlie. Időközben elkóborolt mellőlem, és a könyvespolcaimat szemléli. Mindenféle nyelvű könyveim vannak, főmanóként az a dolgom, hogy az összes használt nyelvet beszélni tudjam, hogy biztosan megértsek minden kívánságot.

- De érthető, nem? A világ összes országába szállítunk ajándékokat - kacsintok. 

- Beszélsz az összes nyelven? - Még több csodálkozás, mire megrántom a vállamat. Volt pár évem nyelveket tanulni. Oké, általában rengeteg dolgom van, de mivel nincs családom, valamit kell tennem szabadidőmben. Így hát tanultam. Sokat.

- Az összes jelenleg beszélt nyelvet, és néhány már kihalt nyelvet is. Egy-két dialektussal még bajban vagyok, ráadásul a mostani szlenggel sem mindig tudok mit kezdeni - felelem. Odasétálok az asztalhoz, amin egy masnival átkötött könyv hever. Várni akartam karácsony utánig, hogy átadjam neki az ajándékot, de ha már szóba került ez az egész dolog, itt az ideje átadnom.

- Ezt neked szántam - nyújtom át az ajándékot. Charlie óvatosan átveszi és a borítóját kezdi el vizsgálni.

- Ennek nincs címe. Sem írója - néz rám furcsállóan.

- Mert nem volt rá szükség. Egy ezerkétszáz éve élt Télapónak írta az akkori írnok manó. A középkori embereknek elég furcsa felfogása volt az életről és a varázslatról, úgyhogy úgy gondoltuk, kellene neki útmutató a manókról és az egész világról. A legtöbb Télapót lefoglalta a gyerekekkel való foglalkozás, és a manók kultúrájára már nem maradt ideje. Többnyire nem volt gond, mindenki tette a dolgát, de te… te teljesen más vagy. Nem csak a gyerekeknek akarsz boldogságot okozni, hanem nekünk is. Nem csak mellettünk, hanem velünk akarsz élni. Úgyhogy most igyekszek majd elmagyarázni pár dolgot, de a könyv a biztosabb. Kicsit régimódi, mert kétszáz éve nem volt frissítve, de az alap dolgok nem változtak azóta sem.

- De… biztos, hogy ezt nekem akarod adni? Elolvasom, és visszaadom inkább! Nem akarom tönkretenni, nálad kéne maradnia! Nem érdemlek meg egy ilyen különleges ajándékot - mondja és próbálja visszanyújtani a könyvet. Karba teszem a kezeimet, hogy még véletlenül se tudja nekem adni. 

- Visszaadni egy ajándékot? Nade Télapó! - ugratom Charliet, aki már megint kicsit szomorúbban néz ki, mint ahogyan azt én szeretném. - És mi az, hogy nem érdemelsz meg egy ilyen különleges ajándékot? Te az égvilágon bármit megérdemelsz!

- Hát persze - mormogja olyan halkan, hogy majdnem nem hallom meg. De meghallottam, és nagyon nem tetszik nekem. Ezt az önbizalomhiányt is meg kell beszélnünk, de először a másik fontos témáról kell szót ejtenünk. Intek neki, hogy foglaljon helyet, és én is leülök a vele szemben lévő fotelbe. A kandalló lángja vidáman lobog, a mi kedvünk viszont kevésbé pozitív. Sok minden múlik ezen a beszélgetésen. Nem is feltétlenül az, hogy kiderül-e, hogy furcsa mód szerelmes vagyok belé, hanem az egész közös munkánkra kihathat az eredménye.

Ahogyan mind a ketten viszonylag kényelmesen elhelyezkedünk, megszólalok: - Semmit nem rontottál el - válaszolom meg kétségbeesett kérdését, kis fáziskéséssel. Szólna, de nem hagyom, mert ha most megakaszt, akkor nem fogom tudni elmagyarázni, amit akarok. 

- Amikor megismertelek, egyből tudtam, hogy egy nagyon különleges kisfiúval van dolgom - elmosolyodom, ahogyan visszaemlékszem arra a pöttöm kisfiúra, aki makacsságával megmentette a karácsonyt. Soha nem találkoztam olyan talpraesett kiskölyökkel, mint amilyen Charlie volt, már az első pillanatban tudtam, hogy nem mindennapi gyerek. 

- Amikor anyukád úgy döntött, hogy többé nem töltheted itt a nyaraidat, még csak egy hetet sem, a legrosszabb időszak volt az életemben. Tudom, hogy a gyerekek máshogy nőnek, mint mi, hogy a korodhoz képest borzasztó alacsony voltál az itt töltött idő miatt, mert nem öregedtél, de rettentően hiányozál. Aztán egyszer csak a rosszak listáján találtalak téged, amit először el sem hittem! A legkedvesebb, legjószívűbb ember, manó, lény vagy, akivel valaha találkoztam a rosszak listáján…! - csóválom meg a fejemet. Nem csak Scott volt az, aki nem akart hinni a szemének, hanem én sem. - Bár gyerekeknek ajándékozunk, megértjük őket, hogy mire vágynak, a pszichológia, mint olyan, nem létező tudomány nálunk. Viszont amikor a rosszak listájára kerültél, igyekeztem utána olvasni, voltam a Földön különböző előadásokon is, és utána már meg tudtam érteni, hogy miért viselkedtél úgy, ahogy. - Érdekes tudomány a pszichológia. Amikor elkezdődött az egész, nem nagyon figyeltem rá, Freud pedig határozottan idegesített azért, mert a gyerekekben is a szexuális vágyat kereste, de a modern pszichológia sokkal kifinomultabbá, szerteágazóbbá vált. Nem tudom, hogy melyik ágazat lehet a valósabb, melyik kevésbé, de érdekes, az biztos. És hatásosnak tűnik, szóval plusz pont. De mi, manók, kicsit másak vagyunk… vagy csak azt akarjuk hinni, hogy mások vagyunk. Lehet, hogy nálunk is vannak mentálisan sérültek, csak nem tudunk róla. Lehet, hogy azok, akiknek intenzívebbek az érzelmeik, azok azok? Nem tudom… ennyire azért nem értek hozzá.

- Azt is meg tudom érteni, hogy miért van önbizalomhiányod, miért gondolsz magadról rosszakat, de… nem tudom felfogni. Mi, manók is érzünk, vannak rossz napjaink, jó napjaink, de nem vagyunk annyira összekötve egymással, hogy mások szélsőséges érzéseket hozzanak ki belőlünk - magyarázom. Látom, hogy ismét közbe akar vágni, valószínűleg azt akarja, hogy pontosítsam, mi az, hogy nincs családunk. Vagy esetleg azt, hogy akkor hogyhogy ilyen jóban vagyok Judyval, és ennyire utálom Curtist. Nos, ha az utóbbi, akkor arra válaszolok. Az előbbire megadja a választ a könyv.

- Curtist azóta ismerem, amikor még egy túlbuzgó kismanó volt, aki majdnem elrontotta a karácsonyt, és utána nem is ismerte el a hibáját. Azóta nagyjából minden évtizedben megteszi, ami körülbelül kilencvenkilenc majdnem-katasztrófa, amit nekem kellett megoldanom. Mivel sok időt töltök vele és folyamatosan elszúr valamit, ráadásul nem is tanul belőlük, egy idő után elkezdtem utálatot érezni utána. - Ő a bal kéz, én a jobb, túl sok időt töltünk el egymással ahhoz, hogy ne hozzunk ki valamilyen érzelmet egymásból. A többi manót is hosszú idő óta ismerem, és mindenkivel személyes kapcsolatban állok, de nem sok manó az, akivel munkaidő után is szívesen töltenék időt. Akkor már inkább a jegesmedvékkel. Ők menők és mindig élvezet velük a sarki jogról beszélgetni.

- Minden télapót, minden gyereket, minden manót szeretek… de csak mint elvont fogalmat. A karácsony az életem, de nem tudom, milyen az, amikor a család a karácsonyfa előtt ölelkezik, nem tudom, milyen a szerető szülői, családi ölelés. Te viszont… amikor megláttalak, egyből tudtam, hogy különleges leszel számomra. És így is lett. - Annyira kis aranyos gyerek volt, akiből igazi, nagybetűs Télapó lett. Hogy ne szerettem volna meg?! Hogy ne szerettem volna belé?! Kikívánkozik belőlem, hogy elmondjam, mit érzek igazán, de amit akarnék mondani, az egy nyilvánvaló szerelmi vallomás lenne. Azt pedig nem kellene. Úgyhogy magamban tartom a kikívánkozó pár mondatot:

Szeretlek téged. Nem csak, mint Télapómat, vagy anno, mint egy ajándékozandó kisgyereket, hanem téged. A kedvességedet, a jóságodat, a humorodat, az érző szívedet, a kitartásodat… Téged. És ez megrémít.

Inkább maradok csak a kevésbé rizikós mondatoknál.

- Mi, manók, érzünk. Szeretünk, utálunk, irigykedünk és meghatódunk. De sokkal inkább valamilyen nagyobb dologhoz köthetően, semmint egyénekhez fűződően. - Tudom, hogy találkozott már Judy barátnőjével, Kitty egy jelenség, akit lehetetlen nem észrevenni és kedvelni, szóval valószínűleg ezt a mostani mondatot nem nagyon érti. Hiszen, ha Judynak barátnője van (pontosabban felesége, mert az Anyatermészet négyszáz-negyvenhárom éve összeadta őket, de mindenki csak azt mondja, hogy a barátnője), akkor hogy lehet az, hogy nem érzünk szerelmet?

- Az, hogy valaki szerelmes legyen, rendkívül ritka. Judy és a barátnője, Malcom és a barátnője és az a további tíz pár a kivétel, nem a szabály. Nincsenek szüleink, testvéreink, családi kötelékünk. Manó baba már olyan régen született új, hogy alig emlékszünk, milyen, amikor egy gyermeket kell nevelni, szeretni. Szóval ezért nem tudtam úgy viselkedni veled, mint amikor megismertelek. Mert egyre erősebb érzelmeket hoztál ki belőlem, amit nehezen kezeltem. De ígérem, nem húzódok el tőled többet, már majdnem földolgoztam az érzéseimet. - Most, hogy így nagyjából elmondtam mindent, amit akartam, úgy érzem magam, mint akin átkúszott egy jól megtermett rozmár. Most már minden Charlien múlik, én elmondtam mindent, amit kérdés, beleszólás nélkül tudtam.



Onichi2015. 12. 06. 00:59:29#33701
Karakter: Télapó/Charlie Calvin
Megjegyzés: ~ Genemnek


 Megkönnyebbült sóhajjal csukom be magam után szobám ajtaját. Sikerült eljutnom idáig úgy, hogy út közben csak két manó állított meg a kérdéseivel. Szerencsére a szobámban senki sem zavarhat. Persze a manók sosem zavarnak, nem ez a jó szó rá… szóval inkább azt mondanám, hogy a szobámban sosem kereshetnek meg a problémáimmal. Kivéve, ha az veszélyezteti a karácsonyt. Talán ez az a szabály, amiért minden télapó hálás. Szeretjük a munkánk, szeretjük a manóink, de néha kijár nekünk is a pihenés. Ebben szerintem minden elődöm egyetértett volna.
Ez a szoba olyan, mint egy nyugodt kis sziget. Nem hallatszik be a műhely zaja, vagy bármi ehhez hasonló. Csupán az apró játékok zaja, amik szinte ellepik a szobát. A játékvonat halk zakatolása, miközben kitartón rója a köröket kijelölt pályáján, és persze a sohasem szünetelő bábelőadás. Ezek ketten képtelenek befogni. Most is csak rám pillantanak, ahogy belépek, de már folytatják is tovább a szokásos dumálást. Persze tuti, hogy az egész szobának van valami kis varázsereje, amivel igazodik az épp aktuális télapóhoz. Mikor apa lakott itt, még kissé másképp nézett ki az egész. Miután átvettem a helyét, változtak kissé a színek, pár dolog helye, és néhány apróság is lecserélődött, amit én úgysem használnék soha. Tényleg alig észrevehető változások, mégis valahogy jobban magaménak éreztem az egészet. Egy kis kedveskedés a télapónak.
Lehunyt szemmel pihenek ágyamon, mikor meghallom a halk kopogást. Finom és lágy, amit ha nem vagyok ébren, meg sem hallok. Nem sokan mernek kopogni az ajtómon, és azok közül is csupán egyetlen egy ilyen halk. Pont olyan, mint maga a manó.
- Gyere csak Judy! – egy apró manólány lép be, kezében egy tálcát egyensúlyozva. Már érzem is az eltéveszthetetlen kakaó illatot. 1200 év munkája, de azt hiszem miden rászánt perc megérte. Ha ember lenne, csak ebből a receptből meggazdagodna, ez nem is kérdés. Viszont ő manó, így a legnagyobb öröm számára, hogy lenyűgözheti a Télapót. Vagyis engem. Már gyerekként is imádtam, mert elég volt pár korty, és újra volt energiám mindenhez, mehettem vissza a manók közé játszani, vagy segíteni nekik. Most már megváltozott a funkciója. A kakaó az életemben inkább egyfajta nyugtatószer lett. Egy hihetetlenül finom nyugtató, ami rövid időre ugyan, de sokkal szebbé teszi még a legnehezebb napokat is. Judy mindig tudja, hogy mikor van rá szükségem, valahogy mindig megérzi, hol van az a határ, amin túl már nem bírnám a kakaója nélkül. Amikor egyszer rákérdeztem, hogy hogyan csinálja, csak sejtelmesen mosolygott. A manóknak is megvannak a maguk titkaik, amiket jobb nem piszkálni. Ők pont ezért olyan különlegesek.
- A kakaód, és egy kis sütemény mellé, Télapó. Tettem hozzá még egy pár darabot, hogy biztosan elég legyen – a tálcát leteszi mellém az ágyra, én pedig azonnal kézbe is veszem a hatalmas adag kakót.
- Judy, az életemet mentetted meg – bátran kortyolok belőle, mert tudom, hogy mindig ügyel a megfelelő hőmérsékletre is. Sosem égettem még meg a szám, pedig ez egy saját készítésű kakaóval szinte biztosan megtörténik. Ez viszont még mindig borzasztóan finom. Egy pillanatra lehunyom a szemem, élvezem, ahogy az édes finomság szétárad számban. Nem is kell nekem vacsora, elég a kakaó, és a sütemény.
- Ugyan Télapó, örülök, hogy ízlik – kicsit rossz, hogy ő sem hív a nevemen. Amint felvettem ezt a kabátot, minden manó átállt a télapózásra. Pedig évekig voltam köztük, gyakorlatilag a barátjuk voltam, mégis úgy kezelnek, mintha a főnökük lennék. Jó, persze az is vagyok, de hívhatnának a nevemen attól még. Viszont ezt a kérésemet senki sem akarta betartani. Judy is azt mondta, hogy furcsa lenne a Télapót nem Télapónak hívni. Van benne igazság, engem mégis elszomorít egy kissé. Kicsit olyan, mintha távolságot akarnának tartani tőlem. Jó, idővel biztosan megszokom majd, csak jelenleg kicsit túlaggódom a helyzetet. Azt hiszem a sikeres karácsony nem azon fog múlni, hogy hogyan szólítanak a manóim.
Váltok még pár szót Judyval, de mivel sok a dolga, hamar magamra hagy. Nem haragszom érte, tényleg rengeteg dolgot kell csinálniuk, hiszen kicsit több mint két hét van már csak karácsonyig. Ilyen kevés idő, és én mégis kakaót szürcsölgetve gubbasztok a szobámban, ahelyett, hogy lent segítenék nekik. Ha lenne hozzá elég erőm, akkor most felállnék, és egész éjszaka köztük lennék, de erre nincs sok esélyem. Amint leültem az ágyra, magába szippantott. Felállni sem tudok róla, csak üldögélni vagyok képes. Az ember sokszor nem is érzi mennyire fáradt, míg az ágya közelébe nem kerül. Apa sokszor mondogatta ezt, de azt hiszem most értettem meg igazán, hogy mit is akar jelenteni.
Amint elfogy a kakaó és a sütemény, leteszem a tálcát az ágy mellé a földre, és elterülök a puha takarón. Tényleg jól esne egy kis alvás, de nem tehetem még meg. Bernard szörnyen mérges lenne, ha csak sütit meg kakaót vacsoráznék, tekintve, hogy ma még nem sok minden mást ettem. Az egészséges étkezés egy télapónak is fontos. Na persze itt nem brokkolit kell elképzelni. Azt sosem ennék. Pfuj. Ha a brokkoli evés lenne a télapóság feltétele, akkor régen kibuktam volna. Még szerencse, hogy ilyenről szó sincs.
- Kopp-kopp – laposakat pislogva nyitom fel szemeim, és dünnyögök valami szabad félét az ajtó irányába. Majdnem sikerült elaludnom. Ha Bernard csak egy perccel is később érkezik, már egy békésen szuszogó télapót talált volna az ágyban. - Ugye még nem aludtál? – nem kell főmanónak lenni ahhoz, hogy lássa rajtam a szundikálás nyomait. Legalább olyan feltűnő, mint Üstökös csokis bundája, miután megevett egy halom édességet.
- Nem, dehogy. Tudtam, hogy mérges lennél, ha pihenés előtt nem ennék a sütin kívül valami mást is – jaj ez az elégedett mosoly az arcán. Nagyon szeretem mikor mosolyog, sokkal jobban áll neki mint a dühös kiabálás, de ez a fajta… Egy krémes tortát tudnék az arcába borítani ilyenkor. Mellém sétál, letesz egy tányér szendvicset az ölembe, de valami itt nagyon nem stimmel. Ez csak három darab. Három finom illatú, pulykás szendvics, amiknek már csak a látványától is hangosan korogni kezd a gyomrom, de… - Te nem eszel?
- Én már ettem – na ezt nem tudom neki elhinni. Bernard legalább annyira törődik a saját étkezésével, mint én. Bármibe lemerem fogadni, hogy nem sok mindent evett még ma. Igazán készíthetett volna valamit magának is. Azt hitte, hagyni fogom, hogy álljon felettem, és nézze, ahogy falatozom? Ugyan Bernard, ismerhettél volna ennyire. Tudod, mennyivel jobban szeretek társaságban enni, főleg ha az a tiéd.
- Megfogadhatnád a saját tanácsaidat… neked sem ártana, ha kicsit többet figyelnél magadra. Véletlenül tudom, hogy te sem reggeliztél ma – megpróbálok szigorúan nézni rá, de ebben mindig ó volt a jobb. Egyszerűen valamiért képtelen vagyok felvenni ezt az arcot. Helyette inkább használnom, a csalódott, kissé megrovó arcot. Ezzel sosem tud vitatkozni. Talán mert tudja, hogy ilyenkor igazam van. Áhhh, inkább csak nem akar hosszasan vitázni velem. Bernard néha legalább olyan makacs, mint én, így ha nem értünk egyet valamiben, akkor az a vita naaagyon sokáig kitart.
- Jól van, mindjárt eszem még egy kicsit – háh, tudtam, hogy nem fog vitatkozni. Viszont ahogy őt ismerem, amint kilép az ajtón, megfeledkezik erről az ígéretéről, és egy falatot sem fog enni holnap reggelig. Nem szeretném, ha azzal vádolnának, hogy éheztetem a manóimat. Mintha egy rossz rabszolgatartó lennék. Ráadásul úgy tűnik még mindig nem jutott eszébe, hogy nem szeretek egyedül lenni. Jó, persze, annyi mindent kell a fejében tartania, hogy nem kéne csodálnom, hogy egy ilyen haszontalan információ elveszik, de akkor is… Szeretem  azt hinni, hogy Bernard mindent tud rólam.
- Egyél velem! – tudom, gyerekes, de ha utalgatásokkal nem jön rá, nincs mit tennem. A nyomatékosság kedvéért még a szendvicset is visszarakom a tányérra. Én tényleg nem viccelek, ha kell, akkor éhségsztrájkba kezdek, a lényeg, hogy ő is egyen végre valamit. Hisztizni is tudok, ha odáig fajulnak a dolgok. Lehet, hogy én vagyok a Télapó, de attól még nem vagyok teljesen felnőtt. Szóval minden jogom megvan hozzá, hogy úgy viselkedjek, mint egy gyerek. Néha jólesik kiadni így a gőzt.
 
Végül teljes a győzelem, és egy gyors konyhai kör után már mellettem üldögél az ágyon, és a saját szendvicseit eszi. Gond nélkül eltűnteti őket, tudtam én, hogy ő is éhes, csak nem mondja. Magamban mosolygok egy kicsit, de egy szóval sem akarom megtörni a békés csendet. Rég volt olyan, hogy tudtunk egy kis időt kettesben tölteni. Talán mióta télapó vagyok, nem fordult elő ilyesmi. Nekem is rengeteg a dolgom, neki pedig talán még több. Jó lenne tudni, hogyan tudnék feladatokat levenni a válláról, de mikor felajánlom ezt, ő mindig hárít. Foglalkozz csak a saját munkáddal Télapó, így is rengeteg feladatod van, nem kell átvállalnod tőlem semmit, bla-bla-bla… Kétség sem fér hozzá, hogy ő a legcsodálatosabb főmanó. Sokat kéne tőle tanulnom. És ami még fontosabb, hogy ki kéne találnom, mivel lepem őt meg karácsonyra. Persze a manók közös ajándékot kapnak, de Bernard megérdemel valami különlegességet. Valamit, ami kifejezi mennyire hálás vagyok neki, és mennyire fontos a számomra. Kár, hogy ilyen dolog nem igazán létezik.
- Télapó, Télapó! – az utolsó fél szendvics gyakorlatilag kiesik kezemből, és falatot is majdnem félrenyelem, úgy megriadok a berontó Curtistől. Na ő az a manó, akit sosem érdekelt igazán, a „Télapót nem keressük a szobájában” dolog. Bernard számtalanszor legorombította már érte, de a legcsúnyábban a legutóbbi alkalomkor. Majdnem két napig voltam talpon alvás nélkül, mert egy borzasztó csomagolópapír krízist kellett megoldanom a manókkal. Hosszú és fárasztó feladat volt, de végül sikerült helyrehoznunk a munka teljes leállása előtt. Meg akartam várni, hogy tényleg minden rendben történjen, de Bernard ezt már nem hagyta, és ágyba parancsolt. Hosszú vita volt, de végül engedtem neki, győzött a fáradtság. Nem Bernard, hanem a fáradtság, ezt hangsúlyozom. Curtishez azonban nem jutott el az információ, hogy tilos keresni engem, és felrázott a legbékésebb álmomból valami apróság miatt. Bevallom nem emlékszem mi volt az oka, annyira kimerült voltam, hogy nem fogtam föl belőle semmit, csak bólogattam. Az biztos, hogy nem volt fontos, mert mikor Bernard meglátta, hogy alvás helyett az asztalomnál ülök, és éppen kedves kollégája magyaráz nekem valamit, robbant a bomba. Na nem az a cukorka, vagy szerpentin szórós fajta. Ennek a bombának nem sok köze volt az ünnepekhez. Kivéve ha valaki szeretné megünnepelni a világ végét. Akkor még én is megrémültem kicsit Bernardtól, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy lecsitítsam. Szépen ledőltem az asztalomra, és pihentem tovább. Nem tudom hogyan kerültem vissza az ágyamba, nem tudom hogyan végződött a vita, csak azt tudtam, hogy valaki csúnya fejmosást kapott, mert onnantól meg sem próbált a szobám közelébe jönni. Úgy tűnik azonban most megint megjött a bátorsága. Szóval Curtis vagy lökött, vagy pedig tényleg nagy a gond.
- Csendesebben! A Télapó most nem dolgozik, főmanói utasításra – Bernard fölpattan az ágyról, odasiet Curtishez, és úgy tornyosul fölé, mint egy hatalmas fenyőfa lenne, Curtis pedig egy apró kis ajándék, amit valaki tévedésből idetett. Hálás vagyok, amiért ennyire szívén viseli a pihenésemet, de lehet, hogy Curtis kivételesen tényleg fontos dolog miatt zavar. Kétlem, hogy valami apróság miatt sietett volna, viszont a zihálásából úgy tűnik, szinte futott, ami kicsit sem jellemző a nem túl sportos manóra.
- De ez most életbe vágóan fontos! – őszintének tűnik a hangja, bár tudjuk, hogy ami Curtisnek fontos, az nem feltétlenül bír ugyanakkora jelentőséggel másoknak. Mindenesetre én vagyok a Télapó, és minden problémával foglalkoznom kell. Nem csak az ajándékok kihordásából áll a feladatköröm, hiába hiszik sokan ezt. Az embereknek fogalmuk sincs, mennyi munka van egy sikeres karácsonyeste mögött, mind manó, mind télapó részről. Bár ez így van rendjén. Nekik csak az ünnepet kell élvezniük.
- Mi a baj, mi történt? – nem túl egyszerű, de ráveszem magam, hogy felkeljek az ágyból, és manóim mellé siessek. Így közelebbről még jobban hallani, mennyire zihál Curtis. Szerintem ebben már van egy kis rájátszás, kétlem, hogy Curtis valóban ennyire kimerítené saját magát. Nagyon érdekel, hogy miről lehet szó, hogy mi vette rá, hogy Bernard tiltása ellenére is berontson ide.
- Elkészült! – mégis mire gondol? Azt hiszem ezt most nem értem. Olyan lelkes, mintha egy hatalmas találmányról lenne szó, de nem rémlik, hogy bármi ilyesmi tervben lenne. Quintin semmit sem említett ma, ami így felizgathatná Curtist. Talán titokban ügyködött valamit? Kétlem… Bernard mindig figyel rá, a legutóbbi nem is annyira apró hibája miatt. Szóval egy ilyen nagyszabású dolog biztosan nem kerülte volna el a figyelmét.
- Mi készült el?! – van, aki jóval türelmetlenebb nálam. Szerintem, ha Bernardon múlna, már régen kihúzta volna belőle harapófogóval. Van lent a műhelyben rengeteg féle méretben, biztosan talált volna olyat, ami befér Curtis szájába. Azt hiszem ez a ma este sem fog javítani a kapcsolatukon, hacsak drága bal kezem nem azt fogja bejelenteni, hogy elkészült az önéletrajza, amivel máris talált magának új munkahelyet. Mondjuk Fogtündér segédeként. El is tudom képzelni, hogy vitatkoznak a növekvő kiadások miatt, és mert Fogtündér nem szakszerűen tárolja a visszahozott fogakat. Bájos látvány lenne.
- Hát a lista! – na mostmár végképp nem értem. Úgy tűnik Bernard sem, mert legalább olyan tanácstalan az arca, mint nekem. A jó-rossz lista már régen készen van, arra nem gondolhat. Talán összeállította a 10 legegészségesebb édesség listáját? Vagy egy listát arról, hogy mit nem szabadna a rénszarvasokkal etetnünk? Nem is tudom… Talán a leghasznosabb az lenne, ha összegyűjtené az okokat, amiért szeretnünk kéne őt. Hátha abból legalább egyet komolyan meg tudnánk fontolni.
- A jók és rosszak listája? – mivel ez tűnik a legreálisabbnak, finoman rákérdezek. Ki tudja, talán elfelejtette, hogy más elkészült. Curtis is öregszik, és bár fogalmam sincs, hogy a manóknak lehet-e emlékezet kiesése, jobb mindenre gondolni. Nehogy véletlen megbántsam, ha tényleg nem tehet a dologról.
- Dehogyis! A lista! A szóba jöhető leendő Mrs. Claus-ok listája! – mintha a nyakamba borítottak volna egy vödör havat. Dermedten bámulom Curtis mosolygó arcát, képtelen vagyok bármit is mondani. Mrs. Claus? De hát… én… én még fiatal vagyok ehhez! Megbeszéltem Curtissel, hogy nem rá tartozik. Nem akarom, hogy ő intézze az életemet. Nem akarok előre eltervezett házasságot. A következő az lesz, hogy ideállít egy lánnyal, hogy megtalálta az ideális személyt, és már tarthatjuk is odakint az esküvőt? Nem, én erre még nem állok készen. Én még nem is vagyok igazi télapó. Még csak egy karácsonyom volt, az sem a legjobb. Lehet, hogy nem is maradok télapó. Hogyan tanulhatnék bele ebbe az egészbe úgy, ha közben még feleséget kell találnom? Én nem érek rá keresgélni. Nem akarok még ezzel foglalkozni, egyszerűen túl sok lenne. Tudom, hogy igaza van, hogy egyszer majd el kell kezdenem, de ennek miért most? Még nem állok készen. Miért nem értette ezt meg? Miért kell ezt csinálnia? Ugye a többi manó nem gondolja így? Ugye nem csak én tartom korainak? Ugye nem?
Kétségbeesetten csúsztatom ujjam Bernard tenyerébe, hogy egy kis megnyugvást találjak. Szükségem van egy biztos pontra. Ő mellettem áll. Ő nem akarja, hogy nekikezdjek a kutatásnak. Ő tudja, hogy még van időm. Ő megvéd majd mindentől.
Nem is tudom mikor maradunk kettesben, már csak Bernard ölelő karjait érzem magam körük, és a puha ágyat alattunk. Úgy kapaszkodok belé, mint egy kisgyerek a kedvenc plüssmacijába a vihar közepén. Tudom szánalmas, de nem bírom elengedni. Még így is remegek, mint egy karácsonyi pudingból lenne az egész testem. Olyan békésnek indult az este, miért kellett tönkretennie? Miért emlékeztet rá, hogy mennyi dolgom van még? Én képtelen leszek feleséget találni magamnak. Télapó akarok maradni, de… de ezt nem fogom tudni megtenni. Most még biztosan nem. Mi lesz, ha túl sokáig várok? Engem is télapótlanítani fognak, mint apát? De… de ha elvesztem minden varázserőm, nem maradhatok többé itt. El kell hagynom a manókat, és az egész Északi-sarkot is. Nem találkozhatok többet Üstökössel, Judyval, Quintinnel, és… és Bernarddal sem. Ezt nem akarom. Nem akarom, hogy ez megtörténjen, de elkezdeni sem bírom még. Olyan nehéz ez. Annyira reménytelennek tűnik az egész. Miért nem lehet egyszerűbb télapónak lenni?!
- Nyugalom, kiskomám. Ne aggódj, még ha nem akarod elsietni, akkor is még bőven van öt éved, mielőtt el kellene kezdened feleséget keresni magadnak. Nem kell rá hallgatnod, ne siesd el a dolgokat – Bernard halk, nyugodt hangja egy kicsit visszafogja vadul kavargó gondolataim. Mindent megtesz, hogy megnyugtasson, de ez most egy kicsit kevés. A közelsége olyan, mintha megittam volna legalább ötven bögrével Judy kakaójából. Mindig is szerettem vele lenni, mikor szomorú voltam, csak mindig olyan elfoglalt volt. Ezért mentem mindig Üstököshöz. Egyszer azonban ő talált rám. Nagyon szomorú voltam, mert meghalt a nagypapám, de ő tudta mire van szükségem. Olyan kedveseket mondott, meghallgatott, és… és a végén kivitt hóembert építeni. Senki sem látott meg minket, mert egy eldugott kis helyet találtunk. Bernard akkor azt mondta, hogy ez a mi kis titkunk marad, és ha bármikor szomorú lennék, azonnal keressem meg őt, mert együtt könnyebb elviselni a rosszat. Ebben azonban nem tud segíteni. Ő nem vehet el helyettem valakit. Nem hordhatja ki az ajándékokat helyettem. Nem lehet jobb télapó nálam. Ezeket nekem kéne megtanulnom és megtennem…
- Tudom, csak…
- Nem akarod, hogy te is az utolsó pillanatra halaszd a pár választást. De azt sem akarod, hogy most azzal kelljen foglalkoznod, hiszen van más bajod is, de mi van, ha Curtisnak igaza van, és már most el kellene kezdened a tökéletes Mrs. Claus keresését? - ő mindig tudja, mi bánt éppen. Most is tökéletesen leírta. – Elárulok egy titkot. Curtisnek azalatt az idő alatt, amikor bal kéz volt, egyszer sem volt igaza az igazán fontos kérdésekben. Mindent úgy kell tenned, ahogyan te érzed, nem pedig úgy, ahogyan mondják neked. Apád is azért lehetett olyan sikeres Télapu, mert az érzéseire hallgatott. Ha nem arra hallgatott volna, hanem az eszére, nem lett volna belőle Télapu, pláne nem vette volna el az igazgató nődet. Nem kell megijedned attól, ha valamit máshogy akarsz, mint ahogyan azt elvárnák tőled, vagy ahogyan gondolod, hogy kellene lennie valaminek. Azért te vagy a Télapó, mert tökéletes vagy erre a pozícióra. Viszont csak akkor lehetsz igazán jó Télapó, ha a megérzéseidre hallgatsz. Mi, manók, arra vagyunk, hogy segítsünk téged, de hiába van több tapasztalatunk, mint neked, nem véletlenül nem lesz belőlünk Télapó. Bennünk nincs meg az, ami ahhoz kell, hogy jó Mikulások legyünk. Túl idősek vagyunk, túl sok a belénk rögzült dolog, nem nagyon hallgatunk a megérzéseinkre, és hiába szeretjük a gyerekeket, sosem voltunk ember gyerekek. Szóval ne félj, tökéletes vagy, csak hallgass arra, amit a szíved diktál, ne pedig arra, amit az eszed.
- Köszönöm, hogy itt vagy nekem – csak ennyi válaszra telik, de ez mindent elmond. Tudom, hogy tudja, mennyit segített. Ő mindent megtett, hogy jobban érezzem magam. Ő mindent megtett, hogy könnyebb legyen átvészelnem ezt az időszakot. Van igazság abban, amit mondott, de… nem tudom. Hogyan hallgathatnék a megérzéseimre? Én nem érzek semmit… illetve csak a kényszert arra, hogy itt hagyjam az egész télapósdit. Persze tudom, hogy nem erre célzott, de… de annyira nehéz. Nem tudom mit kéne figyelnem. Nem tudom mi az, amire hallgatnom kéne. Mik az igazi érzéseim? Azt hiszem, ezeket tisztáznom kell magamban. Méghozzá még karácsony előtt…
 
oOoOo
 
- Jó reggelt – nincs is jobb, mint Bernard gyengéd hangjára kelni. Imádom, mikor ő ébreszt fel, sokkal kellemesebb, mint mondjuk a bábok vihogására felriadni. Igen, erre már nem egyszer volt példa. Szerintem élvezik, ha kirángathatnak a legszebb álmomból, mondjuk hajnalok hajnalán. Aztán persze nevetnek egy jót a fáradt arcomon, és közlik, hogy nyugodtan feküdjek vissza, majd ők gondoskodnak a békességről. Na persze mikulás legyen a talpán, aki ezt képes elhinni nekik.
Ellenben Bernard mindig kedvesen kelt, és csak akkor, ha feltétlen muszáj. Ilyen esetekben még örülök is, hogy nem hagynak aludni. Viszont most kifejezetten kipihentnek érzem magam. Mintha átaludtam volna egy egész évet, szentestétől szentestéig. Ami pedig még furcsább, hogy Bernard hangja most alólam jön, nem pedig mellőlem. Sőt, a párnám határozottan olyan illatú, mint Bernard. Itt valami nincs rendben…
Kábán pislogva nyitom föl szemeim, tekintetem pedig találkozik főmanóméval, akit valóban párnaképp használok. Mit keres ő az ágyamban? Miért hagyta, hogy egész éjszaka rajta fetrengjek, mint egy kisgyerek, aki a szüleihez bújik vihar idején?
Arcom egyre jobban elkomorodik, ahogy szép lassan eszembe jutnak a tegnapi nap emlékei. Manók, akik tőlem várják a segítséget, Üstökös, Bernard, Curtis és… Mrs. Clause. Az az ostoba Télanyó záradék. Az tette tönkre az estémet, az borított ki, és amiatt kellett Bernardnak itt töltenie az éjszakát. A karácsony szellemére, miért nem mehet minden olyan egyszerű és szép, mint amilyennek elképzeltem?! Egész életemben télapó akartam lenni, most mégsem érzem magam boldognak. És ha én nem vagyok boldog, akkor hogyan tehetném a gyerekeket azzá?
Sóhajtva ülök föl, és temetem arcomat a tenyereimbe. Bernard tegnap azt mondta, azért vagyok én a télapó, mert tökéletes vagyok a feladatra. Ebben a pillanatban azonban azt érzem, hogy még Curtis is jobb télapóvá válhatna, mint én. Mindenkinek csak gondot okozok. Curtis is azt hiszi, hogy már most el kell kezdenem feleséget keresni, ha határidő előtt sikerrel akarok járni. Ő látja, hogy mennyire nehezen megy ez az egész nekem. Ő látja, hogy csak nagy szenvedés árán lehet belőlem igazi Télapó. Bernard túl elfogult, ő túl régóta ismer, ő túl régóta a barátom. Hallgassak a szívemre? Ennél nehezebb feladatot nem is adhattál volna Bernard. Minden olyan kusza, az érzések úgy kavarognak bennem, nem tudom, hogy mit is akarok igazán. Illetve de… egy hatalmas adaggal Judy kakaójából, és egy átlagnál jóval nagyobb csokis-mogyorós kekszet.
- Charlie? – Bernard aggódó hangja önt egy kis erőt belém. Ő bízik bennem. Ő, és a többi manó is. Legalábbis nagy részük. Nem hagyhatom őket cserben karácsony előtt. Legalább ezt az évet még teljesítenem kell, utána ráérek gondolkodni, hogy mit is kell tennem. A manóknak és a gyerekeknek én jelentem a karácsonyt. Én vagyok az, aki az ünnepet igazán teljessé varázsolja. Nem azért dolgoztak egész évben, hogy az utolsó percben azt kelljen figyelniük, ahogy egy gyáva télapó elmenekül. Nem okozhatok csalódást se nekik. se a gyerekeknek, se senki másnak. Össze kell szednem magam, legalább erre a pár napra. Félre kell tennem Curtist, a saját gondjaim, és minden mást. Csak a karácsony lebeghet a szemem előtt. Hogy mi lesz ez után? Azzal ráérek akkor foglalkozni, ha már minden fa alatt ott tornyosulnak a csomagok.
- Sajnálom Bernard. Sajnálom, hogy egész éjjel itt kellett maradnod miattam, és sajnálom, amiért ilyen gyenge Télapóval kell együtt dolgoznod – egy szomorú mosollyal pillantok rá, de látom arcán, hogy nem elégedett a válasszal. Hogyan is lehetne? Nyilván azt akarta hallani, hogy megértettem, amit tegnap mondott, igaza volt, most már elismerem, én vagyok a legalkalmasabb Télapónak. Ezt sajnos azonban nem tudom kimondani. Ő mindent megtett, de… de még át kell gondolnom a szavait. Bernard egy manó, aki már jóval több, mint ezer éves, ezért ami neki kézenfekvő, nekem még nem feltétlen az. Ő sokat beszél érzésekről, de ezeket nem mindig értem.
- Kiskomám, te nem vagy gyenge. Csupán egy fiatal Télapó, aki még nem hisz magában eléggé. Nem hiába te lettél a Télapó. Méltó vagy a kabátra, és ezt apád is tudta, különben sosem bízta volna rád. Az Északi-sarkon mind tudjuk, hogy nincs nálad alkalmasabb. Már csak annyi kell, hogy te is el hidd! – ezzel sikerül egy kicsit boldogabb mosolyt csalnia az arcomra. Még mindig tudja, hogy épp mire van szükségem. Ő az én saját bejáratú Télapóm. Szerintem úgyanúgy látja a kívánságaim, mint én a manókét. Ez az egyetlen magyarázat. Vagy pedig az, hogy hosszú főmanósága alatt, sok hozzám hasonló kezdő Télapóval találkozott.
- Egyelőre annyit tudok megígérni, hogy Szentestéig mindent megteszek. Nem hagylak cserben titeket, nem gondolkodom a sok nyomasztó dolgon, csak a sikeres Karácsonyt tartom majd szem előtt – ez a válasz sem teszi boldoggá, sőt mintha még komorabb lenne, mint azelőtt. Mint egy gyerek, aki ajándék helyett virgácsot talál a fa alatt. Szinte elszégyellem magam a tekintetétől. Nem csodálom, hogy a többi manó igyekszik szót fogadni neki. Ha Bernard azt mondaná, hogy az összes mozdonyt fessék át pirosra, mert a kék nem elég karácsonyi, akkor megtennék, csak hogy ne haragítsák magukra. Ha valaki csak őt ismerné meg, akkor eléggé átalakulna a kedves, segítőkész manókról alkotott képe. Pedig Bernard maga a kedvesség. Legalábbis ha rólam van szó.
Mielőtt válaszolhatna, egy éles sziréna töri meg a békés reggeli beszélgetésünket. A bábok máris jajgatni kezdenek, és elrejtőznek kis színpaduk alatt.
- Vészmanó 2-es szint – szinte azonnal elfeledkezem mindenről, már kapom is magamra cipőm, Bernard felsegíti kabátomat, és sietünk is a központba. Senki sem mondhatja, hogy egy Télapó élete unalmas.
 
oOoOo
 
Vészesen fogynak a napok karácsonyig. Már csak 13 nap, mégis úgy érzem, sehol sem tartunk. A manók szinte megállás nélkül dolgoznak, én pedig nem akarok lemaradni mögöttük. Hosszú éjszakákat töltök egy-egy babaház csinosításával, kisautók kerekeinek javítgatásával, vagy éppen a fejlesztési részlegen Quintinnel. Mindenhol akad munka, szinte időm sincsen arra, hogy a problémáimmal törődjek. Persze mélyen belül néha megjegyzéseket tesz egy hang, aki nem győzi hangsúlyozni, hogy idén is elszúrhatom a karácsonyt. Tudom, hogy igaza van, de igyekszem munkába és kakaóba fojtani a kis szörnyeteget. Rajta kívül más nem nagyon feszegeti a témát. Curtis még csak a közelembe sem jön a kritikus este óta. Nem szeretem, ha egy manóm ennyire távolságtartó, főleg ha a balkezem az, de meg tudom érteni. Bernardot ismerve, szigorú büntetést szabott ki rá. Valószínűleg egy havi süti megvonás, vagy még rosszabb. Gondoltam, hogy rákérdezek, de inkább nem tettem. Ha nem tudok róla, akkor kevésbé van bűntudatom miatta. Igen, mert bár tudom, hogy Curtis megérdemelte, úgy érezném az én hibám, hogy büntetést kapott. Én vagyok a Télapó, minden, ami az Északi-sarkon történik, az én felelősségem. Ha egy játék rosszul sikerül, ha egy sütő tönkremegy, ha egy tanuló rénszarvas elkóborol, ezért mind én vagyok a felelős. Így arra is nekem kéne figyelnem, hogy a manóim elégedettek legyenek. Márpedig Curtis azért tette ezt, mert kicsit sem volt megelégedve a dolgokkal. Ergo, ez is az hibám volt.
Bernarddal sem sikerült beszélnem azóta. A vészmanó jelzés szerencsére nem volt komoly, a repülő hamar elsuhant felettünk, arra viszont jó volt, hogy megmentsen egy alapos fejmosástól. Látom, hogy rosszallva nézi a késő éjszakai munkákat, látom, hogy aggódik, mert ő tudja, hogy nincs minden rendben. Ő tudja, hogy a sok munkával inkább csak igyekszem elterelni a figyelmem. Szeretem, hogy ennyire ismer, szeretem, hogy mindent tud rólam, de… de valahogy mostanában olyan távol érzem magamtól. Mikor velem aludt, hihetetlenül boldog voltam. Kiskomámnak szólított, magához ölelt, és minden olyan volt, mint mikor még gyerek voltam. A távolságtartó Bernard eltűnt egy kis időre, de most újra visszaért. Újra Télapó lettem, és újra kitér, ha esetlen meg akarom ölelni. Sőt, már attól is vonakodik, ha vállát akarom átkarolni. Mintha már nem is lenne a legjobb barátom. Tudom, a főnöke vagyok, akinek segítenie kell. A Télapó, akit mindenben támogat, hogy igazán jó munkát tudjon végezni. De néha bánom, hogy elvállaltam, mert olyan, mintha ezzel elvesztettem volna Bernardot.
Fáradtan dörzsölöm meg szemeim, és ejtem dolgozóasztalomra a jók-rosszak listájának egyik oldalát. Nem szeretek a részegen dolgozni, ott túl nagy a nyüzsgés, így inkább felhozom a szobámba a papírokat. Ez már a második ellenőrzés, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Bevallom, az elsődleges szándékom az, hogy minél több gyereket át tudjak csempészni a jók közé. Karácsonykor mindenkinek járna az ajándék. Ilyenkor kicsit elnézőbbek is vagyunk, az apró kis rossz szokásoktól el szoktunk tekinteni. Egy-egy vita a szülővel, másolás a szomszéd dolgozatáról, vagy a parkban eldobott szemét ilyenkor nem számít. Csak azok mögött a nevek mögött hagyok V betűt, akiknél nagyon muszáj. Apa is így csinálta, de azt hiszem, én még engedékenyebb vagyok, mit ő. Talán mert nem olyan rég még én is gyerek voltam, és el tudom milyen rossz érzés, ha nem vár ajándék a fa alatt. Ha lehetne, akkor egy gyerekkel sem tennék ilyet, de sajnos ezt tiltják a szabályok.
Az ismerős halk kopogás megkönnyebbült mosolyt csal az arcomra, és mikor meglátom a hatalmas bögre kakaót, már tudom, hogy sokkal kellemesebb lesz az este, mint amilyennek eddig tűnt.
- Judy, még mindig csodálom, honnan tudd, mikor van erre szükségem – arrébb tolok egy halom papírt, hogy a tálcát le tudja tenni a zsúfolt asztalra. A gőzölgő kakaó mellett még pár süti is pihen egy tányéron, amiért nagyon hálás vagyok. Azt hiszem ma sem ettem túl sokat. A rengeteg feladat közt, valahogy ez tűnik a legkevésbé fontosnak.
- Ez a dolgom, Télapó – már akkor megkedveltem Judyt, mikor először találkoztunk. Csupa mosoly, csupa kedvesség. Nagyon jókat lehet vele beszélgetni szinte bármiről, és ha kell, akkor tanácsot is tud adni. Üstökös és Bernard után vele szoktam a legtöbbet beszélni, főleg olyan dolgokról, amiket… amiket a lányok sokkal jobban megértenek.
- Judy… kérdezhetek valamit? – bólintva ül e velem szemben az asztal másik oldalán lévő puha karosszékbe, mert talán érzi, hogy nem lesz rövid beszélgetés. Hát jó, ha már belekezdtem, nem futamodhatok meg. Nem olyan nehéz ez. Mintha egy csomag cukorkát bontanál ki. Légy gyors, határozott, és utána gyorsan edd meg, mert ha Üstökös megérzi, búcsút mondhatsz az édességnek. – Azzal hogy Télapó lettem, nagyon sok minden megváltozott. Nem vagyok többé a kisfiú, aki egy karácsony éjszakán idetévedt az apukájával. Nem vagyok többé a kisfiú, akit a játékvonatra ültetve vittél fel magaddal a Télapó szobájába, és nem vagyok a kisfiú, akit minden manó közülük valóként kezelt. Tudom, hogy furcsa lenne, ha a nevemen hívnátok, ezt megértettem. Nehezen ugyan, de megbarátkoztam vele, mert a többi manó ugyanúgy kezelt továbbra is. De… de Bernard miért nem? Ő miért kerül annyira? Miért nem engedi, hogy olyan legyen minden, mint eddig? Mit csináltam rosszul? – szomorúan kortyolok a meleg kakaóból, de most valamiért ez sem tud felvidítani. Tudom, megígértem, hogy karácsonyig nem foglalkozok a gondjaimmal, de ezt tudnom kell. Eddig azt hittem természetes, hogy ilyen velem, de az hogy újra a becenevemen szólított, talán azt jelenti, hogy mégsem kéne ennek így lennie. Ha Quintint nem zavarja egy hálás ölelés, akkor Bernardot miért?
- Semmi sem tettél rosszul Télapó, ne hibáztasd magad. Mindenkinek furcsa volt, mikor felvetted a kabátot, mert bár tudtuk, hogy egyszer te leszel a Télapó, a helyzet különleges volt. Nem sokszor ismertük a következő Mikulást, főleg nem kicsi kora óta. Te még gyerek voltál mikor megismertünk, köztünk nőttél fel, ezért is volt olyan különleges. Te más vagy, mint az eddigiek, és ezt minden manónak időbe tellett megszoknia – ezt el tudom fogadni. Azt hiszem, igaza van. Eddig nem sokszor alakult úgy, hogy a Télapó fia vette át az apja szerepét. Még a sokat látott manónak is új volt az egész.
- De ha ez így van, akkor Bernard miért nem fogadta el? – még mindig nem értem. Ő volt a legjobb barátom, inkább örülnie kellett volna, hogy most már Télapóként sokkal több időt tölthetek vele.
- Erre sajnos nem válaszolhatok. Ezt tőle kell megkérdezned – sejtelmes mosolya, és a bábok halk nevetgélése a tökéletes bizonyíték arra, hogy tudnak valamit, amit én nem. Faggatnom azonban felesleges lenne őket, hiszen egy manó nem adja csak úgy ki a titkait. Szeretnek titokzatoskodni, szerintem ez a magas kornak tudható be. Vagy csupán annak, hogy manók. Nem tudom, ők annyira különlegesek és egyedik, hogy nincs mihez viszonyítani. Ilyen a természetük, és ők így a tökéletesek. Az egyetlen gond, hogy nem tudtam meg, amit akartam- Nem tudom, Bernard miért viselkedik úgy velem, mintha egy nagyon giccses karácsonyi dísz lennék, ami bár hiányzik a gyűjteményéből, ezért szükséges otthonra, de már olyan sok rajta a csillám, hogy túlzásnak tűnik. Mintha nem tudná eldönteni, hogy mit is akar tőlem. Muszáj lesz beszélnem vele. A főmanó és a Télapó közt csak jó lehet a viszony. Ez nem is kérdés.
- Azért köszönöm – belekezdek egy süteménybe is, hogy legyen végre valami a gyomromban. Még szeretném este befejezni ezeket a listákat, nem lenne jó, ha az éhség miatt hamar kidőlnék. Váltunk még pár szót Judyval, megígéri, hogy a következő kakaó dupla adag lesz, amiért kifejezetten hálás vagyok, aztán mindketten visszatérünk a munkánkhoz. Ilyen kevés idővel Karácsony előtt nincs lehetőség lazsálásra.
 
oOoOo
 
- Télapó, szerinted hogyan csomagoljuk be ezeket az ajándékokat? A papír, vagy a masni legyen sárga? És mi legyen a másik szín?
- A masni, és mondjuk a kék – válaszolom nyugodtan, miközben a kijavított plüss mackót visszanyújtom a varró manóknak. – Ehhez pedig használjatok vastagabb cérnát, akkor jobban tart a varrás, és szegény bocs nem fogja olyan könnyedén elveszteni a fejét.
- Köszönjük Télapó! – mosolyogva figyelem, ahogy mindenki újra munkának lát. Szeretem nézni a szorgoskodó manókat. Ilyenkor olyan vidámak, hiszen nekik ez okoz örömet. Az Északi-sark az egyetlen hely, ahol boldogan dolgozik mindenki, ebben biztos vagyok. Itt testesül meg minden, ami az emberek számára az ünnepet jeleni. Elég csak körbe néznem a műhelyben, és máris átragad rám az izgatottság. Pont olyan izgalom ez, amit karácsonyeste éreztem, mikor lefeküdtem aludni. Gyerekként arra vártam, hogy a Télapó végre megérkezzen az ajándékaimmal, most pedig mindennél jobban várom, hogy én vihessem el a gyerekeknek a csomagjaikat. Tudom milyen boldogság volt az ajándékokat nyitogatni, emlékszem mennyire örültem, mikor a színes csomagolópapírból előbukkant a játék, amire már régen v0ártam. A Télapó mindig tudta mire vágyom, akkor is, ha nem írtam meg neki levélben. Nem akartam érteni, hogyan csinálja, egyszerűen hittem benne. A gyerekek hisznek a Télapóban. A gyerekek hisznek bennem.
- Télapó!
- Igen Bernard? – főmanóm hangját azonnal felismerem, na persze ebben nagy szerepe van annak, hogy jóval határozottabb, és zaklatottabb, mint a többi manóé. Míg a többiek kicsit idegesek egy ferdén álló játék katona miatt, addig Bernard körülbelül mindenért ideges, ami csak itt történik. Ő felügyeli minden manó munkáját, ami nem kis feladat. Rajta is látszik a fáradtság, leginkább abban, hogy még harapósabb kedvében van, mint általában. Tegnap például azért veszett össze az egyik manóval, mert két perccel később ért vissza az egyik süti szünetből. Persze senki sem lepődik meg az ilyen dolgokon, és senki nem is haragszik Bernardra. Minden manó tudja, hogy az ő munkája a legnehezebb, és bár néha nem mutatják, nagyon tisztelik érte. Ahogyan én is.
- A hatos futószalag újra működik. A karbantartó manók megoldották a hibát, de azt javasolták, hogy próbáljuk meg a süteményeket nem rajta felejteni a szalagon, mert nem tesz jót a fogaskerekeknek, ha csoki és dió darabkákon kell átküzdeniük magukat – jelentőségteljes pillantást vet a körülöttünk álló manókra, akik közül jónéhányuknak gyanúsan gyorsan tűnik el a zsebében a keze. Nagy a kísértés, hogy elnevessem magam, de nem kockáztatok. Még a végén megsérteném szegény Bernardot, felmondana, és akkor esélyünk sem lenne a sikeres karácsonyra.
- Ennek örülök, köszönöm Bernard, ismét megmentetted a karácsonyt – szemét forgatva csóválja meg fejét, és inkább kotorászni kezd az oldalán lévő táskában. Szerintem ebben hordja még az életét is. Minden papírt onnan szokott elővenni, de nem csodálkoznék, ha lenne egy-két tartalék sütemény, zokni, nyalóka, csomagolópapír, de még fogkefe is benne. Persze csak az igazán fontos dolgok mellett. Hogy honnan tudom? Évekkel ezelőtt ebből a táskából vette elő a hógömböt, amit nekem ajándékozott. Tudom, hogy sokat jelentett neki, és én is nagy becsben tartom. Életem legszebb ajándéka.
- Ma még ezeket a dolgokat kell elintézned – a kezembe nyom egy listát, de elég csak rápillantanom, máris tudom, hogy hosszú napom lesz. Ha Bernard nem írna apró betűkkel, akkor ez a darab papír most legalább akkora lenne, mint Judy. – A legfontosabb közülük, amit semmiképp sem szabad elfelejtened, az az, hogy beszélj Táncossal és Ágassal. Már megint összekaptak valamin, és kijelentették, hogy nem hajlandóak együtt húzni a szánt karácsonykor. Ezt nem engedhetjük meg, mert egyik tanuló szarvas sem tudna beugrani a helyükre. Az egyetlen, akire hallgatnak, az te vagy Télapó, szóval muszáj valahogy meggyőznöd őket – úgy tűnik, a Télapósággal együtt jár a békítő bíró szerepe is. Hol csökönyös szarvasok, hol pedig makacs manók. Az egyik jobb, mint a másik.
- Hogyan képesek mindig veszekedni valamin? – sóhajtva csóválom meg fejem, közben tovább böngészem a hosszú listát.
- Igazi öreg, házsártos szarvasok, akik valahol mélyen kedvelik egymást, csak néha jobban szeretik egymás hibáit keresni, és a másik orra alá dörgölni.
- És mond csak, nem ismerős ez a helyzet? – mosolyogva pillantok fel rá, de ismét csak egy finort kapok. Úgy tűnik, ma nem tudom lenyűgözni Bernardot, pedig nagyon próbálkozom. Azt viszont be kell látnia, hogy most igazam van. Lehet hogy tévedek néha, mondjuk egy mézeskalácsház darabkáinak helyes összeállítási sorrendjében, de ebben most biztosan nem.
- Nem, egyáltalán nem – ugyan már, te is nagyon jól tudod, hogy ugyanezt teszitek Curtissel. Akármilyen borzasztó manó is, valahol mélyen kedveled. Mégiscsak együtt dolgoznak legalább 900 éve, ez egy picit olyan, mint egy házasság. Én hiszek benne, hogy egyszer majd kibékülnek. Persze ez nem a közeljövőben lesz, de egyszer biztosan megtörténik. Ha kell, én magam ülök le velük, és addig nem állunk fel, míg meg nem beszéljük a dolgokat. Ha a rénszarvasoknál beválik, akkor a manóknál is.
- Ahogy gondolod – vállat vonva süllyesztem zsebembe a terjedelmes listát. – Akkor vágjunk is bele Bernard. Hamar szeretnék végezni, mert este terveim vannak – már kérdezné is, hogy milyen tervek, de egy finom fejrázással belé fojtom a szót. Ez most legyen meglepetés.
 
oOoOo
 
Már régen elmúlt vacsoraidő, mire végzek minden feladattal, amit kedvenc főmanóm rám bízott mára. Szerencsére egész nap velem volt, ha ő nem segít, akkor még mindig csak a felénél tartanék. Egyedül Ágasékhoz nem jött velem, és azt hiszem jól is tette. Ha azt mondtam, hogy a manók a legmakacsabb lények a világon, akkor ezt most ünnepélyesen visszaszívom, és télapó sapkámra esküszöm, hogy a rénszarvasoknak nincs ellenfele ebben a versenyben. Hosszú órákba tellett, de végül elismerték, hogy mind a ketten tévedtek. Hogy mi volt a vita tárgya? Természetesen az étel. Táncos friss, külön neki összeállított zöldséges tálja tűnt el teljesen, pedig állítása szerint csak pár percre szundított el, hogy… rápihenjen az evésre. Na és persze ki más lenne a gyanúsított, mint a szomszéd boksz tulaja, Ágas, aki persze vérig sértődik a feltételezésen, és állította, hogy Táncos annyira szenilis, hogy csupán elfelejtette, hogy már régen megette azokat a zöldségeket. Végül azonban Csillag oldotta meg a helyzetet. Ő látta Károlyt kóvályogni ma arra, innentől pedig nem került nagy munkába kideríteni, hogy valóban ő volt a bűnös. Sűrű bocsánatkérések közepette ajánlotta fel, hogy ő maga állít össze egy póttálat, de Táncos inkább megbocsátott neki, és visszautasította. Károly szeleburdiságát ismerve nem csodálom. A nagy kapkodásban még véletlenül olyan növények is oda kerülnének, amik messze nem tartoznak az ehető kategóriába. A lényeg azonban az, hogy most már szent a béke, és mind a nyolc szarvas boldogan segít a szán húzásában karácsonyeste. Ez már fél sikernek mondható. Vagy teljesnek. Az ajándékokat bárki be tudja rakni a fa alá, egy repülő szánt azonban csak a rénszarvasok képesek irányítani.
 
A konyhában magamhoz veszek egy nagy adag mézeskalácsot, ami szigorúan szerecsendiótól mentes. Már nap közben kértem, hogy készítsenek egy adagot Bernardnak, hiszen ő az allergiája miatt nem ehetne a normálisból. Szerencsére a cukrász manók igazi zsenik, és nem is érezni, hogy valami hiányzik belőle. Legalábbis én nem veszem észre, de lehet, hogy ha mindig így készítenék, lázadás törne ki manók közt. Nekik biztosan feltűnne, és nem viselnék jól. Ha sütiről van szó, akkor igencsak érzékenyek tudnak lenni. Bárki bármit is mond, ez szörnyen aranyos.
Még fölszaladok a szobámba egy-két dologért, majd a műhely felé veszem az irányt. Sok manó még most is dolgozik, és nem meglepő módon Bernardot is köztük találom. Épp egy égősort vizsgál egészen közelről, ami úgy tűnik, nem akar megfelelően működni. Egy hibás égő lehet az oka, de azt hiszem ezt a manóim nélkülem is meg tudják oldani. Illetve nélkülünk.
Karon ragadom főmanóm, aki a meglepetéstől még ellenkezni is elfelejt. Csupán akkor cövekel le, mikor már kint vagyunk az épületből. Itt a varázslat miatt sosincs olyan hideg, mint a felszínen, csak pontosan annyira, hogy a hó ne olvadjon el. Még sosem fáztam idelent, pedig mászkáltam már mezítláb a hóban. Judy erre is csak azt mondta, hogy varázslat. Ha pedig varázslat, akkor nem szabad tovább gondolkodni rajta. Ez alapszabály. Legalább olyan fontos, mint hogy nem haragítunk magunkra egy rénszarvast, vagy hogy nem próbálunk sakkozni egy jegesmedvével. Igen, ők szörnyen kegyetlen sakkjátékosok.
- Télapó, mégis mire készülsz? – értetlenkedve pislog rám, és az arca akkor sem változik, mikor kezébe nyomok egy pár korcsolyát. Ez a tekintet ismerős. Lucy is pont így szokott nézni, ha olyan dolgot kérdezek, ahol már a kérdést magát sem érti. Régen sokat bosszantottam ezzel. – Korcsolyázni? Ilyenkor?
- Mindkettőnknek jót fog tenni. Csak bízz bennem Bernard – kissé megenyhül arca, sőt, még el is mosolyodik. Innentől nyert ügyem van. Tudtam, hogy nem tud nekem nemet mondani. Képtelen nekem ellenállni, mint Üstökös a csokoládénak. Ez az egy fegyverem maradt ellene.
Fellelkesülve ragadom meg ismét a kezét, és szinte húzom magam után. Nem az udvaron lévő korcsolyapálya felé megyek, inkább a közeli tó felé veszem az irányt. Az sokkal nagyobb, és kevesebben járnak felé. Persze most itt is kihalt minden, hiszen a legtöbb manó alszik, aki pedig nem, az a műhelyben dolgozik. Az Északi-sark ilyenkor a legnyugodtabb. Csendes utcák, amiket csak a lámpák világítanak meg. Csillagok sajnos nincsenek, hiszen a tető nem igazi, sőt még az éjszaka sem mindig. A nappalok és éjszakák váltakozása is varázslat, hiszen különben fél évig sötétség lenne. Ez a rendszer nem csak a Télapók beilleszkedését könnyíti meg, hanem a manók életét is. Sokkal könnyebb így beosztani az időt. És sokkal könnyebb ilyenkor feltűnés nélkül elhagyni a műhelyt. Most legalább biztos lehetek benne, hogy nem fognak kíváncsi manófülek kihallgatni minket.
- Na megjöttünk végre – lelkesen huppanok le a puha hóba, és látok neki átvenni korcsolyámat. A tó elég nagy, a jég vastag, szóval nem lehet probléma. Nem először vagyok itt, és bár a sötétség miatt most keveset látok a jégből, biztos vagyok benne, hogy nem lehet gond. Bízom az Északi-sarkban, akár csukott szemmel is hajlandó lennék közlekedni, mert tudom, hogy itt nem eshet bajom. Mintha minden dolog óvni próbálná a Télapót. Itt biztosan nem fogok leesni egy tetőről.
- Miaz Bernard, talán elfelejtetted hogyan kell felvenni a korcsolyát? Ne aggódj, nem szégyen, ha a Télapó jobban csinálja, mint egy ősöreg manó – ez végre megteszi a hatását. Egy manó büszkesége sem hagyja, hogy a télapója jobb legyen nála, Bernardé pedig főleg képtelen lenne.
- Csak a szád nagy Kiskomám. Én már akkor korcsolyáztam, mikor még a dédszüleid sem éltek. Esélyed sincs ellenem!
- Na majd meglátjuk…
Talán akkor voltam utoljára ennyire boldog, mikor átvehettem apától a kabátot. Nem tudom, mi óta száguldozunk a jégen, de nem is akarom. Most nincs más, csak Bernard, a hideg szél ami az arcomba csap, és a rengeteg nevetés. Olyan szabadnak érzem magam, mintha minden problémát magam mögött hagytam volna. Minél gyorsabban csúszom a jégen, annál távolabb kerülök mindentől. Mintha újra gyerek lennék. Mert gyerek is vagyok. Egy nagyra nőtt gyerek, akinek szüksége van útmutatásra ahhoz, hogy jó felnőtté váljon.
- Ugye tudod, hogy korcsolyával kell a jégen csúszni, nem pedig hassal – nevetve fékez le mellettem, arcán egy elégedett mosollyal. Jó, oké, kétségtelen, hogy jobban csinálja, mint én, elismerem.
- Nem az én hibám, egyenetlen volt a jég!
- Persze, ahogy az előző nyolc alkalommal is – szerintem élvezi, hogy az orrom alá dörgölheti. Úgysem fogom elismerni, hogy jobb nálam, erre ne is számítson. Inkább rácsálok angyalhajat egészen karácsonyig, mint hogy megtegyem. – Ennyi elég lesz, mert a végén még összetöröd magad. Na gyere kiskomám – a segítségével föltápászkodom a jégről, már legszívesebben hagynám, hogy húzzon magával a partig. Elismerem elfáradtam, de ez a jóleső, bizsergető fáradtság, amit már rég éreztem. A műhely sosem fizikailag megterhelő, sokkal inkább mentálisan. Pont ezért néha jól esik kicsit focizni a manókkal, vagy lejönni korcsolyázni. Persze ez utóbbit egyedül szoktam, hogy ne nevessenek rajtam. Nem vagyok én olyan ügyetlen, csak valahogy a manóknak jobban megy. Mondjuk, ha ezer éve gyakorolnám, lehet, hogy nekem is így menne. Remélem lesz majd rá lehetőségem, hogy kipróbáljam.
- Ezt neked hoztam – mikor már a hóban üldögélünk, előkeresem a doboz sütit a táskámból. – Szerecsendió mentes, külön neked készítve.
- Köszönöm kiskomám – hálás mosollyal vesz belőle, szemei szinte csillognak a boldogságtól. Ritkán látom ilyen boldognak Bernardot. Általában legalább olyan feszült, mint én, sőt… Többet kéne pihennie, de nem hallgat rám. Mondhatok akármit, neki a munka az első. Pedig sokkal jobban szeretem ezt az arcát. A kedves, mosolygós, törődő Bernardot. Persze minden manó tudja, hogy létezik egy ilyen is, de szerencsésnek mondhatom magam, hogy én sokszor láthatom. Legalábbis régen sokszor láthattam. Most ahhoz, hogy ezt elérjem vagy Curtis ostobaságaira, vagy egy éjszakai korcsolyázásra van szükség. Mintha csak végső esetben lenne hajlandó újra a barátjaként kezelni. Akkor, ha senki sem látja, vagy ha tudja, másképp nem vészelném át. Hálás vagyok neki, hogy olyankor mellettem áll, de…
- Most már elárulod mi a gond? – na igen, ő átlátott rajtam. Végig tudta, hogy valami nincs rendben. Ő ismer, és jól tudja, milyen az, mikor titkolni próbálok valamit. De ezt most muszáj megbeszélnem vele. Muszáj, mert borzasztóan érzem magam tőle. Nem szeretem a bizonytalanságot.
- Én… csak kérdezni szerettem volna – sóhajtva bámulok a sötét égre, csak hogy elkerüljem Bernard fürkésző pillantását. Pontosan tudom, hogyan néz most rám. Mint egy kisgyerek a karácsonyi ajándékra, mikor bontogatás nélkül próbálja megtippelni, mi lehet benne. – Mi változott meg, mióta Télapó lettem? Én… tényleg sajnálom ha valamivel megbántottalak, sajnálom, ha sokat kell fáradoznod a hibáim vagy a bizonytalanságom miatt, ezek nem szándékosak. Azt hittem, ha átveszem a kabátot, akkor minden olyan lesz, mint rég, csak sokkal több időt tölthetek veletek. Megértette, hogy innentől Télapónak kell hívnotok, de nem szeretem. Hiányzik, hogy megint Charlie lehessek egy kicsit, hiányzik, hogy kiskomámnak szólíts, de téged már az is zavar, ha hozzád érek. A legrosszabb, hogy nem tudom miért. Erre senki sem tudott válaszolni, így kénytelen voltam tőled megkérdezni. Ne haragudj rám Bernard… se ezért, se semmi másért. Egyszerűen csak tudni szeretném hol rontottam el…


Geneviev2015. 07. 04. 20:11:40#33134
Karakter: Bernard, the Head elf
Megjegyzés: ~ Hercegnőmnek


 Bár Charlie az, aki tanácsolta a szakács manók fölkeresését, mégis, tisztán látszik rajta, hogy lélekben mindenhol van, csak itt nem. Elmélázó tekintete amúgy is eléggé kifejező, de hogy olyan szépen elmegy a konyha mellett, és még észre sem veszi, pedig szinte itt nőtt föl, azért eléggé nyilvánvalóvá teszi jelenlegi lelkiállapotát. Kíváncsi vagyok, mi zavarhatja ennyire… Mert az oké, hogy vészesen közeledik a karácsony, meg nem tetszik neki, hogy Curtisszel ennyire nem jövünk ki az utóbbi pár évtizedben, de biztos vagyok benne, hogy más is közrejátszik a szétszórtságába. Bárcsak elmondaná nekem… tudja jól, hogy bármikor zavarhat, hiszen nekem a legfontosabb az, hogy minden rendben menjen. Nem csak a karácsony, de az ő élete is. Fontos számomra, sokkal fontosabb, mint bárki, és bármi más. Nem szeretném, ha bármi baj történne vele. Ha valami gondja van, inkább engem terheljen vele, hátha tudok rá valami megoldást, mint hogy butaságokon gondolkozzon. Ismerem ám, tudom, hogyha sokáig magára van hagyva a gondolatai közt, képes, és még meggyőzi magát arról, hogy a jegesmedvék igazából rózsaszín flamingók, akik az északi sarkra repültek egyet nyaralni, vagy hasonló képtelenségről.

- Télapó! Télapó, minden rendben? – kérdezem, pedig igazából tudom, hogy nincsen. De így legalább sikerült kizökkentenem gondolatainak kuszaságából. Persze, próbál úgy tenni, mintha eddig is itt lett volna, nem pedig valahol a Mariana-árok mélyén, de engem nem tud megnyugtatni ezzel a mosollyal! Inkább csak még jobban aggódok miatta, mert ez a mosoly azt jelenti, hogy „ugyan, ne legyél buta, nincs semmi gond, éppen csak azon gondolkozom, hogyan mondjam el neked, hogy igazából szerelmes vagyok egy lányba, és hiába védted meg a magánéletemet Curtistől, neki van igaza, és 17 nap múlva már házasodom is”.

Föl kellene mondanom… mégis ki látott még olyat, hogy a Télapó egyik manója beleszeret, és megpróbálja megakadályozni a Télapó házasságát, amivel aztán elrontja a karácsonyt, és gyerekek millióinak okoz kegyetlen és mély csalódottságot?! Tudom, hogy muszáj, de nem fogom kibírni, hogy mással házasodjon össze. Egyszerűen… nem. Addig, amíg ez nem történik meg, megpróbálok jobban kijönni Curtissal, megpróbálom megtanítani mindarra, amire a Télapó jobbjaként szüksége lesz, és amikor eljön az idő, lemondok posztomról. Már csak abban reménykedek, hogy ez nem 17 nap múlva lesz.

Annyi nem lesz elég Curtis kitanítására!

- Teljes mértékben. Túl sokat aggodalmaskodsz Bernard. – Eléggé igyekszik, hogy megnyugtasson, de így csak még idegesebb leszek. Vajon mi lehet az, amitől ennyire… furcsa lesz? Kezdek félni, hogy a tekintetéből nem csak én olvastam azt ki, hanem tényleg ezt is akarja mondani…

- Valóban? Szóval szándékosan sétáltál el a konyha mellett úgy, hogy még csak egy pillantást sem vetettél rá? – kérdezem. Kezeim összefonom mellkasom előtt, és a lehető legszkeptikusabb arckifejezésemet öltöm magamra, csak hogy tudja, hogy engem nem tud átverni. Megértem, hogy nem akar úgy tűnni, mint akinek segítségre van szüksége, de ez butaság, hiszen mindenkinek szüksége van segítségre, pláne a Télapónak, akin annyi mindenkinek a boldogsága múlik. És hogy okozhatna másoknak örömöt, hogyha ő maga szomorú?! És én hogy tudnék másra figyelni, ha tudom, hogy valami bántja őt, és nem tudok rajta segíteni?!

- Ha azt mondom igen, akkor se hinnéd el, igaz? – Hát nagyon nem. – Nézd Bernard, ez egy olyan dolog, amit jobb lenne talán, ha nem itt beszélnénk meg – mondja, és lapos oldalpillantást vet a közelben settenkedő manókra. Megértem, miért nem itt akar beszélni komoly dolgokról. A többi manó túlságosan kíváncsiskodó és pletykás. Tipikus öreg népség, nincs jobb dolguk, csak a pletykálkodás. Na, de majd adok én nekik olyat, amiről évezredekig pletykálhatnak az újszülött manóknak is, hogy miért nem érdemes a Télapó magán dolgait kihallgatni és kibeszélni!

- Télapó! Télapó! – ordítja Quintin, még mielőtt bármit is tudnék válaszolni, vagy tenni. Azt a fagyos hóviharkeltő jégcsap-remegtető felleget! Senki sem tudja egy pillanatra békén hagyni Charliet, hogy ha pihenni és beszélgetni nem is, de legalább enni tudjon?! Fontoskodó, türelmetlen, pletykás kis népség… Kivéve természetesen engem. – Csak hogy végre megtaláltalak! Nehezebb rád akadni, mint feltalálni az öncsomagoló ajándékokat – lihegi Quintin. Na, persze. Mintha olyan nehéz lenne megtalálni… én mindig tudom, hol találhatom meg, a többiek biztos csak bénák. Charlie úgy kitűnik közülünk, manók közül, hogy lehetetlenség nem érezni, hogy hol található.

Körbenézek, és látom, hogy szinte az összes, a környéken tevékenykedő manó idesereglett körénk, hogy hallják, miről van szó. Természetanyára! Ezeknek nincsen jobb dolguk?! - Nektek nincs semmi dolgotok? Talán eljött a süti szünet ideje? Mert ha nem, akkor vissza mindenki dolgozni! Gyerünk-gyerünk! – utasítom a többieket. Főmanó létem miatt azonnal hallgatniuk kell rám, tudják jól, hogy bár nem szívesen szoktam, de ha kell, egy pillanat alatt megbüntetem őket. Vissza is siet mind a helyére, dolgozni tovább. Helyes. Nem kell az a Télapó idegeinek, hogy még ők is itt sündörögjenek. Elég, ha Quintin rabolja el az evésre szánt idejét… - Te pedig Quintin, nem látod, hogy Télapónak most fontos dolga van? Majd a délutáni süti szünet után keresd meg, addig bármi legyen is az a hatalmas felfedezés, várhat – morgolódom tovább. Az evés fontos! Charlie még fejlődő szervezet, még fiatal, neki ennie és pihennie kellene nem pedig a folytonos zavargatás miatt kifáradnia! Még a végén manó létemre magasabb maradok nála, nem nő meg annyira, mint amennyire kellene. Már pedig Scott jóval magasabb volt nálam azért, szóval Charlienak minimum egy fejjel magasabbnak kellene lennie nálam. Minimum. De ahogy így halad tovább, nem lesz ebből semmiféle növés, csak olyan szinten kifáradás, hogy Szenteste után két hétig föl sem ébred, csak alszik, én pedig próbálhatok majd a gyomrába varázsolni ételeket, hogy ne haljon éhen, ha eddig nem tette még meg. Nem lenne túlságosan jó dolog, hogyha a Télapó nem azért hal meg, mert leesett a tetőről, vagy mert megégett, hanem mert éhen halt. Az aztán jó kis hírverés lenne… Komolyan, Charlie vigyázhatna jobban magára!

De ismerem jól, most sem enni fog, hanem inkább hagyja, hogy Quintin elrángassa a műhelyébe. Buta, buta, buta kiskoma! Túlságosan önfeláldozó… kis önzőséget igazán átvehetne az apjától, aki szinte tökéletesen lavírozott a munkája iránti elkötelezettség, és az önmagára figyelés között. Persze, azért csak szinte, mert Télapóként úgy, hogy a családja nem itt volt, hanem az emberek között, rájuk nem igazán jutott ideje, de miután a Télanyóval itt családot alapítottak, akkor rájuk már könnyedén tudott figyelni, pláne, mikor Charlie is ideköltözött egy évvel a munka átvevése előtt. Akkor tényleg egy igazi család voltak. Csak sajnos arra az időszakra kevéssé szeretek visszaemlékezni, mert így visszagondolva, akkor kezdődött ez az egész butaság az érzelmeimmel kapcsolatosan. Csak akkor még nem jöttem erre rá, pedig lehet, ha rájöttem volna, még megállíthattam volna ezt az ostobaságot. De nem tettem, így most élnem kell a következményeivel, és azzal, hogy Curtist – CURTIST!!! – kell betanítanom, hogy mit kell majd csinálnia a Télapó jobbjaként. Természetanya, segíts meg engem!

- Mondd csak Quintin, van rá bőven időm. – Húúú, azt a romlott csokis, buggyant tojásos, lisztférges karácsonyi sütit! Még, hogy van rá ideje! Charlie, ha ember lennél, akkor most azonnal átkerültél volna a rosszak listájára. Hihetetlen, hogy ennyire nem figyel magára a Télapó… aztán majd ha valami gond lesz vele, akkor majd bánkódik, hogy miért nem hallgatott az idősebbre, az okosabbra, a bölcsebbre és a tapasztaltabbra! Nem véletlenül vagyok én a Télapó jobbja, és nem más. Én tudom a legjobban, hogy a Télapónak éppen mire van szüksége, és neki ételre és pihenésre, na meg beszélgetésre van szüksége. Nem pedig egy újabb manó elakadására…

- Nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen szabadulsz, Télapó! Mindenképpen beszélnünk kell erről – jelentem ki, mielőtt még elhúzná a csíkot. Úgyis megtalálom, bárhová is menjen az Északi-sarkon. Mosolyogva bólint, de látom rajta, hogy nem a megszokott igazi, hanem egy fájdalmas műmosoly, amit kaptam. Nem érdekel. Lassan már tényleg túlfeszíti a húrt, hogy ennyire nem figyel magára, és mindent túlkombinál. Egyszer helyére kell tenni, mint mikor kisgyerek volt, aztán minden rendben lesz, és fókuszálhatok arra, hogyan tudok Curtisből egy értelmes, reális és gondoskodó manót formálni, aki nem mindent a drágalátos könyveiből akar kiolvasni.

Természetanya, miért engem büntetsz?!

---*---*---*---

Természetesen Charlie a nap további részében messziről elkerül engem is, a konyhát is, de még az ágyát is. Mindig, amikor rátalálok, tanácsot kérő manókkal van körülvéve, ahonnét Őmakacsságát tudom jól, hogy nem tudnám elrángatni, így egyre türelmetlenebbül várom, hogy mikor lesz egy perc nyugalma. Végül csak a vacsi szünetkor szabadul meg a többi manótól, utána pedig egyből eltűnik. Tudom, hová megy, természetesen Üstököshöz. Ha bármiféle baja van, mindig hozzá megy látogatóba, nála bújt el mindig. Egy pillanatig hezitálok, hogy kövessem-e, de aztán úgy döntök, igen, hiszen neki úgyis elmondja, amit nekem nem mer, pedig tudja, hogy nekem bármit elmondhat, így viszont nem kell közvetlenül nekem elmondania, mégis tudni fogok róla.

Mikor az istállóba érek, már a mondandójának felénél jár, de így is sikerül megtudnom, hogy milyen butaság bántja. Azt hiszi, nem jó Télapó, képes olyan butaságot gondolni, hogy van a világon egy nála alkalmasabb Télapó. Buta, buta, buta kiskomám… Tényleg ilyeneken töri azt az édes kis fejét, mikor igazán tudhatná, hogy senkivel sem finomkodom, hogyha nem lenne jó Télapó, akkor megmondanám neki. De hogy is találhatna bárki is nála jobb Télapót?! Scott mellett nőtt föl, már kiskora óta erre az élethivatásra készül… ő a legjobb! Igaz, még kissé bizonytalan, de es sokkal inkább az önbizalomhiánya és kis tapasztalatlansága miatt van, nem pedig azért, mert nem rátermett erre a feladatra.

- Nem vagyok normális? Komolyan csak ennyit tudsz mondani, Üstökös? Nem is bonyolítom túl a dolgokat. Oké, a megfutamodást már nem vitatom, de… Igen, én is emlékszem apának milyen volt az első éjszakája, de… Üstökös, értsd meg, én nem ő vagyok! Neki lehet, hogy sikerült megtanulnia, lehet, hogy tökéletes Télapóvá vált, de mi van, ha ez nekem sosem sikerül? Én más vagyok, mint ő. Bízzak magamban? Könnyű azt mondani… lehetne valami jobb tanácsod is – veszekedik Üstökössel, akivel teljesen egyet értek. Nem véletlenül nevelkedett az én gondozásom alatt több ezer évig… mind a ketten ugyanúgy gondolkozunk. Na, jó, kivéve, hogy ő nem szerelmes Charlieba, én pedig nem eszem annyi csokit és cukrot, hogy aztán meg se tudjak mozdulni. Ezen kívül viszont, ha nem rénszarvas, ráadásul szánhúzó rénszarvas lenne, már rég kineveztem volna helyettesemnek, és már tanítanám is ki a Télapó jobbjának.

- Kivételesen hihetnél másoknak is, Charlie – szólalok meg. Gondoltam, hogy baj van, de hogy ennyire, hogy az eddigi legjobb Télapónk ennyire ne higgyen magában… bárcsak tehetnék valamit. Bárcsak ne hinne ilyen keveset magáról.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezi riadtan. Ugyan… mindig tudom, hogy épp hol van, és ez az egyetlen hely, ahová el tud bújni, ha valami baja van. Eléggé ismerem már.

- Túl jól ismerlek. Mindig ide jössz, ha gondod van, vagy bánt valami – válaszolom. Pillanatokig csak egymás szemeibe nézünk, és legszívesebben elvesznék tekintetében, de még mielőtt ez megtörténhetne, elfordítja fejét. Vajon mérges lett rám, mert tudom a búvóhelyét? – Miért nem nekem mondtad el ezeket? – kérdezem. Szomorú vagyok, hogy nem tartott engem érdemesnek arra, hogy ezt elárulja, de valamilyen szinten megértem, miért nem akarta szavakba önteni aggodalmát.

- Mert féltem attól, hogy mit reagálnál… - Ohh… Hihetetlen. Erre nem tudok mást mondani, csak hogy nem normális. Üstökös is teljesen egyetért velem, bólogatva helyesel. Butaság, hogy ilyesmi egyáltalán megfordul abban a szép kis fejecskéjében.

- Charlie, tökéletes Télapó vagy, jobb, mint bármelyik elődöd. Az, hogy nem sikerült az első karácsonyod, még nem ok arra, hogy elmenekülj.

- Szerintem azért elég nyomós érv – vág közbe. Sóhajtva megforgatom szemeimet, és lélekben felkészülök egy hosszadalmas, komoly beszélgetésre. Leülök mellé, hogy egy szintben legyünk, és megpróbálom összeszedni a gondolataimat, hogyan is győzhetném meg arról, hogy hiába szúrta el majdnem az előző karácsonyt, ez teljesen normális, hiszen senki sem születik tökéletes Télapónak, ám ő egészen közel áll hozzá. A télapóságba bele kell tanulni, és azt nem lehet csak megfigyeléssel, meg kell tapasztalni a dolgokat. Minden Télapó más, mindenki máshogyan áll hozzá a dolgokhoz. Egy viszont mindben közös: a gyerekek iránti szeretet. Mégpedig ez az, ami egy Télapót azzá tesz, aki, Charlie pedig már gyerekként is saját maga elé helyezte a többi gyerek boldogságát. Mi ez, ha nem télapói erény?!

Mesélek Charlienak a legpocsékabban indító Télapókról, hogy megértse, ő bőven messze állt a karácsony tönkretevésétől. Hópelyhekre! Curtis manóként majdnem elrontotta a karácsonyt – kétszer is! –, mégis úgy gondolja, ő a legtökéletesebb manó. Charlie pedig nem is csinált semmiféle ilyet, mégis rosszakat gondol magáról. Hihetetlen… pedig tényleg jó Télapó, csak ezt el is kellene hinnie magáról!

- Mindannyian szerették a gyerekeket, és értük tették mindezt. Tudom, hogy te mindennél jobban szerettél volna Télapó lenni, és hogy nálad jobban senki sem szerette még a gyereket. Kiskorod óta ismerlek, és biztos vagyok benne, hogy senki sem alkalmasabb nálad erre a feladatra. Ne is törődj azzal, mennyi borzasztó karácsonyt kell átvészelned addig, míg igazán jó nem leszel. Ha úgy érzed, kétségeid vannak, csak igyál egy bögre kakaót, és nézz végig a manókon, akik megbíznak benned, szeretnek téged, és mindenben melletted állnak – mondom. Legszívesebben magamhoz ölelném, és elrejteném a világ összes fájdalma, önbizalomhiánya elől, de nem lehet. Nem tehetem. Én egy manó vagyok, ő a Télapó… csak segíthetem, de meg nem védhetem.

- Honnan tudod mindig, hogy mit kell mondanod? – kérdezi ártatlan gyermekként, ahogyan hosszú-hosszú évekkel ezelőtt megismertem. Elmosolyodom, nem tehetek mást. Gyerekkora óta ismerem, jobban ismerem őt, mint saját magamat, pár éve már szerelmes vagyok belé, persze, hogy tudom, mit kell mondanom neki. Csak azt bánom, hogy sosem fogadja meg a tanácsaimat. Pedig én tényleg a lehető legjobbat akarom neki. Ő mindig másra gondol, magára alig, nekem viszont a manók irányításán kívül az ő biztonsága a feladatom. Csak az a gond, hogy önmagától nem tudom megvédeni.

- Főmanó vagyok, ez a dolgom. Na meg, hogy nézne ki, ha pont én ne tudnék tanácsot adni neked, Kiskomám? – Meglepődve fogadom ölelését. Kiskorában mindig ölelgetett, ám amióta felnőtt, ezek az ölelések elmaradoztak, leginkább miattam. De most jólesőn magamhoz szorítom, és közben átkozom magam ezek miatt a bűnös érzések miatt. Ha nem szerettem volna belé, akkor nem kellene fájdalmat okoznom neki. Nem akarom elhagyni, nem szívesen bízom bárki másra a jó létét, pláne nem Curtisre, de muszáj.

- Köszönöm Bernard. Ha te nem lennél, biztosan feladnám – sóhajtja keservesen. Persze, szúrj még pár tőrt a szívembe, mert miért is ne! Szerencsére nem okozunk egymásnak több fájdalmat a mai éjszakán, ugyanis Üstökös enyhén szólva kirúg az istállójából, hogy ne itt kezdjünk el érzelmeskedni. Egyetértek, ez nem a legjobb hely és a legjobb alkalom arra, hogy elmondjam, hogy hamarosan nem leszek, de ne merészelje föladni, mert úgy fenékbe rúgom, hogy húsz karácsony múlva is alig fog tudni szánon ülni. – Nyugalom Üstökös, már megyünk is, ne zsörtölődj annyit – tápászkodik föl, és egy csokit nyújt a rénszarvasnak. – Köszönöm, ígérem hamar meglátogatlak még.

- Visszamegyünk a műhelybe? – kérdezem, de megrázza a fejét. Helyes, most nem tenne jót neki, ha a többi manó letámadná. – Akkor szólok Judynak, hogy vigyen fel kakaót a szobádba, meg keresek valami vacsorát is, mert gondolom nem sokat ettél ma. – Pihennie kell kicsit, meg ennie, meg meginnia a szokásos kakaóját. Én meg addig utána nézek, hogy mit is kezdhet magával egy visszavonult manó. Sajnos az itt töltött jó pár évzredem során még nem hallottam ilyenről, így nem tudom, milyen lehetőségeim vannak. Bár, lehet, hogy vésztartalék tervnek ott van az, hogy elmegyek a Fogtündérnek segíteni, esetleg Scott családja kisegít valami munkával, vagy hasonló. De azért nem szívesen támaszkodnék másokra az én hülyeségem miatt, szóval amíg a Télapó pihen, addig én megtervezem a jövőt, és elkezdem Curtis kikupálását. Eme feladathoz minden perc fontos!

- Bernard, köszönök mindent – csak mosolyogni tudok, de nem bírok válaszolni, félek, hogy elárulna a hangom. Nem akarom magára hagyni! Önző lennék? De ha egyszer a manók egy életre választanak párt maguknak… Vehetjük úgy, hogy csak az ösztöneim súgják, hogy maradjak, soha ne hagyjam el. De nem tehetem vele… ő egy ember, még akkor is, ha ő a Télapó. Ha nem hal meg balesetben, vagy nem Télapótlanítják, hosszú-hosszú évekig is élhet, megélheti a manók átlag életkorát, de nem tehetem meg vele, hogy ilyen hosszú időre magamhoz kötöm! Neki egy ember lány kell, egy szép szerelem és egy gyermek, aki tovább viheti a családi foglalkozást. Talán, ha megszületik a gyermek, és látom, hogy milyen boldog a szerelmem nélkül, vissza fogok tudni jönni, és taníthatom majd a gyermeket, mint őt is tanítottam. De vagyok annyira önző, hogy ne akarjam látni, hogyan szeret bele valaki másba, aki nem én vagyok.

Útjaink elválnak, ő a szobájába megy, én pedig megkeresem Judyt a kakaóért. A manólány örömmel teljesíti kérésemet, és három extra sütit is tesz a szokásos kettő mellé. Süteménnyel nem lehet jól lakni, meg nem is egészséges a Télapó számára csak azt enni, de amíg szerzek neki valamit, a semminél jobb. A konyhában a manók szorgoskodnak, de a vacsora még távol van, hiszen nemrég volt süti szünet, de hagyják, hogy gyorsan összedobjak pár szendvicset a maradék pulykából. Három talán elég lesz Charlie-nak, meg egyet még magamnak is készítek. Az enyémet útközben falom föl, az övéit pedig hiába szemlélem éhesen, meghagyom neki. Mondjuk úgy, hogy én sem ettem a mai nap többet, mint Télapó.

- Kopp-kopp – mondom, ahogyan a szobája ajtajához lépek. Bentről egy álmoskás „szabad” hangzik. Remélem, nem ébresztettem fel. – Ugye még nem aludtál? – kérdezem az ágyban fekvő Télapót. Szívem hevesebben kezd el dobogni a látványára. Álmos szemei, kusza haja, zihált ruhája mind-mind olyan látvány, amit nem bánnék, ha minden reggel ezek lehetnének az első dolgok, amiket megpillantok.

- Nem, dehogy. Tudtam, hogy mérges lennél, ha pihenés előtt nem ennék a sütin kívül valami mást is – mondja mosolyogva. Helyes! Örülök, hogy végre valami belement abba a kemény kis fejecskéjébe. – Te nem eszel? – kérdezi, mikor a mind a három szendvicset tartalmazó tányért leteszem az ölébe.

- Én már ettem – felelem. Végül is, tényleg ettem. Nem azt mondom, hogy nem tudnék még enni, de neki nagyobb szüksége van rá. Én majd eszem vacsorakor. Pár pillanatig összehúzott szemöldökkel néz rám, majd lebiggyeszti ajkait. Legszívesebben megcsókolnám most azonnal, de muszáj visszafognom magam. Nem tehetek ilyet vele!

- Megfogadhatnád a saját tanácsaidat… neked sem ártana, ha kicsit többet figyelnél magadra. Véletlenül tudom, hogy te sem reggeliztél ma. - Jól van, igazad van. Igaz, hogy nekem, mint manónak, nem kell olyan mennyiségű étel, és pihenés, mint amilyen egy embernek kell, de azért nekem sem árt, ha egy kicsit én is figyelnék magamra. Szóval vitatkozás helyett csak sóhajtok és bólintok. Hogy is várhatnám el tőle, hogy vigyázzon magára, ha egyszer nem mutatok neki jó példát? Hiszen szinte még gyermek…

- Jól van, mindjárt eszem még egy kicsit – legyintek. Majd kutatás közben eszem pár sütit, jó lesz az. Magamra kevésbé kell vigyáznom, mint egyesekre. Hiába nem hiszi el, ő sokkal fontosabb bárkinél. Lehet, hogy mi készítjük a játékokat, de ő a gyermekek reményének, hitének megtestesülése. Nem pedig mi, manók.

- Egyél velem! – kérlel Charlie. Elgondolkozom, hogy visszautasítsam, ám amikor látom, hogy leteszi a tányérra a szendvicsét, már tudom, hogy nem ellenkezhetek. Túl makacs – mint én. Meg amúgy is… kiskora óta csak elég kevés dolgot tudtam visszautasítani. Charlie mindig is ellenállhatatlan volt, pláne számomra. Képtelenség tőle megtagadni bármit is, nem hiába lett övé a szívem, még ha ezt ő nem is tudja. Hát hogy utasíthatnék vissza egy olyan aprócska kérést, mint az, hogy egyek vele? Egyszerű a válasz: sehogyan.

- Rendben, győztél! – adom fel, és visszavonulok a konyhába, hogy még készítsek pár szendvicset. Ha én eszem még, akkor Charile is ehet még. A vacsorát úgyis át alussza majd, amilyen fáradtnak tűnik. A manók még pár sütivel, két üveg tejecskével és krumplisalátával is megdobnak, mikor mondom, hogy nem fog vacsorázni a Télapó.

Visszaérve a szobába látom, hogy az étel mennyisége nem változott, viszont csinált helyet, hogy én is le tudjak mellé ülni. Kérnie sem kell, csak mutatja, hogy hová üljek, és már teszem is a dolgom. Csendben enni kezdünk, csak a két bábu ad ki hangot. Kibeszélnek minket, a pletykás népség, de már évek óta ezt teszik, így nem is figyelünk oda. Én legalábbis biztosan nem, nem érdekel, hogy mikről beszélnek. Nem tudom, hogy a mindenkori Télapó miért szereti a szobájában tartani őket, de biztos van valami hasznuk is, amiről csak a főnök tudhat. Vagy egyszerűen csak minden Télapó mazochista.

- Télapó, Télapó! – robban be kiáltozva, kopogás nélkül az az idióta bal kéz. Mit nem ért Curtis azon, hogy Charlie-nak pihennie kell?! A pihenés az pedig azt jelenti, hogy nem zavarja meg senki semmivel, pláne nem kiabálással a nyugalmát. Még a bábúk is csak halkan pletykálkodtak maguk között, akkor benne, a helyettesemben miért nem lehet annyi együttérzés, hogy nem ma, hanem mondjuk egy tíz óra alvás után zavargolódik?

- Csendesebben! A Télapó most nem dolgozik, főmanói utasításra – pattanok föl az ágyról mérgemben. Nem érdekel, akár eljött a világ vége, akár elromlott egy futószalag, csak akkor engedem ki ebből a szobából, és engedem, hogy bármelyik manó zavarja őt, ha ég a ház!

- De ez most életbe vágóan fontos! – lihegi Curtis. Szokásos három nagy, elavult könyvét magához szorítja, majd megigazítja szemüvegét, amit tudom jól, hogy igazából nem is kellene hordania, csak azért van rajta, mert így okosabbnak néz ki. A manók mágiája megakadályozza azt, hogy bármi kisebb bajunk legyen, betegek is csak akkor vagyunk, ha nagy a baj, és már a saját mágiánk nem elég az öngyógyításra. Persze, szép is lenne, ha minden második manó beteg lenne folyamatosan… nem haladna a munka, minden káoszba fordulna! Szóval olyan kis apróság, mint rövidlátás, nem lehetséges a manóknál. Ergo, a szemüveg felesleges ostobaság csak.

- Mi a baj, mi történt? – pattan föl Télapó is aggódva. Mellénk siet, és némán sürgeti a még mindig levegőért kapkodó manót, hogy mondja már el, mi a fenéért kellett megzavarnia a pihenését. Na, jó, nem hinném, hogy pont ezeket a szavakat gondolja, de na!

- Elkészült! – vigyorogja büszkén a manó. Mi csak értetlenül bámulunk rá, hiszen minden percben elkészül egy ajándék, más projektet meg nem bíztam rá azóta az incidens óta, az idiótája viszont csak vigyorog, és nem mond semmit.

- Mi készült el?! – morranok rá. Kicsit összerezzen, de vigyora nem lohad le. Ez rossz jel. Legutóbb akkor volt ennyire büszke valamire (önmagára), amikor majdnem elrontotta a karácsonyt. Nem véletlenül nem engedtem semmiféle alkatrész, szerszám, tervezőasztal közelébe! Remélem, nem áll elő ismét valami ostoba ötlettel. Sosem sül abból ki semmi jó, ha ő elkezd tervezgetni valamit, amibe csak későn avat be minket, mert annyira bízik önnön tökéletességében. Curtis egy ego-mániás buta manó, semmi több. Nem értem, mire fel olyan magabiztos. Bezzeg az, aki tényleg tökéletes, egyáltalán nem bízik önmagában, mindig megkérdőjelezi képességeit, pedig nem kellene. Charlie így tökéletes, ahogy van. Nem úgy, mint egyes lábatlankodó helyettesek…

- Hát a lista! – kiáltja. Charlie-val egymásra nézünk értetlenül, hogy hogy lehet egy manónak Alzheimer-kórja. A lista már jó pár hónapja, technikailag már évezredek óta készen van! Akkor meg mire fel ez a felhajtás?! Idén nem vártunk semmilyen nagy változást, hogy valaki átkerül a jók listájára, vagy valaki a rosszakéra, szóval nem tudom, mi történhetett, ami ekkora izgatottságot vált ki belőle. Lucyval történhetett valami, vagy mi?

- A jók és rosszak listája? – kérdezi a mindig türelmes Télapó, hogy valami értelmet tudjon keresni Curtisben. Imádom, hogy mindig igyekszik mindenkiben értelmet és jóságot keresni. Scott jó Télapu volt, de Charlie… ő tényleg Mikulásnak született. Vagy angyalnak…

- Dehogyis! – néz ránk az idióta bal kéz, mintha mi lennénk az elmelágyultak. – A lista! A szóba jöhető leendő Mrs. Claus-ok listája! – vigyorogja. Szinte világít, annyira büszke magára, én pedig itt és most eldöntöttem. Nem fogom kitanítani, mi egy jobb kéz feladata, mert én most azonnal kitekerem a nyakát. Szinte érzem, ahogyan elönt a vörös köd, és már vetném is rá magam erre a nem normális, agyalágyult, szemtelen, szemét, gonosz kis dögre, ám Télapó megállít. Nem szól semmit, csak kezét kezembe csúsztatja, és megszorítja. De nem úgy, mint aki nem akarja, hogy megöljem ezt a kis férget, hanem úgy, mint akinek muszáj valamire támaszkodnia, különben elesik. Aggódva rápillantok, és látom rajta a kétségbeesést. Curtis iránti, immáron olthatatlan utálatom ismét föllángol, ám nem ölöm meg. Most nem, most az én drága kiskomámnak kell valaki, akire támaszkodhat, akiben bízhat, aki nem döfi hátba, és nem kezd el a magánéletében kárt tenni.

- Tűnj el innét, és az elkövetkezendő napokban ne is lássalak – mondom hűvös, hozzám nem illőn nyugodt hangon. Félek, ha nem kontrollálom magam, tényleg vérengzés lesz a végén, ezt pedig nem szeretném, ha Télapó, az én drága, szeretetteljes, édes kis Télapóm látná. Meglesz a büntetése Curtisnek, hogy a főnök kifejezett kérése ellenére elkezdett intézkedni, de nem most. Most Charlie-nak kell segítenem. Már a minap, amikor emiatt veszekedtem ezzel a kis görccsel, akkor is látszott rajta, hogy tényleg nem kell neki még a párválasztás stressze is, ám most szinte fizikailag lett rosszul.

- De… - kezdene szokás szerint ellenkezni Curtis, de egy pillantással elhallgattatom. Nem tudom, mit láthat rajtam, talán a saját halálát, de azonnal elfehéredik, és kirohan a szobából. Még a bábúk is elcsöndesednek, ők is aggódva figyelik Télapót.

- Nyugalom, kiskomám – mondom direkt a régi becenevén szólítva. – Ne aggódj, még ha nem akarod elsietni, akkor is még bőven van öt éved, mielőtt el kellene kezdened feleséget keresni magadnak. Nem kell rá hallgatnod, ne siesd el a dolgokat – suttogom hajába. Erősen szorít magához, mintha nem akarna elengedni, de nem bánom. Vágyom arra, hogy valahogy segíthessem, hogy elvehessem minden baját, fájdalmát, ám nem tudok mit tenni. A saját érzéseitől nem tudom megmenteni, bárhogy is akarnám.

- Tudom, csak… - motyogja rekedt hangom a mellkasomba.

- Nem akarod, hogy te is az utolsó pillanatra halaszd a pár választást. De azt sem akarod, hogy most azzal kelljen foglalkoznod, hiszen van más bajod is, de mi van, ha Curtisnak igaza van, és már most el kellene kezdened a tökéletes Mrs. Claus keresését? – kérdezem. Ismerem, tudom, hogy ezeken gondolkozhat. – Elárulok egy titkot. Curtisnek azalatt az idő alatt, amikor bal kéz volt, egyszer sem volt igaza az igazán fontos kérdésekben. Mindent úgy kell tenned, ahogyan te érzed, nem pedig úgy, ahogyan mondják neked. Apád is azért lehetett olyan sikeres Télapu, mert az érzéseire hallgatott. Ha nem arra hallgatott volna, hanem az eszére, nem lett volna belőle Télapu, pláne nem vette volna el az igazgató nődet. Nem kell megijedned attól, ha valamit máshogy akarsz, mint ahogyan azt elvárnák tőled, vagy ahogyan gondolod, hogy kellene lennie valaminek. Azért te vagy a Télapó, mert tökéletes vagy erre a pozícióra. Viszont csak akkor lehetsz igazán jó Télapó, ha a megérzéseidre hallgatsz. Mi, manók, arra vagyunk, hogy segítsünk téged, de hiába van több tapasztalatunk, mint neked, nem véletlenül nem lesz belőlünk Télapó. Bennünk nincs meg az, ami ahhoz kell, hogy jó Mikulások legyünk. Túl idősek vagyunk, túl sok a belénk rögzült dolog, nem nagyon hallgatunk a megérzéseinkre, és hiába szeretjük a gyerekeket, sosem voltunk ember gyerekek. Szóval ne félj, tökéletes vagy, csak hallgass arra, amit a szíved diktál, ne pedig arra, amit az eszed – tanácsolom neki. Tudom, hogy kissé képmutató vagyok, hiszen pont én nem akarok a szívemre hallgatni, hanem az eszemre, de mint mondtam, mi, manók, csak ritkán hallgatunk a megérzéseinkre.

- Köszönöm, hogy itt vagy nekem – feleli, és még szorosabban ölel magához. Nem mond semmit a kis rögtönzött monológomra, de tudom, hogy kell egy kis idő neki, hogy földolgozza a dolgokat. Nem kellett volna pont mostanra Curtis idiótasága. Hogy képzeli, hogy így belepofátlankodik szeretett Mikulásunk magánéletébe?! Így tényleg nem hagyhatom magára Charlie-t, muszáj a jobb kezének maradnom. Curtist pedig megfosztom pozíciójától. Vagyis… azt nem tehetem, a jobb és balkéz személye csak a Télapó szavára változhat. Persze, önmagunktól lemondhatunk a pozícióról, viszont hiába vagyok én a főmanó, csak a többi manót irányíthatom, a helyettesemet nem szabhatom meg. Nem véletlenül van az, hogy utálom Curtist. Ő volt az egyetlen szóba jöhető manó, akiről úgy gondoltam, hogy nem érett meg a helyettesi szerepre, és mégis őt akasztotta az egyik Télapó a nyakamba, jó pár Mikulással ezelőtt. És soha eddig egyetlen Télapó sem szabadított meg tőle, pedig még mindig nem elég érett erre a feladatra. De büntetni még attól büntethetek, és meg is fogom tenni!

Időközben érzem, hogy a drága kiskomám teste ellazult, légzése elmélyült. Elaludt. Nem szívesen hagynám magára amúgy sem, pláne nem ilyen állapotban, de nem tudom, hogy jó ötlet-e maradnom az ágyában. Mégsem bírom rávenni magam arra, hogy megmozduljak, túlságosan édes, ahogyan álmában végre kisimul arca, nem látszik rajta a folytonos aggódás. Bárcsak le tudnám venni terheit a válláról!

Nem is éreztem, hogy mennyire fáradt vagyok, egészen addig, amíg szemeim el nem nehezednek, és hiába akarom kinyitni őket, már nem parancsolhatok nekik. Elalszom.

---*---*---*---

A napsugarak meleg cirógatására ébredek. Charlie az éjszaka folyamán nem forgolódott, pontosan ugyanúgy fekszik rajtam, ahogyan elalváskor. Csendesen figyelem még nyugodt, de már ébredező arcát. Bárcsak mindig ilyen békés lenne, de sajnos, ahogyan ő is ébredezni kezd, egyre gondterheltebbé válik az arca.

- Jó reggelt – suttogom, nem merve megtörni a csendet. Még sosem aludtam vele együtt, nem mertem megtenni, meg nem is volt olyan alkalom, mikor megtehettem volna, és most kissé zavarban érzem magam. Itt vagyok több ezer évesen, és mégis úgy viselkedek, mint egy szerelmes kamasz. Talán azért, mert még sosem voltam szerelmes… Ez a baj azzal, ha az ember nem is ember, hanem manó. Eltelnek úgy évszázadok, évezredek, hogy nem talál rá a manó a párjára, aztán hiába szeret bele az illetőbe, ha az nem szereti viszont, akkor több esély nincs a szerelemre, és a boldogságra. De mindegy is. Már évtizedekkel ezelőtt beletörődtem, hogy nem leszek olyan szerencsés, mint Judy, aki megtalálta álmai manóját, aki viszont szereti. Magányosan, a Télapó iránti viszonzatlan szerelemmel kell majd élnem az életem hátra levő részében.

De ez nem jelenti azt, hogy Charlie-nak sem lehet szerelmesnek lennie. Sőt… Ha már muszáj mellette lennem, mert Curtis bebizonyította, hogy rá nem hagyhatom a dolgot, akkor a lehető legtökéletesebb párt találom meg neki!


Onichi2014. 12. 14. 01:15:26#32093
Karakter: Télapó/Charlie Calvin
Megjegyzés: ~ Gennek


 Vigyem el őket valami érdekes helyre karácsony után? Nem, ők sosem hagynák itt a játékokat még egy napra sem. Készítsek nekik valami apróságot? Nem, olyan sokan vannak, hogy még az apróság is hónapokig tartana. Persze csak akkor, ha nem eszek, nem alszok, nem dolgozok, és az ajándék tölti ki minden percemet. Szóval ezt az ötletet is elvethetem. De akkor mi lehet az, amivel igazán meg tudom hálálni a manóknak a munkájukat? Megállás nélkül dolgoznak, ha vége a karácsonynak, már készülnek is a következőre. Nem kis munka szinte a világ összes gyerekének ajándékot készíteni, de ők évezredek óta rendületlenül csinálják. Az ő munkájukhoz képest az enyém semmi. Nem is értem miért a Télapót dicsőíti mindenki, mikor a manóké a munka neheze. Nélkülük nem lenne karácsony. Szóval muszáj lesz kitalálnom valamit. Már hónapok óta muszáj lenne, de egyszerűen semmi ötletem. Mivel lepjem meg azokat, akiknek mindenük megvan, mindig boldogak, és...
- Jajjj ne... - sóhajtok föl halkan, mikor meghallom a hangos szavakat a következő folyosóról. Nesze neked boldogság. Bár nem kell azon sokat gondolkodnom, hogy kik lehetnek a hangoskodók. Az egész Északi-sarkon csupán két olyan manó van, akik képesek veszekedni egymással bárhol, bármilyen körülmények között. Szerintem még Szentestén is képesek lennének egymás torkának ugrani, ami borzasztóan szomorú. Eleinte azt hittem, hogy túl tudják tenni magukat az ellentéteiken, de sajnos tévednem kellett. Amikor átvettem apától a kabátot, és végleg ideköltöztem, már a nap minden pillanatában láthattam, hogy mennyire nem képesek megtűrni egymást. Hogy Bernard vagy Curtis a rosszabb? Mintha az kérdeznék, hogy melyik karomat akarom levágni. Én minden manómat szeretem, mindegyikük egyformán fontos számomra... vagyis... megközelítőleg. Oké, persze Bernard az, aki mindig ott van nekem, ő a legjobb barátom, de ettől függetlenül nem fogok kivételezni vele. Néha pontosan ő a hibás abban, hogy kirobban egy-egy veszekedés. Bármennyire közel áll hozzám, azt el kell ismernem, hogy végtelenül forró fejű. Olyan, mint a kandallóban lobogó láng. Ha elér valamit, ami jobban ég, akkor hirtelen lobban nagyobb lángra, ha pedig elemésztette, akkor azonnal lecsitul, akár pár másodperc alatt. De elnézem neki, hisz főmanóként rengeteg teher nyomja a vállát. Gyakorlatilag ő a járkáló noteszem. Bármi dolgom van, ő biztosan tud róla, és ha elfelejteném, ami sajnos igen gyakran előfordul, akkor azonnal figyelmeztet. Nélküle összeomlana a karácsony. Már felajánlottam neki azt is, hogy jöjjön el velem a szánon Szenteste, de visszautasította, mondván, hogy az ő helye nem ott van. Pedig sokkal izgalmasabb lenne, mint egyedül a rénszarvasokkal, és lehet, hogy kevesebbet is hibáznék. De mindegy, nem erőltettem a dolgot. Elfogadom a döntését, hiszen nyílván jó oka van rá. Bernard sokkal tapasztaltabb, mint én. Az Északi-sarkon jelenleg mindenki nagyobb tapasztalattal rendelkezik a tökéletes karácsony lebonyolítása terén, mint én. Még Károlynak is jobban menne ez az egész. Na mindegy, a Télapónak pozitívnak kell lennie, szóval Charlie, ideje összekapnod magad.
- Szerintem erre a Télapónak kell ügyelnie. Tudja, mit kell tennie, mit tartalmaz a Télanyó záradék, ahogy azt is tudja, hogy még van ideje, hiszen az apjánál is csak tíz év után jelent meg a télapótlanítás, Charlie pedig még csak két éve Télapó. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy tudja, mit kell majd csinálnia, de addig is, a magánélete az ő dolga. Nem pedig a Tiéd! - szóval ez a nagy veszekedés tárgya. Bernardnak igaza van, messze van még a télapótlanítás, de sajnos egyre gyakrabban jár ezen a fejem. Nem kéne az utolsó pillanatra hagynom, mint apának, de egyszerűen képtelen vagyok rávenni magam az ismerkedésre. Én még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy megházasodjak. El sem tudom képzelni magamat egy nő mellett. Sőt, senki mellett sem. Az életem a manók, a gyerekek és a karácsony körül forog, nincs időm ilyenkor még mással is foglalkozni. Valóban tudom mi a kötelességem, tudom, hogy meg kell tennem, ha Télapó akarok maradni, de még nem most. És nagyon örülnék, ha a manók nem az én magánéletemen csámcsognának a gyárban. Azt hittem ők már túl komolyak ehhez. Jó pár ezer év után el is várná az ember. De persze Curtis megint megdöntötte az elméletem. Azt hiszem jobb ha közbelépek.
- Köszönöm Bernald - kedves, meleg hangon hálálom meg neki, először is, mert hozzá másképp nem nagyon tudok szólni, másodszor pedig ő csak engem védett. Egyszerűen próbálta óvni a Télapóját, ami teljesen érthető viselkedés a főmanótól. - Tudom jól, hogy hamarosan majd feleséget kell találnom magamnak, ám addig örülnék, ha nem szólnál bele a magánéletembe, Curtis - komolyra veszem a hangot, és még némi szigorúságot is belecsempészek, már amennyi szigorúságra a Télapó képes lehet. Meg kell mondani, hogy ez igen minimális, főleg ha én vagyok az a Télapó. Sosem tudtam túl szigorú lenni, kegyetlen meg végképp nem, most pedig... most pedig teljesen kijöttem a gyakorlatából. Mintha egy rénszarvastól várnánk el, hogy ragadozóvá váljon.
- Jól van, jól van, csak szóltam! Ne rajtam múljon az, hogy már megint elkezdenek télapótlanítani egy Télapót, csak azért, mert annak nincs felesége. A múltkor is hogy jártunk emiatt... - szemöldökömet fölhúzva figyelem a morgolódó Curtist. Jártunk? Emlékezetem szerint az ő hibája volt az egész. Ha akkor nem hozakodik elő a csodálatos ötletével, akkor nem került volna veszélybe a karácsony. Ezt néha sajnos hajlamos elfelejteni, de én nem fogom rá emlékeztetni. A szíve joga eldönteni, hogy vállalja e a felelősséget. Felnőtt manó, aki le tudja rendezni magában is a dolgokat. Azonban Bernard emlékezteti őt a dolgokra helyettem is. Most az egyszer nem bánom, hagyom puffogni egy kicsit. Curtis végül is megérdemli valamilyen szinten.
- Te azt csak ne is említsd! Ha jól emlékszem, márpedig az én emlékező tehetségem, köszöni szépen, tökéletes állapotban van, nem úgy, mint egyeseké, az egész galiba, ami múltkor a nyakunkba szakadt, mind a TE hibád volt! - Bernard kezd kicsit kiborulni, így nyugtatólag a hátára helyezem a tenyerem. Érzem ahogy a feszültség egy kicsit távozik belőle, már nem olyan merev, és a hangerőt is lentebb veszi. Jól van, nem kell azonnal kiborítani szegény Curtist. Amikor először láttam Bernardot, akkor is éppen veszekedett egy manóval, akit apa állított meg, hogy faggathassa. Türelmetlen, de nem baj, a Télapó türelme mindig ellensúlyozza ezt. - És még csak meg sem köszönted Charlie-nak, hogy megmentette a karácsonyt - nem bírja megállni, hogy oda ne szúrjon egy utolsót, de azt hiszem ennyi volt. Dühösen fújtat egyet, összefonja karjait a mellkasa előtt, és csak bámulja Curtist azzal a szúrós tekintetével, amit minden manó próbál elkerülni. Manó létére Bernald néha nagyon ijesztő is tud lenni. Nem szívesen lennék az ellensége.
- Ugyan már, rég volt az - hárítok inkább, mert azt a karácsonyt nem szívesen emlegetem. Nem szeretem ha hálálkodnak, meg ilyesmi, főleg, hogy nem magam miatt tettem, hanem a világ összes gyerekéért. - Most inkább gyertek, és segítsetek kitalálni, hogy mivel háláljam meg a manóknak a kedvességüket, amivel elhalmoznak - hátukra teszem tenyerem, és így kormányzom őket magam előtt a folyosón. Így talán nem ugranak megint egymás torkának, és tudnak nekem segíteni. Nem szerettem volna megkérdezni őket, hisz így nekik nem meglepetés, de nem volt már lehetőség. Egyedül már nem mentem semmire, és így talán a gondolataik is elterelődnek egymásról egy kis időre.
- Nem kell a manóknak köszönet ajándék. Mi azért csináljuk, mert erre születtünk, és mert az az életünk, hogy ajándékokat gyártsunk a gyerekeknek, ezzel csalva örömet az arcukra. Még az ötlet is sértő, miszerint a manók nem örülnek ennek a munkának, így mindenféle ajándékozás káros hatással lenne a további munkamoráljukra - némán, egyre kevesebb lelkesedéssel hallgatom, ahogy fölolvassa a monológot egy vaskos könyvből. Szerintem egyszerre nyolc ilyen is van nála, fogalmam sincs hogyan bírja őket magával cipelni. Curtis mindig is ilyen volt, mégis borzalmas végighallgatni ezt a tudálékos szövegelést. Eszem ágában sincs megsérteni a manókat, én csak jót akartam nekik. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen apróság ekkora gondot okozhat, és láss csodát, mégis. Ha ezt tudom, inkább fel sem hozom a dolgot. Talán jobb lesz, ha inkább el is vetem az egészet, és bocsánatot kérek. Azt hiszem sokat kell még tanulnom a manókról.
- Ne hallgass rá, Télapó! Tényleg arra vagyunk, hogy a karácsony tökéletessé tételében segédkezzünk, és tényleg nem kell egyikünknek sem köszönet ajándék, de az biztos, hogy ez egy nagyon kedves ötlet. A munkamorál pedig semmiől sem csökkenne, hiszen a karácson a legfontosabb számunkra, csak egyesek nem tudnak nyugton maradni, és olyan könyveket olvasgatnak, amik már a születése előtt is elavult gondolatokat tartalmaztak - persze hogy most sem tudják abbahagyni a civakodást, mégis, mikor Bernard mosolyogva felém fordul, rögtön elhiszem, hogy neki van igaza. Idősebb mint Curtis, jóval tapasztaltabb is, és nem csupán a könyvekre hagyatkozik. Neki van egy kis realitásérzéke is, ami drága könyvmoly kollégájából hiányzik. - Ha pedig mégis kitartanál az ötleted mellett, szerintem egy plusz süti szünet tökéletesen elegendő lenne. Egyes cukrász manók úgyis panaszkodnak, hogy nem süthetnek eleget, hiába szeretnének új recepteket is kipróbálni, nincs elég idő a kipróbálgatásukra - ez nagyszerű ötlet! Miért nem jutott eddig eszembe? Természetesen azért, mert Bernard sokkal jobban átlátja a dolgokat, mint én. De ez egyszerűen zseniális! A manók imádják a sütit, és ezért még a szerszámokat is hajlandóak letenni. Ha pedig leteszik a szerszámokat, akkor legalább pihennek egy keveset. Jót fog nekik tenni, és remélhetőleg még hálásak is lesznek. Egy manó szívéhez a hasán át vezet az út. Persze csak akkor, ha finom sütiket készítesz.
- Ez egy igazán jó ötlet! - hálásan mosolygok Bernardra, és már szorítnám is magamhoz, de hátrál egy lépést, jelezve, hogy most inkább ne tegyem. Egy pillanatra csalódottság fut át arcomon, de aztán már veszem is föl boldog arckifejezésem. A Télapó ne legyen csalódott, még ha rosszul is esnek neki dolgok. Még akkor se, ha ezek a dolgok egyre gyakoribbak. Bernard már egy ideje ezt csinálja. Mindig mikor megpróbálom megölelni, kikerül, elhajol, vagy kitalál valami kifogást, mintha... mintha már nem akarná. Dehát mi változott? Eddig engedte, sőt úgy tűnt szereti is, hiszen a manók igen közvetlen lények, aztán hirtelen semmi. Nem hiszem, hogy az zavarta meg, hogy a Télapó lettem, hiszen utána is engedte egy darabig. Nem tudom hová tenni a viselkedését, de nem is akarok rákérdezni. Ez Bernard saját dolga, és ha szeretné, úgyis elmondja. Tudja, hogy én bármikor meghallgatom, még akkor is, ha az éjszaka közepén kelt föl. Bár ilyet sosem tenne, hiszen így is állandóan amiatt aggódik, hogy túlhajtom magam, és nem alszom eleget. Részben igaz, de ha a manók bírják, akkor a Télapó is. Nem vagyok én olyan öreg. Még. - Köszönöm, akkor be is vezetem a nyolcórai süti szünetet, a hat órai vacsora szünet utánra - talán még jól is fog nekik jönni, és ezzel ráveszem őket, hogy ne dolgozzanak éjszakákba nyúlóan. Sajnos eddig a délutáni süti szünet után nem volt semmi fix időpont, így aki szeretett volna, szinte lendületből dolgozott akár hajnalig is. Viszont így egy kicsit kötöttebb lesz, és az esti nassolás után talán lefeküdnek pihenni. Nem szeretném, ha a manóim kidőlnének a fáradtságtól. Tudom, ők sokkal erősebbek, mint amilyennek tűnnek, és olyan rég csinálják már ezt, hogy észre sem veszik. Bernard sokszor elmagyarázta már, hogy megnyugtasson, és persze azt is hozzá tette minden alkalommal, hogy én nem közéjük tartozom, nekem több alvásra és pihenésre van szükségem, amit persze nem teszek meg. Ha rajta múlna, Szenteste előtt egy héttel bezárna a szobámba, és szép színes szalagokkal az ágyamhoz rögzítene, hogy aludjak, ne pedig közöttük serénykedjek. Részben igaza van, néha úgy érzem, csak Judy forró csokoládéja ad energiát, de ez pont elég. Boldogan fáradozok, ha közben szeretett manóimmal lehetek.
- Még több süti szünet?! A manók szervezete ki fog akadni a sok süti miatt, amit egyetlen nap alatt magukba tömnek! Így is túl sokat sütiznek, nem kell még több süti szünet! – sóhajtva pillantok Curtisre, és már tényleg nem tudom, hogy mit tehetnék. Arra már rá kellett döbbennem, hogy neki semmi sem jó. Mindenben a hibát keresi, folyton csak panaszkodik, és ha vele vagyok, akkor úgy érzem, még a légvételeimmel is megszegek valami ősi Télapó-szabályt. Tudom, hogy ez a feladata, és csak azt szeretné, ha minden olyan jól menne, mint ezelőtt, de talán kicsit rugalmasabbnak kéne lennie. Bár ők nem lesznek fiatalabbak, a Télapók igen. Én már nem olyan vagyok, mint az első Télapó, réges-régen. Másak a nézeteim, másképp gondolkodok, más dolgok az igazán fontosak. Szeretném kimutatni a hálám feléjük, de nem úgy, ha közben megbántom őket. Ha pedig Bernard szerint ez egy jó ötlet, akkor az úgy is van, bármit mond Curtis. Sokkal jobban hiszek a főmanónak, főleg, ha gyerekkorom óta a legjobb barátom. Még ha ő nem is tud róla.
- Curtis, ezt már megbeszéltük! Nekünk, manóknak nem árthat a cukor, sem az édesség, és a sütitől csak még jobban fognak dolgozni! De ezt te is nagyon jól tudod, csak annyira el vagy telve magadtól, hogy már nem is látod, hogy másoknak mi a jó, és csak magaddal törődsz! Egyre kevésbé viselkedsz rangodhoz méltóan! – szomorúan pillantok ismét Bernardra. Azt hittem már befejezte. Nem értem, miért ennyire ellenszenvesek egymással. Ezer év hosszú idő, de pont hogy el kellett volna simulnia az ellentéteknek, erre tessék, itt van két bölcs, idős manó, akik úgy marakodnak, mint kisgyerekek az utolsó mézeskalács fölött. Fáj ezt mondanom, de csalódtam bennük. Annyiszor kértem már tőlük, hogy békéljenek meg, hogy intézzék úgy az ügyeiket, mint értelmes manók, de úgy tűnik csak némán villogó égősorokhoz beszéltem. Ha ez így megy tovább, tényleg tennem kell valamit, nem akarom, hogy ez a manók közt széthúzást eredményezzen. De mégis mit tehetnék? Kevés vagyok én ehhez. Talán apának lesz majd valami ötlete. Amint lesz egy kis időm, benézek hozzá. Végtére is, ő is dolgozott velük, gondolom ugyanezeket a gondokat látta, és biztosan volt rá valami megoldása. Legalábbis szörnyen remélem.
- Kérlek, hagyjátok ezt abba! Azzal igazán nem segítetek, ha összevesztek! – csalódottan pillantok végig mindkettőjükön, de úgy tűnik, ez csak Bernardot készteti egy kis gondolkodásra. Nem tudom mi üthetett Curtisbe, de talán beszélnem kéne vele négyszemközt. Ha gondja van velem, szeretném tisztázni. Az ő véleménye is fontos nekem, ő is a Télapó manója. Ezt is föl kell írni a láthatatlan kis naptáramba. De azt hiszem mindezek előtt jobb lenne kicsit lenyugtatni a kedélyeket, erre pedig nincs is jobb dolog, mint az evés, ha a manókról van szó. Majd az asztalnál hátha sikerül egy kicsit értelmesen beszélniük. A konyhából amúgy is olyan jó illatok terjedtek szét szinte az egész gyárban, hogy az valami mesés. – Mi lenne, ha ezt inkább ebéd után beszélnénk meg? Teli gyomorral a világ is szebbnek látszik, nem igaz? – erre legalább ők is bólintanak. Ha másban nem, ennyiben egyezik a véleményük Kezdetben nem rossz, egészen büszke vagyok rájuk. Még egy finom kis mosolyt is kapnak az igyekezetükért.
- Igazad van. Én viszont a szobámban eszem – vet egy utálkozó pillantást Bernardra, majd elviharzik, mint egy sértett… manó. Ilyenre csak ők képesek. Kedves népség, de ha egyszer megsértődnek, az igen egyedi. Ilyenkor jobb hagyni, hogy lenyugodjanak. Legalább olyan makacsak, mint amilyen alacsonyak. Bár mondjuk, ez Bernardnál pont fordítva működik, hiszen ő a legmagasabb, és a legmakacsabb is egyben. Reménytelen próbálkozás vitába szállni vele, úgysem ismerné el, hogy nincs igaza. Még én sem tudok hatni rá olyankor. Szóval az egyetlen megoldás, hogy ne szállj vitába vele.
- Hagyd csak, vannak ilyen napjai – mosolygok rá egyetlen főmanómra, és tenyeremet hátára simítva irányítom tovább a szakács manók felé. Ha jól hallottam, ma húsos pitét készítettek, arról pedig nem lenne jó lemaradni. Amit talán a legjobban szeretek az egész Télapó létben, hogy annyit ehetek, amennyit csak akarok. Szerintem lehetetlen dolog télapóként elhízni. Vagyis ugye van a karácsonyi alap elhízás, de az a Télapó külső velejárója. Anélkül hogy néznék ki? Szegény gyerekek fölébrednek, és meglátják, hogy egy vékony, fiatal srác pakolászik a fa alá. Nos, ez egészen illúzióromboló tud lenni, én pedig sose tennék ilyet a gyerekekkel. Az ő lelkük még tiszta, hisznek olyan dolgokban, amiben a felnőttek már el felejtettek. Ki lenne képes ezt tönkretenni? Akkor már inkább elviselem a szakállt egy éjszakára. – Majd csak visszatér a régi énjéhez – mikor kicsiként ide kerültem, Curtis is más volt. Nagyon remélem, hogy egyszer visszakapjuk azt a szorgos, munkakedvelő manót. Rendben, Bernarddal már akkor is vitáztak, de ez így van rendjén. Az első és a második manó közti rivalizálás már évszázadok óta teljesen megszokott. Csak mostanában harapódzott el ennyire. … - Inkább gyere, menjünk enni! – próbálom mind a kettőnk figyelmét elterelni az étel gondolatával. Most, hogy így jobban belegondolok, a reggeli óta egy falatot sem ettem, még a süti szüneteket is kihagytam, hogy minden részleget alaposan átnézhessek. Ilyen kevés idővel karácsony előtt, már az is csodaszámba megy, hogy eszembe jut az evés. Oké, ez kicsit ellentmond az előző okfejtéseimmel, de akármilyen jó dolog is az evés, ilyenkor elfelejti az ember. Ha Bernard nem figyelmeztetne, akkor lehet, hogy már az első karácsonyomat sem éltem volna túl. Tekintve, hogy akkor milyen ideges voltam… és nem is ok nélkül. Soha olyan katasztrofális karácsony nem volt még. Mindenki nyugtatgatott, hogy ne aggódjak, ez teljesen normális, és majd beletanulok, de apának már az első éjszaka jól ment. Oké, megkergette pár kutya, felborított egy-két karácsonyfát, és gorombáskodott néhány gyerekkel, de ő nem értette, hogy mi is történik körülötte. Én erre készültem kicsi korom óta, és mégis sikerült majdnem mindent totálisan elrontanom. Akkor komolyan megfordult a fejemben, hogy visszaadom a kabátot apának. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, de én megtaláltam volna a módját. Vagy önként leugrok egy tetőről. Na jó, ezt talán nem, de a lényeg ugyanaz. Ha idén is sikerül mindent így elrontanom, akkor tényleg meg kell fontolnom, hogy keresek magam helyett mást. Hiába mondják a manók, hogy szerintünk tökéletesen alkalmas vagyok Télapónak, én akkor sem tudom elhinni nekik. Az a dolguk, hogy megóvják a karácsonyt, és ha kell, ehhez hazudni is képesek. Persze nem azt állítom, hogy az összes manó mindig hazudik nekem, teljesen meg is bízom bennük, csak az ilyen kérdésekben vagyok kissé makacs és hajthatatlan. Apa mindig azt mondta, hogy kiskoromban túl sokat voltam manók közt, ezért vagyok néha olyan csökönyös, mint ők. Talán van benne valami igazság.
- Télapó! Télapó, minden rendben? – Bernard hangja zökkent ki a mély gondolkodásból. Gyorsan összeszedem magam, és rámosolygok, hogy kicsit megnyugtassam. Még mindig magasabb nálam egy kicsivel, ami elég vicces, tekintve, hogy manó. Oké, főmanó, de azért a Télapónak illene magasabbnak lennie, nem? Végülis, van még rá pár évem. Persze, csak ha az idei karácsonnyal minden rendben lesz.
- Teljes mértékben. Túl sokat aggodalmaskodsz Bernard – igyekszem minél nyugodtabbnak tűnni, csak hogy elkerüljem a további kérdéseket. Sajnos azonban őt nehéz meggyőznöm, jobban ismer, mint bárki más. Jobban, mint amennyire Judy a tökéletes kakaó receptjét. Pedig az már tényleg nagyon nagy szó.
- Valóban? Szóval szándékosan sétáltál el a konyha mellett úgy, hogy még csak egy pillantást sem vetettél rá? – karjait összefogja mellkasa előtt, és előveszi a jól ismert, szkeptikus manófejét. Szeretem benne, hogy bár gyakorlatilag a főnöke vagyok, ugyanúgy tud viselkedni velem, mint régen. Szarkatszikus, goromba, de így őszinte. És tudom, hogy neki nem feltétlen a gyerekek boldogsága az első, hanem az enyém. Oké, lehet, hogy egoista dolog ezt képzelni, de valami a szívem mélyén mégis ezt súgja. Lehet, hogy minden Télapóval így viselkedik, de ettől még valamiért olyan kivételesnek érzem magam.
- Ha azt mondom igen, akkor se hinnéd el, igaz? – nevetgélve tárom szét karjaim, de nem sikerül megolvasztanom. Ugyanolyan komolyan bámul rám sapkája alól, ahogy azt eddig is tette. Úgy tűnik tényleg nincs más lehetőségem, mint vallani. Bernard, ha nem manó lenne, akkor biztosan valami rendőr, vagy a maffia egyik vallató embere lenne. Nem csodálom, hogy ennyi ideje rendben tudja tartani a teljes Északi-sarkot. – Nézd Bernard, ez egy olyan dolog, amit jobb lenne talán, ha nem itt beszélnénk meg – vetek egy pillantást a többi manóra, akik bár úgy tűnnek, mintha a dolgukra sietnének, biztos vagyok benne, hogy fülelnek. Nagyon kíváncsi kis élőlények, és erről nem tehetnek, ilyen a természetük. Nem is haragszom érte, de nagyon oda kell figyelnem, hogy miről beszélek a közelükben. Ha megtudják, hogy Télapó nem biztos a képességeiben, az nagyon nem jó. Tekintve, hogy ilyenkor vannak a legnagyobb munkában. Nem szeretném kizökkenteni őket, azzal a karácsonyt veszélyeztetném. Miféle Télapó az, aki tönkreteszi a gyerekek boldogságát? Nem, Szentestéig semmiről sem tudhatnak a manók. Főleg nem erről, hiszen ez csak az én önbizalom hiányom. Ha Bernardnak elmondom, akkor ő is csak ugyanezt fogja mondani, jól legorombít majd, közli, hogy szedjem végre össze magam, igazítsam meg a sapkámat, és menjek le a játéküzembe segíteni a manóknak, mert nálam jobban senki sem ért a játékokhoz. Ebben igaza is van, valahogy a Télapónak hatalmas érzéke van ahhoz, hogy egy játék hogyan lesz igazán jó. Ez is biztosan valami varázslat, de pontosan tudom, hogy mikor elég nagy egy kisautó kereke, vagy hogy kell e még faragni a bábú lábán ahhoz, hogy tökéletesen álljon. Pont ezért vagyok én a főnök. Huhhh, nagyon utálom ezt a szót. Nem a főnökük akarok lenni, csak egy közülük. Tudom, hogy ez lehetetlen, hiszen az Északi-sark ura mindig is a Télapó lesz, de ettől még lehet egy titkos álmom, hogy ugyanúgy kezeljenek, mint egy manós saját maguk közül. Kár, hogy a Télapó titkos kívánságait senki sem tudja teljesíteni. Persze, ajándékot mindig kapok a manóktól, de ők nem tudják, mire vágyom igazán. Ez is csak az én kiváltságom. Már ha kiváltságnak lehet nevezni. Jajjj a csokis sütikre, hát persze, hogy kiváltság, hogy juthat ilyen az eszembe? Komolyan zselés cukorkákat fogok tömködni az orromba, hogy végre észhez térítsem magamat. Vagy lehet, hogy egy vödör jéghideg tej kéne a nyakamba. Szeretem ezt csinálni, szeretek Télapó lenni, szeretem a manóimat, az ajándékokat, és mindennél jobban szeretem a gyerekeket. Ha nem tudnám a legtitkosabb kívánságaikat, hogy teljesíthetném őket? Olyan buta vagyok néha, mint egy faragott Diótörő. Nem, még ők is értelmesebbek nálam. Közelebb állok inkább egy csillogó gömbdíszhez. Igen, az azt hiszem jó lesz.
- Télapó! Télapó! – mielőtt még Bernard válaszolhatna, Quintin hangja szeli ketté a kellemes, karácsonyi dallamokat. Mind a ketten, sőt, mindenki, aki a folyosón tartózkodik, felé fordul. Néhány kíváncsi fej, még a szomszédos termekből is előtűnik. Mondtam, hogy ilyen a természetük. – Csak hogy végre megtaláltalak! Nehezebb rád akadni, mint feltalálni az öncsomagoló ajándékokat – lihegve áll meg előttük, valószínűleg kicsit túloz, és nem is keres olyan rég óta, de inkább nem is mondok semmit. Ha Quintin kitalál valamit, akkor az azonnali és halaszthatatlan. Mikor még kicsit voltam, a legtöbb időmet a fejlesztési részlegen töltöttem, vele együtt találtam ki, hogy hogyan lehetne megkönnyíteni, és biztonságosabbá tenni apa munkáját. Nem akartam, hogy véletlenül elintézzék, ugyanúgy, ahogy ő tette az előző télapóval. A legjobb ötletünk talán mégis az a szán volt, amivel akár függőlegesen is fel lehet szállni. Ez nagyon megkönnyítette az ajándékhordást azokra a házakra, amiken nagyon kis tető volt. Szerintem ennek még Üstökösék is örültek. Erről jut eszembe, őket is meg kéne látogatnom, már így is szemrehányást fogok kapni, hogy nem vittem neki semmi nassolni valót, és csak akkor van rá szükségem, mikor a szánt kell húzni. Fene se gondolta volna, hogy a rénszarvasok ilyen kis sértődékeny lények. A szőrös agancsos testben egy érzékeny szív lakozik. Na ezektől a szavaktól borulna ki még jobban az öreg Üstökös.
- Nektek nincs semmi dolgotok? Talán eljött a süti szünet ideje? Mert ha nem, akkor vissza mindenki dolgozni! Gyerünk-gyerünk! – Bernard hangja mindenkit kizökkent a bámészkodástól, és sietve térnek vissza feladatukhoz. Mernének ellentmondani, szerintem utána egy hét süti megvonás lenne a büntetésük. Minimum. Attól függ Bernard mennyire van jó kedvében, de sajnos ez nála a karácsony közeledtével pont fordítva működik. Ahogy egyre közelebb érünk a Szentestéhez, ő úgy lesz egyre ingerlékenyebb és mogorvább. Tudom, ez talán furcsa egy manótól, de annyi feladat nehezedik a vállaira, hogy el kell neki néznünk. Szentül hiszem, hogy ő fontosabb a karácsonyhoz, mint a Télapó. Ezt persze nem kötöm az orrára, mert úgyis csak vita lenne belőle. - Te pedig Quintin, nem látod, hogy Télapónak most fontos dolga van? Majd a délutáni süti szünet után keresd meg, addig bármi legyen is az a hatalmas felfedezés, várhat – ismét Bernard hátára simítom a tenyerem, hogy kicsit megnyugtassam. Igazából csak az zavarja, hogy ilyen hangosan keresett engem, kizökkentve ezzel mindenkit a munkájából. Valójában semmi halaszthatatlan dolgom sincs, az ebéd még várhat, úgysem vagyok túlzottan éhes, és fontosnak se mondanám. Ha valamit kitaláltak a fejlesztők, akkor azt lehet hogy még jobban megéri megnézni, mint az evésen morfondírozni. Na meg az sem utolsó szempont, hogy így húzhatom a kínos beszélgetést Bernarddal. Nem titkolhatom előle a kétségeim, tudja, hogy valami gondom van, de amíg csak lehet, halasztom a nagy vallomást. Nem akarom, hogy még emiatt is bosszankodnia kelljen.
- Mondd csak Quintin, van rá bőven időm – bár nem nézek rá, tudom, hogy egy nagyon csúnya pillantást kapok Bernardtól, amit más Télapónak szerintem nem merne megtenni, de engem már túl rég óta ismer. Kicsit hiányzik még az az időszak, mikor Kiskomámnak szólított, akkor még minden egészen más volt. Nade, fel a fejjel, nem járhat mindig a múlton az eszem. Mind a ketten idősebbek lettünk, és az egész helyzet sokkal másabb.
- A műhely felé elmondom – sarkon fordulva indul is vissza a saját kis birodalmába, én pedig követném, ha Bernard nem állna be elém. Ha rajta múlna, akkor biztosan a rosszak listájára kerülnék jelen pillanatban. Sőt, én állnék a lista elején, hatalmas betűkkel. Tudom, hogy sosem bánta, de azért ilyenkor egy kicsit félek tőle. Tuti, hogy van valahol eldugva egy hatalmas a virgács a zsebében, csak azért, hogy legyen mit hozzám vágnia, ha így túlfeszítem azt a bizonyos húrt. Nagyon jól tudja, hogy csak menekülni szeretnék a beszélgetésünk elől, vagy legalábbis halasztani, amíg csak lehet. Ha majd megtudja miről van szó, akkor utólag meg fogja ezt érteni, és elnézi nekem, de addig csak a „belefojtanálak egy nagy adag karácsonyi pudingba” tekintet marad.
- Nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen szabadulsz, Télapó! Mindenképpen beszélnünk kell erről – felesleges lenne vitáznom vele. Ha valamit a fejébe vesz, akkor az úgy is van. Mindig én voltam a megalkuvó, ő pedig a csökönyös szamár, és ez most sincs másképp. Mosolyogva bólintok, majd kikerülöm, és a türelmetlenül toporgó Quintin után megyek. Remélem valami olyan gépet talált fel, amivel lelassíthatom az időt a beszélgetésig. Már most tudom, hogy nagy fejmosást fogok kapni. A teraszomról fog kihajítani, hogy lehűtsem magam egy méretes hókupacban, vagy hogy beálljak hóembernek. Ha nem jön össze a télapóság, akkor beállok forgalomirányító hóembernek a jegesmedvék mellé. Szerintem szívesen fogadnának, meglepően kedves népség, gyerekkoromban gyakran hokiztam is velük a munkaidejük után. Hát… legalább már tervem van a rossz végkifejletre. Nade előbb lássuk azt a találmányt!
 
oOoOo
 
- Télapó, szerinted jó lesz ez így, vagy inkább fonjuk be a haját?
- Fonjátok be, és tegyetek egy szép piros szalagot a végére, úgy igazán csinos lesz.
- Télapó, milyen színű legyen a mozdony, piros, vagy kék?
- Mind a kettőből készítsetek egy-egy prototípust, és utána meglátjuk, melyik mutat jobban.
- Télapó, a játéktraktorok sehogy sem akarnak egyenesen gurulni!
- Télapó, a cukorkák még nem készültek el, pedig szükségünk lenne rájuk!
- Télapó!
- Télapó!
- Télapó!
Az esti süti szünetet jelző csengő ment. A manók azonnal letesznek szépen mindent, és indulnak is a nasiért. Sóhajtva hunyom le szemeimet, és élvezem ki egy pillanatra a csendet. Persze a műhelyben sosincs teljes nyugalom, valaki mindi kalapál, de ilyenkor kicsit kiürül, és nem kiáltoznak körülöttem izgatott manók. Sosem hittem volna, hogy ilyen nehéz feladat Télapónak lenni. Azt hiszem, vissza is vonulok egy kicsit a szobámba, míg ők sütiznek. Nem sok mindent ettem még ma, de nem is vágyom rá túlzottan, a hatalmas puha ágy sokkal inkább vonzó. Az ágy, és Judy finom kakaója. Remélem ma este is meglep vele, valahogy mindig tudja, mikor van rá igazán nagy szükségem. Post pedig kimondhatatlanul boldoggá tenne.
Miután Quintin rám talált, egy perc nyugtom sem volt. Nem bánom persze, hisz közeleg Szenteste, mindenki ideges, és lázban van, ezért természetes, hogy szükségük van az én segítségemre is. És ez még csak nem is minden munka, hiszen a felét Bernard végzi el helyettem. Valami hatalmas ajándékkal kéne őt meglepnem ezért. De már megint a „mit ajándékozzunk egy manónak?” dilemmába ütköztem. Úgy tűnik ez mindig egy sarkalatos pont marad majd.
Változtatva tervemen, nem a szobámba megyek, inkább a rénszarvasok szállása felé veszem az irányt. Arrafelé ilyenkor nincsenek sokan, és már úgyis elhatároztam, hogy meglátogatom Üstököst. Talán ő tud valami választ adni a kérdéseimre. Lehet, hogy nem látszik rajta, de eléggé értelmes is tud lenni, ha nem tömte épp tele magát édességgel. Ha épp cukor túladagolása van, akkor csak még bambább, mint általában, és nem sok hasznát lehet venni.
Szerencsére igazam van, már senki sincs itt, és fényként is csak az égősorok világítanak minden boksz tetején, így igazán hangulatos. Még biztosan nem alszanak persze, éppen csak sziesztáznak. A legtöbben biztosan azt hiszik, hogy a rénszarvasok csak Szenteste dolgoznak, pedig ez nem így van. Az év többi részében is velük utazok, ha máshol van dolgom, és emellett még minden nap van gyakorlás is a számukra. Akár együtt, akár külön-külön, de mindig repülnek egy keveset, hogy megmaradjon a rutin. Na meg persze nem felejthetjük el azt a nemes feladatot, hogy valakinek az új generációt is ki kell képeznie, ez pedig nem egyszerű feladat. Gondoljunk csak Károlyra, és azt hiszem rögtön megérti mindenki.
- Jó estét Üstökös, megzavarhatlak a kellemes semmittevésben? – mosolyogva hajolok be a lakhelyére, igyekezve halk lenni. Nem szeretnék azért mindenkit felverni, Táncos például kifejezetten nyűgös, ha még ilyenkor zavarom valamiért. – Csak hogy végre meglátogattalak? Jó-jó, tudom, hogy rég voltam itt, bocsánat, de azért reméltem, hogy nagyobb örömmel fogadsz… még egy kis finomságot is hoztam – mosolyogva reagálom le a kis zsörtölődést, de végül megengedi, hogy csatlakozzak. Még arrébb is vonul kicsit, hogy kényelmesen leheveredhessek egy nagyobb kupac szalmára. Valahogy mindig megnyugtatott az istállók illata, és a rénszarvasok sajátos kis világa. Még kicsinek is sokszor rejtőztem el itt, ha éppen összevesztem apával. Sosem talált rám, vagy lehet, hogy nem is keresett, mindenesetre ez volt a legjobb búvóhely. Üstökös sosem árult be.
- Hiányoztál ám haver, sajnálom, hogy ilyen kevés időm van rád – felnyúlva simítok végig homlokán, amit elégedetten dünnyögve reagál le. Viszont amint abbahagyom, ő is ugyanolyan áthatóan néz rám meleg, barna szemeivel, mintha csak Bernard lenne. Lehet, hogy ezek ketten jobban ismerik egymást, mint én hittem. – Igen, tényleg nincs minden rendben, jól látod. Kikérhetném a véleményed? Több Télapót láttál már, mint én, talán te tudod mi a megoldás ilyen helyzetben – bólint, én pedig hálás mosollyal kezdek neki a problémának. Mindent elmondok neki, az aggodalmamat, hogy ha nem sikerül jól a Karácsony, akkor lemondok, hogy a manók, és az egész világ egy sokkal jobb Télapót érdemelne nálam, és minden mást is. Hatalmas sóhajjal érek a végére, és kíváncsian szegezem rá a tekintetemet. Remélem tud valami építő jellegű dolgot mondani, mert ha nem, akkor nyakig vagyok a cukormázban. – Nem vagyok normális? Komolyan csak ennyit tudsz mondani, Üstökös? Nem is bonyolítom túl a dolgokat. Oké, a megfutamodást már nem vitatom, de… Igen, én is emlékszem apának milyen volt az első éjszakája, de… Üstökös, értsd meg, én nem ő vagyok! Neki lehet, hogy sikerült megtanulnia, lehet, hogy tökéletes Télapóvá vált, de mi van, ha ez nekem sosem sikerül? Én más vagyok, mint ő. Bízzak magamban? Könnyű azt mondani… lehetne valami jobb tanácsod is – leveszem sapkámat a fejemről, és sóhajtva túrok bele tincseimbe. Komolyan beleőszülök ebbe az egészbe, akkor pedig már nem is lesz szükségem a varázslatra a télapó külsőhöz.
- Kivételesen hihetnél másoknak is, Charlie – riadtan pislogok a boksz ajtajára támaszkodó Bernardra. Ő mióta van itt? Mennyit hallott vajon ebből az egészből? Basszus, most igazán nagy bajban vagyok, azt hiszem. Bár nem tűnik annyira mérgesnek, ez sokkal inkább az az arca, amiből nem tudom megfejteni az érzéseit.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – inkábba második legfontosabb kérdésemet teszem föl. Az elsőhöz még gyűjtöm a bátorságot. Bár az, hogy még ne szidott le, talán azt jelenti, hogy nincs is itt olyan rég. Vagy csak, hogy kivár a gyilkossági kísérlettel.
- Túl jól ismerlek. Mindig ide jössz, ha gondod van, vagy bánt valami – oldalra billenti a fejét, és úgy bámul rám. Egy ideig még állom a tekintetét, de aztán muszáj elfordulnom. Sosem mondtam neki, hogy Üstököshöz szoktam menekülni, ő mégis tudta. Nem tudom, miért csodálkozom még ezen, hiszen Bernard tényleg mindenkinél többet tud rólam. – Miért nem nekem mondtad el ezeket?
- Mert féltem attól, hogy mit reagálnál… - dünnyögve gyűrögetem sapkámat, csak hogy levezessem a feszültséget. Fura, hogy még mindig nem borult ki, pedig azért ez tőle várható lenne. Féltem, most már viszont nagyon érdekel a véleménye. Nem tudom, ő mit gondolhat erről az egészről pontosan. Talán azért ilyen nyugodt, mert ő is úgy véli, hogy nem vagyok alkalmas Télapónak, és legalább nem kell megbántania azzal, hogy ezt elmondja nekem.
- Azt mondtam volna rá, hogy nem vagy normális – Üstökös helyeselve bólogat, tőlem pedig csak egy savanyú mosolyra telik. Micsoda építő jellegű kritikák. – Charlie, tökéletes Télapó vagy, jobb, mint bármelyik elődöd. Az, hogy nem sikerült az első karácsonyod, még nem ok arra, hogy elmenekülj.
- Szerintem azért elég nyomós érv – szakítom félbe kicsit szkeptikusan. Ő csak sóhajt, kinyitja az ajtót, majd lehuppan mellém a szalmára, hogy egy szintben legyünk. Ettől még nem érzek nagyobb késztetést, hogy rá nézzek, inkább a másik irányba fordítom a fejem. Nem tüntetés ez, csak így könnyebb dacolnom vele. Nem hagyom, hogy rögtön a legelején kibillentsen.
- Valóban? Volt olyan Télapó az évszázadok során, aki még a saját szobáját se találta meg, annyira szétszórt volt. Volt, aki tériszonyos volt, ezért mindig rettegett a szánban, és ahogy Üstökös is mondja, olyannal is volt dolgunk, aki akkora késéssel indult el Szenteste, hogy azt hittük, nem is sikerül majd kézbesítenie minden ajándékot. Akkor minden a rénszarvasok gyorsaságán múlott. Nem mindenki tökéletes Charlie, egyvalami azonban mindannyijukban közös volt – nem is gondoltam volna, hogy ilyen Télapók léteztek. Azt hittem, apa volt az egyetlen, aki ilyen pocsékul indított, de ezek szerint többen is küzdöttek problémákkal. Talán igazuk van, nem kéne ilyen hamar feladnom. Persze nem adom meg az örömet, Bernardnak, hogy rögtön az első kis monológ után igazat adok neki.
- Mi volt az? – szemem sarkából vetek egy kíváncsi pillantást felé. Mindig tudja, hogyan csigázza fel az érdeklődésem. Azt is hamar el tudja érni általában, hogy olyan legyek, mint egy gyerek, és a válaszra várva, tapsikolva ugráljam körbe.
- Mindannyian szerették a gyerekeket, és értük tették mindezt. Tudom, hogy te mindennél jobban szerettél volna Télapó lenni, és hogy nálad jobban senki sem szerette még a gyereket. Kiskorod óta ismerlek, és biztos vagyok benne, hogy senki sem alkalmasabb nálad erre a feladatra. Ne is törődj azzal, mennyi borzasztó karácsonyt kell átvészelned addig, míg igazán jó nem leszel. Ha úgy érzed kétségeid vannak, csak igyál egy bögre kakaót, és nézz végig a manókon, akik megbíznak benned, szeretnek téged, és mindenben melletted állnak – sóhajtva mosolyodok el, és végre hajlandó vagyok Bernard felé fordulni. Elképesztő, hogy milyen beszélőkéje van, és hogy milyen könnyedén meg tud győzni bármiről. Ha ő mondaná, akkor még azt is elhinném, hogy nem hó hullik az égből, hanem vattacukor.
- Honnan tudod mindig, hogy mit kell mondanod? – erre végre ő is elmosolyodik. Sokkal jobban szeretem ezt a Bernardot. Sosem felejtem el, mikor először mosolygott rám, és nyújtotta át a hógömböt. Azóta mindig ezt szeretném látni, nem pedig a dühös, dirigáló oldalát, bármennyire hozzá tartozik az is. Na jó, tőle még azt is szeretem, ha kioktat. Ha bosszankodik valami miatt, ami nem én vagyok persze, akkor nagyon szórakoztató is tud lenni.
- Főmanó vagyok, ez a dolgom. Na meg, hogy nézne ki, ha pont én ne tudnék tanácsot adni neked, Kiskomám? – Kiskomám? Szinte azóta nem szólított így, mióta Télapó lettem… borzasztóan hiányzott ám. Megkönnyebbülve ölelem át, és ami még jobb, hogy nem lök el magától. Viszonozza, amit szintén nagyon rég nem tett meg. Azt hiszem ennél boldogabb estém már nem is nagyon lehetne.
- Köszönöm Bernard. Ha te nem lennél, biztosan feladnám – sóhajtom halkan, de még mielőtt folytathatnám, Üstökös méltatlankodva közli, hogy ne itt érzelgősködjünk. Zavart nevetéssel engedem el főmanómat, visszarakom a sapkát a fejemre, majd felkászálódok a szalmából. – Nyugalom Üstökös, már megyünk is, ne zsörtölődj annyit – kihalászom zsebemből a csokoládét, amit neki hoztam, majd végigsimítok a homlokán. – Köszönöm, ígérem hamar meglátogatlak még – bólint egyet, én pedig Bernard nyomában kilépek a boxból.
- Visszamegyünk a műhelybe? – kérdi séta közben, de megrázom a fejem. Már biztosan vége a süti szünetnek, így jönne az újabb kérdés zápor, amit most lehet nem viselnék túl jól. Azt hiszem le kell pihennem, átgondolnom mindent amit Bernard mondott, és összeszednem minden pozitív világnézetem. Holnap már újra egy lelkes, magabiztos Télapó fog kikelni az ágyból. Legalábbis azt hiszem. – Akkor szólok Judynak, hogy vigyen fel kakaót a szobádba, meg keresek valami vacsorát is, mert gondolom nem sokat ettél ma – nem kérdés, csak kijelentés. Tudja, hogy fáradt vagyok, tudja hogy nem eszek, és tudja, hogy ilyenkor nem bírom túl jól a tömeget. Igazából nincs is olyan dolog, ami nem tud rólam. Ezért olyan fontos ő nekem.
- Barnard, köszönök mindent – csak egy mosolyt kapok válaszul, de ennyi is elég. Tényleg Bernard a legjobb barátom, ehhez kétség sem fér. Nagyon szeretem őt.


Geneviev2014. 01. 04. 00:09:45#28776
Karakter: Bernard, the Head elf
Megjegyzés: ~ Hercegnőmnek


 Már csak 17 nap karácsonyig. Ez az év legsűrűbb szakasza, hiszen már nincs sok idő karácsonyig. Mindenki izgatottan készülődik az év legeslegfontosabb éjszakájára, a Szent Estére. Minden manó harci készültségben, belehúzva az adott feladatába; a rénszarvasok meg már izgatottak az idei repülés miatt, főleg, mert Károly most végre sikeresen letette a rénszarvas repülési vizsgát, és immár teljes jogú szánhúzóként lesz befogva a Télapó szánja elé. Télapó… na, ő is készül aztán a karácsonyra! Egyre többször járja végig a manókat ellenőrzés céljából, és egyre több kakaót iszik, hogy levezesse a feszültséget. Nagy nyomás nehezedik rá, de én megpróbálok mindenben segítségére lenni, amiben csak tudok.

Mikor elfelejti egyik teendőjét, én emlékeztetem rá, ahogy egy tökéletes főmanóhoz illik. Ha elkezdi az ujjait csattogtatni az asztalon, idegességében és telhetetlenségében, már kéretem is Judyt és az ő tökéletes forró csokiját, hogy még a megszólalással se kelljen Charlie-nak, vagyis Télapónak vesződnie. Ha meg a Mikulás sapkájában alszik el, amibe első próba után beleszeretett? Természetesen elalvása után leveszem a fejéről, és az ágya mellett levő szekrénykére helyezem, hogy semmi bántódása ne essék szeretett sapkájának.

- Bernard, nem gondolod, hogy ideje lenne Télapót feleség keresésre ösztökélni? – kérdezi Curtis, az elmaradhatatlan nagy könyvével a kezében, és fontoskodva följebb tolja az orrán a szemüvegét. NEM! Nem gondolom így. Legszívesebben leüvölteném a fejét, ám mivel semmi értelmes indok nem jut eszembe, hogy miért ordítanék, ha erre fordul a beszélgetés témája, így csak összeszorítom a számat, és próbálok úgy tenni, mint aki nem is hallotta a kérdést. – Már huszonkét éves, és nincs senki az életében. El kellene kezdenie feleséget keresnie, amíg még nem késő – folytatja akkor is Curtis, felsőbbrendűségének teljes tudatában. Ja, persze, mert Curtis olyan jó, olyan okos, olyan tökéletes. Ahogyan az a bizonyos műanyag Télapu is jó ötlet volt tőle anno, mi? Nem is értem, hogy hogy nem lett még leváltva azóta posztjáról… talán a játék osztályon kevesebb galibát okozna… bár, nem mernék olyan ajándékokat a gyermekek közelébe engedni, amit ő készített.

- Szerintem erre a Télapónak kellene ügyelnie. Tudja, mit kell tennie, mit tartalmaz a Télanyó záradék, ahogy azt is tudja, hogy még van ideje, hiszen az apjánál is csak tíz év után jelent meg a télapótlanítás, Charlie pedig még csak két éve Télapó. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy tudja, mit kell majd csinálnia, de addig is, a magánélete az ő dolga. Nem pedig a tiéd! – förmedek rá Curtisre, aki csak kelletlenül megrántja a vállát, és fölpuffasztja az arcát, mintha nem is értené, mi rosszat mondott. Hah! Bosszantó nyavalyás, nem is értem, hogy bírtam ki ennyi évet mellette…

- Köszönöm, Bernard! – hallom meg Charlie kedves, összetéveszthetetlen hangját magam mögül, mire azonnal megpördülök. Szerencsére a manó bőr nem olyan, mint az embereké, tehát az lehetséges, hogy a pöttyeim fényesebben szikráznak az arcomon, mint amúgy, de a zavar pírja biztos, hogy nem látszik rajta. Nem is vettem észre, hogy errefelé van, pedig általában tudni szoktam, merre jár. Amolyan… megérzés; majdnem mindig tudom, hogy merrefelé lehet, még ha nem is mondja nekem, hogy hol lesz éppen. Úgy látszik, a mostani egy kivétel… - Tudom jól, hogy hamarosan majd feleséget kell találnom magamnak, ám addig örülnék, ha nem szólnál bele a magánéletembe, Curtis. – Furcsa ilyen határozottnak hallani a mindig kedves, és előzékeny Charlie-t, bár megértem. Én sem örülnék, ha kibeszélnék a magánéletemet. No, nem mintha volna olyanom, mint magánélet…

- Jól van, jól van, csak szóltam! Ne rajtam múljon az, hogy már megint elkezdenek télapótlanítani egy Télapót, csak azért, mert annak nincsen felesége. A múltkor is hogy jártunk emiatt… - morgolódik Curtis megállás nélkül, bele sem gondolva, hogy mégis miről dumál. A korral együtt jár a szelektív agyműködés és memória is?! Mert másként nem tudom

elképzelni, hogy emlegetheti föl PONT ő azt a bizonyos borzalmas karácsonyi készülődést, ami PONT az ő hibájából történt.

- Te azt csak ne is említsd! – fortyanok föl egyből hangosan is. Hihetetlen, mennyire pöffeszkedő, retardált, tehetségtelen, figyelmetlen manó ez a Curtis! – Ha jól emlékszem, már pedig az én emlékező tehetségem köszöni szépen, tökéletes állapotban van, nem úgy, mint egyeseké – meredek szúrós szemekkel az magát a lehető legkisebbre összehúzó manóra. –, az egész galiba, ami a múltkor a nyakunkba szakadt, mind a TE hibát volt! – Szinte már kiabálom mondandómat, a további panasz áradatban csak Charlie keze, melyet nyugtatóan a vállamra helyez, tud csak megakadályozni. – És még csak meg sem köszönted Charlie-nak, hogy megmentette a karácsonyt – teszem azért hozzá duzzogva, majd egy mérgeset szusszantok. Nem kellett volna ennyire kijönnöm a sodromból, de az a bizonyos karácsony még mindig rendkívül bosszantja a csőrömet. Kilencszáz éves manó, és még mindig olyan, mint egy meggondolatlan csecsemő!

- Ugyan már, rég volt az. Most inkább gyertek, és segítsetek kitalálni, hogy mivel háláljam meg a manóknak a kedvességüket, amivel elhalmoznak – mondja jószívűen, és a hátunkra teszi a kezeit, hogy úgy vezessen minket maga előtt. Túl kedves, ami bár Télapónak tökéletes tulajdonság, a szívemnek nagyon nem az, hiszen így csak egyre jobban, és jobban belé fogok esni, ami egyikünk számára sem lenne túl jó. Nekem azért, mert ez egy sosem beteljesülő szerelem, neki pedig azért nem, mert bár tényleg nagyon kedves, és nem mutatná ki, de biztosan rendkívül kellemetlenül érintené, hogy egy manója, aki férfi, és ráadásul úgy minimum ezer évvel idősebb nála számára kényelmetlen érzéseket táplál irányába.

El sem hiszem, hogy képes voltam beleszeretni! Ilyenről, hogy egy manó beleszeressen az adott Télapóba, és ne csak imádja, szeresse, és rajongjon érte, még soha nem is hallottam. Maga a szerelem is ritka madár mifelénk, de hogy a Télapó és egy manó között szövődjön szerelem… Elképzelhetetlen! És mégis, én sikeresen beleestem a sosem változó, mindig rendkívül édes mosolyába, babakék szemeibe, és ártatlan lelkébe. Én nem vagyok normális.

Nemrégiben, alig pár évvel ezelőtt még a derekamig is alig ért föl, kis foghíjas mosolyával vigyorgott rám, mikor apja Télapuvá vált, most meg már lassan magasabb is nálam! Na, jó, azt még nem, de ha így folytatja a növést, hamarosan le fog hagyni, pedig én vagyok a legmagasabb manó az egész északi sarkon. Már kiskora óta ismerem, előbb hitte el, hogy az apja lett a Télapu, mint hogy Scott egyáltalán föl tudta volna fogni! Milyen kis édes volt akkor… mondjuk, ebben egyáltalán nem is változott azóta. Még most is a legtisztább lelkű ember, sőt, természetfeletti lény, akit valaha is ismertem, pedig ő egy ember, akik lég könnyen el tudnak csábulni a rossz irányba. Ő viszont összesen egyetlen egyszer volt csak a rosszak listáján, de karácsony estére ki is húzódott a neve, hiszen azzal, hogy megmentette a karácsonyt, az egész éves rosszaságát el is törölte. Na meg persze azzal, hogy segített egy felnőttnek hinni a Mikulásban, és aki aztán feleségül is ment a Télapuhoz. Bár… ez is a karácsony megmentéséhez tartozik…

- Nem kell a manóknak köszönet ajándék. Mi azért csináljuk, mert erre születtünk, és mert az az életünk, hogy ajándékokat gyártsunk a gyerekeknek, ezzel csalva örömet az arcukra. Még az ötlet is sértő, miszerint a manók nem örülnek ennek a munkának, így mindenféle ajándékozás káros hatással lenne a további munkamoráljukra – mondja föl Curtis olyan hangon, mintha épp most olvasná föl egy könyvből, és jé! egy pillantást vetve rá, látom is, hogy tényleg egy könyvből olvassa föl. Természetanyára! Csak egyetlen egyszer tudna valamit helyesen tenni! De nem, még az elutasítást is képes így elszúrni azzal, hogy úgy

mondja ezt a dolgot, mintha ez egy szabály volna, amit be kell tartani, bár neki sem fűlik hozzá a foga. Idióta!

- Ne hallgass rá, Télapó! Tényleg arra vagyunk, hogy a karácsony tökéletessé tételében segédkezzünk, és tényleg nem kell egyikünknek sem köszönet ajándék, de az biztos, hogy ez egy nagyon kedves ötlet. A munkamorál pedig semmitől nem csökkenne, hiszen a karácsony a legfontosabb számunkra, csak egyesek nem tudnak nyugton maradni, és olyan könyveket olvasgatnak, amik már a születése előtt is elavult gondolatokat tartalmazott – közlöm megvetően Curtis felé, majd visszafordulok a Télapó felé, és elmosolyodok. – Ha pedig mégis kitartanál az ötleted mellett, szerintem egy plusz süti szünet tökéletesen elegendő lenne. Egyes cukrász manók úgyis panaszkodnak, hogy nem süthetnek eleget, hiába szeretnének új recepteket is kipróbálni, nincs elég idő a kipróbáltatásukra – mondom, mire Charlie szemeiben felvillanni látom a szívdobogtató hálás fényt.

- Ez egy igazán jó ötlet! – vigyorodik el a férfinek alig mondható fiatalember, és csak az akadályozza meg a megölelésemben, hogy én hátralépek egyet. Egy pillanatra megbántottságot látok megcsillanni szemeiben, ám ahogy jött, úgy el is tűnt ez a kis érzelem foszlány, és inkább csak megpaskolja a vállamat. Nem szeretném, ha megölelne. Régen még rendben volt a dolog, és szívesen öleltem, de mióta máshogyan érzek a kiskomám iránt, nem úgy, ahogyan illene, és sokkal szívesebben ölelgetném, mint ahogyan azt kellene, azóta kerülöm azokat az alkalmakat, mikor megölelhetne. Nem tudnom, hogy magyaráznám meg neki, ha az ölelése közben én szépen elszublimálódnék, vagy épp tócsává csöpögnék… – Köszönöm, akkor be is vezetem a nyolcórai süti szünetet, a hat órai vacsora szünet utánra – mondja örömmel. Na, így már egészen jól néz ki a munkaóráink száma: reggel hatkor reggeli, utána munka, kilenckor süti szünet, aztán egyeseknek ismét munka, másoknak szabad foglalkozás, délben ebéd, újra munka mindenkinek, három süti szünet, utána a délelőtti pihenők dolgoznak, és a többiek pihennek, majd hatkor vacsora, ismét munka mindenkinek, aztán szép lassan, aki akar, vagy akinek még kell, munka, aki meg akar, elmehet aludni, vagy játszani. Így viszont akkor a nyolcórai süti szünetig munka lesz, utána pedig választható szabadfoglalkozás. Okos elgondolás!

- Még több süti szünet?! A manók szervezete ki fog akadni a sok süti miatt, amit egyetlen nap alatt magukba tömnek! Így is túl sokat sütiznek, nem kell még több süti szünet! – háborodik föl a világ legidiótább manója, én pedig egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy jól a falhoz kenjem, és manóhoz méltatlanul beverjek neki egyet, vagy még inkább ahhoz, hogy kérelmezzem a posztjából való leváltását.

- Curtis, ezt már megbeszéltük! Nekünk, manóknak nem árthat a cukor, sem az édesség, és a sütitől csak még jobban fognak dolgozni! De ezt te is nagyon jól tudod, csak annyira el vagy telve magadtól, hogy már nem is látod, hogy másoknak mi a jó, és csak magaddal törődsz! Egyre kevésbé viselkedsz rangodhoz méltóan! – szidom le a neveletlenjét, aki egyre dühösebb képpel figyel engem. A végleges összeveszésnek a Télapó állja útját, ha rajtam múlna, még jobban kiosztanám ezt a kis férget. Nem hiszem el, hogy képes ilyen baromságokat összehordani… az agyára ment az öregsége!

- Kérlek, hagyjátok ezt abba! Azzal igazán nem segítetek, ha összevesztek! – állít meg minket Charlie. Csalódott arccal néz egyikünkről a másikunkra, pillantása nyomán egyre kisebbre, és kisebbre húzódok össze. Én nem akarok csalódást okozni neki! Én csak azt szeretném, ha minden jól menne, és minden ilyen jó ötletét meg tudnánk valósítani. Ez a… ez a manó meg mindig az útját állja! – Mi lenne, ha ezt inkább ebéd után beszélnénk meg? Teli gyomorral a világ is szebbnek látszik, nem igaz? – kérdezi Charlie halvány mosollyal, mire mind a ketten

bólintunk. Igaz… ugyanúgy, ahogyan az emberek, mi manók is, ha éhesek vagyunk, sokkal könnyebben föl tudjuk magunkat húzni, és sokkal idegesebbek vagyunk. Viszont teli gyomorral sem fogok másként gondolni Curtisre. Az évek során túl sokszor csinált, mondott és javasolt olyan hülyeségeket, amik önmagukban is nehezen bocsájthatóak lennének, ennek ellenére mindenki csak úgy átsiklott a büntetése fölött. Nem véletlenül kanászodott el ennyire! Hiszen a Szánbitorló-fiaskó után is, nem hogy megbüntette volna Scott, még meg is köszönte, hogy figyelmeztette őt a bajra! Már rég le kellett volna váltani, vagy minimum süti megvonással büntetni, és akkor papolhatna arról, hogy milyen rossz hatással is van a sütemény a manók munka moráljára…

- Igazad van. Én viszont a szobámban eszem – jelenti be Curtis felhúzott orral, és utálkozó szemeit rám meresztve elhúz a szakács manók irányába, kunyerálni kis ételt magának. Ó, hogy verné meg őt a virgács, és hogy öntené le őt száz és száz színes cukormáz, addig, amíg el nem temetődik alattuk! Még neki áll följebb, hogy vinné el őt a Szánbitorló!

- Hagyd csak, vannak ilyen napjai – mondja Charlie, és a hátamra teszi a kezét. – Majd csak visszatér a régi énjéhez – biztat, ám nem sok reményt fűzök ehhez. Túl régre kellene visszamenni ahhoz az időben, hogy egy normális Curtisre akadjunk. Már szinte nem is emlékszem, mikor volt utoljára egyetlen olyan év, amikor Curtis nem rontott el valamit… - Inkább gyere, menjünk enni! – invitál magával Télapó, és noszogatva megpaskolja a hátamat. Hát jó… együnk. Az étel majd úgyis szebben fogja föltüntetni a világot. Viszont az teljesen biztos, hogy Curtis ezt nem fogja megúszni! A Télapónak meg kell értenie, hogy Curtis a tanácsadójaként még nagy bajt okozhat, olyat, amilyet el sem tud képzelni. Hiszen mégis ki gondolta volna, hogy ez az idióta még egy játék Mikulásból is képes létrehozni egy karácsony utáló diktátort?!


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).