|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Onichi | 2014. 09. 26. 21:49:34 | #31452 |
 Karakter: Martin Touggist
Megjegyzés: ~ Genemnek
Nem hiszem el, hogy megtette. Komolyan nem hiszem el. Ez egyszerűen totál hihetetlen. Mármint egyszer várható volt, legalábbis lehetett rá számítani, de sose hittem, hogy megteszi. Tényleg nem. Nagyobb esélyt adtam volna annak, hogy rózsaszín anakondák hullnak az égből, mint ennek. Az pedig, hogy igent mondtam, már csak hab a tortán. Mintha az anakondák énekelnének.
Képtelen vagyok levenni tekintetem az ujjamon csillogó gyűrűről. Semmi cicoma, semmi giccs, pont olyan, amit szeretek. Lukas jól tudja, hogy hatalmas gyémántos arany szörnyűséget soha nem is viselnék. Ez viszont kifinomult, elegáns, és egyszerűen gyönyörű. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyet fogok viselni. Mármint szeretem Lukast, kétség sem fér hozzá, hogy ő az életem része, már nem tudom mit kezdenék nélküle, de... de sosem voltam a házasodós fajta. Túl önálló vagyok, túl önfejű, és szeretek a magam ura lenni. Az összeköltözéses mizéria után nem is gondoltam, hogy megteszi ezt a lépést. Annyi ideig kellett győzködnie, és annyit veszekedtem vele, mire végre áthordtam a cuccaim, hogy meg sem lepett volna, ha rögtön hazaküld. Viszont ő kitartott, és végül egyikünk sem bánta meg. Bár azért azt megjegyezném, hogy a kaktuszaimnak nem találtam még megfelelő helyet a lakásában, ez pedig egy igen kritikus probléma. A legkritikusabb.
Már csak azt nem tudom, jó döntést hoztam e. Amikor megláttam a gyűrűt, és meghallottam a kérést ami közben kicsit megremegett a hangja, nem tudtam gondolkodni. Szinte azonnal jött a válasz, mi mást mondhattam volna? Annyira kézenfekvő volt az egész, hiszen szeretem Lukast, csak... csak... nem tudom. Viszont ahogy a szemembe nézett, miközben az ujjamra húzta, az egyszerűen borzongató volt. Sosem láttam még ilyen boldognak, sosem láttam még, hogy ekkora szeretettel... nem, szerelemmel néz rám. Azt hiszem ez ijesztett meg. Mindig tudtam, hogy ő sokkal jobban szeret, hogy neki én jelentek gyakorlatilag mindent, de ez most tudatosult bennem igazán. Nem tudom, hogy képes vagyok e mindezt viszonozni. Persze, sosem bántam meg, hogy mellette maradtam, elviselem, hogy ennyire ragaszkodó és birtokló, hogy szinte mindenbe belebetegszik, mert fontos nekem, de... de most tényleg megriadtam kicsit. Mindegy Martin, tedd ezen túl magad, nem ronthatod el ilyen ostoba gondolatokkal ezt az estét. Előbb rágom le a karomat tövestül, mint hogy tönkretegyem Lukas boldogságát. Illetve a mi boldogságunkat. Igen, boldog vagyok, mindamellett, hogy rettegek is az egésztől. Bár lehet, hogy ezzel mindig így vannak az emberek. Biztosan minden lány be van sózva mikor megkérik a kezét, hiszen jön az esküvő, a szervezkedés, a ruha… Úristen, esküvőt kell szerveznem! Na jó, mély levegő, én nem fogok ilyeneken kiborulni. Legalábbis most nem. Na majd ha egyedül maradok, és nem látja senki… Na majd akkor.
Fölveszem az álarcot, ami mindig olyan tökéletesen képes elfedni az érzéseim. Bár két éve vagyok már Lukas mellett, de még mindig nem tanulta meg, hogyan láthat át ezen. Az egyetlen fegyverem ellene, bár már kezdi észrevenni, hogy ilyenkor kattog valami ostobaságon a fejem. Nézőpont kérdése ugyan, hogy mit nevezünk ostobaságnak. Ez most sokkal inkább egy hatalmas dilemma. Nagyobb, mint a kaktuszok, pedig annál kevés fontosabb dolog létezik. Maximum Lukas, aki épp most jön vissza a mosdóból. Megmosta az arcát, még látszik rajta a nedvesség halvány nyoma. Biztos nagyon izgult, ő már csak ilyen. Amilyen keménynek mutatja magát, annál érzékenyebb, ha rólam van szó. Na persze tud ő egy igazi tigris, vagy hasonló ragadozó lenni, de néha azért elég érzelmes, és ez kifejezetten nagy tortúra lehetett neki. Őt ismerve már vagy negyven féle képen elképzelte azt, hogy nemet mondok, és kilépek az életéből. Ezért kellett kirohannia, mert arra nem annyira számított, hogy igen lesz a válasz. Ő már csak ilyen kis szentimentális. Egy szentimentális adrenalinnal fűtött rúdtáncos. Hát kell ennél több, hogy az ember igazán boldog életet éljen? Nem valószínű. Nekem sem kell Lukason kívül semmi más. Most hogy látom mennyire boldog, biztos vagyok benne.
- Minden rendben? Már azt hittem meggondoltad magad, és kiszöktél a wc ablakán – szurkálódok egy kicsit, míg visszaül a helyére, de persze megint csak egy amolyan „mégis hová gondolsz?” mosolyt kapok. Igaza van, ha valaki szökni fog, akkor az maximum én leszek. Na jó nem, nem tenném meg. Azt hiszem.
- Próbálkoztam, de az ablak túl kicsinek bizonyult, így vissza kellett jönnöm hozzád – belemegy a játékba, és ez tetszik. Ezt szeretem benne. Mindig fölveszi a fonalat, és tudja mikor szeretnék komolyan beszélni, és mikor szeretném csak kicsit húzni az agyát.
- Képzelem mennyire sajnálod – minden tehetségemet bevetve próbálom a lehető leg erotikusabban eltüntetni a citromtortám legvégét, és Lukas tekintetéből ítélve azt hiszem bejött a dolog. Tudtam én, hogy így lehet hatni rá a legjobban. Így legalább nem azon fog rágódni, hogy valami bánt engem. Tudom, hogy tudja, de nálam jobban kevés ember tud terelni. Ez az egyik specialitásom.
Lukas int az egyik pincérnek, kikéri a számlát, én pedig nevetve rázom meg a fejem. Hihetetlen ez az ember. Tudtam, hogy tetszeni fog neki, de a tekintete jelenleg azt sugallja, hogy ha nem indulunk el azonnal haza, akkor földob az asztalra, és itt, mindenki szeme láttára fog megerőszakolni. Már amennyire az megerőszakolás lenne. Hiszen már a vőlegénye vagyok, és hagynám magam. Azt hiszem ez már kiesik abból a kategóriából. De abban szinte biztos vagyok, hogy megtenné. Arról az emberről beszélünk, aki falatnyi ruhákban vonaglik egy rúdon esténként. Maximum azért fogná vissza magát, mert utálja, ha rajta kívül mások is megbámulnak engem. Önző kis tetűnek tűnhet, de én ezt is szeretem benne. Persze hagyja, hogy a bárban flörtöljek másokkal, sőt táncolhatnék is ha akarnék, mert tökéletesen megbízik bennem, csak éppen annak a nyakát tekerné ki, aki megpróbál hozzám érni. Pedig tudja jól, hogy meg tudom védeni magam. Ha kéne, még szerintem őt is simán helyben hagynám. Intéztem már el nála nagyobb embereket is.
Érkezik a számla, fizetünk, és meglepő módon egészen a kocsiig bírja tartani magát. Egészen büszke vagyok rá. Ám ott már nincs mese, esélyem sincs ellenkezni, és nem is akarok. Hagyom, hogy belepréseljen a bőrülésbe, miközben szinte teljesen rám mászik. Úgy esik ajkaimnak, mintha hónapok óta csak egy üveglapon keresztül bámulhatott volna. Alig győzöm tartani vele a tempót, ami azért ritkaság számba megy, hiszen van bőven gyakorlatom benne.
- Nyugalom Lukas, muszáj hazamennünk, még a végén lecsuknak minket. Tudod, az ilyesmi nem publikus – nagy nehezen elhúzom a fejem, és óvatosan eltolom magamtól. Szerencsére hagyja magát, zihálva bólint, és visszadől a saját ülésére. Inkább nem is zavarom, hagyom hogy kicsit összeszedje magát. Ilyenkor mindig olyan vicces. Szinte látom, ahogy igyekszik valami borzasztóan lelombozó dologra gondolni, mint mondjuk egy tányér görögsaláta. Na annál kevésbé izgató dolgot keveset tudok elképzelni. Majd egyszer rákérdezek, hogy mire gondol ilyenkor. Igazából elég sokszor van lehetőségem ezt látni, hiszen az irodában kénytelenek vagyunk visszafogni magunkat. Persze mindenki tudja, hogy mi ketten, de azért igyekszünk nem nagy dobra verni, nem mindenki szeme láttára csinálni. Nem akarunk visszaélni az elfogadásukkal. Tényleg, ezt vajon hogy fogják viselni?
Nagyot nyelve kezdek babrálni az ujjamon lévő gyűrűvel. Nem szeretném, hogy emiatt elmenjenek tőlünk, csak sajnos nem tudom ki hogy fog reagálni rá. Nem olyan nagy dolog ez végül is, de… de ki tudja. Nem szívesen tűrném el a megbotránkozó tekinteteket, ha nem muszáj. Talán jobb lenne titokban tartani. Most mondjam azt, hogy „bocsi Lukas, a gyűrűt inkább nem hordanám a munkahelyen.”? Kétlem, hogy ez elnyerné a tetszését, meg nem is tenném meg. Végülis mióta érdekel az ilyesmi engem? Akinek nem tetszik, keres más munkát, ez van. Bár remélem ez nem történik majd meg. Vajon Jörg tudott erről az egészről? szinte biztos vagyok benne. Lukas mindent elmond neki, szerintem még azt is tudja, hogy mekkora alsónadrágot hordok, szóval egy ilyen tervet biztosan megosztott vele is. Remek, viselhetem még ezért is az utálatát. Már ha utálatnak lehet ezt nevezni. Inkább hívnám törékeny barátságnak, de csak Lukas kedvéért. Anyám, mennyi mindent megteszek érte. Talán tényleg szeretem eléggé ahhoz, hogy ne bánjam meg ezt a döntést. Talán.
- Martin? – fölkapom fejem, értetlenül pislogok párat, majd gyorsan fölveszem a szokásos mosolyt, és ölembe ejtem a kezeimet. A fenébe, nem figyeltem eléggé. Remek, nagyszerű, jó buta vagy fiam, majd fejbecsaplak, ha lesz időm.
- Induljunk haza lassan – próbálom terelni a témát, és gyorsan becsatolom a biztonsági övet, de ő még mindig csak fürkésző tekintettel vizslat. Sajnálom, ez a röntgen szem sem ér semmit az álarcom ellen.
- Minden rendben? Nagyon elmerengtél valamin, és közben a gyűrűvel matattál – már most aggódik. A fene essen belé. Valahogy muszáj leszek ezt gyorsan elfelejtetni vele, legalább ma estére. Ma ünnepelnünk kell, hiszen eljegyeztek. Ezt nem lehet ennyiben hagyni!
- Csak örülök neki, hogy ennyire sokat jelentek neked. Ha pedig tudni akarod, nekem mennyire sokat jelentesz, akkor fel tudok ajánlani két lehetőséget. Az egyik, hogy szépen hazavezetsz, otthon felbontunk pár üveg bort, és kettesben ünneplünk egy kicsit, a másik pedig, hogy letesszük a kocsit otthon, átöltözünk, és elugrunk a bárba, hogy egy rettenetesen jó bulival ünnepeljünk. Csak mi, a zene, és végre semmi munka. Nos? – látom, hogy totál bizonytalan, és még mielőtt belefoghatna az ellenkezésbe, az egyik kezemet az ajkaira teszem, a másikkal pedig finoman combjába markolok. – Harmadik lehetőség nincs. Ez ma a mi esténk, és ennyi. Érthető? – végre megjelenik arcán az a sokat sejtető mosoly, amit már rég óta ismerek. Na igen, ezt már szeretem. Nos, akkor ünnepeljük meg rendesen, hogy vőlegények lettünk. Durva hónapok jönnek, de előtte még szétcsapjuk magunk, ezt garantálom.
|
| Geneviev | 2013. 10. 11. 12:13:22 | #27588 |
 Karakter: Lukas Merten
Megjegyzés: ~ Hercegnőmnek
Igent mondott. Két teljes éve járunk együtt, és… és igent mondott. Bennem már az első pillanattól kezdve érlelődött, hogy egyszer meg fogom kérni a kezét, de sosem mertem abban reménykedni, hogy igent is fog mondani. Persze, tudom, hogy szeret, de azt is nagyon jól tudom, hogy mennyire szereti a függetlenségét, és mennyire utálja, ha „rátelepszek”. Gyűlöli a szeretetrohamaimat, és azt, ha túlságosan ragaszkodó vagyok, és mégis igent mondott nekem, pedig ismer engem, tudja, milyen vagyok. El sem tudom hinni! Ez olyan számomra… ez olyan, akár egy álom.
 Ezért is kértem elnézést, és siettem gyorsan be az étterem mosdójába, hogy megcsíphessem magam, és tudatosíthassam, ez nem álom. Mély levegőket veszek, bevizezem az arcomat. Ez… ez tényleg nem álom. Martin ott ül kint az asztalunknál, gyűrűsujján ott az egyszerű, ám mégis szép eljegyzési gyűrű. Mivel ismerem, tudom, hogy egy gyémántos, egy túlságosan nőies gyűrűnek nem igazán tudna örülni, sőt, egy fehérarany, szolid kis gyűrűt vettem neki, ám mivel azt is tudom, hogy szereti az extravagáns dolgokat, a gyűrű elején egy háromszög alakú gyémánt van benne. Nem, nem nagy. Direkt olyat néztem ki, amit akár úgyis hordhat, hogy a követ befelé fordítja, és akkor senki meg nem mondaná, hogy az igazából egy eljegyzési gyűrű, nem pedig egy sima, kedvtelésből hordott kis ékszer.
Nagyon remélem, hogy eltaláltam azért az ízlését, nem volt egyszerű neki való gyűrűt találni. Az összes olyan… egysíkú volt. Még a direkt férfiaknak szánt eljegyzési gyűrűk is olyan rondák voltak, óriási kövekkel. Azt pedig Martin se szereti, és én sem. Ezt a kis kövecskét viszont olyan… Martinosnak találtam. Remélem, tetszik neki tényleg, és nem csak azért mondott igent, mert nem akart megbántani.
Áhh, ez hülye gondolat volt! Martin soha nem tenne, vagy mondana ki valamit csak azért, hogy ne bántson meg. Nem egyszer hordott már le a sárga földig csak azért, mert mióta összejöttünk, az egészségi állapotom, hogy is mondjam… leromlott. Nem tehetek róla, valami miatt, mióta összejöttünk, az eddig tökéletes egészségügyi állapotom mintha tíz emeletet zuhant volna, és mindenféle nyavalyát elkapok ősszel, meg télen. Sőt, egyik nyaralásunkkor sikerült megfáznom a 43 fokban, bár az egyértelműen a két liter jéghideg üdítőnek a hibája. Éppen csak az egész nyaralásunkat rontottam el azzal az egésszel, meg azzal, hogy utána ki kellett vetetnem a mandulámat. Harmincöt éves koromig tökéletesen kibírta a mandulám mindenféle komolyabb gyulladás, fertőzés, gennyes akármi nélkül, erre vén fejemmel ki kellett vetetnem, mert tályogos mandulagyulladást szedtem össze egy nyavalyás üdítő miatt. Nem csodálom, hogy Martin teljesen kiakadt rám.
Azon viszont csodálkozom, hogy igent mondott, hiszen sokszor tényleg az agyára tudok menni, látom rajta. Na, nem mintha ő szent volna, de én sokkal jobban megismertem őt a flörtölgetéseink alatt, hiszen én nem csak olyankor figyeltem rá, ő viszont, mielőtt elkezdtünk volna járni, csak a magabiztos, lehengerlő Lukassal találkozott, a ragaszkodó, családja miatt eléggé szeretetéhes Lukassal nem. Próbálom magam visszafogni, és a céltudatos, egoista énemet elővenni, amit az üzleti életben használok, de mikor beteg vagyok, eléggé nehéz ez.
Nem is tudom, hogy bírja ki mellettem Martin.
De most vissza kell mennem, hiszen az eljegyzésünk napján csak nem hagytatom magára a… a vőlegényemet, nem igaz?
- Vőlegény… - de furcsa ezt kimondani. Furcsa, de jó érzés. Mosolyogva megyek vissza az asztalunkhoz, ahol Martin megfejthetetlen tekintettel, ám szintén mosolyogva fogad. Sokszor annyira látni rajta az érzelmeit, szinte minden az arcára van írva, de mikor nagyon fontos dologról van szó, mintha egy maszk lenne rajta, és még a szemein sem látom, mit gondol. Sokszor frusztrál ez, de mit tehetnék ellene? Leginkább semmit.
Remélem, nincsen semmi gond, pláne nem az eljegyzéssel kapcsolatban. Nem rendeztem semmiféle csicsamicsa, romantikus lány, esetünkben fiúkérést, majdnem teljesen hétköznapi étterem, talán csak egy kicsit puccosabb, mint amilyenbe járni szoktunk, de nem olyan nagyon, hogy bármiféle gond legyen, nem rendeltem ezer szál rózsát, csak egyetlen fehér van az asztal közepén, a gyűrű sem nőies, és én sem térdeltem le a lábai elé, hogy fölhívjuk magunkra a figyelmet. Akkor a legénykéréssel nem lehet semmi gond, ugye? Azt nem hinném, hogy puccosabbat akart volna, de… nem lett túl puccos neki, ugye?!
Vagy velem van a gond?
Ehh, nyugi, Lukas. Nincs itt semmi gond, az egyetlen gond az, hogy túlságosan beparáztál ettől a dologtól. Holnap éjjel egy kis rúdtánc kell neked, egy olyan este, ahol Martinnal ismét olyanok lehettek, mint amilyenek két évvel ezelőtt voltatok, és minden rendbe jön. Biztos csak az a baj, hogy rég voltál a bárban, túl sok volt a munkád, és ki kellene eresztened a gőzt, mert a végén még jobban bedilizel.
Igen. Csak ez lehet a gond.
|
|
