Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Karácsonyi novellapályázat
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3.

Chii2017. 11. 11. 22:00:03#35282
Karakter: Lionel Whitmore



Hiába aludtam el, nagyon sokszor megébredek a fiúk mellett. Az ablakon besütő holdfény megvilágítja könnyektől maszatos arcukat, szempilláik többször is megrebbennek, ahogy látom, ők sem tudnak nyugodtan aludni. Megigazítom rajtuk a takarót, majd a fejem mögött összekulcsolom a kezeimet, úgy bámulom az egyszerű, fehér mennyezetet. Szemeim előtt felrémlik Scott mosolygós arca, melytől ismét elöntenek a könnyek. Csendesen, némán zokogok, bár álmodhatnám ezt, de érzem, ez a valóság, pedig olyan, mintha a lehető legrosszabb rémálmomban lennék.

Ismét a gyerekek felé fordulok, és tudom, erősnek kell lennem értük.

Felületesen sikerül még egy kicsit aludnom, de a Nap első sugarai után már teljesen éberré válok, csak arra várok, hogy a fiúk is felébredjenek, közben a gondolataim ezerféle dolog körül forognak. Sora álmában sírni kezdek, rápillantok, nyúlnék, hogy megvigasztaljam, de Shuichi mintha megérezné, felébred mellette.

Az öccsére néz, majd rám, utána ismét megindulnak a könnyei. – Ugye csak álmodtam? – kérdi reménykedő hangon.

– Sajnálom... – rázom meg a fejemet lágyan.

Nem sokkal később Sora is felkel, de egyikünknek sem akaródzik kikelni az ágyból. Végül én veszek erőt magamon, de hiába kínálom őket bármivel, semmit sem akarnak enni. Csoda, hogy egy kis kakaót sikerül rájuk erőszakolnom. Ugyanúgy alszunk el, mint tegnap éjjel, de tudom, ez nem mehet így sokáig, el kell kezdenünk intézkedni… Továbblépni, még ha ez sokáig is fog tartani.

 

Telefoncsörgés kelt fel a nyugtalan álmomból, mire rögtön felülök.

– Majd én – mondom, és kilépek a folyosóra, hogy felvegyem a készüléket.

– Palmer lakás, miben segíthetek? – kérdezem rekedtes hangon, azonban a túloldalról érkező választól megdermedek.

– Üdvözlöm, Scott Palmert keresem, a Pacific Grand Hotelből hívom – szól bele valószínűleg a recepciós.

– Ő… jelenleg nem elérhető – motyogom reszketeg sóhajjal az ajkaimon.

– Értem, csak szeretném tájékoztatni, hogy habár nem jelentek meg, a szállásért kapott foglalójukat nincs módunkban visszaszolgáltatni – nyomja le a sablonszöveget, amitől elfog az indulat, de próbálok lenyugodni kicsit, pedig legszívesebben csak beleüvölteném a telefonba, hogy „Kit érdekel az a hülye foglaló!”, bármennyire gyerekes is lenne.

– Köszönjük… a tájékoztatást – mondom végül, majd talán kissé erőteljesebben csapom le a készüléket, mint ahogy az indokolt lenne. Minden érzelmem előtör, a fal mentén lecsúszok a padlóra és a térdeimre hajtom a fejemet. Megint néma zokogás ráz, hiába akarom kontrollálni az érzelmeimet, nem vagyok rá képes, még mindig nem tudom felfogni, hogy nincsenek többé…

Halk lépteket hallok, és amikor elém ér, felnézek Shuichire. Megremegnek az ajkaim, nem tudom, miért teszem, de úgy érzem, szükségem van most a jelenlétére. Lágyan magamhoz húzom, és a hasára döntöm a fejemet, pizsamájának pont ugyanolyan illata van, mint amilyen Scott ruháinak szokott lenni… Elemi erővel tör fel belőlem a zokogás, de sikerül elfojtanom a hangomat, sírásomról csak vállaim rázkódása tanúskodik. Csak arra tudok gondolni, hogy erősnek kell maradnom, ezért szerencsére sikerül pár pillanat alatt lenyugodnom.

Nem akartam magam kiadni Shuichi előtt, de nem tudtam már visszafojtani az érzelmeimet. Szükségem volt most erre…

– A szálloda volt – magyarázom csendesen. – Nem fizetik vissza a foglalót.

– Mondtad, mi történt? – kérdi szelíden.

– Képtelen voltam rá – vallom be felsóhajtva. – Nem feküdhetünk tovább, Ichi. Ennetek kell. El kell kezdenünk...

– Tudom – vág a szavamba. – De mielőtt elkezdjük, tudnom kell valamit, Lionel – mondja komoly hangon, miközben a hajamba simít. Gyerekként mindig ez volt a kedvenc elfoglaltsága, idejét sem tudom már, hogy mikor értünk egymáshoz ilyen kedvesen. – Mellettünk maradsz? – néz áthatóan a szemembe, amikor felpillantok arcára.

– Igen – felelem gondolkodás nélkül.

– Meddig?

– Ameddig lehetséges – mondom elszánt tekintettel. Igen, segítek nekik mindenben, amíg csak tudok. Nem akarom őket elengedni, és nem csak a Scott iránt táplált érzelmeim miatt. Mindig is úgy szerettem őket, mintha a sajátjaim lettek volna, még ha mostanában Shuichivel kicsit el is távolodtunk egymástól… Élni kell, tovább… és az első lépés, hogy együnk végre valamit, hiszen tegnap egy falat sem ment le a torkunkon. – Hozd le Sorát, melegítek lasa...

– Ne anyu főztjét, kérlek – szól közbe, mielőtt befejezhetném a mondatot. Hát persze, milyen érzéketlen vagyok, megértően bólintok egyet.

Sora ellenkezés nélkül teszi, amit Ichi kér tőle, de nem igazán beszél velünk. Nagyon aggódom a lelki állapotáért, ahogy látom, még jobban ragaszkodik a bátyjához, mint általában, el sem akarja engedni a kezét.

– Elkezdek telefonálni, ha végeztünk – mondom Shuichinek, de ő is tudja, hogy el kell kezdenünk a szükségszerű dolgok intézését.

– Tudok segíteni? – kérdi, de nem szeretném őt annál kellemetlenebb helyzetnek kitenni, mint amit tényleg át kell élnie.

– Az öcsédnek szüksége van rád, neki segíts, amit tudok, majd lerendezek én.

– De nyilván kelleni fogok én is – jegyzi meg.

– Amit tudok, el fogok intézni én, mert... – ismételném meg a szavaimat, de kiabálása félbeszakít.

– Hagy döntsem már el én, hogy miben akarok segíteni! – üvölt rám indulatosan, ami ugyan kicsit meglep, de azt hiszem, ez valamilyen szinten normális. Ki kell adnia magából az érzéseit, viszont Sora megrezzen a testvére kitörésén. – Sajnálom – hajtja le a fejét kissé szégyenkezve, amint észreveszi öccse riadt tekintetét.

– Rendben – egyezem bele végül.

– Szeretnék segíteni, Lionel – magyarázza halkan, én pedig bólintok egy aprót. Talán jobb lesz, ha lefoglalja magát valamivel.

– Akkor eszünk, Sora pedig... – fordulok felé.

– Ha veletek maradhatok, jó a tévé is – suttogja, amibe szomorúan egyezek bele. Mindketten ki vannak készülve, és nem tudom, hogyan segíthetnék… Nem érzem magam elég erősnek, de muszáj összeszednem egy kicsit magam.

– Rendben, akkor neked addig keresünk valami mesét – mondom kedvesen.

 

Miután végzünk a reggelivel, Sora a tévé előtt foglal helyet, mi pedig a konyhapultnál lévő székeken.

– Azt sem tudom, mit kell tennünk – bizonytalanodik el Ichi.

– Ha nem fog menni... – Gyengéden nyúlok keze után, puhán simítok végig rajta, ő pedig továbbvíve a mozdulatot összefűzi az ujjainkat.

– Menni fog, ne aggódj. Nem vagyok már gyerek, erősnek kell lennem Soráért is.

– Nem korai ez? Nem akarom lenyomni a torkodon – nézek rá lágy tekintettel, gyerek még ő maga is. Senkinek sem kellene ilyet átélnie, ilyen fiatalon meg főleg nem.

– Lionel, kérlek. Később sem lesz könnyebb. Meg kell próbálnom elfoglalni magam. Ha nem csinálok semmit, akkor csak ülök és várom, hogy jöjjön egy telefon, hogy pakoljunk, mert irány Japán. És te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy akkor soha többé nem láthatunk téged.

Könnyei észrevétlenül törnek utat, gyengéden simítom le a cseppeket, bárcsak ennyivel eltörölhetném a fájdalmát is…

– Soha nem gondoltam, hogy ennyire érett vagy, Shuichi – mosolygok rá szomorúan.

– Rég volt, hogy igazán ismertél. Azóta felnőttem, most pedig még inkább muszáj. – Sajnos igaza van, évek óta nem találtuk meg a közös hangot. Nem tudom, miért jutottunk ilyen helyzetbe, pedig kiskorában szinte jobban ragaszkodott hozzám, mint az apjához. A csibészes mosolya, melyet akkor villantott fel, amikor az ölembe huppant és a hajamat húzogatta, még mindig itt játszik a szemem előtt. A mostani, megtört alakja, ahogy a pólójával törölgeti a könnyeit, majdnem annyira fáj nekem, mint Scotték halála. – Hova kell mennünk? – kérdezi végül kicsit már nyugodtabban.

– A St. Andreas Kórházba, a patológiára. Azonosítani kell őket – magyarázom, de rémült arcát meglátva ismét rászorítok a kezére. – Nem fogom hagyni, hogy egyedül kelljen, nyugodj meg.

– Köszönöm – mosolyog rám. – Aztán?

– Nem is tudom. Temetkezési vállalkozó, közben megszerezni minden papírt, és elkezdeni a temetést. Aztán... nem is, közben. Vagy előtte... be kell mennem az ügyvédhez. Talán jobb lenne az egész azonosítási ügy előtt, hátha tud adni valami igazolást, hogy bemehessek veled.

– A néniék? – teszi fel a kínos kérdést, amire nem tudom, mit mondhatnék. Remélem, csak azért nem keresték még őket, mert nem fogták fel, hogy mi történt.

– Értesítette őket. Nyilván még ők sem dolgozták fel, ezért is nem hívtak fel.

– Nyilván – morran fel. – A nénikénk nem kedvel minket.

– Nem gondolhatod, hogy... – kezdeném, de a telefonom csörgése félbeszakítja a beszélgetésünket.

Arrébb megyek, hogy ne zaklassam fel Sorát és Shuichit, amikor meglátom, hogy Scotték ügyvédje hív. Halk sóhajjal veszem fel a készüléket, közben fél szemmel azt figyelem, hogy bújik Sora ismét a bátyjához pityeregve. Tehetetlennek érzem magam…

– Tessék? – szólok bele halkan.

– Üdvözlöm, Mr. Whitmore.

– Jó napot, Mr. Donovan.

– Mr. és Mrs. Palmer eltávozása miatt keresem. Be kellene még ma fáradnia hozzánk néhány dolog megbeszélése végett. Kérem, hozza magával az idősebbik fiút, Shuichi Palmert is.

– Rendben, indulunk, amint tudunk.

– Várjuk önöket. Viszonthallásra – köszön el, és le is teszi a telefont.

Halk sóhajjal lépek a fiúk mellé, akik kíváncsian pillantanak felém.

– Az ügyvéd azt kéri, hogy menjünk be hozzá. Sora...

– Van kedved átmenni Marchoz vagy Robhoz? – kérdezi Ichi rögtön az öccsétől, aki végül Robot választja. – Akkor, felöltözöm, átkíséred? – néz rám reménykedve, és azonnal megértem, hogy egyelőre nem képes a barátaival beszélni az esetről. Sora összeszed néhány dolgot, majd átviszem őt a szomszédba. Rob édesanyja nagyon kedves, kérdés nélkül beinvitálja a fiút, amit egy hálás pillantással honorálok. Amikor ismét a házban vagyok, felöltözök a szokásos ing-zakó kombinációba, és várom, hogy Shuichi is lejöjjön az emeletről. Amint mindketten készen állunk, beülünk a kocsimba, és az ügyvédhez hajtok.

 

Mr. Donovan a sok ügyvédi haramiához képest egy nagyon kedves ember, ezért is választottuk őt Scottal a dolgaink intézésére. Bemutatkozik Shuichinek, majd a részvétnyilvánítás után rögtön a tárgyra tér

– Nos, a jogszabályokat követve, én már felbontottam a végrendeleteket, és minden érintett felet meghívtam ide – közli, amin nem csak én lepődök meg.

– De hát a rokonaink...

– Nincsenek említve a papírokban, illetve csak tiltási szempontól – nyugtatja meg Shuichit. – A szüleid kérésének megfelelően jártam el, az öcséd nem lehetett volna jelen, amíg nem felnőtt. Bár még te sem vagy az, ez a gond hamarosan el fog hárulni. Úgy gondolom, azzal kellene kezdeni, ami a legfontosabb – magyarázza, majd kérdőn rám néz, mire bólintok. Ichi félve nyúl ismét a kezem felé, gyengéden szorongatja, mintha a legrosszabbtól tartana. Cirógatni kezdem, próbálom megnyugtatni. – Nyilván felmerült a kérdés, hogy ki lesz gyámotok a továbbiakban – fordul Shuichihez, aki csak bólint egyet. – A szüleid gondoskodtak róla, hogy ne nevelőszülőkhöz vagy rokonokhoz kerüljetek, de az általuk választott személynek természetesen jogában áll lemondani erről. Abban az esetben viszont minden mástól elesik. – Hangosan dobogó szívvel iszom az ügyvéd minden szavát, hiszen én sem tudom, hogy mi fog történni. Egyet tudok csak, nem akarom őket örökre elveszíteni. –A jelenlegi szabályozásokat figyelembe véve szeretnélek tájékoztatni, Lionel, hogy a gyermekek gyámja és a vagyonért felelős személy is te vagy, az elhunytak akarata szerint, egyes egyedül te – néz rám komolyan, amitől megdermedek. Jól értettem? – A továbbiakban a temetés teljes folyamatában és az esetleges nyomozásban is képviselheted a fiúkat. Amennyiben nem vállalod, mivel két kiskorú személyről van szó, azonnali hatállyal gyámügyi őrizetbe kell vetetnem őket. Ha vállalod, a vagyonért te vagy a felelős, de az örökösök a gyermekek, akik, amint felnőttek lesznek, jogosultak az őket megillető részre. Addig te tartozol felelősséggel a vagyon megóvásáért és a fiúk neveléséért – fejezi be a mondandóját, de képtelen vagyok feldolgozni a hallottakat.

Scott és Kimiko… tényleg engem jelölt meg a fiúk gyámjának? De hát… sosem esett szó köztünk ilyenről… Én… nem tudom felfogni az elhangzottakat. Gondolataimból Ichi remegő keze szakít ki. Hezitálva pillantok rá, az ő szemeiben is kétségek tükröződnek, de egyszerre reménnyel telivé is válnak. Nem tudom, mit mondjak, nem tudom, mit tegyek…

Gondterhelten hajtom le a fejemet, miközben összekulcsolt ujjainkat elszakítom egymástól. Kezeimmel a térdemen támaszkodva szántok végig idegesen a korábban tökéletesen elrendezett hajamon. Ha elfogadom Scotték akaratát, teljesen megváltozik az életem. Kétgyermekes „apává” válok, akinek nincs semmilyen korábbi tapasztalata a gyereknevelésről. Shuichivel talán már nem is lenne gond, de ott van Sora, neki szerető családra van szüksége, nemcsak egy apafigurára.

Mi van, ha nem is lennék rá képes? Talán egy rendes családdal jobban járnának, félek, hogy nem lennék elég jó nekik…

– Ha nem akarsz minket, csak mondd azt – motyogja Shuichi, ami végre kiránt a kétségbeesett gondolataim közül.

– Én… én nem… – Miért nem tudok egy értelmes mondatot sem kipréselni magamból? Felnézve szúrós tekintetével találom szembe magam, melyből árad a kendőzetlen fájdalom. Elakad a szavam, ám mielőtt még bármit is mondhatnék, felpattan mellőlem.

– Megleszünk ketten is, ha nem kellünk neked! – kiabálja dühösen. – Térj csak vissza a szokásos életedhez! – morogja az ajtóhoz lépve. – Elnézést, de most szívnék egy kis friss levegőt – fordul még vissza, majd kiviharzik a szobából.

Rögtön, felállok, hogy utána menjek, de Mr. Donovan szavai megállítanak.

– Talán az lesz a legjobb, ha mindketten lenyugszotok egy kicsit. Ne félj, nem lesz baja – mosolyog megértően, majd a kezembe nyom két levelet. – Mindketten írtak neked egy-egy levelet arra az esetre, ha bekövetkezne a haláluk, és döntened kellene a gyámságuk elvállalásáról.

Biztos vagyok benne, hogy Kimiko keze van a dologban, ő volt az, aki mindig előre tervezett, Scottra egyáltalán nem volt jellemző.

­– Átkísérlek egy nyugisabb szobába, ahol átgondolhatsz mindent, és zavartalanul elolvashatod, hogy mit írtak Palmerék.

– Köszönöm – hálálkodom halkan, miközben átvezet az irodájából nyíló kis szobába. Valószínűleg ide vonulhatnak el a kliensei, akiket annyira felzaklattak a dolgok, hogy muszáj lenyugodniuk valahol.

– Maradj, amíg csak szükségesnek érzed. Biztos vagyok benne, hogy mire végzel, Shuichi már várni fog velem odaát.

Bólintok egyet, majd leroskadok a puha, bézs színű kanapéra. A leveleket bámulom, az egyiken Scott Palmer, a másikon Kimiko Palmer felirat szerepel. Nem tudom, melyiket nyissam ki előbb, ám végül a szívem győz, Scotté felé nyúlok, és nagyon óvatosan felbontom.

Kedves Barátom,

Remélem, sosem fog a kezedbe jutni ez a levél, mert akkor az azt jelentené, hogy nem lehetünk többé veled és a gyerekekkel. Először nem akartam megírni ezt a levelet, de te is tudod, milyen Kimiko, erősködött, hogy szükséged lehet rá, úgyhogy végül kénytelen voltam beadni a derekam. :D

Ezer éve ismerlek már, mindig ott voltál nekem, ha szükségem volt rád, és tudom, hogy „apaként” is megállnád a helyed. Nincs szükséged a biztató szavainkra, magadtól is jól fogsz dönteni. Elég, ha visszagondolok az elmúlt pár évre, még mindig előttem van az arcod, amikor a kölykökkel játszottál. Sosem láttam rajtad ahhoz hasonló mosolyt, mint amikor velük voltál. Habár sosem vallottad be, tudom, hogy titkon te is vágytál családra, és mindig is úgy szeretted a fiúkat, mintha a sajátjaid lennének.

Ne legyenek kétségeid, készen állsz a feladatra, és biztos vagyok benne, hogy idővel minden rendeződni fog. Szemléld az életet mindig olyan jókedvvel, mint eddig végig, vigyél vidámságot a házba, nevessetek sokat, de ha kell, legyél határozott.

Mi fentről vigyázunk rátok, és ne félj, a srácok képesek megadni neked azt, amiért mindig is sóvárogtál, egy szerető családot.

Scott

Zokogva temetem a fejem a kezeim közé, nem tudom eldönteni, hogy olvasni a szerelmem biztató szavait maga a pokol vagy a mennyország. Csak úgy áradt az egész írásból Scott személyisége, mindig is lazán fogta fel az élet dolgait, persze, ha kellett, komolyan viselkedett, de rá aztán nem lehetett soha azt mondani, hogy egy mogorva öregember lenne.

Nála optimistább személlyel soha életemben nem találkoztam, és már nem is fogok…

Ahogy még egyszer a kezemben tartott papírlapra pillantok, felrémlik Scott arca, az az idióta mosoly az ajkain, mellyel mindig azt jelezte, hogy ne aggódjak minden rendben lesz. Enyhe érintést érzek a vállamon, mire ijedten fordulok hátra, de senki sincs mögöttem. Valószínűleg csak a képzeletem játszik velem, kezd kikészíteni a helyzet, ám a szívembe mégis melegség költözik.

Butaság azt hinni, hogy itt vannak velem ebben a percben, a remény mégis megtölti a bensőmet.

Remegő kezekkel teszem vissza a borítékba a papírt, majd gondosan elrejtem a zakóm belső zsebében. Kell néhány perc, hogy megnyugodjak és teljesen elapadjanak a könnyeim. Scott elég jól ismert, habár valójában sosem tudtam neki megnyílni, azt mindig is tudta, hogy mennyire vágytam családra. Egész életemben azt gondoltam, hogy ez sosem adatik meg nekem, most mégis ha a sóvárgásom tárgyára gondolok, Sora és Shuichi képe rémlik fel előttem. Sosem kívánnám Scotték halálát, még akkor sem, ha ezzel megkapnám az áhított családot, de lassan el kell fogadnom, hogy nem jönnek vissza többé.

Szeretném teljesíteni a kérésüket, de rettegek, hogy elrontok majd valamit. Félek, hogy nem érdemlem meg ezt az ajándékot a bűnös érzéseim miatt, eddig azt hittem, örök szenvedésre ítéltek odafent, mert beleszerettem a legjobb barátomba… Most viszont nem tudom, mit gondoljak… Szabad nekem egyáltalán a boldogságra gondolni?

Megrázom a fejemet, majd felbontom a másik borítékot is. Kimiko apró gyöngybetűi néznek vissza rám, nem csalódtam, majdnem egy teljes oldalt elfoglal az írása. Veszek egy reszketeg sóhajt, majd belekezdek az olvasásba.

Kedves Lionel,

Biztosan meglepődsz azon, hogy én is hagytam neked egy levelet, de mindenképpen szeretnék tisztázni néhány dolgot, mielőtt meghozod ezt a nehéz döntést. Bevallom, először tiltakoztam, amikor Scott felhozta, hogy te legyél a gyerekek gyámja, ha velünk történne valami, hiszen nem vagy a vérszerinti rokonunk, ám végül beláttam, hogy a férjemnek valamiben végre igaza van.

A fiúk életében te vagy az a harmadik személy, akit feltétel nélkül szeretnek, akihez majdnem annyira ragaszkodnak, mint hozzánk, még ha ezt néha nehezen is mutatják ki. Tudom, te képes vagy arra, hogy megfelelően neveld őket, még ha ebben most kételkedsz is. Olyan apává fogsz válni, akire mi is büszkék lennénk, és ne félj, azok leszünk, tudom.

Azt hiszed, nem érdemled meg ezt a kiváltságot amiatt, ahogy Scott iránt érzel, de ez nem igaz. Látom magam előtt a döbbent arcodat, amikor elolvasod az előző mondatomat. Igen, mindig is tudtam, hogyan érzel a férjem iránt. Eleinte ezért nem kedveltelek, rettegtem attól, hogy elveszed őt tőlem, mindig is nagyon közel álltatok egymáshoz, rengeteg esélyed lett volna nála, de egyszer sem próbálkoztál. Ahogy telt az idő, rájöttem, hogy ez soha nem is fog megtörténni, hogy sokkal fontosabbnak tartod Scott boldogságát, mint a sajátodat. És tudod, mit? Ezért felnéztem, és a mai napig felnézek rád. Én önző módon nem lettem volna képes elengedni a szerelmemet, még akkor sem, ha tudom, mással boldogabb lehetett volna, mint velem.

Sosem kértem tőled semmit, hisz a legnagyobb ajándékot adtad nekem, Scottot és a gyerekeket, viszont most mégis szeretnék valamit. Fogadd el a gyámságot, hidd el, remek apa lesz belőled, és tudom, a fiúk olyan boldoggá tesznek majd, mint még senki más. Talán rettegsz a felelősségtől, és biztosan majd’ megszakad a szíved az elvesztésünktől, de erősnek kell lenned a gyerekek miatt.

Mosolyogj, ha szomorú vagy, nevess, ha sírhatnékod van, válj olyan apává, akire a gyerekeink mindig számíthatnak, és mindig őrizz minket a szívedben. Tudom, teljesíted az utolsó kívánságunkat, és ne félj, mi odafentről mindig melletted leszünk.

Tisztelettel és szeretettel:

Kimiko Palmer

Meredten bámulok magam elé, míg megemésztem Kimiko szavait. Tudta… mindig is tudta, de soha sem vont kérdőre, hagyta, hogy Scott mellett maradjak. Könnycseppjeim ismét utat találnak maguknak. Nem hiszem el… Az egyetemi éveink alatt többször gondoltam arra, hogy azért nem kedvel, mert sejt valamit, ám egyszer sem hozta szóba. Azt hittem, hogy ha kiderülne az igazság, nemcsak ő, hanem Scott és a gyerekek is meggyűlölnének. Nem bírtam volna elviselni, ha nem láthatom többet a számomra legfontosabb személyeket. És most, hogy ők eltávoztak, csak a fiúk maradtak számomra…

A szívem ugyan tényleg majdnem megszakad az elvesztésüktől, de most először érzem azt, hogy van egy csekély jogom arra, hogy felneveljem a fiúkat, hogy nem kell büntetnem tovább magam a Scott iránt érzett szerelmem miatt. A rettegés a felelősségtől, hogy elrontok valamit és nem tudom megadni nekik, amit kellene, nem szűnt meg, de őszintének kell lennem magammal. Haboztam az első percben, ezzel megbántva Ichit, pedig már akkor is sejtettem azt, amit most már biztosan tudok.

Nem hagyom őket magukra, soha nem lennék képes idegenekre bízni a fiúkat, támogatnunk kell egymást ebben a rendkívül nehéz helyzetben. Szeretném, ha tudnák, bármikor számíthatnak rám, remélem, képesek lesznek elfogadni engem nem csak mint keresztapjukat, de mint gyámjukat is.

Reszketeg sóhajjal állok fel, közben Kimiko levelét is a másik mellé süllyesztem, letörlöm arcomról a megszáradt könnycseppek nyomát, és elszánt léptekkel megyek az ajtóhoz. Az irodába belépve Shuichi szomorú szemei fogadnak, még épp elkapom, ahogy bólint az ügyvédnek. Nem tudom, miről beszélhettek, de nem is érdekel. Odalépek hozzá, és mielőtt bármit is mondhatna, szorosan magamhoz ölelem.

– Sajnálom – suttogom a nyakába, még közelebb húzva magamhoz. Remegő kezekkel kapaszkodik a zakómba, teljesen hozzám bújik. – Megijedtem – vallom be –, de egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy ismeretlenek kezei közé dobjalak titeket. Ha neked is rendben van, szeretnék a gyámotokká válni, de nem írom alá a papírokat, míg nem hallottam a te véleményedet. Mit szeretnél, Ichi? – kérdezem kissé elhúzódva tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.

Döbbenten néz rám, majd könnyes pillantással hajtja le a fejét.

– Én is sajnálom – mondja remegő hangon. – Bután és gyerekesen viselkedtem – kezei ökölbe szorulnak, mire óvatosan rásimítok. Összekulcsolja az ujjainkat, majd végre hajlandó a szemembe nézni. – Szeretném… – motyogja félénken. – Nálad jobb embert sosem kaphatnánk gyámunknak – suttogja, és végre egy apró mosoly jelenik meg az ajkain.

– Örülök, hogy így gondolod – mosolygok vissza rá, majd ismét egy ölelésbe vonom. Úgy érzem, most mindkettőnknek szüksége van erre, pár perc múlva az ügyvéd lágy köhintése zavar meg minket. Vörösen válunk el egymástól, majd ismét helyet foglalunk az íróasztala előtti két székben.

 

Ahogy kilépünk az épület ajtaján, lágy szellő csapja meg az arcunkat. Mindent aláírtam az ügyvédnél, aki biztosított arról, hogy minden szükséges papírmunkát elvégez és értesíti a hivatalos szerveket. Kiderült, hogy Scottéknak kész terve volt arra is, ha elhunynának, Mr. Donovantől megkaptam azt a leírást, mely a temetésükkel kapcsolatos információkat tartalmazta. Hol temessék el őket, milyen legyen a ceremónia, még egy külön bankszámlájuk is van erre a célra, mely a teljes költséget fedezi. Néha még engem is meg tud lepni Kimiko tudatossága…

A kocsim felé indulunk, ám ekkor Shuichi hasa hangosan megkordul.

– Éhes vagy? – kérdezem felé fordulva.

– Kibírom – rántja meg a vállát, de megcsóválom a fejemet.

– Fejlődő szervezet vagy, már így is kihagytunk egy egész napnyi étkezést… Ülj be az autóba, ismerek egy helyet, ami nincs innen messze, és isteni japán ételeket szolgálnak fel. Sokszor ettünk ott… – kezdenék mesélni, de ekkor rájövök, hogy már sosem fogok bemenni oda Scottal, hirtelen hallgatok el.

Elnézően néz rám, és szerencsére nem tiltakozik tovább.

Talán tíz perc vezetés után ott is vagyunk, nagyon hangulatos kis családi étterem. Az egyik sarokban foglalunk helyet, nem kérünk ki túl sok mindent, nincs nagy étvágyunk, de sikeresen legyűrjük az elénk tett egytálételt. Valahogy egyikünknek sem akaródzik megszólalni, én azokra az időkre gondolok, amiket itt töltöttünk Scottal és Kimikóval, közben néha a pillantásam Shuichire vándorol.

Szeretném tudni, hogy mit gondol, hogy mi jár a fejében, de évek óta nem értem meg őt, pedig mindig nagyon próbálkoztam. Hamarabb végeztünk az ügyvédnél, mint hittem, hogy fogunk, még csak kora délután van, így azon elmélkedem, talán még ma el kellene intéznünk az azonosítási procedúrát is. Nem szeretném beengedni Ichit, szerencsére kaptam Mr. Donovantől hivatalos igazolást arról, hogy ezentúl én felelek az őket érintő dolgokért, így nem is lenne muszáj bejönnie velem, viszont őt ismerve, ez ellen valószínűleg tiltakozni fog.

– Ichi – szólítom meg végül, mire felpillant rám. – Elég erősnek érzed magad ahhoz, hogy elmenjünk a St. Andreas Kórházba, a patológiára? – kérdem várakozón. Nem akarom olyanba belekényszeríteni, amire még nem áll készen.



Szerkesztve Chii által @ 2017. 11. 11. 22:04:26


Rauko2017. 08. 01. 22:43:32#35199
Karakter: Shuichi Palmer
Megjegyzés: ~ chiinek és viharszeműnek


Lionel... sír?

Lionel azért sír, mert... de az nem lehet! Nem lehet igaz, amit mondanak! Nem mehettek el! Anya és apa nem hagynának itt minket. Nem hagynák, hogy egyedül maradjunk, nem halnának meg. Nem tudom elhinni, nem tudom végiggondolni a dolgot. Úgy érzem, mintha az agyam és a gondolataim pont annyira megfagytak volna, mint az idő. Nem történik más, csak Lionel ül mellettem és sír. Halkan szólítom meg, mire rám pillant és magához húz. Sírok én is, épp úgy, ahogy ő. Csak folynak a könnyeim, aztán az agyam hirtelen zakatolni kezd. Sora! Nem vagyok felnőtt, elvehetik tőlem őt is! Nem... nem hagyhatom! Nem lehet! Ez nem történhetett meg!
– Nem! – pattanok fel és kiáltok rá Lióra és a rendőrökre is. – Ez nem igaz, ez… ez csak valami félreértés!
Nem gondolkodom tisztán, ahogy rohanok az emeletre. Hirtelen eszembe sem jut az öcsém, aki végighallgatja, ahogy az ajtómat becsapva hangosan sírok. Sírok, ami olyan dolog, amit még sosem tettem úgy, hogy ő láthatta vagy hallhatta.

 

Nem telik el több idő tíz percnél, amikor kivágom az ajtót. Nem nyugodtam meg – hogyan is tehettem volna –, de nem is hagyhatom, hogy Sora valami idegentől tudja meg. A rendőröktől vagy Marc anyjától... nem. Nekem kell neki elmondani, most azonnal. Nem buta, érezné, érzi már most is, hogy baj van, és csak még nyugtalanabb lenne. Így segíthetünk egymásnak, ha már úgyis csak ketten vagyunk.

 

Istenem, mi lesz most velünk...

 

Amikor Marc anyja távozik a szobából megszorítja picit a vállam, viszont nem mond semmit, csak reszketegen sóhajt egyet. Sora az ágyán ül, nem is játszik, csak a takarója szélét gyűrögeti.
– Milyen baj van? – kérdezi. Nem szólalok meg, félek, ha most kinyitnám a számat, csak felsírnék ismét. Inkább leülök, és magamhoz húzom, mire ő engedelmesen bújik is hozzám, már az én pólóm szélét gyűrögetve és halkan hüppögve. Még nem is tudja, mi a baj, de ha én sírok, ő is sír. – Ichinii...
– Sajnálom Sora... annyira sajnálom!
Megint felsírok, de már ő is velem sír.
– Mi történt?
– Anya és apa...
– Mi van anyával és apával?! – Eltol magától és felnéz rám, így kényszerítve, hogy egyenesen a szemébe kelljen mondanom. Nem így akartam, a fülébe próbáltam volna suttogni, nem nézni őt közben, mert így megszakad a szívem. Még az eddiginél is jobban.
– Anya és apa elmentek, Sora. – Megszólalna, de nem hagyom neki. – Az angyalokhoz mentek. Oda, ahol nagyiék vannak. – Nem tagadja, nem mondja, hogy nem hiszi el, hiszen tudja, sosem hazudnék neki. Hisz bennem és nekem, még akkor is, ha ilyen borzalmas dolgot mondok neki, mégis csak néz rám. Pici arcán ezer érzelem suhan át pillanatok alatt, majd olyan hangos sírásban tör ki, amilyenben még sosem hallottam. Szorosan tartom, ahogy ismét magamhoz ölelem, még akkor is, amikor kinyílik az ajtó és belép Lionel.
- Elmondtad neki? – kérdezi halkan.
- Nem akartam, hogy… mástól tudja meg – suttogom sírós hangon és még erősebben ölelem Sorát. Látom rajta, nem tud mit tenni, de öcsém nem engedi, hogy elmenjen. Lionel kezét fogja, aki így leül mellénk és a másik oldalról öleli meg Sorát.

Hosszú idő, mire Sora kicsi teste megnyugszik annyira, hogy álomba tudja sírni magát. Nem szólok semmit, nem is mozdulok, csak sírok, hüppögök. Nem tudom, mit gondoljak most. Nem tudom, mi lenne a helyes gondolat. Úgy érzem, hogy a szívem darabokra tört.
– Mi lesz most velünk? – kérdezem halkan Lionelt. El fognak választani minket? Olvastam ilyesmiről. Árvaházba azonnal nem mehetünk, de a legközelebbi rokonaink Japánban élnek. Az amerikai rokonokat azóta nem láttam, hogy Sora megszületett, és akkor is csak pár használt gyerekjátékot dobtak be, nem is maradtak sokáig.
– Nem tudom. – A hangja pont annyira tanácstalan, mint az enyém volt, amikor feltettem a kérdést. Ha nem ilyen helyzetben lennénk, most mérges lennék rá mert mi az, hogy nem tudja, mikor ő a felnőtt? De most... Valahogy üresnek érzem magam. Nem tudok haragudni. Szeretném elhúzni a kezem, de nem hagyja. Összefűzi az ujjait az enyéimmel. – De esküszöm, hogy rám mindig számíthattok. Ha szükségetek lesz valamire, én itt vagyok. – A hangja olyan mélyen érint meg, hogy ismét elkezdenek folyni a könnyeim.

 

 

Amikor ismét kinyitom a szemem, reménykedem, hogy csak álmodtam. Sora álmában sír, Lionel pedig őt nézi, majd ahogy megmozdulok, rám pillant. Az ő tekintete is épp annyira szomorú, mint az enyém lehet. Bár tudom, Sora inkább az én érzéseimet vetíti vissza, ezt mondta az egyik tanára is. Annyira szeret engem, hogy bármit fogok tenni, olyan próbál majd lenni, akaratán kívül is az én reakcióimat másolja majd. Akkor nevettem rajta, de most azt gondolom, igaz. Nem buta fiú ő, csak még pici. Szerintem nem is fogta még fel igazán, hogy soha többé nem láthatja anyát és apát, bár már beszéltek vele a halálról. Ahogy én sem láthatom többé őket. Érzem, hogy megindulnak a könnyeim, de nem fojtom el őket.
– Ugye csak álmodtam? – kérdezem meg mégis halkan Lionelt.
– Sajnálom...
Nem mondok semmit. Csak fekszem, sírok és nem hiszem el, hogy ez velünk történt.

 

 

Az első nap rettenetes volt. Ki sem keltünk szinte Sora pici ágyából. Lionel szeretett volna valamit etetni velünk, de csak egy fél pohár kakaót tudtunk leerőszakolni ketten Sorával. Egyszerűen nem ment semmi. De a második nap reggelén már muszáj volt kezdenünk magunkkal valamit, már csak azért is, mert reggel a telefon csörgésére ébredtünk.
– Majd én. – Lionel nem hagy kétséget, felkel és rögtön a folyosóra megy, hogy felvegye a telefont. Sora ismét alszik, vagy csak úgy tesz...
Nem hallom a beszélgetést, csak részleteket, de azt igen, hogy Lionel reszketegen felsóhajt. Annyiszor hallottam ezt az elmúlt órákban, hogy a lábaim szinte akaratomon kívül visznek hozzá. A hátát a falnak szorítva ül, a fejét fogja és tudom, hogy a sírást próbálja elfojtani, mielőtt visszajönne hozzánk. Nem szólok egy szót sem, csak közvetlenül elé lépek, mire felnéz rám. A tekintete pont olyan szomorú, mégis üres, mint az enyém, mégis meglep, amikor közelebb húz, de nem ránt le magához, csak a fejét a hasamra szorítja, hiszen így pont addig ér. Amikor megérzem, hogy remegni kezd a teste, magamhoz ölelem, amennyire ebben a pózban tudom. Felkészülök rá, hogy hosszú idő lesz, amíg megnyugszik, mégis csak percek telnek el, hogy megszólaljon.
- A szálloda volt. Nem fizetik vissza a foglalót.
- Mondtad, mi történt?
- Képtelen voltam rá. – Felsóhajt, hallom, hogy már nyugodt, de nem enged el. – Nem feküdhetünk tovább, Ichi. Ennetek kell. El kell kezdenünk...
- Tudom. De mielőtt elkezdjük, tudnom kell valamit, Lionel. – A hajába simulnak az ujjaim. Évek óta nem csináltam ezt, bár gyerekként imádtam a hajába túrni. – Mellettünk maradsz? – nézek a szemébe, hogy felpillant rám.
– Igen.
– Meddig?
– Ameddig lehetséges. – A tekintete megváltozik. Eltűnik belőle az üresség, a helyére eltökéltség költözik. Bólintok. – Hozd le Sorát, melegítek lasa...
– Ne anyu főztjét, kérlek. – Mintha értené, bólint egyet.

 

Sora, legnagyobb meglepetésemre minden ellenkezés nélkül követ a konyhába. Nem szól egyikünkhöz sem igazán, amikor Lionel arról kérdezi, hogy a rántotta jó lesz-e, csak bólint, a kezem viszont nem hajlandó elengedni.
– Elkezdek telefonálni, ha végeztünk – mondja Lionel.
– Tudok segíteni? – kérdezem, de szinte hallom a válaszát, mielőtt kimondja.
– Az öcsédnek szüksége van rád, neki segíts, amit tudok, majd lerendezek én.
Tudom, hogy jót akar és igaza is van, de nem tehetem meg, hogy mindent ráhagyok.
– De nyilván kelleni fogok én is – jegyzem meg.
– Amit tudok, el fogok intézni én, mert... – Hirtelen olyan düh költözik a testembe, amihez nem szoktam hozzá. Miért nem érti?!
– Hagy döntsem már el én, hogy miben akarok segíteni! – üvöltök rá, mire látom, hogy picit meglepem, a szemem sarkából észreveszem, hogy Sora is összerezzen, el is szégyellem magam. – Sajnálom – hajtom le a fejem.
– Rendben.
– Szeretnék segíteni, Lionel.
– Akkor eszünk, Sora pedig...
– Ha veletek maradhatok, jó a tévé is – suttogja, mire mindketten rápillantunk majd egymásra. Bólintok.
– Rendben, akkor neked addig keresünk valami mesét – mondja kedvesen Lionel.

 

Alig fél óra múlva, jól lakottan ülünk le a napaliba. Sora a tévé elé, Lionel és én pedig a konyha és a nappali közti pulthoz, két magasított bárszékre.
– Azt sem tudom, mit kell tennünk – sóhajtok fel, és érzem, hogy összeszorul a torkom.
– Ha nem fog menni... – érinti meg a kezem, de nem húzom el, most én fűzöm össze az ujjainkat, ahogy ő tette tegnap.
– Menni fog, ne aggódj. Nem vagyok már gyerek, erősnek kell lennem Soráért is.
– Nem korai ez? Nem akarom lenyomni a torkodon.
– Lionel, kérlek. Később sem lesz könnyebb. Meg kell próbálnom elfoglalni magam. Ha nem csinálok semmit, akkor csak ülök és várom, hogy jöjjön egy telefon, hogy pakoljunk, mert irány Japán. És te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy akkor soha többé nem láthatunk téged.
Az arcomhoz ér szabad kezével, és az ujjaival letörli a könnyeimet, amiknek elindulását meg sem éreztem. Remélem, lassan elapadnak... vagy talán soha nem fognak.
– Soha nem gondoltam, hogy ennyire érett vagy, Shuichi – mosolyog rám szomorúan.
– Rég volt, hogy igazán ismertél. Azóta felnőttem, most pedig még inkább muszáj. – A pólóm sarkával törlöm le a könnyeimet Még át sem öltöztem azóta... – Hova kell mennünk?
– A St. Andreas Kórházba, a patológiára. Azonosítani kell őket. – Megrémülök, amit nyilván ő is észrevesz. – Nem fogom hagyni, hogy egyedül kelljen, nyugodj meg – mondja, és megszorítja a kezem.
– Köszönöm – mosolygok rá. – Aztán?
– Nem is tudom. Temetkezési vállalkozó, közben megszerezni minden papírt, és elkezdeni a temetést. Aztán... nem is, közben. Vagy előtte... be kell mennem az ügyvédhez. Talán jobb lenne az egész azonosítási ügy előtt. Hátha tud adni valami igazolást, hogy bemehessek veled.
– A néniék?
– Értesítette őket. Nyilván még ők sem dolgozták fel, ezért is nem hívtak el.
– Nyilván – morranok. – A nénikénk nem kedvel minket.
– Nem gondolhatod, hogy...
A telefonja csörgése szakítja félbe. Nem tudom, kivel beszél, hiszen amíg ő telefonál, én Sorához lépek és megölelem, megpuszilom. Elsírja magát, de már nem olyan... hangosan. Inkább pityereg.
Amikor viszont sóhajtást hallok Lionel felöl, mindketten felé fordulunk.
– Az ügyvéd azt kéri, hogy menjünk be hozzá. Sora...
– Van kedved átmenni Marchoz, vagy Robhoz? – kérdezem öcsémtől. Ő Rob mellett teszi le a voksát. – Akkor, felöltözöm, átkíséred? – Lionel nyilván érti, hogy nem vagyok még képes másokkal találkozni. Ahogy elmennek, én a szobámba megyek és elkezdek öltözni, de valahogy ösztönös, hogy a fekete ruháimat próbálom fel, végül egy nadrág és egy póló mellett döntve. Mire elkészülök és lemegyek a nappaliba, Lionel is ott vár. Elegánsan, mint mindig.


 

Az ügyvéd kedves, nem mézes-mázos, de kedves. Részvétet nyilvánít, bemutatkozik, majd leültet, mire odaérünk, már vár ránk egy tálcán tea, de egyikünk sem kér.
– Nos, a jogszabályokat követve, én már felbontottam a végrendeleteket, és minden érintett felet meghívtam ide.
– De hát a rokonaink...
– Nincsenek említve a papírokban, illetve csak tiltási szempontól – mondja az ügyvéd, mély, nyugodt hangon. – A szüleid kérésének megfelelően jártam el, az öcséd nem lehetett volna jelen, amíg nem felnőtt. Bár még te sem vagy az, ez a gond hamarosan el fog hárulni. Úgy gondolom, azzal kellene kezdeni, ami a legfontosabb. – Lionelre néz, aki bólint. Valami akaratlan inger, de elkapom Lionel kezét és megszorítom, mintha azt akarnám mondani, hogy félek. – Nyilván felmerült a kérdés, hogy ki lesz gyámotok a továbbiakban. – Bólintok – A szüleid gondoskodtak róla, hogy ne nevelőszülőkhöz vagy rokonokhoz kerüljetek, de az általuk választott személynek természetesen jogában áll lemondani erről. Abban az esetben viszont minden mástól elesik. A jelenlegi szabályozásokat figyelembe véve szeretnélek tájékoztatni, Lionel, hogy a gyermekek gyámja és a vagyonért felelős személy is te vagy, az elhunytak akarata szerint, egyes egyedül te. – Fel sem fogom elsőre, hogy mi történik. – A továbbiakban a temetés teljes folyamatában és az esetleges nyomozásban is képviselheted a fiúkat. Amennyiben nem vállalod, mivel két kiskorú személyről van szó, azonnali hatállyal gyámügyi őrizetbe kell vetetnem őket. Ha vállalod, a vagyonért te vagy a felelős, de az örökösök a gyermekek, akik, amint felnőttek lesznek, jogosultak az őket megillető részre. Addig te tartozol felelősséggel a vagyon megóvásáért és a fiúk neveléséért.
Mi... micsoda? Most akkor... vagy Lionel, vagy mégis árvaház?


Chii2017. 07. 19. 23:13:38#35182
Karakter: Lionel Whitmore



Ma megint túl vagyok egy unalmas napon az irodában, szerencsére mostanság nincs túl sok munkánk, így lehetséges, hogy meg tudom oldani otthonról is a következő hetet. Scotték megkértek, hogy vigyázzak a gyerekekre, míg ők távol lesznek, és mint mindig, most sem tudtak neki nemet mondani. Úgyis rég láttam már Sorát, úgy ragaszkodik hozzám, mint régen Ichi, és én is nagyon szeretem őket. Eszembe jut, amikor elmentem velük az egyik családi nyaralásukra, Sora még a láthatáron sem volt, csak Scott, Kimiko, a kicsi Shuichi és én, a szülök szerettek volna egy kis pihenőt, tudták, ha én ott vagyok, a fiuk mást sem fog látni csak engem. A tóparti nyaralójuknál voltunk, amelytől nincs messze a tenger sem, mindig is imádtam azt a helyet. Scott családjáé volt a faház, már gyerekkorunkban is sokszor töltöttük ott a nyarunkat, a környezet gyönyörű, igazán ki lehet kapcsolódni. Nekem persze fárasztó volt, de ahogy felrémlik a kacagó Ichi arca, mosolyra húzódnak az ajkaim, mennyire imádott homokvárat építeni…

Nem tudom, miért távolodtunk el annyira, régen remekül megvoltunk, de mióta elkezdett kamaszodni, furcsán viselkedik a közelemben, mintha feszélyezve érezné magát. Inkább nem is erőltetek rá semmit, az úgy érzem, csak rosszabbá tenné a helyzetet. Scott vérmérsékletét és makacsságát örökölte, az évek alatt megtanultam kezelni őket, de néha egészen meglepő dolgokkal is képesek mindketten előállni. Az elmúlt hetekben mást sem hallgattam, csak Scott panaszkodását arról, hogy Ichi bizony nyelvpiercinget szeretne, és nem tudják ettől eltántorítani. Bizony, nehéz szülőnek lenni, elhiszem, hogy nem szeretné, ha a fiának piercingje lenne, habár amikor vigyorogva emlékeztettem, hogy fiatal korunkban egy fogadás miatt ő is kénytelen volt csináltatni, csak puffogva kinyomja a telefont.

Kimikóék elutazása előtti napon végre rábólint a főnököm, hogy otthonról melózzak, így csak akkor kell bemennem a céghez, ha tényleg valami nagyon fontos dolog történik, például egy tárgyalás, amelyen elengedhetetlen a jelenlétem. Szerencsére ilyen egyelőre nincs beírva a hétre, de sosem lehet tudni.

Amikor felhívom Scottot, hogy elújságoljam neki a jó hírt, ő is nyugodtabbá válik, majd ismét végighallgathatom a panaszáradatát az Ichivel való veszekedésről. Próbálom meggyőzni, hogy legyen kicsit elnézőbb a kölyökkel, tudom, hogy imádja mindkét fiát, és nem szeretné, ha az életben szenvedniük kellene bármiben is, ezért sem szeretné, ha piercinget csináltatna. Szerencsére már vidámabb, amikor elköszönünk, így én is lelkesebben pakolom össze a cuccaimat, amire szükségem lesz náluk. Éjszaka viszont csak forgolódok, nem tudom, miért, de rossz előérzetem, így az ígértnél már jóval korábban ott vagyok a házuknál.

Épp a felkínált kávét iszogatom és semmiségekről beszélgetünk, amikor mozgolódást hallunk az emeletről.

- Ichi, gyere le! – kiált fel Scott a fiúnak, aki rögtön lerobog a lépcsőn.

- Jó reggelt! – köszön meglepetten, amikor megpillant, válaszolni sincs időm, rögtön apjához fordul. – Mi az?

- Itt van egy kis pénz, szaladj át a pékségbe és hozz valami reggelit kérlek, addig én megbeszélek mindent Lionellel.

- Marc és Rob átjönnek suli után…

- Akkor hozz valamit nekik is, ami nem szárad ki nagyon délutánig. Vagy a mirelitek közül valamit, és megsütitek frissen.

Bólintva veszi el a pénzt, majd már el is illan.

- Aggódom érte – ül le mellém Scott gondterhelten.

- Miért? – kérdezem összeráncolt szemöldökkel. A hangjából érzem, hogy most nem a piercinges dologról beszél, hanem valami sokkal fontosabbról.

- Olyan magába forduló lett… sosem osztja meg velünk, mi bántja. Szeretném, ha lenne valaki mellette, akiben teljesen megbízik, akivel bármit megbeszélhet, mint ahogy én veled – néz rám mindentudóan. Összefacsarodik a szívem, ha arra gondolok, mekkora titkot rejtegetek előle évek óta, de felveszem az álmosolyomat.

- Ne aggódj – veregetem meg a vállát. – Még csak egy kamaszfiú, biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz.

- Remélem, igazad lesz – sóhajt felállva, amikor megcsörren a telefonja. A hálóba vonul beszélni, míg én befejezem az italomat, és el is mosogatok magam után.

Idegesen jön ki a szobából, nem tudom ki hívhatta, hogy ennyire felzaklatta, de mielőtt meg tudnám kérdezni, Ichi lép be az ajtón. Scott rápirít a késésért, veszekednek egy sort, míg én próbálok csendben maradni, nem belefolyni a dolgokba. Végül a konyhában foglalunk helyet, Shuichi meg gondolom, a szobájában dühöng épp.

- Kicsit igazságtalan voltál vele…

- Tudom – sóhajt, majd a kezeibe temeti az arcát. – Ez az üzlet nem nagyon akar összejönni, a foglalásunkat is elrontották… Ha odaértünk a szállodába, majd felhívom és bocsánatot kérek. A legjobb az lesz, ha mindketten lenyugszunk egy kicsit.

Bólintok, majd a belépőre fordítom a figyelmemet.

- Minden rendben? – kérdezi Kimiko a férje ölébe ülve, aki szorosan magához húzza, és mélyet szippant az illatából. Ez mindig lenyugtatta, ha ideges volt. Inkább az ablak irányába fordulok, sosem fogok megbirkózni azzal, hogy nem engem ölel, pedig már elfogadtam a sorsomat… Kimikót is kedvelem, pedig a kezdetekben nem jöttünk ki túl jól.

Segítek kivinni a csomagjaikat az autóba, majd megölelve őket köszönök el tőlük.

- Ugye vigyázol rájuk, míg mi nem leszünk itt? – kérdezi komolyan Scott, mire bólintok egy aprót.

- Mindig számíthatsz rám – válaszolom mosolyogva. A kocsiba ülve még intünk egymásnak, utána visszamegyek a házba. Nem zavarom meg Ichit, bepótlom a munkahelyi elmaradásomat a laptopomon keresztül, majd lehívom a fiúkat enni, hiszen már ebédidő van.

- Egyre jön ma a magántanárod? – kérdezem felé fordulva.

- Igen, és ma csak kettőig marad.

- Akkor menj csak tanulni és pihenni, a péksüteményeket megsütöm én majd a barátaidnak. Vacsorára édesanyátok készített lasagnét, remélem, jó lesz.

Bólintva hagyja el az ebédlőt, Sora velem marad és lelkesen kezd mesélni az autóiról. Lefoglalom egy kicsit, hogy Ichi tudjon készülni az órájára, mindig nagyon jól elvagyunk, tüneményes a kissrác. Amikor a matektanár végül távozik, Sora visszamegy a szobájába játszani, én pedig nekiállok kisütni a boltból hozott dolgokat, nemsokára itt lesznek Shuichi barátai.

Épp csak kiveszem a sütőből az utolsó adagot, amikor megszólal a csengő, a fiú lelkesen nyit ajtót, ám idegen férfihangot hallok meg, így egyből Ichi mellett termek. Két rendőr és Marc édesanyja van az ajtóban, a reggeli rossz előérzetem csak tovább nő.

- Mi a probléma? – kérdezem távolságtartó, de udvarias hangnemben, az ittlétük semmi jót nem jelent…

- Bemehetnénk? – kérdezi az egyik rendőr.

- Addig én fent leszek a kis Sorával – lép be a házba Marc édesanyja, és fel is megy az említetthez.

- Talán jobb lenne, ha te sem hallanád a beszélgetést – néz rá a másik rendőr. Megérzem az Ichiből áradó indulatot, így a vállára teszem a kezem nyugtatásképp, de nem tudom eldönteni, hogy őt vagy magamat próbálom támogatni.

- Már majdnem felnőtt és jelenleg ő van itthon rangidősként a Palmer családból. A szüleik elutaztak, így...

- Épp erről akarunk beszélni – sóhajt fel félbeszakítva a nyomozó. – Sajnálatos módon rossz hírt kell közölnünk, kérem, üljünk le.

A szívem kihagy egy ütemet, amint meghallom az olyan jól ismert sablonszöveget, de erőt gyűjtve elnavigálom magunkat a kanapéhoz, a két rendőr velünk szemben foglal helyet. Miután elmodom, hogy ki vagyok és miért vagyok itt, belekezdenek abba, amiért valójában jöttek.

- Ma a délelőtti órákban az 59-es végű rendszámmal ellátott, fekete i8-as típusú BMW személyautó súlyos közúti balesetet szenvedett. A balesetben mindkét, a személyautóban utazó személy életét vesztett – mondja a rangidős nyomozó Shuichinek, aki megdermed mellettem. A fejemben az elhangzott mondatok visszhangzanak. Scott és Kimiko… nem… Scott… Scott…

- Lionel.... mit jelent ez? – kérdezi Ichi, de képtelen vagyok rá figyelni, ahogy felfogom a szavak jelentését, megindul az első, majd a többi könnycseppem is. – Lionel, mondj valamit! Mi van apáékkal? Ugye nem...

Nem túl férfiasan zokogni kezdek, csak arra térek kicsit észhez, hogy Shuichi a karomba kapaszkodik. – Lio… – nyögi ki két zokogás között, mire rögtön utána nyúlok és magamhoz húzom. Úgy bújik hozzám, mint régen, amikor legalább annyira ragaszkodott hozzám, mint az apjához.

A két rendőr megértően csendben marad, hagyják, hogy csillapodjon a sírásunk, de nekem folyamatosan csak Scott utolsó mondata jár a fejemben.

Ugye vigyázol rájuk, míg mi nem leszünk itt? Ugye vigyázol rájuk, míg mi nem leszünk itt? Ugye vigyázol rájuk, míg mi nem leszünk itt?

Már sosem lesznek itt… Nincsenek többé… Scott… meghalt.

Hirtelen Ichi felpattan mellőlem. – Nem! – kiált fel zaklatottan. – Ez nem igaz, ez… ez csak valami félreértés – hüppögi, majd felrohan az emeletre.

Veszek néhány mély levegőt, hogy valamennyire le tudjak csillapodni, Sorának és Shuichinek most szüksége van rám.

- Mit kell tennünk? – kérdezem elcsukló hangon.

- A legfontosabb, hogy néhány napon belül azonosítsák a holttesteket. A legjobb talán az lenne, ha kapcsolatba lépne a család ügyvédjével, hátha az elhunytak végrendelkeztek erre az esetre. Ezen a számon el tudnak érni minket – nyújt felém egy névjegykártyát, amit remegő kezekkel veszek el tőlük. – Részvétünk – mondják, majd elhagyják a házat, jó pár percig állhatok a semmibe bámulva, mert csak arra riadok, hogy Rose, a szomszédfiú édesanyja a vállamra teszi a kezét.

Régóta ismerjük egymást, ő legalább olyan közel állt a családhoz, mint én. Egymást ölelve engedünk a fájdalmunknak, és amikor mindketten nyugodtabbak leszünk, könnyes szemekkel pillantunk egymásra.

- Szeretnéd, ha én is itt maradnék ma a srácokkal? – kérdezi végül, de én csak megrázom a fejemet, neki is kell most egy kis idő egyedül. Mondanom sem kell, hogy a fiúk most ne jöjjenek át, nem tudom, Shuichi mennyire szeretne velük beszélni.

- Shuichi…

- Legutóbb Sorával láttam – válaszol a kimondatlan kérdésemre, majd szomorúan elköszönünk egymástól.

A névjegyet szorongatom a kezemben, majd előveszem a telefonomat, és az ügyvédemet tárcsázom, ha jól tudom, Scotték dolgait is ő intézte. Remegő hangon magyarázom el neki a történteket, miután megbizonyosodtam afelől, hogy nála vannak a végrendeletek és minden egyéb szükséges dokumentum. Biztosított arról, hogy értesíti a főbb hozzátartozókat, és kiküldi a hivatalos papírokat.

Azonosítani kell Scottékat… nem tudom, mitévő legyek, nem vagyok családtag, Ichit pedig nem engedhetem oda egyedül, a legközelebbi rokonaik is az ország másik felén élnek, ráadásul Kimikóéi Japánban. Habár már egyik nagyszülőjük sem él, néhány távolabbi rokonuk azért van. A gyerekekre gondolok, nem tudom, mi lesz velük, Scotték sosem voltak túl jó véleménnyel a hozzátartozóikról, aggódom értük.

Hirtelen sírás hallatszódik az emeletről, felrohanok a fiúkhoz, Ichi próbálja Sorát nyugtatgatni, de nem igazán sikerül lecsillapítania, ő maga is könnyes szemekkel pillog felém az ágyról. Megesik rajtuk a szívem, nekem is sírhatnékom támad, de lenyelem a könnyeimet. Melléjük ülve kezdem Sora hátát cirógatni, aki csak még jobban bújik testvéréhez.

- Elmondtad neki? – kérdezem csendesen a fiútól, mire csak bólint egyet.

- Nem akartam, hogy… mástól tudja meg – motyogja szorosabbra fonva az ölelését a kicsi körül. Tudom, mennyire imádja a testvérét, megértem, hogy miért tette, de talán jobb lett volna, ha előbb ő maga is tisztábban lát.

Annyira tehetetlennek érzem magam, tudom, bármit is mondok, attól nem fogják jobban érezni magukat, mégis… segíteni szeretnék nekik.

Apró érintést érzek meg a kézfejemen, Sora hüppögve nyúl felém, de bátyjától sem akar elszakadni, így melléjük telepedem, egyik oldalról Ichi, a másik oldalról én ölelem a kis testét, amitől egy idő után szerencsére megnyugszik, álomba sírta magát.

Könyökömre hajtva a fejemet cirógatom tovább Sora hátát, amikor kezem Ichiébe ütközik, felé pillantok, de ő nem néz rám. Arca vörös, szemei puffadtak a sírástól, rásimítom kézfejére a tenyeremet, és lágyan megszorítom, hogy érezze, nincs egyedül.

- Mi lesz most velünk? – kérdezi reszketeg hangon.

- Nem tudom – vallom be kellemetlenül. Sosem beszéltünk Scottal erről az eshetőségről, a legközelebbi rokonuk Kimiko testvére, talán hozzájuk kerülnek, viszont tartok attól, hogy akkor Japánba fognak mind költözni, ekkor pedig elveszítem őket. Azt sem tudom, hogy engedné-e az a szörnyű nő, hogy lássam a gyerekeket a későbbiekben. Mielőtt Ichi elhúzhatná a kezét, utána kapok és összefűzöm az ujjainkat. – De esküszöm, hogy rám mindig számíthattok. Ha szükségetek lesz valamire, én itt vagyok – suttogom lágyan, amitől a fiúnak ismét folyni kezdenek a könnyei. Belém kapaszkodik, majd még jobban az öccséhez bújik, zokogását csak testének remegése árulja el.

Nem tudom, meddig fekhetünk ilyen összetörten az ágyban, csak annyi a biztos, hogy mindhárman itt merülünk álomba.


Rauko2017. 06. 27. 21:06:06#35132
Karakter: Shuichi Palmer
Megjegyzés: ~ chiinek és viharszeműnek


- Shuichi, gyere ki a szobádból! – hallom meg apa hangját. Tudom, bajban vagyok, csak akkor hív Shuichinek, ha ideges, és gondolom nem esett jól neki, hogy az előbb a mondat felénél hagytam ott. De mit csináljak, nem érdekel a papolása...? Egyszerűen nem értem, hogy miért nem engedik azt a rohadt piercinget! Ha megunom, csak kiveszem és kész, de nem tudom elhinni, hogy nem vették még észre, mennyire akarom. Ha meg valami rossz történik, majd megtapasztalom és legalább tudni fogom. Ah.
- Nem érdekelsz! Hagyj békén!
- Ne várd meg, hogy felmenjek! – kiabál vissza. Felsóhajtok és úgy döntök, most én leszek az érettebb, egyrészt mert ilyen kedvem van, másrészt tudom, hogy ha feljön, abból tényleg nagy vita lesz. Kinyitom hát az ajtómat és elindulok lefelé a lépcsőn, de persze nem tudja megállni, hogy ne járjon a szája. Miért is tudná, szerintem meg is pukkadna, ha egyszer nem mondaná ki! – Végre megjött az eszed, fiatalember. Ülj le, és beszéljük meg.
- Nem akarok veled beszélni. Sem erről, sem másról – pillantok rá és elsétálok mellette. Hallom, hogy felsóhajt, de mielőtt szólhatna, csöng a telefonja. Nem kell nagy ész, hogy tudjam, ki az, hiszen Lionelnek más a csengőhangja, így már Sora is kiabál a konyhából neki. Nagyon szereti őt. Régen én is rengeteget lógtam a nyakán, de ez mára valahogy... elmúlt. Nem is tudom, miért. Nem haragszom rá, nem utálom őt, csak úgy érzem, feszengek, ha a közelemben van. Azokkal a viharszínű szemeivel úgy tud nézni, mintha belelátna a lelkembe, és azt nem akarom! Semmi köze hozzá, nem csak neki, senkinek sem!
- Ichinii, kész a vacsora! – kiabál nekem most Sora. Azért Ichinii, mert az Ichi a becenevem, és már ő is tud pár szót japánul, amiből az egyik első volt, amit meg akart tanulni, hogy hogy tud becézni engem. Nem lep meg, hogy megtanulta, hiszen végtelenül okos. Nem is csoda, az én testvérem, de akkor is, a korához képest meglepően értelmes. Amikor kimegyünk a parkba vagy a játszótérre, gyakran szembesülök vele, hogy azok a gyerekek, akik vele egyidősek, mennyivel butábban viselkednek. Sora ennek ellenére tud viselkedni, bárhová megyünk, még sosem hisztizett, itthon is ritkán teszi és tényleg okos, fejlett gyerek.
- Megint gofri? – sóhajtok fel, ahogy belépek és meglátom. Vaníliafagyi, tejszínhab, lekvár, juharszirup, apróra vágott eper, gyümölcslé és a gofri.
- Nem szereted? – néz rám anya.
- De, szeretem. Csak már unom. Mintha nem tudnál mást csinálni. – Kihúzok egy széket és leülök.
- Most egy hétig úgysem kell ezt enned – mosolyog rám anya békítően.
Igen. Most készülnek elutazni, valami üzleti út lesz anyunak, apa is valami ilyesmi miatt megy vele. Hiába mondtam neki, hogy már elleszünk kettesben Sorával, hajthatatlanok, így amikor berobog apa, már tudom, miért olyan boldog.
- Lionel azt mondta, hogy reggel nyolcra itt van.
- Akkor még lesz időnk megmutatni neki mindent – feleli rá anya. – Meg megbeszélni minden fontosat. Bár sajnálom, hogy be kell mennie dolgozni.
- Most azt mondta, hogy megpróbálja megoldani itthonról a munkát, hogy ne kelljen itt hagynia a srácokat. 
- Nem vagyok már kölyök, tudok vigyázni Sorára, amíg ő dolgozik – szólok közbe.
- És a tanóráid? Vagy ha átjön Marc vagy Bobby? – Bobby, ahogy anya hívja, és Marc a legjobb barátaim, a szomszédaink. Először úgy volt, hogy náluk lehetünk, de Marc bátyja és Rob apja elkaptak valamit, és félnek, hogy megfertőznek minket.
- Megoldottam volna – rántom meg a vállam és még egy gofrit készítek elő eperrel, fagyival és juharsziruppal.
- Tudjuk, de így mi is nyugodtabbak leszünk – mosolyog rám apa. Látszólag megenyhült, mindig ez van, ha Lionellel beszél. Sora közben elkezdi mesélni, hogy mennyire jó volt, mikor legutóbb itt volt Lio bácsi, ő így hívja, mert játszott vele az autóival. Merthogy Sora már most lelkes autógyűjtő, egy egész polcnyi kisautója van. Nem is figyelek tovább, inkább csendben eszem a gofrimat, hogy végre elszabaduljak innen.

 

* * *

 

Másnap reggel már hatkor ébren vagyok. Nem tudtam aludni, rossz előérzetem van, de biztos azért, mert holnap jön Mr. Kovach, aki a fizikát, a biológiát és a kémiát tanítja nekem, és azt ígérte, hogy kikérdezi az anyagot. A helyi suliban is ezeket tanítja, így oldottuk meg a jegyeimet meg a bizonyítványt, hogy több tanárom a suliból jár ki hozzám.

Mivel ma rettenetesen meleg van, egy fehér rövidnadrágot kapok magamra és egy térdig érő, fekete pólót. Első pillantásra olyan, mintha csak a póló lenne rajtam, de legalább nem sülök meg. Légkondi ide vagy oda, az sem mehet állandóan.
- Ichi, gyere le! – kiabál fel apa. Nem felelek, csak leszaladok, épp akkor gumizom össze a hajam, amikor leérek a lépcsőn. Lionel már a nappaliban ül, én meg meglepve nézem az órát. Hét van, nem úgy volt, hogy csak nyolcra jön?
- Jó reggelt! – köszönök neki, de a viszonzást nem várom meg, apához fordulok. – Mi az?
- Itt van egy kis pénz, szaladj át a pékségbe és hozz valami reggelit kérlek, addig én megbeszélek mindent Lionellel.
- Marc és Rob átjönnek suli után – teszek halvány utalást, amit szerencsére ért is.
- Akkor hozz valamit nekik is, ami nem szárad ki nagyon délutánig. Vagy a mirelitek közül valamit, és megsütitek frissen.
Bólintok, elveszem a pénzt, felhúzok egy papucsot, felteszem a napszemüvegemet és indulok is. Sok gyerek van az utcán, akik a buszt várják, vagy sétálnak, de addig nem is köt le semmi, amíg észre nem veszem a barátaimat az iskolabusz megállójában, így oda is sietek.
- Hát te? – mosolyog rám Marc.
- A pékségbe megyek. Anyuék ma utaznak el és én vagyok elzavarva reggeliért – húzom el a számat. – Késik a busz? – kérdezem, hiszen ilyenkor már a suliból szoktak írni.
- Ma későbbivel megyünk be – mondja Rob. – Délután?
- Részemről még mindig áll – mosolygok rájuk halványan. – Megyek, ha még itt lesztek visszafelé is, adok valami sütit!
- Akkor még későbbivel megyünk – nevet fel Marc.

 

A pékségben alig vannak, amit nem is értek. De szerencsére mirelit is van, itt árulnak ilyeneket is. Megveheted itt is, de vehetsz fagyasztva is ugyanolyat, amit te otthon akkor sütsz meg, amikor akarsz. Be is vásárolok alaposan, és a fiúknak is veszek. Tudom, hogy mindketten rajonganak az itteni fánkokért, így azt kapnak, és szerencsére pont oda is érek, hogy gyorsan odaadjam nekik, mielőtt felszállnak a pont ekkor érkező buszra.

A környék, ahol lakunk, egyébként pont olyan, amit a filmekben mutatnak a kertvárosokból. Kicsit unalmasnak tűnő, de rendezett, biztonságos környék, kisebb és nagyobb házakkal, kerítés nélkül. A miénk egy emeletes, fehérre festett, de szintén kerítés nélküli ház. Most a kocsibeállón ott áll Lionel autója és apáé is, azzal mennek a reptérre, anyué itthon marad. A garázs a bejárat ajtó mellett nyílik, ott vannak még a szerszámok, a kerti cuccok, meg a biciklik. A házban földszinten van egy konyha, egy fürdő, anyuék hálószobája, egy dolgozószoba és a nappali, az emeleten a mi hálószobánk Sorával – természetesen külön szobák –, egy másik fürdő és egy vendégszoba. Szeretem ezt a házat, ezt a környéket.

 

Otthon már semmi extra nem történik. Kivéve, hogy mikor hazaérek, apa valamiért ideges és leszid, amiért az általa becsültnél negyed órával tovább voltam el, és Lionel előtt provokál veszekedést, így elég rondán válunk el. Azt hiszem, most neki is és nekem is jól fog jönni egy kis idő egymás nélkül. Apa ugyanis olyan, mint én, makacs. Anya sokszor próbálja hárítani a vihart, de most nem is volt ott, a hálóban pakolt valamit. De nem zavar, jó lesz egy kicsit nélkülük, kezdett már elegem lenni az okoskodásaikból meg a szerintük jó tanácsaikból. Tüntetőleg a szobámba vonulok, ahol Lionel nem zavar meg egészen délig, akkor is csak az ebéd miatt kiabál fel értük, hiszen Sora nálam telepedett le a tabletjével.
- Egyre jön ma a magántanárod? – kérdezi Lionel.
- Igen, és ma csak kettőig marad – felelem.
- Akkor menj csak tanulni és pihenni, a péksüteményeket megsütöm én majd a barátaidnak. Vacsorára édesanyátok készített lasagnét, remélem, jó lesz.
Sora természetesen lelkesedik, nem mintha az ebéd nem anya ragulevese lenne. Mindegy, nem szólok, nem fogok feleslegesen vitatkozni. Szerencsére Sora ebéd után Lionellel marad, így nyugodtan tudok tanulni egy picit, mielőtt megjön Susan, a matektanár. Ő nem tanár igazából, ő az egyetlen, aki a helyi egyetemen professzor. Elég fiatal, de nagyon okos, ezért is egyezett bele mindenki, hogy a matekot ő tanítsa nekem.

Az óra elején még panaszkodik egy kicsit, hogy mennyire nagy a dugó a reptéri gyorsforgalmi miatt, ami egy balesettől teljesen bedugult. Nem lep meg igazán, ott sok a baleset. Bár az okát nem tudom, de nincs messze innen, és ha ott kialakul egy dugó, az hatással van a fél városra. Mindegy.



Nem sokkal Susan távozása után csengetnek. Mivel sejtem, hogy ki lehet az, már rohanok is, hiszen vagy Marc vagy Rob, a péksüti pedig pont most lett kész, alig várom, hogy meglepjem vele őket. De legnagyobb megdöbbenésemre Marc anyukája az, és mellette áll két rendőr. A korábbi mosoly azt hiszem, le is fagy az arcomról.
- Mi történt? – fordulok Marc anyukája felé, akinek az arca olyan, amilyennek még soha nem láttam ezelőtt.
- Alan és Flores nyomozók vagyunk. Ön Suichi Palmer? – szól az egyik rendőr. Bólintok. – Van önnel felnőtt?
Felelnem sem kell, megjelenik Lionel mellettem.
- Mi a probléma? – kérdezi olyan hangnemben, amilyenben még sosem hallottam beszélni. Nem az a kedves, barátságos, hanem olyan... furcsa. Idegenekkel beszél, ezt tudom, csak akkor is meglep a dolog.
- Bemehetnénk? – kérdezi az egyik rendőr.
- Addig én fent leszek a kis Sorával – lép be a házba kérdezés nélkül Marc anyja. Mintha haza jönne, nem is lep meg, anyuval jó barátnők, sokszor van itt, Sora is nagyon kedveli. A rendőrök utána jönnek csak be.
- Talán jobb lenne, ha te sem hallanád a beszélgetést – néz rám a másik rendőr. Mielőtt kifakadhatnék, hogy ez az én családom háza és menjen a fenébe, ne idegesítsen, Lionel a vállamra teszi a kezét.
- Már majdnem felnőtt és jelenleg ő van itthon rangidősként a Palmer családból. A szüleik elutaztak, így...

 

- Épp erről akarunk beszélni – sóhajt fel Flores nyomozó. – Sajnálatos módon rossz hírt kell közölnünk, kérem, üljünk le.
Hatalmas görcs alakul ki a gyomromban egy pillanat alatt. Még sosem volt semmiféle ügyem a rendőrökkel, így nem félek tőlük, de amikor ezt mondják, azt tudom, hogy rosszat jelent. Lionel is érezheti, hiszen a még mindig a vállamon nyugvó keze megremeg és picit meg is szorít. Szinte elkormányoz a kanapéig, ahol mellém ül, amit nem is értek meg azonnal, hiszen mindig a szemben levő fotelben foglal helyet. De oda most Flores nyomozó ül le, a mellette levőbe pedig... mi is volt a neve? Adams? Mindegy. Szinte csak fél füllel hallom, ahogy beszélnek, két mondatban kifaggatja Lionelt, hogy kicsoda ő és mit keres itt, majd belekezd valamibe, amit olyan arccal mond, mintha...
- Ma a délelőtti órákban az 59-es végű rendszámmal ellátott, fekete i8-as típusú BMW személyautó súlyos közúti balesetet szenvedett. – Megfagy az ereimben a vér, hiszen ez a leírás alapján apa autója, ezzel mentek el reggel! – A balesetben mindkét, a személyautóban utazó személy életét vesztette. – A rendőr egyenesen a szemembe néz, én meg nem tudom, mi történik, így oda fordulok, ahonnan valamiféle magyarázatot várok.
- Lionel.... mit jelent ez? – kérdezem tőle, de az arca falfehér, és az ő első könnycseppjeivel elindul az enyém is. – Lionel, mondj valamit! Mi van apáékkal? Ugye nem...


louisMayfair2016. 04. 03. 17:57:18#34155
Karakter: Julian Milton-Barrett



- Mi a következő lépés? - kérdezem, de nem válaszol, csak felveszi Sophiet az ölébe.

- Felviszem a szobájába, hogy tudjon pihenni is. Elhiszem, hogy aggódsz érte, de szem előtt lesz ott is, nem tesz neki jót, ha ilyen zajos helyen alszik el. Nem csecsemő már ő sem, hamar felriad a neszezésekre. 

Ebben igaza van, abban is, hogy ilyenkor túl aggodalmas vagyok, de ez még a lány babakorából maradt rajtam. Éjszakákat virrasztottam vele, főleg, amikor beteg vagy nyűgösebb volt, sokszor halálra voltam rémülve, hogy mit csináljak ilyenkor? Zac pedig tudja, mit csinál, orvos, csak, na… Megvárom, míg visszaér és leül mellém, kényelembe helyezi magát.

- Jól van?

A csatornákkal kezd bíbelődni.

- Julian... – utasít rendre egyetlen szóval,a  nevemmel, ettől kisgyerek módjára szoktam összehúzni magam.

- Aggódom érte – nyafogok. Utálom, ha valami olyasmivel találom szembe magam, ami láthatatlan ellenség, ezzel csak Zac tud küzdeni.

- Tudom, én is, de bízz bennem. Nem lesz semmi baja.

- Biztos vagy benne? – tudom, hogy az agyára megyek.

- Igen – feleli türelmesen, pedig én már rég lekevertem volna magamnak egy taslit.

Szóra nyitnám a szám, de felsóhajtok. Kicsi mosoly kúszik az ajkaimra, mellé heveredek én is.

- Ne haragudj, hogy kételkedtem benned – kérek bocsánatot alázatosan.

- Ez természetes – von vállat érdektelenül.

- Az, hogy kételkedek benned? – ráncolom a homlokom.

- Csak aggódsz a lányunkért, az aggodalom pedig felülírja olykor a józan észt. 

- Milyen bölcs lettél – magam alá gyűrök két párnát, és talán még őt magát is szeretném, de nem kockáztatok, ma már feszegettem a húrt.

- Nem tőled tanultam biztos lehetsz benne – vigyorog. Jó őt újra olyannak látni, mint volt.

Elmosolyodom, örülök, hogy újra meghitten és megértően tudunk egymással beszélgetni. A csatorna viszont, amit választ, határozottan nem tetszik, fúj! Nem véletlenül nem mentem orvosnak! Azonnal elkapcsolok onnan egy sor undorító képkockát látva.

- Nem gondolod, hogy undorító és ritka betegségeket fogok majd veled végignézni?

- Engem érdekelt volna.

- Neked gyomrod is van hozzá - karolom át, hogy magamhoz húzzam.

- Mert neked tán nincsen? – van gyomrom a vérhez, de elég a munkám során találkoznom vele, ezért is nem mentem a gyilkosságiakhoz, maradok a saját pályámon, a betörések, rablások, és betöréses rablások, az a nekem való terep.

- Ez a legfőbb oka annak, drágám, hogy én nem mentem hozzád hasonlóan orvosnak – na meg az, hogy irtózom a tűktől…

Hat hónappal később…

- Zac, hányszor mondjam még el, hogy sajnálom, elfelejtettem szólni arról, hogy bent kell maradnom tovább, hívjam fel neked a főnökömet? Ott görnyedtem az asztalom felett a papírokat körmölve…

- Egy sms-t írhattál volna, aggódtam és Sophie sem értette, miért nem jössz haza.

- Bocsánat, tényleg nagyon belemerültem…

Már épp szóra nyitná a száját, amikor nyílik az ajtó és beront egy ápolónő.

- Barrett nyomozó! – vinnyog, én meg teljes testtel felé fordulok. – Milton doktor! Nagy a baj! A reggeli páciens, aki autóbalesetet szenvedett, kinn áll a párkányon és le akar ugrani! Itt, pár ablakkal arrébb!!! – mutat bal feé.

Zac és én egyszerre nézünk egymásra, majd az ablakhoz, feltépve az üveget pedig kihajolunk. Egy szerencsétlen fickó, kórházi hálóingben, mezítláb valóban kinn áll a párkányon, olyan tíz méterre tőlünk. A hálóingjét a szél cibálja.

- Basszus! – nyögök fel.

- Le kell hoznunk onnan… - nyugtázza Zac az orvosok jellemző önuralmával, az ápolónő felé fordul. – Margaret, értesítették már a tűzoltókat?

- Igen, de még öt perc, mire ideérnek!

- Az túl sok – morgom és kifelé indulok, el Margaret mellett.

- Julian, hová mész?! – követ Zac pár szobával arrébb, olyan öt méternyire lévőnél meg is állok, bemegyek és mindenkit utasítok, hogy álljon el az ablaktól.

- Mit gondolsz? Kimászom.

- Nem mész sehova! – ragadja meg a karom a férjem, mindenki minket néz. – Tíz emelet magasan vagyunk! Ha leesel, csipesszel kell összeszedni!

- Zac, minden tiszteletem a tiéd, de én most akkor is kimászom oda! Muszáj! Ha nem akarsz segíteni, akkor ne hátráltass, de ahogy te a műtőasztalon nem hagysz meghalni senkit, én a párkányon nem hagyok kint embert! Megpróbálsz megállítani, vagy megkönnyíted a számomra?

Zac már látszólag leordítaná a fejemet, de azért megértőn bólint. Megragadja az ingem nyakát és magához húz egy bátorító csókra. Viszonzom, majd rákacsintva a már nyitott ablakon óvatosan kimászom.

Elég egy pillantást vetnem lefelé, máris vennem kell egy mély levegőt. Nagyon lassan állok ki a párkányra, két karommal oldalra nyúlva kapaszkodom meg a homlokzat kiálló fogazatában.

- Jézus Mária Szent József… - nyögöm és a leugorni vágyó férfi felé fordulva kezdek el araszolni. – Hé! Maga!

- Maradjon ott!!! – kiált rám, amikor észrevesz. Sajnos pont két ablak között áll, így nem lehet egyszerűen behúzni, nekem is könnyebben menne, de így másznom kell. – Le fogok ugrani!

- Nem beszélhetnénk ezt meg? – kérdezem nagy bölcsen. – Nem tudom, mi űzte ki ide, de maga miatt most én is veszélyben vagyok, márpedig, ha maga miatt leesem, a párom meg fog ölni, úgyhogy tegyen meg egy szívességet és beszélje meg velem a dolgot…

Kicsit megzavarodik, hiszen hogy is tudna megölni engem Zac, ha egyszer szörnyethaltam? Ez kizökkeni őt, amivel elértem a célom.

- Minek jött ki ide? Menjen vissza! Egyedül akarok meghalni!

- Julian! – üvölt ki a fickó másik oldalán az ablakból Zac, a férfi felé fordítja az arcát, én ezt kihasználva közelebb araszolok kicsit, amíg nem látja. – Azonnal told be a segged, különben esküszöm, hogy megnyúzlak!!!

- Én megmondtam – mondom a férfinak, aki megint felém fordul, teljesen megzavarodik.

- Hagyjanak engem békén! – kiabál, az erős szél miatt másképp nem is hallanánk egymást.

- Richard, kérem, jöjjön vissza, az idióta párom addig nem fog bejönni, míg maga kinn áll! Bármi is a probléma, meg tudjuk beszélni! Orvos vagyok, a férjem pedig rendőr, bármi is a baj, megoldjuk!

- A férje? – pillant felém a Richard nevű férfi.

- Igen, az – erőltetek meg egy mosolyt. – Van egy hat éves lányunk is, márpedig, ha maga ugrik, én maga után vetem magam, a lányom pedig félig árva lesz, a férjem pedig özvegy, ugye ezt nem akarja?

- Úgysem tenné meg! Nem ugrana utánam! – kesereg a férfi.

- De igen, megtenné! – erősíti meg Zac. – Mert egy agyatlan barom, aki mindenki után képes ugrani, beront egy lángoló épületbe védőfelszerelés és gondolkodás nélkül!

- Én is szeretlek, drágám! – kiabálok vissza.

- Maguk ezt nem értik! – tajtékzik a fickó.

- Mi az, amit nem érthetünk, Richard? – kérdezem. – Mondja el nekünk, hogy segíthessünk…

- A feleségem elhagyott!!! Megcsalt és elment egy másik férfival, elvitte az egyetlen fiunkat is!

Látom, mennyire ki van bukva, de minél tovább beszéltetem, annál tovább lekötöm a figyelmét és időt adok a tűzoltóknak, akiknek már hallani a szirénáját. Lepillantok a mélybe és nagyon nem tetszik a látvány.

- Richard, figyeljen rám! Rendőr vagyok és számtalan ilyen esetet látok, nap, mint nap. Elképzelni sem tudja azt a sok szörnyűséget, amivel szembe találkozom és mindent megteszek azért, hogy a családomat megóvjam ettől – picit közelebb mászom a fickóhoz, aki engem néz, de nem állít meg, csak egy méter után, így már csak négy méter hiányzik. – Többek között égő házakba rohanok be, tíz emelet magasan párkányokra mászom ki, tűzharcba kerülök…

- Így van, néha hajmeresztő sérülésekkel keveredik haza – erősíti meg Zac.

- Akkor miért csinálja? – kérdez engem a fickó, közben odalent megérkeznek a tűzoltók és a rendőrök, tudom, mi lesz, légmatracot fognak felfújni, ha leesnénk felfogja az ütődést, de muszáj elvonnom róluk a férfi figyelmét. – Miért mászott ki utánam? Miért megy be égő házakba?

- Amiért maga. Kétségbe vagyok esve.

- Miért? – értetlenkedik és csodálkozik rám.

- Féltem magát.

- Miért? – követelőzik válasz után, egyre bizonytalanabb, ez jó. – Én… én nem érdeklek senkit…

- De engem igen… és a páromat is. Ő orvos, én rendőr, mindketten az élet védelmére esküdtünk fel, óvjuk és védjük az embereket a magunk módján. Most is azért másztam ki ide és kockáztatom a férjem haragját, mert maga fontos nekem, Richard.

- Miért? Hiszen nem is ismer! Hogy lehetnék én fontos? – egyre elkeseredettebb, látni rajta, hogy borzasztóan szeretné hinni, amit mondok.

- Mert nekem minden élet az, Richard. A családomé, a barátaimé, az ismerőseimé és még egy vadidegené is. Ha valami baj történik, kit hívnak először?

- Richard – szól neki Zac is. – Maga kell nekünk, szörnyű fájdalmat okozna azzal, hogy véget vet az életének, nemcsak magát veszíteném el, de a férjemet is, ezt akarja? Minél tovább áll kinn a párkányon, annál több esélye van annak, hogy a szél lefújja onnan, a kedvesemmel együtt. Ne tegye ezt velem, Richard – kérleli Zac, elvonva a figyelmét és így megint közelebb araszolok egy métert. – Ne vegye el a lányomtól az apját… Szükségünk van rá és magára is… Ha bejön ide, mindent el fogunk követni, ami csak módunkban áll, hogy segítsünk, egyenesbe hozzuk az életét, ha engedi… Hosszú út lesz, de megéri végigmenni rajta, bármilyen mély is a hullámvölgy… Hadd legyünk magára büszkék, mentse meg a férjem életét és a sajátját is… Ha bejön, egy hős lesz, Richard, mert lehozza a gyerekem apját… Kérem.

Zac rábeszélése hat, ha én állnék kint öngyilkosjelöltként a párkányon, vadidegenként, még én is lejönnék a gyönyörű esedező szemeire és arra, hogy a családi kapcsolatokat említve próbálja ösztönözni.

Richard végre bólint, megkönnyebbülve araszolok a férfihoz és segítek neki elmászni Zac ablakáig. Zac behúzza Richardot, aztán engem is, de nem enged el, hanem szoros ölelésébe fog.

- Gratulálok, drágám! – virulok, mert bravúros volt.

- Én megnyúzlak, ha még egyszer ilyet csinálsz! – fenyeget, aztán megragadja az ingem nyakát, nem törődve a közönségünkkel, lesmárol. - Megnyúzlak elevenen, aztán közszemlére állítalak egy orvosi előadás alatt, hogy mindenki lássa, hogy jár, ha ilyen őrülttel közi össze magát! A bőrödet pedig kiállításokon fogom mutogatni!

- Kezdjek el aggódni? – nevetek fel zavartan, közben mindenki tapsol nekünk, gratulál és a szerencsétlen fickót is elviszik az ápolók.

- Nagyon elkezdhetsz aggódni!

- Akkor meg se kérdezzem, hogy hozzám jössz-e? Nyilván ezek után nem akarod összekötni velem magad…

- Már házasok vagyunk, te hülye – pislog értetlenül, nagy szemekkel. Vállat vonok és rávigyorgok.

- Zachary Milton-Barrett. Akarsz hozzám jönni? Újra?

- Ha megígéred, hogy igyekszel nem ilyen hajmeresztő helyzetekbe belemászni a jövőben… - nevet fel hitetlenkedve, zavartan és pipacs vörösen.

- Megígérem! - a leírhatatlan pillantására elvörösödik a nyakam. – Megpróbálom – javítom ki magam.

- Ha nem, tudod mi vár rád… - fenyeget.

- Tudom, elevenen megnyúzol – hajolok újra az ajkaihoz és forró csókot lopok tőle.

- Ha már házasságnál tartunk, jó lenne még egy – súg a fülembe sejtelmesen.

A jelenlévőket a megjelenő igazgató mind a dolgára zavarja és megköszörüli a torkát az ajtóban, udvariasan elfordul.

- Még egy mi? – pislogok értetlenül Zacre.

- Gyerek – feleli doktorom. – Akarok még egyet – szemöldökét kihívón felhúzza.

- Rajtam ne múljon – nevetek fel.

Ez életem legjobb… nem, sokadik legjobb napja. Ledumáltam egy fickót a halálról, visszakaptam a férjemet, aki újra hajlandó hozzám jönni és bővítjük a családunkat is.

- De hol lesz az új gyerekszoba? – néz rám Zac gondolkodva, ahogy abbahagyjuk az újabb fullasztó csókot.

- Majd átalakítom az irodának használt szobát – vonok vállat.

A csók miatt, amit kapok, attól tartok, hogy az igazgatónak még várnia kell egy kicsit, hogy beszélhessen velünk. Nem is keveset.

Vége


linka2016. 04. 03. 17:36:16#34154
Karakter: Dr. Zachary Milton-Barett



 Egyszerű diagnózist állítottam egyenlőre neki fel, de szinte még semmit sem tudok róla. Jobb, ha pihen egy kicsit, s majd megvizsgálom utána. Ha szerencsénk van, akkor egyszerű megfázást szedett össze, ilyen időjárásban nem nehéz művelet, elég, ha pár percig nem megfelelő öltözetben nyitott ablaknál áll, kilép az ajtón, vagy mezítláb járkál. Nem véletlenül nyúzom őt folyton, hogy hordja azt a fránya papucsot, ha már egyszer megvettük neki. A levertség társul szinte mindenhez, így ennyiből nem indulhatok ki, ahogyan a fej és torokfájásából sem. Legjobb, amit tehetek, ha szemmel tartom őt. 
- Oké – bólint rá Julian készségesen, aztán Sophiet kézen fogja és felviszi az emeletre. 
Jól is teszi, jó lesz neki egy kis forrófürdő, hozzásegítheti ahhoz, hogy könnyebben elszundítson. A meleg gőz és víz ellazítja majd, el is pilled a kádban.
Alvás közben kiizzadja magát, reggelre meg remélhetően jobban lesz. Nem szívesen vinném őt be a kórházba, ismeretlen környezet lenne neki, ami szorongást és félelmet okozna nála. Az hiányzik még, hogy rémálmai legyenek.
Belekukkantok a kancsóba, de nincsen benne tea lefőzve, így kénytelen leszek odatenni egy újat, de az még kérdéses, hogy milyen ízű legyen. Személy szerint én jobban rajongok a teafüvekért, de a többiek meg a filterest kedvelik, így kedvezek most nekik és teszek oda olyat. 
A szekrényből kiveszem a bögréket, és a lázmérőt is megkeresem, nem szeretném használni, de szükség esetén muszáj lesz. A mese hangjának hallatára elmosolyodom, és töményen mézet keverek a forró teába, jobb azzal ízesíteni, a cukor egyébként sem egészséges most neki. Az csak jó táptalajt ad a baktériumoknak, amire most nincs szüksége egyikünknek sem. Beviszem neki a teát, míg Julian engem váltva a kávéfőzőhöz lép. Személy szerint nem rajongok ezekért  a modern vackokért, jobban kedvelem a kotyogósokat, sokkal hangulatosabbak. 
- Majd megcsinálom a reggelit én – szól utánam Julian, míg én a lány mellé ülve elcsodálkozom a köré halmozott párnákon. 
- Rendben.
Óvatosan dőlök mellette hátra és átnyújtom neki az átmelegedett bögrét, aminek tartalmáét engedelmesen kortyolgatja is. Kapott bele némi gyógyszert is por formájában, ad egy kis utóízt a teának, de azt meg a mézzel vettem el. Fintoromat elfojtva veszem át Julian kezéből a felém nyújtott édes ételt. Na ennyit arról, hogy nem tömjük cukorral a gyereket. Kezdem sejteni, Sophie szíve miért húz felé jobban, kijátszható a kedvessége, jóval elfogultabb, no meg persze szórakoztatóbb ez tény. 
Elismerően pillantok a konyha irányába, miután mindannyian végeztünk a magunk adagjával, noha Sophie jóval kevesebbet evett, mint általában, de ez betudható a betegségének és már így is túlteljesített. Átkarolva simítom tenyeremet a homlokára, láztól csillogó szemeit mereven a képernyőre szegezi, kitartóan igyekszik láthatatlanná válni.
- Felment a lázad, kislány – sóhajtom feljebb ülve óvatosan.
- Jól vagyok – nyöszörgi pirosló arcát az egyik párnába nyomva.
- Efelől lennének kétségeim – simogatom meg kócos tincseit. Nagylány már, de a betegség még őt is legyűri könnyedén ugyanúgy. - Hozd ide a táskámat légy szíves és a telefonomat – Julian nem tököl, azonnal mozdul, míg én megmérem a gyerek lázát - 38,6C° - lepődöm meg a mért értéket látva. Lázcsillapítót adok neki, aztán a telefonomért nyúlva tárcsázok. - Halló, Anna? Szia, ne haragudj, hogy zavarlak, csak szeretném megkérdezni, hogy Molly nem betegedett le esetleg?... Enyhén náthás? Értem, köszönöm… Nem, nem, nem, semmi baj, csak tudni szerettem volna… Igen, belázasodott, de kifekszi… Rendben, és jobbulást Mollynak.
Az történt, amit vártam, hogy történni fog.
- Na? – Julian aggodalmas hangjára összeráncolom a homlokomat.
Nincs a halálán egyik gyerek sem, a megfázás meg elkerülhetetlen nekik, főleg, ha nincsenek felöltözve megfelelően.
- Anna azt mondja, hogy Molly csak enyhén megfázott. Valószínűleg nyitva felejthették az ablakot éjjel, nem tudom –  váltok pózt, valamivel kényelmesebbet, aminél kevésbé zsibbad el a karom, amit Sophie kisajátított magának. – Adtam neki egy kis láz-és fájdalomcsillapítót, ettől jobban lesz, csak nyűgös a kisasszony – simogatom meg a kislány fejét.
- Ne vigyük gyerekorvoshoz?
- Felesleges – emelem rá a tekintetem. – Még egy nap van hátra a szünetükből, holnap reggel meglátjuk, hogy lesz, elmehet-e suliba vagy gyerekorvos.
- Rendben.
Odabent a kórházban is ugyanazt csinálnák vele, mint én idehaza. Mindössze annyi a különbség, hogy én megkímélem a felesleges vérvételektől, hasznos és praktikus, de nem olyankor, mikor a diagnózist fel tudom állítani én is néhány egyszerű vizsgálatból. Sztetoszkóppal hallgatom meg a tüdejét, van némi zörej, és a köhögése is száraz, így nem árt, ha kap majd köptetőt rá. A mandulái duzzadtabbak, mint általában és a torka is pipacspiros, így nem is csodálom, hogy panaszkodik és hisztisebb a szokottnál. Álmos szemekkel pislog fel hol rám, hol az őt aggódva figyelő apjára. Szórakoztató a félelme, főleg, hogy abszolút alaptalan. Hiszen nem tartok én se semmitől, megbetegedett az egy szem lánya, de ez természetes. Elkerülhetetlen, mert az ő immunrendszere sem véd mindentől.
- Mi a következő lépés?
Érdeklődve fordulok felé, míg gondosan a karjaimba veszem a lányunkat, aki hálásan csimpaszkodik a nyakamba, fejét a vállamra hajtja.
- Felviszem a szobájába, hogy tudjon pihenni is. Elhiszem, hogy aggódsz érte, de szem előtt lesz ott is, nem tesz neki jót, ha ilyen zajos helyen alszik el. Nem csecsemő már ő sem, hamar felriad a neszezésekre. 
Nem ellenkezik. Hogyan is tehetné? Evidens, hogy nekem van igazam, azt meg nem kockáztatja meg még ő sem, hogy kivívja magának a hosszas kiselőadásomat. Forró fürdővel bajlódni már nem kell, így egyszerűen az ágyra pakolom a kisasszonyt, aztán a függönyöket behúzva megvárom még, míg a takaró alá bújva plüssét átöleli és lassacskán elszenderedik. Az lenne a legjobb, ha ágyban maradna egész nap, gyanítom másnap sem lesz iskolába menetel neki. Nem is engedném.
- Jól van?
Homlokomat dörgölve ülök vissza a kanapéra, és lábaimat felhúzva elnyúlok, aztán a kapcsolóval a kezemben átnézem a csatornák nagyját valami érdekes után kutatva.
- Julian... – szólok rá.
- Aggódom érte.
Ezt meg is értem, de ennyire túlzásba azért nem kell vinnie még mindig. 
- Tudom, én is, de bízz bennem. Nem lesz semmi baja.
- Biztos vagy benne?
Bizonytalan kérdése hallatán könnyedén megsértődhetnék rá, elvégre ennyi idő után úgy gondolom, hogy meg tudom oldani az esetleges nehézségeket. Alapvető orvoslást is tanultam annak idején, és bár nem vagyok kimondottan gyerekorvos, egy lázat le tudok vinni még én is.
- Igen.
Szóra nyitja a száját, de a tiltakozás helyett egyszerűen felsóhajt, aztán egy félszeg mosoly kíséretében elfoglalja helyét a kanapén ő maga is. Arra nincs szüksége egyikünknek sem, hogy mesét nézzünk, és Sophie is aludni fog még egy jó darabig. Őszintén szólva rá is fér.
- Ne haragudj, hogy kételkedtem benned.
- Ez természetes – vonok vállat hanyagul.
- Az, hogy kételkedek benned?
- Csak aggódsz a lányunkért, az aggodalom pedig felülírja olykor a józan észt. 
- Milyen bölcs lettél – bólint rá, míg helyezkedve maga alá gyűr néhány párnát. 
- Nem tőled tanultam biztos lehetsz benne – vigyorodom el.
Az ő szája szegletében is felbukkan gy apró félmosoly,amit határozottan jó jelnek könyvelhetek el. Azt már kevésbé, hogy a távkapcsolót kivéve a kezemből elvisz a filmről. Nem fűz bosszús pillantásomhoz semmit, gyanítom pont mindegy neki, hogy én éppen néztem, vagy, hogy kezdett érdekes lenni a helyzet. 
- Nem gondolod, hogy undorító és ritka betegségeket fogok majd veled végignézni? - hökken meg.
- Engem érdekelt volna.
- Neked gyomrod is van hozzá – karol át.
- Mert neked tán nincsen?
- Ez a legfőbb oka annak, drágám, hogy én nem mentem hozzád hasonlóan orvosnak – bizonygatja pokoli hitelesen.


louisMayfair2016. 02. 14. 19:58:48#34005
Karakter: Julian Milton-Barrett



Lágy érintésre ébredek, de a szemem még nem nyitom ki, engedek egy kis önzést magamnak és kiélvezem.

- Kölcsönkenyér visszajár?

Halk nevetést hallat, én felszusszanva hunyorgok rá, a fény bántja a szemem, így a karommal eltakarom, de Zac elhúzza.

- Minden rendben? – könyökölök fel.

Biccent és a hajamba túr, régen volt ilyen nyugodt és békés reggelünk, már-már romantikus is.

- Köszönöm, hogy maradtál végül.

- Te is megtetted volna a helyemben – vágom rá.

Nem szól, látom, hogy vívódik, ezért ujjammal érintem állát, hogy magamra vonjam a figyelmét.

- Biztos vagy te ebben? Neked természetes, te igazán és tényleg jószívű vagy, olyan, akire az ember számíthat, mert te segítesz mindig mindenkin, még akkor is, ha az ember meg sem érdemelné a barátságod, a szereteted és a szerelmed.

- Te is jó ember vagy, Zachary. Életeket mentesz – ez így van, lebecsüli magát.

- Igen, mert ez a munkám. De ez teljesen más. Ennek semmi köze ahhoz a természetből fakadó jósághoz, amivel te a mindennapjaidat éled. 

- Ne értékeld ennyire le magad, Zach – mosolygom csóválva a fejem. - Sokan szeretnek és ennek a szeretetnek az égadta világon semmi köze ahhoz, hogy jó orvos vagy. Szeretnek, és azért szeretnek, aki vagy. Nem pedig azért, ami. 

- Tudod, igazából nem is érdekel, hogy szeretnek-e egyáltalán. Addig nem, míg Sophie és te itt vagytok nekem. 

Nyílik az ajtó, Sophienak van kulcsa, mindig adok neki, ha átmegy a szomszédba és idő előtt kellene hazajönnie, persze felügyelettel. Azonnal mozdulok, szinte reflexből. Alsónadrág és póló van rajtam, most a köntössel nem foglalkozom.

- Szia, Angyalom, hogyhogy itthon vagy? – térdelek le elé és előbb a cipőjéből bújtatom ki, majd a kabátjából. Rosszul néz ki, az arca tűzrózsás, szemei csillognak és árad belőle a letargia.

- Szia, apa.

- Rosszul érzed magad, kincsem? – kérdésemre Zac is mellém lép, a tenyerét a lányunk homlokára simítja.

- Hőemelkedése lehet, bújtasd ágyba, addig én főzök neki teát és megcsinálom a reggelit. 

- Ne adjunk neki valamit? – érdeklődöm.

- Szükségtelen. Hőemelkedésre felesleges adni bármit is. A szervezete éppen elég erős, a testének hőfoka is amiatt emelkedett meg, hogy a bacilusokat el tudja pusztítani. Elég, ha lepihen és kialussza magát. 

- Oké – bólintok. – Gyere szívem – kézen fogom és felviszem a fürdőbe, szépen megfürdetem, ráadom a hercegnős pizsamáját, egy vastag zoknit a lábára. Sophie mindezt szó nélkül tűri, többször is belém kapaszkodik támaszt keresve. Szépen felveszem, mint kiskorában.

- Jajj, de sózsák vagy már! – nyögök fel, míg a csípőmre ültetem.

- Fáj a fejem…

- Szegénykém, és még mi fáj?

- A torkom.

- Nagyon?

- Ühhüm – fekteti a fejét a vállamra.

Leviszem vissza a nappaliba a kihúzott kanapéra, felesleges is a szobájába vinnem, lent legalább szem előtt lesz. Szépen befekszik lent az egész ágy közepére, körbebástyázza magát a párnákkal, betakarom a takaróval. A DVD lejátszóba teszem a Pocahontast a Disney gyűjteményből, azt nagyon szereti.

Zac már a teával foglalatoskodik, jó sok mézet kever bele, én kávét főzök le, amíg tálcán beviszi Sophienak.

- Majd megcsinálom a reggelit én – szólok utána.

- Rendben.

Palacsintát csinálok, Sophie kedvencét, nyakon öntöm csoki sziruppal, és három tálcát egyensúlyozva viszek be mindent a nappaliba. Kivételesen Zac sem tiltakozik, ő is elfoglalta Spohie egyik oldalát, míg én a másikat. A kicsi a teát kortyolgatja, míg elrendezzük a tálcákat és mindenki megkapja a saját részét. A reggeli mesét nézve, ágyban reggelizve telik. A megüresedett tálcákat később kiviszem, elmosogatok. Zac és Sophie mindketten elnyúlnak, nézik a mesét, persze most minden más munka az én nyakamba szakad.

Délután Spohiet elfogja a hányinger és be is lázasodik, nyűgösen bújik Zac karjaiba, aki babusgatja.

- Hozd ide a táskámat légy szíves és a telefonomat – kér Zac, mire én már repülök is. - 38,6C° - morog Zac, aztán kikeres a táskájából egy lázcsillapítót, teával beadja a lányunknak, aztán telefonál.

- Halló, Anna? Szia, ne haragudj, hogy zavarlak, csak szeretném megkérdezni, hogy Molly nem betegedett le esetleg?... Enyhén náthás? Értem, köszönöm… Nem, nem, nem, semmi baj, csak tudni szerettem volna… Igen, belázasodott, de kifekszi… Rendben, és jobbulást Mollynak.

Alig két percig tart a beszélgetés, mire leteszi.

- Na? – ülök az ágyon és aggódva nézek le a lányunkra.

- Anna azt mondja, hogy Molly csak enyhén megfázott. Valószínűleg nyitva felejthették az ablakot éjjel, nem tudom – helyezkedik, mert Sophie úgy bújik hozzá, hogy kezd zsibbadni az egyhelyben fekvéstől. – Adtam neki egy kis láz és fájdalomcsillapítót, ettől jobban lesz, csak nyűgös a kisasszony – simogatja meg a kislány fejét.

- Ne vigyük gyerekorvoshoz?

- Felesleges – pillant rám tudálékosan. – Még egy nap van hátra a szünetükből, holnap reggel meglátjuk, hogy lesz, elmehet-e suliba vagy gyerekorvos.

- Rendben – ő az orvos.

Sophie a délután nagy részét átalussza, estére viszont már köhécsel is. Zac a kezeivel kitapogatja a manduláját, szépen benéz a torkába, sztetoszkóppal meghallgatja a tüdejét.


linka2016. 02. 14. 18:40:54#34004
Karakter: Dr. Zachary Milton-Barett



 Még lenne mit mondanom, hiszen van mit megvallanom, s helyrehoznom bőven, de egyenlőre talán megelégszik ennyivel is. Nem tudom mi mást tehetnék még, mintha a fejem teljesen kiüresedett volna. Iszonyú érzés attól félni, hogy egyszer majd az ember teljesen magára marad, hogy képtelen lesz összetartani a családját, mert ő maga is darabokra szakad szét. Nekem sokáig volt csak a munka az életem, s időm nagy részét azzal töltöttem, hogy minél jobb és jobb legyek. Az nem érdekelt, ha közben azt hagytam magára, akihez én magam bármikor odamehettem némi vigaszért. Önző voltam, s vagyok is a mai napig. Márpedig ezen mindenképp változtatnom kell, hiszen nem mehet ez így örökké.
Hirtelen mozdulva ül fel újra, tenyerét a tarkómra simítja és felráz a révületemből. 
- Zac, figyelj rám egy kicsit, jó? Nem kell bocsánatot kérned semmiért. Persze, jól esik, de ne hidd, hogy az egész a te hibád. Most dolgozik benned az alaptalan bűntudat, ezért azt hiszed, mindenért te vagy a felelős, de hadd kérdezzek párat, mint rendőr, oké? Tárgyilagosan.
- Mire gondolsz? - húzódnék tőle el, de ellenáll és nem hagyja.
- Te hibáztál? - kérdez rá nyíltan.
Meglepődöm. De megrázom a fejem.
- Nem.
- Úgy érzed, mindent megtettél, ami módodban állt?
- Igen – bólintok kis hezitálás után. – De…
- Akkor nem a te lelkeden szárad – vág közbe. - Ismerlek, minden páciensedért kiteszed a lelkedet, ha meghal a kezed alatt, az valóságos tragédia számodra, bukásnak gondolod, de nem menthetsz meg mindenkit – dönti homlokát a homlokomhoz. - Te is csak egy ember vagy, egy fantasztikus sebész, de nem Isten. Ha meghalt, annak ellenére, hogy mindent elkövettél érte, akkor annak így kellett lennie. Gondolj azokra, akiket megmentettél.
- És mit csináljak a halottakkal? Felejtsem el őket? Minden menthetetlen páciensemet fel tudom idézni.
- Emlékszel rájuk és ezzel tisztelegsz előttük. Ne mondd nekem, hogy nem tanultál a haláluk körülményeiből, a tapasztalatokkal nem tudtál megmenteni egy helyett kettőt később, mert nem hiszem el.
- De…
- Zac, fáradt vagy és nyűgös, mindent rosszabbnak látsz, mint amilyen valójában – dől hátra, s magával együtt húz engem is. – Gyere, bújj ide.
Megemeli a takarót, aztán magához vonva hozzám bújik és átkarol. 
- Reszketsz – súgja egészen csendesen.
- Melegíts fel – kérem.
Szorosabban fonja körém a karjait, s atakaróval is egészen körbebástyáz. A törődése elmondhatatlanul jól esik, ahogyan a megértése és bizonygatása is. Kapok egy puszit, s az arcát az enyémhez simítja.
- Aludj, jó?
- Nem tudok… Fáradt vagyok, de nem tudok.
- Sokat dolgoztál, rengeteget voltál benn a kórházban, mi pedig itthon ültünk, élveztük a meleg otthont, néztük a TV-t, DVD-t, a szép ruhákat, nyáron a légkonditól hűvös lakást, mindig van kaja a frigóban, átvállaltad az új kocsim törlesztőjét, hogy ne verjem hitelbe magam, mikor a másik kocsim bedöglött.
- Szerettem azt a kocsit… - tünődöm el.
- Főleg a hátsó ülését, mi? – szólal meg, a hangjából kiérzem mosolyát és a szavain felnevetek én magam is.
- Igen, sajnáltam, hogy vége lett…
- Emlékszel, amikor éppen vidékre utaztunk és menet közben kapott el minket a hév? Megálltunk egy kukoricamező mellett, behajtottunk a kukoricásba és kukoricáztunk egyet.
Felnevetek újra az emlékre, ez visszavonhatatlanul bele égettaz elmémbe, minden pillanatát fel tudnám eleveníteni, ha akarnám.
- Soha többé nem tudtam ugyanúgy kukoricásra nézni azok után.
Gyöngéd érintése hirtelen és váratlanul ér, pedig igazán számíthattam volna tőle valami ilyesmire.
- Zac, rengeteget dolgoztál, igen, részben azért, mert a szakmai előmeneteled érdekelt, részben pedig, hogy kényelmes otthont biztosíts a számunkra. Ne színezd ki a sötétet, nem voltam tökéletes, én is hatalmasat hibáztam.
- Mi lesz most? – kérdem óvatosan, tartva a válaszától. – Velünk?
- A legtöbb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk áthidalni a távolságot. Én nem akarlak elhagyni, hogy is akarnálak? Te el akarsz hagyni?
- Talán el akartalak… - susogom visszagondolva arra a haragra, amit akkor éreztem, mikor ráakadtam a rúzsfolttal piszkított ingére. – De nem akarlak.
- Beszélgessünk többet, ismerjük meg egymást újra és akkor meg fogjuk oldani a problémáinkat… Tudod, valamelyik nap olvastam egy cikket a Cosmopolitan-ben, hogy a dolgoknak előbb el kell romlaniuk ahhoz, hogy utána megjavuljanak.
- Cosmot olvasol??? 
- Gondoltam, ha a nőknek bejön, nekem miért ne segítene?
Ez már túl sok ahhoz, hogy uralkodni tudjak magamon, döbbenten nevetek fel. Elképzelhetetlen számomra, hogy Julianra úgy gondoljak, mint aki Cosmopolitant olvas. Valahogy a kettőnekem nem fér össze.
- Mondjak mesét? Vagy énekeljek?
Egyik ötlet borzalmasabb, mint a másik. 
- Inkább ne – nyögöm magamhoz ölelve a karját, amit rajtam átvetve pihentet. – Már alszom is…
Nem akarom, hogy másnap ő legyen a nyűgös és a fáradt, úgyhogy ígéretemhez megpróbálom ezegyszer tartani is magam. Szorosan összezárom a szemhéjaim, és az a várt pihentető alvás nem is marad oly sokáig távol tőlem...



Másnap reggel az ébresztő csörgésére ébredek én is, pedig most kivételesen bűntudat nélkül megtehetem azt, hogy később kelek fel, hiszen nem kell ma bemennem. Kíváncsian pillantok fel Julian fáradtarcára, rendszerint vagy hamarabb ébredek nála, vagy gyakorlatilag egy időben tápászkodunk fel, de ő még nem tud róla, hogy én nem megyek ma be. Tulajdonképpen pont, hogy úgy tudja, hogy nekem hétre vissza is kell mennem. Pedig nem fogok. 
- Kelnünk kell... - nyögi felülve. - Ébresztő, doktor úr.
Tökéletesen éber vagyok már, az ébresztője felvert engem is. 
- Nem kell mennem... - motyogom felé fordulva. - Három szabadnapot kaptam – hunyom le vissza a szemeim.
- De azt mondtad menned kell.
- Hazudtam – közlöm bűntudatosan. - Hamar le akartam feküdni.
- Rendben, semmi baj, akkor aludj tovább... - mondja távolabb húzódva tőlem, hogy könnyebben fel tudjon állni.
Nekem nincsen ma munka, de ez nem jelenti azt, hogy ő is megengedheti magának a lustálkodást. Pedig megengedheti, mindössze csak egyetlen telefont igényel és egy rövid beszélgetést a főnökével. 
- Ne – ragadom meg a csuklóját, még mielőtt elérhetetlen távolságra kerülne tőlem el. - Kérlek, maradj itthon... Ne menj be.
Komor tekintete elidőzik az arcomon, nem mond semmit, amivel szinte felőrli a már amúgyis rojtosra tépázott idegeim. Nem tudnék neki olyat mondani, amivel győzködhetném, egyszerűen nincsen olyan érvem, így jobb híján legfeljebb bizakodhatok abban, hogy velem marad végül. 
- Jól van – bólint rá a telefonjáért nyúlva.
Tisztelettudóan nem figyelek az elhangzott szavakra, és nem próbálom meg kibűvészkedni a lényeget, hiszen tudom tökéletesen. Julian alakítása briliáns, röviden elvigyorodom, mikor a megfázásra hivatkozva kikéri magának a szabadnapját, aztán megkomolyodom újra, hiszen ha én nem nyüstölöm, akkor elő sem kellett volna állnia semmi ilyesmivel. Visszabújok hozzá, mikor hozzám visszamászva befekszik a takaró alá mellém újra. Átölelem és a mellkasára hajtom a fejem.
- Tudsz egy dokit, aki igazolást ad nekem?
Természetesen, ráírom majd a kórlapjára, hogy ínhüvelygyulladása van a hüvelykujjának, vagy megrándult a nagylábujja, esetleg kificamodott a keze. Sőt, az agyrázkódás mégizgalmasabb.
- Elintézzük – dünnyögöm készségesen.
- Most nagyon elégedett vagy, mi? - simít fel ujjbegyeivel a vállamra.
- Aludni – szólok rá visszaszunyókálva.
Félelmetes, hogy az ember a rövidebb időtartamú alvástól fittebbnek érzi magát, mint attól, ha az előírásoknak megfelelően napi nyolc és kilenc órákat szunyókál. Az első ébredés után hiábavaló igyekvés volt nekem is az, hogy sikerüljön visszaaludnom. Olyan félórára még ment is, aztán minden apró neszre felpattantak a szemeim, de én magam nem ültem fel és nem keltem ki, mert ezúttal Julian aludt vissza, és az alvásnak egy olyan mélységére bukkant, hogy még horkolni is nekikezdett. Tulajdonképpen ilyennek is régen láttam őt, hiszen az arcát gyakorta árnyalta búskomor nyugtalanság, feszült stressz, de most igazán és őszintén békés. Halványan elmosolyodva támaszkodom a felkaromra, míg hozzá közelebb hajolva szabad kezemet az arcélére simítom. Szemhéjai megrándulnak ugyan, de nem ébred fel. Rá  is ráfért már ez a kis nyugalom, de legközelebb talán célszerűbb lenne apásból a hálóban letáboroznia és nem mindig idelent foglalni a helyet. Van odafönt egy ágy, amiben kényelmesebben elférhetnénk, mint itt ezen a kanapén. 
- Kölcsönkenyér visszajár?
Halkan felnevetek rekedtes hangjára, főleg, mikor felhunyorogva szusszan egyet, aztán alkarjával takarja el lehunyt szemeit. Szórakozottan vonom el arcától a kezét, de annyi időt azért adok neki, hogy a szemei valamennyire hozzászokjanak a kora reggeli napfényhez. Fél hét lehet, vagy talán már el is múlt, de legalább a reggelünket nem pocsékoltuk el azzal, hogy átaludtuk. Megvan mindennek a maga előnye. Sophie érkezése dél körülre várható, mert mindenképp ott marasztalják őt reggelire, aztán őket ismerve Molly még újabb játékokra csábítja.
- Minden rendben? - kérdi felkönyökölve ő is.
Pontosan tudom, mire értette a kérdését, de nem akarok belegondolni az egészbe. A tegnapomat elég volt egyszer átélnem, szükségtelen, hogy ott legyen nekem még az emléke is. Vannak dolgok, amiket jobb elfelejteni, vagy ha azt nem, akkor elraktározni jó mélyre. 
Biccentve simítom ujjaimat a tincsei közé, és ő mosolyog. Nem zavartan és nem kényszeredetten, egy őszinte és kedves mosollyal figyel. 
- Köszönöm, hogy maradtál végül.
- Te is megtetted volna a helyemben – feleli érdektelenül, mintha ez az egész olyan magától értetődő lenne.
Pedig nem az. Nekem egyáltalán nem és sejtheti ezt ő is, mert ujjbegyeivel az államat érinti, aztán magára vonja a figyelmem.
- Biztos vagy te ebben? Neked természetes, te igazán és tényleg jószívű vagy, olyan, akire az ember számíthat, mert te segítesz mindig mindenkin, még akkor is, ha az ember meg sem érdemelné a barátságod, a szereteted és a szerelmed.
- Te is jó ember vagy, Zachary. Életeket mentesz.
- Igen, mert ez a munkám. De ez teljesen más. Ennek semmi köze ahhoz a természetből fakadó jósághoz, amivel te a mindennapjaidat éled. 
Tiltakozna, de igazam van, amit előbb-utóbb neki is be kell ismernie még saját magának is. Azt mondja kedves vagyok, mégis kivel voltam az? Sophieval? Hiszen ő a lányom, szeretem, nevelem, de szigorral és nem úgy, ahogy Julian. Hiszen ő laza, jó humorú és könnyedén eléri, hogy az emberek megszeressék. 
- Ne értékeld ennyire le magad, Zach – mosolyogja a fejét csóválva. - Sokan szeretnek és ennek a szeretetnek az égadta világon semmi köze ahhoz, hogy jó orvos vagy. Szeretnek és azért szeretnek, aki vagy. Nem pedig azért, ami. 
- Tudod, igazából nem is érdekel, hogy szeretnek-e egyáltalán. Addig nem, míg Sophie és te itt vagytok nekem. 
Az ajtó nyitódására összevonom a szemöldököm, és mint mindig, most is Julian mozdul hamarabb. Mire a köntösömbe belebújnék ő már a lányunk előtt térdepel és a kabátjából hámozza ki. Rossz előérzetem támad, főleg mikor a lány pirospozsgás arcát látom, csillogó szemeit és bágyadt levertségét. 
- Rosszul érzed magad, kincsem? - Julian kérdésére én is felvigyelek, s melléjük lépve tenyeremet a lány homlokára simítom. 
- Hőemelkedése lehet, bújtasd ágyba, addig én főzök neki teát és megcsinálom a reggelit. 
- Ne adjunk neki valamit? 
- Szükségtelen. Hőemelkedésre felesleges adni bármit is. A szervezete éppen elég erős, a testének hőfoka is amiatt emelkedett meg, hogy a bacilusokat el tudja pusztítani. Elég, ha lepihen és kialussza magát. 


louisMayfair2016. 02. 14. 15:47:43#34002
Karakter: Julian Milton-Barrett



A több mint tíz évnyi zsaru munka rányomta a bélyegét az életemre, kifejlesztett bennem egy hetedik érzéket, még ha nesztelenül is közlekedik valaki, én mégis megérzem a másik fél jelenlétét, felnyitom a szemem és felülök, remélem, hogy Zac az és nem egy betörő, akikkel annyi dolgom van. Nem érzek ellenséges szándékot, ha valaki kinyitotta volna az ajtót vagy az ablakot, arra már előbb felébredtem volna.

- Zachary..? – veszem ki az alakját.

- Ne haragudj a viselkedésemért. Sajnálom, ha megbántottalak, vagy ha azt az érzést keltettem benned, hogy nem számított semmit a kedvességed, és az, hogy vacsorával vártál engem... és gyertyákkal meg borral. 

- Miről beszélsz, Zac? – valami baj van, nagy baj. Nem szokott így viselkedni, történnie kellett valaminek.

Felsóhajt és úgy közelít meg, mint egy bárány az oroszlánt, a kezemért nyúl, az övé jég hideg. - Mikor hazaértem megkérdezted, milyen volt a műtét.

- Igen, és te azt mondtad, hogy jó – felelem és nem értem, mi a baj.

- Kettő volt, mind a kettő sürgős, de csak az egyiknél sikerült stabilizálnunk annyira a beteg állapotát, hogy az életmentő műtétet is végre lehessen rajta hajtani. 

Szóval erről van szó…

- Úgy érted, hogy...- de nem fejezem be a mondatot. Tudom, hogy nem könnyű ez neki, és azt is, hogy milyen mélyen megnyomorítja az embert. Ha egy ember lelő egy másikat, akár önvédelemből, akár másból, mégis kezében tart egy életet.

- Az egész család ott ült kint, egész végig türelmesen várakoztak és én megígértem nekik, hogy rendbe jön minden. Felelőtlenség volt tőlem olyan ígéretet tenni, amit szinte át sem gondoltam. Esélyem sem volt, az egész helyzet kétségbeejtő volt, ahogyan az igyekvésünknek sem volt szemernyi értelme sem. 

- Felesküdtetek, hogy... – kezdeném, de a szavamba vág.

- Igen, felesküdtünk, hogy a beteg élete mindenek előtt, de ezzel az egésszel csak a szenvedéseit hosszabbítottuk meg. Mást nem értünk el. 

- Meg kellett próbálnotok. Nem a te hibád. 

- Nem. Tehetetlenek voltunk, de ez még nem ment fel az alól, hogy meghalt egy betegem a műtő asztalán. 

De hát nem tehetett róla. Valahogy meg kell vele értetnem, hogy nem az ő hibája. Kinyújtom felé a kezem, ő elfogadja és hozzám bújik, hideg ujjaival görcsösen a pólómba markol, átölel és én engedem, sőt viszonzom. Kis időt hagyok neki, hogy megnyugodjon, aztán elhúzódik tőlem.

- Ne haragudj...- suttog a takaróval babrálva.

- Már megint miért? – dőlök hátra, de nem követ, csak ül.

- Úgy nagyjából mindenért – a pillantásom keresi és meg is találja a félhomályban, amit az ablakon beszűrődő hold fénye ad. - Tudom, hogy te nem kéred ezt tőlem és nem is igazán várod el, pedig kettőnk közül én tartozom neked bocsánatkéréssel és nem fordítva. Éveken át rossz szülő voltam, rossz apa és rossz férj. Nem foglalkoztam veletek úgy, ahogyan azt megérdemeltétek volna, és ti ebbe csendesen beletörődtetek. Nem panaszkodtatok egyszer sem, mikor napokon, s éjszakákon át távol voltam, nem morogtál akkor sem, mikor a te hiányosságaidat hoztam fel, pedig az enyéim szembetűnőbbek voltak. Ne haragudj rám azért, mert hibáztam, és, mert hagytam, hogy kettőnk közt tönkre menjen minden. 

Elképedve eltátom a számat. Ezt nem gondoltam volna róla, ez a tegnapi és a mai nap nem volt épp a legkönnyebb neki, és most mindenért önmagát hibáztatja, ezt nem engedhetem meg neki. Egy lendülettel felülök, tenyerem a tarkójára simítom és kicsit megszorítom.

- Zac, figyelj rám egy kicsit, jó? Nem kell bocsánatot kérned semmiért. Persze, jól esik, de ne hidd, hogy az egész a te hibád. Most dolgozik benned az alaptalan bűntudat, ezért azt hiszed, mindenért te vagy a felelős, de hadd kérdezzek párat, mint rendőr, oké? Tárgyilagosan.

- Mire gondolsz? – értetlenedik el és el akar húzódni, de nem hagyom, még mindig fogom a tarkóját.

- Te hibáztál? – kérdezek rá, meghökkenve pislog és megrázza a fejét tagadón.

- Nem.

- Úgy érzed, mindent megtettél, ami módodban állt?

- Igen – bólint kis hezitálás után. – De…

- Akkor nem a te lelkeden szárad – vágok közbe. - Ismerlek, minden páciensedért kiteszed a lelkedet, ha meghal a kezed alatt, az valóságos tragédia számodra, bukásnak gondolod, de nem menthetsz meg mindenkit – a homlokom az övének döntöm. - Te is csak egy ember vagy, egy fantasztikus sebész, de nem Isten. Ha meghalt, annak ellenére, hogy mindent elkövettél érte, akkor annak így kellett lennie. Gondolj azokra, akiket megmentettél.

- És mit csináljak a halottakkal? Felejtsem el őket? Minden menthetetlen páciensemet fel tudom idézni.

- Emlékszel rájuk és ezzel tisztelegsz előttük. Ne mondd nekem, hogy nem tanultál a haláluk körülményeiből, a tapasztalatokkal nem tudtál megmenteni egy helyett kettőt később, mert nem hiszem el.

- De…

- Zac, fáradt vagy és nyűgös, mindent rosszabbnak látsz, mint amilyen valójában – hátra dőlök és húzom magammal. – Gyere, bújj ide.

Megemelem a takarót és behúzom magam mellé, úgy fordítom, hogy a háta a mellkasomhoz simuljon, a térdemmel a térdhajlatába simítok, mire összegömbölyödik, én meg körbeölelem. Nagyon hideg a teste még a frissen vett zuhany ellenére is.

- Reszketsz – súgom.

- Melegíts fel – kér szépen.

Jó alaposan körbe bugyolálom őt, puszit nyomok a fejére, az arcom az arcához dörgölöm.

- Aludj, jó?

- Nem tudok… Fáradt vagyok, de nem tudok – nyüszög, ismerem ezt az érzést, amikor annyira fáradt és kimerült az ember, hogy képtelen elaludni, nem tud megpihenni, kikapcsolni.

- Sokat dolgoztál, rengeteget voltál benn a kórházban, mi pedig itthon ültünk, élveztük a meleg otthont, néztük a TV-t, DVD-t, a szép ruhákat, nyáron a légkonditól hűvös lakást, mindig van kaja a frigóban, átvállaltad az új kocsim törlesztőjét, hogy ne verjem hitelbe magam, mikor a másik kocsim bedöglött.

- Szerettem azt a kocsit… - mereng el a régi Chevroletre gondolva.

- Főleg a hátsó ülését, mi? – ugratom mosolyogva. Halkan felkuncog.

- Igen, sajnáltam, hogy vége lett…

- Emlékszel, amikor éppen vidékre utaztunk és menet közben kapott el minket a hév? Megálltunk egy kukoricamező mellett, behajtottunk a kukoricásba és kukoricáztunk egyet.

Zac testét végigrázza a nevetés, vele együtt kuncogok.

- Soha többé nem tudtam ugyanúgy kukoricásra nézni azok után.

Pár perc csend ereszkedik ránk, ujjaimmal megcirógatom a felkarját.

- Zac, rengeteget dolgoztál, igen, részben azért, mert a szakmai előmeneteled érdekelt, részben pedig, hogy kényelmes otthont biztosíts a számunkra. Ne színezd ki a sötétet, nem voltam tökéletes, én is hatalmasat hibáztam.

- Mi lesz most? – kérdez félve, jobban a karomba simul. – Velünk?

- A legtöbb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk áthidalni a távolságot. Én nem akarlak elhagyni, hogy is akarnálak? Te el akarsz hagyni?

- Talán el akartalak… - mereng. – De nem akarlak.

- Beszélgessünk többet, ismerjük meg egymást újra és akkor meg fogjuk oldani a problémáinkat… Tudod, valamelyik nap olvastam egy cikket a Cosmopolitan-ben, hogy a dolgoknak előbb el kell romlaniuk ahhoz, hogy utána megjavuljanak.

- Cosmot olvasol??? – hökken meg, kizökkenve a melankóliából.

- Gondoltam, ha a nőknek bejön, nekem miért ne segítene?

Nem bírja megállni és végre jóízűen kinevet. Igen, én is furán néznék magamra egy női magazin lélektani rovatait olvasgatva. A feszültség érezhetően felenged benne, érzem, ahogy lassan ellazul.

- Mondjak mesét? Vagy énekeljek?

- Inkább ne – nyög fel és átöleli az őt körülfonó karomat, mint egy macit. – Már alszom is…

Inkább érzem, mint látom, hogy becsukja a szemeit és nem is tart sokáig, hogy a fáradtság elragadja álomföldre. Alig két perc kell, mire már hortyog is. Nekem egy kicsit több idő kell, hogy aludjak, mert épp azt a karomat ölelgeti, amelyiken a kötés is van, és kissé fáj, de a világért nem szólnék neki, megszoktam már a fájdalmat.

Hatkor csörög a telefonomon az ébresztő óra, velem együtt Zac is megmoccan, kócosan, álmos szemekkel pislog fel, egész éjjel ugyanúgy aludt a karomban, ahogy lefeküdtünk.

- Kelnünk kell… - nyögöm és felülök. – Ébresztő, doktor úr – bár nagyon sok kedvem nincs felkelni.

- Nem kell mennem… - motyog és felém fordulva pillog rám. – Három szabadnapot kaptam – behunyja a szemeit, még nem akar felkelni.

- De azt mondtad menned kell.

- Hazudtam… - vág bűnbánó arcot. – Hamar le akartam feküdni.

- Rendben, semmi baj, akkor aludj tovább… - a lábam lerakom az ágyról, de felkelni már nem tudok.

- Ne – elkapja a csuklómat és könyörögve néz rám. – Kérlek, maradj itthon… Ne menj be.

Pár pillanatig csak nézek rá, nyilvánvalóan még nincs jól, a szeme alatt még ott vannak a fekete táskák, aludnia kell és pihennie. Sophie is itthon lesz ma, ezért nem lenne jó ötlet egyedül hagynom őket. Nem mintha nem bíznék Zacben, de nincs olyan állapotban, hogy egy eleven kislánnyal is elboldoguljon a nap folyamán.

- Jól van – bólintok, a telefonomhoz nyúlva tárcsázom az őrsöt, ahol a recepción veszik fel a telefont, köszönök a kollégának és a főnököt kérem, aki már öt órától bent szokott lenni.

- Maga az, Barrett? – szól a telefonba, mire én köhögést színlelek.

- Én, főnök… khm… Ha nem baj, ma nem mennék be dolgozni, Sophie hazahozott valamit az iskolából és én is belázasodtam… Szabadság, csúsztatás, műszak csere, bármi jó lesz…

- Rendben, kap egy napot, hogy kiheverje, ha holnap is rosszul lesz, hozzon orvosi igazolást.

- Igen, uram… - megköszönve elköszönök és leteszem, aztán visszamászom Zac mellé, aki már a mellkasomra is hajtja a fejét, karjával átöleli a hasam. –Tudsz egy dokit, aki igazolást ad nekem?

- Elintézzük – motyogja félálomban, ajkán halvány mosoly játszik.

- Most nagyon elégedett vagy, mi? – nyújtom ki a karom és megcirógatom a vállát.

 

- Aludni – szuszogja és mint akit agyoncsaptak, már vissza is repül álomföldre. Hihetetlen.


linka2016. 02. 14. 13:55:45#34001
Karakter: Dr. Zachary Milton-Barett



 Még ha túlzásba is estem, most már mindegy. Mindegy már minden, hiszen tenni ellene nem tudok semmit. Valahol egy picit azért nevetséges is. De leginkább elkeserítő. Ez egyáltalán nem az az élet, amit én elképzeltem magamnak. Azt se tudom, mit keresek egyáltalán én itt. Mintha csak egy ócska komédia lenne az egész, ahol én testesítem meg a gonosz szörnyeteget, hát most mindenképp, hiszen a lányunk előtt fedtem meg Juliant. 
Most meg azt hiszi, hogy ő vétett valamit, ami miatt haragudhatnánk rá. Kész. Egyszerűen tökéletes. 
- Én nem akartam... - Sophie halk hangjára én is felrévedek gondolataimból. - Bocsánat.
- J aj, Angyalom, ne haragudj, dehogy kell bocsánatot kérned – guggol le elé Julian. – Szia, Molly – köszön a szomszéd kislánynak is.
Alkalomadtán átjön hozzánk, bár leginkább Sophie vándorol. Különösebben nem bánom, menjen nyugodtan, hiszen ismerik őt a környéken, ahogyan mi is ismerjük az utcába az összes lakót. Megbízható közösség. 
- Szia.
- Ne haragudjatok rám – kér  bocsánatot Julian, miközben nem csak a lányokra, de rám is rám pillant. – Te sem. Én csak… Rosszat álmodtam, tudjátok?
- Mit álmodtál, apa? Rosszul vagy az este után? Mi történt veled? 
Julian lágyan biggyeszti az ujját lányunk szájára.
- Volt egy nehéz, nagyon nehéz napom, de már jól vagyok, apád bekötözött, látod? 
Prezentálásként még az ingujját is felgyűri, ami kezd egész nevetséges hatást kelteni. Főleg, mikor mind a két lágy száját eltátott csodálkozással bámulják meg az egyszerű kötést. 
- Fáj?
- Egy kicsit – mosolyog. – De nem vészes, a doktor bácsinak arany keze van –  na meg persze arany szíve, de ez másodlagos. - Nincsen semmi baj, én is csak rosszat álmodtam és megijedtem, hogy még nem voltál itthon, pedig tudtam hol vagy. Megbocsátotok nekem? 
- Persze apa –  még szép, hogy Sophie adja be a derekát a leghamarabb, vajszívű és kedves, de nem ő az egyedüli, aki lelkesen osztogatja megbocsátását, mert Molly is bősz bólogatással nyugtatja meg a férjem. 
Ketten már megenyhültek, és, hogy ne én legyek a szőrösszívű, enyhülök velük együtt én is.
- Meg – bólintok. – De sürgősen tanuld meg kizárni a munkád itthonról – dorgálom meg.
Szalutál, amin kis híján felnevetek. Régen láttam már őt ilyennek. Ennyire bohémnak, nyugodtnak.
- Igenis, értettem!
A két lágy felkacag, amin még maga Julian is megenged magának egy halvány mosolyt. 
- Sophie, Molly, reggeliztetek már? - kérdem figyelmemet a két csivitelő lány felé fordítva. 
- Még nem.
Ezt valahogy sejtettem.
- Akkor menjetek kezet mosni, mindjárt kész a reggeli.
- Oké! – felelik kórusban. – Utána Molly itt maradhat operálót játszani?
- Persze, de ne csináljatok rendetlenséget és hajtsátok össze a játék után a köpenyeket, meg a maszkokat.
Bólintva szaladnak ki a konyhából mind a ketten. A játékot már ismerik, akár a tulajdon tenyerüket, órákon át képesek fölötte ülni és „operálni”, de valamilyen szinten nem is bánom ezt. Örülök neki, hogy idebent vannak ahelyett, hogy odakint koszolnák a ruháikat. Kíváncsi vagyok a lelkesedésük meddig marad meg, hiszen egy operálós játék közel sem tehető egy lapra azzal, amivel én töltöm el időm nagy részét a műtőben. Itt nincsen vér, s pokoli fehérség, ahogyan az az izzasztó hőség sem, ami fullasztja az embert. 
- Miért nem babaházat vettünk neki? - vakarja meg az állát Julian tűnődve.
- Mert ezért könyörgött – válaszolom tényszerűen.
Én igazán nem bánom, ha érdeklődik a szakmám után, a tanulmányi eredményei egyenlőre kielégítőek, intelligens és leleményes kislány. Örülni fogok neki, ha arra az útra lép, amit előtte kijártam már én is, s velem együtt még jó sokan, ahogyan büszke leszek rá akkor is, ha valami egészen más pályára téved végül. Dermedt izmaim megfeszülnek, ahogy Julian mögém lépve átkarol, ajkaival a vállamat érinti, pillekönnyű puszit nyom rá, amit a ruha anyagán át is megérzek. - Ne haragudj… Nem akartam kiborulni, csak…
- Tényleg rosszat álmodtál? – fordulok felé kíváncsian.
Bólint, ami nyugtalansággal tölt el., pedig számítani lehetett erre az egészre. Kötél idegzete van, de ugyanúgy emberből van ő is, akárcsak én. Természetes reakció, ha besokall mindattól a stressztől, ami nap, mint nap éri őt. 
- Igen, és visszatérő.
- Akarsz róla beszélni?
- Most nem  -rázza meg a fejét. 
- Van egy remek kollégám, Dr. Elisabeth Blackwood, remek pszichiáter, ha gondolod, megkérhetem, hogy foglalkozzon veled. Kezdeni kell valamit ezzel a sok stresszel, a munkád miatt egyre több őrültséget csinálsz és ez még téged is megvisel, tudat alatt. 
- Igazad van – bólint rá. - Megtennéd?
- Persze – felelem megnyugodva. - A te szakmádban nem ritka a pánikbetegség és a frusztráció, sokaknak vannak ilyen gondjai.
- Reméltem, hogy engem ez elkerül.
- Mindenki átesik ezen – vonok vállat. – Menj te is kezet mosni, aztán reggelizz. Mikorra kell menned?
- Dean kilencre jön értem.
- Akkor hadd csináljam meg a reggelit, mielőtt még dudál a kapu előtt – fordulok vissza a félbe hagyott reggelihez. – Hogy van a karod?
- Kicsit érzékeny és húzódik, de nem vészes.
- Szerintem előzd meg, és vegyél be egy fájdalomcsillapítót.
- Oké. Apropó, a lányok miért nincsenek suliban? 
- Három napos tanítási szünet van, elfelejtetted? Benne volt a körlevélben.
Annyira azért nem csodálkozom azon, hogy kiment a fejéből. 
- Jaa, persze! De neked délután dolgoznod kell, nem?
- Nem, ha csak be nem hívnak. Holnap estig leszek, de olyan délután nyolc körül már itthon vagyok szerintem. Ha addig nem érsz haza, mire esetleg berendelnek, Sophiet megtalálod Annánál és Mollynál. 
- Rendben.
Ami azt illeti sokkal békésebb így a reggel, a lányok nevetéseivel, csiviteléseivel, Julian jelenlétével és a közös reggeli tudatával. Csak egy apróság az egész, de olyan jelentőséggel, ami egészen jobb kedvre deríti az embert. A hangos dudaszó után apró kedves gesztussal köszön el mindannyiunktól, aztán összeszedegeti a holmijait és már indul is. Nem mondtam neki, hogy vigyázzon magára, nagyfiú már és ért ahhoz, amit csinál, így óvatos lesz majd. Remélhetőleg nem úgy, ahogy eddig. 
Csipogóm jelzését csak egy fáradt sóhajjal reagálom le, majd öltözve én is a lányokat átviszem a szomszédba, aztán indulok én is. A napom már jócskán eltelt így is és pihenni is volt időm. 
A kórházba beérve a felbolydulás még engem is ledöbbent. A sebesült alig negyedórája érkezhetett, de ez így is több idő a megengedettnél, tovább már nem szarakodhatok. Táskámat ledobom, aztán átöltözöm és bemosakodom, miközben az egyik műtősnőtől az esetet hallgatom. Egyszerű baleset, ahol a férfi az állatait etette, aztán elesett és a bika megtaposta. Több csontja is eltört, köztük valamennyi bordája. A tüdeje összeesett, a vitális paraméterei borzalmasak. Addig nem is tudok vele mit kezdeni, míg nem sikerül stabilizálni az állapotát, így pozitív lélegeztetést kap és a mellkasát is folyamatosan csapoljuk, hogy legalább minimális esélyt megkapja a túlélésre. 
- Esik az oxigén saturációja! 
Ösztönből mozdulok, ahogyan a többiek is, de a beteg életének megmentése közel sem olyan egyszerű, ahogyan azt a filmekben látni lehet. Itt nincsenek csodák, olyanok nincsenek, ami megmenthetné ezt az embert is a biztos haláltól. 
Az egyenletes visító hang hallatára az eddig feszült izmaim ellazulnak, s homlokomat véráztatta kesztyűs kezemnek döntöm, ügyelve, hogy ne mocskoljam magamat be a vöröslő nedvvel. Valaki lekapcsolja a gépet, s én monotonul, fáradtan és meggyötörten bediktálom a halál időpontját. Megtehetném, hogy megpróbálom őt újraéleszteni, próbálkozhatnék akár órákig is, de mi értelme volna?



Másnap reggel nyolckor a szakrendelőben kezdek, aztán mindössze négy ember kerül fel az osztályra is, ahová a nap folyamán majd be is költözhetnek úgy egy hétre. Leginkább csavarok eltávolítása van a programsorban meg pár kisebb műtét, ami során vakbelet, törött csontokat és aranyeret műtök meg.  Még a békés, és aránylag száraz délután ellenére is jönnek balesettel az emberek dögivel, érkezik egy fiatal lány is, aki üveggel vágta meg magát több helyen is, az alkarját a vénánál öt öltéssel varrom össze, aztán kötözök és tovább küldöm a kollégához. Felfoghatatlan, hogy valaki amiatt próbálja meg kioltani a saját életét, mert összeveszett a nagyanyjával. Felfoghatatlan, számomra egészen ésszerűtlen. 
A csipogóm újabb jelzésére már egészen lesápadok, amit többen meg is jegyeznek. Egy kis nyugalom, mindössze ennyire volna szükségem és nem arra, hogy kapjak egy újabb esetet, ahol a meccset hiába igyekszem megnyerni, végül elbukom. Ezúttal egy baleset, egyetlen sebesültje, ami nevetséges tekintve, hogy négyen ültek a járműbe, akik közül a másik három sértetlenül vagy csak pár karcolással megúszta az egészet. A férfi, akit behoznak, már eszméletlen állapotban van. A nyakcsigolyája megrepedt, ahogyan mindkét keze is eltörött. A jobb szilánkosra, míg a balnál egyetlen csontot érte csak a trauma. Ezek közül egyik sem olyan, ami súlyosabb állapotot idézne benne elő, nem úgy, mint a belsőszerveiben a zúzódás. A lépe bevérzett, s a vastagbele is három helyen kilyukadt, nem beszélve a belső vérzéséről. 
De legalább az ő állapotát sikerül stabilizálni, aztán éjfél után pár perccel az osztályra is lekerülhet. 
A nap végeztével a hangulatom egészen megtörik, nincs más vágyam, mint hazaérni és ágyba kerülni, aztán soha többé ki nem jönni onnan. 
Átöltözöm, búcsúzom, s elhagyom a kórház területét. Mosolygó arcok villantak felém, ahogy a porta mellett elhaladtam, olyan arcok, melyeken gondtalanság boldog öröme virul.
A kocsiba beülve ezúttal nem ügyelek annyira a biztonságomra, egy ilyen műszak után már nem érzek ingerenciát arra, hogy bekössem az övem. 
A háznál leparkolva lezárom a kocsit, aztán a konyhába belépve felkattintom a lámpát is, hogy aztán egy álmosan bágyadt szempárral találjam magamat szembe. Az asztalon csonkig égett gyertyák, díszes teríték, s Julian is egész elegáns öltözetbe bújt. 
- Te mit csinálsz itt?
- Én csak... téged vártalak. 
- És mi ez? - intek az étel felé, a teríték felé, Julian felé. 
Mégis mi ez az egész?
- Gondoltam, szeretnél vacsorázni – fejét megemelve az óra irányába sandít, későre jár már. – De gondolom, már elég késő van hozzá.
- Te vacsorával vártál engem haza? – kérdem hitetlenül.  – Már ettem – hazudom szemrebbenés nélkül.
- Értem… - bólint rá. – Akkor, majd elviszed holnap…
Nem akarok elvinni holnap semmit, mert nem is megyek be. Szabadnapot kaptam, jobban mondva három napnyi időt, hogy kiheverjem az elmúlt órákat. 
- Hogy sikerült a műtét?
Legalább most az egyszer ne érdekelné. Csak ne kérdezne rá, s hagyná, hogy felejtsem végre én magam is a történteket. Miért érdekli egyáltalán? Miért olyan pokoli fontos ez az egész? 
- Jól – felelem a pulthoz sétálva. - Fárasztó volt. 
Mind a kettő az volt.  
- Azt elhiszem – zárja be a hűtő ajtaját, majd a hátával nekidől. Hajából kihúzza a gumit, amit én letargikus bágyadtsággal kísérek a szemeimmel végig. Szőke tincsei egészen lágy hullámzással hullanak vissza az arca köré, nagy levegőt véve fújom el az alig pislákoló gyertyákat. 
- Megyek, lefekszem, hétre vissza kell mennem – motyogom. 
- De csak öt órád lesz így aludni...
Az most mindegy amúgy is, mert nem megyek be úgysem. Még akkor sem, ha neki azt mondtam, hogy igen.
- Igen, ezért akarok most gyorsan lefeküdni. Nem gondoltam, hogy... vacsorával vársz.
- Meglepetésnek szántam – von vállat. – Nem jött össze, ez van. Majd elviszed magaddal reggel…De ha csak öt órád van, miért jöttél haza? Miért nem aludtál a kórházban több időd lett volna, Sophie Mollynál van.
- Tudom, de haza kellett ugranom pár ruháért is – dörzsölöm meg az arcom. – Jó meglepetés volt, csak nem volt jó az idő…Jó éjt – hagyom őt magára, holott nagyon nem ezt érdemelné.
Nincs most energiám arra, hogy mások lelkével is törődjek, elég a magamét rendbe szednem..
- Neked is.
Az ő hangjában sem csendül ki vidám él, amit akár betudhatok annak is, hogy hiábavalóan megvárattam, s nemrég ébresztettem őt. A ház szokatlanul csendes, de korántsem ismeretlenül. Míg máskor hálát adnék a nyugalomért, most csak újabb feszültséget generál bennem, ahogyan a sötétség is, ami a lépcsősornál fogad. Felkattintom a lámpát, felsietek rajta, aztán a fürdőbe zárom magam, hogy letusoljak. Legalább a víz átmoshatná megfáradt izmaim, lazíthatna az idegeimen is, de csak átmeneti megoldást nyújthat nekem. 
A csapokat elzárva elmázolom a zuhanyfülke üvegén megülő párát, s megrettenek önön tükörképemtől. 
Felsóhajtok, megdörzsölöm a szemeim, aztán kilépek és megtörölközöm és felöltözöm. Újra a már ismerős szett, melegítő, alsó és egy póló. Odalentről már teljesen elcsendesedett minden, s sötétség borult a házra, egyedüli fényforrás mögülem szökik ki az ajtón át, de megszüntetem azt hamar. 
Megtehetném, hogy belépdelek a hálóba, lefekszem a vetett ágyra, s nagy nehezen elalszom, igen, megtehetném valóban, de nem akarom. Minek kínozzam magam? Kinek hazudnék az egésszel? Szükségem van rá, Julian közelségére, testének melegére. Csak egy pillanatnyi vigaszra, hogy velem van. De ezzel gyakorlatilag keresztbe is húznék mindent, hiszen undok módon bántam vele még annak ellenére is, hogy ő igazán igyekezett hozzám jó lenni. Egyszerűen nem tehetem meg, hogy ezek után megyek és bekönyörgöm magamat hozzá. Jobb lesz, ha időt adok neki, s majd reggel megbeszélünk mindent. 
Tenyeremet a tarkómra simítva lépek be a szobámba, aztán rövid, kényszeredett pakolászás után az ágyba fekszem. Túl nagy egy személynek, hideg, barátságtalan, ahogyan maga a szoba is az jelenleg. Vannak napok, amik az én hangulatomra is rányomják a bélyeget, de azt hiszem, hogy ez minden munkahelyen megesik bárkivel. Nem csak a rendőröknek, nyomozóknak nehéz, hanem azoknak is, kik az emberek mentésében egy egészen más feladatkört látnak el. A stressz ott van mindenütt, és kíméletlenül befurakszik az emberek életébe. 
Az meg, hogy egy műtét végül balul sül el, megtörténik még a legjobbakkal is. Ilyen az élet. De ez nem jelenti azt, hogy egyszerű is utána tovább lépni egyből. Az exites beteg mindig nagy felelősséggel jár, hiszen az én kötelességem utána felvilágosítani a hozzátartózókat. Magyarázatot adni nekik, de van, hogy az okát még én sem látom át a történteknek. 
Nesztelenül rántom magamról le a takarót, a papucsomat érintetlenül hagyom az ágy lábánál, s nesztelenül, mezítláb osonok le a nappaliba. A kanapén pihenő sötét árny nem hortyog, mindössze halkan szuszog, s egészen bebugyolálta magát a takaróba.  Hiába próbálok nagyon halk lenni, ő sem vetkőzheti le önmagát, s alig teszek felé egy lépést, felül és a félhomályban hunyorogva egészen ledöbben. 
- Zachary..?
- Ne haragudj a viselkedésemért. Sajnálom, ha megbántottalak, vagy ha azt az érzést keltettem benned, hogy nem számított semmit a kedvességed, és az, hogy vacsorával vártál engem... és gyertyákkal meg borral. 
- Miről beszélsz, Zac? - a hangjából kiérzem a feszültséget, amitől én is csak még nyugtalanabb leszek. 
Felsóhajtok, s újabb tétova lépéssel közelítem őt meg, majd a kanapé szélére leülve puhán a kezét érintem. 
- Mikor hazaértem megkérdezted, milyen volt a műtét.
- Igen, és te azt mondtad, hogy jó – feleli értetlenül. 
- Kettő volt, mind a kettő sürgős, de csak az egyiknél sikerült stabilizálnunk annyira a beteg állapotát, hogy az életmentő műtétet is végre lehessen rajta hajtani. 
Nem lenne szabad mindezt elmondanom, még így sem, hogy a nevekről mélyen hallgatok. 
- Úgy érted, hogy...
- Az egész család ott ült kint, egész végig türelmesen várakoztak és én megígértem nekik, hogy rendbe jön minden. Felelőtlenség volt tőlem olyan ígéretet tenni, amit szinte át sem gondoltam. Esélyem sem volt, az egész helyzet kétségbeejtő volt, ahogyan az igyekvésünknek sem volt szemernyi értelme sem. 
- Felesküdtetek, hogy...
- Igen, felesküdtünk, hogy a beteg élete mindenek előtt, de ezzel az egésszel csak a szenvedéseit hosszabbítottuk meg. Mást nem értünk el. 
- Meg kellett próbálnotok. Nem a te hibád. 
- Nem. Tehetetlenek voltunk, de ez még nem ment fel az alól, hogy meghalt egy betegem a műtő asztalán. 
Nem ért meg, de nem is várom el. Az ő világa egészen más, számomra felfoghatatlan, úgy, ahogy az enyém is neki. Felém nyújtott kezét elfogadva húzódom hozzá közelebb, ujjaimmal görcsösen a ruhájába marva ölelem őt magamhoz, és ő szótlanul hagyja is. Kicsivel később a vállamat megdörgölve húzódom tőle távolabb, biztosan fáradt, hiszen ő is dolgozott, nem beszélve arról, hogy ki tudja meddig a konyha asztalára borulva szunyókált, biztosan kényelmetlen lehetett. Még a hibái ellenére is, néha meg sem érdemlem őt. Jó apja a lányunknak, lelkiismeretesen neveli és nem panaszkodott egyszer sem, mikor Sophie kisebb korában éjszakákon át rá volt bízva, mert én bent güriztem a kórházban. Vehettem volna ki szabadságot és nem tettem mégsem, átvállalhattam volna a Julian vállaira nehezedő súly egy részét, és nem tettem meg. Éveken át abban a hitben ringattam magam, hogy a kapcsolatunkban én vagyok a hibátlan és a tökéletes, az a fél, akire joggal nézhetne fel a lánya, de most jövök csak rá, hogy ez a személy nem is igazán én vagyok, hanem Julian. 
Ő áldozta fel az életét, miközben tőlem alig kapott valami támogatást vagy biztatást. Feleslegesen szidtam holott én magam joggal érdemeltem volna tőle meg, hogy elhagyjon. Hogy feladja és lemondjon a közös életünkről. 
- Ne haragudj...- suttogom elsimítva a takaró redőit, a paplan már egészen kicsúszott a huzatból.
- Már megint miért? - dől hátra kényelmesen, de én nem követem őt, helyette tovább piszkálom a takarót.
- Úgy nagyjából mindenért – válaszolom államat megemelve, hogy a szemeibe tudjak nézni. - Tudom, hogy te nem kéred ezt tőlem és nem is igazán várod el, pedig kettőnk közül én tartozom neked bocsánatkéréssel és nem fordítva. Éveken át rossz szülő voltam, rossz apa és rossz férj. Nem foglalkoztam veletek úgy, ahogyan azt megérdemeltétek volna, és ti ebbe csendesen beletörődtetek. Nem panaszkodtatok egyszer sem, mikor napokon, s éjszakákon át távol voltam, nem morogtál akkor sem, mikor a te hiányosságaidat hoztam fel, pedig az enyéim szembetűnőbbek voltak. Ne haragudj rám azért, mert hibáztam, és, mert hagytam, hogy kettőnk közt tönkre menjen minden. 


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2017. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).