– Ha nem akarsz minket, csak mondd azt – suttogom, ahogy felfogom, hogy mi a baj, miért nem fogja már a kezem.

– Én… én nem… – Csak makog össze-vissza, és ez bosszant a legjobban.

– Megleszünk ketten is, ha nem kellünk neked! Térj csak vissza a szokásos életedhez! – kiabálom Lionelnek. – Elnézést, de most szívnék egy kis friss levegőt – biccentek az ügyvéd felé és elhagyom az irodát.

Nem megyek messze, nagy levegőket szedve nézek le az irodához tartozó pihenő ablakából az alattunk elterülő utcára. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy mi lesz most. Ha árvaházba kerülünk, nyilván nem hagyják majd, hogy együtt maradjunk Sorával. De akkor mit tehetnék? Én még nem vehetem gondozásomba! Bárcsak várt volna még pár évet az élet, mielőtt ezt tesz velünk!

- Mr. Palmer. Shuichi – hallom meg magam mögött az ügyvéd hangját.

- Mr. Donovan – pillantok hátra. – Miben segíthetek? Írjam alá a papírokat? Lionel döntött, igaz?

- Nem, nem döntött. Jelenleg a szüleid üzenetét olvassa – mondja, mire megdöbbenve fordulok teljes testtel felé. – Igen, édesanyád egy félelmetesen előrelátó asszony volt. Most pedig szeretném, ha visszajönnél. Beszélni szeretnék veled néhány szót. - Választ sem várva indul el visszafelé. Én meg, ahogy az öltönybe burkolt hátát nézem csak arra tudok gondolni, hogy bár ne nőttem volna fel ilyen gyorsan. Igazság szerint sokszor gondolkodtam, hogy mennyire jó lenne nem függeni anyutól és aputól, de most, hogy megtörtént, bármit megadnék érte, hogy még egyszer megölelhessem őket. Ijedten kapok a szemeimhez, félve, hogy ismét el fogom sírni magam, de nem. Azt hiszem, lassan kiszáradnak a könnyeim. Nem is baj, már fáj a fejem.

Az irodába érve aztán meglepve tapasztalom, hogy igazság szerint miről is akar beszélni velem. Kifejti, hogy tisztában van a helyzet komolyságával, de nem tudja nem figyelembe venni, hogy amint Lionel azt mondja, hogy nem, nekünk csak rosszabb lesz. Ezért megkér rá, hogy ne legyek ennyire lázadó, próbáljam meg segíteni Lionelt, hiszen nemcsak én vesztettem el a szüleimet, hanem Sora is, sőt, Lionel a legjobb barátait. Bólintok, ő pedig ekkor lép be.

– Sajnálom. Megijedtem, de egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy ismeretlenek kezei közé dobjalak titeket. Ha neked is rendben van, szeretnék a gyámotokká válni, de nem írom alá a papírokat, míg nem hallottam a te véleményedet. Mit szeretnél, Ichi? – Úgy ölel, hogy ha nem akarnám, akkor is igent mondanék. De jelenleg nem akarok mást, csak ezt. Semmi más nem érdekel, csak az, hogy ott legyen a neve azon a rohadt papíron.

– Én is sajnálom – mondom. – Bután és gyerekesen viselkedtem. Szeretném… Nálad jobb embert sosem kaphatnánk gyámunknak – suttogom.

– Örülök, hogy így gondolod.

Valahogy kiszalad a kezünkből a helyzet és egyszeriben túl intimmé válik. Olyannyira, hogy Donovan köhintéssel jelzi, hogy nagyon nem ketten vagyunk, mi pedig úgy válunk el, mintha bármin is rajtakaptak volna minket.

– Éhes vagy? – kérdezi, mikor már a kocsihoz megyünk, nekem pedig korog egyet a hasam.

– Kibírom – felelem, de tudnék enni. Csak attól félek, hogy attól, ahova most megyünk, felesleges ennem.

– Fejlődő szervezet vagy, már így is kihagytunk egy egész napnyi étkezést… Ülj be az autóba, ismerek egy helyet, ami nincs innen messze, és isteni japán ételeket szolgálnak fel. Sokszor ettünk ott… – Nem fejezi be, és nem is kell. Megértem...

– Ichi – szólít meg, mikor már az étteremben vagyunk. – Elég erősnek érzed magad ahhoz, hogy elmenjünk a St. Andreas Kórházba, a patológiára?

Eltolom magam elől az ételt. Nem bírok többet enni, félek, rögtön kihánynám az egészet.
- Muszáj, nem igaz? – kérdezem. – Addig nem haladhatunk a többi üggyel. De előtte szeretném felhívni Robékat, és beszélni akarok Sorával. Ma ott kell aludnia, azt hiszem, ezek után nem leszek olyan állapotban, amit megmutatnék neki.

- Természetesen nem kell bemenned, itt vannak a papírok, amikkel igazolhatjuk, hogy jogosan járok el az ügyben – mondja, és a táskájára bök.

- Tudom, és hálás is vagyok érte. – Eszembe jut, amit Donovan mondott. Meg kell próbálnom normálisan viselkedni vele még akkor is, ha most épp mindenkit gyűlölök, aki életben van a világon. – De nem értem, miért kellene neked egyedül átmenned ezen. Ahogy én nem vagyok most egyedül, úgy te sem. Nem kell eljátszanod a hőst, tudom, hogy neked is szar.

Egy pillanatig néz rám, majd felsóhajt és bólint. Láthatóan ő sem képes többet enni, így inkább elindulunk kifelé. A kocsiból hívja fel nekem Robékat, és csak akkor adja át, amikor Sora már a telefonnál van. Elmondom neki, hogy nem lesz semmi baj, hogy reggel találkozunk és ne sírjon. Persze sír, nem akarja, hogy én is elhagyjam, de a lelkére kötöm, hogy holnap reggel első dolgom lesz, hogy elmenjek érte, de ma olyan dolgot kell megtennem, ami után nem leszek majd képes bármit is tenni. Nem mondom el, hogy mit, de lassan ő is megnyugszik, közben mi pedig a kórházhoz érünk, így elköszönök.

- Lionel, szeretném, ha tudnád, hogy bármit is fogok tenni vagy mondani, fontos vagy nekünk – fogom meg a kezét, mielőtt belépünk az épületbe.
- Ne félj, itt leszek veled.

A portás segít nekünk, elmondja, hogy a patológia az a nagy, fehérre meszelt, kissé régies épület szemben, a nagy tölgyfa mellett. Azt is megtudjuk, hogy ott csengetni kell, az ajtó mellett van a nagy, sárga gomb, azt nyomogassuk, de gyakran, mert a patológián mindig rengeteg a munka sajnos. Szerencsére az idős portás nem kérdez semmit, készségesen segít, de szerintem akkora rutinja van már ebben, hogy ha csak ránk néz, az ötödikre jól tippelne azzal, hogy kikhez is jöttünk.

A patológián szerencsére annyira sokáig nem kell csengetnünk, mikor elénk jön egy fiatal srác, biztosan nincs még harminc, ahogy elnézem és orvosi köpenyt visel. Gyorsan köszönünk, majd jön a kellemetlen kérdés.
- Milyen papírokkal tudják igazolni magukat? – Nem kérdezi, hogy miért jöttünk, itt ez a lehető legidiótább kérdés lenne. Átadom neki a személyes irataimat, Lionel pedig azt, amit az ügyvéd adott. A srác nézegeti, majd együttérzően rám néz. – Jöjjenek utánam.

Neoncsövekkel megvilágított, fehér falak között haladunk. Egy hosszabb folyosó vezet egy fotocellás ajtóhoz, amin bemegyünk, majd a folyosó folytatódik, ő mégis bevezet minket egy balra levő ajtón. Valami irodaféleség. Asztal, kanapék, a sarokban kávéfőző egy asztalon, mellette ásványvíz, poharak. Az ablak pici, azon is fehér függöny.

- Dr. Troy Kenneth vagyok – mutatkozik be. – Én felelek ezért az osztályért és én vagyok az is, aki boncolta a szüleidet. Mielőtt bemegyünk, meg kell beszélnünk pár dolgot. – Bólintunk. – Édesapádat hajlandó vagyok megmutatni. Édesanyáddal kapcsolatban viszont azt hiszem, talán jobb lenne, ha a fogászati leletekre támaszkodnánk. – Nyelek egyet. – Igazán nem szeretném részletezni és nem is fogom.

- Én... – Ismét nyelek egyet, félek, azt a kis ételt is rögtön ki fogom hányni, amit ma ettem. – A... anya bal bokáján van egy tetoválás. – A doki kinyit egy mappát és belenéz, de semmit nem mond, semmiféle gesztust nem tesz, csak ismét rám emeli a tekintetét. Én Lionelre nézek, aki, mintha értené, megfogja a kezem. – Egy kígyó. Szárnya van. Csak az egyik szeme látszik, az vörös. A szárnyaiból is az egyik látszik csak teljesen. Nem tollas, hanem hártyás, és a kígyó a saját farkába harap bele. A rajzolása olyan, mintha ecsettel rajzolták volna – darálom, miközben lassan eltöröm Lionel csontjait a tenyerében, annyira szorítom.

- Köszönöm, ez, és a fogászati leletek megfelelőek lesznek. Kérlek, itt írd alá nekem – tol elém egy papírt, amit a felém nyújtott tollal alá is firkantok, majd Lionelhez tolja és tőle is kér egy szignót az enyém alá. – Fáradjanak velem.

Visszamegyünk a folyosóra, egyre messzebb kerülünk a fotocellás ajtótól. Elérünk egy üvegajtót, amin belépünk, majd az a látvány fogad, amit minden filmben látok. Több fémasztal, az egyiken van valaki, le van takarva. Hirtelen szalad ki a lábaimból minden erő, és azt hiszem, ha Lionel nem kapna el, nem lennék képes megállni, egyszerűen összecsuklanék.

- Nem vagyok rá képes – nézek döbbenten Lionelre és elkezdenek potyogni a könnyeim. – Nem tudom megtenni... képtelen vagyok rá! – Kapaszkodom belé, sírok, de nem tudom elengedni. – Nem akarok belépni oda – könyörgök neki.

- Akkor majd én – mondja.

- Nem! Te sem mehetsz be oda! Nem engedhetsz el! Nem hagyhatsz itt! – sírom. Nincs pánikrohamom, de ezen a helyen nem maradhatok Lionel nélkül. Egy pillanatra sem. Szerencsére azonban az orvosnak van egy ötlete. Néhány perc múlva megjelenik a kisebb helyiségben levő fali tévén a terem belső része, az orvos, amint igazgat egy kamerát és végül a letakart holttestre vezeti. Innentől viszont semmit sem látok, Lionel hirtelen olyan erővel nyom a saját mellkasához, hogy nem tudok elszakadni onnan. Remegek, nem is küzdök, hiszen tudom, hogy képtelen lennék rá.

- Ő az. – Két szó. Ennyi kell csak, hogy belőlem kitörjön a gyerek, hangosan felsírok és fogalmam sincs, mikor és hogyan kerülünk vissza a kocsiba. Mintha egyik pillanatról a másikra történne. Mikor következőnek kinyitom a szemem, már a kocsiban ülök.
- Hogy kerültem ide? – kérdezem.

- Elájultál – szólal meg mellettem Lionel. Felpillantok rá. Az arca... mintha évtizedeket öregedett volna.

- Mennyi idő telt el?

- Alig egy óra – feleli. – A papírmunka rendben van. Hazamegyünk. – Nem kérdezi, kijelenti.

- Nem kellene elmennünk a temetkezési vállalkozóhoz? – Igazság szerint semmi kedvem. Elég volt egy napra ennyi sokk.

- Hazamegyünk. Sora Robéknál marad. – Furcsán tárgyilagos. Nem tudom, milyennek látom most, de nem is tudok elmenni a dolog felett addig, amíg haza nem érünk. Csak bámulok ki a kocsiból, amikor aztán megáll a ház előtt, akkor térek észhez. Ő még rosszabbul néz ki.

Ahogy beérünk, bezárom az ajtót és elindulok utána, hiszen a nappaliba ment. A kanapén ül és potyognak a könnyei. Nem tudom, mit tehetnék ilyen helyzetben, de a saját sírásomat sem tudom megakadályozni. Csak mellé ülök, és hozzábújok.

Úgy öleljük egymást, mint két kisegér egy terrárium sarkában, miközben felszakad minden. Azt hiszem, ha akarnám, akkor sem tudnám megakadályozni, mert talán pont erre van szükség, hogy jobban legyünk.

Amikor legközelebb kitisztul a fejem, meglepően sötét van. Éjszaka? Lionel karjaiban fekszem a kanapén, de a mocorgásomra ő is felébred. Ránézek, és valami furcsa, természetellenes nyugalmat érzek. A szívem meglepően könnyűnem hat annak ellenére is, ami történt.
- Jól vagy? – kérdezem. – Én... én jobban vagyok.

Ismét a gyerekek felé fordulok, és tudom, erõsnek kell lennem értük.

Felületesen sikerül még egy kicsit aludnom, de a Nap elsõ sugarai után már teljesen éberré válok, csak arra várok, hogy a fiúk is felébredjenek, közben a gondolataim ezerféle dolog körül forognak. Sora álmában sírni kezdek, rápillantok, nyúlnék, hogy megvigasztaljam, de Shuichi mintha megérezné, felébred mellette.

Az öccsére néz, majd rám, utána ismét megindulnak a könnyei. – Ugye csak álmodtam? – kérdi reménykedõ hangon.

– Sajnálom... – rázom meg a fejemet lágyan.

Nem sokkal késõbb Sora is felkel, de egyikünknek sem akaródzik kikelni az ágyból. Végül én veszek erõt magamon, de hiába kínálom õket bármivel, semmit sem akarnak enni. Csoda, hogy egy kis kakaót sikerül rájuk erõszakolnom. Ugyanúgy alszunk el, mint tegnap éjjel, de tudom, ez nem mehet így sokáig, el kell kezdenünk intézkedni… Továbblépni, még ha ez sokáig is fog tartani.

Telefoncsörgés kelt fel a nyugtalan álmomból, mire rögtön felülök.

– Majd én – mondom, és kilépek a folyosóra, hogy felvegyem a készüléket.

– Palmer lakás, miben segíthetek? – kérdezem rekedtes hangon, azonban a túloldalról érkezõ választól megdermedek.

– Üdvözlöm, Scott Palmert keresem, a Pacific Grand Hotelbõl hívom – szól bele valószínûleg a recepciós.

– Õ… jelenleg nem elérhetõ – motyogom reszketeg sóhajjal az ajkaimon.

– Értem, csak szeretném tájékoztatni, hogy habár nem jelentek meg, a szállásért kapott foglalójukat nincs módunkban visszaszolgáltatni – nyomja le a sablonszöveget, amitõl elfog az indulat, de próbálok lenyugodni kicsit, pedig legszívesebben csak beleüvölteném a telefonba, hogy „Kit érdekel az a hülye foglaló!”, bármennyire gyerekes is lenne.

– Köszönjük… a tájékoztatást – mondom végül, majd talán kissé erõteljesebben csapom le a készüléket, mint ahogy az indokolt lenne. Minden érzelmem elõtör, a fal mentén lecsúszok a padlóra és a térdeimre hajtom a fejemet. Megint néma zokogás ráz, hiába akarom kontrollálni az érzelmeimet, nem vagyok rá képes, még mindig nem tudom felfogni, hogy nincsenek többé…

Halk lépteket hallok, és amikor elém ér, felnézek Shuichire. Megremegnek az ajkaim, nem tudom, miért teszem, de úgy érzem, szükségem van most a jelenlétére. Lágyan magamhoz húzom, és a hasára döntöm a fejemet, pizsamájának pont ugyanolyan illata van, mint amilyen Scott ruháinak szokott lenni… Elemi erõvel tör fel belõlem a zokogás, de sikerül elfojtanom a hangomat, sírásomról csak vállaim rázkódása tanúskodik. Csak arra tudok gondolni, hogy erõsnek kell maradnom, ezért szerencsére sikerül pár pillanat alatt lenyugodnom.

Nem akartam magam kiadni Shuichi elõtt, de nem tudtam már visszafojtani az érzelmeimet. Szükségem volt most erre…

– A szálloda volt – magyarázom csendesen. – Nem fizetik vissza a foglalót.

– Mondtad, mi történt? – kérdi szelíden.

– Képtelen voltam rá – vallom be felsóhajtva. – Nem feküdhetünk tovább, Ichi. Ennetek kell. El kell kezdenünk...

– Tudom – vág a szavamba. – De mielõtt elkezdjük, tudnom kell valamit, Lionel – mondja komoly hangon, miközben a hajamba simít. Gyerekként mindig ez volt a kedvenc elfoglaltsága, idejét sem tudom már, hogy mikor értünk egymáshoz ilyen kedvesen. – Mellettünk maradsz? – néz áthatóan a szemembe, amikor felpillantok arcára.

– Igen – felelem gondolkodás nélkül.

– Meddig?

– Ameddig lehetséges – mondom elszánt tekintettel. Igen, segítek nekik mindenben, amíg csak tudok. Nem akarom õket elengedni, és nem csak a Scott iránt táplált érzelmeim miatt. Mindig is úgy szerettem õket, mintha a sajátjaim lettek volna, még ha mostanában Shuichivel kicsit el is távolodtunk egymástól… Élni kell, tovább… és az elsõ lépés, hogy együnk végre valamit, hiszen tegnap egy falat sem ment le a torkunkon. – Hozd le Sorát, melegítek lasa...

– Ne anyu fõztjét, kérlek – szól közbe, mielõtt befejezhetném a mondatot. Hát persze, milyen érzéketlen vagyok, megértõen bólintok egyet.

Sora ellenkezés nélkül teszi, amit Ichi kér tõle, de nem igazán beszél velünk. Nagyon aggódom a lelki állapotáért, ahogy látom, még jobban ragaszkodik a bátyjához, mint általában, el sem akarja engedni a kezét.

– Elkezdek telefonálni, ha végeztünk – mondom Shuichinek, de õ is tudja, hogy el kell kezdenünk a szükségszerû dolgok intézését.

– Tudok segíteni? – kérdi, de nem szeretném õt annál kellemetlenebb helyzetnek kitenni, mint amit tényleg át kell élnie.

– Az öcsédnek szüksége van rád, neki segíts, amit tudok, majd lerendezek én.

– De nyilván kelleni fogok én is – jegyzi meg.

– Amit tudok, el fogok intézni én, mert... – ismételném meg a szavaimat, de kiabálása félbeszakít.

– Hagy döntsem már el én, hogy miben akarok segíteni! – üvölt rám indulatosan, ami ugyan kicsit meglep, de azt hiszem, ez valamilyen szinten normális. Ki kell adnia magából az érzéseit, viszont Sora megrezzen a testvére kitörésén. – Sajnálom – hajtja le a fejét kissé szégyenkezve, amint észreveszi öccse riadt tekintetét.

– Rendben – egyezem bele végül.

– Szeretnék segíteni, Lionel – magyarázza halkan, én pedig bólintok egy aprót. Talán jobb lesz, ha lefoglalja magát valamivel.

– Akkor eszünk, Sora pedig... – fordulok felé.

– Ha veletek maradhatok, jó a tévé is – suttogja, amibe szomorúan egyezek bele. Mindketten ki vannak készülve, és nem tudom, hogyan segíthetnék… Nem érzem magam elég erõsnek, de muszáj összeszednem egy kicsit magam.

– Rendben, akkor neked addig keresünk valami mesét – mondom kedvesen.

Miután végzünk a reggelivel, Sora a tévé elõtt foglal helyet, mi pedig a konyhapultnál lévõ székeken.

– Azt sem tudom, mit kell tennünk – bizonytalanodik el Ichi.

– Ha nem fog menni... – Gyengéden nyúlok keze után, puhán simítok végig rajta, õ pedig továbbvíve a mozdulatot összefûzi az ujjainkat.

– Menni fog, ne aggódj. Nem vagyok már gyerek, erõsnek kell lennem Soráért is.

– Nem korai ez? Nem akarom lenyomni a torkodon – nézek rá lágy tekintettel, gyerek még õ maga is. Senkinek sem kellene ilyet átélnie, ilyen fiatalon meg fõleg nem.

– Lionel, kérlek. Késõbb sem lesz könnyebb. Meg kell próbálnom elfoglalni magam. Ha nem csinálok semmit, akkor csak ülök és várom, hogy jöjjön egy telefon, hogy pakoljunk, mert irány Japán. És te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy akkor soha többé nem láthatunk téged.

Könnyei észrevétlenül törnek utat, gyengéden simítom le a cseppeket, bárcsak ennyivel eltörölhetném a fájdalmát is…

– Soha nem gondoltam, hogy ennyire érett vagy, Shuichi – mosolygok rá szomorúan.

– Rég volt, hogy igazán ismertél. Azóta felnõttem, most pedig még inkább muszáj. – Sajnos igaza van, évek óta nem találtuk meg a közös hangot. Nem tudom, miért jutottunk ilyen helyzetbe, pedig kiskorában szinte jobban ragaszkodott hozzám, mint az apjához. A csibészes mosolya, melyet akkor villantott fel, amikor az ölembe huppant és a hajamat húzogatta, még mindig itt játszik a szemem elõtt. A mostani, megtört alakja, ahogy a pólójával törölgeti a könnyeit, majdnem annyira fáj nekem, mint Scotték halála. – Hova kell mennünk? – kérdezi végül kicsit már nyugodtabban.

– A St. Andreas Kórházba, a patológiára. Azonosítani kell õket – magyarázom, de rémült arcát meglátva ismét rászorítok a kezére. – Nem fogom hagyni, hogy egyedül kelljen, nyugodj meg.

– Köszönöm – mosolyog rám. – Aztán?

– Nem is tudom. Temetkezési vállalkozó, közben megszerezni minden papírt, és elkezdeni a temetést. Aztán... nem is, közben. Vagy elõtte... be kell mennem az ügyvédhez. Talán jobb lenne az egész azonosítási ügy elõtt, hátha tud adni valami igazolást, hogy bemehessek veled.

– A néniék? – teszi fel a kínos kérdést, amire nem tudom, mit mondhatnék. Remélem, csak azért nem keresték még õket, mert nem fogták fel, hogy mi történt.

– Értesítette õket. Nyilván még õk sem dolgozták fel, ezért is nem hívtak fel.

– Nyilván – morran fel. – A nénikénk nem kedvel minket.

– Nem gondolhatod, hogy... – kezdeném, de a telefonom csörgése félbeszakítja a beszélgetésünket.

Arrébb megyek, hogy ne zaklassam fel Sorát és Shuichit, amikor meglátom, hogy Scotték ügyvédje hív. Halk sóhajjal veszem fel a készüléket, közben fél szemmel azt figyelem, hogy bújik Sora ismét a bátyjához pityeregve. Tehetetlennek érzem magam…

– Tessék? – szólok bele halkan.

– Üdvözlöm, Mr. Whitmore.

– Jó napot, Mr. Donovan.

– Mr. és Mrs. Palmer eltávozása miatt keresem. Be kellene még ma fáradnia hozzánk néhány dolog megbeszélése végett. Kérem, hozza magával az idõsebbik fiút, Shuichi Palmert is.

– Rendben, indulunk, amint tudunk.

– Várjuk önöket. Viszonthallásra – köszön el, és le is teszi a telefont.

Halk sóhajjal lépek a fiúk mellé, akik kíváncsian pillantanak felém.

– Az ügyvéd azt kéri, hogy menjünk be hozzá. Sora...

– Van kedved átmenni Marchoz vagy Robhoz? – kérdezi Ichi rögtön az öccsétõl, aki végül Robot választja. – Akkor, felöltözöm, átkíséred? – néz rám reménykedve, és azonnal megértem, hogy egyelõre nem képes a barátaival beszélni az esetrõl. Sora összeszed néhány dolgot, majd átviszem õt a szomszédba. Rob édesanyja nagyon kedves, kérdés nélkül beinvitálja a fiút, amit egy hálás pillantással honorálok. Amikor ismét a házban vagyok, felöltözök a szokásos ing-zakó kombinációba, és várom, hogy Shuichi is lejöjjön az emeletrõl. Amint mindketten készen állunk, beülünk a kocsimba, és az ügyvédhez hajtok.

Mr. Donovan a sok ügyvédi haramiához képest egy nagyon kedves ember, ezért is választottuk õt Scottal a dolgaink intézésére. Bemutatkozik Shuichinek, majd a részvétnyilvánítás után rögtön a tárgyra tér

– Nos, a jogszabályokat követve, én már felbontottam a végrendeleteket, és minden érintett felet meghívtam ide – közli, amin nem csak én lepõdök meg.

– De hát a rokonaink...

– Nincsenek említve a papírokban, illetve csak tiltási szempontól – nyugtatja meg Shuichit. – A szüleid kérésének megfelelõen jártam el, az öcséd nem lehetett volna jelen, amíg nem felnõtt. Bár még te sem vagy az, ez a gond hamarosan el fog hárulni. Úgy gondolom, azzal kellene kezdeni, ami a legfontosabb – magyarázza, majd kérdõn rám néz, mire bólintok. Ichi félve nyúl ismét a kezem felé, gyengéden szorongatja, mintha a legrosszabbtól tartana. Cirógatni kezdem, próbálom megnyugtatni. – Nyilván felmerült a kérdés, hogy ki lesz gyámotok a továbbiakban – fordul Shuichihez, aki csak bólint egyet. – A szüleid gondoskodtak róla, hogy ne nevelõszülõkhöz vagy rokonokhoz kerüljetek, de az általuk választott személynek természetesen jogában áll lemondani errõl. Abban az esetben viszont minden mástól elesik. – Hangosan dobogó szívvel iszom az ügyvéd minden szavát, hiszen én sem tudom, hogy mi fog történni. Egyet tudok csak, nem akarom õket örökre elveszíteni. –A jelenlegi szabályozásokat figyelembe véve szeretnélek tájékoztatni, Lionel, hogy a gyermekek gyámja és a vagyonért felelõs személy is te vagy, az elhunytak akarata szerint, egyes egyedül te – néz rám komolyan, amitõl megdermedek. Jól értettem? – A továbbiakban a temetés teljes folyamatában és az esetleges nyomozásban is képviselheted a fiúkat. Amennyiben nem vállalod, mivel két kiskorú személyrõl van szó, azonnali hatállyal gyámügyi õrizetbe kell vetetnem õket. Ha vállalod, a vagyonért te vagy a felelõs, de az örökösök a gyermekek, akik, amint felnõttek lesznek, jogosultak az õket megilletõ részre. Addig te tartozol felelõsséggel a vagyon megóvásáért és a fiúk neveléséért – fejezi be a mondandóját, de képtelen vagyok feldolgozni a hallottakat.

Scott és Kimiko… tényleg engem jelölt meg a fiúk gyámjának? De hát… sosem esett szó köztünk ilyenrõl… Én… nem tudom felfogni az elhangzottakat. Gondolataimból Ichi remegõ keze szakít ki. Hezitálva pillantok rá, az õ szemeiben is kétségek tükrözõdnek, de egyszerre reménnyel telivé is válnak. Nem tudom, mit mondjak, nem tudom, mit tegyek…

Gondterhelten hajtom le a fejemet, miközben összekulcsolt ujjainkat elszakítom egymástól. Kezeimmel a térdemen támaszkodva szántok végig idegesen a korábban tökéletesen elrendezett hajamon. Ha elfogadom Scotték akaratát, teljesen megváltozik az életem. Kétgyermekes „apává” válok, akinek nincs semmilyen korábbi tapasztalata a gyereknevelésrõl. Shuichivel talán már nem is lenne gond, de ott van Sora, neki szeretõ családra van szüksége, nemcsak egy apafigurára.

Mi van, ha nem is lennék rá képes? Talán egy rendes családdal jobban járnának, félek, hogy nem lennék elég jó nekik…

– Ha nem akarsz minket, csak mondd azt – motyogja Shuichi, ami végre kiránt a kétségbeesett gondolataim közül.

– Én… én nem… – Miért nem tudok egy értelmes mondatot sem kipréselni magamból? Felnézve szúrós tekintetével találom szembe magam, melybõl árad a kendõzetlen fájdalom. Elakad a szavam, ám mielõtt még bármit is mondhatnék, felpattan mellõlem.

– Megleszünk ketten is, ha nem kellünk neked! – kiabálja dühösen. – Térj csak vissza a szokásos életedhez! – morogja az ajtóhoz lépve. – Elnézést, de most szívnék egy kis friss levegõt – fordul még vissza, majd kiviharzik a szobából.

Rögtön, felállok, hogy utána menjek, de Mr. Donovan szavai megállítanak.

– Talán az lesz a legjobb, ha mindketten lenyugszotok egy kicsit. Ne félj, nem lesz baja – mosolyog megértõen, majd a kezembe nyom két levelet. – Mindketten írtak neked egy-egy levelet arra az esetre, ha bekövetkezne a haláluk, és döntened kellene a gyámságuk elvállalásáról.

Biztos vagyok benne, hogy Kimiko keze van a dologban, õ volt az, aki mindig elõre tervezett, Scottra egyáltalán nem volt jellemzõ.

­– Átkísérlek egy nyugisabb szobába, ahol átgondolhatsz mindent, és zavartalanul elolvashatod, hogy mit írtak Palmerék.

– Köszönöm – hálálkodom halkan, miközben átvezet az irodájából nyíló kis szobába. Valószínûleg ide vonulhatnak el a kliensei, akiket annyira felzaklattak a dolgok, hogy muszáj lenyugodniuk valahol.

– Maradj, amíg csak szükségesnek érzed. Biztos vagyok benne, hogy mire végzel, Shuichi már várni fog velem odaát.

Bólintok egyet, majd leroskadok a puha, bézs színû kanapéra. A leveleket bámulom, az egyiken Scott Palmer, a másikon Kimiko Palmer felirat szerepel. Nem tudom, melyiket nyissam ki elõbb, ám végül a szívem gyõz, Scotté felé nyúlok, és nagyon óvatosan felbontom.

Zokogva temetem a fejem a kezeim közé, nem tudom eldönteni, hogy olvasni a szerelmem biztató szavait maga a pokol vagy a mennyország. Csak úgy áradt az egész írásból Scott személyisége, mindig is lazán fogta fel az élet dolgait, persze, ha kellett, komolyan viselkedett, de rá aztán nem lehetett soha azt mondani, hogy egy mogorva öregember lenne.

Nála optimistább személlyel soha életemben nem találkoztam, és már nem is fogok…

Ahogy még egyszer a kezemben tartott papírlapra pillantok, felrémlik Scott arca, az az idióta mosoly az ajkain, mellyel mindig azt jelezte, hogy ne aggódjak minden rendben lesz. Enyhe érintést érzek a vállamon, mire ijedten fordulok hátra, de senki sincs mögöttem. Valószínûleg csak a képzeletem játszik velem, kezd kikészíteni a helyzet, ám a szívembe mégis melegség költözik.

Butaság azt hinni, hogy itt vannak velem ebben a percben, a remény mégis megtölti a bensõmet.

Remegõ kezekkel teszem vissza a borítékba a papírt, majd gondosan elrejtem a zakóm belsõ zsebében. Kell néhány perc, hogy megnyugodjak és teljesen elapadjanak a könnyeim. Scott elég jól ismert, habár valójában sosem tudtam neki megnyílni, azt mindig is tudta, hogy mennyire vágytam családra. Egész életemben azt gondoltam, hogy ez sosem adatik meg nekem, most mégis ha a sóvárgásom tárgyára gondolok, Sora és Shuichi képe rémlik fel elõttem. Sosem kívánnám Scotték halálát, még akkor sem, ha ezzel megkapnám az áhított családot, de lassan el kell fogadnom, hogy nem jönnek vissza többé.

Szeretném teljesíteni a kérésüket, de rettegek, hogy elrontok majd valamit. Félek, hogy nem érdemlem meg ezt az ajándékot a bûnös érzéseim miatt, eddig azt hittem, örök szenvedésre ítéltek odafent, mert beleszerettem a legjobb barátomba… Most viszont nem tudom, mit gondoljak… Szabad nekem egyáltalán a boldogságra gondolni?

Megrázom a fejemet, majd felbontom a másik borítékot is. Kimiko apró gyöngybetûi néznek vissza rám, nem csalódtam, majdnem egy teljes oldalt elfoglal az írása. Veszek egy reszketeg sóhajt, majd belekezdek az olvasásba.

Meredten bámulok magam elé, míg megemésztem Kimiko szavait. Tudta… mindig is tudta, de soha sem vont kérdõre, hagyta, hogy Scott mellett maradjak. Könnycseppjeim ismét utat találnak maguknak. Nem hiszem el… Az egyetemi éveink alatt többször gondoltam arra, hogy azért nem kedvel, mert sejt valamit, ám egyszer sem hozta szóba. Azt hittem, hogy ha kiderülne az igazság, nemcsak õ, hanem Scott és a gyerekek is meggyûlölnének. Nem bírtam volna elviselni, ha nem láthatom többet a számomra legfontosabb személyeket. És most, hogy õk eltávoztak, csak a fiúk maradtak számomra…

A szívem ugyan tényleg majdnem megszakad az elvesztésüktõl, de most elõször érzem azt, hogy van egy csekély jogom arra, hogy felneveljem a fiúkat, hogy nem kell büntetnem tovább magam a Scott iránt érzett szerelmem miatt. A rettegés a felelõsségtõl, hogy elrontok valamit és nem tudom megadni nekik, amit kellene, nem szûnt meg, de õszintének kell lennem magammal. Haboztam az elsõ percben, ezzel megbántva Ichit, pedig már akkor is sejtettem azt, amit most már biztosan tudok.

Nem hagyom õket magukra, soha nem lennék képes idegenekre bízni a fiúkat, támogatnunk kell egymást ebben a rendkívül nehéz helyzetben. Szeretném, ha tudnák, bármikor számíthatnak rám, remélem, képesek lesznek elfogadni engem nem csak mint keresztapjukat, de mint gyámjukat is.

Reszketeg sóhajjal állok fel, közben Kimiko levelét is a másik mellé süllyesztem, letörlöm arcomról a megszáradt könnycseppek nyomát, és elszánt léptekkel megyek az ajtóhoz. Az irodába belépve Shuichi szomorú szemei fogadnak, még épp elkapom, ahogy bólint az ügyvédnek. Nem tudom, mirõl beszélhettek, de nem is érdekel. Odalépek hozzá, és mielõtt bármit is mondhatna, szorosan magamhoz ölelem.

– Sajnálom – suttogom a nyakába, még közelebb húzva magamhoz. Remegõ kezekkel kapaszkodik a zakómba, teljesen hozzám bújik. – Megijedtem – vallom be –, de egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy ismeretlenek kezei közé dobjalak titeket. Ha neked is rendben van, szeretnék a gyámotokká válni, de nem írom alá a papírokat, míg nem hallottam a te véleményedet. Mit szeretnél, Ichi? – kérdezem kissé elhúzódva tõle, hogy a szemébe tudjak nézni.

Döbbenten néz rám, majd könnyes pillantással hajtja le a fejét.

– Én is sajnálom – mondja remegõ hangon. – Bután és gyerekesen viselkedtem – kezei ökölbe szorulnak, mire óvatosan rásimítok. Összekulcsolja az ujjainkat, majd végre hajlandó a szemembe nézni. – Szeretném… – motyogja félénken. – Nálad jobb embert sosem kaphatnánk gyámunknak – suttogja, és végre egy apró mosoly jelenik meg az ajkain.

– Örülök, hogy így gondolod – mosolygok vissza rá, majd ismét egy ölelésbe vonom. Úgy érzem, most mindkettõnknek szüksége van erre, pár perc múlva az ügyvéd lágy köhintése zavar meg minket. Vörösen válunk el egymástól, majd ismét helyet foglalunk az íróasztala elõtti két székben.

Ahogy kilépünk az épület ajtaján, lágy szellõ csapja meg az arcunkat. Mindent aláírtam az ügyvédnél, aki biztosított arról, hogy minden szükséges papírmunkát elvégez és értesíti a hivatalos szerveket. Kiderült, hogy Scottéknak kész terve volt arra is, ha elhunynának, Mr. Donovantõl megkaptam azt a leírást, mely a temetésükkel kapcsolatos információkat tartalmazta. Hol temessék el õket, milyen legyen a ceremónia, még egy külön bankszámlájuk is van erre a célra, mely a teljes költséget fedezi. Néha még engem is meg tud lepni Kimiko tudatossága…

A kocsim felé indulunk, ám ekkor Shuichi hasa hangosan megkordul.

– Éhes vagy? – kérdezem felé fordulva.

– Kibírom – rántja meg a vállát, de megcsóválom a fejemet.

– Fejlõdõ szervezet vagy, már így is kihagytunk egy egész napnyi étkezést… Ülj be az autóba, ismerek egy helyet, ami nincs innen messze, és isteni japán ételeket szolgálnak fel. Sokszor ettünk ott… – kezdenék mesélni, de ekkor rájövök, hogy már sosem fogok bemenni oda Scottal, hirtelen hallgatok el.

Elnézõen néz rám, és szerencsére nem tiltakozik tovább.

Talán tíz perc vezetés után ott is vagyunk, nagyon hangulatos kis családi étterem. Az egyik sarokban foglalunk helyet, nem kérünk ki túl sok mindent, nincs nagy étvágyunk, de sikeresen legyûrjük az elénk tett egytálételt. Valahogy egyikünknek sem akaródzik megszólalni, én azokra az idõkre gondolok, amiket itt töltöttünk Scottal és Kimikóval, közben néha a pillantásam Shuichire vándorol.

Szeretném tudni, hogy mit gondol, hogy mi jár a fejében, de évek óta nem értem meg õt, pedig mindig nagyon próbálkoztam. Hamarabb végeztünk az ügyvédnél, mint hittem, hogy fogunk, még csak kora délután van, így azon elmélkedem, talán még ma el kellene intéznünk az azonosítási procedúrát is. Nem szeretném beengedni Ichit, szerencsére kaptam Mr. Donovantõl hivatalos igazolást arról, hogy ezentúl én felelek az õket érintõ dolgokért, így nem is lenne muszáj bejönnie velem, viszont õt ismerve, ez ellen valószínûleg tiltakozni fog.

– Ichi – szólítom meg végül, mire felpillant rám. – Elég erõsnek érzed magad ahhoz, hogy elmenjünk a St. Andreas Kórházba, a patológiára? – kérdem várakozón. Nem akarom olyanba belekényszeríteni, amire még nem áll készen.

Lionel... sír?

Lionel azért sír, mert... de az nem lehet! Nem lehet igaz, amit mondanak! Nem mehettek el! Anya és apa nem hagynának itt minket. Nem hagynák, hogy egyedül maradjunk, nem halnának meg. Nem tudom elhinni, nem tudom végiggondolni a dolgot. Úgy érzem, mintha az agyam és a gondolataim pont annyira megfagytak volna, mint az idõ. Nem történik más, csak Lionel ül mellettem és sír. Halkan szólítom meg, mire rám pillant és magához húz. Sírok én is, épp úgy, ahogy õ. Csak folynak a könnyeim, aztán az agyam hirtelen zakatolni kezd. Sora! Nem vagyok felnõtt, elvehetik tõlem õt is! Nem... nem hagyhatom! Nem lehet! Ez nem történhetett meg!
– Nem! – pattanok fel és kiáltok rá Lióra és a rendõrökre is. – Ez nem igaz, ez… ez csak valami félreértés!
Nem gondolkodom tisztán, ahogy rohanok az emeletre. Hirtelen eszembe sem jut az öcsém, aki végighallgatja, ahogy az ajtómat becsapva hangosan sírok. Sírok, ami olyan dolog, amit még sosem tettem úgy, hogy õ láthatta vagy hallhatta.

Nem telik el több idõ tíz percnél, amikor kivágom az ajtót. Nem nyugodtam meg – hogyan is tehettem volna –, de nem is hagyhatom, hogy Sora valami idegentõl tudja meg. A rendõröktõl vagy Marc anyjától... nem. Nekem kell neki elmondani, most azonnal. Nem buta, érezné, érzi már most is, hogy baj van, és csak még nyugtalanabb lenne. Így segíthetünk egymásnak, ha már úgyis csak ketten vagyunk.

Istenem, mi lesz most velünk...

Amikor Marc anyja távozik a szobából megszorítja picit a vállam, viszont nem mond semmit, csak reszketegen sóhajt egyet. Sora az ágyán ül, nem is játszik, csak a takarója szélét gyûrögeti.
– Milyen baj van? – kérdezi. Nem szólalok meg, félek, ha most kinyitnám a számat, csak felsírnék ismét. Inkább leülök, és magamhoz húzom, mire õ engedelmesen bújik is hozzám, már az én pólóm szélét gyûrögetve és halkan hüppögve. Még nem is tudja, mi a baj, de ha én sírok, õ is sír. – Ichinii...
– Sajnálom Sora... annyira sajnálom!
Megint felsírok, de már õ is velem sír.
– Mi történt?
– Anya és apa...
– Mi van anyával és apával?! – Eltol magától és felnéz rám, így kényszerítve, hogy egyenesen a szemébe kelljen mondanom. Nem így akartam, a fülébe próbáltam volna suttogni, nem nézni õt közben, mert így megszakad a szívem. Még az eddiginél is jobban.
– Anya és apa elmentek, Sora. – Megszólalna, de nem hagyom neki. – Az angyalokhoz mentek. Oda, ahol nagyiék vannak. – Nem tagadja, nem mondja, hogy nem hiszi el, hiszen tudja, sosem hazudnék neki. Hisz bennem és nekem, még akkor is, ha ilyen borzalmas dolgot mondok neki, mégis csak néz rám. Pici arcán ezer érzelem suhan át pillanatok alatt, majd olyan hangos sírásban tör ki, amilyenben még sosem hallottam. Szorosan tartom, ahogy ismét magamhoz ölelem, még akkor is, amikor kinyílik az ajtó és belép Lionel.
- Elmondtad neki? – kérdezi halkan.
- Nem akartam, hogy… mástól tudja meg – suttogom sírós hangon és még erõsebben ölelem Sorát. Látom rajta, nem tud mit tenni, de öcsém nem engedi, hogy elmenjen. Lionel kezét fogja, aki így leül mellénk és a másik oldalról öleli meg Sorát.

Hosszú idõ, mire Sora kicsi teste megnyugszik annyira, hogy álomba tudja sírni magát. Nem szólok semmit, nem is mozdulok, csak sírok, hüppögök. Nem tudom, mit gondoljak most. Nem tudom, mi lenne a helyes gondolat. Úgy érzem, hogy a szívem darabokra tört.
– Mi lesz most velünk? – kérdezem halkan Lionelt. El fognak választani minket? Olvastam ilyesmirõl. Árvaházba azonnal nem mehetünk, de a legközelebbi rokonaink Japánban élnek. Az amerikai rokonokat azóta nem láttam, hogy Sora megszületett, és akkor is csak pár használt gyerekjátékot dobtak be, nem is maradtak sokáig.
– Nem tudom. – A hangja pont annyira tanácstalan, mint az enyém volt, amikor feltettem a kérdést. Ha nem ilyen helyzetben lennénk, most mérges lennék rá mert mi az, hogy nem tudja, mikor õ a felnõtt? De most... Valahogy üresnek érzem magam. Nem tudok haragudni. Szeretném elhúzni a kezem, de nem hagyja. Összefûzi az ujjait az enyéimmel. – De esküszöm, hogy rám mindig számíthattok. Ha szükségetek lesz valamire, én itt vagyok. – A hangja olyan mélyen érint meg, hogy ismét elkezdenek folyni a könnyeim.

Amikor ismét kinyitom a szemem, reménykedem, hogy csak álmodtam. Sora álmában sír, Lionel pedig õt nézi, majd ahogy megmozdulok, rám pillant. Az õ tekintete is épp annyira szomorú, mint az enyém lehet. Bár tudom, Sora inkább az én érzéseimet vetíti vissza, ezt mondta az egyik tanára is. Annyira szeret engem, hogy bármit fogok tenni, olyan próbál majd lenni, akaratán kívül is az én reakcióimat másolja majd. Akkor nevettem rajta, de most azt gondolom, igaz. Nem buta fiú õ, csak még pici. Szerintem nem is fogta még fel igazán, hogy soha többé nem láthatja anyát és apát, bár már beszéltek vele a halálról. Ahogy én sem láthatom többé õket. Érzem, hogy megindulnak a könnyeim, de nem fojtom el õket.
– Ugye csak álmodtam? – kérdezem meg mégis halkan Lionelt.
– Sajnálom...
Nem mondok semmit. Csak fekszem, sírok és nem hiszem el, hogy ez velünk történt.

Az elsõ nap rettenetes volt. Ki sem keltünk szinte Sora pici ágyából. Lionel szeretett volna valamit etetni velünk, de csak egy fél pohár kakaót tudtunk leerõszakolni ketten Sorával. Egyszerûen nem ment semmi. De a második nap reggelén már muszáj volt kezdenünk magunkkal valamit, már csak azért is, mert reggel a telefon csörgésére ébredtünk.
– Majd én. – Lionel nem hagy kétséget, felkel és rögtön a folyosóra megy, hogy felvegye a telefont. Sora ismét alszik, vagy csak úgy tesz...
Nem hallom a beszélgetést, csak részleteket, de azt igen, hogy Lionel reszketegen felsóhajt. Annyiszor hallottam ezt az elmúlt órákban, hogy a lábaim szinte akaratomon kívül visznek hozzá. A hátát a falnak szorítva ül, a fejét fogja és tudom, hogy a sírást próbálja elfojtani, mielõtt visszajönne hozzánk. Nem szólok egy szót sem, csak közvetlenül elé lépek, mire felnéz rám. A tekintete pont olyan szomorú, mégis üres, mint az enyém, mégis meglep, amikor közelebb húz, de nem ránt le magához, csak a fejét a hasamra szorítja, hiszen így pont addig ér. Amikor megérzem, hogy remegni kezd a teste, magamhoz ölelem, amennyire ebben a pózban tudom. Felkészülök rá, hogy hosszú idõ lesz, amíg megnyugszik, mégis csak percek telnek el, hogy megszólaljon.
- A szálloda volt. Nem fizetik vissza a foglalót.
- Mondtad, mi történt?
- Képtelen voltam rá. – Felsóhajt, hallom, hogy már nyugodt, de nem enged el. – Nem feküdhetünk tovább, Ichi. Ennetek kell. El kell kezdenünk...
- Tudom. De mielõtt elkezdjük, tudnom kell valamit, Lionel. – A hajába simulnak az ujjaim. Évek óta nem csináltam ezt, bár gyerekként imádtam a hajába túrni. – Mellettünk maradsz? – nézek a szemébe, hogy felpillant rám.
– Igen.
– Meddig?
– Ameddig lehetséges. – A tekintete megváltozik. Eltûnik belõle az üresség, a helyére eltökéltség költözik. Bólintok. – Hozd le Sorát, melegítek lasa...
– Ne anyu fõztjét, kérlek. – Mintha értené, bólint egyet.

Sora, legnagyobb meglepetésemre minden ellenkezés nélkül követ a konyhába. Nem szól egyikünkhöz sem igazán, amikor Lionel arról kérdezi, hogy a rántotta jó lesz-e, csak bólint, a kezem viszont nem hajlandó elengedni.
– Elkezdek telefonálni, ha végeztünk – mondja Lionel.
– Tudok segíteni? – kérdezem, de szinte hallom a válaszát, mielõtt kimondja.
– Az öcsédnek szüksége van rád, neki segíts, amit tudok, majd lerendezek én.
Tudom, hogy jót akar és igaza is van, de nem tehetem meg, hogy mindent ráhagyok.
– De nyilván kelleni fogok én is – jegyzem meg.
– Amit tudok, el fogok intézni én, mert... – Hirtelen olyan düh költözik a testembe, amihez nem szoktam hozzá. Miért nem érti?!
– Hagy döntsem már el én, hogy miben akarok segíteni! – üvöltök rá, mire látom, hogy picit meglepem, a szemem sarkából észreveszem, hogy Sora is összerezzen, el is szégyellem magam. – Sajnálom – hajtom le a fejem.
– Rendben.
– Szeretnék segíteni, Lionel.
– Akkor eszünk, Sora pedig...
– Ha veletek maradhatok, jó a tévé is – suttogja, mire mindketten rápillantunk majd egymásra. Bólintok.
– Rendben, akkor neked addig keresünk valami mesét – mondja kedvesen Lionel.

Alig fél óra múlva, jól lakottan ülünk le a napaliba. Sora a tévé elé, Lionel és én pedig a konyha és a nappali közti pulthoz, két magasított bárszékre.
– Azt sem tudom, mit kell tennünk – sóhajtok fel, és érzem, hogy összeszorul a torkom.
– Ha nem fog menni... – érinti meg a kezem, de nem húzom el, most én fûzöm össze az ujjainkat, ahogy õ tette tegnap.
– Menni fog, ne aggódj. Nem vagyok már gyerek, erõsnek kell lennem Soráért is.
– Nem korai ez? Nem akarom lenyomni a torkodon.
– Lionel, kérlek. Késõbb sem lesz könnyebb. Meg kell próbálnom elfoglalni magam. Ha nem csinálok semmit, akkor csak ülök és várom, hogy jöjjön egy telefon, hogy pakoljunk, mert irány Japán. És te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy akkor soha többé nem láthatunk téged.
Az arcomhoz ér szabad kezével, és az ujjaival letörli a könnyeimet, amiknek elindulását meg sem éreztem. Remélem, lassan elapadnak... vagy talán soha nem fognak.
– Soha nem gondoltam, hogy ennyire érett vagy, Shuichi – mosolyog rám szomorúan.
– Rég volt, hogy igazán ismertél. Azóta felnõttem, most pedig még inkább muszáj. – A pólóm sarkával törlöm le a könnyeimet Még át sem öltöztem azóta... – Hova kell mennünk?
– A St. Andreas Kórházba, a patológiára. Azonosítani kell õket. – Megrémülök, amit nyilván õ is észrevesz. – Nem fogom hagyni, hogy egyedül kelljen, nyugodj meg – mondja, és megszorítja a kezem.
– Köszönöm – mosolygok rá. – Aztán?
– Nem is tudom. Temetkezési vállalkozó, közben megszerezni minden papírt, és elkezdeni a temetést. Aztán... nem is, közben. Vagy elõtte... be kell mennem az ügyvédhez. Talán jobb lenne az egész azonosítási ügy elõtt. Hátha tud adni valami igazolást, hogy bemehessek veled.
– A néniék?
– Értesítette õket. Nyilván még õk sem dolgozták fel, ezért is nem hívtak el.
– Nyilván – morranok. – A nénikénk nem kedvel minket.
– Nem gondolhatod, hogy...
A telefonja csörgése szakítja félbe. Nem tudom, kivel beszél, hiszen amíg õ telefonál, én Sorához lépek és megölelem, megpuszilom. Elsírja magát, de már nem olyan... hangosan. Inkább pityereg.
Amikor viszont sóhajtást hallok Lionel felöl, mindketten felé fordulunk.
– Az ügyvéd azt kéri, hogy menjünk be hozzá. Sora...
– Van kedved átmenni Marchoz, vagy Robhoz? – kérdezem öcsémtõl. Õ Rob mellett teszi le a voksát. – Akkor, felöltözöm, átkíséred? – Lionel nyilván érti, hogy nem vagyok még képes másokkal találkozni. Ahogy elmennek, én a szobámba megyek és elkezdek öltözni, de valahogy ösztönös, hogy a fekete ruháimat próbálom fel, végül egy nadrág és egy póló mellett döntve. Mire elkészülök és lemegyek a nappaliba, Lionel is ott vár. Elegánsan, mint mindig.

Nem tudom, miért távolodtunk el annyira, régen remekül megvoltunk, de mióta elkezdett kamaszodni, furcsán viselkedik a közelemben, mintha feszélyezve érezné magát. Inkább nem is erõltetek rá semmit, az úgy érzem, csak rosszabbá tenné a helyzetet. Scott vérmérsékletét és makacsságát örökölte, az évek alatt megtanultam kezelni õket, de néha egészen meglepõ dolgokkal is képesek mindketten elõállni. Az elmúlt hetekben mást sem hallgattam, csak Scott panaszkodását arról, hogy Ichi bizony nyelvpiercinget szeretne, és nem tudják ettõl eltántorítani. Bizony, nehéz szülõnek lenni, elhiszem, hogy nem szeretné, ha a fiának piercingje lenne, habár amikor vigyorogva emlékeztettem, hogy fiatal korunkban egy fogadás miatt õ is kénytelen volt csináltatni, csak puffogva kinyomja a telefont.

Kimikóék elutazása elõtti napon végre rábólint a fõnököm, hogy otthonról melózzak, így csak akkor kell bemennem a céghez, ha tényleg valami nagyon fontos dolog történik, például egy tárgyalás, amelyen elengedhetetlen a jelenlétem. Szerencsére ilyen egyelõre nincs beírva a hétre, de sosem lehet tudni.

Amikor felhívom Scottot, hogy elújságoljam neki a jó hírt, õ is nyugodtabbá válik, majd ismét végighallgathatom a panaszáradatát az Ichivel való veszekedésrõl. Próbálom meggyõzni, hogy legyen kicsit elnézõbb a kölyökkel, tudom, hogy imádja mindkét fiát, és nem szeretné, ha az életben szenvedniük kellene bármiben is, ezért sem szeretné, ha piercinget csináltatna. Szerencsére már vidámabb, amikor elköszönünk, így én is lelkesebben pakolom össze a cuccaimat, amire szükségem lesz náluk. Éjszaka viszont csak forgolódok, nem tudom, miért, de rossz elõérzetem, így az ígértnél már jóval korábban ott vagyok a házuknál.

Épp a felkínált kávét iszogatom és semmiségekrõl beszélgetünk, amikor mozgolódást hallunk az emeletrõl.

- Ichi, gyere le! – kiált fel Scott a fiúnak, aki rögtön lerobog a lépcsõn.

- Jó reggelt! – köszön meglepetten, amikor megpillant, válaszolni sincs idõm, rögtön apjához fordul. – Mi az?

- Itt van egy kis pénz, szaladj át a pékségbe és hozz valami reggelit kérlek, addig én megbeszélek mindent Lionellel.

- Marc és Rob átjönnek suli után…

- Akkor hozz valamit nekik is, ami nem szárad ki nagyon délutánig. Vagy a mirelitek közül valamit, és megsütitek frissen.

Bólintva veszi el a pénzt, majd már el is illan.

- Aggódom érte – ül le mellém Scott gondterhelten.

- Miért? – kérdezem összeráncolt szemöldökkel. A hangjából érzem, hogy most nem a piercinges dologról beszél, hanem valami sokkal fontosabbról.

- Olyan magába forduló lett… sosem osztja meg velünk, mi bántja. Szeretném, ha lenne valaki mellette, akiben teljesen megbízik, akivel bármit megbeszélhet, mint ahogy én veled – néz rám mindentudóan. Összefacsarodik a szívem, ha arra gondolok, mekkora titkot rejtegetek elõle évek óta, de felveszem az álmosolyomat.

- Ne aggódj – veregetem meg a vállát. – Még csak egy kamaszfiú, biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz.

- Remélem, igazad lesz – sóhajt felállva, amikor megcsörren a telefonja. A hálóba vonul beszélni, míg én befejezem az italomat, és el is mosogatok magam után.

Idegesen jön ki a szobából, nem tudom ki hívhatta, hogy ennyire felzaklatta, de mielõtt meg tudnám kérdezni, Ichi lép be az ajtón. Scott rápirít a késésért, veszekednek egy sort, míg én próbálok csendben maradni, nem belefolyni a dolgokba. Végül a konyhában foglalunk helyet, Shuichi meg gondolom, a szobájában dühöng épp.

- Kicsit igazságtalan voltál vele…

- Tudom – sóhajt, majd a kezeibe temeti az arcát. – Ez az üzlet nem nagyon akar összejönni, a foglalásunkat is elrontották… Ha odaértünk a szállodába, majd felhívom és bocsánatot kérek. A legjobb az lesz, ha mindketten lenyugszunk egy kicsit.

Bólintok, majd a belépõre fordítom a figyelmemet.

- Minden rendben? – kérdezi Kimiko a férje ölébe ülve, aki szorosan magához húzza, és mélyet szippant az illatából. Ez mindig lenyugtatta, ha ideges volt. Inkább az ablak irányába fordulok, sosem fogok megbirkózni azzal, hogy nem engem ölel, pedig már elfogadtam a sorsomat… Kimikót is kedvelem, pedig a kezdetekben nem jöttünk ki túl jól.

Segítek kivinni a csomagjaikat az autóba, majd megölelve õket köszönök el tõlük.

- Ugye vigyázol rájuk, míg mi nem leszünk itt? – kérdezi komolyan Scott, mire bólintok egy aprót.

- Mindig számíthatsz rám – válaszolom mosolyogva. A kocsiba ülve még intünk egymásnak, utána visszamegyek a házba. Nem zavarom meg Ichit, bepótlom a munkahelyi elmaradásomat a laptopomon keresztül, majd lehívom a fiúkat enni, hiszen már ebédidõ van.

- Egyre jön ma a magántanárod? – kérdezem felé fordulva.

- Igen, és ma csak kettõig marad.

- Akkor menj csak tanulni és pihenni, a péksüteményeket megsütöm én majd a barátaidnak. Vacsorára édesanyátok készített lasagnét, remélem, jó lesz.

Bólintva hagyja el az ebédlõt, Sora velem marad és lelkesen kezd mesélni az autóiról. Lefoglalom egy kicsit, hogy Ichi tudjon készülni az órájára, mindig nagyon jól elvagyunk, tüneményes a kissrác. Amikor a matektanár végül távozik, Sora visszamegy a szobájába játszani, én pedig nekiállok kisütni a boltból hozott dolgokat, nemsokára itt lesznek Shuichi barátai.

Épp csak kiveszem a sütõbõl az utolsó adagot, amikor megszólal a csengõ, a fiú lelkesen nyit ajtót, ám idegen férfihangot hallok meg, így egybõl Ichi mellett termek. Két rendõr és Marc édesanyja van az ajtóban, a reggeli rossz elõérzetem csak tovább nõ.

- Mi a probléma? – kérdezem távolságtartó, de udvarias hangnemben, az ittlétük semmi jót nem jelent…

- Bemehetnénk? – kérdezi az egyik rendõr.

- Addig én fent leszek a kis Sorával – lép be a házba Marc édesanyja, és fel is megy az említetthez.

- Talán jobb lenne, ha te sem hallanád a beszélgetést – néz rá a másik rendõr. Megérzem az Ichibõl áradó indulatot, így a vállára teszem a kezem nyugtatásképp, de nem tudom eldönteni, hogy õt vagy magamat próbálom támogatni.

- Már majdnem felnõtt és jelenleg õ van itthon rangidõsként a Palmer családból. A szüleik elutaztak, így...

- Épp errõl akarunk beszélni – sóhajt fel félbeszakítva a nyomozó. – Sajnálatos módon rossz hírt kell közölnünk, kérem, üljünk le.

A szívem kihagy egy ütemet, amint meghallom az olyan jól ismert sablonszöveget, de erõt gyûjtve elnavigálom magunkat a kanapéhoz, a két rendõr velünk szemben foglal helyet. Miután elmodom, hogy ki vagyok és miért vagyok itt, belekezdenek abba, amiért valójában jöttek.

- Ma a délelõtti órákban az 59-es végû rendszámmal ellátott, fekete i8-as típusú BMW személyautó súlyos közúti balesetet szenvedett. A balesetben mindkét, a személyautóban utazó személy életét vesztett – mondja a rangidõs nyomozó Shuichinek, aki megdermed mellettem. A fejemben az elhangzott mondatok visszhangzanak. Scott és Kimiko… nem… Scott… Scott…

- Lionel.... mit jelent ez? – kérdezi Ichi, de képtelen vagyok rá figyelni, ahogy felfogom a szavak jelentését, megindul az elsõ, majd a többi könnycseppem is. – Lionel, mondj valamit! Mi van apáékkal? Ugye nem...

Nem túl férfiasan zokogni kezdek, csak arra térek kicsit észhez, hogy Shuichi a karomba kapaszkodik. – Lio… – nyögi ki két zokogás között, mire rögtön utána nyúlok és magamhoz húzom. Úgy bújik hozzám, mint régen, amikor legalább annyira ragaszkodott hozzám, mint az apjához.

A két rendõr megértõen csendben marad, hagyják, hogy csillapodjon a sírásunk, de nekem folyamatosan csak Scott utolsó mondata jár a fejemben.

Ugye vigyázol rájuk, míg mi nem leszünk itt? Ugye vigyázol rájuk, míg mi nem leszünk itt? Ugye vigyázol rájuk, míg mi nem leszünk itt?

Már sosem lesznek itt… Nincsenek többé… Scott… meghalt.

Hirtelen Ichi felpattan mellõlem. – Nem! – kiált fel zaklatottan. – Ez nem igaz, ez… ez csak valami félreértés – hüppögi, majd felrohan az emeletre.

Veszek néhány mély levegõt, hogy valamennyire le tudjak csillapodni, Sorának és Shuichinek most szüksége van rám.

- Mit kell tennünk? – kérdezem elcsukló hangon.

- A legfontosabb, hogy néhány napon belül azonosítsák a holttesteket. A legjobb talán az lenne, ha kapcsolatba lépne a család ügyvédjével, hátha az elhunytak végrendelkeztek erre az esetre. Ezen a számon el tudnak érni minket – nyújt felém egy névjegykártyát, amit remegõ kezekkel veszek el tõlük. – Részvétünk – mondják, majd elhagyják a házat, jó pár percig állhatok a semmibe bámulva, mert csak arra riadok, hogy Rose, a szomszédfiú édesanyja a vállamra teszi a kezét.

Régóta ismerjük egymást, õ legalább olyan közel állt a családhoz, mint én. Egymást ölelve engedünk a fájdalmunknak, és amikor mindketten nyugodtabbak leszünk, könnyes szemekkel pillantunk egymásra.

- Szeretnéd, ha én is itt maradnék ma a srácokkal? – kérdezi végül, de én csak megrázom a fejemet, neki is kell most egy kis idõ egyedül. Mondanom sem kell, hogy a fiúk most ne jöjjenek át, nem tudom, Shuichi mennyire szeretne velük beszélni.

- Shuichi…

- Legutóbb Sorával láttam – válaszol a kimondatlan kérdésemre, majd szomorúan elköszönünk egymástól.

A névjegyet szorongatom a kezemben, majd elõveszem a telefonomat, és az ügyvédemet tárcsázom, ha jól tudom, Scotték dolgait is õ intézte. Remegõ hangon magyarázom el neki a történteket, miután megbizonyosodtam afelõl, hogy nála vannak a végrendeletek és minden egyéb szükséges dokumentum. Biztosított arról, hogy értesíti a fõbb hozzátartozókat, és kiküldi a hivatalos papírokat.

Azonosítani kell Scottékat… nem tudom, mitévõ legyek, nem vagyok családtag, Ichit pedig nem engedhetem oda egyedül, a legközelebbi rokonaik is az ország másik felén élnek, ráadásul Kimikóéi Japánban. Habár már egyik nagyszülõjük sem él, néhány távolabbi rokonuk azért van. A gyerekekre gondolok, nem tudom, mi lesz velük, Scotték sosem voltak túl jó véleménnyel a hozzátartozóikról, aggódom értük.

Hirtelen sírás hallatszódik az emeletrõl, felrohanok a fiúkhoz, Ichi próbálja Sorát nyugtatgatni, de nem igazán sikerül lecsillapítania, õ maga is könnyes szemekkel pillog felém az ágyról. Megesik rajtuk a szívem, nekem is sírhatnékom támad, de lenyelem a könnyeimet. Melléjük ülve kezdem Sora hátát cirógatni, aki csak még jobban bújik testvéréhez.

- Elmondtad neki? – kérdezem csendesen a fiútól, mire csak bólint egyet.

- Nem akartam, hogy… mástól tudja meg – motyogja szorosabbra fonva az ölelését a kicsi körül. Tudom, mennyire imádja a testvérét, megértem, hogy miért tette, de talán jobb lett volna, ha elõbb õ maga is tisztábban lát.

Annyira tehetetlennek érzem magam, tudom, bármit is mondok, attól nem fogják jobban érezni magukat, mégis… segíteni szeretnék nekik.

Apró érintést érzek meg a kézfejemen, Sora hüppögve nyúl felém, de bátyjától sem akar elszakadni, így melléjük telepedem, egyik oldalról Ichi, a másik oldalról én ölelem a kis testét, amitõl egy idõ után szerencsére megnyugszik, álomba sírta magát.

Könyökömre hajtva a fejemet cirógatom tovább Sora hátát, amikor kezem Ichiébe ütközik, felé pillantok, de õ nem néz rám. Arca vörös, szemei puffadtak a sírástól, rásimítom kézfejére a tenyeremet, és lágyan megszorítom, hogy érezze, nincs egyedül.

- Mi lesz most velünk? – kérdezi reszketeg hangon.

- Nem tudom – vallom be kellemetlenül. Sosem beszéltünk Scottal errõl az eshetõségrõl, a legközelebbi rokonuk Kimiko testvére, talán hozzájuk kerülnek, viszont tartok attól, hogy akkor Japánba fognak mind költözni, ekkor pedig elveszítem õket. Azt sem tudom, hogy engedné-e az a szörnyû nõ, hogy lássam a gyerekeket a késõbbiekben. Mielõtt Ichi elhúzhatná a kezét, utána kapok és összefûzöm az ujjainkat. – De esküszöm, hogy rám mindig számíthattok. Ha szükségetek lesz valamire, én itt vagyok – suttogom lágyan, amitõl a fiúnak ismét folyni kezdenek a könnyei. Belém kapaszkodik, majd még jobban az öccséhez bújik, zokogását csak testének remegése árulja el.

Nem tudom, meddig fekhetünk ilyen összetörten az ágyban, csak annyi a biztos, hogy mindhárman itt merülünk álomba.

- Shuichi, gyere ki a szobádból! – hallom meg apa hangját. Tudom, bajban vagyok, csak akkor hív Shuichinek, ha ideges, és gondolom nem esett jól neki, hogy az elõbb a mondat felénél hagytam ott. De mit csináljak, nem érdekel a papolása...? Egyszerûen nem értem, hogy miért nem engedik azt a rohadt piercinget! Ha megunom, csak kiveszem és kész, de nem tudom elhinni, hogy nem vették még észre, mennyire akarom. Ha meg valami rossz történik, majd megtapasztalom és legalább tudni fogom. Ah.
- Nem érdekelsz! Hagyj békén!
- Ne várd meg, hogy felmenjek! – kiabál vissza. Felsóhajtok és úgy döntök, most én leszek az érettebb, egyrészt mert ilyen kedvem van, másrészt tudom, hogy ha feljön, abból tényleg nagy vita lesz. Kinyitom hát az ajtómat és elindulok lefelé a lépcsõn, de persze nem tudja megállni, hogy ne járjon a szája. Miért is tudná, szerintem meg is pukkadna, ha egyszer nem mondaná ki! – Végre megjött az eszed, fiatalember. Ülj le, és beszéljük meg.
- Nem akarok veled beszélni. Sem errõl, sem másról – pillantok rá és elsétálok mellette. Hallom, hogy felsóhajt, de mielõtt szólhatna, csöng a telefonja. Nem kell nagy ész, hogy tudjam, ki az, hiszen Lionelnek más a csengõhangja, így már Sora is kiabál a konyhából neki. Nagyon szereti õt. Régen én is rengeteget lógtam a nyakán, de ez mára valahogy... elmúlt. Nem is tudom, miért. Nem haragszom rá, nem utálom õt, csak úgy érzem, feszengek, ha a közelemben van. Azokkal a viharszínû szemeivel úgy tud nézni, mintha belelátna a lelkembe, és azt nem akarom! Semmi köze hozzá, nem csak neki, senkinek sem!
- Ichinii, kész a vacsora! – kiabál nekem most Sora. Azért Ichinii, mert az Ichi a becenevem, és már õ is tud pár szót japánul, amibõl az egyik elsõ volt, amit meg akart tanulni, hogy hogy tud becézni engem. Nem lep meg, hogy megtanulta, hiszen végtelenül okos. Nem is csoda, az én testvérem, de akkor is, a korához képest meglepõen értelmes. Amikor kimegyünk a parkba vagy a játszótérre, gyakran szembesülök vele, hogy azok a gyerekek, akik vele egyidõsek, mennyivel butábban viselkednek. Sora ennek ellenére tud viselkedni, bárhová megyünk, még sosem hisztizett, itthon is ritkán teszi és tényleg okos, fejlett gyerek.
- Megint gofri? – sóhajtok fel, ahogy belépek és meglátom. Vaníliafagyi, tejszínhab, lekvár, juharszirup, apróra vágott eper, gyümölcslé és a gofri.
- Nem szereted? – néz rám anya.
- De, szeretem. Csak már unom. Mintha nem tudnál mást csinálni. – Kihúzok egy széket és leülök.
- Most egy hétig úgysem kell ezt enned – mosolyog rám anya békítõen.
Igen. Most készülnek elutazni, valami üzleti út lesz anyunak, apa is valami ilyesmi miatt megy vele. Hiába mondtam neki, hogy már elleszünk kettesben Sorával, hajthatatlanok, így amikor berobog apa, már tudom, miért olyan boldog.
- Lionel azt mondta, hogy reggel nyolcra itt van.
- Akkor még lesz idõnk megmutatni neki mindent – feleli rá anya. – Meg megbeszélni minden fontosat. Bár sajnálom, hogy be kell mennie dolgozni.
- Most azt mondta, hogy megpróbálja megoldani itthonról a munkát, hogy ne kelljen itt hagynia a srácokat. 
- Nem vagyok már kölyök, tudok vigyázni Sorára, amíg õ dolgozik – szólok közbe.
- És a tanóráid? Vagy ha átjön Marc vagy Bobby? – Bobby, ahogy anya hívja, és Marc a legjobb barátaim, a szomszédaink. Elõször úgy volt, hogy náluk lehetünk, de Marc bátyja és Rob apja elkaptak valamit, és félnek, hogy megfertõznek minket.
- Megoldottam volna – rántom meg a vállam és még egy gofrit készítek elõ eperrel, fagyival és juharsziruppal.
- Tudjuk, de így mi is nyugodtabbak leszünk – mosolyog rám apa. Látszólag megenyhült, mindig ez van, ha Lionellel beszél. Sora közben elkezdi mesélni, hogy mennyire jó volt, mikor legutóbb itt volt Lio bácsi, õ így hívja, mert játszott vele az autóival. Merthogy Sora már most lelkes autógyûjtõ, egy egész polcnyi kisautója van. Nem is figyelek tovább, inkább csendben eszem a gofrimat, hogy végre elszabaduljak innen.

* * *

Másnap reggel már hatkor ébren vagyok. Nem tudtam aludni, rossz elõérzetem van, de biztos azért, mert holnap jön Mr. Kovach, aki a fizikát, a biológiát és a kémiát tanítja nekem, és azt ígérte, hogy kikérdezi az anyagot. A helyi suliban is ezeket tanítja, így oldottuk meg a jegyeimet meg a bizonyítványt, hogy több tanárom a suliból jár ki hozzám.

Mivel ma rettenetesen meleg van, egy fehér rövidnadrágot kapok magamra és egy térdig érõ, fekete pólót. Elsõ pillantásra olyan, mintha csak a póló lenne rajtam, de legalább nem sülök meg. Légkondi ide vagy oda, az sem mehet állandóan.
- Ichi, gyere le! – kiabál fel apa. Nem felelek, csak leszaladok, épp akkor gumizom össze a hajam, amikor leérek a lépcsõn. Lionel már a nappaliban ül, én meg meglepve nézem az órát. Hét van, nem úgy volt, hogy csak nyolcra jön?
- Jó reggelt! – köszönök neki, de a viszonzást nem várom meg, apához fordulok. – Mi az?
- Itt van egy kis pénz, szaladj át a pékségbe és hozz valami reggelit kérlek, addig én megbeszélek mindent Lionellel.
- Marc és Rob átjönnek suli után – teszek halvány utalást, amit szerencsére ért is.
- Akkor hozz valamit nekik is, ami nem szárad ki nagyon délutánig. Vagy a mirelitek közül valamit, és megsütitek frissen.
Bólintok, elveszem a pénzt, felhúzok egy papucsot, felteszem a napszemüvegemet és indulok is. Sok gyerek van az utcán, akik a buszt várják, vagy sétálnak, de addig nem is köt le semmi, amíg észre nem veszem a barátaimat az iskolabusz megállójában, így oda is sietek.
- Hát te? – mosolyog rám Marc.
- A pékségbe megyek. Anyuék ma utaznak el és én vagyok elzavarva reggeliért – húzom el a számat. – Késik a busz? – kérdezem, hiszen ilyenkor már a suliból szoktak írni.
- Ma késõbbivel megyünk be – mondja Rob. – Délután?
- Részemrõl még mindig áll – mosolygok rájuk halványan. – Megyek, ha még itt lesztek visszafelé is, adok valami sütit!
- Akkor még késõbbivel megyünk – nevet fel Marc.

A pékségben alig vannak, amit nem is értek. De szerencsére mirelit is van, itt árulnak ilyeneket is. Megveheted itt is, de vehetsz fagyasztva is ugyanolyat, amit te otthon akkor sütsz meg, amikor akarsz. Be is vásárolok alaposan, és a fiúknak is veszek. Tudom, hogy mindketten rajonganak az itteni fánkokért, így azt kapnak, és szerencsére pont oda is érek, hogy gyorsan odaadjam nekik, mielõtt felszállnak a pont ekkor érkezõ buszra.

A környék, ahol lakunk, egyébként pont olyan, amit a filmekben mutatnak a kertvárosokból. Kicsit unalmasnak tûnõ, de rendezett, biztonságos környék, kisebb és nagyobb házakkal, kerítés nélkül. A miénk egy emeletes, fehérre festett, de szintén kerítés nélküli ház. Most a kocsibeállón ott áll Lionel autója és apáé is, azzal mennek a reptérre, anyué itthon marad. A garázs a bejárat ajtó mellett nyílik, ott vannak még a szerszámok, a kerti cuccok, meg a biciklik. A házban földszinten van egy konyha, egy fürdõ, anyuék hálószobája, egy dolgozószoba és a nappali, az emeleten a mi hálószobánk Sorával – természetesen külön szobák –, egy másik fürdõ és egy vendégszoba. Szeretem ezt a házat, ezt a környéket.

Otthon már semmi extra nem történik. Kivéve, hogy mikor hazaérek, apa valamiért ideges és leszid, amiért az általa becsültnél negyed órával tovább voltam el, és Lionel elõtt provokál veszekedést, így elég rondán válunk el. Azt hiszem, most neki is és nekem is jól fog jönni egy kis idõ egymás nélkül. Apa ugyanis olyan, mint én, makacs. Anya sokszor próbálja hárítani a vihart, de most nem is volt ott, a hálóban pakolt valamit. De nem zavar, jó lesz egy kicsit nélkülük, kezdett már elegem lenni az okoskodásaikból meg a szerintük jó tanácsaikból. Tüntetõleg a szobámba vonulok, ahol Lionel nem zavar meg egészen délig, akkor is csak az ebéd miatt kiabál fel értük, hiszen Sora nálam telepedett le a tabletjével.
- Egyre jön ma a magántanárod? – kérdezi Lionel.
- Igen, és ma csak kettõig marad – felelem.
- Akkor menj csak tanulni és pihenni, a péksüteményeket megsütöm én majd a barátaidnak. Vacsorára édesanyátok készített lasagnét, remélem, jó lesz.
Sora természetesen lelkesedik, nem mintha az ebéd nem anya ragulevese lenne. Mindegy, nem szólok, nem fogok feleslegesen vitatkozni. Szerencsére Sora ebéd után Lionellel marad, így nyugodtan tudok tanulni egy picit, mielõtt megjön Susan, a matektanár. Õ nem tanár igazából, õ az egyetlen, aki a helyi egyetemen professzor. Elég fiatal, de nagyon okos, ezért is egyezett bele mindenki, hogy a matekot õ tanítsa nekem.

Az óra elején még panaszkodik egy kicsit, hogy mennyire nagy a dugó a reptéri gyorsforgalmi miatt, ami egy balesettõl teljesen bedugult. Nem lep meg igazán, ott sok a baleset. Bár az okát nem tudom, de nincs messze innen, és ha ott kialakul egy dugó, az hatással van a fél városra. Mindegy.

Nem sokkal Susan távozása után csengetnek. Mivel sejtem, hogy ki lehet az, már rohanok is, hiszen vagy Marc vagy Rob, a péksüti pedig pont most lett kész, alig várom, hogy meglepjem vele õket. De legnagyobb megdöbbenésemre Marc anyukája az, és mellette áll két rendõr. A korábbi mosoly azt hiszem, le is fagy az arcomról.
- Mi történt? – fordulok Marc anyukája felé, akinek az arca olyan, amilyennek még soha nem láttam ezelõtt.
- Alan és Flores nyomozók vagyunk. Ön Suichi Palmer? – szól az egyik rendõr. Bólintok. – Van önnel felnõtt?
Felelnem sem kell, megjelenik Lionel mellettem.
- Mi a probléma? – kérdezi olyan hangnemben, amilyenben még sosem hallottam beszélni. Nem az a kedves, barátságos, hanem olyan... furcsa. Idegenekkel beszél, ezt tudom, csak akkor is meglep a dolog.
- Bemehetnénk? – kérdezi az egyik rendõr.
- Addig én fent leszek a kis Sorával – lép be a házba kérdezés nélkül Marc anyja. Mintha haza jönne, nem is lep meg, anyuval jó barátnõk, sokszor van itt, Sora is nagyon kedveli. A rendõrök utána jönnek csak be.
- Talán jobb lenne, ha te sem hallanád a beszélgetést – néz rám a másik rendõr. Mielõtt kifakadhatnék, hogy ez az én családom háza és menjen a fenébe, ne idegesítsen, Lionel a vállamra teszi a kezét.
- Már majdnem felnõtt és jelenleg õ van itthon rangidõsként a Palmer családból. A szüleik elutaztak, így...

- Mi a következõ lépés? - kérdezem, de nem válaszol, csak felveszi Sophiet az ölébe.

- Felviszem a szobájába, hogy tudjon pihenni is. Elhiszem, hogy aggódsz érte, de szem elõtt lesz ott is, nem tesz neki jót, ha ilyen zajos helyen alszik el. Nem csecsemõ már õ sem, hamar felriad a neszezésekre. 

Ebben igaza van, abban is, hogy ilyenkor túl aggodalmas vagyok, de ez még a lány babakorából maradt rajtam. Éjszakákat virrasztottam vele, fõleg, amikor beteg vagy nyûgösebb volt, sokszor halálra voltam rémülve, hogy mit csináljak ilyenkor? Zac pedig tudja, mit csinál, orvos, csak, na… Megvárom, míg visszaér és leül mellém, kényelembe helyezi magát.

- Jól van?

A csatornákkal kezd bíbelõdni.

- Julian... – utasít rendre egyetlen szóval,a  nevemmel, ettõl kisgyerek módjára szoktam összehúzni magam.

- Aggódom érte – nyafogok. Utálom, ha valami olyasmivel találom szembe magam, ami láthatatlan ellenség, ezzel csak Zac tud küzdeni.

- Tudom, én is, de bízz bennem. Nem lesz semmi baja.

- Biztos vagy benne? – tudom, hogy az agyára megyek.

- Igen – feleli türelmesen, pedig én már rég lekevertem volna magamnak egy taslit.

Szóra nyitnám a szám, de felsóhajtok. Kicsi mosoly kúszik az ajkaimra, mellé heveredek én is.

- Ne haragudj, hogy kételkedtem benned – kérek bocsánatot alázatosan.

- Ez természetes – von vállat érdektelenül.

- Az, hogy kételkedek benned? – ráncolom a homlokom.

- Csak aggódsz a lányunkért, az aggodalom pedig felülírja olykor a józan észt. 

- Milyen bölcs lettél – magam alá gyûrök két párnát, és talán még õt magát is szeretném, de nem kockáztatok, ma már feszegettem a húrt.

- Nem tõled tanultam biztos lehetsz benne – vigyorog. Jó õt újra olyannak látni, mint volt.

Elmosolyodom, örülök, hogy újra meghitten és megértõen tudunk egymással beszélgetni. A csatorna viszont, amit választ, határozottan nem tetszik, fúj! Nem véletlenül nem mentem orvosnak! Azonnal elkapcsolok onnan egy sor undorító képkockát látva.

- Nem gondolod, hogy undorító és ritka betegségeket fogok majd veled végignézni?

- Engem érdekelt volna.

- Neked gyomrod is van hozzá - karolom át, hogy magamhoz húzzam.

- Mert neked tán nincsen? – van gyomrom a vérhez, de elég a munkám során találkoznom vele, ezért is nem mentem a gyilkosságiakhoz, maradok a saját pályámon, a betörések, rablások, és betöréses rablások, az a nekem való terep.

- Ez a legfõbb oka annak, drágám, hogy én nem mentem hozzád hasonlóan orvosnak – na meg az, hogy irtózom a tûktõl…

Hat hónappal késõbb…

- Zac, hányszor mondjam még el, hogy sajnálom, elfelejtettem szólni arról, hogy bent kell maradnom tovább, hívjam fel neked a fõnökömet? Ott görnyedtem az asztalom felett a papírokat körmölve…

- Egy sms-t írhattál volna, aggódtam és Sophie sem értette, miért nem jössz haza.

- Bocsánat, tényleg nagyon belemerültem…

Már épp szóra nyitná a száját, amikor nyílik az ajtó és beront egy ápolónõ.

- Barrett nyomozó! – vinnyog, én meg teljes testtel felé fordulok. – Milton doktor! Nagy a baj! A reggeli páciens, aki autóbalesetet szenvedett, kinn áll a párkányon és le akar ugrani! Itt, pár ablakkal arrébb!!! – mutat bal feé.

Zac és én egyszerre nézünk egymásra, majd az ablakhoz, feltépve az üveget pedig kihajolunk. Egy szerencsétlen fickó, kórházi hálóingben, mezítláb valóban kinn áll a párkányon, olyan tíz méterre tõlünk. A hálóingjét a szél cibálja.

- Basszus! – nyögök fel.

- Le kell hoznunk onnan… - nyugtázza Zac az orvosok jellemzõ önuralmával, az ápolónõ felé fordul. – Margaret, értesítették már a tûzoltókat?

- Igen, de még öt perc, mire ideérnek!

- Az túl sok – morgom és kifelé indulok, el Margaret mellett.

- Julian, hová mész?! – követ Zac pár szobával arrébb, olyan öt méternyire lévõnél meg is állok, bemegyek és mindenkit utasítok, hogy álljon el az ablaktól.

- Mit gondolsz? Kimászom.

- Nem mész sehova! – ragadja meg a karom a férjem, mindenki minket néz. – Tíz emelet magasan vagyunk! Ha leesel, csipesszel kell összeszedni!

- Zac, minden tiszteletem a tiéd, de én most akkor is kimászom oda! Muszáj! Ha nem akarsz segíteni, akkor ne hátráltass, de ahogy te a mûtõasztalon nem hagysz meghalni senkit, én a párkányon nem hagyok kint embert! Megpróbálsz megállítani, vagy megkönnyíted a számomra?

Zac már látszólag leordítaná a fejemet, de azért megértõn bólint. Megragadja az ingem nyakát és magához húz egy bátorító csókra. Viszonzom, majd rákacsintva a már nyitott ablakon óvatosan kimászom.

Elég egy pillantást vetnem lefelé, máris vennem kell egy mély levegõt. Nagyon lassan állok ki a párkányra, két karommal oldalra nyúlva kapaszkodom meg a homlokzat kiálló fogazatában.

- Jézus Mária Szent József… - nyögöm és a leugorni vágyó férfi felé fordulva kezdek el araszolni. – Hé! Maga!

- Maradjon ott!!! – kiált rám, amikor észrevesz. Sajnos pont két ablak között áll, így nem lehet egyszerûen behúzni, nekem is könnyebben menne, de így másznom kell. – Le fogok ugrani!

- Nem beszélhetnénk ezt meg? – kérdezem nagy bölcsen. – Nem tudom, mi ûzte ki ide, de maga miatt most én is veszélyben vagyok, márpedig, ha maga miatt leesem, a párom meg fog ölni, úgyhogy tegyen meg egy szívességet és beszélje meg velem a dolgot…

Kicsit megzavarodik, hiszen hogy is tudna megölni engem Zac, ha egyszer szörnyethaltam? Ez kizökkeni õt, amivel elértem a célom.

- Minek jött ki ide? Menjen vissza! Egyedül akarok meghalni!

- Julian! – üvölt ki a fickó másik oldalán az ablakból Zac, a férfi felé fordítja az arcát, én ezt kihasználva közelebb araszolok kicsit, amíg nem látja. – Azonnal told be a segged, különben esküszöm, hogy megnyúzlak!!!

- Én megmondtam – mondom a férfinak, aki megint felém fordul, teljesen megzavarodik.

- Hagyjanak engem békén! – kiabál, az erõs szél miatt másképp nem is hallanánk egymást.

- Richard, kérem, jöjjön vissza, az idióta párom addig nem fog bejönni, míg maga kinn áll! Bármi is a probléma, meg tudjuk beszélni! Orvos vagyok, a férjem pedig rendõr, bármi is a baj, megoldjuk!

- A férje? – pillant felém a Richard nevû férfi.

- Igen, az – erõltetek meg egy mosolyt. – Van egy hat éves lányunk is, márpedig, ha maga ugrik, én maga után vetem magam, a lányom pedig félig árva lesz, a férjem pedig özvegy, ugye ezt nem akarja?

- Úgysem tenné meg! Nem ugrana utánam! – kesereg a férfi.

- De igen, megtenné! – erõsíti meg Zac. – Mert egy agyatlan barom, aki mindenki után képes ugrani, beront egy lángoló épületbe védõfelszerelés és gondolkodás nélkül!

- Én is szeretlek, drágám! – kiabálok vissza.

- Maguk ezt nem értik! – tajtékzik a fickó.

- Mi az, amit nem érthetünk, Richard? – kérdezem. – Mondja el nekünk, hogy segíthessünk…

- A feleségem elhagyott!!! Megcsalt és elment egy másik férfival, elvitte az egyetlen fiunkat is!

Látom, mennyire ki van bukva, de minél tovább beszéltetem, annál tovább lekötöm a figyelmét és idõt adok a tûzoltóknak, akiknek már hallani a szirénáját. Lepillantok a mélybe és nagyon nem tetszik a látvány.

- Richard, figyeljen rám! Rendõr vagyok és számtalan ilyen esetet látok, nap, mint nap. Elképzelni sem tudja azt a sok szörnyûséget, amivel szembe találkozom és mindent megteszek azért, hogy a családomat megóvjam ettõl – picit közelebb mászom a fickóhoz, aki engem néz, de nem állít meg, csak egy méter után, így már csak négy méter hiányzik. – Többek között égõ házakba rohanok be, tíz emelet magasan párkányokra mászom ki, tûzharcba kerülök…

- Így van, néha hajmeresztõ sérülésekkel keveredik haza – erõsíti meg Zac.

- Akkor miért csinálja? – kérdez engem a fickó, közben odalent megérkeznek a tûzoltók és a rendõrök, tudom, mi lesz, légmatracot fognak felfújni, ha leesnénk felfogja az ütõdést, de muszáj elvonnom róluk a férfi figyelmét. – Miért mászott ki utánam? Miért megy be égõ házakba?

- Amiért maga. Kétségbe vagyok esve.

- Miért? – értetlenkedik és csodálkozik rám.

- Féltem magát.

- Miért? – követelõzik válasz után, egyre bizonytalanabb, ez jó. – Én… én nem érdeklek senkit…

- De engem igen… és a páromat is. Õ orvos, én rendõr, mindketten az élet védelmére esküdtünk fel, óvjuk és védjük az embereket a magunk módján. Most is azért másztam ki ide és kockáztatom a férjem haragját, mert maga fontos nekem, Richard.

- Miért? Hiszen nem is ismer! Hogy lehetnék én fontos? – egyre elkeseredettebb, látni rajta, hogy borzasztóan szeretné hinni, amit mondok.

- Mert nekem minden élet az, Richard. A családomé, a barátaimé, az ismerõseimé és még egy vadidegené is. Ha valami baj történik, kit hívnak elõször?

- Richard – szól neki Zac is. – Maga kell nekünk, szörnyû fájdalmat okozna azzal, hogy véget vet az életének, nemcsak magát veszíteném el, de a férjemet is, ezt akarja? Minél tovább áll kinn a párkányon, annál több esélye van annak, hogy a szél lefújja onnan, a kedvesemmel együtt. Ne tegye ezt velem, Richard – kérleli Zac, elvonva a figyelmét és így megint közelebb araszolok egy métert. – Ne vegye el a lányomtól az apját… Szükségünk van rá és magára is… Ha bejön ide, mindent el fogunk követni, ami csak módunkban áll, hogy segítsünk, egyenesbe hozzuk az életét, ha engedi… Hosszú út lesz, de megéri végigmenni rajta, bármilyen mély is a hullámvölgy… Hadd legyünk magára büszkék, mentse meg a férjem életét és a sajátját is… Ha bejön, egy hõs lesz, Richard, mert lehozza a gyerekem apját… Kérem.

Zac rábeszélése hat, ha én állnék kint öngyilkosjelöltként a párkányon, vadidegenként, még én is lejönnék a gyönyörû esedezõ szemeire és arra, hogy a családi kapcsolatokat említve próbálja ösztönözni.

Richard végre bólint, megkönnyebbülve araszolok a férfihoz és segítek neki elmászni Zac ablakáig. Zac behúzza Richardot, aztán engem is, de nem enged el, hanem szoros ölelésébe fog.

- Gratulálok, drágám! – virulok, mert bravúros volt.

- Én megnyúzlak, ha még egyszer ilyet csinálsz! – fenyeget, aztán megragadja az ingem nyakát, nem törõdve a közönségünkkel, lesmárol. - Megnyúzlak elevenen, aztán közszemlére állítalak egy orvosi elõadás alatt, hogy mindenki lássa, hogy jár, ha ilyen õrülttel közi össze magát! A bõrödet pedig kiállításokon fogom mutogatni!

- Kezdjek el aggódni? – nevetek fel zavartan, közben mindenki tapsol nekünk, gratulál és a szerencsétlen fickót is elviszik az ápolók.

- Nagyon elkezdhetsz aggódni!

- Akkor meg se kérdezzem, hogy hozzám jössz-e? Nyilván ezek után nem akarod összekötni velem magad…

- Már házasok vagyunk, te hülye – pislog értetlenül, nagy szemekkel. Vállat vonok és rávigyorgok.

- Zachary Milton-Barrett. Akarsz hozzám jönni? Újra?

- Ha megígéred, hogy igyekszel nem ilyen hajmeresztõ helyzetekbe belemászni a jövõben… - nevet fel hitetlenkedve, zavartan és pipacs vörösen.

- Megígérem! - a leírhatatlan pillantására elvörösödik a nyakam. – Megpróbálom – javítom ki magam.

- Ha nem, tudod mi vár rád… - fenyeget.

- Tudom, elevenen megnyúzol – hajolok újra az ajkaihoz és forró csókot lopok tõle.

- Ha már házasságnál tartunk, jó lenne még egy – súg a fülembe sejtelmesen.

A jelenlévõket a megjelenõ igazgató mind a dolgára zavarja és megköszörüli a torkát az ajtóban, udvariasan elfordul.

- Még egy mi? – pislogok értetlenül Zacre.

- Gyerek – feleli doktorom. – Akarok még egyet – szemöldökét kihívón felhúzza.

- Rajtam ne múljon – nevetek fel.

Ez életem legjobb… nem, sokadik legjobb napja. Ledumáltam egy fickót a halálról, visszakaptam a férjemet, aki újra hajlandó hozzám jönni és bõvítjük a családunkat is.

- De hol lesz az új gyerekszoba? – néz rám Zac gondolkodva, ahogy abbahagyjuk az újabb fullasztó csókot.

- Majd átalakítom az irodának használt szobát – vonok vállat.

A csók miatt, amit kapok, attól tartok, hogy az igazgatónak még várnia kell egy kicsit, hogy beszélhessen velünk. Nem is keveset.

Vége

Lágy érintésre ébredek, de a szemem még nem nyitom ki, engedek egy kis önzést magamnak és kiélvezem.

- Kölcsönkenyér visszajár?

Halk nevetést hallat, én felszusszanva hunyorgok rá, a fény bántja a szemem, így a karommal eltakarom, de Zac elhúzza.

- Minden rendben? – könyökölök fel.

Biccent és a hajamba túr, régen volt ilyen nyugodt és békés reggelünk, már-már romantikus is.

- Köszönöm, hogy maradtál végül.

- Te is megtetted volna a helyemben – vágom rá.

Nem szól, látom, hogy vívódik, ezért ujjammal érintem állát, hogy magamra vonjam a figyelmét.

- Biztos vagy te ebben? Neked természetes, te igazán és tényleg jószívû vagy, olyan, akire az ember számíthat, mert te segítesz mindig mindenkin, még akkor is, ha az ember meg sem érdemelné a barátságod, a szereteted és a szerelmed.

- Te is jó ember vagy, Zachary. Életeket mentesz – ez így van, lebecsüli magát.

- Igen, mert ez a munkám. De ez teljesen más. Ennek semmi köze ahhoz a természetbõl fakadó jósághoz, amivel te a mindennapjaidat éled. 

- Ne értékeld ennyire le magad, Zach – mosolygom csóválva a fejem. - Sokan szeretnek és ennek a szeretetnek az égadta világon semmi köze ahhoz, hogy jó orvos vagy. Szeretnek, és azért szeretnek, aki vagy. Nem pedig azért, ami. 

- Tudod, igazából nem is érdekel, hogy szeretnek-e egyáltalán. Addig nem, míg Sophie és te itt vagytok nekem. 

Nyílik az ajtó, Sophienak van kulcsa, mindig adok neki, ha átmegy a szomszédba és idõ elõtt kellene hazajönnie, persze felügyelettel. Azonnal mozdulok, szinte reflexbõl. Alsónadrág és póló van rajtam, most a köntössel nem foglalkozom.

- Szia, Angyalom, hogyhogy itthon vagy? – térdelek le elé és elõbb a cipõjébõl bújtatom ki, majd a kabátjából. Rosszul néz ki, az arca tûzrózsás, szemei csillognak és árad belõle a letargia.

- Szia, apa.

- Rosszul érzed magad, kincsem? – kérdésemre Zac is mellém lép, a tenyerét a lányunk homlokára simítja.

- Hõemelkedése lehet, bújtasd ágyba, addig én fõzök neki teát és megcsinálom a reggelit. 

- Ne adjunk neki valamit? – érdeklõdöm.

- Szükségtelen. Hõemelkedésre felesleges adni bármit is. A szervezete éppen elég erõs, a testének hõfoka is amiatt emelkedett meg, hogy a bacilusokat el tudja pusztítani. Elég, ha lepihen és kialussza magát. 

- Oké – bólintok. – Gyere szívem – kézen fogom és felviszem a fürdõbe, szépen megfürdetem, ráadom a hercegnõs pizsamáját, egy vastag zoknit a lábára. Sophie mindezt szó nélkül tûri, többször is belém kapaszkodik támaszt keresve. Szépen felveszem, mint kiskorában.

- Jajj, de sózsák vagy már! – nyögök fel, míg a csípõmre ültetem.

- Fáj a fejem…

- Szegénykém, és még mi fáj?

- A torkom.

- Nagyon?

- Ühhüm – fekteti a fejét a vállamra.

Leviszem vissza a nappaliba a kihúzott kanapéra, felesleges is a szobájába vinnem, lent legalább szem elõtt lesz. Szépen befekszik lent az egész ágy közepére, körbebástyázza magát a párnákkal, betakarom a takaróval. A DVD lejátszóba teszem a Pocahontast a Disney gyûjteménybõl, azt nagyon szereti.

Zac már a teával foglalatoskodik, jó sok mézet kever bele, én kávét fõzök le, amíg tálcán beviszi Sophienak.

- Majd megcsinálom a reggelit én – szólok utána.

- Rendben.

Palacsintát csinálok, Sophie kedvencét, nyakon öntöm csoki sziruppal, és három tálcát egyensúlyozva viszek be mindent a nappaliba. Kivételesen Zac sem tiltakozik, õ is elfoglalta Spohie egyik oldalát, míg én a másikat. A kicsi a teát kortyolgatja, míg elrendezzük a tálcákat és mindenki megkapja a saját részét. A reggeli mesét nézve, ágyban reggelizve telik. A megüresedett tálcákat késõbb kiviszem, elmosogatok. Zac és Sophie mindketten elnyúlnak, nézik a mesét, persze most minden más munka az én nyakamba szakad.

Délután Spohiet elfogja a hányinger és be is lázasodik, nyûgösen bújik Zac karjaiba, aki babusgatja.

- Hozd ide a táskámat légy szíves és a telefonomat – kér Zac, mire én már repülök is. - 38,6C° - morog Zac, aztán kikeres a táskájából egy lázcsillapítót, teával beadja a lányunknak, aztán telefonál.

- Halló, Anna? Szia, ne haragudj, hogy zavarlak, csak szeretném megkérdezni, hogy Molly nem betegedett le esetleg?... Enyhén náthás? Értem, köszönöm… Nem, nem, nem, semmi baj, csak tudni szerettem volna… Igen, belázasodott, de kifekszi… Rendben, és jobbulást Mollynak.

Alig két percig tart a beszélgetés, mire leteszi.

- Na? – ülök az ágyon és aggódva nézek le a lányunkra.

- Anna azt mondja, hogy Molly csak enyhén megfázott. Valószínûleg nyitva felejthették az ablakot éjjel, nem tudom – helyezkedik, mert Sophie úgy bújik hozzá, hogy kezd zsibbadni az egyhelyben fekvéstõl. – Adtam neki egy kis láz és fájdalomcsillapítót, ettõl jobban lesz, csak nyûgös a kisasszony – simogatja meg a kislány fejét.

- Ne vigyük gyerekorvoshoz?

- Felesleges – pillant rám tudálékosan. – Még egy nap van hátra a szünetükbõl, holnap reggel meglátjuk, hogy lesz, elmehet-e suliba vagy gyerekorvos.

- Rendben – õ az orvos.

Sophie a délután nagy részét átalussza, estére viszont már köhécsel is. Zac a kezeivel kitapogatja a manduláját, szépen benéz a torkába, sztetoszkóppal meghallgatja a tüdejét.

A több mint tíz évnyi zsaru munka rányomta a bélyegét az életemre, kifejlesztett bennem egy hetedik érzéket, még ha nesztelenül is közlekedik valaki, én mégis megérzem a másik fél jelenlétét, felnyitom a szemem és felülök, remélem, hogy Zac az és nem egy betörõ, akikkel annyi dolgom van. Nem érzek ellenséges szándékot, ha valaki kinyitotta volna az ajtót vagy az ablakot, arra már elõbb felébredtem volna.

- Zachary..? – veszem ki az alakját.

- Ne haragudj a viselkedésemért. Sajnálom, ha megbántottalak, vagy ha azt az érzést keltettem benned, hogy nem számított semmit a kedvességed, és az, hogy vacsorával vártál engem... és gyertyákkal meg borral. 

- Mirõl beszélsz, Zac? – valami baj van, nagy baj. Nem szokott így viselkedni, történnie kellett valaminek.

Felsóhajt és úgy közelít meg, mint egy bárány az oroszlánt, a kezemért nyúl, az övé jég hideg. - Mikor hazaértem megkérdezted, milyen volt a mûtét.

- Igen, és te azt mondtad, hogy jó – felelem és nem értem, mi a baj.

- Kettõ volt, mind a kettõ sürgõs, de csak az egyiknél sikerült stabilizálnunk annyira a beteg állapotát, hogy az életmentõ mûtétet is végre lehessen rajta hajtani. 

Szóval errõl van szó…

- Úgy érted, hogy...- de nem fejezem be a mondatot. Tudom, hogy nem könnyû ez neki, és azt is, hogy milyen mélyen megnyomorítja az embert. Ha egy ember lelõ egy másikat, akár önvédelembõl, akár másból, mégis kezében tart egy életet.

- Az egész család ott ült kint, egész végig türelmesen várakoztak és én megígértem nekik, hogy rendbe jön minden. Felelõtlenség volt tõlem olyan ígéretet tenni, amit szinte át sem gondoltam. Esélyem sem volt, az egész helyzet kétségbeejtõ volt, ahogyan az igyekvésünknek sem volt szemernyi értelme sem. 

- Felesküdtetek, hogy... – kezdeném, de a szavamba vág.

- Igen, felesküdtünk, hogy a beteg élete mindenek elõtt, de ezzel az egésszel csak a szenvedéseit hosszabbítottuk meg. Mást nem értünk el. 

- Meg kellett próbálnotok. Nem a te hibád. 

- Nem. Tehetetlenek voltunk, de ez még nem ment fel az alól, hogy meghalt egy betegem a mûtõ asztalán. 

De hát nem tehetett róla. Valahogy meg kell vele értetnem, hogy nem az õ hibája. Kinyújtom felé a kezem, õ elfogadja és hozzám bújik, hideg ujjaival görcsösen a pólómba markol, átölel és én engedem, sõt viszonzom. Kis idõt hagyok neki, hogy megnyugodjon, aztán elhúzódik tõlem.

- Ne haragudj...- suttog a takaróval babrálva.

- Már megint miért? – dõlök hátra, de nem követ, csak ül.

- Úgy nagyjából mindenért – a pillantásom keresi és meg is találja a félhomályban, amit az ablakon beszûrõdõ hold fénye ad. - Tudom, hogy te nem kéred ezt tõlem és nem is igazán várod el, pedig kettõnk közül én tartozom neked bocsánatkéréssel és nem fordítva. Éveken át rossz szülõ voltam, rossz apa és rossz férj. Nem foglalkoztam veletek úgy, ahogyan azt megérdemeltétek volna, és ti ebbe csendesen beletörõdtetek. Nem panaszkodtatok egyszer sem, mikor napokon, s éjszakákon át távol voltam, nem morogtál akkor sem, mikor a te hiányosságaidat hoztam fel, pedig az enyéim szembetûnõbbek voltak. Ne haragudj rám azért, mert hibáztam, és, mert hagytam, hogy kettõnk közt tönkre menjen minden. 

Elképedve eltátom a számat. Ezt nem gondoltam volna róla, ez a tegnapi és a mai nap nem volt épp a legkönnyebb neki, és most mindenért önmagát hibáztatja, ezt nem engedhetem meg neki. Egy lendülettel felülök, tenyerem a tarkójára simítom és kicsit megszorítom.

- Zac, figyelj rám egy kicsit, jó? Nem kell bocsánatot kérned semmiért. Persze, jól esik, de ne hidd, hogy az egész a te hibád. Most dolgozik benned az alaptalan bûntudat, ezért azt hiszed, mindenért te vagy a felelõs, de hadd kérdezzek párat, mint rendõr, oké? Tárgyilagosan.

- Mire gondolsz? – értetlenedik el és el akar húzódni, de nem hagyom, még mindig fogom a tarkóját.

- Te hibáztál? – kérdezek rá, meghökkenve pislog és megrázza a fejét tagadón.

- Nem.

- Úgy érzed, mindent megtettél, ami módodban állt?

- Igen – bólint kis hezitálás után. – De…

- Akkor nem a te lelkeden szárad – vágok közbe. - Ismerlek, minden páciensedért kiteszed a lelkedet, ha meghal a kezed alatt, az valóságos tragédia számodra, bukásnak gondolod, de nem menthetsz meg mindenkit – a homlokom az övének döntöm. - Te is csak egy ember vagy, egy fantasztikus sebész, de nem Isten. Ha meghalt, annak ellenére, hogy mindent elkövettél érte, akkor annak így kellett lennie. Gondolj azokra, akiket megmentettél.

- És mit csináljak a halottakkal? Felejtsem el õket? Minden menthetetlen páciensemet fel tudom idézni.

- Emlékszel rájuk és ezzel tisztelegsz elõttük. Ne mondd nekem, hogy nem tanultál a haláluk körülményeibõl, a tapasztalatokkal nem tudtál megmenteni egy helyett kettõt késõbb, mert nem hiszem el.

- De…

- Zac, fáradt vagy és nyûgös, mindent rosszabbnak látsz, mint amilyen valójában – hátra dõlök és húzom magammal. – Gyere, bújj ide.

Megemelem a takarót és behúzom magam mellé, úgy fordítom, hogy a háta a mellkasomhoz simuljon, a térdemmel a térdhajlatába simítok, mire összegömbölyödik, én meg körbeölelem. Nagyon hideg a teste még a frissen vett zuhany ellenére is.

- Reszketsz – súgom.

- Melegíts fel – kér szépen.

Jó alaposan körbe bugyolálom õt, puszit nyomok a fejére, az arcom az arcához dörgölöm.

- Aludj, jó?

- Nem tudok… Fáradt vagyok, de nem tudok – nyüszög, ismerem ezt az érzést, amikor annyira fáradt és kimerült az ember, hogy képtelen elaludni, nem tud megpihenni, kikapcsolni.

- Sokat dolgoztál, rengeteget voltál benn a kórházban, mi pedig itthon ültünk, élveztük a meleg otthont, néztük a TV-t, DVD-t, a szép ruhákat, nyáron a légkonditól hûvös lakást, mindig van kaja a frigóban, átvállaltad az új kocsim törlesztõjét, hogy ne verjem hitelbe magam, mikor a másik kocsim bedöglött.

- Szerettem azt a kocsit… - mereng el a régi Chevroletre gondolva.

- Fõleg a hátsó ülését, mi? – ugratom mosolyogva. Halkan felkuncog.

- Igen, sajnáltam, hogy vége lett…

- Emlékszel, amikor éppen vidékre utaztunk és menet közben kapott el minket a hév? Megálltunk egy kukoricamezõ mellett, behajtottunk a kukoricásba és kukoricáztunk egyet.

Zac testét végigrázza a nevetés, vele együtt kuncogok.

- Soha többé nem tudtam ugyanúgy kukoricásra nézni azok után.

Pár perc csend ereszkedik ránk, ujjaimmal megcirógatom a felkarját.

- Zac, rengeteget dolgoztál, igen, részben azért, mert a szakmai elõmeneteled érdekelt, részben pedig, hogy kényelmes otthont biztosíts a számunkra. Ne színezd ki a sötétet, nem voltam tökéletes, én is hatalmasat hibáztam.

- Mi lesz most? – kérdez félve, jobban a karomba simul. – Velünk?

- A legtöbb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk áthidalni a távolságot. Én nem akarlak elhagyni, hogy is akarnálak? Te el akarsz hagyni?

- Talán el akartalak… - mereng. – De nem akarlak.

- Beszélgessünk többet, ismerjük meg egymást újra és akkor meg fogjuk oldani a problémáinkat… Tudod, valamelyik nap olvastam egy cikket a Cosmopolitan-ben, hogy a dolgoknak elõbb el kell romlaniuk ahhoz, hogy utána megjavuljanak.

- Cosmot olvasol??? – hökken meg, kizökkenve a melankóliából.

- Gondoltam, ha a nõknek bejön, nekem miért ne segítene?

Nem bírja megállni és végre jóízûen kinevet. Igen, én is furán néznék magamra egy nõi magazin lélektani rovatait olvasgatva. A feszültség érezhetõen felenged benne, érzem, ahogy lassan ellazul.

- Mondjak mesét? Vagy énekeljek?

- Inkább ne – nyög fel és átöleli az õt körülfonó karomat, mint egy macit. – Már alszom is…

Inkább érzem, mint látom, hogy becsukja a szemeit és nem is tart sokáig, hogy a fáradtság elragadja álomföldre. Alig két perc kell, mire már hortyog is. Nekem egy kicsit több idõ kell, hogy aludjak, mert épp azt a karomat ölelgeti, amelyiken a kötés is van, és kissé fáj, de a világért nem szólnék neki, megszoktam már a fájdalmat.

Hatkor csörög a telefonomon az ébresztõ óra, velem együtt Zac is megmoccan, kócosan, álmos szemekkel pislog fel, egész éjjel ugyanúgy aludt a karomban, ahogy lefeküdtünk.

- Kelnünk kell… - nyögöm és felülök. – Ébresztõ, doktor úr – bár nagyon sok kedvem nincs felkelni.

- Nem kell mennem… - motyog és felém fordulva pillog rám. – Három szabadnapot kaptam – behunyja a szemeit, még nem akar felkelni.

- De azt mondtad menned kell.

- Hazudtam… - vág bûnbánó arcot. – Hamar le akartam feküdni.

- Rendben, semmi baj, akkor aludj tovább… - a lábam lerakom az ágyról, de felkelni már nem tudok.

- Ne – elkapja a csuklómat és könyörögve néz rám. – Kérlek, maradj itthon… Ne menj be.

Pár pillanatig csak nézek rá, nyilvánvalóan még nincs jól, a szeme alatt még ott vannak a fekete táskák, aludnia kell és pihennie. Sophie is itthon lesz ma, ezért nem lenne jó ötlet egyedül hagynom õket. Nem mintha nem bíznék Zacben, de nincs olyan állapotban, hogy egy eleven kislánnyal is elboldoguljon a nap folyamán.

- Jól van – bólintok, a telefonomhoz nyúlva tárcsázom az õrsöt, ahol a recepción veszik fel a telefont, köszönök a kollégának és a fõnököt kérem, aki már öt órától bent szokott lenni.

- Maga az, Barrett? – szól a telefonba, mire én köhögést színlelek.

- Én, fõnök… khm… Ha nem baj, ma nem mennék be dolgozni, Sophie hazahozott valamit az iskolából és én is belázasodtam… Szabadság, csúsztatás, mûszak csere, bármi jó lesz…

- Rendben, kap egy napot, hogy kiheverje, ha holnap is rosszul lesz, hozzon orvosi igazolást.

- Igen, uram… - megköszönve elköszönök és leteszem, aztán visszamászom Zac mellé, aki már a mellkasomra is hajtja a fejét, karjával átöleli a hasam. –Tudsz egy dokit, aki igazolást ad nekem?

- Elintézzük – motyogja félálomban, ajkán halvány mosoly játszik.

- Most nagyon elégedett vagy, mi? – nyújtom ki a karom és megcirógatom a vállát.