- Én… - kezdem halkan. Úgy érzem, mintha egy szõrcsomó megakadt volna a torkomban, szóval megköszörülöm, és megpróbálom úgy folytatni mondandómat, mint aki tudja, hogy mit csinált, és tudja, hogy mit fog csinálni. Kár, hogy rám egyik sem igaz… - Most visszamegyek az ágyamba… - motyogom inkább ahelyett, hogy megpróbálnék valami kellemes, mind a kettõnk számára megnyugtató kifogást kitalálni, miszerint ez nem csók volt, hanem én csak aludtam, és (rém)álmodtam, õ pedig a fejét ért ütés miatt hallucinált ilyen hülyeséget, de sajnos képtelen voltam kimondani ezeket a szavakat,fõleg, hogy… hát, nem tudom, Remusnál sosem tudni, de a vele való csók rémálomnak titulása határozottan sértõnek tûnik nekem. Remust pedig nem szeretném megsérteni, szóval inkább azt teszem, amit mondtam, és miután sikeresen lekászálódtam róla, visszasietek a saját hideg ágyamba, és összehúzom a függönyöket. Ezt… ezt most meg kell emésztenem.

Összekucorodok az ágyamon, és próbálom kibogozni, hogy már megint milyen hülyeséget követtem el szegény Remus ellen. Megnyugtattam; az oké. Együtt aludtunk; semmi gáz, tizenegy éves korunk óta ismerem, többször volt már rá példa, hogy vele aludtam el, és együtt aludtunk, ugyanúgy, ahogyan Jamesszel is aludtam már együtt nem egyszer. Talán csak Peterrel nem aludtam együtt, de hát az nem számít, mert ki akarna együtt aludni azzal a kis… izéval. Szóval eddig semmi rosszat nem követtem el. De… de az ébredés, mikor lekerült a földre, én meg mentem utána… akkor… akkor mi a franc történt?! Megcsókoltam, oké. De MIÉRT?! Õ fiú. Én is fiú vagyok. Oké, hogy nincsen semmi gond azzal, ha valaki a saját nemét preferálja, tekintve, hogy a varázsvilágban a különbözõ lényekkel való kapcsolat is teljesen normálisnak számít (például azt pletykálják, hogy Dumbli nem véletlenül tanulta meg a sellõ nyelvet…), azért azt sosem éreztem, hogy valami mást akarnék, mint amit egy lány adhat nekem. Mert ugye nem is vágyom másra!

Oké, most, hogy ezt megbeszéltem magammal, miszerint egy csók volt, az is véletlen, nem fog összedõlni a világ, már csak Remusszal kell majd errõl beszélnem, tekintve, hogy szegénykém még képes, és önmagát kezdi el okolni valami hülyeség miatt, amit az agyacskája teljesen logikusnak lát, mire az csak belemagyarázás és a dolgok túlparázása. Ezt pedig ugye nem engedhetjük meg, mert különben ma este – akarom mondani, éjszaka, a hülye büntetés miatt – ismét meg kell vigasztalnom, ismét vele kell aludnom, és ki tudja, mik történhetnek…

De egy dolog biztos: ha valaha is egy ágyban szándékoznék aludni Remusszal, elõtte azt az ágyat minimum a kétszeresére kell majd növelni!

---*---*---*---

- ÉBRESZTÕÕÕÕ!!! – Ágas hangja csak kicsit ijeszt meg annyira, hogy azonnal kipattanjak az ágyból, nem nagyon, de tényleg. Bár nem aludtam, azóta, hogy… öhm… szóval, azóta, mégis, úgy érzem magam, mint akit a legszebb álmából riasztott volna föl az a dilinyós. Legalább az vigasztal, hogy Peter még nálam is rosszabbul járt: õ az ágyból való kiugrás közben beleakadt a függönybe, és még most is azzal harcol, hogy végre leszedje magáról. James is, én is csak röhögünk a szerencsétlenkedésén; minek segíteni? Végül sikerül kiverekednie magát a függöny vörös, ölelõ karjai közül, én meg gyorsan, amíg valamelyikük elfoglalná elõlem a fürdõt, beslisszolok, és valami normális külsõt varázsolok magamnak. Fölveszem az egyenruhát, hajamat kissé összeborzolom, nyakkendõmet lazán összekötöm, hogy még véletlenül se nézzek úgy ki, mint aki próbálkozott azzal, hogy elfogadhatóan nézzek ki. No, igen… Galagonya szerint elfogadhatóan, hiszen tudom jól, hogy milyen hatással van a lányokra a laza megjelenésem. Ó, de még milyen jól tudom…!

- Tapmancs, gyere már ki! Még az órarendünk sincs meg, és ki tudja, hol kezdünk! Nem akarok még több idõt eltölteni Friccsel, mint amennyi nagyon muszáj! – kérlel Ágas. Az, hogy nem tudjuk, hol lesz óránk, nem nagyon érdekel, tekintve, hogy nem szívesen hagynám ki azt a jó évkezdõ szokásunkat, hogy elkésünk az elsõ óráról, viszont ha jobban belegondolok, tényleg nem volna túl jó dolog plusz büntetõmunkát beszerezni a meglévõ mellé, hiszen én azt akarom, hogy Remusszal együtt tölthessem a teliholdat, nem pedig azt, hogy még több teliholdat kihagyni a büntetések miatt. Szóval gyorsan összekapom magam, és engedem, hogy a többiek – vagyis csak James, mert ahogy látom, Féregfark már készen van, már amennyire õ készen lehet – befurakodjanak a fürdõbe.

Ránézek Féregfarkra, és nem bírom ki, elröhögöm magam. Fölháborodottan kezd el sipákolni, hogy mégis mit és miért nevetek rajta, meg hogy nem tehet róla, hogy megtámadta a függönye, de nem nagyon hat meg, továbbra is ugyanúgy röhögök. Közben megfogom a pálcámat, és egy lendítésre el is tûnik az arcát rondító nagy szemölcs, amit valószínûleg Jamesnek köszönhetett. Bár szeretem kiröhögni, mások azért ne röhögjenek rajta.

- Jössz már, Agancsos?! – üvöltöm be a zárt ajtón keresztül. Eddig õ volt az, aki nagyon menni akart, most meg mit tököl a fürdõben?! Rejszol az idiótája, vagy mi?!

- Megyek már, Tapi, megyek – szól ki halál nyugodtan, és helyességének teljes tudatában kislattyog a fürdõbõl. Na, végre!

Lemegyünk a nagyterembe, ahol Remus már ott vár minket az órarendünkkel. Próbálja lazán kezelni a dolgokat, de látom rajta, hogy még mindig elég erõteljesen zavarban van, ráadásul úgy tûnik, hogy antiszoc hangulata is van, mivel eddig szívesen ült a többi griffendélessel együtt, ha épp nem voltunk itt, most viszont feltûnõen távol ül mindenkitõl. Nem tetszik ez nekem… nem szeretem, ha Holdsáp ennyire visszahúzódó, ez arra emlékeztet, mikor még nem tudtuk, hogy farkas, és azt hittük, hogy minden hónapban az anyukáját megy meglátogatni. Akkor volt ilyen rettentõ visszahúzódó.

- Miért kell mindig ilyen korán kezdeni? – nyüglõdik drága Ágas barátunk, pedig hát õ volt az, aki kikiabált minket az ágyunkból. Mondjuk megértem, én is szenverészek a korán kelés miatt, pedig én aztán nem is aludtam, mikor kelés volt… de a nyáron teljesen hozzá szoktam, hogy Jamesszel délig alszunk, és jóóóval éjfél után fekszünk le. Persze, Mrs. Potter nem igazán örült neki, hogy nekünk az ebéd volt a reggeli, és éjszaka magunkba tömtünk egy halom édességet, de túlságosan szeret minket ahhoz, hogy nagyon mérges legyen ránk. Nem úgy, mint az én drága jó anyám. De ez most mindegy is.

- Pedig a legjobbat még nem is láttátok – mondja Holdsáp igazán megnyugtatóan, és mind a hármunk elé odacsúsztatja az órarendünket. Ágas majdnem leönti tejjel, az enyém meg alig akar hozzám kerülni, annyira zavarban van Sáp. Pedig igazán nem kell aggódnia, nem fogom most azonnal letámadni itt az asztalnál, mindenki elõtt, sõt, szeretném megnyugtatni, hogy bár igazán szép fiú létére, és vonzó is, a lányok sokkal inkább érdekelnek, szóval nem kell aggódnia, nem fog ilyen történni többet. - Siessetek, az üvegházaknál találkozunk, nekem még föl kell mennem a könyveimért, szóval megyek – hadarja, majd huss, már nincs is itt. Ez… ez most… ez most tényleg kerül engem!

- Mit keres ilyenkor a könyvtárban? – kérdezi Peter, szájából egy szalonna darabka lóg ki, kezében pedig egy tökös derelyét tart, amit kérdése után azonnal bele is nyom a szájába.

- Tényleg, hisz még el sem kezdõdött az év… - teszi hozzá Ágas is. Na jó. Ezek tényleg, hivatalosan is sík hülyék.

---*---*---*---

Holdsáp egész nap kerül engem. Igaz, ha máskor páros feladatok vannak, akkor is én általában Jamesszel szoktam lenni, hiszen Remus tökéletesen meg tudja akadályozni, hogy Peter fölrobbantsa magát, vagy éppen az egész iskolát, míg mi csak adnánk alá a lovat, és csak magunkat mentenénk meg, de azért ez a buzgóság, hogy Féregfarkkal legyen párban, már Ágasnak is feltûnik, bár nem kérdezi meg, a kíváncsi pillantásai elõl nem menekülhetek. Ráadásul megelõz még minket is a terembõl való kimeneküléssel, pedig aztán Ágassal büszkék vagyunk rá, hogy eddig minden évben sikerült minden óráról nekünk kiérnünk legelsõnek. Erre most zsinórban megelõz minket. A vacsoráról meg ne is beszéljünk! Így is lötyög rajta az egyenruha, hiszen nem eszik rendesen, most meg evett talán egy falat kenyeret, és már menekül is a könyvtárba, pedig az elsõ nap mindig úgy szokott telni, hogy közösen letelepszünk a szobánkba, és elmeséljük, kivel mi történt a nyáron, részletesebben, mint a vonatúton ahogy elszoktuk mesélni. Most meg… most meg nyugtatgathatom Ágasékat, hogy igen, majd én megtalálom Sápit, igen, vissza is tudom hozni felvidítva, és igen, majd mi hozunk valami kis nasit a mese-estére.

Elõveszem a zsebembõl a Térképet, kimondom a jelszót, és már keresem is a szép kacskaringós Remus Lupin nevet. Úgy szeretem a Térkép betûit, hiszen ezek Holdsáp szépséges, szálkás, dõlt, mégis kacskaringós betûivel van írva. Amiket a beadandóimon nem nagyon szeretek látni, fõleg nem piros színnel, de amúgy nagyon szeretem a betûit, olyan szépek és különlegesek, mint õ. De ez titok!

Látom, hogy Holdsápot jelzõ pöttyöcske szépen a prefektusi fürdõ felé sétálgat, szóval a tõlem nem messze levõ alagút felé vetõdök, így majdnem ugyanolyan gyorsan ott is vagyok nem sokkal a fürdõ elõtt, mint Remi, pedig aztán nekem hosszabb utat kellett megtennem a Nagyterem felõl, mint neki a könyvtár felõl. Elsuttogom, hogy csíny letudva, és már lépek is ki az egyik faliszõnyeg mögül, miközben a térképet próbálom belegyömöszölni a zsebembe. Tudom, tudom, hogy megígértük, hogy egymás után nem fogunk kémkedni a térképpel, de mivel ez nem kémkedés, nyugodt szívvel szólok utána, hogy igazán megállhatna, mert meg kell beszélnünk egy fontos dolgot.

- Tapmancs, nem is számítottam rád, de örülök, h… - kezdi a mentegetõzését, de nekem most nagyon nincsen kedvem ehhez, így felemelt kézzel jelzem, hogy kéretik befogni a szájacskáját, és hagyni, hogy én beszéljek.

- Nem kell a színjáték Holdsáp. Egész nap kerültél. Tudom, hogy a reggel történtek miatt teszed, és szeretném ha tudnád, hogy én… - kezdek neki a magyarázatnak, ám most õ szakít félbe engem.

- Csak valamelyik barátnõddel álmodtál. Tudom, nem kell ezen aggódnod. – Mosolyogva bólintok, tudtam én, hogy nem véletlenül õ a legokosabb négyünk közül, ám ha ezt tudja, akkor még kevésbé értem, hogy mi lehet a gond, miért kerül engem. - Sirius, nem haragszom miatta, ez elõfordul, nem te tehetsz róla, én csak… én csak nem tudtam, hogy kezdjek ennek neki, mert elég…

- …kínos – mondom ki helyette vigyorogva, õ pedig zavartan bólint. Persze, hogy kínos, hiszen legjobb barátok vagyunk, és mind a ketten fiúk, de akár fölfoghatná máshogyan is: részese lehetett annak a dolognak – az én csókomnak –, ami után a legtöbb lány, és tudtommal elég sok fiú akár ölni is tudna. Szóval vehetné akár megtiszteltetésnek, bizony ám! De úgy vélem, ezt most nem igazán kellene kimondanom, a végén még megharagudna rám, pedig most talán újra visszaáll minden a normális kerékvágásba. – Ígérem, többet nem fordul elõ, de nem szeretném, ha emiatt megromlana a barátságunk – kérlelem. Tényleg nem szeretném, ha a barátságunkba bármi is közbe avatkozna, hiszen õ a legjobb barátom. James a testvérem, sokkal inkább, mint Regulus, Remus pedig a legjobb barátom. Nem szeretném, ha ez megváltozna.

- Nem fog, csak… csak egy kis idõt kérek még. Ígérem, hamar feldolgozom majd, de tudod… - hagyja félbe a mondatát, de valahogy el tudom képzelni a folytatást. Persze. Hagyok neki idõt, de attól még nem kell kerülnie, pláne nem kihagynia a közös nyári élménybeszámolót. Fõleg, hogy õ tudja legjobban illusztrálni az általunk kitalált bûbájjal az élményeket.

- Tudom. Te pedig, remélem, tudod, hogy nem maradsz egyedül teliholdkor? – mondom, és elképedt arcát látva kutyásan fölnevetek. Ugyan, ugyan, Sápi, ismerhetnél már engem. Tudod jól, hogy a legjobb barátomért bármit megtennék, és úgy ismerem õt, ahogy a saját tenyeremet. Már pedig te vagy a legjobb barátom, szóval… - Nem gondoltad volna, hogy rájövök igaz? De nem vagyok én olyan vak, mint Ágas és Féregfark. Ne aggódj Holdsáp, valamit mindenképpen kitalálunk – nyugtatom meg, és ahelyett, hogy az eredeti terve szerint a prefektusi fürdõbe rejtõzne, elindul velem a toronyba, hogy fölkészítsen lelkiekben a büntetésre, majd utána pedig õ szerezzen valami kis nasit, hogy akkor is meg tudjuk tartani a mese-estét.

- Tényleg, Sápi, ha már a konyhán leszel, kérdd már meg az egyik manót, hogy csináljon neked szendvicset! Nem ettél szinte semmi vacsorát, és már ne haragudj, de igazán magadra szedhetnél kis húst! – mondom útközben, addig, amíg csak kettesben vagyunk, hogy más azért ne hallja, hogy ilyet mondok neki. Csak én mondhatom neki, hogy túl sovány, és hogy egyen többet, másnak Remus csakis tökéletes lehet! Nekem is az, de azért nem szeretném, ha elfogyna itt nekem.

- Köszönöm – mondja szárazon, hallhatóan megbántott hangon. Naaa, nem ezt akartam!Nem akartam megbántani, egyszerûen csak féltem, szóval ahelyett, hogy tovább sétálnánk a torony felé, behúzom az egyik falikárpit mögé, ahol van egy kis bemélyedés, hogy senki ne kíváncsiskodjon, ha esetleg erre járna, és egy magánéleti bûbájt szórok magunk köré.

- Nézd, Holdsáp, nem azért mondtam, hogy megbántsalak, de ez nem tesz jót neked. Ma este szinte semmit nem ettél, ebédre a negyedét etted annak, amennyit általában enni szoktál, pedig az azért nagy szó, és teljesen biztos vagyok benne, hogy a reggelinél az elõtted levõ teljesen érintetlen tányér a második szedésed után volt teli. Szóval ne haragudj meg rám, de pont neked kellene többet enned, hiszen vigyáznod kell magadra. Az átváltozások szörnyen legyengítenek, és olvastam – igen, Remus, ne nézz így rám! Tudod jól, hogy mikor kitaláltuk, hogy miért tûnsz el minden hónapban, utána néztem a vérfarkas kórnak, jobban, mint a többiek! –, hogy ezt a kiadós étkezésekkel lehet ellensúlyozni! Amit viszont te csinálsz, az messze van a kiadós étkezéstõl. Szóval dönthetsz: vagy megpróbálsz odafigyelni, hogy minél többet egyél, vagy pedig én fogok rá figyelni – mondom magamhoz mérten rettentõ komolyan. Ezt már korábban is mondani akartam neki, nevezetesen ma reggel reggelinél, de mivel olyan gyorsan elhúzott, nem tudtam errõl beszélni vele. No, meg nem is azelõtt a két értetlen és éretlen érzelmi nulla elõtt szerettem volna errõl beszélni.

- Te… - kezdi Remus, de csak megrázza a fejét, és döbbenten pislog rám. Látom rajta a megdöbbenést, hogy képes vagyok ennyit komolyan beszélni, no meg, hogy aggódok érte, de azt is látom, hogy nem igazán tetszik neki ez az étkezés-dolog. – Én… - próbál ismételten összetenni egy mondatot, de most vagy túl nagy a meglepõdöttsége, vagy túlságosan felháborodott a tolakodásom miatt. Hmm… esetleg mind a kettõ.

- Tudom, tudom, nem vagyok az anyád, apád, testvéred, kiskutyád, akármid, hogy jogom legyen ilyet mondanom, de akkor is aggódok miattad. És erre most tényleg emlékezz, mert hiába vagy a legjobb barátom, ennyire érzelmes dolgokat, mint aggódás, odafigyelés, akármi, nem sûrûn fogsz hallani tõlem! Szóval kérlek, kérj egy nagy szendvicset majd magadnak, edd meg szépen az egészet, és ha nem eszed meg, akkor becsüld meg annyira a barátságunkat, hogy nem hazudod majd azt, hogy mégis csak megetted, jó? – kérlelem. Bár tudom jól, hogy nem hazudna nekem, mert miután megtanultuk az animágiát, megígérte, hogy nem hazudik magával kapcsolatos dologról többet, azért nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a valószínûsíthetõnek tûnõ étkezési problémája nem venné mégis csak rá arra, hogy füllentsen kicsit arról, hogy mennyit evett meg.

Hogy honnan tudok az étkezési zavarokról? Ugyan… az én drága jó édesanyámat a legjobban azzal lehetett legjobban fölbosszantani, ha mugli újságokat olvastam elõtte, mert hogy az õ lusta, mihaszna fia képes olvasni, de csak valami mugli szennyet, és azokban bizony volt errõl szó. Bár tény, hogy azok leginkább lányok voltak, és muglik, de azért biztos vagyok benne, hogy ilyen van a varázsvilágban is, meg a fiúk között is.

- Én… rendben, megpróbálom – motyogja lehajtott fejjel. Nem néz a szemembe, aminek nagyon nem örülök, de mikor rájövök, hogy túlságosan közel vagyunk egymáshoz, hála a bemélyedés jótékony kicsinységének, már megértem, hogy mi a baja azon kívül, hogy éppen most oktattam ki az étkezési szokásairól, pedig semmi jogom sincs rá.

- Bocsi – mondom hirtelen jött zavartsággal, és hátralépek, amennyire csak a fal engedi, hogy eltávolodjak. Sajna, az a kemény két centi nem túl nagy távolság, így még mindig nem néz a szemembe, én pedig átkozom magam a reggeli hülyeségemért, hogy álmomban megcsókoltam szegénykét. Bezzeg, ha reggel nem csókoltam volna meg, akkor most nem lenne ennyire zavarban, sokkal inkább mérges lenne, hogy mi jogon próbálok beleszólni az õ dolgaiba. – Na, jó, tényleg nincs jogom ehhez – mondom könnyedén, bár egy kicsit csalódott vagyok. Nem sûrûn aggódom valaki miatt is, de ez van. – Menjünk, a végén még több büntetõmunkát kapunk, mert sikeresen elkésünk – sóhajtom, és már elõre sajog minden porcikám. Tudom jól, hogy milyen szörnyûség egy büntetõmunka Friccsel, volt már benne nem kevés részem, de egy hónap minden estéje azért elég húzós. Ráadásul meg sem érdemeljük a srácokkal, hiszen egy csúszómászó mardekárost megtámadni egyáltalán nem büntetni, sokkal inkább dicsérni való tett. Ezt még a drága házvezetõ tanárunknak is igazán tudnia kéne…

Az út további részét szótlanul tesszük meg. Holdsáp nagyon a gondolataiba van mélyedve, én meg nem szeretném ismét megzavarni, vagy bármi sértõt mondani, szóval én meg inkább befogva tartom a számat, még akkor is, ha ilyen néma csendben még nehezebb tett ez tõlem, mint általában. Mikor fölérünk a toronyba, Ágasék már türelmetlenül várnak, és egybõl letámadnak, hogy mégis merre voltunk, és hogy sietünk kell, és már húz is maga után, szóval még elköszönni sem tudok Remustól. Remélem, nem most vetettem véget a barátságunknak, amit annyira meg akartam menteni…

- Tudom, hogy Remust mentél el megkeresni, de véletlenül nem botlottál bele Evansba? – kérdi Ágas barátom rendkívül reménykedõnek hangozva. Én meg ezen csak még jobban felhúzom magam, hiszen amiatt a kis liba miatt kell Remust letörtnek látnom, hiszen miatta kaptunk egy havi büntetõmunkát, ráadásul valamivel meg is bánthatta szegénykémet, ugyanis általában ha nem velünk, hát vele lóg, most meg a lány még csak rá sem néz.

- Nem, de jobb is, ha nem kerül a közelembe, mert különben a jövõ évbe átkoznám – mondom sötéten. Peter csak lohol utánunk, nem szól közbe a beszélgetésünkbe, bár nem is tudna. Õ nagyjából, mire fölfogja a beszélgetésünk elejét, mi már be is fejeztük azt a témát általában.

- De… - kezdené Ágas az ellenkezést, hogy a csajt biztos Pipogyusz átkozta meg, különben nem árult volna be minket, hiszen a kis Lilyke egy szent, de hála Merlinnek már itt vagyunk Friccs szobája elõtt, szóval inkább becsukja a száját, és nem mond semmit. Bár, mikor lefékezünk az ajtó elõtt, és mind a hárman jó nagyot nyelünk, felkészülve a legrosszabbakra, már visszaszívom, hogy hála Merlinnek, hiszen ennél még az áradozása is jobb, de… hmm… nem, nem jobb az áradozása. Azt hiszem, mind a kettõ ugyanolyan rossz.

- Áhá! A három jómadár – nyitja ki Friccs az ajtaját a kopogtatásunkra, és jókedvûen, semmi jót nem sejtetve elvigyorodik eléggé foghíjas fogsorát megmutogatva, és azt a rusnya dögöt élvezettel telien megsimogatja. Biztos vagyok benne, hogy Dumbli csak azért tartja itt Friccset, mert õ nem kínozhat gyerekeket, az nem illene a jóságos nagyapó külsõhöz, ám túlságosan szereti a gyerekeket kellemetlen büntetésekben látni, ezért kell neki valaki, aki nyugodt szívvel kínozhat minket. – Na, nyomás! – bök meg engem a csontos ujjával, és engem és Féregfarkot szétlökve elindul, hogy mutassa az utat, hogy hol kell majd dolgoznunk.

---*---*---*---

Sajgó tagokkal, égõ kezekkel és bedugult orral caplatunk végig a kastély folyosóján, egészen a toronyig. Szinte alig bírjuk vonszolni magunkat, már csak a mágiánk tart életben minket, de Mrs. Noriss kísér minket, így esélyünk sincs kitérõt tenni a gyengélkedõ felé, hogy szerezzünk valami gyógymódot ezekre a fájdalmakra. Friccs úgy gondolja, és ebben úgy tûnik, Galagonya is egyetért, hogy a legjobb büntetés, ha a büntetés kellemetlen tünetei hosszútávon is megmaradnak, nem pedig azonnal begyógyulnak. Pedig nekem el lehet hinni, hogy már csak ennek az éjszakának az emléke is visszatartana két teljes napra a csínytevésektõl, nem kellene fájnia mindenemnek!

- Azért ez… - szólal meg Ágas, de aztán lihegve abbahagyja a beszédet, hogy egy kis levegõhöz juthasson a száján keresztül, mert ugye az orrunkon semmi levegõ nem jut át.

- …ez ritka fájdalmas büntetés volt – fejezem be megkezdett mondatát, és én is levegõ után kapkodok. Nem, nem szabad beszélni, különben nem jut erõ a lépéshez, márpedig vissza kell jutni a szobánkba, különben ismét büntetés kapnánk, hogy takarodó után, a büntetés vége után miért vagyunk még a folyosókon. És amilyen szerencsénk van, ismét MissTökéletes árulna be minket…

- Mérgezõ gõzû tündérgumót gyomlálni a Rengetegben azért… - lihegi Peter is, és bár õ több szót ki tudott mondani egymás után, most meg kell állnia, mert úgy tûnik, képtelen tovább menni. Nem állunk meg Ágassal, ha megállnánk, nem jutnánk tovább, ám lelassítunk, hogy könnyebben utolérjen. Így, mire újból neki indul, csak két centivel jutottunk elõrébb, szóval könnyedén beér.

- …kegyetlenség. – Ismét én fejezem be a mondatot. Ez szerintem ellenkezik a kiskorú varázslói jogokkal! Képtelenség, hogy engedélyezve legyen egy olyan büntetés, amivel a varázsló mérgezi a belsõ szerveit, a méregtõl a légútja is eltömõdik, ráadásul a keze szinte csontig lemaródik! Minimum védõfelszerelés, vagy védõ bûbáj kötelezõ lenne, mert ez így… ez így nagyjából két napon belül megöl minket, mivel addig biztosan nem végzünk még csak a kijelölt terület negyedével sem, nem hogy az egésszel! Ha meg megöl, még csak esélyem sincs arra, hogy Holdsáppal tartsak teliholdkor, hiába ígértem meg neki.

- Jelszó? – Úgy tûnik, végre valahára sikeresen fölértünk a toronyba. A Kövér Dáma eddig irritáló és idegesítõ hangja hirtelen a világ legszebb melódiájává válik, és miközben Ágas kinyögi a jelszót, én tömérdek néma bókkal árasztom el a kedves Dámát, amiért ilyen kedves, és beenged minket. Itt vagyunk! Végre… itt… vagyunk!

- Veletek meg mi történt?! – rohan ide aggódva Holdsáp, aki eddig a kandalló elõtt ücsörgött az egyik kényelmes fotelban. Aggódva vesz minket szemügyre, de most, hogy fölértünk, már egyikünknek sincs semmi ereje, arra meg pláne nem, hogy elmagyarázzuk, mi a fenét csináltattak velünk, szóval szegény Holdsáp most magyarázat nélkül marad. – Na, jó, segítek nektek fölmenni – mondja, és elõször Peterhez jön, hogy támogassa, de mikor az egész fiú súlya rákerül, szinte összecsuklik alatta, és úgy kell kimásznia az elég súlyos Peter alól. – Na, jó… - motyogja maga elé, és inkább a könnyítõ bûbájjal próbálkozik elõször, amivel már sokkal könnyebben megy a szobába támogatásunk.

Mikor én kerülök sorra, egy pillanatig azt hiszem, hogy nem fog velem törõdni, itt hagy engem, hiszen ha én vagyok az utolsó, azt jelenti, hogy nem is akar nekem segíteni, de nagy meglepõdésemre igenis visszajön, és segít rajtam. Bár igazán nem kellett volna csodálkoznom, Remus túl jó ahhoz, hogy ne segítsen egy barátján, még ha az az étkezési szokásait kritizálta, akkor is. Még arra sincs erõm, hogy megköszönjem neki a segítséget, csak beesem az ágyba, és már félálomban is vagyok, épp, hogy nem alszom el.

- Megettem a szendvicset – jutnak el hozzám Remus halk, tétova szavai, amik megnyugtatnak, és bár hihetetlennek tûnik a jelenlegi állapotomban, mégis elmosolyodok. Szóval megette… hála érte Merlinnek!

Végül elalszom. Jó aludni.