|
|
Szerepjáték
(Egyéb Anime)
| Nauki | 2014. 06. 18. 12:44:10 | #30211 |
 Karakter: Alishia Fon Nakai (kitalált)
Megjegyzés: Laurent-nek
Megvető tekintettel néz rám.
- Nem tudsz te semmit – jegyzi meg hidegen és lenézően, hangja csak úgy csöpög a gúnytól és az elutasítástól.
- Szóval mégis te vagy... – csapok le azonnal, mivel nem tiltakozik a kijelentésem miatt. De látva, hogy hogy tekint rám inkább csak elhallgatok és dacosan villogtatom felé a tekintetemet.
- Ahhoz sem lenne, semmi közöd- vállat von, és a kottáit kezdi szedegetni, majd gyors iramba elindul a kolesz felé, de nem hagyhatom menekülni.
- Elmenekülsz? – kérdezem kihívóan, de nem áll meg.
- Csak a gyávák teszik-, halkan mondja, de a lágy szellő eljuttatja hozzám a hangját. Szomorú tekintettel nézek utána. Annyira más, mint a másik éne. Miért lett ilyenné? Miért zárkózik el ennyire másoktól? A titka miatt tenné talán? Időközben feleszméltem és elindultam a szállás felé, drága szobatársnőm ki fog akadni, ha nem talál ott. Visszaérve Odrie már alszik. Lezuhanyozok, majd gyorsan el is nyom az álom.
~*~
Reggel arra kelek, hogy Odrie a fürdőben énekelget és hajat szárít. Követve a példáját kikelek és nyújtózkodom egy nagyot. Hallom, ahogy ropog a hátam. Mikor befejezem, a műveletet elmászok a gardróbomig és előveszem az egyenruhámat. Miután barátnőm kijön a fürdőből én is bebattyogok, majd úgy döntök, hogy ma kicsit extrára veszem a formát. Bal oldalt szoros parkettafonással felfonok két csíkot, mintha föl lenne nyírva a hajam, a többi részét pedig kivasalom. Felteszek egy kis sminket és már kész is vagyok. Az ebédlőbe érve én egy kis sonkás rántottát kérek egy pohár tejes kávéval és részemről letudva a dolog. Tekintetem a többieket keresi és nem is nehéz őket megtalálni, egből odacsapódunk hozzájuk.
- Ne hasonlítgass ahhoz a cirkuszi majomhoz! –jelenti ki Ichinose, a pohara pedig a kelleténél nagyobb hangot hallat. Megfogja a tálcáját és el is viharzik.
- Nem akartalak megsérteni! Gomennasai! Ichinose, várj! - kiált utána, de nem áll meg.
- ...tudod jól, hogy ez tabu! – mondja Natsuki-san - Eléggé felkapja a vizet a Hayato névre- oha nem is tudom miért. Próbálok közömbös maradni a téma irányában.
- Azt hittem, hogy a testvérek jól kijönnek... - szólal meg Odrie mellőlem. Persze a testvérek, ha tudnák, hogy ugyanaz a két ember.
- Hát, Ichinose és Hayato kapcsolata elég... bonyolult... – mondja Nanami azzal a kis ártatlan tekintetével és hangjával.
- Én még sose láttam őket együtt mutatkozni- esik gondolkodóba Odrie.
- Hm biztos nem jönnek ki annyira jól, hogy ezt megtegyék. Vagy Hayato óvja, őt a nyilvánosságtól- mosolyodik el Tokya.
- Nekem most mennem kell, rengeteg dolgom van még a dal miatt- mosolygok rájuk kedvesen. Oh ha tudnák azt, amit én. Visszaviszem a tálcámat, majd Ichinose után megyek. A pénteki sorrendet szemléli. Az osztályajtaja felőli oldalára állok és én is csendben megnézem, mikor is kerülök sorra. Mikor megfordul, hogy bemenjen, megpillant engem. Kikerül, mintha fertőző beteg lennék. Még szólok utána, de teljesen figyelmen kívül hagy. Egész napra megbélyegzi a hangulatomat a viselkedése. Azt hittem kicsit kinyílik legalább nekem, ha már én tudom a titkát. Egész nap nem csinálok mást az órák alatt, mint dallamokat firkálgatok és húzok át, rendezgetek, írogatok. Szünetekbe kiszabadulva a teremből berobbanok egy próbaterembe és gitárt ragadva játszom el, amit előzőleg kitaláltam. Így nem igazán lehet dalt szerezni, de legalább kikapcsolja az idegeimet. A napom ezen kívül semleges. Odrie a társával diskurált egész nap és a többiek is nagyrészt ezt tették. Estére már mindenki elment előbb vacsorázni, mint én. Azért kicsit bántott, hogy odrie meg sem kérdezett, hogy mennék e velük, de inkább fel se vettem. Vacsoránál a kékséget pillantom meg egyedül ülni komor tekintettel maga elé meredni. Döntök és odaülök elé.
-Gomenne- kezdem halkan - Azt hiszem... Szóval arra gondoltam...- dadogok. Hú de ciki, nyögj már ki egy értelmes mondatot Alisha.
- Lesz a mondatnak értelme is? – néz rám gúnyosan, de nem hagyom magam megfutamítani.
- Kezdhetnénk elölről? – nézek rá kedvesen- Hajimemashite. A nevem Alishia Fon Nakai. Az A osztály tanulója. Yoroshiku onegaishimasu - hosszú pillantást vet rám, mélyen a szemembe nézve, megszólal.
- Ichinose Tokiya. Yoroshiku- kezet nyújtok felé, amit nagy nehezen ő is elfogad. A kedvem már is jobb lett. A táskámból, ami mellettem fel van akasztva a székre, hallom, hogy kipotyognak a kottáim, mivel valaki neki megy. Kelletlenül felállók és nagyot sóhajtva szedegetem össze a mai kreálmányokat. Nincs energiám visszarakni őket a táskába így egyszerűen csak az asztalra rakom őket. Az előttem ülő enyhén rájuk sandít, majd az egyiket kezébe veszi és tanulmányozni kezdi, majd rövidesen vissza is rakja a többi tetejére.
- Ez péntekre lesz?- kérdezi. Nem tudom mi változott meg benne az elmúlt percekben, de egyben biztos vagyok, örülök ennek a változásnak.
- Arra készül, de egyelőre csak dallam, de valahogy nem akar össze állni- sóhajtok és turkálni kezdem az ételt, majd a dallamra gondolva dúdolni kezdek.
- Itt vigyél bele dinamikát, túl egyhangú lesz- mondja, megtörli a száját, feláll és távozik. Kezembe veszem azt, amit dúdoltam, amit előzőleg ő is nézett és elpróbálom úgy ahogy javasolta és nagyon jól jön ki az egész. Gyorsan magamba tömöm a vacsorámat és felrohanok a szobánkba. Odrie és társa ott gyakorolnak, mivel a próbatermek foglaltak.
- Nem zavarok ám sokáig, csak átöltözöm, fogom a gitárom és már megyek is- emelem fel a kezem védekezően nevetve. Odrie mosolyogva bólint. A fürdőbe megyek a kezemben pár ruhával. Egy cicanadrággal, egy testre simuló fekete ujjatlan felsővel és egy félvállas mell alá érő fehér felsővel. Lábamra sportcipőt húzok. Majd felkapom az állványról akusztikus szépségemet az ágyról a leszórt kottáimat, morgok egy elköszönés félét és ki is viharzok. A tóhoz sétálok, a filagóriához. Lerakom az asztalra a papírjaimat és keresek egy nagyobb követ, amit lerakok a kupac tetejére. Nem tudom meddig gitározgathattam, egyben biztos voltam, kész a dal. Már csak dalszöveg kell. Miről szóljon? Teszem föl magamnak a kérdést. Leülök a fűbe és eljátszom újra és újra az egészet.
- Ugye, hogy így sokkal jobb?- szólal meg a hátam mögül egy semleges férfihang.
- Nem is tudom ki a kukkoló- sóhajtok föl fejemet fogva. hosszas csend áll be közénk, ő csak áll mögöttem és a vizet nézi én pedig őt.
- Elakadtam- vallom be neki.
- Pénteken te vagy az utolsó és még csak szerda van- ül le mellém a fűbe.
- Holnap késő estig táncórám van, és nem akarom az utolsó pillanatra hagyni- támaszkodok meg két kezemen- Mondd csak, te miről szoktál írni?- nézek rá és mélyen tekintetébe fúrom az egészet. Ez a pillanat olyan meghitt, bárcsak mindig így viselkedne. Feláll és leporolja a nadrágját, majd rám tekint.
- Írj például a múltadról vagy egy érzésről, csak hagyd, hogy a dallam vezessen- azzal el is megy. Gondolkodóba esek és hirtelen ötlettől vezérelve, mohón a papíroknak esek egy ceruza segítségével és firkálni kezdek.
~*~
Én vagyok az utolsó, idegesen markolászom a gitáromat, akusztikus szépségemet a szobámban hagytam és kedvencemmel ücsörögtem a stúdió előtt. AZ egész iskolában hallani lehet majd. A tanár kinéz a stúdióból és int, hogy kövessem. A gitáromat felcsatlakoztatjuk az erősítőre, a fejemre kapok egy csinos kis fejhallgatót. A számlálóra mutat, ami szerint már csak 30 másodpercem maradt. Az üvegajtó túloldalán lévő várakozó és hangosító szoba ajtaja kinyílik és Ichinosa sétál be rajta, majd helyet foglal az üveg túloldalán. Az elmúlt napban nem is beszéltem vele, néha észrevettem, hogy figyel, persze én is kerestem a tekintetemmel az övét. Mikor nullára vált a számláló, elkezdem játszani a dallamot, majd a megfelelő résznél be is csatlakozok. Kiéneklek magamból mindent, hangom betölti a teret, most érzem először, hogy teljesen ura vagyok a hangomnak. A dal végeztével csukott szemmel állok, majd mikor kinyitom a szememet egy elgondolkodott fejű Ichinosét pillantok meg. leszedem a cuccokat, majd kisétálok egyenesen elé.
- te jártál a fejemben míg írtam- mosolyodtam el.
A dal:
https://www.youtube.com/watch?v=-iIPOigFgpY
|
| Laurent | 2014. 04. 11. 11:01:57 | #29712 |
 Karakter: Ichinose Tokiya
Megjegyzés: ~Nauki~ Kukkolónak
Tokiya:
Az órák tényleg nagyon unalmasan telnek. Az egyetlen izgalmat az jelenti, amikor érkezik a bejelentés, hogy mindenkinek párt kell választania. Mire az óra véget ér, már mindenki megbeszéli a másikkal, hogy ki legyen a társa, én vagyok az egyetlen, aki vasvilla tekintetre szúrja azokat a bolondokat, akik felém pillantanak. Nem akarom, hogy azért legyen velem valaki, mert azt hiszi, hogy a testvéremhez férkőzhet rajtam keresztül. A hideg ráz a visítozós lányoktól úgyis... szóval egyedül maradok, úgyis páratlanul vagyunk. Legalább nem kell senkihez sem alkalmazkodni. Ebédre késve érek, térdig gázolok a merész jelentkezőkben, és bosszúságom tetézi, hogy az a kukkolós lány is egyedül indul. Ezt személyes kihívásnak veszem!
És amikor az ember azt hiszi, hogy ennél rosszabb nem lehet, a sors akkor is rácáfol. Az ebédlőből tartok a szobám felé gyanútlanul, hogy egy pár kottával kimehessek a még meleg időben, amikor egy sarkon úgy rohannak le, mint a régi sztárkodás alatt az elvakult rajongók. Megedzőttem rajtuk szerencsére, így nem én vagyok az, aki leesik. Már megint ez a kotnyeles, minden lében kanál lány!
- Figyelhetnél! - vetem neki oda, míg átlépnék rajta, de csak kigáncsol. Nem leszünk jóban, én érzem.
- Nem csak nekem kell odafigyelni, hova lépek.
Éjsötét szemeim összeszűkülve figyelik, ahogy elrobog valamerre. Szeleburdi, és azt hiszi, hogy övé a világ. Ismerem az érzést, de szerencsére már kinőttem belőle. A lányoknál sajnos ez tovább szokott tartani...
~*~
A kottákkal hamar végeztem, a dalszöveggel már kicsit többet foglalkoztam. Valahogy egyik sem tűnt elég jónak ahhoz, hogy passzoljon a dallamhoz. Újra meg újra áténekelem, de nem az igazi. Végül a szöveget egyszerűen csak félreteszem, és elölről kezdem. Könnyű elveszni a hangjegyek között. Ismerősek, és megnyugtatnak. Szeretek énekelni, olyan, mintha nem csak a dallam kelne életre, hanem valahogy én is kicsit a dalba éneklem magam. A gondolataim között teljesen elveszve hajlítom a refrént. Aztán a sor végén megállok. Ez nem rossz, de még valami hiányzik. Mielőtt még végiggondolhatnám, hogy mi, megreccsen valami mögöttem.
És ki más is lenne, ha nem a kis kotnyeles fruska?
- Már megint kukkolsz?
- Szerintem a hazugság súlyosabb bűn Hayato!
Úgy látszik tényleg jellegzetes éneklési stílusom van, ha még ez a lány is felismert. De persze nem azért jöttem ide álnév alatt, hogyha kiderül a személyazonosságom, akkor a figyelemben sütkérezzek. A legmegvetőbb tekintetem villantom fel, szám sarka lebiggyed fitymálóan. Látom a bizonytalanságot felvillanni a lány arcán.
- Nem tudsz te semmit. - jegyzem meg hidegen, és lenézően.
- Szóval mégis te vagy... - csap le, de a gúnyos mosolyom láttán, vagy talán valami más miatt, lassan elhallgat, és már csak dacosan villogtatja felém a cseresznyefavirág-színű szemeit.
- Ahhoz sem lenne semmi közöd. - Vállat vonok, és egyszerűen felkapva a kottáimat indulok a kolesz felé. Remélhetőleg a szobámba nem követ megint.
- Elmenekülsz? - hangja kihívó, mégsem állok meg. Kinőttem a gyerekes viselkedésből.
- Csak a gyávák teszik.
Halkan mondom, de talán mégis hallja, talán mégsem... Egy pillanatra sem érdekel. És a többiek sem hinnének neki. Elvégre Hayato egy életvidám, és csillogó sztár. Én meg egy megfakult árnyék vagyok, semmi több. Nem fogok sem magyarázkodni, sem kifogásokat keresni. Nem tartozom igazából magyarázattal senkinek. Hogy őszinte legyek, néha gyűlölöm Hayatot...
~*~
A reggeli igen furcsa hangulatban telik. Hamar érkeztem pedig, hogy elkerüljem a többieket, de valami radarjuk lehet rá, hogy mikor lehet még rontani a hangulatomon, mert ahogy leülök, felbukkannak mellettem. Csak nyugalom.
Figyelmen kívül hagyom a jelentéktelen fecsegésüket, és a gagyogást, amit lefolytatnak. Nem akarok belefolyni a társalgásba, így ügyelek rá, hogy a szám mindig tele legyen. Látom Nanami aggodalmasodó tekintetét, égeti a bőröm, és tudom, hogy megint addig fog üldözni, amíg teljesen ki nem hoz a béketűrésemből. De akkor is megeszem a pirítósomat tükörtojással, ha a fene fenét is eszik! És a teám is meg fogom enni.
- ...od Ichinose? - szólnak hozzám, de épp el vagyok foglalva a teám kavarásával. - I-chi-no-se - saaaan! - irritáltan felnézek Otoyára. - Megint azt rebesgetik, hogy te meg Hayato... - elpirulva hallgat el, tekintettel arra, hogy a közelben ülők mind engem néznek.
- Ne hasonlítgass ahhoz a cirkuszi majomhoz! - A pohár kicsit hangosabban koccan a tányéromon. Felállok, kézbe véve a tálcámat.
- Nem akartalak megsérteni! Gomennasai! Ichinose, várj! - kiált utánam, de nem állok meg. Elegem van ebből a témából, miért nem érti meg senki?
- ...tudod jól, hogy ez tabu! - hallom Shinomiya hangját. - Eléggé felkapja a vizet a Hayato névre.
- Azt hittem, hogy a testvérek jól kijönnek... - szólal meg a kukkoló lány szobatársa.
- Hát, Ichinose és Hayato kapcsolata elég... bonyolult... - Nanami persze ebbe is beleüti az orrát.
Nem várom meg, amíg kitárgyalják ezt a témát. Kissé dühösen, de nem csörtetve távozok az étkezdéből. Hayato csak az elején volt képes élvezni a zenét. Most már én sem tudom úgy átélni, amint annak idején. Orrnyergemre szorítva lépek a faliújsághoz, és nézem meg a híreket. A pénteki leosztást nézem. Elég hamar be fogom tudni mutatni a dalt. Túl leszek rajta. Régen alig vártam, hogy énekeljek. Most meg azt várom, hogy befejezzem a dal éneklését. Komor hangulatban fordulok meg, hogy az osztályba mehessek, de megtorpanok. Egy lépéssel előttem Alishia áll. Azt hiszem elértem a mélypontot...
Újra irányt váltva kikerülöm, mint a leprást. Hallom, hogy szól utánam, de nem állok meg. Nincs sem mondanivalóm neki, és meghallgatni sem akarózik a vádaskodását. És a hangulatom teljesen leírja az, hogy a nap során alig szól hozzám valaki, szerencsére békénhagynak. Az ebédhez is egyedül ülök le, és senki sem csatlakozik hozzám csámcsogva vagy hangoskodva. Gyógyír az idegeimnek, hogy közben egy könyv van előttem, és úgy tehetek, mintha elmélyülnék a könyvben, és megint csak nem szólítanak meg. Az órák közti szünetben meg egyszerűen csak fülhallgatót dugok a fülembe, és zenét hallgatva megint csak nem hallom, ha szólnak hozzám. Szerencsére ma a balesetek elkerülnek.
Délután az igazgatóiba várnak. A menedzserem szeretné, ha a hétvégén elmennék egy koncertre. Mármint nem én, hanem Hayato. Két dalt énekelhetek. Hát, ez is valami. Szóval mire a vacsorához ülök le, hangulatom már valahol a béka feneke alatt. Legalábbis hittem, hogy ott van, amíg Miss Kukkoló le nem ül velem szemben. Nos, a figyelmen kívül hagyás művészetét szinte én találtam fel, nem lesz nehéz.
-Gomenne. - hát, azért még hallok, attól hogy úgy teszek, mintha nem lenne itt... - egy pillanatra megfontolom, hogy erre válaszoljak-e, de addig is felpillantok rá. - Azt hiszem... Szóval arra gondoltam...
-Lesz a mondatnak értelme is? - nézek rá, de nem tudom megfélemlíteni a gunyoros tekintettel.
-Kezdhetnénk elölről? - néz rám. - Hajimemashite. A nevem Alishia Fon Nakai. Az A osztály tanulója. Yoroshiku onegaishimasu. - hosszú pillantást vetek rá, mélyen a szemébe nézve, majd lenyelve ami a számban van, megszólalok, bár hangom alig melegedett az előzőhöz képest.
-Ichinose Tokiya. Yoroshiku.
|
| Nauki | 2013. 10. 20. 13:08:18 | #27767 |
Karakter: Alishia Fon Nakai (kitalált)
Megjegyzés: Laurent-nek
/a kép saját készítésű/
Valaki megrántja a lábamat…
Megcsap a korai hűvös szellő…
Nyitva van az ablak?
Kicsúszik alólam az ágy…
Fájdalmas találkozás a padlóval…
- Alisha, elkésünk, még reggeliznünk is kell!!- hallom szobatársnőm mérges és határozott hangját. Álmosan nagyokat pislogva ülök fel a padlón. A hajam össze visszaáll, itt-ott arcomba hullik. Beletúrok, és nagy erőlködéseket teszek a feltápászkodás érdekében.
- Tudod, ilyenkor elég vicces látványt nyújtasz-, kuncog fel kékszeműm.
- Hagyjál!- duzzogok a fájdalmas ébresztés miatt. Csigalassúsággal megágyazok, majd az szék támlájára kikészített egyenruhámat fölvéve a fürdőbe baktatok. Fölvéve, inkább fölszenvedve. A fekete harisnyám térdemig van, csak felhúzva a szoknyám hátul be van gyűrődve, az ingem félig meddig begombolva, az egyenruhához tartozó kendő hanyagul a nyakamba dobva.
- Istenem- sóhajt Odrie és halántékát masszírozva elém áll. Felhúzom a harisnyát, majd ismét nagyobb szünetet tartanék, de barátnőm, akár egy rabszolgahajcsár. Megigazítja a szoknyámat, begombolja az ingemet, és megköti a szalagomat. A következő pillanatban eltűnik, majd egy hajkefével és hajgumival tér vissza. Mögém áll és összefogja egy copfba a hajam, úgy, hogy elől a két hosszabb tincsem szabadon marad. Ezek után elparancsol a fürdőbe, ott fogat mosok és kihúzom a szemem, majd rakok fel egy kis szempillaspirált.
- Mehetünk végre?- kérdezi szemeit forgatva, kezében a táskámat tartva.
- Ühhüm- adom meg a választ egy hatalmas ásítás kíséretében. Elveszem tőle a fekete válltáskát, melynek cipzárját ezer meg ezer kis dísz ékesíti. Minden lépésemnél enyhe csilingelést verve az üres és hatalmas folyosókon.
Az ebédlőbe érve a szokásos nyüzsgés fogad minket. Beállunk a sorba és mire ránk kerül a sor, ki is találom mit eszek reggelire. Tojásrántottát meg zöldségsalátát. Az asztalok között bolyongva hirtelen, mintha a nevemet hallanám. Odrie egy bizonyos irányba mutat, mire én követem a tekintetemmel. Otoya üvölt és kapálózik nekünk.
- Aliiiishaaaaa-saaaan! Itt van még hely! GYeeertek!- azzal már ott is vagyunk és leülünk a maradék két helyre. Én Tokiya mellett van az egyik hely, amit én foglalok el. Mielőtt leülnék, kíváncsian rám néz, majd vissza is fordul reggelijéhez.
- Ismeritek egymást?- kíváncsiskodik, azt hiszem, Nanami, ő is az osztálytársam, ha jól emlékszem.
- Azért ne essünk túlzásokba- morogja a kakaójába.
- Ejnye, Tokiya. - szólal meg a hosszú szőkésbarna - Nem mondtad, hogy ilyen szép hölgyeket is ismersz. Ren vagyok, hercegnőm – mutatkozik be nyájasan. De nem szeretem az ilyen alakokat.
- Tegnap a szobámban találtam, ahogy kukkol. Semmi több –vádol meg a kékhajú.
- Nem kukkoltam! - csattantam fel, majd folytatásra nyitom a számat, de inkább úgy döntök, hogy csendben maradok. Nincs kedvem vitatkozni. A tányéromat kezdem el szugerálni, amin már csak egy kevés rántotta van.
- Arigatou – gosaimasu. A nyakláncomat. Hogy visszahoztad. Dünnyögöm, olyan halkan, hogy csak ő hallja.
- Domo- mondja, majd több szó nem is esik köztünk. A továbbiakban bemutatkoztunk a caspat többi tagjának és megbeszéljük, hogy ki mit csinál ma, milyen órája lesz.
- Akkor az órák után találkozunk- biccent Tokiya mire páran sietősre veszik és ők is felpattannak.
- Várj már Ichinose! Megyünk mi is- kiabálnak és gyorsan megeszik az utolsó falatokat.
- Csak nyugodtan. Egyedül is eltalálok-, mondja ridegen, majd zsebre tett kézzel elballag. Én és Odrie nem várjuk meg a többieket, hanem szépen lassan eloldalgunk. Visszavisszük a tálcánkat és mindketten megyünk a magunk termébe. Odrie nem a mi osztályunkba került sajnos. Elsőként érkezek e terembe így van alkalmam egy jó kis helyet keresni magamnak. A szokásostól eltérőn, a hátsó padok egyikét célozom meg, majd rövidest le is vágom magam. Fáradtan veszem elő az MP4-em és megkeresem a megfelelő dalt, amjd a fejem a padra hajtom és lehunyom szemeimet. Már csak arra leszek figyelmes, hogy valaki böködi a vállaimat. Kiveszem a fülemből a fülhallgatót és feltekintek, tele van a terem. Lepődök meg. Ezek meg, hogy kerültek ide? Otoyával nézek farkasszemet.
- Gondoltam, felkeltelek, mindjárt itt a tanár- mosolyog, majd helyet foglal. A következő pillanatban belép a tanárunk.
- Jó reggelt!- köszönt minket. Kíváncsian várom, mit talált ki erre a hétre- Az eheti feladat- tér a lényegre rögtön- Köztetek vannak zeneszerzők és olyanok, akik énekesek szeretnének lenni. A feladat az lenne, hogy keressetek magatoknak egy párt, találjátok, ki kivel szeretnétek együtt dolgozni. A zeneszerzők írnak egy fantasztikus dalt, az énekesek pedig írnak hozzá egy szöveget és legkésőbb péntekig mindenki bemutatja az alkotását. Sok sikert! Térjünk át…- innentől kezdve nem nagyon figyeltem, monoton jegyzeteltem, de lélekben nem az órán jártam. Azon gondolkozom, vajon kit válasszak, vagy egyáltalán ki választana engem? Óra végén odasétálok a tanárhoz.
- Elnézést!- szólítom meg.
- Valami gond van?- tekint rám.
- Nem semmi, csak… páratlanul vagyunk-, bököm ki azt amire jutottam.
- Oh, igen?- szomorodik el- Az nem jó…- esik gondolkodóba.
- Én vállalom az egyedüli munkát- mondom határozottan.
- Nem vágod te nagy fába a fejszéd?- kérdezi szemöldökét felhúzva.
- De lehet, de tudom, hogy sikerülni fog!- erősködöm.
- Ez esetben, legyen… de én előre szóltam! – mosolyogva bólintok és helyemre ülök. Az órák csigalassúsággal telnek el, és az utolsó órai csengő megváltásként hat egész lényemre. Boldogan kapom fel a táskámat, futva indulok ki a teremből, az ajtónk mellett ácsorgó Odrie karját megragadva rohanok a folyosókon és húzom magam után. Az ebédlőbe az elsők között érünk le, gyorsan megebédelünk, pont mennénk, mikor a többiek csapódnak le mellénk.
- Jó étvágyat!- mondják kórusban.
- Már végeztünk, de arigatou!- mosolygok Nanamira. Már mennék is a sportkörömre, de még visszafordulok egy kérdés erejéig.
- Nanami neked ki a párod?- kérdezem.
- Sajnálom, de nekem Ittoki-kun, biztos találsz, mást- mondja.
- Nem azért kérdeztem- nevetek fel- Én megbeszéltem a tanárral, úgyis páratlanul vagyunk, én egyedül dolgozom-, azzal felkapom a tálcámat és elviharzok. felérve a szobánkba, gyorsan ledobálok magamról mindent és előkeresek egy hosszú testhez simuló cicanadrágot, a tánccipőmet, valamint a dresszemet. Felveszem a fehér dresszet, rá a fekte nadrágot, majd a fekete belebújós cipellőt is. A trikóra még egy fél vállas mell alá érő lenge rövid ujjút kapok föl és az edzős táskámba bedobva egy üveg vizet, amit a folyosón vettem már indulok is. Táncórám lesz. Imádom, egyszerűen megőrülök érte. A kollégium épület főbejáratához érve Tokiyaval futok össze, szó szerint. Azzal a lendülettel, amivel neki mentem, seggre is huppanok.
- Figyelhetnél- mondja, majd elmenne mellettem, de kirakom elé a lábamat. Sikeresen át is esik rajta.
- Nem csak nekem kell odafigyelni, hova lépek- azzal fel is pattanok és rohanok tovább. Szerencsére éppen beérek az edzésre.
-----
Másfélóra kemény hajtás után fáradtan vánszorgok visszafelé. Testem üvölt az izomláztól és egy zuhany sem ártana. A parkon keresztül sétálok visszafelé. A lemenő nap fénye gyönyörű narancsos árnyalatokkal tölti meg a teret. A hűvös szellő egy könnyed férfias hangot sodor felém. Kíváncsian követni kezdem. Egy tó partján lyukadok ki. Mikor kiérek, a bokrok takarásából megpillantom kékségemet, amint, lehunyt szemmel, élettel teli hangon énekel. Ahogy hallgatom, egyre jobban erősödik bennem egy furcsa érzés, mintha napközben nem önmaga lenne, de ebben a dalban az, teljesen őszinte. A következő résznél a füleim akaratlanul is felismerik a hanglejtést és a hanghordozást. Hallottam róla, hogy hasonlít a híres Hayatora külsőleg, de, hogy még a hangja is ilyen kísértetiesen hasonlítana rá. Mikor kinyitja a szemeit, pár percig néz maga elé, majd mikor mennék el, sikeresen rálépek egy ágra, tisztára, mint a filmekben. Észrevett, állapítom meg.
- Már megint kukkolsz? –kérdezi erős éllel a hangjában.
- Szerintem a hazugság súlyosabb bűn Hayato!- vágok neki vissza és kíváncsian várom mi lesz a reakciója. Most vagy beigazolódik az előbb kialakult sejtésem, vagy nagyot bukok.
|
| Laurent | 2013. 09. 04. 08:49:07 | #27215 |
Karakter: Ichinose Tokiya
Megjegyzés: ~Nauki~ Kukkolómnak
Tokiya
Újra iskola. Ez annyit tesz, hogy újra színpadra állhatok, és énekelhetek. A Haru komponálta zenék mindig erővel töltenek fel, és lehetővé teszik, hogy egy olyan oldalamat mutassam meg, amit máskor nem tehetek meg. Igaz az iskola új, de az arcok a régiek. Álmoktól csillogó szemek mindenütt... Hihetetlen, hogy egyesek azt hiszik, hogyha a legjobbat adják magukból, akkor majd híresek lesznek egy pillanat alatt. Ha meg nem azért jöttek, hát azért, hogy bámulják azokat, akik kemény munkával és szerencsével mégis elérték a céljukat.
Egy könnyed zuhannyal frissülök fel, mert a költözés nem épp az erősségem, nem szeretek sem cipekedni, sem pakolászni. Szeretem az állandóságot. Ami remélhetőleg az én előnyömre van. De lám, a való világ itt is megtalál. Alig lépek be a szobába, hogy felöltözzek és hajat szárítsak, egy nagyon oda nem illő alakba botlok.
- Mit keresel itt?
A karcsú alak megfordul. Hosszú haj, naivan csillogó szemek – amik most alaposan végigmérnek – és karcsú alak, habár második pillantásra nem is olyan rossz. Ren gondolom kihasználná a helyzetet, de én Tokiya vagyok, akit nem érdekelnek a szerelmi ügyek. Sem az ahhoz hasonlítók. Dolgozni jöttem ide, nem játszani, ugyebár.
- Én csak...
- Te csak mi? - felhúzom a szemöldökömet.
- Eltévedtem.
Néz dacosan a szemeimbe. Persze. A folyosó elején nem tűnt fel a hatalmas felirat, hogy fiúrészleg? Talán szemüveg kellene neki, ha nem látta. Ellenállok a kísértésnek, hogy megforgassam a szemeimet, és inkább a székhez lépve felveszem az odakészített ingemet.
- Itt? - elég egyszerű hely, úgysem hiszem el, hogy eltévedt.
- Nem, a szomszédban.
Micsoda csillogó társaság. Gúnyos fintorra húzódik a szám, ha akarom, ha nem. Mielőtt a frappáns megjegyzésére reagálhatnék, az a dilis Otoya robog be, levetve magát a székre, majd esszébe jut, hogy vendégünk van. Komlyan, néha kicsit kinyithatná azokat a szemeket, amiket az álmodozásra becsuk. Egyszer elgázolják, de komolyan mondom, nem fogom megsiratni. Hevesen fordulna meg, de csak elnyúlik. Szánalmas tud lenni... A kuncogásra oldalra pillantok.
- Alishia-san? - legalább már tudom a betolakodó nevét. - hát te meg mit keresel itt? - áll fel a drága.
- Állítása szerint eltévedt, de valljuk be, szerintem csak kukkolni akart. - szólalok meg.
- Majd pont téged foglak meglesni, mi? Szerinted nincs jobb dolgom?
- Ezek szerint. - A lány aranyosan vörös pofival ragadja meg a holmiját, és végre kicsörtet.
- Tokiya, olykor lehetnél finomabb is. Így sosem lesz barátnőd... - vigyorog idiótán Otoya.
-Tanulni vagyunk itt, és nem bolondozni.
Vetem neki oda, mire motyogni kezd bizonyos mogorva alakokról, és nekiáll a becsomagolt uzsonnáját megenni. Én addig begombolom az ingemet, de mielőtt tovább lépnék, oda nem illő csillogás vonzza a tekintetemet.
- Ez a tiéd? - veszem fel a kis nyakláncot.
- Hmmpf... - válaszol teli szájjal.
Szemforgatva egyenesedek ki, majd nekiindulok, hogy megkeressem a volt betolakodónkat. Nem nehéz, hiszen ha a 21-es szobában téved el, talán csak a szárnyat vétette. Remélem, már odatalált, nincs kedvem bújócskázni vele. Ám már a folyosón hegedűszót hallok meg. Nem az a monoton ,,nyekergessünk valamit”, hanem olyan valakitől szól, aki ért is a zenéhez.
Ezért lep meg, hogy a lány az. Legalább valamiben jó. A szoba ajtajában állok meg. Mivel nem vesz észre, halkan dúdolni kezdem a dallamot vele. A hegedülő lánnyal, aki egy szál semmiben játszik. Amikor észrevett, csak a zsebemből előhalászom a nyakláncot, és odadobom neki, majd távozok. Nem akarom, hogy kukkolónak tartson vagy ilyesmi. Én csak a nyakláncot hoztam vissza, és dolgom van. Szerencsére, mire a sétámból visszaérek a szobába, Otoya már alszik. Elpakolok hát, és én is aludni térek. Holnap kezdődnek a megpróbáltatások, és jó lesz, ha készen állok bármire.
~*~
Reggel a nagy ebédlőbe sétálok, út közben pedig összefutok a többiekkel. A csoport végén baktatok utánuk, zsebre vágott kézzel. Szépen süt a nap, csak nem melegen. Az étkezdében nagy a zsibongás, mint általában. Mindenki a saját szájíze szerint válogatja össze a reggelijét, és leülve a sok asztal egyikéhez. Shinomiyáék összetolnak több asztalt, hogy egy helyre ülhessünk, majd sorba állunk. Olykor nagyon irritáló tud lenni, hogy mindenki egyszerre beszél.
Unott arccal ülök le végre, és kenem meg a foszlós kalácsot vajjal, majd mézzel csorgatom meg. A kakaómat még megkeverem, és épp belekezdenék a kajámba, amikor mellettem ülő vörös Otoya mocorogni kezd a széken, és a nyakát nyújtogatja a zsúfolt teremben. Követem tekintetét, és meglátom a tegnapi kukkolót, egy másik lánnyal. Gondolom, a szobatársa. Mielőtt még szólhatnék, ez az idióta integetni kezd nekik.
- Alishia – saaaaaan!!! - újabb kézlóbálás, míg én az orrnyergem masszírozom. - Itt van még hely, gyerteeeeek!!
És a két lány, mielőtt még Otoya fejét a reggelijébe nyomhatnám, ideér, és leteszik az üres helyekre a tálcákat. Az egyik persze mellettem van, hiszen nem vagyok túl nagy társaság, így a legtöbben inkább másmerre ülnek. Én pedig ezért ettem csak velük, mert hagyták, hogy végezzem, amit szeretnék, és nem zavartak túlságosan. Felpillantok a leülni készülő lányra. Hosszú fehér haj... És gyorsan vörösödő arc. Felhúzom a szemöldökömet, de mielőtt még hozzám szólhatna, visszafordulok a reggelimhez.
- Ismeritek egymást? - csiripel Nanami az asztal túlfeléről.
- Azért ne essünk túlzásokba. - dünnyögöm a kakaómba kortyolva.
- Ejnye, Tokiya. - szólal meg a nőcsábász. - Nem mondtad, hogy ilyen szép hölgyeket is ismersz. Ren vagyok, hercegnőm. - bájolog.
- Tegnap a szobámban találtam, ahogy kukkol. Semmi több. - hűtöm le a kedélyeket.
- Nem kukkoltam! - csattan fel, majd folytatásra nyitja a száját, de valamiért félbemarad. Rápillantok, de ő a tányérját szuggerálja. - Arigatou – gosaimasu. A nyakláncomat. Hogy visszahoztad. - dünnyögi olyan halkan, hogy csak én halljam.
- Domo.
Válaszolom halkan, és folytatom a reggelimet. Nem okozott nagy gondot, és úgyis a sétámra indultam. Egy kis kitérő nem volt olyan nagy teher. A többiek beszédbe elegyednek, és sorra bemutatkoznak, az órákat beszélik meg, és a programokat. Én meg addig elfogyasztom a reggelimet, és felállok.
- Akkor az órák után találkozunk. - Biccentek, mire páran sietve felállnak.
- Várj már Ichinose! Megyünk mi is. - tömik a fejükbe az utolsó falatokat, hogy ne maradjanak le.
- Csak nyugodtan. Egyedül is eltalálok.
Azzal egy kézbe kapom a tálcát, másikat zsebre vágom, és úgy megyek visszavinni az üres tálcát. Nemsokára már az osztályban ülünk, én természetesen leghátul, hogy kevesebben bámuljanak meg. Tudom, hogy hasonlítok Hayatora, hiszen én vagyok az, ti féleszűek, akik azt hiszik, hogy ezt a duruzsolást nem hallom! Kedvetlenül támaszkodok az asztalra, és lehunyt szemmel várom, hogy becsengessenek. Hosszú ez a nap, és még el sem kezdődött igazán.
|
| Nauki | 2013. 07. 18. 16:14:43 | #26504 |
Karakter: Alishia Fon Nakai (kitalált)
A nyári szellő utolsó erejével még megörvendeztet minket ezen a csodálatos estén. Egy hete ide járok már. Az elsők között vagyok, akik az iskolába felvételiztek sikeresen. Az iskola idén nyitotta meg először a kapuit, olyan szerencsések lehetünk, hogy mi lehetünk az első diákok, majd akik itt végeznek. Gondolkodás közben, a zsebemben pihenő MP4-em számot váltott és így hallhattam ritmusosan dobogó lépteimet a földön. Hétfő van, nincs is jobb a hét első estéjét egy kellemes futással indítani. Nagyon szeretek sportolni, és minden időt kihasználok, amit csak lehet. kifulladva állok meg a kis tó szélén és nézem, ahogy a nap utolsó sugarai táncolnak a vízen. Ideje visszatérni a hálókörletbe. Útközben megigazítom a rajtam lévő fekete ujjatlan felsőt és a fekete rövidnadrágot. Most, hogy lement a nap elkezdett lehűlni a levegő. Beléptem a hatalmas kollégiumi épületbe és megcsapott a meleg. Egy darabig mentem aztán elkanyarodtam párszor, majd bementem a 21-es szobába, mely az enyém és a szobatársamé Odrie-é. szerettem mivel otthonos volt. De amint bementem a szobába, szembesültem vele, hogy ismételten eltévedtem. Ilyen nincs. Egy hét alatt negyedszerre, eddig csak a folyosón tévedtem el sose fordult elő, hogy rossz szobába jöttem. De várjunk, csak ha ez is 21-es… akkor a fiú hálókörletben vagyok. Gyorsan sarkon fordultam és mentem is volna ki, de egy hang megállított.
- Mit keresel itt? – hogy az a. Mérgelődtem. Észrevett valaki, reméltem, hogy senki sincs a szobában. De hisz nem is volt. Lassan kimérten megfordultam és szembe találtam magam egy kékhajú Adonisszal. Csak egy fekete hosszúnadrág volt rajta, nedves hajából a cseppek lecseppentek kockás hasfalára és úgy száguldottak végig egyenesen a padlóig.
- Én csak… -kezdtem volna, de a fiú nem hagyta.
- Te csak mi? –kérdezte felvont szemöldökkel. szeméből áradt a ridegség.
- Eltévedtem –mondtam ki a valót. Egyenesen a szemeibe néztem, konokul tartottam a szemkontaktust, amit a végén ő szakított meg. Oldalra pillantott, odalépett egy székhez és magára kapott egy inget.
- Itt? –kérdezte és a szék támlájának támaszkodva engem nézett. Meguntam az ácsorgást így felkaptam a copfomhoz és még szorosabbra húztam.
- Nem, a szomszédban –próbáltam gúnyosan humorizálni. Mire csak gúnyosan elvigyorodott. A következő pillanatban kivágódott az ajtó és egy vörös hajú fiú lépett be. Várjunk csak, ő az osztálytársam. Ittoky Otoya, nagydumás srác. becsukta az ajtót először fel se tűntem neki, de miután leült a földön lévő párnájára és hátat fordított, de rögtön kapcsolt. Hatalmas lendülettel meg akart fordulni, de csak azt érte el, hogy hanyatt vágódott. Egy elfojtott kuncogást lehetett hallani, aminek a gazdája én voltam. Egy ideig bambán nézett, majd megszólalt.
- Alishia –san? Hát te meg mit keresel itt? –kérdezte, miközben föltápászkodott.
- Állítása szerint eltévedt, de valljuk be szerintem csak kukkolni akart.
- Majd pont téged foglak meglesni mi? Szerinted nincs jobb dolgom? –keltem magam védelmére. Már megint ez a fránya, ami a szívemen az a számon dolog.
- Ezek szerint –mondta utalva arra, hogy hol is vagyok. Dühömben más megoldást nem találta, megfogtam és kivonultam a szobából és sietősen kerestem a saját hálókörletembe vezető utat. Szerencsére visszataláltam a főbejárathoz, ahol összefutottam Nanamival. Ő is az osztálytársam, mint Ittoki-kun. A lány egyből rájött, megint eltévedtem. Az utóbbi három alkalommal ő mentett meg. Most sincs másképp. Útközben beszélgettünk egy kicsit, majd amint megláttam a szobaajtómat, elköszöntem berohantam és lestoppoltam a fürdőt. Szegény szobatársam is fürdeni indult, de ő nem jutott el odáig.
- Gomene Odrie! –kiabáltam túl a megnyitott forró víz folyását. Jólesően fürödtem le a kedvenc narancsos tusfürdőmmel. Egy törölközőt csavartam magam köré, majd utat engedtem szobatársamnak. gyorsan magamra kaptam a hálóingemet és egy tangát, majd leültem az ágyamra és az ágy alól előszedtem a hegedűtokot. Időközben, ahogy szedtem elő az említett hangszert meghallottam Odrie-t a zuhany alatt énekelni. Szegénynek nem volt tehetsége annyira az énekléshez, de zeneszerzőnek fantasztikus.
- Damare Odrie-chan! –kiáltottam be neki mókásan.
- Miért nem tetszik? –hallottam tettetett szomorú hangját.
- De csodás! –ironizáltam. Ezek után vállamra vettem a hangszert és játszani kezdtem rajta. Ahogy a dallam közepére értem, felálltam és úgy játszottam tovább. Annyira belefeledkeztem a dallamba, hogy azt se vettem észre, hogy egy könnyed férfihang is dúdolja a dallamot. Ahogy észbe kaptam, abbahagytam a játékot és az ajtó felé néztem, ahol az előbbi MR. Jégcsap álldogált. Csak néztem rá értetlenül. Előhúzott valamit a zsebéből és az ágyamra dobta, majd elment. Odamentem az ágyamhoz és a kulcs alakú nyakláncomat pillantottam meg. egyből a nyakamhoz kaptam és nem volt ott. Leesett volna, ezek szerint. De miért fáradt vele, hogy idehozza? Mindegy, nem gondolkodom ilyeneken. Csak egy apró gesztus, mondjuk tőle még az is nagy szó.
Japán szavak jelentése:
Damare- Fogdd be!
Gomene- Sajnálom
Plusz egy kis meglepetés:
/Saját készítés mint a karakter képe/
|
|
