Összes igyekezetem ellenére sem sikerül, hogy eltereljem gondolataimat az elõzõ érintésekrõl, ahogyan kezem az övét fonta körbe. Zavartan vetek rá egy-egy lopott pillantást, nagyon elgondolkozottnak találom. Csak remélni merem, hogy egyszer eljutok odáig, hogy gondolatait tisztán magam elõtt lássam. Az evés végeztével egymásra nézünk egy mosoly kíséretében. Ahogyan ajkát megnedvesíti, még inkább lángba borul az arcom.

-Kérsz még valamit enni?

Kérdezi figyelmesen, mire én csak megrázom a fejem, a  hangom úgy érzem megint cserben hagyna. Hívatja a pincért, és kéri a számlát. Kis idõt nyerek, hogy lenyugtassam magam, de egyre izgatottabb vagyok a nap folytatásával kapcsolatban.

-Haza kell menned, vagy van kedved sétálni esetleg.. Megnézni, hogy hol lakom?

Ilyen egyszerû kérdést még senki nem tett fel nekem ennyire kedvesen. Zavaromban újra a szalvétához kapok, félelmem a kíváncsisággal keveredik. Próbálok uralkodni magamon, gyerekes viselkedésem ne törjön újból felszínre.

-Hát jó, miért is ne. Úgyis kíváncsi vagyok, hogy a mi kultúránk vagy esetleg a tied a dominánsabb.

Kijelentésem halk kuncogás követi, talán elárultam magam. A kultúra most aligha érdekel, az õ lényét vágyom felfedezni. Végre elindulunk, remélve ez kicsit oldja a feszültségem. A villamoson a többi ember között még gyönyörûbbnek látszik, mire leszállunk a szívem majd kiugrok a helyérõl. A házáig a sétát csöndben tesszük meg, gondolataim bezártságából egyre inkább szabadulni szeretnék.

Lassan megáll egy kertes ház elõtt, jelezve, hogy megérkeztünk. A hely szépsége ámulatba ejt . A magyar és japán kultúra összehangolásával gyönyörû egység jött létre, melybe rögtön beleszeretek.

- Ki hitte volna!

Csak ennyi csúszik ki a számon õszinte csodálatomban, mikor betessékel a lakásba, bíztatva, hogy nyugodtan nézzek körbe. Rengeteg fénykép, grafitrajz és tetoválni való minta van a falakon szerte széjjel, megannyi emléket megosztva a ház vendégeivel. Minden szoba más hangulattal bûvöl el, mint egy utazás egy teljesen új világban.

- Hogy tetszett a lakás?

Kérdezi, miközben egy teát nyom a kezembe.

- Igazán szép és a kultúrád igazán érdekes a számomra. Kíváncsi vagyok, hogy néz ki az ország.

Teljesen fellelkesülök, hogy ennek részese lehetek, egyszerre mindent tudni akarok. Beterel a nappaliba és leülünk. Hosszú, vékony lábai az enyémhez érnek, elterelve gondolataimat az elõbb kieszelt kérdésekrõl. Érzem, hogy õ is kissé zavarban van, de mégis annyira uralja a helyzetet. Erõsnek találom, és van miben felnéznem rá. A rajzai pedig csodálatosak. Egybõl eszembe jut az - az érzés, amikor a könyvtárban elõször megláttam, és mennyire bele volt mélyülve abba a másik világba, és ahogy hívogatott magához. Sokkal több van benne, mint amennyit elképzelni is tudok. Hirtelen visszacsapnak a gondolataim a valóságba. Már majdnem elfogy a teám, én pedig elmerülök, és csak élvezem közelségét. Lassan ráemelem a tekintetem, kedves mosollyal fogadja, bár látom tekintetében, hogy nem egészen erre a csöndre számított.

- Azt hiszem jobb, ha én most hazamegyek.

Szólalok meg elhaló hangon, amire szinte összerezzen. Egyre inkább közel akarom magamhoz érezni, ezért inkább megint az elfutás gondolata kísért. Zavarodottan sietek az ajtóhoz, értetlensége még inkább kínoz, hisz nem tudhatja miért reagálok így. Mindennél jobban maradnék, de úgy érzem mennem kell. Gyorsan felkapom a cipõmet, és nyúlnék is a kilincs felé, mire kezét a vállamon érzem.

- Ne menj így el..

Mondja, és húz vissza maga felé. Egyre közelebb és közelebb érek hozzá, mintha a lábaim nem engedelmeskednének elõzõ döntésemnek. Folytatásban nem reménykedve mégis vágytam, hogy mutassa meg a világot egyetlen érintésével. Tekintete fátyolos, mint aki a sírás határán van, ez a felismerés összeszorítja a szívem. Nem akarom így látni, nem akarom, hogy szomorú legyen, fõleg, hogy tudom én kínzom. Pedig alig ismerem, igazából nem tudok róla semmit se. Mégis úgy érzem a legfontosabbat már átadta nekem magából, amire csak most jövök rá igazán. A lelkét kínálja nekem, a szívét és az egész valóját. Ez a felismerés elszorítja a torkom. Nem bírom tovább, szinte a karjaiba vetem magam. Szorosan ölelem magamhoz, mintha félnék, hogy eltûnik ha elengedem.

- Ne haragudj.. – suttogom, de a csöndben üvöltésnek is beillik. Összezavarodtam teljesen. Ez a kettõsség, ami bennem van oktalan lépésekre sarkall. De mintha értene, szavak nélkül is látná, hogy mi zajlik bennem húz közel magához és féltõn ölel át. Bántom és mégis itt van és vígasztal.

- Nyugodj meg. Semmi baj – simogatja a fejem, majd az arcom. Megremeg a lelkem az érintésétõl.

Nem nagyon tudok a papírlapra figyelni. A velem szemben lévõ szépség jobban leköti a gondolataimat. Megbeszéltük, hogy szép lassan megismerkedünk egymással. Így se rajta se rajtam nincs nyomás, mert lehet, hogy túl gyors a tempó. Mikor nem veszi, észre rá-rá pillantok majd végül választok ételt. Megvárja, míg én is végezek, majd õ is leteszi az asztalra a lapot. Az odalépõ pincérnek leadjuk a rendelést, majd csendbe burkolózva nézünk egymás szemébe. Egy kis idõ elteltével zavartan elmosolyodva kapja el rólam a tekintetét. Milyen kis édes mikor zavarban van. Felszusszanok magamban. Túlságosan rabul ejt a lány. Ha nem vigyázok, olyan leszek, mint egy kábítószeres. Rá pillantok. Sõt már most az vagyok.

- Miért pont Japán? Mi vonzott ebbe a városba?

Töri, meg a csendet érzem a kíváncsiságot hangjában. Örülök neki, hogy szeretne rólam többet tudni bár engem is éget a kíváncsiság. Nem szeretnék tolakodó lenni, hogy azt érezzem, megfojtom így hagyom, hogy kérdezgessen majd.

- Ez az ország, a kultúrája magával ragadó. Az itt élõ emberek senkihez sem hasonlíthatók – komolyan nézek Rin szemébe. Csodálattal és elragadtatva beszélek az egészrõl. Szinte már a második személyiségem lett ez a hely és már nem csak a hely, hanem õ maga is.

- Az itteni hitvilág, azok megjelenítései, a rajzok, az ábrázolásmódjuk mind – mind igazi kincsek, ami csodálatra méltó. Szeretnék minél többet és többet megtudni, megtanulni, amit csak lehet tõletek – mosolyodok el õszintén és szívbõl. Az bennem a legjobb hogy sohasem tudom megjátszani az érzelmeimet. Azok, akik ezt megteszik, megvetem õket.

- A város pedig .. hát, nem tudom megmagyarázni, egyszerûen éreztem, hogy ide kell jönnöm, valami, vagy valaki ide vonzott – óvatosan ráteszem a kezére a kezemet és cirógatni kezdem. Kicsit összerezzen a nem várt érintéstõl. Enyhén elpirul, az ajkai halvány mosolyra húzódnak. Olyan szép igazán igézõ és ihlet adó. Elmosolyodom az orrom alatt jobb, ha ezt még nem kötöm arra a szép kis nózijára. Figyelem mire jön is a következõ kérdés.

- Miért pont a tetoválás, és nem sima rajz, vagy festészet?

Én Minden kérdésére válaszolok, nagyon fellelkesül. Szinte minden kis részletet tudni szeretne, én pedig késséggel válaszolok mindenre. Közben megjön, az étel megköszönjük és kezünkbe véve a pálcikát enni kezdenénk. Ketté törjük a két kis fadarabot. Õ ügyesen megzabolázza az egyik falatot hisz neki ez természetes dolog. Én a legjobb technikának gondolt módszerrel próbálom megzabolázni a csibész falatokat nem sok sikerrel. Hallom, ahogy lepakolja, a pálcikákat gondolom észrevette bénázásomat. Ez most olyan égõ! Magamba sóhajtok legalább lebõgetem magamat.

- Had segítsek – nyúl át az asztalon, óvatosan megfogja a kezeimet, az ujjaimat gyengéd erõszakkal a megfelelõ helyre irányítja, a pálcákat is a megfelelõ helyre igazítja. – Így próbáld meg, hátha könnyebb lesz – ahogy visszahúzza, a kezét gyengéden végigsimít a kezemen, egészen az ujjaim végéig. Egy kósza tincset visszatûri füle mögé, az enyhén lecsúszott szemüvegét visszaigazítja a helyére, majd újból a kezébe veszi a pálcákat.

- Itadakimasu.

Gondolatáradat van a fejemben. Néha rá pillantok és sóhajtok egy nagyot, de ugye csakis magamban. Elgondolkodom azon vajon a szülei, ha kiderül ez az egész elfogadnak-e vagy esetleg tiltani fogják tõlem? Ki tudja, még elõször neki kell elfogadnia és elfogadni azt az árnyas múltat, ami befeketíti a jelenét. Kíváncsi lennék, az én szüleim mit szólnának Rinhez. Valószínûleg tetszene nekik hisz kedves, aranyos, okos és gyönyörû. Egyszerre végzünk az étellel és felnézünk egyenesen egymás szemébe. Kissé elpirul, ahogy én is kedvesen rá mosolygok. Lehet önkéntelen reakció, de viszonozza a mosolyt. Megnedvesítem ajkaimat, amik hirtelen kicserepesedtek.

- Kérsz még valamit enni?

Nézek, rá mire megrázza a fejét nemleges válaszként. Bólintok és szólok a pincérnek, aki leszedi a tányérokat, hogy kérem a számlát.

- Haza kell menned vagy van kedved sétálni esetleg… Megnézni, hogy hol lakom?

Nézek, kérdõn mire elvörösödik édesen. Mosoly játszik ajkaimon gyûrögeti, a szalvétát tudja jól, hogy semmi hátsószándékom nincs, csak kedves akarok lenni.

- Hát jó miért is ne. Úgy kis kíváncsi vagyok, hogy a mi kultúránk vagy esetleg a te kultúrád a dominánsabb.

Mosolyog, kedvesen mire kuncogok. Hozzák, a számlát én pedig fizetek. Összeszedjük a cuccunkat és elindulunk a tömegközlekedési gócponthoz. Felszállunk a villamosra egymás mellé állunk és figyelem a tömeget. Most kevesen vannak, leszállunk egy csendes kicsit jómódú negyednél. Az egész utat szintbe csendben tesszük meg. Megállok egy kertes lakásnál igazán Japán stílusú egy közember, aki még nem járt benne azt mondaná egy városlakó él itt. Gyönyörû növények övezik és kaviccsal kirakva. Kinyitom elõtte az ajtót és beengedem. A Japán kultúra és a Magyarországi pont passzul egymáshoz harmóniában van mind a kettõ.

- Ki hitte volna!

Álmélkodik, el nagy szemekkel néz körbe. Leveszi cipõjét és bíztatom, hogy nézzen szét. Én addig megyek és fõzök egy teát. Mire kész és beízesítem a zöldteát, ami nekem a kedvencem már meg is érkezik a kis tündérem.

- Hogy tetszett a lakás?

- Igazán szép és a kultúrád igazán érdekes a számomra. Kíváncsi vagyok, hogy néz ki az ország.

Mondja, fellelkesülten úgy érzem szép kis délutánunk lesz. De én csak örülök a kíváncsiságának. Beterelem a nappaliba és leülünk. Kíváncsi vagyok milyen kérdéseket kapok tõle.

Csak állok és várok. Figyelem, ahogy küzd magával, küzd azért, hogy megfelelõ válaszokat adjon a kérdéseimre. Olyan aranyos, ahogy így vívódik, és keresi a szavakat. Egy nagy szusszanás kíséretében mintha megtalálná a bátorságát és hangot is ad neki.

- Mit várok tõled? Igazából semmit csak reménykedem, hogy elfogadsz… Miért viselkedek így veled? Azért mert… tetszel és akarlak… Ha csak a közeledben vagyok és meglátlak, elönt a sóvárgás… - lehunyja szemeit és lehajtja a fejét. – Lehet… hogy most elijesztelek, mert te nem vagy… Leszbikus, mint én… - nagyot nyel. – Nem tehetek róla… Te vagy az egyetlen, aki ilyen érzelmeket ébresztett bennem. Csak reménykedem, hogy boldoggá tehetnélek ha… Te is akarod… - dadogja a szavakat, érezni, hogy mennyire zavarban van. És ezáltal eljut a szívemig, hogy õszintén beszél, tényleg ezeket gondolja és érzi. Nem tudok ellenállni neki, egyre közelebb és közelebb kerülök hozzá észrevétlenül. Mikor felnéz már elõtte állok közvetlen és onnan figyelem. Enyhe csodálkozást vélek fel az arcán, amire halványan elmosolyodom.

- Valóban… Ezt érzed? – szemeim le sem veszem róla. Komoly bólintással felel csak, de ez jelenleg többet mond bármelyik szónál. Kezem önálló életre kel, puhán megérintem az arcát, mint egy kismacska bújtatja az arcát bele a tenyerembe.

- Tudom… Csoda bogár vagyok meg furcsa… - motyogja. – Meg… Megengeded, hogy megcsókoljalak? – dadogása és piruló arca enyhén elvesz a helyzet élébõl. Kettõs érzés kerít a hatalmába. Egyszerre vonz és ijeszt meg ez a helyzet. Sosem csókolt még meg senki, és nem is engedtem meg senkinek sem, hogy megpróbálja. Ennek ellenére most szinte beleremegek annyira vágyom rá, hogy megtörténjen. A vívódásom hatására az ujjaim enyhén elfehérednek és hidegebbek lesznek. Enyhén összébb préselem az ajkaim, de mikor belenézek azokba az elragadó szemekbe nem tudok többet várni.

- Igen… Meg… - megadva az engedélyt némán és mozdulatlanul várakozok. Ezer évnek tûnik, amíg közvetlen közel nem ér és forró, puha ajkait az enyémekre nem tapasztja. Visszafojtott leheletem kiszabadul, szinte az ajkaira sóhajtok. Ahogy szétválnak ajkaim utat engedve a levegõnek becsusszan közéjük a nyelve, mely lassú táncra hívja az enyémet. Az eleddig nem érzett vágy úgy tör felszínre, mintha ezer éves álmából ébredt vadállat volna, aki mindennél ízletesebb prédára lelt. Karjaim a nyaka köré fonom, ezzel is közelebb húzva magamhoz. Érzem, ahogy lágy érintése a derekamat öleli és úgy tart közel magához. Levegõnk elfogytával elválunk egymástól, de nem húzódunk el, csak annyira, hogy kényelmesen egymás szemébe tudjunk nézni.

- Köszönöm. – leheli, mire elpirulok egészen a fülem tövéig. Nem számítottam rá, hogy megköszöni, ez zavarba hoz. Gyorsan el is bújok, egyenesen a nyakához húzódom, hogy az arcom teljesen takarásban legyen. Mélyen beszívom az illatát, miközben õ óvón ölel. Ennyire meghitt pillanatot már nagyon rég, vagy lehet, hogy sosem éltem át. Nem akarom, hogy ennek vége szakadjon.

---

Sebesen verdesõ szívvel haladok a megbeszélt hely felé. Tegnap elhívott ebédelni, olyan, mintha elsõ randira mennék vele. Ami jobban belegondolva igaz is, hisz most leszünk egy helyen nyilvánosan elõször. Ez eddig sem épp fakó érzéseim ez a megállapításom tovább színezi. Amint belépek a kávézóba és megpillantom a tömegen keresztül szinte képtelen módon még gyorsabban kezd kalapálni a csontketrecében kuporgó szívem. Nem is várok tovább, odasietek hozzá szelíden mosolyogva.

- Szia! – köszöntöm, és le is huppanok vele szembe. Egy olyan gerincet bizsergetõ mosolyt kapok, amitõl el is pirulok halványan. Nem szoktam még meg az ilyen reakciókat.

- Szia, hogy telt eddig a napod? – kérdésére már a színem is belelendül, pirosan világítok, mint a rénszarvas orra.

- Öhm köszönöm szépen jól. Neked? – babrálom a szalvétát, mintha ezzel csökkenteni tudnám a zavarom.

- Köszönöm jól, mit szólsz, ha leadnánk a rendelést? – néz rám kedvesen, mire bólintással felelek. Az érkezõ pincér ad nekünk egy – egy étlapot. Elvéve azt rögtön el is bújok mögötte, csak átfutom a betûket, meg is jegyzem az egészet, nem is érdekel tovább. Inkább a papír fölött a szép arcot nézegetem, és próbálom megfejteni. Megbeszéltük, hogy megismerjük egymást, szép lassan haladunk. Ez az én lelkemen is könnyített, hiszen így nincs rajtam felesleges nyomás. Megvárom míg õ is végez, majd én is leteszem az asztalra a lapot. Az odalépõ pincérnek leadjuk a rendelést, majd csendbe burkolózva nézünk egymás szemébe. Kis idõ múlva zavartan elmosolyodom és elfordítom a tekintetem, zavarban vagyok, hogy ennyire el tudok veszni azokban a szemekben.

- Miért pont Japán? Mi vonzott ebbe a városba?

Töröm meg a némaságot. Szeretnék róla jó sok mindent megtudni, és ahhoz az okokat célszerû keresni. Na meg ha én kérdezek addig sem kell magamról beszélnem.

- Ez az ország, a kultúrája magával ragadó. Az itt élõ emberek senkihez sem hasonlíthatók – komolyan néz a szemembe, elragadtatottságot és csodálatot vélek felfedezni a szemeiben. Megfoghatatlan lelkesedéssel ejti minden szavát.

- Az itteni hitvilág, azok megjelenítései, a rajzok, az ábrázolásmódjuk mind – mind igazi kincsek, ami csodálatra méltó. Szeretnék minél többet és többet megtudni, megtanulni amit csak lehet tõletek – mosolyodik el, olyan igazi, õszinte mosollyal, ami a legjegesebb szíveket is képes felolvasztani, hát még az enyémet.

- A város pedig .. hát, nem tudom megmagyarázni, egyszerûen éreztem, hogy ide kell jönnöm, valami, vagy valaki ide vonzott – óvatosan ráteszi a kezemre a kezét és cirógatni kezdi. Kicsit összerezzenek a nem várt érintéstõl, de a szétáradó érzés, ami a hozzám érõ puha bõrébõl indul ki eddig nem érzett biztonságérzettel tölt fel. Enyhén elpirulok, az ajkaim halvány mosolyra húzódnak. Nem szoktam hozzá, hogy ilyeneket mondjanak nekem. Na jó, igazából a saját reakcióim azok, amik kissé megrémítenek.

- Miért pont a tetoválás, és nem sima rajz, vagy festészet?

Nem hagyom, hogy kérdezni tudjon, ontom magamból a kérdéseket, egyre jobban lelkesülök be, egyre jobban érdekel minden kis részlet. Közben megérkezik a rendelésünk is. Megköszönjük ahogy lepakolja elénk, majd újból egymás felé fordulunk. Kezembe veszem a pálcikákat, egy mozdulattal töröm el az eddig egybeolvadt végüket, kezembe veszem és az ételbe rakom. Már épp készülnék bekapni az elsõ falatot, mikor is felpillantva meglátom, ahogy a tõle telhetõ legjobb módszerrel próbálja megzabolázni a két fadarabot. Elmosolyodom és lerakom a sajátom.

- Had segítsek – nyúlok át az asztalon, óvatosan megfogom a kezét, az ujjait gyengéd erõszakkal a megfelelõ helyre irányítom, a pálcákat is a megfelelõ helyre igazítom. – Így próbáld meg, hátha könnyebb lesz – ahogy visszahúzom a kezem gyengéden végigsimítok a kezén, egészen az ujjai végéig. Egy kósza tincset visszatûrök a fülem mögé, az enyhén lecsúszott szemüvegem visszaigazítom a helyére, majd újból a kezembe veszem a pálcákat.

- Itadakimasu.

- Köszönöm.

Csak kinyögi a szót és figyel engem nagy szemekkel, amik tele vannak kérdéssel. Félek, a folytatástól talán megfogja, felkapja a táskát és kirohan… Bár ne tenné azt! Figyelem õt addig, amíg szólásra nem nyitja édes ajkait és fel nem teszi azokat a kérdéseket, amik a legjobban foglalkoztatják.

- Mit vársz tõlem? Miért viselkedsz így velem?

Szemembe néz bátran, amit értékelek. Nagyot nyelek és zavartan nézem, szemeit majd szólásra nyitom, ajkaimat majd becsukom õket. Õ szinte átöleli, saját magát mire felszusszanok és erõt veszek magamon. Most vagy soha…

- Mit várok tõled? Igazából semmit csak reménykedem, hogy elfogadsz… Miért viselkedek így veled? Azért mert… tetszel és akarlak… Ha csak a közeledben vagyok és meglátlak, elönt a sóvárgás… - lehunyom szemeimet és lehajtom fejemet. – Lehet… hogy most elijesztelek, mert te nem vagy… Leszbikus, mint én… - nagyot nyelek. – Nem tehetek róla… Te vagy az egyetlen, aki ilyen érzelmeket ébresztett bennem. Csak reménykedem, hogy boldoggá tehetnélek ha… Te is akarod… - dadogom, majd felnézek. Mikor került pont az orrom elé?

- Valóban… Ezt érzed? – néz, rám mire komolyan bólintok. Puha kezei megérintik az arcomat. Bújok az érintésbe szívem neki lódul, szám kiszárad, ölembe jelentkezik az a meleg érzés, ami még sohasem. Felnézek rá.

- Tudom… Csoda bogár vagyok meg furcsa… - motyogom. – Meg… Megengeded, hogy megcsókoljalak? –dadogom elpirulva és félre nézek. Majd vissza rá látom, nagyon hezitál, kissé hidegebbek lesznek ujjai bõrömön.

- Igen… Meg… - lassan hajolok le, hogy meggondolhassa magát. Mikor nem moccan, ajkaimat lágyan érintik ajkait. Felszusszan és érzem, hogy szétválnak, ajkai lágyan becsusszan nyelvem közéjük táncra hívva az õ nyelvét. Nem tudom honnan jött neki ez a hirtelen bátorság, de hálát adok istenek érte. Érzem, ahogy átkarolja, nyakamat derekánál fogva ölelem magamhoz. Hozzám simítja azt a gyönyörû testet, amit a ruha rejthet. Kifulladásig csókolom zihálva vállnak el ajkaink. Szemeibe nézek, amik csillognak, kapaszkodik felsõmbe édesen.

- Köszönöm. – lehelem, mire elpirul. Fejét nyakamba rejti, én pedig ölelem magamhoz. Lehunyom, szemeimet csak reménykedni tudok, hogy új kezdetnek örvendhetek vele. Hisz megtaláltam azt a kis tündért, akit mindig is kerestem. Édes, okos, aranyos, jó szívû, félénk mégis bátor. Minden benne van, ami csak kell.

~

Másnap a kávézóban ülök és rágcsálom ajkaimat. Elhívtam ebédelni remélem, nem gondolja meg magát és mondja azt, hogy nem jön.  Dobolok ujjaimmal és figyelem a tömeget mire megpillantom. Szívem nagyot dobban és rögtön kétszer gyorsabban kezd el verni. Belép, és gyorsan hozzám siet egy szelíd mosoly kíséretében.

- Szia. – mondja, kedvesen mire rá mosolygok.

- Szia, hogy telt eddig a napod? – nézek, rá kedvesen mire kicsit elpirul.

- Öhm köszönöm szépen jól. Neked? – babrálja a szalvétát.

- Köszönöm jól, mit szólsz, ha leadnánk a rendelést? – nézek rá. Megbeszéltük, hogy megismerkedünk egymással szóval majd így eljárunk majd ebédelni vagy éppen a könyvtárba.

Beleegyezve bólint, mire hívom a pincért. Ad nekünk egy-egy étlapot. Csak remélni tudom, hogy nem fogok semmit sem elszúrni.

A csuklómra tekeredõ érintés hatására megállnak a lábaim. Valahol mélyen számítottam erre a reakcióra, de így átélve egészen más. Hirtelen nem is tudom, hogy mit kellene tennem. Elsõ gondolatom, hogy elrántom magam, és rohanok egészen hazáig, de ahogy rápillantok riadtan nem tudom megtenni, furcsa mód, mintha a tekintetével láncot rakna rám. Szinte észrevétlenül von egyre közelebb magához, majd ahogy kellõen közeli távolságba értek átölel védelmezõen. Izmaim pattanásig feszülnek, ez már tényleg kezd túl sok és gyors lenni nekem, remegek a feltörõ emlékek súlya miatt, és egyszerûen az új helyezet adta félelemtõl is rázkódik a testem. Ennek ellenére a meleg testének közelsége, az illata és úgy magában a közelsége mégis valami megmagyarázhatatlan ok folytán egyre inkább nyugtató hatással van rám. Testem kezd megnyugodni, lelkem sebei is kevésbé lüktetnek égõ, vérzõ sebként. Amikor már csak messzi  emléknek tûnõ utóhatásokkal rándul össze a testem szabálytalanul felpillantok rá. A könnyfátyol, ami a szemeim elõtt terpeszkedik absztrakt formába önti szép vonásait, ami egy kis mosolyra sarkall, de csak magamban mosolyodok tényleg el. Visszahajtom a fejem, és kicsit nekidõlök, miközben bátorítóan a hátamat simogatja, ami meglepõ módon hatásosnak bizonyul.

- Ha szeretnél menj nyugodtan, megértem, ha.. Félsz tõlem, vagy ilyesmi..

Motyogása visszaránt a valóságba keményen, az eddig nyugodtabb felszínbe megint egy kõ csobban, ami megrengeti a tükrözõdött képet, hullámozva és bizonytalanságba kényszerítve. Az értetlenség súlyos kézzel csap le rám, hirtelen nem is tudom mit kellene gondolnom, miért hagyom, hogy a karjaiban tartson, miért is nem szaladtam el, miért is ilyen jó érzés ez, és mi volt az a mágneses vonzalom, ami nemrég egymás felé húzott minket. Ezek mellett miért érzem a biztonságot nyújtó melegséget, a nyugalmat, mindeközben a pánik szorongatja a torkom. Némán hagyom, hogy az agyamban lévõ kerekek sikítva kattogjanak, miközben a torkomban dobog a szívem. A dobhártyámat szaggató, torkából elõtörõ hatalmas nyelés következtében megszakítja a kavargó gondolataim fonalát. Halvány mosoly kúszik az ajkaimra, miközben hozzábújok és átölelem szorosan, mintha az életem múlna rajta. Amit jelenleg tényleg így is érzek, az érzelmi tömegtõl mindig is halálra rémültem, fõleg ha a régvolt démonjai is melléjük állnak. Lehunyt szemmel élvezem a nyugodt pillanatot, amit a körém fonódó biztos kezek nyújtotta menedékben élvezhetek. A mellkasában lévõ ütemes dobolás új szintre vált, ahogy hozzábújok, érdekes fejleményt mutatva ezzel nekem. Egy kicsit elhúzódok, hogy a szemeibe és az arcára tudjak nézni. Kész rejtély számomra ez a nõ, ezért is szeretném jobban megismerni a gondolatait, az érzéseit, és a felszíntõl elzárt igazi énjét. Elgondolkozva tanulmányozom egy röpke ideig, amit a homlokomat érõ puszi tör meg. Váratlansága pírt von az arcomra, aminek szavai veszik el az élét szerencsémre.

- Akkor szeretnéd a rajzot?

Néz rám kérdõn, hirtelen nem is merek ránézni.

- I.. Igen, ha lehetséges.

Suttogom a szavakat, amire egy bólintással felel. A következõ pillanat viszont még inkább zavarba hoz, mint eddig bármelyik itt töltött perc. Puha ajkai az enyémekre nyomódnak gyengéden és csak rövid ideig, de ez a szájra puszi csak fokozza a zavarom. A számhoz kapom a kezeim, és csak pislogok rá kérdõn és hitetlenül. Felém nyújtja a képet, miközben arcát piros szín mardossa. Egy kicsit csodálkozva nézek rá, hogy vajon miért is pirult el, hisz nem tartom valószínûnek, hogy eddig ez az egy ilyen élmény adatott volna meg neki.

Megcirógatom az ajkaim oda sem figyelve a tetteimre, miközben nézem, ahogy a képet tartja és várakozik, hogy elvegyem. A történések okozta sokk enyhén remegteti a kezem, miközben óvatosan az ujjaim közé veszem a lapot.

- Én..

Próbálom megtalálni a hangom, miközben idegességemben az alsó ajkam harapdálom.

- Igen?

Néz rám kérdõn, ami egyáltalán nem segít benne, hogy rendesen össze tudjam szedni magam, és megtaláljam a hangom. Egyik lábamról a másikra állok, nem tudok hirtelen mit kezdeni magammal, ezért lesütöm a szemeim és igyekszem elrejteni magam elõle, hogy lenyugtathassam magam kicsit. Nem nézek rá, így nem is látom, hogy épp milyen pózt vesz fel. Mély levegõt veszek, hagyom, hogy szétfeszítse a tüdõm, rendesen átjárjon mielõtt halkan kifújom.

- Köszönöm.

Csak kinyögtem a szót, miközben az elhatározás formát önt bennem. Bátorságom meglelvén nem is hagyom abba a beszédet, bár kérdésekre váltok át. Nem hagy nyugodni a dolog, hogy vajon mit láthat benne, mit kereshet, és miért pont velem viselkedik így. Vagy mindenkivel ilyen és csak a megszokás hajtja? És ez engem miért érdekel annyira?! Nem értem, sosem éreztem még így, fõleg nem ilyen rövid ismeretség után. Nem tudom, hogy bízhatok – e benne, vagy csak vegyem lazán és élvezzem a társaságát. Hagyjam, hogy a barátom legyen, vagy csak ismerõsként kezeljem, esetleg.. na nem, ebbe még belegondolnom sem lenne szabad. Õ biztos nem olyan, vagy mégis hasonló lenne hozzám?

- Mit vársz tõlem? Miért viselkedsz így velem?

Szemeibe nézek kérdõn. Nem vagyok én olyan nyuszi, és elveszett, mint elsõnek látszik, csak meg kell találnom a kellõ bátorságom. Na meg, ha nem lebegnek a múltam árnyai elõttem, hogy összetörjenek. A pillantása kavarogva néz egyik szemembõl a másikra, ajkai elnyílnak, mintha szólni akarnak, majd becsukódnak. A mellkasom elõtt összefonom a karjaim, mintha ölelném magam, mialatt várakozok a válaszra.

Majdnem megcsókoljuk, egymást mire pánikszerûen kapkod levegõ után és pattan fel. Addig hátrál, amíg neki nem ütközik a falnak én értetlenül nézek. Mi váltotta ki ezt a hirtelen nagy ellenállást? Kissé elkomorulok figyelem, ahogy a falhoz lapul és remeg. Reszketegen szétnyitja, ajkait majd rám néz, végül megszólal.

- Gomen.. gomen..

Mint valami imát úgy motyogja. Könnyfátyol homályosítja, el mire megfordul, hogy kirohanjon. Nagy vívódás megy végbe benne. Gyorsan felpattanok és elkapom csuklóját gyengéden. Rám kapja, riadt õzike tekintetét mire ellágyulva nézek rá. Lassan vonom magamhoz. Remeg, még mindig magamhoz ölelem, lassan mire remeg még, majd egyre alább hagy a remegése. Felszusszanok, legalább nem hiszi azt, hogy bántani akarom. Bár van egy olyan érzésem, hogy ezután már sohasem láthatom, amitõl elkomorulok.

Lassan felemeli, fejét felnéz rám. Még könnyek csillognak a szemeiben és szipog kicsikét. Picit bújik, hozzám simogatom, hátát próbálom vigasztalni hátha kicsikét, megnyugszik. Felszusszanok és lehunyom szemeimet bánatosan és szomorkásan elmosolyodom.

- Ha szeretnél, menj nyugodtan megértem ha… Félsz tõlem vagy ilyesmi… - motyogom alig halhatóan.

Látom, hogy vívódik magával. A bizalom és a bizalmatlanság között hánykolódik mire nyelek egy hatalmasat. Hozzám bújik, és megölel, mire meglepõdök, de õ ezt nem láthatja hisz lehunyja szemeit. Lágyan köré fonom karjaimat és kiélvezem ezt a kis pillanatot. Felnéz rám és tanulmányozza arcomat. Mit meg nem adnék, azért ha tudnám, hogy mit gondol… Magamban elnyomok egy mély sóhajt. Lágy puszit nyomok homlokára mire zavarba jön és pír önti el az arcát. Elmosolyodom kis édes.

- Akkor szeretnéd a rajzot? – nézek rá kérdõn.

- I…Igen, ha lehetséges. – suttogja, mire bólintok. Tudom rossz ötlet, de puszit nyomok arra a puha ajkakra. Kezét szájához kapja és pillog rám édesen és kicsit zavarodottan. Leszedem a rajzot és pirulva oda nyújtom. Látom, ahogy megcirógatja ajkait. De jól elcsesztem… Ezek után a közelembe sem fog jönni… Minden ötlet átcikázik az agyamon. Kicsit remegõ kezekkel kinyúl a rajzért. Kissé komoran várom mikor fog elrohanni örökre az életembõl.

- Én… - kezd bele és alsó ajkába harap.

- Igen? – nézek rá.

Toporogni kezd. Azt hittem elõször, hogy kirohan az ületbõl ez valami új. Nekitámaszkodom az íróasztalnak és figyelem. Pirul és eltakarja, tekintetét hajával mire szusszanok. Nagy hévvel tanulmányozza, a földet én pedig lehunyom szemeimet. Kíváncsi vagyok, hogy mit szeretne mondani vagy akár tenni.

A mosolya nyugtatóan hat rám, olyan észrevétlenül csendesíti el a zavarom.

- Ha szeretnéd, neked adom a rólad készült rajzot.

Közben letesz elém egy csomó rajzot.

– Nézegesd meg õket nyugodtan.

Mosolyog bíztatóan, a pír enyhén halványodni kezd az arcomon, ahogy tétován a papírlapokhoz nyúlok. Közben a gondolataimban jár a kép, amit felajánlott nekem, de igazából egy róla készült képnek jobban örülnék. Na ez a gondolatom enyhén meghökkent, nem szoktam ilyeneket gondolni. Kissé megrázom a fejem, mintha ki tudnám söpörni ezt a zavaró dolgot a fejembõl. De mivel nem sikerül inkább félretolom az agyam egy sötétebb szegletébe, most nem akarok ilyennel foglalkozni, mert akkor tuti elrohannék, ha komolyan belegondolnék. Ehelyett inkább beleveszek az elém táruló világba, melyet a szén által megrajzolt képek mutatnak. Mintha fotókat, fekete - fehér képeket nézegetnék egy ablakon keresztül, amely egy másik univerzum kis elrejtett szegleteit mutatják be nekem. Mozgásra leszek figyelmes, majd mikor felpillantok a csodák birodalmából egy másfajta csoda tárul elém. A hosszú, formás combok nyújtotta látvány, mely teljesen fogva tart. Nagy nehézségek árán elszakítom a tekintetem, és arcára próbálok fókuszálni. Mintha idegességet vélnék felfedezni a vonásain, ahogy az alsó ajkát rágcsálja olyan közelinek látszik, nem annyira megfoghatatlan ideálnak. Halványan elmosolyodok, egy kicsit hízeleg a gondolat, hogy miattam ideges kicsit. Az okokat már elképzelni sem tudom, hisz nem szeretek messzemenõ következtetéseket levonni. De azt tudom, hogy nem szeretném még a némaságommal is kínozni.

- Nem vagy idevalósi igaz?

Az íriszeit keresve kérdezem. Õszintén érdekel, hogy honnan származhat.

- Nem.

Rázza meg kecsesen a fejét.

- Magyarországról települtem át ide.

Mosolyog rám. Elég távoli ország, olvastam már róla, bár azt nem tudtam, hogy ott ilyen szép emberek élnek.

- Akkor a családod ott él?

Pislogok rá, elég rossz lehet neki itt egyedül.

- Igen, a szüleim és a húgom ott maradtak. Segítem õket anyagilag és nekem is marad.

Mosolyog, nem látszik rajta, hogy egy pillanatra is bánna, hogy el kellett szakadnia tõlük.

- Nagyon szép ország lehet.

Ábrándozva ejtem a szavakat, hisz a képzeletem már kellõen szárnyra kapott, micsoda táj lehet már, és milyen embereket rejthet! Emberek, na igen, ha ilyen emberek születnek ott, mint aki épp elõttem ül fergeteges kavalkád fogadhatja az oda tévedõt. Tekintetem akaratlanul is lassan végigfuttatom minden kis részén, szó szerinte stírõlve õt.

- Igen az bár megvannak a maga árny oldalai is. Ha szeretnéd, és a szüleid megengedik, na meg persze sikerül jól összebarátkozni elvihetlek majd oda látogatóba. Megnéznénk egy két helyet és megmutatnám a fõbb látnivalókat.

Hangja riaszt fel a kábulatomból, gyorsan el is kapom a tekintetem róla. Nem szoktam ilyet csinálni, és nem is értem igazán miért is tehettem most. Talán az egzotikus megjelenése, a senkihez sem hasonlítható bája fogott meg túlzottan, és mint minden kíváncsi ember, aki az ismeretlent kutatja. Az országában járva még többet megtudhatnék az ott élõkrõl, az írásos emlékeikrõl, na meg persze róla is. De ilyenekbe még elég korai lenne belegondolni, de azért nem rossz eljátszadozni a gondolattal.

- Igazán elvinnél?

Suttogom, mert azért csak hajt a kíváncsiságom.

- Persze. Nyugi, nem harapok.

Szavait némán hallgatom, majd mikor pír jelenik meg az arcán elmosolyodok, megállapítva, hogy jól áll neki, mikor zavarba jön. Lehajol hozzám, hogy az elõttem szétszórt képekhez jobban hozzáférjen. Ekkor megdermedek, ez a közelség már kezd kicsit sok lenni nekem.

- Ez az egyik hegység és az elõtte álló rét, amire rátaláltam. Nagyon szép hely, ha összejön oda is elviszlek. Majd…

Elõszed a kupacból egy képet, majd rámutatva beszélni kezd. De valahogy nem jutnak el ezek a szavak a tudatomig. Ajkaira téved a pillantásom, ahogy beszéd közben mintha hívogatnának. Észre sem veszem, hogy megállt a beszédben, csak a pillantásának súlya nehezedik rám bizseregve. Észrevétlen sodródunk egymáshoz egyre közelebb és közelebb. Már szinte egy arasznyi távolság sincs köztünk, mikor mintha mély vízréteg alól bukkannék ki újra csapódik belém a valóság. Meglepõdve pislogok és gyorsan menekülõre is fogom. Szívem a torkomban dobog, a szám kiszáradva nyeli mély kortyokban a levegõt, a széket kitolva magam alól elkezdek hátrálni ahogy csak tudok, egészen míg a falnak nem ütközik a hátam.

- Gomen.. gomen..

Motyogom mintegy mantraként. Húgom volt az utolsó, akit ilyen közel engedtem kerülni, mindig megtartom a tisztes távolságot. Igaz ez egészen más helyzet, mint a testvéremmel volt, de valahogy mégis ez jut eszembe. Könnyfátyol kezdi elhomályosítani a tekintetem, gyorsan a föld felé kapom, hogy ne látszódjon, majd az ajtó fel fordulok, hogy amilyen gyorsan lehet elrohanjak.

- Ohayo gozaimas Mihrimah - san.

Meghajol, és szembe néz velem.

- Ohayo Rin. Gyere bentebb, örülök, hogy látlak.

Köszöntöm én is õt egy széles mosoly kíséretében. Csendesen követ, ahogy az asztalomhoz vezetem, majd intek, hogy üljön le.

- Kérsz valamit inni?

Kérdésemre fejrázást kapok. Így akkor csapjunk a közepébe.

- Akkor nézzük az ígért rajzokat.

Halvány mosollyal elfogadom a döntését, majd fordulok, és kotorászni kezdek a papírok között. Egy csomó papírral a kezemben fordulok meg, majd értetlen pillantással nézek rá, nem értve, hogy mi is váltotta ki nála ezt a reakciót.

- Öö.. hm.. hát.. Mintha fénykép lenne..

Dadog össze vissza és lesüti szemeit. Olyan zabálnivaló! Majd elolvadok tõle, de tartom magamat. Rá mosolygok kedvesen.

- Ha szeretnéd, neked adom a rólad készült rajzot. – leteszem a rajzokat az asztalra. – Nézegesd meg õket nyugodtan. – mosolygok bíztatóan.

Félénken nyúl a rajzokhoz és lassan tüzetesen mindet megnézi egytõl egyig. Úgy nézi a képeket, mint aki egy új világot fedezett fel a meglévõmellé. Elpirulva figyelem némán. Olyan, mint egy kis földre szállt tünemény és reménykedem benne, hogy az enyém lesz. Felülök mellé az asztalra. Nem kerüli el figyelmemet, hogy eléggé tüzetesen tanulmányozza combomat is. Mosolygok, magamban elégedetten bár ez nem jelenti azt, hogy leszbikus és hogy akar is engem. Rágcsálom, alsóajkam lágyan mire megszólal.

- Nem vagy igazából idevalósi igaz? – néz rám azokkal az édes szemekkel.

- Nem. – rázom meg fejemet. – Magyarországról települtem át ide. – mosolygok rá.

- Akkor a családod ott él? – pislog aranyosan Istenem!!

- Igen, a szüleim és a húgom ott maradtak. Segítem õket anyagilag és nekem is marad. – mosolygok.

- Nagyon szép ország lehet. – suttogja megszeppenve, de végig stíröl, ami engem egyáltalán nem zavar. Sõt! Gondolom, azt hiszi, nem veszem észre, de inkább nem is teszem, szóvá még elriasztanám szegénykét.

- Igen az bár megvannak a maga árny oldalai is. Ha szeretnéd, és a szüleid megengedik, na meg persze sikerül jól összebarátkozni elvihetlek majd oda látogatóba. Megnéznénk egy két helyet és megmutatnám a fõbb látnivalókat. – mosolygok mire olyan boci szemeket ereszt, meg hogy itt folyok szét.

Nagy csend után megszólal. – Igazán elvinnél? –suttogja, mire bólintok.

- Persze. Nyugi nem harapok. – pirulok el hogy ez eléggé kétértelmûre sikeredet. Lehajolok, egy szintbe kerülök vele. Elõkeresek egy rajzot és megmutatom.

- Ez az egyik hegység és az elõtte álló rét, amire rátaláltam. Nagyon szép hely, ha összejön oda is elviszlek. Majd… - de megállok a mondat közepén, mert mikor rápillantok, látom, hogy nem a rajzot nézi, már hanem az ajkaimat. A torkom azonnal kiszárad és nekem is levándorol tekintetem azokra az édes kis ajkakra. Vajon milyen lehet csókolni õket?

A felém nyújtott kézre bámulok, mintha csak valami érdekes kinövés lenne, amit még sosem láttam. Ami részben igaz is, mert ilyen kecses kezet nem volt még szerencsém ennyire közelrõl megvizsgálni. Pár pillanat múlva viszont észbe kapok, hogy miért is nyújtják felém. Elsõ gondolatra nincs szándékomban elfogadni a segítséget, egyedül is fel tudok állni. De a hangja és a mosolya más véleményre hangol. El is pirulok gyorsan, ahogy a szemeibe nézek. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen helyzetekbe keveredjek. Elindítom a kezem a tenyere felé, majd megállítom, nem vagyok biztos benne, hogy tényleg meg szabad - e érintenem. Egyszerre vonz és taszít is, nem tudom mit kellene tennem. A nagy hezitálásom közben a testem dönt és a puha tenyerébe kerül az enyém. A neve elég idegenül cseng a számomra, de ennek ellenére rögtön megjegyzem, olyan hozzáillõ, különös és szép neve van.

- Engem Rinnek hívnak.

Bizonytalanul mutatkozok be én is, bár neveltetésem alapján az egész nevemet el kellett volna mondanom, de valahogy most ez érdekel a legkevésbé.

- Ugye nem ütötted meg magadat?

A kérdésre egy egyszerû gyors fejrázással felelek. Nem érzem biztosnak a hangom, hogy túlzottan sokat beszéljek anélkül, hogy nevetségessé ne válnék.

- Semmi bajom, de lassan jobb indulni az iskolába.

Összeszedem minden maradék magabiztosságom és motyogva kipréselem magamból a szavakat. Jobb lesz, ha távolabb kerülök tõle, mert a végén még nagyobb idiótát csinálok magamból.

- Ha szeretnél még rajzokat látni nyugodtan gyere be a tatto szalonba. Mutatok egy párat.

Gyorsan lefirkant egy címet, majd felém nyújtja a papírost.

- Itt holnap megtalálsz egész nap.

Kedvesen rám mosolyog, amitõl megint színt vált az arcom. A kezembe veszem a cetlit és nézem a szép írást, mely a címet tartalmazza. Olyan mûvészien vannak kanyarintva a betûk és a számok, mintha rajzolt képek lennének. De mielõtt túlzottan belefeletkeznék gyorsan a zsebembe gyûröm, majd a szemébe nézek.

- Arigatou, további jó alkotást Mihrimah, akkor holnap találkozunk.

Gyorsan meghajolok, majd a nyakamba szedem a lábaim, szinte rohanok kifelé az üzletbõl. Egy gyors biccentéssel köszönök el Thaliatól, majd robogok is a suli felé. A nap többi része unalmasan telik, valahogy az órák sem hozzák meg a várt hatást. Nem tudok koncentrálni rendesen, folyton a délelõtt történtek jutnak az eszembe. Nem is értem, hogy miért nem tudok szabadulni tõle. Szavaimmal ellentétben nem akarok elmenni a szalonba, valahogy tartok az újabb találkozástól. Hazaérve meg is gyõzöm magam, hogy amúgy sem mondta komolyan, csak azért invitált, hogy enyhítse a kínos helyzetet. Meg is nyugodok, ez a magyarázat tökéletesen megfelel, hogy nyugodt szívvel visszatérhessek a megszokott napi rutinhoz. A könyveimbe mélyedek, majd vacsora közben a szokásos visszafogott társalgás zajlik, ami igazából csak anyu és apu közötti félszavas csevejbõl áll. A napi anyag átnézése után visszatérek a könyvemhez, majd a tisztálkodás után az ágyban folytatom az olvasást. Elnyom az álom mellkasomon a könyvvel.

Reggel, ahogy kipattannak a szemeim Mihrimah arca lebeg a szemem elõtt. Egész éjjel vele álmodtam, enyhén el is pirulok, pedig semmi olyan nem történt, egyszerûen csak nem értem miért is nem tudok szabadulni a gondolatától. Mivel ma nincsenek óráim nem is kellene sietnem sehova, de valahogy mégis kapkodóak a mozdulataim, mintha késésben lennék. A fürdõszobában a szokásos napi rutin után a szekrényemhez lépek, kiveszek egy passzosabb farmert, és egy fekete laza pólót, utolsó simításként az elmaradhatatlan szemüvegem kerül a helyére. Yuro prüntyögve sürgölõdik körülöttem, végigsimítok rajta, majd adok neki egy kis tejet.

- Ne bosszantsd anyát, ha lehet.

Visszafordulva ellátom egy jótanáccsal, majd felkapom a dorkómat és megyek is a megszokott úton a belváros felé. Megérkezvén elsõnek a könyvtár felé veszem az irány, de valahogy mégis tudattalanul irányt váltok, egyenesen a szalon felé. Az ajtó elõtt megtorpanok, csodálkozva nézek, hogy pont itt állok. Befelé nézelõdök, mikor meglátom, ahogy Mihrimah bent rendezkedik. Nagyot dobban a szívem izgatottságomban, egy nagyon sóhajtok mielõtt belépek az ajtón. Ha már egyszer megígértem, hogy jövök akkor meg is teszem. Amint bejutottam egy csengettyû áruló módjára jelzi, hogy megjöttem, bár a reakció, amit kiváltok enyhe pírt von az arcomra.

- Ohayo gozaimas Mihrimah - san.

Meghajolok, és szembe nézek vele.

- Ohayo Rin. Gyere bentebb, örülök, hogy látlak.

Köszönt õ is engem egy széles mosoly kíséretében. Kicsit furcsa nekem a közvetlensége, bár azt érzem, hogy õszintén teszi ezt. Lehet a külföldi származása miatt, vagy egyszerûen csak ilyen a jelleme, még nem tudom. Csendesen követem, ahogy az asztalához vezet, majd int, hogy üljek le.

- Kérsz valamit inni?

Kérdésére csak megrázom a fejem, most jelenleg nem tudnék a gombóctól a torkomban semmit sem lenyelni.

- Akkor nézzük az ígért rajzokat.

Halvány mosollyal elfogadja a döntésem, majd fordul is, és kotorászni kezd a papírjai között. A hátán fordítja félig felém, ekkor megakad a szemem a hátát díszítõ minta kilátszó darabján. Ajkaim enyhén elnyílnak a csodálkozástól, ahogy szinte megbabonázva nézem. Pár pillanat után észbe kapok és minden erõmmel azon igyekszem, hogy másfelé nézzek. Elkezdem a helyet tüzetesen megnézni, ekkor viszont mintha tükörbe néznék. Egy élethû rajz szemez velem, csak épp szemüveg nélkül. Vérvörösre vált az arcom, zavarom teljes erõbedobással próbál letaglózni. Egy csomó papírral a kezében ekkor fordul meg, majd értetlen pillantásokkal néz rám, nem értve, hogy mi is váltotta ki nálam ezt a reakciót.

- Öö.. hm.. hát.. Mintha fénykép lenne..

Nem nagyon tudok hírtelen mit mondani, bár az összevissza való dadogás remekül megy. Gyorsan be is fogom, majd kissé lesütöm a szemem, igyekszem lenyugtatni magam. Kezd már viccessé válni számomra, hogy ennyire gyerekesen viselkedem.

Szinte menekülõre fogja, mikor a szemembe néz. Nagy hevességgel tolja hátra a széket, de a lábai sincsenek éppen a segítségére és a padlón elterülve köt ki. Aggódva figyelem a jelenetet.

- Áucs..

Fejét simogatja én, meg mint akit pofon csaptak felébredek a sokkból. Gyorsan segítek leemelni róla a széket.

- Gomen naszai Ismeretlen - san.

Hadarja el gyorsan, mint aki menekülni akar a helyzetbõl. Nem hagyja, hogy szóhoz jussak, kinyitja a tenyerét és az orrom alá dugja a benne rejlõ telefonomat.

- Ezt elejtette..

Fel sem néz, csak várja, hogy elvegyem a telefont. Én meg a telefonnal nem foglalkozva õt vizsgálgatom szemmel.

- Jól vagy? Nem fáj semmid?

Mint aki nem erre számított nagy szemekkel pillant fel rám. Úristen mindjárt elolvadok! Azok a szemek, az a tekintet, az-az arc és az a test. Felsóhajtok és megborzongok, gyorsan kezemet nyújtom.

- Gyere, felsegítelek és kérlek, hívj Mihrimah-nak. – mosolygok, kedvesen mire elpirul és nagy hezitálás után elfogadja a feléje nyújtott kezemet.

- Engem Rinnek hívnak. – mondja bizonytalanul édes hangon. Magamban felsóhajtok.

- Ugye nem ütötted meg magadat? – nézek, rá mire megrázza a fejét.

- Semmi bajom, de lassan jobb indulni az iskolába. – motyogja.

- Ha szeretnél, még rajzokat látni nyugodtan gyere be a tattoo szalonba. Mutatok egy párat. – lefirkantom a címet. Oda nyújtom neki. – Itt holnap megtalálsz egész nap. – mosolygok rá kedvesen.

Pirulva veszi el a papírost és egy ideig nézi, majd elrakja. –Arigatou, további jó alkotást Mihrimah akkor holnap találkozunk. – meghajol, és szinte szaladva távozik.

Thalia minket vizslat, majd huncutul elmosolyodik. Az öreg könyvtáros rég tudja rólam, hogy leszbikus vagyok. Más kiakadt volna, de õ a személyiség jegyeimhez csapta. Pirulva kezdek el újra rajzolni. Fél agyam a rajzra koncentrál, fele pedig a lányon tekereg. Olyan szép és kis félénk. Biztos ártatlan felszusszanok magamban. Egyszerûen nem tudom kiverni a fejembõl, no meg nem is akarom. Felszusszanok és rajzolgatok tovább.

Délután egy nagy rajz köteggel lépek ki a könyvtárból. Közöttük lapul a kicsike arcképe is szemüveg nélkül. Elmosolyodom, szinte alig várom, hogy újra lássam.  Szinte táncra perdülök otthon rég voltam már ilyen boldog valami miatt is. Gyorsan megfõzöm az ebédet és a vacsorát miközben pöfög, az étel én lekuporodok olvasni, de egy idõ után újra másra terelõdnek a gondolataim. Ki másra, mint Rinre. Lehunyom szemeimet és magam elé képzelem tekintetét arcát és minden porcikáját. Mi a fene ütött belém, hogy ennyire az agyamba ragadt? Szinte zombiként kavargatom az ételt. Egész délután ez megy, végül veszek egy ajánlatos hideg zuhanyt és elterülök az ágyon. Rin megint eszembe jut, lassan lehunyom szemeimet és elnyom az álom.

Másnap reggel szinte kipattanok az ágyból. Zuhany, arcmosás, fogmosás magamra kapok egy rövidnadrágot, egy toppot és egy szandált. Hajamat felfogom, így kicsit látszik a hátamon lévõ tetoválás. Letáncolok gyors reggeli és már megyek is a tattoo szalonba. Már tapsikolok örömömben, hogy újra láthatom. Rendezgetem a tegnap begyûjtött anyagokat az õt ábrázoló rajzot kiteszem a falamra. Már-már megbolondulok, a várakozástól mikor nyílik az ajtó és hátrafordulok kíváncsian hogy ki lépett be. Arcomon mosoly terül, szét mikor a kis tündérkét megpillantom, lassan felállok és megyek hozzá, hogy üdvözöljem. Remélem, nem rontok el semmit, mert valahogy érzem, rá szükségem van minden értelemben.