- Akkor majd késõbb visszatérek és hozom az orvosságot, amit felírt Dr. Hertz – feleli, majd nem zaklat tovább s kimegy a kórterembõl. Végre csend van s nyugalom, így neki is esem az ételnek. Éhes vagyok, s a kezemet is mozgatnom kell, hogy kiálljon belõle a kellemetlen zsibbadás.

- Szia Rob – lép be nagyapa, halvány mosollyal az ajkán. – Pont most futottam össze Miss Kassidyvel…

- Csak azt a boszorkányt ne emlegesd kérlek, nagyapa – szisszenek fel, majd folytatom a levesem kanalazását. Látom, hogy nem érti miért neveztem így a nõvért, de inkább nem firtatja a dolgot. Szerencsére.

פפפ×

Ahogy másnap felkelek, elsõ dolgom az orvosért kiáltani, hogy hozassa a ruháimat s a papírt, ugyanis nem kívánok még egy napot kórházban tölteni. Így is lesz mit fizetnem, nem kell még egy hatalmas nagy csekk a bennmaradásomnak hála. Nagyapa jön értem, s azonnal hazavisz, magához. Nem engedi, hogy a saját kis erdei kuckómba magamba zuhanhassak, helyette folyton megy a tévé a nappaliban, amit a kis szobából hallgathatok csak.

Rengeteget pihenek, nincs is nagyon erõm semmihez s õszintén, nem is erõltetem a dolgokat. Nem vagyok egy lusta ember, azt szeretem, ha van mit csinálni, azonban most annyira elrendeztek, hogy a pihenés esik csak jól. Emellett, nem fogom hagyni, hogy elérjék a céljukat, nem fognak megfélemlíteni se megnyomorítani.

Már két nap is eltelik a kijövetelem óta. Az öreg fõz, mos, de ha nem látja én mosogatok kicsit s takarítok is. Nem sok munka, napi tíz perc, de épp elég ahhoz, hogy lefárasszon. Persze, csak annyira, hogy ne akarjak befeküdni a garázsban sorakozó kocsik alá. Hiányzik a bütykölés, mindig lekötötte a gondolataimat.

Eléggé meleg van az emeleten a szép idõnek hála, így úgy döntök a mosogatás s pakolás után, hogy veszek egy zuhanyt. Eleve nem rég keltem, biztos vagyok benne, hogy jót fog tenni a félig alvó szervezetemnek. Amúgy is fontos a tisztaság, vízbõl pedig van itt dögivel. Elsõnek meleg vízzel csapatom meg a testemet, tusfürdõvel megmosakszom, de már hideg vízzel öblítek. Ez is egy régi szokás, segít tisztán tartani a fejemet… fõleg, ha nyakig ülök a szarban s legszívesebben láda számra innám a sört.

Miután végzek magam köré tekerek egy törölközõt, a lábaimat is megtörlöm, majd elindulok alsó s felsõ vadászatra. Általában hozok magammal, mert hiába nagyapai szeretet ide meg oda, nem akarom elõtte a családi örökségemet lóbálni. Nem tudom feljött e, így inkább elõvigyázatos maradok. Még szerencse, hogy így teszek, ugyanis nagy döbbenetemre a kis nappalinál Kassidy ácsingózik, s engem bámul nagy szemekkel.

- Még is mi a francokat keresel itt? – förmedek rá, mire észbe kap s rögvest el is fordul. Ne figyeljen engem, csak ne… ne merje…!

- Ne haragudj, hogy rád törtem, de nem értettem, hogy mit mondtál – feleli, ami csak felviszi a vérnyomásomat. Ezt õ sem gondolta komolyan, ugye?!

- Ha süket vagy akkor nem kéne nõvérnek lenned nem gondolod? – kérdezek rá gúnyosan.

- Jöttem megnézni, hogy milyen állapotban van, és hogy megnézzem szeded-e rendesen a gyógyszereket, meg hogy hozzak-e még neked ha kell – magyarázkodik, míg én sietõsen a vasalatlan ruhák kupacához lépek s elõtúrok egy boxert s felsõt. Nem néz rám, így gyorsan feltornázom magamra a törölközõ alatt az alsót, majd gyorsan a felsõ után nyúlok.

- Még is kinek nézel te engem? – kérdezek vissza, azonban a hirtelen mozgolódásnak hála a hátamon, mellkasomon a karjaimon lévõ sebek fájdalmasan meghúzódnak, s ennek hála felszisszenek. Neki sem kell több, máris mellettem terem, s ellenkezni sem hagy idõt, segít felvenni a felsõt.

- Egy betegnek, akinek a kórházban lenne a helye, de inkább itthon van így az ápolónõ jár ki hozzá – vág vissza, majd húzza le a hátamnál a felsõt.

- Kösz – morgom. - Nem vagyok ám idióta, akit ellenõrizgetni kell.

- Ezért sem jöttem az elmúlt két napban – világosít fel.

- Vagy mert inkább nem tudtál jönni – javítom ki, ugyanis hallottam nagyapától, hogy dolgozott az elmúlt két napban. Erre rögtön pirul az arca.

- Mindegy most nem ez a lényeg, hanem az hogy szeretnélek megvizsgálni, hogy mennyit javult az állapotod. – Érzem, ha nem hagyom magamat, addig erõsködik, míg össze nem jön, amit kigondolt. Ezért is adom be a derekamat, hogy hamarabb végezzen s elmenjen. Kellemetlenül érint az anyáskodása. Volt nekem anyám, s köszönöm szépen, õt soha senki nem fogja pótolni. Isten nyugosztalja.

Leülök a kanapéra, majd hagyom, hogy végig taperoljon felsõt keresztül. Ez már nem fáj, viszont mikor kisebb nyomást gyakorol az érintett helyekre, fájdalmasan felszisszenek. Szerintem élvezi, hogy kínozhat. Lesül a képérõl… mocskos nõszemély.

- Hééé. Megint el akarod törni a bordámat, hogy ne tudjak dolgozni? – szólok rá, mikor nagyon megnyomja az egyik sebem körüli részt.

- Csak megnéztem, hogy milyen állapotban van a bordád, mivel itt nincs semmilyen szerkezet és egy gépet nem hozhatok el, hogy megnézzelek így kénytelen vagyok így megtenni azt.

- Kösz, akkor azt itt be is fejeztük. Épp elég fájdalmam van nélküled is – morgom kissé ingerülten. -  Az ajtó arra van – bökök fejemmel az említett irányba.

- A gyógyszereid? – õ azonban nem tágít.

- Vannak még és elég lesz, amíg meggyógyulok, mert eleget kaptam belõlük. Nem kell rám vigyázni, mint egy óvodásra – morgom az orrom alatt. Szerencsére ettõl leesik neki, hogy tényleg nem kérek belõle, így feláll mellõlem s elindul az ajtó felé. Nem is nézek oda, csak mikor nagy puffanást hallok.

Kassidy a földön fekszik, látszólag eszméletlenül. Elpárolog minden mérgem, minden sérelmem, rögtön odasietek hozzá, majd óvatosan felemelem a földrõl. A kanapéhoz lépek vele, feszül minden sebem, de nem érdekel. Óvatosan lefektetem, majd végigtapogatom, nem esett e komoly baja. Nem vérzik sehol, úgy tûnik csak összecsuklott, nem verte be magát sehol se.

Jobb ötlet híján lesietek nagyapához, aki aggodalmas tekintettel követ az emeltre. Megnézi Kassidyt, hoz magával egy kis zseblámpát s megnézi, a pupillái reagálnak e a fényre. Szerencsére igen, így hatalmas nagy gond nem lehet.

- Lehet most érte el a végkimerültség – jegyzi meg halkan.

- A mi? – kérdezek vissza, mire õ bosszúsan felnéz rám.

- Oh, fiam! Neked nem tûnt fel, mennyire próbál a kedvedben járni, mennyire aggódik érted? Munka után rögvest ide sietett, hozzád, hogy megnézzen! Kidõlt szerencsétlen a fáradtságtól, csak azért, mert annyira aggódott érted!

- Ugyan már… - morgom, majd állok fel a kanapé mellõl. – Szokásodhoz híven megint beleképzelsz dolgokat olyanokba, amikbe nem kéne. Hozok neki egy takarót. Most már két nyomorék lesz a nappalidban – teszem hozzá gúnyos mosollyal.

פפפ×

Már este van, mikor nagyapa újra feljön az emeletre. Én az egyik fotelben ülök, s halkan tévét nézek, míg Kassidy továbbra is alszik. igen, rádöbbentem, hogy az öregnek ennyiben igaza volt, a lány hulla fáradt. Még horkolt is… szóval már nem is aggódom érte úgy, mint eleinte. Akkor percenként megnéztem, lélegzik e.

Szóval nagyapa letusol, majd nagyokat szusszanva elvonul a saját szobájába. Nem kérdez semmit se, láthatóan fáradt, fõleg egy kioktatáshoz. Még hallom, ahogy egy darabig mozgolódik az öreg ágyán, s nyekereg alatta, majd csend. Kapcsolgatom ezután a tévét, keresek, valami érdekes mûsort. Végül az egyik dokumentumfilmeket sugárzó csatornán állok meg. Úgy vagyok vele, ha bealszom, legalább ezen nem fog pornó menni. Jártam már úgy s nagyon kellemetlen helyzet lett belõle.

 Valahogy összejön minden megérzésem aznap, ugyanis hamar beszundítok a fotelben. Ezért is érzékelem rögtön, mikor a kanapén lévõ vendégünk mozgolódni kezd. Álmos szemekkel pillantok rá, ahogy õ is hasonló tekintettel figyel engem.

- Én… - motyogja halkan, majd mozgolódni kezd. – Mi történt…? – szusszanja teljesen összezavarodva.

- Kidõltél az ajtóban, mielõtt elmehettél volna, így összekapartalak, a kanapéra raktalak. Nagyapa megnézett, s megállapította, hogy nem kell mentõ, csak alvás.

- Hány óra? – kérdezi, miután felfogta a szavaimat. Kérdésére a mellettem lévõ kis asztalkán nyugvó digitális órára nézek.

- Fél egy múlt három perccel.

- Úristen! Reggel óta itt vagyok?! – akad ki hangosan, mire én lepisszegem. Zavartan húzza magára a takarót, s rejtõzik el mögötte.

- Nagyapa alszik ne nyivákold fel. S igen, reggel óta a kanapénkon húzod a lóbõrt – teszem hozzá. – Hozok neked inni. Éhes is vagy? Van egy kis levesünk még – állok fel a fotelbõl,  de mivel nem felel, odafordítom a fejemet. – Na?

- Haza kéne mennem… - suttogja. – Visszaéltem a vendégszeretetekkel. Ez szörnyû.

- Nem fordult meg tõle a világ, ne aggódj – sóhajtom, majd folytatom utamat a konyháig. Nem szól utánam, de mire visszaérek egy pohár szörppel s egy tányér levessel, már ül s nem fekszik.

- Tessék – adom oda neki a tányér levest, majd a poharat a kanapé mellé teszem. Nem szól semmit, csak figyeli a kavargó levest, végül pedig felnéz rám. Látom rajta, hogy zavart s nem érti a kialakult helyzetet, azonban ezzel nincs egyedül.

- Mi az? – kérdezem tõle.

- Én… sajnálom a kellemetlenséget, amit okoztam.

- Kaptunk már ettõl nagyobb dolog miatt pillanatnyi szívinfarktust – sóhajtom. – No de egyél, egész nap nem ettél – bökök fejemmel a leves felé, majd ülök vissza a fotelbe. Felhúzom a lábaimat, s összekuporodva figyelem a tévét. Épp a pandamacikról adnak valami mûsort.

Mikor hallom, hogy a tányérban zörren a kanál, újra felállok, s elveszem tõle. Nem szól semmit se, s mikor visszaérek, csak ül ott tovább, tanácstalanul.

- A szörpöd – mutatok le a kanapé mellé, amit ellenkezés nélkül vesz fel, de nem iszik bele, csak tartja a kezében. – Nem azért mondtam, hogy fogd. Igyad!

- Tényleg haza kéne már mennem – feleli. – A barátnõm biztos aggódik értem.

- Pityegett a telefonod, de nem nyúltam hozzá – vallom be, majd ülök le mellé a kanapéra. Erre rögtön felkapja a fejét, s elkezd a zsebében kutakodni. Hamar elõkerül a szerkezet, amit koncentrálva nyomkodni kezd, azonban mikor elolvassa a sokadik üzenetet, zavartan felszusszan.

- Olyan hülye ez a nõszemély! – nyögi ki végül.

- Na? Kihívta a zsarukat? – érdeklõdöm. – Az jó, szeretek velük trécselni, mindig olyan udvariasak – vakarom meg a tarkómat.

- Nem egészen… - motyogja, majd süllyeszti vissza a zsebébe a telefont. Éppen állna fel, de a kezét megragadom, s visszahúzom a kanapéra.

- Nagyapa haragudna, ha hagynálak ilyen félálomban lévõ, felzaklatott állapotban elmenni. S még a szörpödet se ittad meg – teszem hozzá. – Aludj csak itt reggelig, ha akarsz, le is tusolhatsz. Váltás ruhát is tudok adni… asszem. Anyutól maradt hátra pár ruha, törölközõ akad. Reggel majd hazamész – ecsetelem a tervet.

Egy darabig csak figyel engem, én azonban megunom egy idõ után a szemkontaktust vele, s a tévére koncentrálok. Sok panda s egy csomó bambusz, kínai emberek sokasága.

- Rendben van, elfogadom – feleli halkan, mire felé nézek s bólintok egy aprót. Rácsapok a combjaimra, majd felállok. Nem váltunk túl sok szót, kerítek neki törölközõt, majd egy nõi trikót s halásznadrágot, azt a simulósabb félét. Nem kérdez semmit, csak bemegy a fürdõbe, én addig elmosom a tányérját, majd visszaülök a tévé elé. Nem tudnék aludni, ezernyi gondolat ugrott be, míg anya ruhái között turkáltam.

Hiányzott, mindennel együtt. Ahogy Jessica is. Rég jutott eszembe, próbáltam elnyomni, elfelejteni, mindkettõjüket. Persze a kislányt nehezen lehetett volna… hisz minden nap eszembe jutatták, hogy állítólag én erõszakoltam s öltem meg. Könnyû volt rám mutogatni, ahelyett, hogy magukba néztek volna. Én húgomként tekintettem rá. Soha nem volt testvérem… õt annak éreztem. Megrázott a halála. Soha nem fogom kiheverni.

- Kész is vagyok – lépett ki a fürdõbõl Kassidy. – Köszönöm a ruhákat, pont jók – feleli halkan, mire én bólintok egy aprót. – A törölközõt hova rakjam?

- Terítsd csak az ajtóra – legyintek nem törõdöm módon. – Majd ott megszárad.

- Rendben van – feleli, majd miután megteszi, visszaül a kanapéra. – Mi történt édesanyáddal?

- Meghalt – felelem nemes egyszerûséggel.

- Beteg volt? – faggatózik tovább.

- Igen – helyeselek, de továbbra is szigorúan a pandamacikat bámulom.

- Rák? Esetleg valami más? – Nem esik le neki, hogy nem akarok róla beszélni… de ha ennyire akarja, hát legyen.

- Nem. Belebetegedett abba, hogy a fiát leköpték az utcán, megszégyenítették a boltokban s összesúgtak a háta mögött, hogy „itt jön a kislány erõszakoló s gyilkos Miller”. Belebetegedett abba, hogy ezt kellett látnia, nem bírta. Szóval kétségbeesésében s szomorúságában, hogy nem tehetett semmit se, inkább úgy döntött, hogy meghal – felelem kegyetlenül, végig ránézve. Nem szól semmit se, csak figyel engem döbbent szemekkel.

- Én… sajnálom… én… - próbálja összeszedni a gondolatait, mire én felsóhajtok s felállok.

- Felesleges sajnálnod. Semmi közöd hozzá, s szerintem most sokkal jobb helyen van, mint valaha. Jó éjt. Ha kell valami, ébressz csak fel! – teszem még hozzá, majd kikapcsolom a tévét s bemegyek a szobámba. Résnyire nyitva hagyom az ajtót, így hallom, ahogy Kassidy a kanapén mozgolódik. Nem megy el, nem hallok ajtócsapódást.

Gondolataim anyu s Jessica felé terelõdnek. Régi emlékeket idézek fel, s elmorzsolok pár könnycseppet. Megfogadtam, hogy nem sírok miattuk. Nem örülnének neki. 

Elsõnek is, ráeszmélek mi történt: megvertek. Másodszor, ami rögtön beugrik a sok fehér láttán, hogy alaposan, úgy, hogy az agyvelõmet épp most slagolják a bitumenrõl én meg Szent Péterre várok. Nem akartam még meghalni, ez biztos. Újra visszaájulok, s ezek után sokáig megint se kép se hang.

Legközelebb azonban már más is fogad. Ahogy oldalra nézek egy ismerõs, döbbent arc pislog le rám. Sõt. Rögtön kettõ is!

- Rob. Végre hogy magadhoz tértél – szorítja meg nagyapám a kezemet.

- Hol vagyok? – újra körbenézek, a bútor ugyanaz, s kétlem, hogy nagyapa és Kassidy is ugyanazon a napon s idõben halt volna meg. Képtelenség. Megpróbálok felülni, azonban olyan szúró fájdalom keríti a mellkasomat hatalmába, hogy levegõt se kapok rendesen.

- Kórházban vagy, de pihenned kell – feleli Kassidy, aki nõvéri ruhában van, s segít visszafeküdnöm. Remek, így már van elegendõ oxigén a szétvert agyamnak. – Összevertek tegnap este és behoztak a kórházba. Az egyik bordád megrepedt és azért nem tudsz kellõ képen mozogni.

- Jaj igen. A benzinkútnál voltam, amikor nekem támadt pár fickó – jegyzem meg. Ezt már összeraktam magamban nemrégiben, mikor Petikére vártam nem túl lelkesen.– Azon csodálkozom, hogy egyáltalán ellátták itt a sérüléseimet – jut eszembe hirtelen. A mi városunknak nincs kórháza, körzeti. Azonban nem egy „falum béli” dolgozik itt hatalmas nagy örömömre. Az eltört ujjamat legutóbb úgy látták el, hogy nagyapa már a rendõrség kihívásával fenyegetõzött, s biza nem a helyivel.

- Nem is segítettek – szólal meg nagyapa.– Kassidy kisasszony segített rajtad, meg egy orvos. A többiek nem akartak segíteni neked.

- Aha – rendezem le ennyivel, míg az említett nõvérke felé nézek. Kész csoda, hogy nem rúgták még ki.

- Megyek megnézem a többi betegemet is. Nem sokára visszajövök – jegyzi meg a szóban forgó személy, majd kettesben hagy kicsit nagyapával. Mindenem fáj, legszívesebben csak aludnék, de tuti nem fog menni pontosan azért, mert lüktetek mindenhol, de nem épp boldogan… nem fogom hagyni, hogy valaki kedves jóakaróm bejöjjön s megnézzen magának. Lenne mit beszélnie a városnak. Nem! Ezt már nem! Inkább otthon döglök bele ebbe.

- Felesleges. Jól vagyok. El is hagyom a kórházat – jelentem ki makacsul.

- Kisfiam ne légy meggondolatlan – kérlel az öreg, de nem fog meghatni.

- Nem érdekel. Jól vagyok. Még a végén itt is agyon ütnek, mert valaki meg mert védeni. Nem akarom, hogy a kocsi bánja vagy a mûhelyed nagyapa. Jobban jár mindenki, ha távozok – felelem.

- Hogy lehetsz ennyire arrogáns egy valaki? – csattan hirtelen Kassidy, amin nem kicsit lepõdöm meg. – A nagypapád aggódott érted. Itt volt melletted, amint felhívtam, hogy itt vagy bent. Elhiszem, hogy belõlem eleged van és nem akarsz többet látni, de beteg vagy és nem érdekel, hogy mit mondasz vagy mit csinálsz, de ez itt az én munkahelyem és úgy fogsz viselkedni, mint a többi beteg. Lefekszel és pihensz, amíg az orvos azt nem mondja, hogy távozhatsz. – Úgy hisztizik, mintha érdekelne mit gondol. Nem régóta van itt, nem tud õ igazán semmit.

- Még is kinek képzeled te magad… - kezdenék bele a kioktatásába, azonban õ odalép hozzám s nagy döbbenetemre galádul olyan ponton nyomja meg a mellkasomat, hogy kész csoda, hogy nem csinálok magam alá. Még a hangomat is hallatom, ami végképp nem tetszik… A némber…!

- Az ápolód és azt mondtam, hogy itt maradsz. Nem érdekel, hogy a többiek mit gondolnak rólad. Nem vagyok a csõcselék része, aki azt hiszi, hogy bántottál bárkit is. Te magad is azért hiszed el, hogy így volt, mert már beléd beszélték. Ja és mielõtt még elmennél, hogy visszajönnék – jegyzi meg, majd egy kibaszott bilincset kap elõ. A szuka… mit nem képzel!

- Mi a francot akarsz? – sziszegem.

- Ezt – bilincseli a kezemet az ágyhoz, míg bennem elpattan valami legbelül. – Most már biztos, hogy nem fogsz elmenni a kulcs, meg szépen itt marad nálam – teszi zsebre a kulcsot, majd mint aki jól végezte a dolgát, elvonul. Nagyapa felnevet ezen, azonban mikor meglátja az arcomat, a torkára fagy.

- Rob…? – nyúl felém, mire én elhúzódom tõle. Hagyta. Hagyta, hogy ezt tegye velem. Megalázott. Ha bejön a doki… mindenki ezen fog röhögni. Megint én leszek a téma, remek! Ez hiányzott az életembõl, ettõl fogom megint egy szarnak érezni magamat.

- Rob… - ismételi meg nagyapa, mire én dühtõl eltorzult szemekkel nézek rá.

- Menj. El – közlöm vele halkan, de annál nagyobb dühvel. Oh, de bánom már, hogy nem mentem el innen. Én voltam a hülye. Le kellett volna lépnem errõl a leprateleprõl… igen. Ez a megoldás. Ha mindennek vége, én lelépek. Összeszedem a pénzemet, átíratom a nevemet a nagy ember figyelõrendszerébe és soha az életben nem fognak rólam hallani. Soha. Ez a vén öreg csotrogány se. Egyszerûen soha.

Rá se nézek, úgy megy ki a kórterembõl. Legszívesebben kapkodnám mérgemben a levegõt, azonban úgy fáj így is a mellkasom, hogy apró lélegzetvételekkel próbálom nyugtatni magamat. Töröm a fejemet, hogy is lenne a legjobb. Nem akadhatok ki, nem kezdhetem el szidni Kassidyt. Egyrészt magamat is megbélyegezném még jobban, ami nem kell, még ha le is lépek innen. Másrészt, ha már ide költözött a semmi közepére, nem kéne kirúgatni.

Megpróbálok aludni erre egy kicsit, bár a szívem még mindig hevesen kalimpál, a mellkasom ég, szúr és nyilal, a karom meg kezd elzsibbadni. Mégis valahogy csak elnyom az álom, ami inkább szundikálás, de jobb, mint a semmi.

פפפ×

Nagy sóhajra s torokköszörülésre ébredek. A torkom kiszáradt, ami roppant zavaró, a mellkasom lüktet, a kezemet meg nem érzem.

- Az állapota stabil, igaz a bordája még bõven nem az igazi. Pár napot bent kell töltenie, de gondolom a nõvérke ezt mondta magának. Adtam be magának fájdalomcsillapítót, hamarosan jobb lesz egy kicsit – idõsebb férfi hangja, nem ismerõs. – Mr. Hertz vagyok, örvendek Mr. Miller. – Csodálkozva nézek rá, míg õ egy hamiskás mosollyal zsebre vágja a kezeit.

- Én is, Mr. Hertz… gondolom maga az, aki elvállalt.

- Személyesen nem ismerem, hírét hallottam, kicsit északabbra lakom, de ahogy kikelt mindenki magából, érdekesnek és roppant szórakoztatónak találtam – ecseteli. – Ne aggódjon, nem mérgeztem meg. Nem érdekel mit tett vagy sem, de azért szólok majd a nõvérkének hogy azt ott ni – mutat a kezemre – vegye le.

- Honnan tudja, hogy õ volt? - nézek rá döbbenten.

- Láttam, ahogy elindult vele. Nem tesz jót a vérkeringésének, ha még meg akarja tartani a kezét, nos, akkor le kell venni – jegyzi meg.

- S mikor mehetek haza? – vonom fel kérdõn a szemöldökömet.

- Amint lekerült a bilincs, akkor megy haza amikor akar, csak alá kell írnia egy nyilatkozatot. Amúgy meg javasolnék még minimum egy éjszakát bent. S most pihenjen, közben beküldöm az újoncunkat – teszi még hozzá, majd további szó nélkül távozik. Én még javában emésztem a szavait, mikor Kassidy nyit be. Rögtön elfog újra a düh, hogy ilyen helyzetbe hozott.

- Mr. Hertz azt mondta, hogy vegyem le – jegyzi meg. – De nem fogom. – Nem szólok semmit, csak dacosan figyelem, ahogy közelebb jön. – Jót akarok neked.

- Le fogják vágni a kurva karomat – közlöm vele nemes egyszerûséggel, mire õ kicsit összerezzen az alpáriságon. – Ha neked ez jó, akkor már mindent értek.

- Félreérted! – jelenti ki éles hangon. Nem tetszik neki, amit hall? Remek!

- Ugyan mit? – szólok vissza. – Örülj, hogy nem jelentelek fel érte! Se azért, mert terrorizálsz. Bár az a szerencséd, hogy a seriff még hõsként is tisztelne. Az ügyes Kassyke a szétvert kislánygyilkost bántalmazza? Csak ügyesen!

- Nem így van. Csak bebeszéled magadnak – közli velem szemöldökét ráncolva. – S ne fogják levágni a kezedet, mert átrakom a bilincset… valahogy. Itt kell maradnod, míg rendbe nem jössz – erõsködik, míg az ágyat vizsgálja. Ez a csaj kettyós.

- Míg valaki le nem mérgez a picsába – javítom ki, mire kapok egy mérges pillantást. – Ugyan drága – vigyorgom gúnyosan -, nem láttad mennyire szeretnek? Ha az agyam lógott volna ki, akkor is leszarnak.

- Akkor is kiharcoltam volna, hogy ellássanak! – vág vissza. – S légy jó fiú. Fiatalabb vagy tõlem, hallgatnod kell az idõsebbekre – jelenti ki, mire én megcsóválom a fejemet, ugyanazzal a gúnyos mosollyal a számon.

- Meg a francokat. Felõlem ötven évvel is túltehetsz rajtam, amirõl azt gondolom, hogy felesleges vagy nem kell, azt úgy is marad – oktatom ki.

- Akkor nem veszem le a bilincset… ember hiány van, nem rúgnak ki – makacskodik.

- Naiv, buta kislány. Ha már a koroddal menõzöl, tudhatnád, hogy nem így van – felelem. Kezd a mellkasom jobb lenni, hat a fájdalomcsillapító. – S ha nem ma, holnap le kell venned, mert kiengednek.

- Nem biztos.

- Hát ha így marad a kezem, s le kell vágni, ja, nem biztos – vágok vissza. Tanácstalan, csak áll felettem. Szinte látom, ahogy a fogaskerekek dolgoznak az agyában. Mit csináljon, hogy csináljon? Semmit, sehogy. Hagyjon engem békén, az lenne a legjobb.

- Utálsz engem Rob? – teszi fel végül a kérdést, amire nem számítok.

- Ne szívd mellre, én mindenkit utálok – felelem felvont szemöldökkel. Mit érdekli mit érzek iránta? Semmit nem éreztem addig, míg ki nem bilincselt a kórházi ágyhoz. Na, azzal elintézte, hogy érezzek valamit, de nem jó értelemben. - S azt csak magadnak köszönheted…

- Tessék? – néz rám nagy szemekkel. – Ezt hogy érted?

- Te felfogtad, hogy kibilincseltél? – kérdezek rá döbbenten. Ez hülye.

- A te érdekedben!

- Te tényleg nem fogod fel… te… tényleg… - akadok ki, majd hirtelen felnevetek. Ilyen nincs! – Nem baj, semmi baj… bilincselj csak át, sõt, hívd be a többieket, hogy megnézzenek. Amint kiengednek innen, egészségesen hagyom itt az egész kócerájt a fenébe – sziszegem a fogaim között, amitõl a nõvér csak áll ott és néz. - Na. Gyerünk. Engedem, essünk már túl rajta! Kellemetlen… - rángatom a kezemet. Nem fáj, csak egy kicsit. Aztán zsibbadni kezd, és atyaég…

Nem szól semmit, csak kibilincseli a kezemet, majd óvatosan leveszi rólam. Nagyot sóhajtva mozgatom meg kicsit, majd mikor a zsibbadás enyhülni kezd, az ágy szélére rakom a kezemet, hogy visszabilincselhessen. Ehelyett azonban a köpenye zsebébe süllyeszti, majd szomorkásan rám néz.

- Csak még ma este minimum maradj bent, jó? Aztán majd… majd elnézek mindig hozzátok hogy vagy. Most pedig aludj kérlek és… oh itt az ebéded! – lép egy kisasztalhoz, amin egy tálca van. – Szerinted egyedül is meg tudod enni, vagy segítsek? – néz rám érdeklõdve, míg én nem tudom hova tenni a hirtelen változást. 

- Jó napot kívánok kisasszony – köszön az öreg, szerencsére õ intézi az ügyet. - A Miller társaságtól jöttünk, hogy segítsünk. Engem Albertnek hívnak, Õ pedig az unokám Rob. – Rob, aki robogna messzire…

- Jó napot kívánok. Kassidy Fawn vagyok és köszönöm, hogy ilyen gyorsan jöttek. Nem rég vettük az autót a barátnõmmel, de nem akar beindulni, és nem tudom, hogy miért – kezd bele a magyarázkodásba nõiesen, én meg csak ránézek a furgonra. Szerintem nagyapámmal is koccinthatna szülinapján.

- Szimplán csak öreg – jelentem ki.

- Fiam húzasd fel a szállítóra a kocsit – bólintok, hogy megértettem, s intézkedem is. Jobb, mint Kassidy, így már tuti megjegyzem, beszédét hallgatni. – Elvigyük esetleg valahova?

- Nem szükséges köszönöm, De be fogok menni a mûhelybe, hogy megbeszéljük a kocsi javításának a költségeit. Ne haragudjon, csak éjszakás voltam.

- Semmi baj, de haza visszük, ha gondolja. Nem fáradtság – erõsködik az öreg. Nekem nincs kedvem elõl nyomorogni, szóval közbe is vágok.

- Nagyapa hagyjad. Azt mondta, hogy nem kell – szólok oda neki, miután végeztem a kocsi felrögzítésével. Nem várok semmiféle választ, rögtön beülök a volán mögé, most én vezetek. Ha arra koncentrálok, az majd lenyugtat.

פפפ×

Amint beérünk, neki is esem a kocsinak. Nincs kedvem felette ülni, hogy be-bejárjon a nõ érte. Legyek kész vele hamar, kapja meg, fizessen, s ne is lásson sokáig. Nem akarok cirkuszt, hogy megint a nyakamra járjanak, messzebbrõl üvegest hívni, mert beverik az ablakomat, s az itteni nem hajlandó kijönni. Elegem van.

- Szia – zökkent ki a délután folyamán egy nõi hang a munkából. Felkapom a fejemet, s sikeresen be is verem a felhajtott motorháztetõbe.

- Bármikor jössz és köszönsz a fejem bánja – motyogom, míg a második púpomat tapogatom ki a hajam alatt. Szörnyû! Így is van egy ábrázatom…

- Ne haragudj. Jól vagy? – lép közelebb.

- Persze. Bent van az öreg az irodába. Menj be hozzá – intek agyalágyult fejemmel az ajtó felé, majd lépek vissza a kocsihoz, hogy befejezhessem azt is ma. Kassidy járgánya már indulásra kész.

- Kérdezhetek valamit? – szegezi nekem a kérdést, míg én megállok s a vállam felett hátranézek rá. Nincs kedvem csevegni.

- Már megtetted, még valami?

- Miért mondtad azt nekem múltkor, hogy kerüljelek el? És mi lesz akkor, ha nem teszem meg azt, amit kérsz tõlem? – Csak állok ott, lassan teljes testemmel felé fordulok, s úgy nézek rá, mintha… nem is tudom. Komolyan nem tudom.

- Mióta laksz itt? – kérdezek rá nyíltan, mire õ zavartan pislant párat. – Pár hete? Egy hónapja?

- Nem is tudom, szerintem több mint egy hónapja már… - motyogja, én pedig elõveszem az munkásruhám zsebébe begyûrt kendõt, s abba kezdem el törölni a kezemet.

- Aha… és összeismerkedtél már pár emberrel? – érdeklõdöm tovább, s látom rajta, hogy nagyon nem érti hova akarok kilyukadni.

- Igen, persze, hisz dolgozom de… nem értem ezeket a kérdéseket. Ha nem akarsz válaszolni az enyémekre, akkor mond csak meg nyugodtan – néz rám nagy, kérlelõ szemekkel. Megköszörülöm a torkomat, majd visszadugom a zsebembe a rongyot.

- Ha nem akarod õket elveszíteni, akkor jobban teszed, ha itteni mintapolgárként elkerülsz – rámutatok, mire õ megszeppenve áll ott tovább. – S ha netán meg mersz valakit kérdezni arról, hogy mi van a Miller gyerekkel, akkor a válasz csak annyi lesz, hogy kerüld el, mert bajkeverõ és szemétláda. Aztán ki tudja, lehet igazuk van.

- S lehet nem… - feleli halkan. – Lehet csak miattuk vagy ilyen.

- Ha szeretnék valakivel errõl beszélni – kezdek bele halkan, s lassabban -, az nem te leszel. Köszönöm szépen, eddig is remekül megvoltam. Emellett kész a kocsid – teszem hozzá egy vigyorral. – Mûködik. Az olajszintet néha meg kéne nézni, azért van benne az a kis kampó… - illusztrálom a kihúzását, majd hátrébb lépek párat.

- Fizetni az öregnél lehet, az irodájában. õt is megkérdezheted miért kell elkerülni az unokáját, bár nála egy egészen más – tárom ki a kezeimet, míg elnyújtom ezt a szót – történetet hallhatsz. S most mennem kell dolgozni. Arra van az iroda – mutatok most sokkal célirányosabban a kezemmel az ajtó felé, s addig neki se kezdem dolgozni, míg el nem indul. Lassan lépdel, párszor hátra-hátra néz, de nem szól hozzám. Látom rajta, hogy zavart és tanácstalan. Tényleg jobb lenne neki is, ha nem bolygatná azt, ami már elült végre.

Újra nekiesek a kocsinak, s próbálom kizárni a fejembõl, ahogy az öreg s Kassidy beszélgetnek egymással. Néha-néha magamon érzem mindkettõjük tekintetét, de fel se nézek. Motorzúgás, gáz, majd a lány kihajt a garázsból. Egy pillanatra felnézek, az üvegen keresztül találkozik a tekintetünk. Kicsit felegyenesedek s úgy nézek utána, így fel sem fedezem a mögém cammogó öreget, aki egy gyengéd fülest ad nekem. Feljajdulok, majd sértetten nézek rá.

- Ezt meg mi a fenéért kaptam? – kérdem, míg a koszos kezemmel fogom a sértett felületet.

- Vak is vagy, süket is, hülye is… de legalább kocsit szerelni tudsz, az isten áldjon meg – feleli halkan, majd minden további magyarázat nélkül ott hagy, hogy döbbenten pisloghassak. Nem értem, bizony isten. Itt mindenki megkergült? Le kéne lépnem az erdõbe, biztos a város felõl fúj a szél, a szmog pedig megmérgezi a gyengeelmével ellátott egyedeket… veszélyben vagyok! Bár, az öregnek is segíteni kell… nem megyek sehova. Kibírom. Csak ne fussak össze Kassidy-vel, mert meg lesz a harmadik púp a fejemen.

פפפ×

Körülbelül három nap telik el, én pedig megint kifogyok a cigibõl, így este neki is esem, hogy a késõ estig nyitva lévõ benzinkúthoz elvezessek. Odáig minden rendben is van, s ha már ott vagyok veszek egy rekesz sört is, meg csokit, szeretem. Az öreggel meccset fogunk nézni másnap, kell egy kis férfikóla. Kicsit nagyobb tömeg van a benzinkútnál, általában kihalt, most mégis pár velem egykorú srác lófrál itt. Nem tetszik, ahogy az se, ahogy rám néznek. Gyorsan fizetek, s sietek is a kocsihoz. Bepakolok hátra mindent, majd mikor a vezetõülést próbálnám kinyitni, ütés ér a hátamon. Nekiesem a kocsinak, valaki a vállamnál fogva lök a földre. Rúgások, újra s újra.

Nem csak egy új púpom lesz, basszus… Ez az utolsó gondolatom, mielõtt elvesztem az eszméletemet. 

A közértnél parkolok le, ahol akad még pár autó. Kiveszem a pénztárcámat a kesztyûtartóból, kiszállok a kocsimból s lezárom, majd mielõtt belépnék az ajtón, elnyomom a kukán a cigimet. Amint belépek az összes környéken lévõ szempár rám szegezõdik. Kezdõdik a mûsor! Én fel vagyok ám rá készülve. Mogorva arccal veszek el egy kosarat, majd indulok el. Kenyér kell, felvágott, vaj, sör, mosópor, szappan, tusfürdõ… sorolnám még magamban tovább, de rájövök, hogy ezen kívül már csak a cigim van. Azt pedig a kasszánál kell kikérnem.

Idegesen törlöm meg a képemet a kezemmel, ami ugyan olyan izzadt. Minden porcikám azért ordít, hogy hazamenjek és inkább szarvas bogyón éljek. Végül összeszedem magam, majd a pulthoz lépek. Mikor az öreg Smith felnéz s meglát, kiül ráncos arcára az undor. Óvatosan lerakom a pultra kosaramat, míg õ felvont szemöldökkel figyeli a képemet.

- Hát te? – mordulja.

- Fizetnék – felelem halkan, míg õ csak néz. Elõveszem a pénztárcámat s megmutatom, hogy készpénz van nálam. Felszisszen, majd nekiáll leolvasni a címkéket. Dörmög az orra alatt, hogy mekkora szarházi vagyok, s milyen bõr van a képemen, én pedig csendben tûröm ezt. Közben beállnak mögém, de nem nézek hátra. Úgy vagyok vele egy helybéli, aki szíves örömét leli alázásomban.

- Kérnék egy Lucky Strike-ot is… - kezdek bele, mire az öreg egy szúrós pillantással belém fojtja a szót.

- Milyet?

- Pirosat.

- Elfogyott.

- Kék?

- Az is. – Igaz ott sorakoznak mögötte jól láthatóan. Ajkamba harapok, hogy ne morranjak rá mérgesen.

- Biztosan?

- Ne szórakozz velem, kölyök! Ha azt mondom, hogy…

- Elnézést – szól közbe egy kellemes nõi hang. – Biztosan elnézte, hiszen ott van maga mögött két sorban az említett dohánymárka. – Egyszerre nézünk hátra az öreggel. Egy csinos nõ áll mögöttem, kezében egy kosárkával, amiben nem sok minden van. Halovány mosoly ül ajkán. – Nem sürgetésként mondtam.

- Most, hogy mondja… - dörmögi Smith, majd levesz egy piros dobozt a polcról. Az árat sem közli, csak rábök a kijelzõre. Rögvest adom neki a pénzt, majd az összekészített szatyrot a kezembe veszem. Aprót biccentek majd sietek is kifelé. Amint kiérek a farzsebem után kapok, de nincs ott a cigi. Kifogyott. Elõbb vettem, szóval gyorsan a kocsihoz szaladok, s a vezetõülésre rakva a szatyrot kezdek el kutatni, de a cigi sehol se.

- Elnézést… - felkapom a fejemet, de nem figyelek a furgon ajtajára. Kegyetlenül beverem, szisszenve kapok oda, majd nézek hátra. A boltban lévõ nõ áll mögöttem, s zavart mosolyát próbálja szabad kezével eltakarni, amiben a cigim van. – Ezt otthagytad – nyújtja oda a cigimet. – Az úr nem akarta kihozni, így kihoztam én.

- Köszönöm… - motyogom, majd elveszem tõle a cigit, s rögtön bontom is kifelé.

- Nagyon fáj?

- Micsoda? – kérdek vissza, míg egy szál cigit boldogan a képembe tolok. Elõ a gyújtó, s sistereg is.

- A fejed… - mosolyogja, mire én megrázom a fejemet. A bolt ablakára nézek, az öreg hunyorogva leskelõdik. Oh, hogy az a…!

- Kösz tényleg – morgom, majd beszállok a kocsimba. A szatyrot hátradobom a hátsó ülésekre. – Új vagy, ugye?

- Igen, nem rég költöztem ide. A helyi kórházban dolgozom, mint ápolónõ. Kassidy Fawn vagyok – mutatkozik be, míg én szívok egy nagyot a cigimbõl.

- Akkor elsõ lecke – nyúlok az ajtóhoz, s zárom be -, kerülj el jó messzire – közlöm vele a lehúzott ablakon keresztül, míg a rádióból újra az AC/DC kezd el dübörögni. Búcsúzóul intek neki, majd rálépek a gázpedálra s hazafelé indulok.