|
|
Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)
| Kita | 2014. 06. 24. 14:23:01 | #30357 |
 Karakter: Dr Hannibal Lecter
Megjegyzés: Elizabethnek
Figyelem az arcát és egy elegáns mozdulattal visszahelyezem a palackot az állványára. Talán még egy kicsit állnia kell, jobb lenne szobahőmérsékleten. A jó bor érzékeny teremtés.
- A világért sem szeretnék udvariatlan lenni, de miért hívott ide? – szorongatja az öblös vörösboros poharat.
Elmerengve figyelem a hosszú ujjait, a rövidre vágott körmeit. Figyelem benne a kezeletlen rovátkákat, a fehér bőre alatt lüktető megannyi hajszáleret. Mennyi vér.
Eszembe jutott egy másik vérfolt, a fehér havon, a hideg…
- Nem hagyhatom, hogy egy fiatal hölgy ilyen hidegben a sötét utcákon kóboroljon.
- Vagy úgy – mered a borba. egy hosszú pillanatig mereven nézem egy kóbor, kócos tincsecske útját, a nyakától, ahogy a szeme elé hullik, és megcsillan rajta a fény… pislogok egyet, mint a fotó vakuja.
- Nem szereti?
- Nem igazán. Mikor iszok, megfájdul a fejem.
Hahh, ez nem lőre. Ez zene a léleknek, az ember nyelvének, szájának. Szerencsétlen lány. Mégis, a bőre alatt mennyi potenciál vibrál a bőre alatt… bűn lenne nem kiaknázni.
A szeme, a szája vonala, a hajának fénye… minden Mischáé. Talán mégis lehetséges, hogy visszafordítva az idő kerekét visszahozhassák azok a férgek, és viszontláthassam…
Elizabeth tökéletes lenne.
Mischaé lehetne a helye.
Vagy Mischa helyére…
- Ettől az égvilágon semmi baja nem lesz. Kóstolja csak meg – figyelem a vonásait, kényelmesen a pultnak döntve a csípőm. Az arca lassan lazul el, szinte macskás mosollyal pillant fel rám, ám ez a lágy mozdulat elveszik az idegesség hullámai között.
- Nos?
- Nem okozott csalódást.
- Nem is állt szándékomban – biccentek nyugodtan, és átsétálok a konyhába. Szemrevételezem a citromon és a jégkockákon heverő hozzávalókat, lassú lélegzetvétellel rebben meg az orrcimpán, beszívva az illatukat. Tökéletes lenne. Egy könnyed mozdulattal indítom el a lemezlejátszót, lehunyom a szemem, miközben a csodálatos zongorajáték lassan végigsurran a szobán, körbefonja és megtöltve leülepszik. Bár a lány üres, keserű illattalan foltja némileg rontja az összképet. De ezen változtatunk, még szórakoztató is lesz.
Az FBI sok ügyhöz kér fel, mint szakértőt… sokat járok a börtönökbe is. Azok a férfiak – mert többnyire férfiak – olyan egyszerűek… állatiasak. De ez a lány nem, ő érdekes, kifinomult. Tartóztatja dühét és a keserűségét az elméje káoszos sötétségében… túl nagy a rendetlenség a fejében.
- Főzni készül? – zavar ki a gondolataim közül a hangja. Felvonom a szemöldököm. Ejnye, micsoda modortalanság.
- Kérem, ne csúfolja ezzel a kifejezéssel – kiveszem a friss osztrigát a tálból, könnyedén áttéve a tányérra és felvágom a citromot. – Szeretném, ha velem vacsorázna.
Az arcocskája… minden pénzt megér. Lassan elmosolyodok, kezem a hátához simítom, de nem érek hozzá, csupán éreztetem a közelségem.
- Érezze magát otthon, jöjjön! Helyezze magát kényelembe, vagy nézelődjön kedvére. Ha nem bánja, elkészítem a vacsorát.
- Köszönöm… - pillant rám teljesen elvarázsolva és a poharát markolászva a könyvespolcra mered. Lusta félmosollyal pillantok rá, ahogy fájón húzza fel a vállát, de figyelmesen nézelődik… vagy csupán az a korty bor ártott meg neki. De ismét belekortyol, ami ismét mint egy forró simítás cirógatja meg a bensőm és a hiúságom… tudtam. Gondolatban gratulálok magamnak, vállveregetve.
Kisétálok a konyhába, az én személyes, privát kis birodalmamba. A bútorok úgy lettek elhelyezve, hogy a lehető legjobb akusztikát biztosítsák a beszűrődő zenének, hiánytalanul élvezhetem, miközben a legfrissebb osztriga gyönyörű göngyházfényű húsára cseppentem a már bekevert szószt és elhelyezem az előételt. Ez művészet. Nem „főzés”.
Főzni a szakácsnő főz nagytételben az ingyenkonyhán, vagy a háziasszony a családjának, étel, melyet csak összecsap, és az elfogyasztása is csupán mértéktelen és élvezetek nélkül habzsolás. Bűn. Minek él az ilyen.
De én… én alkotok. Ez művészet. Miközben a tenger gyümölcseit elhelyezem a finom porcelántányéron, eszembe jut egy ominózus eset…
Amikor fiatalon egy litván határmenti erdőben, egy farönkön sütögettem. Nem kellett hozzá semmi más, csak amit a környéken találtam… szarvasgomba, a friss gyöngyhagyma és a kakukkfű… micsoda nyárs volt.
Plusz annak az undorító, gyilkos féregnek az orcái.
Elmosolyodok és elegánsan felteszem a karomra a tányérokat és kisétálok vele.
- Soká várattam? – pillantok rá.
- Egyáltalán nem.
- Foglaljon helyet, máris tálalok – érintem meg a könyökét, de csupán egy múló, futó pillanatra. Kecses mozdulattal eléteszem a tányért, olyan elveszetten pillant rám, mintha soha senki nem szólt volna hozzá kedvesen.
Pedig ő más, különleges… kiaknázhatná, és ki is aknázza majd. Csupán a megfelelő iránymutatás hiányzik. Lassan – van időnk.
- Köszönöm.
- Egy kis előétel – pillantok rá, majd helyet foglalok mellette. – Mukozuke – magyarázom nyugodtan. Tetszik az összkép, tökéletes.
Elteszem a képét a Palotámba. Egy díszes, fényesen és erősen kivilágított helyre. Milyen szín illene hozzá…?
Talán valami könnyed, bézs… ugyan. Az túl egyszerű.
- Gyönyörű – pillant rám, könnyedén biccentek.
- Csupán tisztelet az étel ízének és esztétikumának.
Beszélgetünk. Hagyom, hogy beszéljen, hogy kérdezzen. Lassan enged fel, élvezi az ételt, a bort, lassan eloszlik a tompa, szürke köd a szemeiről.
Nem beszélünk róla, de természetes volt, hogy vacsora után, a nappaliban leülve előveszem a kis ládám, és lassan, még a Lady Murasakitól tanult gyógyírekkel látom el a zúzódásait. Az ujjbegyemmel alig érintve simítom végig az orcája oldalát, ahol már kezd kialakulni a véraláfutás bíbor virága… a bizalmát mutatja, amikor felhúzza a jellegtelen blúzt és elláthatom az oldalát, a bordáit. Némán tűri, egy moccanás nélkül.
Az apja ütéseit is így viseli el. Konok daccal, büszkeséggel…
Mint én az árvaházban. Abban az árvaházban, ami az Én otthonom volt!
- Köszönöm a meghívást, doktor. Ideje mennem – öltözik vissza, s kikísérem az ajtóhoz, felsegítve rá a kabátját.
- Mint már mondtam, hozzám bármikor jöhet – csókolok neki puhán kezet, egy pillanattal tovább maradva a kézfeje bőre fölött, beszívva az üres, balzsamos illatot, mint illett volna.
***
Másnap nyugodtan intézem a bosszantóan unalmas ügyeket. Bár, délelőtt a börtönben voltam, egy kissé problémásabb beteget kellett kihallgatnom, aki a poszttraumás sokkban remeg, két héttel a családja lemészárolása után is. Még beszélget velük, szóval a tárgyaláshoz teljesen hasznavehetetlen.
Valóban, az érdekes volt. Bár Kedves John, elég vadállatias módon mészárolta le Kedves Családját, a Kedves Monicát vagy tíz helyen megszúrta és barbár módon kibelezte, a gyerekeit pedig némileg diszkrétebb módon, a fülük mögötti lágy csonton átszúrva végezte ki. Milyen figyelmes.
Beszélgettem Kedves Johnnal. És ha jók a számításaim, holnap igazán izgalmas napunk lesz.
Egy fűszeresnél friss gyümölcsöket veszek, vacsora után gyümölcsmousse-t tervezek készíteni, és találtam tökéletes illatú, friss gyömbért is. Remek az illata. Igazi kavalkád…
Ahogy befordulnék, valaki teljes erőből a mellkasomnak gyalogol. Ez az üres, friss esőillatú üresség. Folt a gyümölcsök friss, savanykás aromájában.
- Jobban is vigyázhatna magára – pillantok le Elizabethre.
- Elnézést, doktor Lecter.
- Inkább előre nézzen, segítek neki egyenesbe állni, elengedem.
- Úgy lesz – biccent. Elgondolkodom. Már régóta fontolgatom, hogy neki nem a szó szerint vett, klasszikus terápiára van szüksége… nem. Neki az elméjében állított, rozoga falaknak kell nekimennie, hogy ledöntse.
- Talán szerencsés dolog, hogy találkoztunk.
- Miből gondolja?
- Szeretnék mutatni Önnek valamit – mosolygok rá, miközben a másik kezemben a papírtáskát fogom, tele a friss gyümölcsökkel.
- Mégis micsodát? – és ismét feltámadt a bizalmatlansága. Kezd kissé irritáló lenni. Pedig kár lenne érte, ha csalódnom kell.
- Tegnap este említett valamit, ami felkeltette az érdeklődésem.
Bár tegnap este, főleg pár pohár bor után, tényleg sokkal nyíltabb lett. Bár eddig még nem kellett ilyen módszerhez folyamodnom. Nem is áll szándékomban elkezdeni.
- Micsodát?
- A rendelőmben megnézheti – hunyorítok egy rövid, gondolatnyi pillanatig. Szórakoztat. De rábiccent, és könnyed csevely közben hazasétál velem.
Jobban tetszik ebben a környezetben, bár a ruhatárával kezdenünk kellene valamit. Nos, idővel.
- Jöjjön csak, Elizabeth! – pillantok rá nyugodt kedvességgel, és bevezetem a privát, magánlakrészembe. El, messze a fogadószobától. Rápillantok, miközben leteszem a konyhában a táskát. – Nem tűnik izgatottnak.
- Ön annál inkább.
- Ez csak egy leheletnyi kíváncsiság – rebbennek meg a pilláim. – Szabad lesz? – nyújtom felé a kezem, mire lassú, fáradt könnyedséggel siklik ki az előnytelen, bő kabátból. Egy pillanatig morzsolom az ujjaim között az anyagát; szívesen dobtam volna tűre egyetlen mozdulattal.
De azt akarom, hogy magától jöjjön ide. Ide Akarjon jönni. A kezem könnyedén a lapockái közé emelem, de nem érek hozzá… érzem a testéből kiáramló, vibráló hőt.
- Köszönöm…
- Jöjjön csak – terelem érintés nélküli nyomással a hátsó dolgozószobám felé.
Ez az enyém. Eldugott, kellemes méretű… az enyém. Itt vannak a szekrényekben a betegeim kartonjai, hangfelvételei, a könyveim… Dumas szakácskönyve. Az antropológiai szakkönyveim.
Ahogy egyre hátrébb megyünk a lakásban, úgy érzem az izgatottságát.
- Kezdek izgulni Ön helyett – pillant hátra, miközben kinyitom az irodám ajtaját.
- A tudatlanság hatalma a lélek felett – tárom ki az ajtót és belépek, majd félreállva invitálom beljebb.
Könnyedén lépek beljebb, figyelem, ahogy lassan csodálkozva néz körül. A plafonig érő könyvespolcok sormintáját néha megtöri egy szuvenír érdekesség, az egyik kampón lógó tegez tradicionális hikszosz, kőfejű nyilakkal; apró japán szobrok, jádeszobrocska, egy szamuráj maszk; dísztőrök. és könyvek, különlegességek, ritka könyvpéldányok.
Elizabethre pillantok, ahogy halványrózsaszín ajkacskáit eltátja, ahogy a tekintete kapkodva siklik végig a polcok mentén. Sehol egy porszem. Minden tökéletes, és áthatja valami különös, könnyed szantálos tömjénillat.
- Ez… lenyűgöző – sóhajt, még pislogni is elfelejt. Milyen bájosan elragadó.
- Köszönöm – biccentek, majd felveszek egy vastag, bőrkötetes könyvet a hatalmas, elegánsan faragott mahagóni íróasztalomról. Milyen rendben áll rajta, a töltőtollszárak, a levélpapírok, egy mappa a kimenő leveleknek. Nem kell asszisztens, se titkárnő.
- Ez micsoda? – lép mellém, amikor odébb tolom a tintatartót, hogy elé tudjam tenni az alkarnyi vastag, ódon bőrillatú kötetet.
- Mint mondtam, a múltkori vacsoránkon említette, hogy szívesen tanulna nyelveket – mondom, bal kezemmel finoman végigsimítom az aranycizellált fedelet, ahol felragyog az arany címfelirat: La Comedia. Elkapom a csillogó tekintetét, és hogy nem is a könyv borítóján áll meg a tekintete, hanem a kezem egyediségén: a két, tökéletesen egyforma középső ujjamon. Önelégült mosolyom könnyedén folyton vissza.
– Ez egy korabeli kézzel másolt példány Dante Isteni színjátékából. Csupán nemrég jutottam hozzá. Látja? – fordítom óvatosan az élére – Még nem nyitották fel.
- Honnan tudja? Megérinthetem? – néz rám, és végre látom az izgalmat vibrálni a szemeiben. Igen, érezd a különlegességét, ne okozz csalódást. Ez egy igen ritka példány…
- Természetesen – biccentek és hagyom, hogy közelebb dőljön az oldalamhoz, hosszú ujjaival megcirógassa a borítót. – Egyszerű – nyitom fel a könyvet, de egyszerűen nincsenek lapok. Vagy mintha összeragadtak volna – Még nem nyitották fel. Az igazi, drága másolatokat egy hatalmas lapra írták, azután hajtogatva kötötték be. Ez elég régi technika – mosolygok – Ezt a példányt még soha senki nem olvasta.
Csodálkozva szusszant, a puha, selyemalapú pergament cirógatva. Megvillanó, vörös szemekkel figyelem a kezét, a hosszú, világos ujjait. Mintha a tiszta hóról visszatükröződne a hajnal első sugara… a levegőm is visszafojtom egy pillanatra.
- Véleményem szerint, ön gyorsan tanulná a nyelveket – mondom, ahogy visszateszem a könyvet a megfelelő helyre. – És Dante az ótoszkán nyelvjárásban írta az Isteni színjátékot. Ha a tiszta olaszt képes lesz elsajátítani – villannak rá a szembogaraim vörös, engesztelhetetlen izzással és nem is engedem az ő tekintetét elfordítani. Nem, nézz rám, figyelj minden szavamra. Égjen bele az elmédbe, a tudatodba, ne gondolj másra. Motiváljon, meg akarj felelni, elérni azt a szintet, ameddig csak eljuthatsz.
Imponálni akarj nekem.
- Ha megtanulja az olasz nyelv szépségeit, felnyithatja a könyvet – forgatom lassan a szavakat, hogy biztos megjegyezze – Ön lesz az első, aki elolvashatja.
|
| Luka Crosszeria | 2014. 06. 21. 00:44:00 | #30286 |
 Karakter: Elizabeth Priestley (kitalált karakter)
Összefolyik minden. Azt hiszem, értelmét vesztette a sok önhittség… egyszer minden jobb lesz? Sosem lesz jobb. Sosem lesz elég jó! Csak tompa lüktetést érzek minden tagomból. Ritkán műveli ilyen durván… valami még pluszban felhúzhatta, szereti levezetni a dühét. Bár anyámon tenné, engem pedig elfelejtenének. Vagy büntetnének sírig tartó némasággal, még az is jobb lenne… szűnni nem akaró magánnyal ostoroznának, nem érdekel! De gyűlölöm az erőszakot… mikor két egyenlőtlen fél áll szemben egymással. Nem túl rózsás a helyzetem.
Már órák óta járom a várost, azt hiszem, elég messzire kerültem attól a kígyófészektől. Nem akarom, hogy még egyszer belém marjanak.
Egy alacsony bolt előtt haladok el, mikor finom illat csapja meg az orromat. Emlékszem erre az üzletre, kiskoromból csupán egy illat az, ami megmaradt. Mint egy apró mozaik, ami elfeledve hevert valahol egészen másutt.
A kirakat feliratánál fentebb kúszik a tekintetem, aztán megakad valamin… valakin. Ijedten realizálom a tényt, hogy a doktorral nézek szembe. Lassan elmosolyodik, majd felém biccent. El kell tűnnöm innen! Menekülőre fogom, de túlságosan fájnak a sebeim, nem tudok sem elfutni, sem egyszerűen elgaloppozni a másik oldalra. Még a fejemet forgatni is fáj.
- Miss Priestley – köszön rám.
Esélyem sem volt elkerülni az üzletet. Ő túl gyors, én pedig túl lassú.
- Dr Lecter, jó napot – viszonzom a köszöntését.
- Merre tart? Elkísérhetem egy darabig? – ajánlja fel.
Meglep. Tudtam róla, hogy udvarias, de azt nem, hogy ennyire szolgálatkész. A férfinek nevezett faj utolsó példánya.
- Csak sétálok, friss levegőre vágytam – cselezem ki a kérdéseket.
Nem szeretném, ha apámra még csak gondolnom is kéne… bár minden szabadidőmet ez tölti ki… ez a tömény önsajnálat. Legszívesebben hánynék.
- Kicsit talán késő van már hozzá – emeli fel a fejét.
- Friss.
- Siet haza, kisasszony? – kérdi.
- Őszintén? A legkevésbé sem – fojtom vissza a feltörő dühöt.
- Kezd hűvös lenni. Ha nem sietős az útja, szívesen meginvitálnám magamhoz – pillant felém.
Hogy micsoda? Meghív magához? Miért? Nem értem. Eddig egy orvosom sem hívott meg sehová. Ennyire szánalmasan festenék? Vagy azt gondolja, nem kapok otthon ételt? Vagy…
- Hát… rendben. Miért ne.
Mit mondhatnék, a tekintetével is sürget.
- Pompás – biccent.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mire felém mutatja a bort, amit vásárolt. Üdítően hat rám a társasága, teljesen elfelejtem minden bajom. Leköt a könnyed csevej, ami folyik köztünk.
***
Már bánom, hogy elfogadtam a meghívást. Elfelejtettem, hogy le kell vetkőznöm, amit egyáltalán nem akarok előtte… így…
- Ne aggódjon, Elizabeth – segíti le a kabátom–, keresünk az arcára valamit, ami elmulassza a fájdalmat.
Érzem, ahogy a talmapig kiráz a hideg, a mellkasomat pedig mintha mázsás súly nyomná.
- Honnan tudja? – villantom felé a tekintetem.
- Jó az orrom.
Nem, nem hiszek magának…
- Szóval végig tudta…
- Igen. Jöjjön – vezet a nappali felé.
Furcsa érzés nem a rendelőjébe menni. Furcsa érzés, hogy egyáltalán megérezte a bajom.
- Aggasztó, hogy ennyi mindent tud, doktor – rántom le a sálat a nyakamból.
Először nem felel, csak poharat vesz elő, majd bort tölt. Mire készül? Leitat?
Elfogadom az italt, bár nem igazán vagyok hozzászokva. Mindig megfájdul tőle a fejem.
- Az intelligencia sajnos sok dolognak elveszi az élvezeti értékét. Elizabeth – érinti az ujjbegyét egy pillanatra az enyémhez – ide bármikor jöhet, ha szükségét érzi.
Ha ostoba volnék, és félreérteném, azt hinném, hátsó szándékkal csábított magához. Magyarázatot azonban még mindig nem találtam arra, miért foglalkozik velem, mikor nem is kap érte semmit… sőt.
- A világért sem szeretnék udvariatlan lenni, de miért hívott ide? – bukik ki belőlem a kérdés.
Nem bírom, egyszerűen perzsel tőle a bőröm, a gerincem pedig fájón zsizseg a hús börtönében.
- Nem hagyhatom, hogy egy fiatal hölgy ilyen hidegben a sötét utcákon kóboroljon.
- Vagy úgy – nézek le a borra.
- Nem szereti? – lép hozzám.
- Nem igazán. Mikor iszok, megfájdul a fejem.
- Ettől az égvilágon semmi baja sem lesz. Kóstolja csak meg – mosolyog rám.
Bólintok, majd lassan belekortyolok. Nem vagyok hozzászokva az alkohol ízéhez, de ez egészen finom. Kellemeset csalódtam.
- Nos?
- Nem okozott csalódást – mosolygok rá.
- Nem is állt szándékomban – viszonozza a mosolyom halványan, majd a konyhába sétál.
Halk edénycsörömpölést hallok, majd lágy zene árasztja el az egész lakást. Érdeklődve lépdelek utána.
- Főzni készül? – vonom fel a szemöldököm.
- Kérem, ne csúfolja ezzel a kifejezéssel.
Meghőkölök, majd a hüvelykujjammal az ajtó felé mutatok. Már épp kibökném, hogy nem akarom zavarni, mikor mosolyogva a konyhapultra támaszkodik.
- Szeretném, ha velem vacsorázna.
Az eddig feszült érzés a gyomromban már a szívem környékére is kiterjed, az agyam hátsó része idegesen lüktet a koponyám felé.
- Érezze otthon magát, jöjjön! – sétál ki a pult mögül, majd vezet vissza a nappaliba.
Csak sétálok vele, mint egy rongybaba, akit kedvére vihet erre-arra.
- Helyezze magát kényelembe, vagy nézelődjön kedvére. Ha nem bánja, elkészítem a vacsorát.
Csak pislogok, majd szórakozottan bólintok. Ha ez valami pszichiáterfogás, akkor elismerésem, alig állok a lábamon.
- Köszönöm – nyögöm utána, majd lassan körbenézek a szobában.
Egy hadseregnek elég lenne ez a magánkönyvtár, rengeteg könyve van. Ráadásul minden bútor olyan ízléses, mérföldekről süt róluk az elegancia, az a finom arisztokratikus jólét, amit épp csak meglegyint az orrom előtt, máris térdre kényszerítve érzem magam. Elképesztő.
Nem tudom pontosan, mennyi idő múlva sétál ki a konyhából, a poharam már üres, a fejem pedig tele könyvcímekkel.
- Soká várattam? – lép felém, majd finoman a könyökömre fog.
- Egyáltalán nem – rázom a fejem, és elhúzom a karom.
Ismerem a módszert, nem fogok behódolni.
- Foglaljon helyet, máris tálalok – vezet az étkezőasztalhoz.
Hatalmas, legalább tizenkét személy is elférne itt. Az asztalfőre terített nekem, ő maga pedig mellém ül. Kitüntetett helyet kaptam… ráadásul a közvetlen közelében.
- Köszönöm – ülök le a kényelmes székre.
Nem kell soká várnom, két tányérral a kezében sétál ki.
- Egy kis előétel – rakja elém, majd helyet foglal.
Teljes kábulat lesz úrrá rajtam, az egész annyira bizarr, hogy már fenséges. Keleti ételeket szolgál fel, az ízük mennyei.
- Mukozuke – tesz elém egy tökéletesen dekorált tányért.
Ámulva nézem a sárga finomságot, elképzelni sem tudom, valójában mi lehet.
- Idényjellegű sashimi, tengeri sün, kagyló és tintahal.
Még a felsorolásba is beleszédülök.
- Gyönyörű – nézek fel rá.
- Csupán tisztelet az étel ízének és esztétikumának – érinti meg a karom futólagosan.
A nyelvem hegyére harapok, majd megvárom, míg maga is helyet foglal. Az étel fenomenális, a doktor társasága pedig végül gyógyír a sebzett szívre. Vacsora után pedig a testemre is. Ellátja a sebeim, megmutatom neki mindet. Mint szakszerű orvos, bízom benne. De mint ember, nem tudok. Még nem.
- Köszönöm a meghívást, doktor. Ideje mennem – lépek a kabátomhoz.
Elszaladt az idő, késő van már.
- Mint már mondtam, hozzám bármikor jöhet.
Bűnbánón pillantok a padlóra. Nem szabadna itt lennem…
- Hadd segítsek – adja fel rám a kabátom, majd kikísér.
Fogalmam sincs, mit gondoljak végül róla…
***
Apám üzleti úton van, így két teljes napot tölthetek el nélküle… és bűntudat nélkül. Anyám szájalását magam mögött hagyva újra a nyakamba veszem a várost. A doktornál tett látogatásom még mindig élénken él az emlékezetemben. Túlságosan is. Van, hogy egy kósza illattól bukfencezik a gyomrom.
A szemeimet összeszorítva sietek át az úton, amennyire csak tőlem telik. Borzasztó, hogy mindig járatom valamin az eszem. Mintha egy szűnni nem akaró, örökéletű gépezet lenne.
Épp kanyarodnék be az egyik sarkon, hogy vegyek valami rágcsálnivalót magamnak, mikor majdnem fellökök valakit… vagy inkább ő engem.
- Jobban is vigyázhatna magára.
A hang egészen a vesémig hatol, millió közül felismerném.
- Elnézést, doktor Lecter – motyogom.
- Inkább előre nézzen – mosolyog rám.
- Úgy lesz – sóhajtok fel.
- Talán szerencsés dolog is, hogy találkoztunk.
- Miből gondolja? – pillantok fel rá.
- Szeretnék mutatni Önnek valamit.
Meglepetten pislogok rá.
- Mégis micsodát?
- Tegnap este említett valamit, ami felkeltette az érdeklődésem.
Tegnap nagyon sok mindent mondtam… fogalmam sincs, mire gondolhat.
- Micsodát? – nézek végig az arcán, hátha kiolvashatok valamit a tekintetéből.
Szinte gúnyosan steril, a legapróbb jelét sem mutatja, hogy nem lenne tökéletesen tisztában a mimikájával. Bosszantóan nehéz ellenfél.
- A rendelőben megnézheti.
Legszívesebben nemet mondanék, de túlságosan gyötör a kíváncsiság, hogy mit tartogat számomra, így kis hezitálás után bólintok. Egészen hazáig követem, megint elfog az az ismerős, kellemes szorongás.
Csak állok bambán a küszöbön, mire kedvesen beinvitál.
- Jöjjön csak, Elizabeth!
Halk sóhaj hagyja el a számat, majd belépek a fenséges Tökéletességbe. Itt minden olyan más, ezzel mindig meg tud lepni. Már a második alkalommal jövök úgy, akár egy ismerőse… barátja. Mindig kedvesen mosolyog rám, és az az érzésem támad ilyenkor, hogy igyekszik elkendőzni valamit, ami talán nem tetszene a világnak. És nekem?
- Nem tűnik túl izgatottnak – fordul felém.
- Ön annál inkább.
- Ez csak egy leheletnyi kíváncsiság – lép felém.
Fáradtan elmosolyodok. Furcsa mód a múltkori után mindig jobb kedvem lesz, ha rá gondolok.
- Szabad lesz? – emeli fel a kezeit.
Biccentek, majd lesegíti rólam a kabátot. Vigyázva a díszes fogasra rakja, majd a hátamhoz nyúl, de nem ér hozzám.
- Köszönöm – pillantok fel rá.
- Jöjjön csak – lép mellém, a keze még mindig a hátam mögött.
- Kezdek izgulni Ön helyett is – pillantok körül.
- A tudatlanság hatalma a lélek felett – lép el mellettem.
Halványan összeszűkült szemekkel figyelem minden mozdulatát. Szinte vibrál az alakja az egybeolvadó környezetben. Vajon mire készülhet?
Szerkesztve Luka Crosszeria által @ 2014. 06. 21. 01:19:33
|
| Kita | 2014. 05. 31. 12:31:19 | #30046 |
Karakter: Dr Hannibal Lecter
Megjegyzés: Elizabethnek
- Köszönöm, doktor.
Biccentek és kényelmesen hátradőlök. Érzem a rég, antik bársony és bőrt az ujjaim alatt. Az illatokat és az ő nagyon halvány, elnyomottan mellőzhető aromáját.
De valamiért mégis a memóriámba ég. Akaratlanul nyitok neki egy termet, belehelyezve ezt a semmi kis illatfoszlányt, ami szinte lyukat hagy maga után.
Ha bemegy egy terembe, mintha üresebb lenne, nem igaz? Talán ez az űr betölthető… valakivel.
- Meséljen magáról, Elizabeth.
- Mit mondhatnék? Átlagos vagyok.
- Valóban? – kérdezem lassan, szinte gyengéd hangon. Dehogy az.
Az a kép jut eszembe, amikor egy átlátszó üvegpohár oldalára vér tapad. A finomat metszett kristály üres, hívogató forma, sikolt a vörös szín, amely a falaira tapadt. Az ő személyisége is maradék vér az kristály oldalán, elnyomott, mellőzött, de nagyon is érezhető, látványos. Ott van a hideg vákuum mögött az igazi Elizabeth, aki feltételezésem szerint nagyon is érdekes személyiség.
- A szüleim nincsenek megelégedve velem. Úgy gondolják, hogy a családi imázs nem igazán húzható rám.
- Miért gondolja ezt? – vonom fel a szemöldököm, vörös ajkaim mögül egy másodpercre elővillannak a fogaim. Ritka eset, hogy vissza kell fognom a lelkesedésem és türelemre inteni önmagam.
Tanácstalanság ül az arcára, a szemei egy pillanatra ködösen ürülnek ki. Lassan oldalra biccentem a fejem, figyelve az arcvonásait.
- Elizabeth?
- Azt hiszem, félek – suttogja.
Ez a mondatot elteszem. Semmi mást, csak a dallamát, a vértelen ajkakat, ahogy formálja, a nyelvét, ahogy az ínye belső feléhez ér. a mozdulatok apró szimfóniáját, káoszban a hangja hullámzó, haldokló lelkével.
- Mitől fél?
- Attól hogy meghalok, mielőtt végeznék.
Nem mondok semmit, de a szemeim vörös parázsként izzik fel. A lány elfordul és zaklatott arccal az ablakhoz sétál, átölelve magát. A nyelvem hegye lassan bukkan ki az ajkaim közül, egy pillanatra megérintve a felső ajkam közepét, miközben csupán a szemeimmel követem a mozdulatait.
Érdekel. És csak ezrét megéri többet is belefektetni.
****
Másnap, jóval a távozása után az apja felhívott. Hallottam a háttérben a munkazörejt… Faggatott. Pedig nem sok köze van hozzá, ha a lány nem ön- és közveszélyes.
Bár akkor sem szólnék ennek az olcsó ember-utánzatnak. Túl goromba. Bal kezem lassan végighúzom a gyönyörű faliszekrényem faragásain. 16. század, Itália, Firenze.
- Nem, Mr Priestley – mondom nyugodtan – Ez teljesen normálisa, az igazi eredményekhez idő kell.
- Idő, ehh – horkan fel – Szóval…
Amikor befejezi, apró fintorral, undorodva teszem le a helyére a telefonkagylót, mintha valami féreg lenne. Ennek a férfinek mindenét átitathatta az a méreg, amiben tocsog. A májára lennék kíváncsi, szinte az éteren is átizzott a whiskey aromája.
Bal kezem ujjaival lassan megérintem az ajkaim, szemem üresen mered ki az ablakon. Gondolkodom. A probléma egyszerűbb, mint bárki gondolná, és a kezelési módszer annál élvezetesebb. Lassan elmosolyodok.
***
Másnap a városból hazajövet megálltam az egyik kedvenc boltomnál. Rajongok a delicates-csomagokért, és ahogy láttam, éppen friss áru jött nekik. Frenetikus örömmel válogatok a borok között.
Aztán summázom a választékot:
- Egy palack Chateau Pétrus lesz – nézek az eladóra, majd kiválasztok egy évjáratot is. Már gondosan megterveztem a vacsora menüjét, szeretem, ha minden tökéletes.
Bár a boltban keverednek az illatok, megannyi ínyenc illat, tele jó gondolatokkal, valahogy mégis űr támad – egy folt a festmény szélén. Orrcimpáim megrezdülnek, ahogy lassan szívom be a megannyi esszenciát.
Egy üres folt. Miss Priestley… odafordulok. A bolt nem zár hermetikusan, így a minőségi illatok kavalkádja nem nyomja el teljesen a kintről beszűrődő áporodott betonbűzt.
Mégsem olyan higgadt az illattalansága. Felbolydult. Mint az üres vásznon egy torzult tintacsöpp.
Vér. Alvadt, fekete, lassan remeg a bőr alatt és felett.
Odafordulok, meredten nézzük egymást egy pillanatig. Ő a kirakat külső, én az üzlet felőli oldalán. a szempilláim meg se rezdülnek, ahogy lassan mosolyra húzom vörös ajkaim és lassan biccentek.
- Dr. Lecter – szólal meg az eladó és kihozza a szépen becsomagolt palackot. Átveszem és biccentek, elköszönve lépek ki.
Bár az a néma pillanat megszakadt, a lány pár lépése lassabb volt, mint ahogy én kiérjek a boltból. Az ajtót nyitom, amikor szinte mellém ér.
- Miss Priestley – biccentek köszönve, lelassítva a lépéseim. Tulajdonképpen nem sietek.
- Dr Lecter, jó napot – biccent. Nagy gombos, szürke kabát van rajta, bár márkás, az én ízlésem szerint előnytelen. Világosszürke folt a sötétszürke városban. És már tisztán érezhető az a fémes seb-szag… a friss és alvadt véré. Talán ezért is sétált lassabban.
- Merre tart? Elkísérhetem egy darabig?
- Csak sétálok, friss levegőre vágytam – mondja csendesen, szinte torzul a hangja, olyan magasra van felhúzva a sál a nyakában. Egészen az orráig, és ahogy az anyag megmozdul, felhőként tódul ki a fájdalom bűze.
Mr Priestley remek terápiás alany lesz – idővel.
- Kicsit talán késő van már hozzá – mondom felnézve a borús égre. Grafitszürke. Vacsoraidő.
- Friss.
Húzza az oldalát.
- Siet haza, kisasszony?
- Őszintén? A legkevésbé sem – csöpög a méreg az ajkairól. Szórakozott mosoly bujkál az ajkaim körül.
- Kezd hűvös lenni. Ha nem sietős az útja, szívesen meginvitálnám magamhoz – pillantok rá.
Meglepve kapja fel a fejét, bizalmatlanul vesz egy mély levegőt, az egész testtartása egy szőrét borzoló macskához hasonlít.
Miért is bízna egy orvosban, akit ráadásul az apja fogadott fel?
Gondolom a férfi rosszul értelmezte, amit mondtam neki, és ezért verte meg. Lenne pár szívélyes módszerem Mr. Priestley felvilágosítására az illem terén.
Elkerekednek a szemei. Mellettem áll, s ilyen közelről tisztán érzem a fájdalmát, ami az egésztestén végigsugároz, de nem mutatja. Tetszik az ereje. Az illattalan űrön át csak sugározza magából a véres foltok dallamát.
Nem mondok semmit, csak várakozóan tekintek rá.
- Hát… rendben. Miért ne.
- Pompás – biccentek. Ráterelődik a szó a borokra, hazáig ezen a témán maradunk, és ez nekem is megfelel.
***
Otthon látom, hogy milyen kelletlenül bontja le a nyakáról a kendőt.
- Ne aggódjon, Elizabeth – mondom, mikor lesegítem róla a kabátját – Keresünk az arcára valamit, ami elmulassza a fájdalmat.
- Honnan tudja? – néz rám a selyemkendő íve fölül. Szórakozottan megrándul a szám széle.
- Jó az orrom.
- Szóval végig tudta…
- Igen. Jöjjön – bevezetem a nappaliba, távol a rendelőnek használt szobától. Felállítom a palackot, hogyha van benne üledék, lesüllyedjen, így teljesen tudjuk majd élvezni a bor zamatát. Nem hozom fel a dolgot, a sebet se említem meg és nem is mutatom, hogy alaposabban szemrevételeztem volna. Természetesen kezelem, neki így könnyebb.
- Aggasztó, hogy ennyi mindent tud, doktor – morog kelletlenül és elhúzza az arca elől a sálat. A csuklóján sárgás zúzódás, a vékony arcát elcsúfítja a bal sarkánál felszakadt ajka, és a halántéka még csak jövő időben fogja elérni a jellegzetes bíbor színt. Azt talán nem kellene megvárni.
Nyugodtan lépek az üveghez, és egy öblös pohárba mindkettőnknek töltök a gyönyörű, illatos vörösborból. Elé lépve nyújtom neki.
Figyelem a tartását: finoman meggörnyedve, előredobott vállakkal, a lábai szorosan összezárva, ujjait lassan fonja a metszett kristályra. Átdereng az ujjának karcsú vonala a vérvörös italon.
- Az intelligencia sajnos sok dolognak elveszi az élvezeti értékét. Elizabeth – nézek rá, mielőtt elengedném a poharát, hogy az ujjbegyei egy pillanatra az ujjaimhoz érnek. – ide bármikor jöhet, ha szükségét érzi.
|
| Luka Crosszeria | 2014. 05. 05. 16:00:42 | #29875 |
Karakter: Elizabeth Priestley (kitalált karakter)
Megfeszülök, ahogy ez a féreg a kocsiba tuszkol. Semmi kedvem még egy tudálékoshoz. Még egy elfuserált, vén marhához, aki azt hiszi, képes turkálni a fejemben. Egyik sem képes rá. Persze mindig meghagyom őket abban a tudatban, hogy uralnak, a befolyásuk alatt tartanak. Valójában még egyik sem volt hatással rám. Sőt… még soha senki.
- Kifelé – mordul rám apám, mikor megérkezünk a vénség házához.
Nem értem, miért nem enged utamra, ha ennyire zavarom. Hja, persze, a mi társadalmi helyzetünkben ez nem volna elfogadott. Egyetemre kell járnom, kitanulni valami égbekiáltóan hangzatos szakmát. Mindenféle mondvacsinált betegséggel tartottak távol az emberektől, így nem értem, miért lett ilyen fontos az, hogy mutogassam magam.
Kiszállok az autóból, majd a bejárat felé veszem az irányt. Végig a földet nézem, gyakorlom a szerepem. Igen, ezúttal a megtört kislány leszek. Olyankor mindig megsajnálnak, és kedvesebben bánnak velem. Kell egy kis cirógatás a lelkemnek. Na, persze…
Az díszes ajtó lassan feltárul, kezdődik a műsor.
- Jó estét. Kérem, fáradjanak be.
- Jó estét, doktor. Gyere – hallom meg apám hangját.
Belépek, ekkor csap meg a doktor illata. Már a hangja is magával ragadott, ám mikor az illata az orromba kúszott, egy pillanatra összeugrott a gyomrom. Én sosem használhatok semmilyen illatszert. Az apám nem engedi, túl kihívó, még magamra vonnám a figyelmet.
Felvezetem rajta a tekintetem, érzem, ahogy megreked bennem a levegő. Döbbenten bámulom a markáns arcélét, a csodás haját, az egész, sugárzó lényét. Egyáltalán nem öreg. Egy lenyűgöző, sármos férfi, aki egy pillanatra azt is elfeledteti velem, hogy levegőt vegyek. Még senki sem volt rám ilyen hatással. A lénye… borzasztó magabiztos, és ez némi félelemmel tölt el.
- Elkérhetem a kabátját? – fordul felém.
Elfelejtem játszani a szerepem. Lesütöm a szemeim és bólintok. Ez a férfi más, mint a többi. Atya ég…
- Fáradjanak be, kérem – szólít fel.
Hallom, ahogy felakasztja a kabátom. A padlóra szegezem a tekintetem, nem nézek körül, nem nézek fel rá. Még nem. A normális emberek többnyire bizalmatlanok elsőre.
- Kisasszony, kérem, fáradjon be a szobába, azonnal megyek én is – néz felém.
Besétálok a tágas szobába, majd körbepillantok. Nem tágítok az ajtó elől. Hallani akarom, amit beszélnek.
Rólam értekeznek, mindegy is. Majd értem küldet… remek, akkor nem muszáj egyenest hazamennem. Semmi kedvem az ott lakókat bámulni.
- Örvendek, kisasszony. Én Dr Lecter vagyok – lép be a szobába.
Félénken nyújtom neki a kezem, azt akarom, hogy érezze, fölöttem áll. Talán elbízza magát, és felfedi a gyengéit.
– Kérem, helyezze magát kényelembe – mutat a heverőre.
Az engedélye után kényelembe helyezem magam, majd felpillantok rá.
- Nagyon örülök, doktor – szólalok meg halkan.
Látom, ahogy halovány mosoly ül a szája szélére. Elképesztően néz ki. Most először nézek igazán a szemeibe. Mintha tűz égne bennük… mivelhogy vörösen csillognak a díszes csillár fényében. Csodás férfi, kár, hogy az orvosom. Azt hiszem, megismerném. A szokásait, a hobbijait.
- Akkor vágjunk is neki, remélem, nem bánja. Van valami… elképzelése arról, hogy miért hozta Önt el hozzám az édesapja? – kérdi.
- Nem tetszett neki a viselkedésem – felelem egyszerűen.
- Kikapcsolhatjuk, ha zavarja – szólal meg hirtelen.
De… de alig néztem a diktafonra. Honnan tudta, mire gondolok?
- Komolyan? – bukik ki belőlem.
- Csak tessék.
Meglepetten bámulok a szürke készülékre, majd lassan a kezembe veszem, és kikapcsolom. Nem mozdul, csak figyeli a mozdulataim. Igyekszem visszahúzódónak tűnni, bár kétségeim támadnak afelől, hogy átverhetem. Hm, ideje lesz majd lassan feloldódnom. Higgye csak, a diktafon feszélyezett így.
- Köszönöm, doktor – pillantok rá.
Újból halovány mosoly bujkál a szája szélén. Valamit leír. Mi lehet az? Túl magabiztosnak tűnik, egyelőre ő támad, védekeznem kell.
- Meséljen magáról, Elizabeth! – teszi a kezét a karfára.
Tökéletesen illik az egész férfihez a széke színe. Szinte magába szippant ez az egzotikus látvány. A végén még kedvem támad hozzá járni.
- Mit mondhatnék – rántom meg a vállam -, átlagos vagyok.
- Valóban?
- A szüleim nincsenek megelégedve velem. Úgy gondolják, a családi imázs nem igazán húzható rám.
Nem szól, csak elmélyülten figyel engem. Mintha teljesen máshol járna. Különös.
- Miért gondolja ezt? – kérdi hirtelen.
Egy pillanatra ráncolom a homlokom. Még sosem kérdezték meg tőlem, csak hagyták, hadd beszéljek. Olykor szegény, elgyötört lány voltam, máskor kőkemény lázadó. De neki valahogy nem akaródzik hazudnom. Látom a szemében, hogy más, mint a többi. Érdeklem őt.
- Elizabeth? – hajol kicsit előrébb.
- Azt hiszem, félek – húzom össze a szemeim.
- Mitől fél?
Összezavarodtam. Már csak a puszta látványától is… el akarok innen menni, nincs semmi keresnivalóm ezen a helyen.
- Attól, hogy meghalok, mielőtt végeznék.
Súlyos csend ereszkedik ránk. Nem tudom, tudja-e, vagy csak én hiszem ezt. Nem tudok semmit, időre van szükségem. Sok időre.
Felállok, majd lassan az ablakhoz sétálok. Tetszik a kilátás és ez a gyönyörű ház is. Sokkal jobban élvezem, mint az otthoni börtönt. Itt nem érzem a bilincsek szorítását a csuklómon. Némiképp megnyugtatóbb.
***
Halványan mosolyogva terülök el az ágyamon. A doktor körül forognak a gondolataim. Alig szóltunk, mégis tudtam, hogy figyel rám. Tudta, hogy mire van szükségem, mintha pár pillantásból leszedte volna rólam a külső borítást, hogy a belsőmbe pillanthasson. Felidézem a szemeit, a pillantását. Félelmetes ellenfélnek bizonyul.
A gondolataim hullámai gyorsan a józanság szikláihoz vágnak, mikor meghallom a földszintről az apám hangját. Hazaért… már kívülről fújom az esti programot. Vacsora, amin nem veszek részt, majd italozni kezd az olvasmánya fölött, végül részegen nekem esik, amiért szégyent hozok rá. Nem is érdekel, jöjjön csak, testben sosem vagyok itt.
Hunyorogva bámulom a falat, ismét elsüllyedek a gondolataimban. A percek órákká állnak össze, nem törődök a fejemben üvöltő fájdalommal és az éhségemmel sem. Újraélem, ami ma történt.
- Elizabeth!! – riadok fel a kellemes bódulatból, amit a doktor emléke okozott.
Nem felelek, csak megmarkolom a párnám sarkát. Ki fogom bírni. Akármit kibírok. És egyszer… egyszer majd végzek vele.
- Nem bírod kinyitni a szád?! – ordít rám a férfi, mikor beront a szobámba.
Lehunyom a szemeim. Már nem ijesztenek meg a szavai… sem pedig az, hogy dühödt őrült módjára ordibál. Ostoba bohóc, semmi több.
- A doktor szerint nem voltál túl közlékeny. Nem bírtad kinyitni a szád, igaz? Ezért fizetek? Az ablakon is kiszórhatnám – mordul rám.
Valóban. Kiszórhatnád a beleiddel és a feleséged csonkjaival is.
- Ha még egyszer előfordul, hogy nem beszélsz, mikor kérdeznek, meglátod, hogy nagyon meg fogod bánni – sziszegi.
Fröcsögd csak a szavakat, ostoba féreg, sosem érdekeltél igazán ahhoz, hogy egy pillanatra is emberszámba vegyelek.
- Hozzád beszélek! – kap a karom után.
Reflexszerűen rántom el a kezem, ám nem figyelek eléggé, és a körmeimmel felsértem a csuklóját. A legnagyobb örömömre némi vér sercen ki a vékony sebből. Elkap az inger, hogy az ujjaimat a szemgödrébe vájjam, és a ficegő golyóbis zselésen durranjon szét az ujjbegyeim közt.
- Te aljas kurva! – ordít rám, és az első pofon az arcomon csattan.
A szemeim szorítva hagyom, hogy kitöltse rajtam a dühét. Mi értelme ellenkezni. Érzem, ahogy a tagjaim lassan fájón zsibbadnak, tompa fájás üvölt az oldalamba, mikor egy régebbi sebembe nyomja az öklét ez a vadállat.
Percekig ütlegel, iszonyú gyűlölet szakad fel a mellkasából, de nem érdekel. Viszonozni fogom neki a szívességet. Ridegen, kegyetlenül.
|
| Kita | 2013. 12. 16. 20:04:22 | #28565 |
Karakter: Dr Hannibal Lecter
Megjegyzés: kedvesemnek~
Nem hunyom le a szemem, nincs szükségem rá ahhoz, hogy kikapcsoljam a tudatomból ezt a felettébb unalmas, semmitmondó panaszáradatot. Lassú, ráérős lépteim alatt méltóságteljes visszhanggal zeng a magas terem, mely oszlopai között megannyi hatalmas, fényesen kivilágított kiállítóterem áll.
Megállok a csodásan faragott szobrok között, Pallas Athene hideg márványtestéhez szorítom az arcom, hogy a fejem lassú kezdődő fájása enyhüljön.
Hogy én… mennyire unom mindezt.
Nemsokára vége. Lassan hagyom el a palotát, érzem, hogy a szemeimbe lassan visszatér az élet és felnézek a kanapén ücsörgő paciensemre.
- Nos, Lawrence, lassan lejár az időnk – engedem le az arcom előtt összefont ujjam. – De úgy vélem, hogy lassan eljutunk azokra a szintekre, amelyeket elfojtott magában.
***
Nyugodtan egészítem ki a betegről szóló jegyzeteim lassú, ráérős kézírással. A napirendem szerint jön egy új paciens. Hátradőlök a kényelmes székemen, ujjbegyeim lassan végighúzom a vörös bőrön, figyelve a fehér ujjaim és a vörös anyag kontrasztját.
Pár nappal ezelőtt Mr Priesley hívott fel; meglepődtem. Pár pillanat kellett, hogy rájöjjek, ki is az illető… és külön kérdés volt, hogy vajon mit akar tőlem.
„Elvinném önhöz a lányom… egyre problémásabb a viselkedése, és Ön talán tud segíteni.”
Problémás… meglehetősen tág fogalom. Egy kamaszlány, gazdag családi háttérrel, és a szülei szerint problémásan viselkedik. Megrándul egy izom a szemem sarkában; finoman degradálónak éreztem, hogy egy hisztis kamaszlány lelkét pátyolgassam.
Az apja… nos, benne látok lehetőségeket.
Olyan ennivalóan goromba.
***
Élesen hasítja át a levegőt a csengő mély hangja. A töltőtoll hegye megáll a fehér papíron, és lassan hátradőlök. Este hat… bár ilyenkor már nem igazán szoktam „betegeket” fogadni, és nem szeretem a kivételezést, de… Mr Priestley meglehetősen módon. Talán ő is befekszik a kezeim alá.
Úgyis szeretném meghosszabbítani a tagságom a filharmónikusok kamarájában…
Újra csengőre fekszenek, én pedig rosszállóan vonom össze a szemöldököm. Micsoda türelmetlenség. Felállok, futólag magamra pillantva a tükörben, megigazítom a diszkrét mintás nyakkendőm, holott makulátlanul áll, majd átsétálom a házamon, hogy fogadjam a következő pacienst.
A bejárati ajtó nehéz és elegáns tölgyfából készült, tömör és nehéz, gyönyörűen metszett ólomüveg betéttel. Ujjaim az kilincsre fonom, lassan kinyitva.
- Jó estét – nézek fel nyugodtan, tekintetem a férfire emelve. Tiszteletet parancsoló, de ez csak álca, cukormázba csomagolt olcsó vajas csokoládé. Értéktelen a fólia alatt. – Kérem, fáradjanak be.
- Jó estét, doktor. Gyere – ránt egyet a fején. Felvonom a szemöldököm, majd becsukom utánuk az ajtót.
A lányra pillantok; rövidre nyírt mézarany tincsek csillannak elő a kabát gallérja alól, de a szemét lesüti. Ironikus, nem tűnik problémásnak. Bár senki sem szeret pszichiáterhez járni, főleg ha rángatják. Beismerni, hogy valamit rosszul csinálsz, nehéz feladat.
- Elkérhetem a kabátját? – fordulok a lány felé nyugodtan. Bizalmatlanul és finoman ránduló szemekkel biccent, könnyed eleganciával siklik ki a szövetkabátjából, mint egy kígyó a felesleges bőréből.
Valahogy… megállok, egy pillanatig meredten nézve az arcélét. Egy hosszú, merev pillanatig véstem a gondolataim termébe az arcát, a pilláinak ívét, kék szemének azúros csillanását.
Lassan emelem el a tekintetem róla, így nem tűnt fel a vizsgáló pillantás, majd az apjához fordulok.
- Fáradjanak be, kérem.
A kabátot nyugodtan akasztom be a gardróbba, majd utánuk sétálok. Az apa nemsokára elmegy, de pár szót kell vele váltanom. Mereven állnak, mint két idegen, a lány egyenes háttal, de a szőnyeg mintázatára szegve a tekintetét.
- Kisasszony, kérem, fáradjon be a szobába, azonnal megyek én is – nézek rá nyugodtan, biccentve egy aprót. Az apja határozottan int a fejével, hogy menjen, majd mikor a vékony alak eltűnt, a férfi felé fordulok.
- Miben segíthetek, Mr Priestley? – kérdezem nyugodtan, kezeim a testem mellett tartva.
Rövid felvilágosítás, hogy a lánya különösen viselkedik, ami természetesen az ő társadalmi helyzetükben nem a legoptimálisabb. Már feltűnt a társaságnak is, és ez megnehezíti a családi légkört is, és hogy Én majd biztos tudok segíteni.
Nos, valóban. Érdekesnek tűnik.
- Két óra múlva végzünk – nézek az oly aggódó apára – Akkor jöhet a kisasszonyért.
- Rendben, majd elküldetem a kocsit – biccent és kezet rázunk.
A szoba ajtaja, melyet a terápiákhoz használok, csukva volt, de üvegezve, gyönyörű tökéletesen metszett üveggel. Az ólomüvegen átdereng egy alig látható, elmosódott alak képe, és érzem a talpam alatt, a hajópadló rezgéséből, hogy a lány sétál. Valószínűleg hallgatózott is, és most surran vissza a kanapéhoz vagy a kerevethez.
Lassú, mély lélegzetet veszek, a lépteim nem hallatszanak. Érzem a teste illatát – a természetes, ösztönös illat, amely a pórusaiból árad. Nem használ parfümöt. Kár… az illat rendkívül fontos az embereknek, bár maguk sem tudják. Nem az arca szépségétől lesz valaki lehengerlő, hanem a balzsamos esszenciától, ami körbelengi.
A fiatal lányt nem lengi körbe semmi ilyen, csak a saját, erőtlen illata, amitől észrevehetetlen marad… egy szürke folt az árnyak között.
Benyitok; nyugodt, apró mosollyal pillantok rá, ahogy becsukom magam mögött az ajtót, egyenes háttal megállva.
- Örvendek, kisasszony. Én Dr Lecter vagyok – nyújtok kezet, nyugodt, rezzenéstelen tekintettel kapaszkodva a kék szempárba. Amikor apró, vékony kezét az ujjaim közé simítja, érzem, hogy megrándul a bőre, mintha áram futna végig a bőre alatt. Finoman megszorítom a törékeny ujjakat, picit fölé hajolva. – Kérem, helyezze magát kényelembe – intek a kezemmel, majd a kerevettel szembenálló karosszékemhez sétálok, elegáns mozdulattal helyet foglalva.
Végig ránézek.
Gyanakszik és bizonytalan, de ez természetes, mindenki az, főleg az első alkalommal egy pszichiáternél. De nekem elég pár szó, pár hangsúly, és kiismerem.
- Nagyon örülök, doktor – biccent óvatosan. Mereven ül, térdeit összefogja, keze elegánsan a térdén. Tetszik. Szeretem az oly ódivatúnak kikiáltott illemet. Szórakozottan rándul felfelé a szám széle.
- Akkor vágjunk is neki, remélem, nem bánja. Van valami… elképzelése arról, hogy miért hozta Önt el hozzám az édesapja? – kérdezem nyugodtan, csendes hangon.
- Nem tetszett neki a viselkedésem – mondta lassan, pár néma, kínos pillanat után. Követem a pillantását, melyet néha elkapva, de legtöbbször a látható helyre kitett hangfelvevőre vet.
Amikor felém pillant, csupán egy pillanatra, alig láthatóan kerekednek el a szemei. Pontosan a szemembe néz, melyet az arcom előtt összefont ujjaim fölött villantok rá. Szinte lassítva látom, ahogy rebbennek a hosszú, göndör pillái…
- Kikapcsolhatjuk, ha zavarja – mondom nyugodtan.
- Komolyan? – szorítja össze az állkapcsát bizonytalanul. Szórakozottan játszom el a gondolattal, hogy minden fordulhat meg a fejében, hogy bármit mond, azt majd visszamondom az apjának, és az sül i az egészből, hogy ő egy komplett bolond. De erre a lépésre nem számított. Azt hitte, majd elsumákolom, hogy úgy teszek, mintha nem látnám.
- Csak tessék. – intek a gép felé. Kapcsolja ki a saját kezével, ha akarja, nekem nincs szükségem magnófelvételre, de még csak jegyzetre sem, hogy bármit megjegyezzek róla, ami lényeges… főként az én számomra.
|
|
