 Karakter: Nichole Ferlay
A díványon heverve olvasom a könyvet, amit talán két hete kaphattam a testvéremtől. Azt hiszem, kezdem megszeretni az orosz irodalmat, megvan a maga bája is a nyersségnek. Legalábbis ez a mű elég naturalisztikus, szókimondó és hovatovább magával ragadó. Egyszer tettem csak le, hogy hozzak magamnak egy takarót, majd visszafészkelek a felmelegített vacokba. Hangos, traktorra emlékeztető dorombolással ugrik fel a macska mellém, és miután a szolid hét-nyolc kilójával már nem fér mellém, úgy dönt, hogy a lábaimon foglal helyet. Sokáig ficereg és mozgolódik, teljesen megszoktam már, nem törődök vele. Egészen addig, míg egy olyan pontra nem nehezedik, ami már fájón nyilall.
- Brian, drágám, megtennéd, hogy nem tehénkedsz állandó jelleggel a lábikrámra? – ejtem lentebb a könyvet, hogy láthassam, mit reagál. A nevére felkapja a fejét, hallat egy hosszú nyávogást, ami inkább egy elnyújtott „neeem”-hez hasonlít. Odébb pakolom, hogy visszadőljek, mikor a faliórára téved a pillantásom.
Hamarosan készülődnöm kellene, mert elfogok késni. Igaz, hogy az előadó is folyton késésben van, emiatt a gyakorlottabbak már minimum tíz perccel később érkeznek, mint ami fel van tüntetve hivatalosan. Elviekben az első húsz perc letelte után mehetünk el, és nem kötelességünk tovább várni rá. Mondjuk az is igaz, hogy ez csak az egyetemistákra vonatkozik, én pedig hetente igazán ráérek erre az egy alkalomra.
Levonom magamról a takarót, a padlófűtés megcsiklandozza a talpam, ahogy leteszem a lábam a földre. Brian befúródik a hátam és a dívány háta közé, elfoglalva a felmelegített helyet.
- Erre ment ki a játék, hm? – simogatom meg a fejét, mire ismételten berregő dorombolásba kezd. – Te kis piszok – csípem meg a fején a bőrt, mire újfent hallat egy hosszú „neeem”-et.
***
Gyalogszerrel teszem meg a távot, szép az idő, tipikus őszi időjárás, kedvelem az ilyet. Tudom, hogy miután megmelegedtem a teremben, letelik az óra, utána veszek magamnak egy csésze teát és indulok vissza. Az ilyen napok takarót jelentenek, melegséget, párnákat és olvasást.
A teremben már páran jobbra-balra dülöngélnek a helyükön, hét ember összedugja a fejét, szókeresőznek egy okostelefonon. Leteszem az egyik hátsó sorok egyikébe a holmim, leveszem a kabátom, amit magam mellé terítek. Korán érkeztem, a karórám szerint viszont késtem. Igazodtunk mindannyian a tanárhoz, nem kétséges. Hóbortos és jószívű, nem tette még ki a szűrömet, mi több, a megszólalásaimat is pozitívan értékeli, amiért hálás vagyok. Ráadásul ezért az előadásért megéri várni és bosszankodni.
Váratlanul éri a frissen érkezetteket, ahogy kivágódik az ajtó és a tanár szinte beszáguld, azzal a lendülettel kezd el kipakolni. Általános jelenség, a nagyrészünk hozzászokott már. Kinyitom a jegyzetfüzetemet, ami amolyan mindenes füzetként funkcionál. Időpontok, dátumok, határidők, születésnapok, könyvajánlók erről az óráról, érdekes gondolatok, idézetek, menetrendek és a többi.
- Nos – hívja fel magára a figyelmet, amint konstatálja, hogy ismételten otthon felejtett valamit. Kellene neki is egy ilyen notesz, bár gyanítom, azt is elhagyná. – Elnézést az újabb késésért, lerobbant az autóm.
- Ezt már hétfőn is mondta, tanár úr. Mivel ma csütörtök van, ezért a kávé-borult-az-ingemre-és-át-kellett-öltöznöm magyarázkodás kell, hogy jöjjön – emeli ki a lényeget Cheng, amiben igazat adok neki. Egy gyanakvóbb pillanatomban táblázatba szedtem magam is, mikor mit mond. Lehet, hogy szemtelenség és bunkóság, de a tény az tény.
- Áhh, az más. Akkor vegyék úgy, hogy ezt mondtam – dugja össze a kábeleket a laptopjával, kedélyesen felnevet. Meguntam már azon gondolkodni, hogy vajon mit csinálhat minden reggel, amitől az állandó diákjai is betéve tudják a kifogásokat. Nincs neki élettársa, testvére, lakótársa, aki kicsit összeszedné? Mindig arra a következtetésre jutok, hogy nincs, így elvetek minden ezzel kapcsolatos gondolatot. – A mai órán egy kiemelkedő angol költővel fogunk foglalkozni. Jobban ismerjük a színházi darabjait, mint a boltot, ahova mindennap lemegyünk a finom sajtos kifliért.
- Shakespeare! – rikkant előttem két sorral lentebb egy fiatal fiú. Ritka, mikor egy hímnemű egyed rajong egy olyan témáért, mint az irodalom. Főleg, ha még csak a huszas éveiben jár.
- Bingó – kattint párat és a prezentáción máris megjelenik a jól ismert arc. Általános információk huppannak fel a diára, nem jegyzetelem le, hiszen ezt tudom, alapműveltség része, főleg úgy, hogy a téma maga is érdekel. – De ma nem a színházi darabjaival, életével és hódításaival fogunk foglalkozni, bár az utóbbihoz van némi köze… tehát?
Mindenki mélyen csendben van, hátul összesúgnak. Pedig mi sem egyszerű, de tudom, hogy nekem ilyenkor csendben kell lennem. Az itt tanulóknak van mindenben elsőbbségük, senki átlagát és imidzsét nem akarom rontani.
- Hölgyek, urak? Bátran!
- Szonettek – mondom a megoldást egyszerűen, miután második alkalommal is némaság felel a kérdésre. Rám pillant, majd egy mosollyal akceptálja a válaszom, ráadásul helyesnek is értékeli.
- Shakespeare 78. szonettje kevésbé ismert, ám annál magával ragadóbb. Hallgassák figyelmesen és gondolkodjanak a mondanivalón, kinek írhatta, mikor, miért ésatöbbi – becsukom a füzetet, hogy jobban tudjak figyelni. A felbukkanó határidők zavarnak. - De kíméljenek meg attól, hogy a szeretőjének írta bormámortól izzó állapotban.
Felolvassa nekünk, a kézfejemmel támasztom meg a fejem, úgy hallgatom. Gyönyörűen és lélegzetelállítóan olvas, gyakran az az érzésem, hogy rokona egy-egy írónak, költőnek, mivel annyira tökéletesen át tudja adni, amire a művész gondolhatott. A hanglejtés, a hangerő remekbeszabott. Nagyszerű előadó, csak ezért járok még be, mert a késéseit így egyáltalán nem tolerálnám. Jómagam javarészt a határidőkből élek, az élet is erről szól.
***
Óra utána kávézóban üldögélek még egy kicsit, kellemes jazz és blues szól a hangszórókból, nem ordítva, hanem kellemes hátteret adva az olvasásnak és a kávémnak, amire az elképzelt teámat lecseréltem. A könyvből alig maradt harminc oldal, felfalom a sorokat hamar, majd becsukva hagyom ülepedni egy kicsit a dolgot.
- Hozhatok még valamit? – lép hozzám egy korombeli lány, nyilván az egyetem mellett ez a munkahelye. Remek helyet választott magának, keresve sem lehetne találni ennél tökéletesebbet.
- Igen, a számlát – teszem le a csészét, miután a maradék cukortól korcogós kávét megittam. Némi borravalót hagyok az asztalon, összeszedem a táskámba a kipakolt holmijaimat és felkelek az ébenfa székből.
- További szép napot, művésznő! – búcsúzik el, neki is lát, hogy serényen letörölje az asztalt és elvigye a csészét. Felveszem a kabátom, biccentek neki és kilépek a hűs időbe. Kettőtől vagyok hatig ma, tekintettel az egyetemi órára, illene nyitásra odaérnem.
Briant kiebrudalom –nála meglehetősen furcsa szófordulat- a helyiségből, amibe megint nem tudom, hogy jutott be. Mindig félek, hogy lever valamit, de mivel nem dúl benne semmi bizonyítási vágy, amióta ivartalanítva lett, nem bosszant már annyit. Régen lelökött egy komplett pohárszettet, négy párologtató edényt, két vázát és egy főnix alakú levélnehezéket. Természetesen nem ezen csínytevései miatt történt az a kis orvosi beavatkozás, hanem szörnyen féltem, hogy nagy férfiúi buzgóságában kimegy az utcára, hogy udvaroljon és elüti egy autó, elviszik tőlem és a többi.
- Éhes vagy? – guggolok le hozzá, hunyorogva. Várom, hogy „nemet” mondjon, de helyette feltámaszkodik két mellső lábával a combomra és az arcomhoz nyomja a fejét. Boldogan megsanyargatom egy kicsit a hátát és a hasát, majd megpaskolva az oldalát jelzem, hogy vége az örömteli pillanatoknak, eredjen dolgára. Felcsapja a farkát a levegőbe és már el is döcög.
Üdvözölt, visszaköszöntem, ennyi volt a részéről. Szerencse, hogy nem szereti a boltot, számára túl zajos és csillogó. Lepakolok, átöltözök, majd nekilátok, hogy rendszerezzem a papírokat kívül, a pult mögött. Hamarosan elkélne egy portörlés a hátsó helyiségben is. Sokáig szöszölök, egy csiptetős mappába jegyzem jártomban, hogy miből mennyi lehet még hátul. Ritka, mikor valamiből több darabot csinálok, az akkor is azért történik meg, mert más színben kérik. Ahogy leltározok csak úgy magamnak, feltekintek az órára. Lassan be is zárhatom az utcafront felőli ajtót, mindjárt hat óra. Ezen a soron pedig akkor is még végigmegyek, van még talán két polcnyi tárgy.
Végszóra csilingel fel a csengő az ajtó felett, érdeklődve figyelem, ki lépett be zárás előtt negyedórával. Forgolódó alakot veszek észre, valahogy ismerősek a mozdulatai, főleg a karjai, hogy ide-oda nézelődik.
- Öh, tudna nekem segíteni? – találkozik össze a pillantásunk a polc két oldalán.
- Az attól függ, mit keres – válaszolom, kíváncsivá tesz, hogy vajon mit akarhat.
- Inkább kit.
- Vagy úgy – nocsak, miféle frappáns válasz érkezik a hamutál és a gyümölcsöstál közül. Felkelti az érdeklődésem. - Jöjjön előre és megnézem, mit tehetek Önért.
Elindulok a mondott irányba, a túlsó oldalon követ, valószínűnek tartom, hogy magától nagyon a pultot se fedezné fel, a nagy bámészkodásban. Közelebb lépek, jobban szemügyre veszem, és kiderül, hogy nem más lépett be az üzletbe, mint a tanár úr személyesen.
- Ön az? – hökkenek meg.
Megint az órára pillantok. Ó, így már más a dolog.
Jellemző.
Kétlem, hogy a nevem megjegyezte volna, esetlegesen megismert a legutóbbi pár órán, és azt pedig végképp kizártnak tartom, hogy hozzám jött. Valóban annyira… jellemző. Mint egy nagy gyerek, akit az anyja beküldött egy cetlivel a boltba.
- Miben segíthetek? – teszem le a mappát a pultra, miközben az arcát figyelem. Látom, hogy kellemetlenül érinti, hogy nem ismert fel, de mi sem természetesebb. Egy tanár, aki több száz diákot oktat egy héten, nem fog megjegyezni minden arcot és minden nevet. Különösképp ez a habókos oktató nem.
- Hát… nos… Szükségem lenne egy nonfiguratív darabra – böki ki végül, de máris fordít a mondandóján. – Rettentően sajnálom, hogy nem ismertem fel, rémesen kínos.
- Darabra? – eresztem el a fülem mellett a dolgot, felesleges vitát vagy beszélgetést nyitni róla. Én már elnéztem, tudom az okokat és a miérteket is. Pislog egyet, hogy nem reagáltam semmit, inkább ő is rátér arra, ami miatt jött.
- Mármint, egy tárgyra.
Ezzel elég tág teret adott nekem.
- Miféle rendeltetéssel?
- Születésnapra lenne, édesanyám számára. Él-hal az egyedi, nonfiguratív stílusú alkotásokért – magyarázza, ugyanúgy, ugyanazzal a kedves és türelmes éllel, amivel órán is szokása. Érződik, hogy abszolúte nem megjátssza magát, hogy a diákjai szívébe férkőzzön, hanem a magánéletében is ennyire kivételesen… hogy is mondjam… normális? Elgondolkozva fixírozom az arcát, hasonlóképp tesz ő is. – De a java még csak most következik – vakarja meg a tarkóját, némi szorongással. – A hét végére kellene, hogy elkészüljön.
- Belefér még a táncrendembe – fordulok meg, belépve a pult mögé, előveszem a noteszem, kinyitom ott, ahol még helyem akad. A mai jegyzetek után még van hely az egyik lapon, odaírom a nevét, a dátumot, a tételszámot és magát a tárgyat.
- Valóban…? – döbben meg, majd olyan megkönnyebbült mosoly terül szét az arcán, amitől egy pillanatra ledobja magáról a kisfiús szertelenséget. – El sem tudja képzelni, mennyire hálás vagyok és az utolsó pillanatban mentett meg!
- Valahogy mégis van sejtésem – vetem ellen, mire felnevet. Értette a célzást a folyamatos késéseire, de most nem is órán vagyunk, hivatalosan ráadásul nincs is közöttünk tanár-diák kapcsolat. Talán a művészet szeretete közöttünk az egyetlen kapocs. – Elkérném a telefonszámát.
- Miért? – lepődik meg teljesen, az arckifejezése egyszerre zavart és mélyen elcsodálkozó.
- Hogy értesíteni tudjam, ha elkészült a rendelése.
- Ó, valóban, ma nagyon szétszórt vagyok, bocsásson meg – bólogat, majd le is diktálja, amit feljegyzek a naptáramba. - Mennyivel tartozom? – kotorászik a táskájában, mire felkapja a fejét. Kitalálom, a kocsiban felejtette. Egyszerűen nem állom ki, egy mindentudó mosoly kanyarodik az arcomra, ezt a kis esetlenkedő műsort látván. Olyannyira… tipikus.
- Amint elkészült, tudni fogja – hagyom rá, mire kissé fellélegzik. Nem is sejti, hogy nem pénzben kívánom majd az árat, hanem pár könyvben, esetlegesen egy színházbérletben. Valamiért úgy érzem, ezt megtehetem vele, főleg, hogy ez még inkább a javamat szolgálná, mint a pénz. Aki ennyire benne van az irodalomban, bizonyára jó és élvezhető darabokat tudna nekem kiválasztani.
- Még egyszer bocsánat, hogy így zárás előtt rontottam be, nagyon-nagyon sajnálom – mondja, ahogy kifelé kísérem. Valóban szinte árad belőle a megkönnyebbülés. Fogadni mernék, elfelejtette, vagy csak későn jutott el odáig, hogy ajándékot intézzen. - Hálám üldözni fogja!
- Majd szólok, ha ideért – csukom be mögötte az ajtót, megfordítva a táblát a „zárva” oldalára és elfordítom a kulcsot a zárban. Hihetetlennek tartom, hogy bekóborolt ide, rendelést is adott le, majd ki is lépett innen. Lekapcsolom a lámpákat, majd behúzom a sötétkék függönyöket. Hat óra múlt tíz perccel.
Csak tíz, ez az új rekordja.
Azt hiszem, kezd körvonalazódni bennem, mit készítek az édesanyjának. Egy nő, aki felnevelte így a fiát… De előbb kiveszem a kemencéből a kiégetett edényeket. Esküvőre készültek, holnap utánra, még mintákat kell rájuk festenem, mázat felkenni, ez rengeteg idő, de készen leszek időben. A héten a tanár úrral már nem találkozom, majd felhívom.
|
