 Karakter: Mihashi Ren
Megjegyzés: (Abe-kunnak)
Még mindig nem tudom teljesen elhinni, hogy valóban érezhetem magam ennyire jól. Előre görcsbe rándul a gyomrom, hogy mikor fog megváltozni, s bár csak a szemem sarkából sandítok felé észrevétlen, miközben Tajima-kun mesél mindenfélét, amire többnyire csak hümmögök, néha-néha, ha hagy rá esélyt, válaszolva valamit. Hálás vagyok neki, mert neki köszönhetem, hogy a többiek megbecsülnek. Ha Abe-kun nem lenne, akkor ugyanolyan senki lennék, mint a Mihoshiban. Egy olyan dobó, aki csak tönkretesz mindent. Mindent meg kell tennem még inkább, hogy ne haragudjon meg rám, és ne érezze, hogy teher vagyok a számára. Mert ha meg is nyertük a meccset, és azt mondta, hogy azt csak viccből mondta, mégis kimondta, és nem tudnám elviselni, ha egyszer komolyan gondolná. Mert nem akarom átadni a helyem. Nem akarok lelépni a dobók dombjáról… S nem kétséges, ott csak akkor maradhatok, ha Abe-kun továbbra is együtt akar dolgozni velem. Nem utáltathatom meg magam vele! Nekem ő az egyetlen esélyem, mert én mást nem is szeretnék, csak dobni, ha nem dobhatok, semmi értelme az egésznek!
Tekintetem magam elé téved, és igazán elszántnak érzem magam, hogy bizony nem fogom hagyni, hogy valami módon ő is megutáljon, de azonnal szinte ugrok ijedtemben, mikor a nevem zendül mély hangján - Mihashi - csináltam valamit, amit nem kellett volna? Megint dühös rám?
- Mit hoztál ma enni? - kérdezi végül, de ez sem képes megnyugtatni. Mi van, ha nem találja megfelelőnek az ebédem, és megint mérges lesz, és kiabál majd?
- Eeto… boku… ano… - nyökögök, de olyan hatalmasra duzzad a görcsös gombóc a torkomban, hogy képtelen vagyok bármiféle választ is normálisan kinyögni… Hogy ne haragítsam tovább, inkább ügyetlenül előkapom a bentóm, s apró sóhajjal nyugszom meg, hogy tekintete nem válik haragosabbá, talán egy picikét inkább elismerő. De minimum közömbös. Ám a körkérdéseket ezzel nem sikerül teljes mértékben elkerülnöm.
- És reggel hány kiló voltál?
Kész, vége. Most is ki fog rám akadni! Múltkor is kiakadt! Nem akarom, hogy mérges legyen, de ha hazudok, és kideríti - ő úgyis valahogy mindent tud a végén - még inkább kiborul, talán akkor meg is sértődne rám, azt pedig végképp nem szeretném.
Pánikomon próbálva hát úrrá lenni, görcsösen összeszorítom a szemhéjaim. - Eto… Öt...ven… - húzom a lehető legapróbbra magam. S már robban is.
- Mit csináltál már megint?! - aztán furán elhallgat, és még köhögni is kezd. Óriási bátorságot gyűjtve, amely főként az aggodalomból táplálkozik, nyitom fel kissé a szemem, hogy rásandítsak. Remélem, nem fázott meg, vagy ne adja a Sors, miattam félrenyelt, vagy még rosszabb: a sok idegeskedés, amit okozok neki, kezdi kikészíteni… Ugye nem tudom ennyivel teljesen tönkretenni?! Totál elborzaszt a gondolat, s teljesen lesápadva görcsölök még inkább, mit is kellene csinálnom, hogy ezt elkerüljem, mikor egy ételtartó doboz kerül a látóterembe.
Megilletődve pislogok először a dobozra, majd Abe-kunra, csak félig fogva fel, mit is mondott az előbb. Csak ösztönből veszem el remegve a dobozt, pusztán sejtve, hogy talán azért nyomta az orrom alá, hogy vegyem el.
Nem is tudom, mire számítsak, miközben aprót nyelve felnyitom. Ám hirtelen teljesen elfelejtek rettegni, ahogy a finom falatok látványa mellett illatuk is felkúszik az agyamig.
- Oh, ez jól néz ki - támadná is be Tajima-kun, de végül meggondolja magát. A helyében Abe-kun felhördülésére én is meggondolnám magam vagy százszor legalább…
- Meg ne próbáld! Az Mihashié.. - egy pillanatra, míg senki nem figyel rám, mert a két “vitázó” féllel vannak elfoglalva, elmorzsolok egy apró könnycseppet a szemem sarkában. Tudom, hogy ez nem jelent semmit, és csak azért csinálja, mert egyelőre szüksége van rám, mert egyetlen dobónak lát, akit kijelölt magának, és akivel együtt akar játszani, mert nincs jobb, de már edzenek a többiek is, hamarosan, ha valahogy nem igyekszem, lehet, egyszerűen lecserél, mert többé már nem érem majd meg a szenvedést, a sok bajt, amit okozok… De mégis, ezek ellenére is, én… egyszerűen most csak olyan boldognak érzem magam, mert gondolt rám.
Ahogy elcsendesednek a dolgok, én is inkább az eddig sem túlzottan működőképes beszélgetés helyett enni kezdek. Tajima-kun viszont továbbra is feltűnően szemez az Abe-kuntól kapott onigirimmel, s már azon volnék, hogy valahogy adok neki egyet anélkül, hogy Abe-kun észrevenné, de mielőtt ezt kivitelezhetném, megelőzve ad a sajátjából. Tajima-kun persze elégedetten nyammog, én viszont picit rosszul érzem magam. Nekem így is van csomagolt ebédem, de Abe-kunnak csak az volt, amit most adott oda. De nem merek ránézni sem, nemhogy netán felajánlani vissza az ajándékból. Ami még így, a kimondatlan gondolatok keserű mellékízén keresztül is eszméletlenül finom.
* * *
Az órák csak lassan vánszorognak el annak ellenére, hogy egész végig azzal voltam elfoglalva, hogy kitaláljam, hogyan okozhatnék kevesebb gondot Abe-kunnak. Na jó, a jó része az eltelt időnek inkább azzal telt, hogy kitaláljam, mi lehet a gyökere ennek az újfajta figyelemnek. Jó lenne elhinni, hogy szimplán kedves, de azt hiszem, inkább az készteti erre, hogy még mindig túl sovány vagyok, s ha nem szedek magamra, nemcsak kevésbé fogom bírni a következő meccset, de az egyébként is lassú és haszontalan dobásaim még gyengébbek lesznek. A gondolatra elhűlök. Ha nem szedem össze magam, már Abe-kun sem lesz képes ellensúlyozni a hiányosságaim, s ha ez megtörténik, végleg le fog mondani rólam!
Mit tehetnék? Mit tehetnék? Mit tehetnék?
Az egyetlen, ami eszembe jut, hogy rákérdezhetnék az edzőnél. Ő tanácsolta az egyensúlyfejlesztést is, bizonyára tud ezzel kapcsolatban is tanácsot adni. De ezt feltűnésmentesen kellene tennem. Így sem vagyok biztos benne, hogy ki tudom majd fejezni Momoe-sannak, mit is szeretnék... Akkor is meg kell próbálnom. Abe-kunért és a többiekért is!
Az órák után így úgy teszem, mintha hazaindulnék, s a szokásos elköszönés után meg is indulok, azt tervezve, hogy amint a többiek elfordulnak a sarkon, visszasompolygok, de számításaimmal ellentétben jóval előbb megtorpanásra késztet a külvilág.
- Mihashi - A hang eltéveszthetetlen füleimnek, s összerezzenve fordulok vissza. Vajon mit szeretne? Már előre görcsben a gyomrom megint… Arca viszont kisimult, amely egy egészen leheletnyi “önbizalmat” ad.
- Ha-hai?
- Ráérsz most? - kérdez vissza, s megint érzem, ahogy a pánik kúszik felfelé a torkomon. Emellett ott a tanácstalanságom is, hiszen beszélni szerettem volna Momoe-sannal is…
- Eto… nem is tudom… - dünnyögöm félrefordítva a tekintetem. De nem adja fel.
- Kicsit éhes vagyok, beugorhatnánk valahova, mielőtt hazamennénk. Persze csak ha nem sietsz haza - most mit tegyek? minél előbb beszélnem kell Momoe-sannal a gondomról, mert hamarosan itt a következő meccs, egy percet sem lenne szabad elszalasztanom, de meg sem akarom sérteni Abe-kunt azután, hogy gondolt rám és hozott finom onigirit…
Ó, az onigiri, döbbenek rá a lényegre, amely hatására még nagyobb bűntudatom támad, s érzem, a sírás szélére kerülök.
- Sumimasen - bököm ki végül, de cseppet sem érzem magam jobban tőle.
- Hm? - kérdez vissza, s bár nehezemre esik, rápillantok, és úgy tűnik, tényleg nem tudja, mire gondoltam.
- Miattam ettél kevesebbet ebédkor, Abe-kun - felelem halkan.
-Ah, dehogy, az Tajima “hibája” volt - intézi el ennyivel ezt a rész, de nem ereszt. - Szóval? - utal vissza korábbi kérdésére. Annyira megtisztelő, hogy velem enne együtt, érdemesnek gondol rá, de nekem most az ő érdekében kellene… Nem tudom, mit kellene… A szándék, hogy fejlődjek Momoe-san tanácsaival, és a gondolat, hogy emiatt vissza kellene utasítanom, teljesen ketrecbe zárnak, arról még nem is beszélve, hogy ha mégis igent mondok, mégis mit fogok csinálni a társaságában, hogy nem fogom felidegesíteni megint? Jobb lenne egyszerűen csak az elsőre koncentrálni, az az ő érdekében van, és időm sincs felidegesíteni…
- Demo… nincs nálam… pénz - nyögök végül megint valamit, ami igaz, de kifogásnak is tökéletes. De megint összébb is húzom magam, ahogy összébb vonja a szemöldökét.
- Akkor meghívlak - fürkész, s bár még inkább érthetetlenné válva dadogok, mégis kitartok eredeti tervemnél, olyan erősen tördelve közben az ujjaim, hogy szabályszerűen már fáj.
- Igazán… nem fogadhatom el… én már így is… így is… olyan sok… - nem bírom elmondani, mert érzem, azonnal érzem, hogy az egész kisugárzása megváltozik, és rettegve pillantok rá megint. Arca már cseppet sem kisimult, sokkal inkább fortyog a dühtől, ahogy aurája is egyetlen sötét felhő. De a legfájóbb, a legvádlóbb és legrosszabb az egészben, hogy a szemében csalódottságot vélek felfedezni, azt, amit sosem akartam benne látni. Érzem, ahogy a könnyek gyűlni kezdenek a szememben. Nem akarom, nem akarom, hogy így érezzen, akkor inkább legyen egyszerűen csak dühös, préselje össze a fejem, rúgjon valamibe fenyegetőn, vagy ragadja meg durván a felsőm, és ordítsa le a fejem, de ne legyen csalódott, ne vágjon ilyen képet! Lázasan próbálom menteni a helyzetet, végül összeszorított szemmel, gyorsan hadarva, de mégis dadogva, belebukva néhol ebbe a rövid szövegbe is, felvinnyogom - bár kiáltani szerettem volna, vagy legalább hangosan mondani, hallhatóan, csak ennyire telik tőlem - saját halálos ítéletem. - A-Abe-kun, mi-miért nem jössz el hozzánk enni?
A légkör közöttünk hirtelen lehűl, s eltűnik a forrongás belőle, egész kellemessé válik, s ahogy felnyitom megint a szemem, a csalódottság és harag eltűnik, meglepettség és boldogság? - egy halvány mosoly mindenképp - az, ami fogad. Elvörösödöm, bár ez nem feltűnő, mert eddig is elég színváltós voltam. Nem gondoltam volna, hogy Abe-kunnak ilyen sokat jelenthet egy ilyen mondat, még talán sosem fordult elő, hogy megbékélt valamivel, ha egyszer felidegesítettem, s meg kell mondjam, hogy ez az újfajta élmény egész kellemesen dobogtatja meg a szívem.
- Rendben, akkor induljunk is! - lép közelebb, s a hátam megveregetve állít irányba, aminek eleget is teszek teljesen lesápadva.
* * *
Bár érkezik Abe-kuntól némi nem túl erős próbálkozás a beszélgetésre, végül pár hümm után lényegében némán ballagunk egymás mellett. Talán képes lettem volna értelmesebben válaszolni, ha nem akörül forognának a gondolataim, hogy mit is adjak majd Abe-kunnak enni, hogy olyasmivel kínáljam, amit szereti is, van-e egyáltalán otthon bármi, és a legfontosabb, hogyan fogom túlélni a vele kettesben töltött időt, úgy, hogy végre nem kergetem az idegösszeomlás szélére… Azonban már az is nagy falat, hogy ne bőgjem el magam, mert ugyan mi másért akarna együtt enni, minthogy valami hibámra figyelmeztessen, ami miatt már elege van belőlem.
Egyetlen vigaszom: otthon van anya is, nem leszek teljesen egyedül vele.
- Ta… tadaima! - köszönök is, ahogy belépünk, s közben esetlenül szabadulok meg a cipőmtől. Válasz viszont nem érkezik. Balsejtelmem támad, s ahogy szétnézek, hiába a szabadnap, anya sehol. Jeges izzadás tör rám, Remélem, csinált legalább valami ebédet.
- E…to… - pillantok vissza Abe-kunra, aki szintén kíváncsian vissza rám, de ezzel csak azt éri el, hogy úgy forduljak vissza előre, mint amennyire a kifeszített rugó igyekszik vissza nyugodt állapotba, majd igyekezve folyamatosan beszélni, próbálom vázolni a helyzetet: - Úgy tűnik… ketten… vagyunk… ano… szóval… - feladom, inkább becsörtetek a konyhába menekülve a felelősség elől, de ahogy sejtettem, hiába tárom szélesre a hűtőt, semmi elkészített ebéd nincs. Gyorsan be is vágom, majd megfordulva úgy préselődöm a hűtőajtóra, mint a sarokba szorított állatka, ahogy belép. Lehajtom a fejem, mérges lesz, mert iderángattam feleslegesen, és mert éhes, és ha az ember éhezik, eleve erőszakosabb, és nekem őt így is olyan könnyű felidegesítenem mindenféle szándék nélkül.
- Sumimasen, Abe-kun - szipogok egy nagyot, próbálva visszanyelni a kétségbeesést. - Nincs semmi… semmi… ebéd.
Szinte hallom, ahogy megrándul a szemöldöke, mindjárt kifakad, mindjárt!
- Mihashi! - nehezedik a vállamra a keze, mire könnyes szemmel pillantok fel rá, valóban, a szemöldöke jellegzetesen összevonva, az egyik még ugrál is az elfojtott idegtől. - Ne csinálj már ilyen hülyeségből világkatasztrófát, mert kifakadok! - üvölt rám, meg si rázva a vállam indulatosan, még sem ijeszt meg jobban, hiszen amit mond, az voltaképp vigasztaló, mert azt jelenti, semmi baj.
- Demo… - nézek rá még mindig bocsánatkérőn. - Éhes vagy…
Sóhajt egy nagyot: - Ez igaz, de biztos akad nálatok valami ehető - jelenti ki nagy magabiztossággal, s félresöpör a hűtő elől, kinyitva azt.
- Ennél te is, Mihashi? - kérdezi még, immáron teljesen normális hangon és arckifejezéssel. Bizonytalanul, de igenlően bólintok.
- Hmm - gondolkodik el. - Ehetünk szendvicset, abban jó vagyok, és gyorsan meg is van - osztja meg hangosan a véleményét. Mögüle bátortalanul én is bekukkantok rendesebben a hűtőbe.
- Ano.. akár párolhatunk zöldséget is, mellé hallal, kis rizzsel - próbálok ötletelni, de meg is dermedek, ahogy rám néz.
- Meg is tudod csinálni? - érdeklődik, mire enyhe zavarpírral bólintok. Nem túl nagy dolog. Valahogy olyan furán jól megnéz, nem úgy, ahogy szokott, így nem is tudommire vélni, majd ellép a hűtőtől. - Akkor együnk olyat - jelenti azonban ki, így hát nem marad más hátra, mint hogy kicsit szégyellősen, de nekiessek, végigkérdezgetve, milyen zöldségeket is pároljak meg, és hogy kér-e hozzá valami édessavanyú szószt vagy sem. Aztán nekiállok, vagyis állnék, mert persze felajánlja, hogy segít, amit nem tudom, hogy utasíthatnék el, így inkább a kezébe nyomom a zöldségeket, hogy mossa meg őket. Addig szépen előkerítek mindennek serpenyőt, és odateszem a rizst, majd ahogy végez, a zöldségeket sorra, s észre sem veszem, hogyan, mikor, de egész felengedve, könnyedén és kifejezetten jókedvűen állok neki főzni - bár ez nem nevezhető nagyon annak, mert semmi bonyolult nincs benne - izgatottan mosolyogva, hogy milyen rácsodálkozással követi a dolgokat, a végén már inkább csak egy székre telepedve. Remélem, ízleni is fog neki. Én mindenesetre minden tudományom beleadom.
- Sokat szoktál főzni? - érdeklődik, miközben a halat forgatom, majd megint megkeverem kicsit a zöldséget, csak óvatosan, ne törjem a kelleténél jobban.
- Nem, csak alkalomadtán - felelem. - Anya sokszor belefeledkezik dolgokba, de én attól még éhes vagyok - annyira el vagyok foglalva azzal, hogy szép ízlésesen helyezzem a tányérra az elkészült halat, hogy fel sem tűnik, milyen természetesen és nagyjából folyamatosan beszélek vele. Úgy, ahogy alapesetben sosem vagyok képes.
Csak hümment jóváhagyva, amit hallott, főleg mert a rizs után a párolt zöldség is felkerül a két tányérra, majd elékacsázok vele, miután elzártam a tűzhelyen mindent, innivalóról meg nem kell gondoskodnom, mert önállósítva magát készített teát.
Bár nem vagyunk edzésen, a többiek sincsenek itt, egész barátságossá teszi a hangulatot, hogy mégis úgy teszünk, mint az edzéseknél vagy az edzőtáborban tettük, egy ideig nézzük az ételt, hogy elvégezzük a megfelelő ráhangolódást, vagy hogy is magyarázta a sensei, majd megtöri a mozdulatlanságot, összetéve a két kezét: - Itadakimasu!
- Itadakimasu - ismétlem utána sokkal halkabban, s nem is fogok hozzá rögtön, helyette kíváncsian sandítok Abe-kunra, hogy mégis hogy fog ízleni neki. Pillantásom végigköveti a falat útját az evőpálcikán csücsülve a levegőben, majd a falat eltűnik ajkai között, s rágni kezd. Egyre gyorsabban dobol a szívem, s egyre türelmetlenebb görcsösséggel szorongatom saját evőpálcikám izgulva, várva, mit fog reagálni, mond-e valamit, bármit.
Ahogy az első falattal nagyot nyel, arcára mosoly kúszik, s bár nemakartamlelepleződni, egyenesen a szemembe nézve szólal meg úgy, mintha kimondatlan kérdésemre válaszolna, elárulva, hogy végig tisztában volt vele, hogy várakozón bámulom. - Oishi, nem is gondoltam, hogy ilyen jól tudsz főzni, Mihashi.
Riadtan de mélységes boldogságtól elpirulva kapom tekintetem az asztalra, mereven bámulva. - Ari..gato.. Abe-kun. Örülök, hogy í-ízlik - majd gyorsan felkapom a tányérom, és én is enni kezdek inkább, belerejtőzve a tányérba, csak hallgatva, ahogy mosolyogva - minden bizonnyal rajtam derülve, de ezt sem bánom, mert szeretem, ha mosolyog - elemzi tovább az ételt, jóleső ugyanakkor mélységesen zavarbaejtő, egyszerű bókokkal halmozva el. S bár egyre inkább a tányéromba “fojtom” magam, a lelkemnek jól esik hallani minden szót. Mert végre valamivel kiérdemeltem, hogy pozitívan is csalódhasson bennem.
Talán ezért is bólintok könnyedén,mikor felajánlja, hogy mosogassunk el közösen, s míg ő megküzd a mosatlannal - ami bár nem sok, mégis csak egy halom - én törölgetek, és a helyére pakolom a dolgokat, s bár magam sem tudom, miért, de külön jól esik, mikor véletlen összeér az ujjunk, miközben veszem át tőle a tiszta tányért. Egyszerűen jól érezni azt a természetes melegséget, amely a kezéből árad, s amellyel a meccseken és edzéseken is folyton nyugtatni kíván. Még az is lehet, hogy onnan ez a beidegződés, de az mindenesetre igaz, hogy ahogy ott is hatásos, itt is megnyugtat eme parány érintés. S valahogy ezt az érzést is szeretném vele megosztani, mikor felé fordulok, bár nem bírom állni a tekintetét, szégyellősen siklik félre a tekintetem, de erőt veszek magamon, és újra megkeresem tekintetét.
- I-igazán jó volt így enni, meg… megismételhetnénk… valamikor… - ahogy a mondandóm kinyögtem, ismét el kell kapnom a tekintetem, mégis büszke vagyok magamra, mert sikerült, megmondtam neki, kimondtam, amire most gondoltam.
|
