Mikor a fülembe jutott, hogy Komamura kapitány Zorint akarja küldeni Vakorhoz, elhatároztam, hogy elkísérem õt. Sejtettem, hogy Kyoji is a környéken ólálkodik majd, és ha mûsort rendeznek, nem akarok lemaradni róla. A lány persze nem volt elragadtatva Zorin látványától, azt hitte, én hurcoltam õt ide, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam.

- Mi a baj Kyoji? – léptem oda hozzá, mivel láttam, hogy eléggé kiakadt. A vállára tettem a kezem.

- Semmi… - válaszolt õ kurtán.

- De hiszen látom rajtad. – próbálkoztam tovább.

- Kérlek… épp elég kellemetlen ez így is nekem. –suttogja válaszul, megremegõ hangon.

Szegény lány… egyvalamiben biztosan hasonlítunk: a szerelmi életünk kész katasztrófa.

- Miért hoztad magaddal õt Hina? –kérdezi Vakor megköszörülve torkát.

- Komamura Kapitány küldött, hogy tárgyaljak az Espadaval, hogy mit szeretne tõle. –válaszol helyettem Zorin, majd lassan Kyoji mögé lépked. –De jelenleg fontosabb dolog foglalkoztat.

A szívem a torkomban dobog. Ugye most szerelmet akar vallani Kyojinak? Ez mennyire romantikus már!

- Oké, srácok! Nincs itt semmi látnivaló! – léptem az Arrancarok közé és háttal fordítottam õket Zorinnak és Kyojinak. – Jobb, ha most kettesben hagyjuk a szerelmespárt. – súgtam úgy, hogy az a kettõ ne hallja.

- Apropó szerelmespár… mi a helyzet a bátyáddal? – nézett rám Vakor széles vigyorral az arcán. Csak nem sejt valamit?

- Megvan. – feleltem kurtán. A többi Arrancar értetlenkedve nézett egymásra.

- Aha… a társaim szeretnének mondani neked valamit. UGYE?! – mordult rá a többire.

- Sajnáljuk, hogy rád támadtunk. – skandálták, de valahogy nem tudtam elhinni nekik.

- Nem vagytok elég meggyõzõek… - fonta karba a kezeit Vakor, mire egyes Arrancarok szinte meg tudták volna ölni õt a szemeikkel.

- SAJNÁLJUK, HOGY RÁD TÁMADTUNK!!! – ordították teljes hangerõvel, erre én mosolyogva bólintottam.

- Akkor most veled tárgyaljunk, vagy várjuk meg a kölyköt? – kérdezte Vakor.

- Velem felesleges. Nem állok közeli kapcsolatban Komamura kapitánnyal, az én kapitányom meg… nem egy közvetlen típus.

- Akkor, amíg várunk, megkérhetem a kezed? – pattant elém az egyik Arrancar. Nagyjából tíz éves lehetett. A többinek kiült az arcára, hogy meglehetõsen unják már a hülyeségeit.

- Tudod, én már elköteleztem magam valaki mellett. – mondtam mosolyogva, miután leguggoltam hozzá. – De ha nem jönne össze, te leszel az elsõ, aki megtudja.

- És õ? – mutatott Kyojira. – Õ is foglalt?

- Kérdezd meg tõle. – válaszoltam letörten. Még egy kiskölyök is ilyen könnyedén túllép rajtam… Ezután viszont Kyoji hirtelen kirohant az épületbõl és köddé vált. – Nem ment valami jól, igaz? – kérdeztem Zorintól még jobban letörve, mire õ megrázta a fejét. – Akkor én is megyek. – közöltem, majd elköszöntem. Hadd tárgyaljanak nyugodtan, én úgyis csak Kyoji miatt kísértem el Zorint.

***

A 6. osztag fõhadiszállása közelében üldögéltem egy fa alatt. Könyveket olvasgattam a Quincykrõl és az Arrancarokról, gondoltam nem árt, ha kissé felturbózom a tudásom. Egyszer csak valami vöröset láttam a szemem sarkában. Persze, hogy Renji volt az, ráadásul felém közeledett. Egyenesen rám nézett, én mégis azt hittem, valaki máshoz indult, pedig a 30 méteres körzetünkben egy lélek sem járt. Gyorsan felpattantam, és elindultam az ellenkezõ irányba. Beugrott, hogy a könyveimet nem kellene a fa alatt hagynom, úgyhogy gyorsan visszahajoltam értük, de mire tovább menekülhettem volna, Renji odakiáltott:

- Hina!

Munkát akar adni. Igen, biztosan valamilyen feladata van a számomra.

- Igen, hadnagy? – emeltem rá a tekintetem.

- Csak erre jártam, és… láttam, hogy egyedül vagy, gondoltam megkérdezem, hogy vagy?

- Azonnal indulok! – bólintottam.

- Tessék? Hova?

- Öööhm… - Most akkor nem feladatot adott? – Tessék? – kérdeztem vissza, mire õ nagyot sóhajtott.

- Csak meg akartam kérdezni, hogy hogy vagy…

- Oh! Jól, hadnagy, köszönöm! – válaszoltam mereven.

- Hagyd ezt a hadnagyozást. Végül is barátok vagyunk nem? – kérdezte vigyorogva, bár inkább vicsorgásnak tûnt.

- Barátok? – kérdeztem csillogó szemmel.

- Persze! Szóval ne terjeszd azt, hogy a bátyád vagyok, jó? – nevetett. Honnan tudhatta meg?! Vakorral nem beszélhetett… talán Kyoji? Ez lenne a bosszúja Zorin miatt?

- Én nem… én… nagyon sajnálom. – mentegetõztem. Mennyire kínos!

- Hé, nyugi már! Nem haragszom érte. – mondta, de látta, hogy nem voltam kevésbé megszeppenve, úgyhogy átkarolta a vállam. – Engedd el magad.

Hát, marha könnyen mondja. Mi ütött belé? Talán ez is Kyoji mûve lenne? Bogarat ültetett a fülébe? Rukiáék már évtizedek óta próbálják rávezetni, hogy mi a helyzet, esetleg õk jártak sikerrel?

- Igenis! – válaszoltam. Igazán sikerült elengednem magam…

- Azt hittem, Ichigoéknál talállak… - lépett tovább Renji, még mindig engem átkarolva.

- Ma nem találkozom velük. – feleltem.

- Miért nem? – kérdezte, közben elengedett.

Miattad.

- Szeretném még ma elolvasni ezeket a könyveket. – füllentettem.

- És ha a hadnagyod parancsolja, hogy kísérd el? – kérdezte vigyorogva, mire egy artikulálatlan hanghalmaz hagyta el a számat, aztán gyorsan elõkaptam a kardom és a fehér szalag segítségével láthatatlanná váltam.

- Hina? – kapkodta a fejét összevissza, de addigra én már rég elfutottam. Hamar meg is bántam.

Hogy lehetek ekkora vesztes? Örök életemben csak a háttérbõl akarom õt figyelni? Mire végre észrevesz, én elmenekülök elõle. És én még arról álmodozom, hogy a felesége leszek… Nem. Most nem fogok elfutni.

- Elnézést. Átöltöztem. – oldottam fel a kardom képességét, miután visszafutottam hozzá. Már megint hazudtam neki.

- Oh… azért szólhattál volna, hova mész.

- Ne haragudjon. – hajtottam le a fejem.

- Büntetést szabok ki, ha tovább udvariaskodsz. – ráncolta össze a szemöldökét. – Akkor induljunk!

***

Széles karmozdulatokkal integetve szaladt oda a kis társaságunkhoz, én meg próbáltam lépést tartani vele.

- Hina? Hát te? Nem úgy volt, hogy ma kihagyod? – bökdösött Rukia a szemével Renji felé.

- Meggyõztem. – vigyorgott Renji, mintha büszke lenne magára.

- Nem mondod? – nézett rá ferde szemmel Rukia.

- Összehaverkodtunk. – karolt át megint, aztán jó erõsen magához szorított. A szemeim kistányér méretûre nõttek.

- Lányok, beszélhetnénk? – néztem kétségbeesetten Orihiméékre, mire õk lefejtegették rólam a lovagom karmait, és biztonságos távolba húztak tõle.

- Mi a franc történt? – rángatott a vállamnál fogva Rukia, mire én elpityeredtem. – Mi van? Most meg mi bajod?

- Rukia… ereszd el. – kérte Orihime.

- Nem tudom mi ütött belé… ez nem a ti mûvetek?

- Gondolod, hogyha 100 év alatt nem jutott el az agyáig, amit mondok neki, akkor most eljutott? – füstölgött Rukia.

- De ennek most örülnünk kéne nem? – mosolygott Orihime.

- Én annyira örülök!!! – temettem az arcom a tenyerembe, és bõgni kezdtem, mint egy tehén.

- Lányok, minden oké? – kiáltott oda Ikkaku.

- Hát én akkorát verek rád, hogy szétesik a fejed! – rohant oda Rukia, mire Ikkaku sikongatni kezdett, azt hitte õ az áldozat. A célpont azonban Renji volt.

- Mi bajod van, idióta? Megint kezded? – förmedt rá Rukiára, aki a hajánál fogva húzta el a többiektõl. Ichigo csak a szemit forgatva bámult maga elé unottan.

- Használd már néha az eszedet, te barom! Már ha van… - vitatkozott vele Rukia.

- Megint mit csináltam rosszul? Itt csesztettek, hogy még a nevét se tudom, meg nem foglalkozok vele, most meg az a baj, ha közeledek hozzá?

- Baj hát! Nem azt mondtuk, hogy ölelgessed!

- Ölelgette a halál! Csak kontaktot teremtettem.

- Kontaktot… mi vagy te, pedofil? Nem tûnt fel, hogy 150 év óta most értél hozzá elõször? Szinte olyan ez neki, mint egy nemi erõszak.

- Te beteg vagy.

- Te meg egy idióta.

- De nézd már meg! Ikkakunak miért lehet, ha nekem nem?! – mutatott rám, akit a kopasz a nyakába vett, hogy felvidítson. Sikerült is neki.

- Az teljesen más! Nyisd már ki a szemedet! – ordított rá, aztán a homlokára tette a tenyerét. – Ha még több fájdalmat okozol neki, nagyon megbánod. - szólt még utoljára halkan, aztán visszajött hozzánk. Közben én is letöröltem az örömkönnyeimet.

- A quincy-k elfoglalták Hueco mundót – kezd bele végre. – Elrabolták az egyes espadát, vagyis a vezérünket, és vele kényszerítenek minket engedelmességre. Idõnként megtámadnak minket, és aki nem hal meg, azt elviszik katonának, mint valami perverz aratás.

- És van valami terved, ez ellen?

- Van.

- Elárulod, mi?

- Nem. Ne haragudj, de ezt nem fogom pont egy quincy-nek kiadni. Most megbízhatónak tûnsz, de… maradjunk annyiban, nem árt az óvatosság. A terveimet megtartom magamnak.

- Ahha… jó de akkor segíteni se tudok a terveitek megvalósításában. –mondom ki nyiltan a gondolatomat. Nem eresztem le keresztbe font karjaimat. –Akkor viszont Komamurának se szólok, hogy beszélni akarsz vele… Igen ismerem a Kapitányt sõt valamelyest mondhatom jó ismerõsömnek. Viszont azok a quincyk koránt sem tûntek Halálisten barátnak… -jegyzem meg amire láthatóan kissé megrökönyödik.

- Ezt mégis honnan veszed? Meg te honnan ismered a halálisteneket? –kezd el faggatni amire felvonom a szemöldökömet kérdõn, hogy most komolyan gondolta, hogy én erre válaszolni fogok?

- Onnan veszem, hogy nem lenne kiképzésük meg nem gyûjtenének sereget, ha nem háborúzni akarnának… márpedig itt ha Lidérceket is „toboroznak” –teszem erõs idézõjelbe kezemmel és hangommal is. –akkor nem a lidércek a fõ célpontjaik… más meg nem igen van itt ellenfél, mint a halálistenek. –adok hangot okfejtésemnek, ami szemmel láthatólag igen csak kivívta elismerését.

- Ez mind szép és jó, de még mindig nem gyõzött meg arról, hogy miért áruljam el neked a tervem. –mondja dacosan amire keresztbe fonja a karjait. Megrántom a vállam.

- Nekem aztán édes mindegy elmondod vagy sem, de nem fogok lázadó quincykhez csatlakozni, még ha csábító is a fejlõdési lehetõség az ajánlatukban. –mondom és felsóhajtva fordulok meg és látom, ahogy Hina is megérkezik. –Szia. –köszönök neki, de ekkor megpillantom a mögötte lévõ kutya fülü halálistent. Teljesen lesápadva fordulok elõre. Ez is csak az én szerencsém lehet, hogy ma mindenki meglep.

- Sziasztok. –köszön az aprócska lány és mögötte Zorin is megszólal.

- Üdvözletem. Szia Kyoi. –nekem persze direkt kell köszönnie. Nem tudok hátra nézni rá. A tökéletes maszkom, mely eddig fent volt a pillanat tört része alatt a földön hevert széthullva. Szemeimbe könnyek szöknek. Miért kellett megjelennie.

- Szia Zorin. –köszönök neki én is még megmaradt önbecsülésemet megpróbálva összekaparni, ami csak a köszönés erejéig tartott. Ismét magam köré fonom karjaimat, mint mentsváramat.

- Mi járatban vagy itt? –hallom kérdését miközben érzem lélekenergiájának közeledését. –Mi közöd van ezekhez az Arrancarokhoz? Te vezetted ide õket?

- Ne gyere közelebb! –szinte förmedek rá. Szívem teljesen jól hallhatóan hevesen ver és szemeim egyre jobban könnyesek. Zorin megtorpanva néz egyenesen rám a válaszokra várva. –Igen én hoztam ide õket, mert rejtekhely kellett nekik. Egyesség árán kapták meg a helyet… de mind ehhez semmi közöd, hogy én kit hozok abba az elhagyott raktárhelyiségbe, ami a családom tulajdonában áll, tulajdonképpen. –adom meg a választ meg-meg remegõ hangon.

- Mi a baj Kyoi? –kérdezi kissé aggodalmasabban Hina. Lassan jön oda hozzám és elém lépve fogja meg a vállam.

- Semmi… - válaszolom kurtán és le nem veszem a szemem Vakorrol, aki szemmel láthatólag döbbenten figyel engem. Mint aki most lát elõször egy saját hibájából összetört szívet.

- De hiszen látom rajtad. –szusszanja, amire behunyva szemem feszül meg minden arcizmom.

- Kérlek… épp elég kellemetlen ez így is nekem. –suttogom Hinanak megremegõ hangon.

Érzem rajta, hogy tovább firtatná, de tiszteletben tartja a kérésemet. Nagyobbat nyelek és ekkor végre Vakor szólal meg.

- Miért hoztad magaddal õt Hina? –kérdezi tõle megköszörülve torkát

- Komamura Kapitány küldött, hogy tárgyaljak az Espadaval, hogy mit szeretne tõle. –mondja Zorin szerencsére leszállva rólam. Nem tudok megmozdulni és újra megindul Zorin felém. Mögém áll. –De jelenleg fontosabb dolog foglalkoztat. –mondja már közvetlen mögöttem. Nem nézek rá. Nem merek ránézni. Szívem hasogat és ez most mind kiül az arcomra. Minden fájdalom, amit vele kapcsolatban az õ jelenléte a közös múltunk okoz.

Azt hiszem, mindenki egyetért abban, hogy megidézni kilenc lidércet egy halálisten társaságába rossz ötlet. Én abban a pillanatban nem gondoltam erre, ezért megnyitottam a gargantát, és a kilenc arraancar azonnal át is jött rajta. És megtámadták Hinát.

- Abbahagyni! – Förmedtem rájuk, de mintha meg sem hallották volna. – Ebbõl még hatalmas baj lehet.

Nem érdekelte õket. Ki karddal, ki anélkül ment neki a lánynak. Ha csak ennyire hallgatnak ránk, az csúnyán fog végzõdni. Az elõzõ espadának sokkal nagyobb volt a tekintélye. Valamit tennem kellett, hogy leállítsam õket. Éppen hárman támadtak volna rá Hinára. Számból kilõttem egy gyengébb cerót az egyikre, a másikat egy jobb egyenessel küüldtem padlóra, a harmadikat meg egy bal horoggal.

- Azt mondtam, hagyjátok abba! Õ velünk van.

- A halálistenek nem állnak a mi oldalunkon – mondta az egyik nõ, de én dühösen meredtem rá. Ez mintha nem hatotta volna meg. Valamit tennem kell, hogy elnyerjem a tiszteletüket.

- Jobb lesz, ha egy idõre eltûntök… - mondta, mint aki nem is biztos abban, hogy mit akar mondani. - A halálisteneket érdekelni fogja, minek volt köszönhetõ ez a koncentrált lélekerõ-kibocsátás.

Ebben sajnos igaza volt. Egyre közelebb éreztem magunkhoz a lélekenergiát, ami több személytõl is származik.

- Ahogy mondja – jegyeztem meg. – Ez lett volna a rejtekhelyünk, de ti sikeresen elcsesztétek.

Erre meg úgy meredtek rám, mintha én lennék a hibás.

- Tûnjetek már el! – förmedt ránk a lány.

Mikor jobban megnéztem, láttam, hogy könnyeivel küzd. Hirtelen borzasztóan éreztem magam miatta, tudva hogy az én hibám, hogy nem tudtam parancsolni frissen szerzett beosztottaimnak. Úgy éreztem, valamit mondanom kellene neki, esetleg egy bocsánatkérést, vagy valami vigasztalót, de végül beláttam, hogy nincs idõ hasonlóra.

- Még találkozunk. Minden jót! – Csak ennyire futotta rohamosan fogyó idõnkbõl, aztán sarkon fordulva el is sonidóztunk.

Miközben a háztetõk felett röpködtünk, nekem végig ugyanaz járt a fejemben. Hogy tudott az espada kilencven másik arrancart irányítani? Az elõzõt maga Aizen Sousuke választotta ki. Hát, azt hiszem, most nem számíthatok hasonló ajánlólevélre tõle. Azelõtt viszont erõvel és megfélemlítéssel vívták ki a tiszteletet. Igen. Ez talán menni fog. Elvégre mindig is ez volt Hueco Mundo szabálya: az erõsebb eltörli a kisebbet. Én vagyok az erõsebb, és ezt jobb, ha õk is megjegyzik.

Megjegyeztem, hogy melyik támadott legelõször: egy zöld hajú, tigris agyarú férfi. Most visszakézbõl akkora pofont kevertem le neki, hogy belerepült egy ház falába. Õ fölpattant, és kardot rántott volna, de én hátrahúztam az öklöm, mire õ az újabb ütéstõl félve hátrahúzódott. Én megragadtam ruhája nyakát.

- Idefigyelj, búzacsíra! Ha még egyszer akár csak a kardod markolatához érsz, anélkül, hogy mondanám, vagy. hogy az engedélyem kérnéd, személyesen mutatlak be a földnek. És higgy nekem, a kapcsolatotok intim lesz. – Megfordultam. – Ez a többire is vonatkozik. Aki nem akarja, hogy betonba gyaluljam a szánalmas seggét, az nem pattog, ha nem pattintom. Érhetõ voltam?

Láttam rajtuk, hogy megszeppentek. Nem esett jól, amit csináltam, de valahogy muszáj volt átvennem az irányítást. Az õ érdekükben. leültem egy ház tövébe, és úgy vártam, hogy a halálistenek lélekenergiája eltûnjön új rejtekhelyünk közelébõl.

Egy hét eseménytelenül telt el. Csak néha ment el egyikünk valami kaját szerezni. Már kezdtem azon gondolkodni, hogy mivel egyik espada sem keres minket, vagy nekem kellene egyet találni, vagy hosszabb maradásra berendezkedni, elvégre úgy tûnik, a quincy-k sem keresnek minket. Erre csúnyán rácáfolt, mikor a Quincy-lány beállított hozzánk.

Az orrszarv maszkos, õrnek állított arrancar majdnem nekiment. Egy percig hagyni is akartam, hogy a lány tûpárnát csináljon belõle, de inkább leintettem.

- Mit akarsz itt, quincy? – kérdeztem.

- Válaszokat a kérdéseimre. és most ezt te meg fogod adni nekem.

- És miért válaszolnék neked?

- Mert most mentettem meg az irhátokat… azt hiszem. – Na, innentõl már érdekelt a dolog. – Gargatán érkezett ma hozzám két quincy. Mégis kik voltak azok? Hogy kerültek Hueco Mundóba?

Elgondolkoztam. Azt sem zárhatom ki, hogy velük van, és most adatokat gyûjt rólunk. De nem akartam hamisan vádolni sem. Végülis, ha velük van, majd vigyázok, hogy ne mondjak újat neki.

- A quincy-k elfoglalták Hueco mundót – mondtam. – Elrabolták az egyes espadát, vagyis a vezérünket, és vele kényszerítenek minket engedelmességre. Idõnként megtámadnak minket, és aki nem hal meg, azt elviszik katonának, mint valami perverz aratás.

- És van valami terved, ez ellen?

- Van.

- Elárulod, mi?

- Nem. Ne haragudj, de ezt nem fogom pont egy quincy-nek kiadni. Most megbízhatónak tûnsz, de… maradjunk annyiban, nem árt az óvatosság. A terveimet megtartom magamnak.

Akkor ugyanis megfogalmazódott bennem, hogy elmegyek megkeresni a többi espadát, és együtt kérünk segítséget ettõl a Komamurától.

- Igen õ talán a leg… hogy is mondjam… rugalmasabb Shinigami Kapitány. – mondja a Quincy, miután Komamurát javasoltam Vakornak. –Nem szétdúlni itt semmit, mert sündisznót csinálok belõled és a bagázsból is, akiket ide akarsz rejteni. Itt tudtok pihenni és rejtõzni. Ha egyet is meglátok kint a városban embereket fenyegetve nem fogom megkímélni az életét. – mondja idegesen. Én is valami ilyesmit akartam mondani, csak finomabban.

- Meg kellene nézetned a sebed. – Szól utána az Espada.

- Neked meg a saját dolgoddal kellene foglalkoznod! –morran rá. Nem igazán szimpatikus ez a lány. Amikor még csak látásból ismertem, vagánynak, kedvesnek, jófejnek tûnt, most viszont nem csak az Arrancarral, de velem is nagyon ellenszenves.

- Miért bánsz így szegénnyel? –kérdezem naivan.

- Meg van rá az okom, nem kell tudnotok mindenrõl. –vakkantja vissza.

- Zorin miatt nem engedsz magadhoz közel senkit? – feszítem tovább a húrt. Amúgy is érdekelt, hogy mi is a helyzet kettõjükkel.

- Nem tudsz rólam semmit! Ne okozzatok nekem több galibát, Espada. – kiáltja, majd magunkra hagy. Hát azt hiszem, tõle nem fogok megtudni semmit a Zorin-ügyrõl.

- Akkor ti most ellenségek vagytok, vagy szövetségesek? – fordulok Vakor felé.

- Fogalmam sincs. – feleli, majd szemmel láthatóan egy Garganta megnyitásán kezdett ügyködni.

- Mit mûvelsz? – kérdezem, bár tudtam a választ.

- Hívom a társaimat. Netán baj?

- Nem hinném, hogy õk örülnének nekem… - mire kimondtam, már fel is tûnt a kilenc Arrancar.

- Hol vagyunk?

- Ez meg ki?

- Egy halálisten?

- Elkapni!!! – hallottam az engem körülvevõ Arrancarokat. Kétségbeesetten néztem Kumarura, aki el is kiáltotta magát, viszont ezt senki sem hallotta. Az engem ért támadások elnyomták a hangját. Milyen vezetõ az, aki nem képes irányítani a csapatát?! A legnagyobb csapásokat villámlépéssel elkerülhettem, de komoly sérüléseket szenvedtem, mivel nem volt idõm elõhúzni a Zanpakutomat. Ha Kumaru nem lép közbe, akkor akár végzetes is lehetett volna.

- Azt mondtam, hagyjátok abba! Õ velünk van!

- A halálistenek nem állnak a mi oldalunkon. – értetlenkedett az egyik, amelyik majdnem kettévágott az imént.

- Jobb lesz, ha egy idõre eltûntök… a halálisteneket érdekelni fogja, minek volt köszönhetõ ez a koncentrált lélekerõ-kibocsátás. – nyögöm ki. Magam is csodálkozom, hogy van egyáltalán erõm megszólalni.

- Ahogy mondja. Ez lett volna a rejtekhelyünk, de sikeresen elcsesztétek! – kelt ki magából Vakor. – Hina…

- Tûnjetek már el! – kiáltottam, visszafojtva a sírást.

- Még találkozunk. Minden jót. – bólintott Kumaru, majd mindannyian köddé váltak.

Hamarosan valóban feltûntek a halálistenek. A barátaim. És Renji.

- Hina! – kiáltották szinte mindannyian egyszerre, kivéve persze Renjit, akinek most esett le, hogy hogy hívnak. Orihime azonnal hozzálátott a gyógyításomhoz.

- Észleltük a hatalmas lélekenergiát, és azonnal jöttünk! De látom, nem voltunk elég gyorsak… - horgasztotta le a fejét Rukia. – Mi történt? Ugye nem szálltál szembe egyedül velük?

- Hagyd most egy kicsit pihenni… - csitította Orihime.

- Minden rendben. – nyögtem. – Az Espada társai támadtak rám, azt hitték betolakodó vagyok. A vezérük nem tudta leállítani õket idõben.

- Úristen… - kapta a szája elé a kezét Rukia. Ichigora pillantottam. Láttam rajta, hogy csodálkozik, hogy még élek. – Ugye tudod, hogy ez a te lelkeden szárad, Renji?!!! – ordított Rukia a hadnagyomra, a ruháját megragadva, aki azt hiszem jobban aggódott a hírnevéért, mint értem.

- Én… nem akartam… - mentegetõzött.

- Egyáltalán hogy hagyhattad ott az Espadaval?!

- Én azt hittem, õ is velem jön…

- Tûnj a szemem elõl. – vetette oda Rukia lesújtva. Annyira rosszul éreztem magam… mindig miattam veszekednek. Renji lehajtotta a fejét, majd rám nézett, és letérdelt mellém. Nem akartam, hogy így lásson… gyengén és védtelenül, amilyen valójában vagyok.

- Sajnálom, Hina. Az én hibám, hogy megsérültél. Vállalom a felelõsséget, és jóvá fogom tenni. Ígérem.

Sírva fakadtam. Hát ez kellett, hogy megtanulja a nevem? Hiába a sok hajtás, segítség és fejlõdés, szét kell magam veretni, hogy észrevegyen?!

- Ennyire súlyos? – nézett kérdõn Orihimére, aki csak halványan mosolygott. Tudta, hogy nem a fájdalomtól sírok. – Most mi van? – fordult hátra. – Miért sír? – kérdezte ijedten, de a többiek is csak összemosolyogtak.

- A te ronda pofád miatt. – vigyorgott Ikkaku.

- Fogd be! – mordult rá, aztán visszafordult hozzám, és tovább mentegetõzött. Mindenféle hülyeséget összehordott, hogy kudarcot vallott, mint hadnagy, meg ilyesmi, de a felét fel se fogtam. Annyira boldog voltam! Ettõl pedig csak még jobban sírtam, Renji még jobban kétségbeesett, a többiek meg nevetésben törtek ki.

***

Az Arrancarok aztán visszatérhettek a raktárba. Ha épp nem volt más dolgom, rájuk néztem – betartották a megállapodást. Nagyjából egy hét múlva viszont megjelent náluk Zorin.

- Válaszokat akarok a kérdéseimre és most te ezt meg fogod nekem adni. – közölte Vakorral.

- Mégis miért válaszolnék a kérdéseidre?

- Mert most mentettem meg az irhátokat azt hiszem… Gargantán át érkeztek ma Quincyk… mégis kik voltak azok? Hogy kerültek Hueco Mundóba? – sorolta a lány. Ez nekem is teljesen új… értesítenem kellene Renjit. De elõbb megvárom, mi sül ki ebbõl.

Hosszan nézek a tetõn állva a rájuk. Látom a kézfogást és Renji megjelenését. Egybõl levágom, hogy Ishida, Ichigo ék is itt vannak. Oldalra döntve fejem szorítom össze a fogaimat és felsóhajtva rázom meg a fejem. Nem hallom amit beszélgetnek, de mivel Renji eltûnik de a lány még itt van és látom, hogy még beszélgetnek épp mennék vissza mikor megjelenik mellettem Renji.

- Mit keresel itt Kyoji? –kérdezi egyenesen rám nézve. Sebemet takarva nézek fel rá ridegen.

- Én itt lakom Renji. –mondom ránézve és persze észre is veszi a sebemet.

- Megsérültél?

- Neeem basszus! Csak fáj az oldalam. –Mondom morcosan és felsóhajtva rázom meg a fejem.

- Szóljak Zorinnak? Õ biztos meggyógyítana. –mondja pimasz vigyorral arcán.

- Húzz vissza a barátaidhoz. –morranok rá és inkább közelebb megyek a beszélgetõkhöz és elkapok egy olyan mondatot, hogy nem bántják a lidércek az embereket.

- Nos, Anami Hina, Tokió rezidens halálistene, egyezzünk meg: a lidércek nem bántják a tokiói emberekre és halálistenekre, ha a halálistenek sem bántják a lidérceket.

- Tokió rezidens… ja, be kell vallanom, nem vagyok a helyi halálisten – valahogy sejtettem. – Csak reméltem, hogy ez maradandóan elriaszt. És amúgy a lidérc dologról nem én döntök, de majd  a feletteseim elé viszem a kérdést.

- De ha nem lidérc-vadászni jöttél Tokióba, akkor miért?

- Mert a… bátyám egyik barátja itt dolgozik. –Jah persze Renji nem a bátya ezt tudom, de nem fogom lebuktatni.

- A feltétel elfogadhatónak tûnik – lépkedek oda hozzájuk határozottan, miközben mondom a dolgokat.

- Hát te? – Kérdezte Hina.

- Láttam, hogy kezet fogtok, ami nem épp megszokott egy lidérctõl és egy halálistentõl, úgyhogy kíváncsi lettem.

- És a kézfogás óta mindent hallottál? - Méltatlankodott Hina elpirulva, de nem túlzottan érdekel, hogy mit beszéltek. Engem csak a lidércek itt léte érdekel.

- Elég dolgot. –válaszolom keresztbe fonva a karjaimat.

- És mi is az „elfogadható feltétel”?

- Az, hogy egyik fél sem bántja a másikat. Ha a lidércek eltûnnek a városból, nekem is több szabadidõm lesz, olyan apróságokra, mint a magánéletem.

Látom az espada keserû arcát és keresztbe fonva karjaim sérülésem még mindig takarom. Gondolom azért, mert rájött, hogy erõsebb vagyok. Bár én azért ebben kevésbé vagyok biztos, de jobb, ha így hiszi addig se próbálkozik.

- Tudsz esetleg egy fedett helyet, amit nem háborgat senki?

Hina elgondolkodott és én nekem van is egy ötletem de elgondolkodom oda engedjem-e õket, de végül úgy döntök oda viszem õket.

- Lenne egy ötletem –szólaltam meg nekik.

Mondom nekik, hogy jöjjenek utánam és elugrunk ahhoz az elhagyatott raktárhoz ahol annak idején Torinnal edzettünk. Kinyitom a vasajtót és elõre menve nyomom fel a fáklyát.

- Nem rossz – szólal meg az espada.  – Ez megteszi, kösz. És honnan ismered ezt a helyet?

- Itt… - kezdek bele, de nem tudom meg akarom-e velük osztani életem ezen részét, amit próbálok lezárni.

- …találkozgattál anno a titkos pasiddal – fejezi be az õ verziója szerint, ami annyira nem áll messze a valóságtól.

- N-nem. – vágom rá és kicsit morcosabban nézek rá, de el is fordul tõlem vissza a shinigamihoz. – Lenne hozzád egy kérdésem. Melyik kapitányod hajlamos leginkább arra, hogy egy magamfajtával tárgyaljon?- El is gondolkodott a dolgokon, azonban koránt se hiszem, hogy a halálistenek az arrancarokkal tárgyaljanak. Bár nem tudom mit keresnek itt.

- Komamura Sajin. –válaszolja Hina.

- Igen õ talán a leg… hogy is mondjam… rugalmasabb Shinigami Kapitány. –Mondom a férfira nézve. –Nem szét dúlni itt semmit mert sündisznót csinálok belõled és a bagázsból is akiket ide akarsz rejteni. Itt tudtok pihenni és rejtõzni. –Mondom keresztbe font karokkal. –Ha egyet is meglátok kint a városba embereket fenyegetve nem fogom megkímélni az életét. –Mondom ki kerek perec ellentmondást nem tûrõen és hátat fordítva indulok kifelé mikor megpillantok egy régi tárgyat amit még mi hoztunk ide Zorinnal. Leguggolva veszem fel és indulok ki tovább.

- Meg kellene nézetned a sebed. –Szólal utánam az Espada.

- Neked meg a saját dolgoddal kellene foglalkoznod! –morranok rá. Épp elég volt egy halhatatlant magamhoz engedni. Még egyszer ebbe a hibába nem esek.

- Miért bánsz így szegénnyel? –kérdezi meg tõlem a lány. Megtorpanva nézek elõre.

- Meg van rá az okom, nem kell tudnotok mindenrõl. –mondom szinte már morogva.

- Zorin miatt nem engedsz magadhoz közel senkit? –kérdez rá a maga félénk hangnemében. Behunyva szemem szorítom össze ajkaim és fordítom hátra a fejem felnézve egyenesen Hinara.

- Nem tudsz rólam semmit! –Mondom fel állva és sebemre téve a kezem, kezemben a tárggyal megyek ki onnan. –Ne okozzatok nekem több galibát Espada. –mondom és kimenve a vasajtón indulok egyenesen haza.

Hazafelé indulok és útközben persze miért is ne belebotlok a kis társaságba. Felsóhajtva rázom meg a fejem.

- Szia Kyoji. Renji azt mondta, hogy oda mentél Hinahoz és az Espadahoz. Nem tudod merre van? –kérdezi Rukia. Ránézek fagyos pillantással.

- Még mindig vele van. Mármint az Espadaval. Egy raktárban ahova az Espada fog elbújni. Nem tudom mi elõl, de nem is érdekel. Nem az én dolgom, ahogy az sem, hogy ti mit csináltok. –Mondom ridegen.

- Kettesben hagytad egy espadaval? –förmed rám Ichigo.- Neked teljesen elment az eszed?

- Épp ti kötöttetek velük békét, szóval higgadj le Ichigo, míg nem csinálok belõled tûpárnát!

- Kyoji nyugodj már le?! Mégis mi bajod van? –kérdezi meg Ishida.

- Semmi jól vagyok csak hagyjatok békén! –Mondom és elmenve közöttük neki ütközök vállal Ishidának és akaratlanul is felszisszenek, de nem állok meg hanem egyenesen haza megyek.

Közben a kis társaságban:
- Tuti, hogy Zorin a baja…- közli Renji.

- Ugyan már ne beszélj zöldségeket. Õ szakított vele nem Zorin vele… bár nem tudom mi okból és igazából nem is hajlandó egyik se elmondani. – teszi hozzá Rukia.

- Nem lényeg keressük meg Hinat. –Vág közbe Ichigo

- Így van. Aggódom érte. –mondja a maga mély hangján Chad.

- Aggódom én is, de szegényke nem fog velünk jönni, mert van közöttünk egy ostoba, aki nem veszi észre. –mondja rosszallóan Rukia csípõre téve a kezét.

A szobámban vagyok és a plafonra nézek elgondolkodva mit is akarhatott tõlem az Espada. Erõs ezt meg kell hagyni, biztos, hogy ha kipihent állapotban lenne akkor nem lenne ennyire esélytelen ellenem, azonban valamit nagyon akarhat a quincyktõl. De mi lehet az? Mit akarhat… jó lenne tudni, de nem fogok rá kérdezni.

Hasamra téve kezem felszisszenek a seb miatt. –Jobban fáj mint hittem…

- Már megint megsérültél? –kérdezi meg egy jól ismert hang az ajtóból. Felé fordulva látom a bátyám az.

- Csak a szokásos bátyó ne is foglalkozz vele. –Mondom elmosolyodva kicsit keserûen. Az asztalon az egyik elhasznált lélekenergia tároló van, amit persze észrevesz Juro.

- Ezt meg hol találtad? –kérdez rá és felvéve nézi meg a különös dobozt.

- Valahol…

- Visszamentél a raktárba? –kérdez rá. Már nagyon jól ismer.

- És ha igen?

- Miért nem beszélsz Zorinnal. Olyan jól mutattatok együtt. –kezdi megint a nyaggatásom.

- Mert nem beszélek vele. Ne szólj bele a dolgaimba. Jobb neki nélkülem. Elõbb utóbb el fog veszíteni ezt te is tudod… halandó vagyok õ pedig Halálisten. Halhatatlan. Õ csak harcban tud meghalni. –mondom felsóhajtva.

- Na és? Lehet õ hamarabb hal meg csatában, mint te vénségben…

- Ezt már megbeszéltük. Nem és nem… - mondom rámorranva, összeszorítva a szemeim.

- És hogy sérültél meg?

- Egy Espada tévedt Tokyóba és furcsa mód egy halálisten csajszi is pont akkor a bandával egyetemben. Már csak Zorin kell ide a nyakamra és meg leszek áldva…- mondom elhúzva a szám.

- Akkor megint bujkálsz egy pár napot? –kérdi oldalra döntve a fejét és mellém ül.

- Nem bujkálok! –nézek rá hirtelen.

- De azt csinálod… azt hiszed Zorin nem tudja mi van veled? –kérdez rá felsóhajtva.

- Õ már biztos tovább lépett és van egy szép Shinigami barátnõje. –mondom közömbösen és felsóhajtok. –Teljesen más foglalkoztat mostanában bátyó… Pontosabban mától… ez az Espada teljesen úgy viselkedett, mint ha élve kellenék neki. Mint ha engem keresett volna. Mint ha akarna tõlem valamit. –mondom elmerengve a plafonra nézve.

- Ezt hogy érted? –kérdez rá elképedve.

- Nem tudom… de az erõm érdekelte, hogy én hogy harcolok…

- Talán… megint?

- Nem tudom… lehetséges… Ennek utána fogok járni…

~*o*~

Egy hét telik el és szerencsére az Espada betartja a szavát és nem esik baja az emberi lelkeknek. Épp a parkban vagyok a tó mellett, ahol mindig is szoktam lenni, mikor egy Gargantát érzek meg közvetlen mögöttem, majd legnagyobb meglepetésemre Quincy ruhát viselõ alakok jönnek ki belõle. Teljesen elképedve nézek fel rájuk. Hirtelen nem tudok se köpni se nyelni. Két új quincy és ráadásul felnõttek. Nem tudom hova tenni a dolgot, azonban õk is észrevesznek és elõttem érnek földet.

- Kik vagytok? –kérdem hátrébb lépve, elképedve és nyakláncomra teszem a kezem. Gyorsan fut végig rajtuk tekintetem és látom a csuklójukon a quincy kereszteket.

- Quincyk vagyunk kis lány, de láthatóan ezt te is leszûrted. –szólal meg az egyikõjük egy széles vigyorral az arcán.

- Hogy-hogy felismertél minket? –kérdezi a másik egyenesen a szemeimbe nézve. Szívverésem hevesen ver és megrázom a fejem.

- Nem tudom mi az a quincy. –hazudom és leengedem a kezem benne a quincy medállal és nagyobbat nyelek. Olyan gyorsan mozdul az egyik, hogy még én se tudom követni és mögém állva ragadja meg a kezem és kinyitva mutatja társának. a benne lévõ medálomat.

- Hazudtál nekünk. Ej… ej… szabad ilyet? A szüleid nem tanították meg, hogy hazudni nem szabad? –kérdi a mögöttem álló. –Õ is egy közülünk. –teszi hozzá

- Nocsak, micsoda meglepetés! –vigyorog még inkább.

- Eressz el! Semmi közöd hozzá ki vagyok, mi vagyok! –Mondom mérgesen és kirántom a karomat, és egy gyors légsiklással megyek arrébb tõlük. – Mégis mit akartok ti itt? Mit kerestek itt?

- Egy csapat lidérc átszökött az élõk világába és õket keressük. Nem láttad õket esetleg kislány? –kérdi a vigyori pofa akinek a képét legszívesebben kicakkoznám. Teljesen össze vagyok zavarodva. Mégis hogy lehet itt elõttem ez a két quincy mikor Ishida és én voltunk az utolsók… és mit kerestek Hueco Mundoban?

- Nem vagyok kislány! Nem-nem láttam! –morranom. –Nincs itt semmi keresni valótok! Ebben a városban nincsenek lidércek, ugyanis én nem hagyok élve egyet sem. –mondom határozottan amire csak elvigyorodnak még inkább és odalépkednek hozzám.

- Tüzes kislány vagy és ez tetszik nekem. Miért nem jössz velünk és csatlakozol a seregünkhöz? –kérdezi megsimítva az arcom, mire elütöm a kezét.

- Nem csatlakozom senkihez sem, egyedül dolgozom! –Mondom határozottan, mire nagy nehezen megértik.

- Nos, fajtársat nem bántunk és örülünk, hogy maradtak még quincyk rajtunk kívül is. Szóval vigyázz magadra. nem sokára szabadok leszünk. –mondja az, aki megfogott és azzal el is mennek.

Mikor látom távozni õket vissza a gargantán csak utána iramodok meg éy a raktár helyiségnél állok meg ahova bemenve csukom be magam mögött az ajtót. Ott találok jó pár Lidércet és felvonom a szemöldökömet.

- Hol van az Espadatok? –teszem fel a kérdést egyenesen feléjük akik láthatóan készek a harcra és gyûjtik is a cerót, de egy hang szólal meg mögöttük.

- Fogd vissza magad Bantu! Felfal reggelire. –lassan elõlép az espada. Kihúzom magam egyenesen a szemeibe nézve. –Mit akarsz itt quincy? –kérdezi egyenesen rám nézve.

- Válaszokat a kérdéseimre és most te ezt meg fogod nekem adni. - közlöm vele ellentmondást nem tûrõen.

- Mégis miért válaszolnék a kérdéseidre.

- Mert most mentettem meg az irhátokat azt hiszem… - mondom elbizonytalanodva. –Gargantán át érkeztek ma Quincyk… mégis kik voltak azok? Hogy kerültek Hueco Mundóba? –kérdezek rá és látható, hogy teljesen össze vagyok most zavarodva. A kötés még mindig az oldalamon van, amit eltakar a ruha.

- Ide figyelj, shinigami! Azt sem tudod, mit jelent a vállán a hatos szám. Azt se tudod, kicsoda-micsoda. Hagyd, hogy tegyem, amit jónak látok, világos?

Ez egy ideje már így ment a két lány annyira elmerült egymásban (nem szó szerint, bár azt megnéztem volna), hogy rólam teljesen megfeledkeztek.

- Itt vagyok még mindig! – Emlékeztettem õket.

Mérgemben egy kisebb cerót küldtem feléjük a számból. Elég kicsit, hogy ne öljön meg senkit (még élve volt szükségem a kék hajú csajra), de elég erõset, hogy kellemetlen sérülést okozzon. Oldalba is találtam a quincy-t, aki elterült a földön.

- Tudom, hogy itt vagy - bosszankodott a lány.

- Akkor ne tégy úgy, mint ha levegõ lennék! Feltettél egy kérdést és a választ se vártad meg, hanem belém fojtottad a szót!

- Nem én fojtottam beléd a szót te izomagyú! – Hurrogott le. - Tegyetek azt, amit akartok! Elegem van mindkettõtökbõl! Ja, és hogy válaszoljak a kérdésedre õ a 6. Espada! Hogy mi az az Espada? Menj vissza Soul Societybe és kérdezd meg! Nem vagyok a tanárod!

Megfordult, és már le is lécelt volna. Azt már nem! Nekem igenis dolgom van vele, akár tetszik, akár nem.

- Állj meg! Veled még nem végeztem.

Számba egy cerót gyûjtöttem, és utána küldtem. Jóval nagyobb volt, mint az elõzõ figyelmeztetõ lövés jellegû. Ekkor hihetetlen dolog történt. A csaj megfordult, és szó szerint megmarkolta az energiagömböt, pedig az nem volt éppen gyenge példány, majd felhajította, ahol szétrobbant. Nekem a betonon koppant az állam a csodálkozástól. Ez a csaj talán kapitány vagy espada szintjén van. Talán még jó is, hogy nem fejeztük be a harcot. Az még jobb, hogy ezt a másik kilenc espada nem láthatta, mert közröhej tárgya lennék egy hosszú életre.

- Menj el a városból, ha jót akarsz magadnak Espada… nem vagy ellenfelem és ezt te is tudod! Gyorsabb vagyok, és ha legyengítem a bõröd a szíved felett… örökre megsemmisül a lelked, szóval addig tûnj innen el a városból, amíg csak játszadozom!

A lány után néztem. Úgy éreztem magam, mint egy mormota, aki nézi, ahogy a héja elszáll.

- Jobban tennéd, ha te is távoznál. – Ez a mondat zökkentett vissza a valóságba.

A halálisten lány elõttem állt. Most meg az az érzésem támadt, mintha egy õzsuta húzta volna ki magát, ahogy egy álló medvével szemben. Kicsit meg is mosolyogtam, hogy ez a pöttöm lány nem fél tõlem.

- Kösz a tippet, de inkább maradnék. – Igen, nekem még quincy-t kell fognom.

- Nem hagyhatom, hogy még több élõt veszélyeztess. Szörnyû pusztítást hagytatok magatok után.

Körbe néztem. Volt egy szolid nyoma annak, hogy ott jártunk. Lyukak a ceróim után, és szép nagy darabok hiányoztak a környezõ épületekbõl. Hát… láttam már rosszabbat.

- Nem hagyhatod? És mégis hogy tudnál megakadályozni?

- Örülj, amíg ezt nem tudod. Elsõsorban viszont békésen intézem az ügyeimet, ne aggódj. - Ja, persze, békésen, a halálistenek azok a típusok. - Miért támadtatok egymásra?

- Azért, mert a lány fajtársai lakhatatlanná tették az otthonom. És nemsokára a tiéd is az lesz.

- Ezt vegyem fenyegetésnek? – Ezt, aranyanyám, figyelmeztetésnek vedd, és nem problémáznál, ha láttad volna a vérben ázó sivatagot, ami régen az otthonom volt.

- Aminek akarod. Miért hagytad megszökni?

- Nem vagyok a szolgád. Magadnak köszönheted, hogy elment. Nem avatkozom bele mások vitáiba. – Hogy mit nem akart?

- Elég vicces, hogy ezt mondod. Beleavatkoztál, nem is kicsit.

- Sajnálom. Ha egy elhagyatottabb helyet választottatok volna a leszámolásra, ez nem történik meg. – Oké, ott a pont.

- Végül is… ebben van valami.

Felém nyújtotta a kezét. Én ferde szemmel néztem rá. Végül elmosolyodtam, és megráztam a kezét. Furcsa halálisten. Mindenesetre nagyon megkedveltem. Hirtelen egy másik is megjelent ennek vörös haja volt felkötve, és tele volt tetkókkal. Volt egy olyan érzésem, hogy õt nem fogom annyira kedvelni.

- Oh, látom már minden a legnagyobb rendben - mondta

- Hát azért nem egészen - motyogtam

- De látom, köztetek szent a béke, igaz?

- Hát…

- Nagyszerû! – Tapsolt. - Akkor a munka itt véget is ért.

Biccentett egyet, majd eltûnt. Láttam már jobb modorú lényt is ezen vagy bármelyik létsíkon. Mellesleg a csaj szemmel láthatóan elalélt amint a tetkós ipse megjött. Ugyanebben a pillanatban egy ismerõs lélekenergia csapta meg az érzékeimet. A Kék hajú csaj ismét feltûnt a színen. Vigyáznom kellett, nehogy váratlanul érjen.

- Nálatok így köszönnek? Ki volt ez?

- A hadnagyom. – Kellemetlen, belezúgott a felettesébe… ahogy én is…

- Férfi létére eléggé udvariatlan… vagy csak utál téged. – vigyogtam, mire õ olyan arcot vágott, mintha elmaradna a karácsony. Ebbõl egyenesen következtettem, hogy gyengéd szálak fûzik a vörhenyeshez. Kellemetlen, belezúgott a felettesébe… ahogy én is… – Fhuuh, bocs, nem tudtam, hogy belé vagy zúgva.

- Tessék? Õ a bátyám! – Ja, én meg a falvédõrõl jöttem.

- Biztos? Nem igazán hasonlítotok. – Megköszörültem a torkom. - Nos, Anami Hina, Tokió rezidens halálistene, egyezzünk meg: a lidércek nem bántják a tokiói emberekre és halálistenekre, ha a halálistenek sem bántják a lidérceket.

- Tokió rezidens… ja, be kell vallanom, nem vagyok a helyi halálisten – pironkodott. – Csak reméltem, hogy ez maradandóan elriaszt. És amúgy a lidérc dologról nem én döntök, de majd  a feletteseim elé viszem a kérdést.

- De ha nem lidérc-vadászni jöttél Tokióba, akkor miért?

- Mert a… bátyám egyik barátja itt dolgozik.

- A feltétel elfogadhatónak tûnik – hallottam meg a hátam mögül.

Legnagyobb meglepetésünkre a Quincy lány volt az. Éreztem, hogy még itt mászkál, de nem gondoltam, hogy ismét bekapcsolódik.

- Hát te? – Kérdezte Hina.

- Láttam, hogy kezet fogtok, ami nem épp megszokott egy lidérctõl és egy halálistentõl, úgyhogy kíváncsi lettem.

- És a kézfogás óta mindent hallottál? - Méltatlankodott Hina elpirulva, ugyanis akkor hallhatta azt is, hogy beleesett a vörösbe, a „bátyjába”.

- Elég dolgot.

- És mi is az „elfogadható feltétel”?

- Az, hogy egyik fél sem bántja a másikat. Ha a lidércek eltûnnek a városból, nekem is több szabadidõm lesz, olyan apróságokra, mint a magánéletem.

Keserû arccal néztem rá, ugyanis minden tervem füstbe ment annak a ténynek a napvilágra jövetelvel, hogy gyengébb vagyok nála. Hirtelen õrült ötletem támadt. Quincy-re vadászni már nem volt értelme. De ha nem tudom kivallatni belõle a quincy-k gyengéjét, még tudok erõs szövetségeseket gyûjteni. De mindenekelõtt el kell rejtenem a velem jött kilenc arracart. Vagy legalábbis fedelet biztosítani nekik.

- Tudsz esetleg egy fedett helyet, amit nem háborgat senki?

A lány elgondolkodott, de nem jutott semmi eszébe.

- Lenne egy ötletem – mondta a kék hajú

Nemsokára egy raktár elõtt álltunk. A nõ kinyitotta a súlyos fémajtót, ami egy tágas raktárhelységet takart.

- Nem rossz – mondtam. – Ez megteszi, kösz. És honnan ismered ezt a helyet?

- Itt… - kezdte, de megakadt, mintha nem akarózna folytatnia.

Töprengõ arcából és a rajta lévõ pírról egyenesen következtettem.

- …találkozgattál anno a titkos pasiddal – fejeztem be.

- N-nem. – Megakadt, errõl már tudtam, hogy ráhibáztam. Megint Hinához fordultam. – Lenne hozzád egy kérdésem. Melyik kapitányod hajlamos leginkább arra, hogy egy magamfajtával tárgyaljon?

A lány elgondolkodott. Rövid töprengés után ismét rám nézett.

- Komamura Sajin.

Imádom, ha sok ember vesz körül. Így kevésbé tûnik fel, milyen hallgatag és félénk vagyok. Most is a barátaimmal voltam: Ichigoval, Rukiával, Orihimével, Ishidával, Chaddal, Ikkakuval és Konnal.

- Renjit megint nem hoztátok? – tette fel Ichigo egybõl a kérdést köszönés helyett, amint meglátott minket.

- Nem. Mert akkor Hina nem jött volna. – felelt Rukia.

- Mi bajod van Renjivel? Sose értettem. – nézett le rám Ichigo flegmán.

Nagy levegõt vettem, hogy mentegetõzhessek, de Rukia még elõttem rárivallt.

- Hallgass ostoba hím! Te ezt nem értheted.

- Azért vannak olyan hímek, akik maguktól is rájöttek, mirõl van itt szó. – vigyorgott rám Ikkaku, mire rettenetesen elpirultam, és igyekeztem úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy engem bámul.

- A mi Ichigonk még túlságosan éretlen. De ne aggódj, Kon tanácsaira bármikor számíthatsz! Igazi szakértõ vagyok. – csusszant közelebb Ichigohoz Kon.

- Mert nekem csak arra van szükségem, tényleg. – válaszolt a szemeit forgatva. Orihime arckifejezése elárulta, hogy bizony igazán ráférne Ichigora pár szerelmi tanács. Nem is igazán tudom, hogy miként keveredtem ebbe a társaságba. Talán Rukiának, vagy Orihimének köszönhetem, és ezért örökre hálás leszek nekik.

- Ahhj gyerekek, bocs, hogy késtem. – tûnt fel a semmibõl Renji. Majdnem sokkot kaptam. – Sok volt a meló.

- Hát te? – fordult felé Rukia.

- Téged nem is hívtunk. Honnan tudtad, hogy itt leszünk? – kérdezte Ikkaku.

- Hát ez igen kedves volt, kösz. – húzta fel a szemöldökét Renji. – Ha nem tûnt volna fel, minden héten ugyanitt, ugyanekkor találkozunk. Basszus!!!

- Mi az?

- Mennem kell. Lidércek… - kezdte, és már indulni készült, de elé szökkentem.

- Kérem, hadd intézzem én, hadnagy! – tisztelegtem. Abból áll az életem, hogy neki teperek. Egyrészt mióta az eszemet tudom, igyekeztem mindenben a segítségére lenni. Másrészt a legnagyobb vágyam, hogy végre valahára észrevegyen.

- Öööh. –nézett le rám meglepetten. – Oké… Rendben. – mondta. Annyira látszott rajta, hogy fogalma sincs, ki vagyok… és ez olyan érzés, mintha keresztülvágtatna rajtam egy elefántcsorda. Mielõtt elbõghettem volna magam, már el is tûntem.

***

- Renji. Azért ez nem így mûködik ám.

- Szállj már le rólam, Rukia! Egész nap hajtottam, megérdemlek egy kis lazítást. Ráadásul önként vállalta.

- Ki is? – tette fel a kulcskérdést Ikkaku.

- Öööh… - tétovázott -, hát az osztagom egy tisztje! – válaszolt, mintha vérig sértették volna a váddal, hogy fogalma sincs, kinek passzolta le a munkáját.

- Neked fogalmad sincs ki ez a lány, igaz?

Renji hallgatott, majd csak ennyit mondott halkan:

- Én sem ismerhetek minden tisztet…

- Hát te vagy homokos, vagy egy hatalmas ökör vagy. – nevetett fel Ikkaku, és vele együtt a többiek is, de Renji valamiért nem hallotta meg… biztosan, mert a lelkiismeretével viaskodott.

- De komolyan Renji, nem véletlenül egy hadnagyot hívtak… nem biztos, hogy egyedül megbirkózik a feladattal.

- Majd utánamegyek, hogy örüljetek. – jelentette ki, aztán félrehúzta Rukiát. – Áruld el a nevét, kérlek.

- Kérdezd meg tõle te, gyökér.

***

Tokió egy idõközben elnéptelenedett, lerombolt részére értem. A helyzet nem volt valami fényes: egy nagydarab Arrancar a nyakánál fogva tartott a levegõben egy Quincy-lányt. Ismertem a csajt, látásból… néha láttam õt Ishidával. Lélekenergia-lövedéket küldtem az Arrancar karjába, hogy elengedje.

- Te meg ki vagy? – fordult felém azonnal.

- Tokió rezidens halálistene. – feleltem. Nyilván akkora kamu volt, mint a ház, de igyekeztem menõnek, magabiztosnak, erõsnek tûnni. Muszáj lesz elhitetnem velük, hogy profi vagyok. Mindketten elképedve bámultak rám.

- Tokiónak van rezidens halálistene?

- Évek óta nem volt. Nem tudom, most miért gondolták meg magukat. – szólalt meg a lány.

- A hatodik osztag hatodik tisztje vagyok – jelentettem ki.

- Látom, szereted a hatosokat. Akkor mutatok még egyet. – feleli rá az Arrancar és lehúzva ruháját egy részen megvillan a hatos szám.

- Szexi – mondtam gúnyosan, bár csak ritkán szoktam ilyen szavakat használni, majd a lányra néztem. –Az mi? – játszottam elõtte a hülyét, ugyanis idõközben meggondoltam magam. Profi helyett inkább az ostobát játszom, mivel ha harcra kerül a sor, elõnyömre válhat, ha lebecsülnek. A kérdés hallatán a lány a homlokára csap és felsóhajt.

- Remek. Egy tudatlan kis kölyköt küldenek Tokióba rezidensnek… Bezzeg, aki tudná mi is a helyzet azt nem bírják ide rakni…- mormogta. Rendkívül felháborító volt, amit mondott, és ahogyan mondta. Pár lépéssel arrébb felhúzta az íját és az Arrancar halántékához nyomta annak hegyét. –Mit keresel itt 6. Espada?

- Hé, kérdeztem valamit!!! –csattantam fel, mielõtt a férfi válaszolhatott volna. Nem is tudom miért, csak úgy kibukott belõlem. Talán Renji hirtelen feltûnése kavart fel… csak akkor vagyok Ichigoékkal, ha biztosan tudom, hogy Renji nem tud jönni.

- Inkább menj innen kislány, ez a nagyok harca! – morrant rám a csaj.

- Nem vagyok kislány! – szóltam vissza. Ha már elkezdtem, be is fejezem. –És neked kellene innen menned!

A Quincy villámgyorsan mellettem termett és megragadott a ruhámnál fogva. Biztosan azt hitte, hogy megijeszt. Hát sikerült neki.

- Ide figyelj Shinigami! Azt se tudod mit jelent a vállán a hatos szám! Azt se tudod kicsoda micsoda! Hagyd, hogy tegyem azt, amit jónak látok, világos?!

- Itt vagyok még mindig!- morran fel a férfi, miután egy cerót küldött a lány felé. Megmentett!

- Tudom, hogy itt vagy… - mondta a Quincy, miközben tápászkodott fel a földrõl.

- Akkor ne tégy úgy, mint ha levegõ lennék! Feltettél egy kérdést és a választ se vártad meg, hanem belém fojtottad a szót!

- Nem én fojtottam beléd a szót te izomagyú! Tegyetek azt, amit akartok! Elegem van mindkettõtökbõl! Ja, és hogy válaszoljak a kérdésedre õ a 6. Espada! Hogy mi az az Espada? Menj vissza Soul Societybe és kérdezd meg! Nem vagyok a tanárod! – ordított ránk a csaj.

- Állj meg! Veled még nem végeztem! –kiáltott utána az Espada és egy újabb zöld cerót lõtt felé. Megfordulva tenyerét elõrenyújtva térítette el, fel az égbe ahol felrobbant, majd elõtte egy madár pottyant le, amin elmosolyodtam.

- Menj el a városból, ha jót akarsz magadnak Espada… nem vagy ellenfelem és ezt te is tudod! Gyorsabb vagyok, és ha legyengítem a bõröd a szíved felett… örökre megsemmisül a lelked, szóval addig tûnj innen el a városból, amíg csak játszadozom! –mondta fenyegetõen. - További kellemes napot. –köszönt el.

~~~

- Jobban tennéd, ha te is távoznál. – szólítottam meg az Arrancart. Nagyjából négyszer akkora volt, mint én.

- Kösz a tippet, de inkább maradnék. – válaszolt lefitymálóan.

- Nem hagyhatom, hogy még több élõt veszélyeztess. Szörnyû pusztítást hagytatok magatok után.

- Nem hagyhatod? És mégis hogy tudnál megakadályozni?

- Örülj, amíg ezt nem tudod. Elsõsorban viszont békésen intézem az ügyeimet, ne aggódj. - Az Espada lenézõen ciccentett. – Miért támadtatok egymásra?

- Azért, mert a lány fajtársai lakhatatlanná tették az otthonom. És nemsokára a tiéd is az lesz.

- Ezt vegyem fenyegetésnek?

- Aminek akarod. Miért hagytad megszökni?!

- Nem vagyok a szolgád. Magadnak köszönheted, hogy elment. Nem avatkozom bele mások vitáiba.

- Elég vicces, hogy ezt mondod. Beleavatkoztál, nem is kicsit.

- Sajnálom. Ha egy elhagyatottabb helyet választottatok volna a leszámolásra, ez nem történik meg.

- Végül is… ebben van valami.

A béke jeleként kezet ráztunk, és be is mutatkoztunk, bár elég fura helyzet volt. S abban a pillanatban a rémálmom és egyben legfõbb vágyam másodszorra is valóra vált egy nap alatt. Renji ismét felbukkant.

- Oh, látom már minden a legnagyobb rendben. – nézett rám, a szemembe, ami nagyon ritkán fordul elõ.

- Hát azért nem egészen. – motyogta az Arrancar. Renji lopva a bérházak irányába pillantott. Én is odanéztem. Az egyik bérház tetején még ott volt a Quincy-lány, és nekem fel sem tûnt. Annyit kell még fejlõdnöm, hogy elérjem Renji szintjét!

- De látom, köztetek szent a béke, igaz? – kérdezte még mindig engem nézve. Csak a nevemet mondaná ki egyszer!

- Háát… - grimaszolt az Arrancar.

- Nagyszerû! Akkor a munka itt véget is ért. – mosolyodott el, és egy tapssal is hangot adott az elégedettségének. Búcsúzásképp kurtán biccentett, és már köddé is vált. Még csak meg sem köszönte, amit tettem…

- Öööh… nálatok így köszönnek? – kérdezte felvont szemöldökkel Kumaru. – Ki volt ez?

- A hadnagyom. – feleltem szomorúan.

- Férfi létére eléggé udvariatlan… vagy csak utál téged. – vigyorodott el, mire olyan elkeseredett arcot vágtam, hogy Kumaru azt hitte, mentegetõznie kell. – Fhuuh, bocs, nem tudtam, hogy belé vagy zúgva.

- Tessék? – tátottam el a számat. Mindenkinek ennyire egyértelmû, csak Renjinek nem esik le??? – Õ a bátyám! – hazudtam.

- Mi? Biztos? – kérdezte megrökönyödve. – Nem igazán hasonlítotok… - méregetett kétkedve.

Miközben csevegtünk, a Quincy ki is ment a fejembõl. Vajon mit szólhat ahhoz, hogy így összehaverkodtam az ellenségével?

Ismeritek azt az érzést, mikor egyedül vagytok a világban? Vagy netán ti is egy olyan „fajhoz” tartoztok, amit a hétköznapi normális emberek nem ismernek, vagy nem akarod, hogy tudják? Amikor része vagy egy olyan világnak, amit csak azok ismernek, kiknek a lélekenergiájuk nagyobb, mint az átlag, mégis egyedül vagy. Vagyis majdnem egyedül vagy ebben a világban, egy kihaló „faj” részeként. Ám mégis, bízol benne, hogy nem te és az egyik ismerõsöd vagytok az utolsók. Nos én ezt érzem. Ez volt bennem, mindaddig, míg ez meg nem történt velem. Talán ezért is írom le mindezt.

Munkát vállaltam az egyik kisboltba, mint eladó, hogy ha kell, el tudjak szakadni a munkahelyrõl, és megvédhessem az embereket. Forgalmas helyen mégis csendes környéken. Átlagos napnak indult a mai is csendes és nyugodt. Már a mûszak vége volt és hazafelé indultam mikor a tömegben egy Arrancart pillantok meg magányosan sétálni. Nagyon keres valamit, vagy valakit. Hosszan nézek rá. Próbálom felmérni az erejét, bár lehet elõször beszélnem kellene vele, hogy mit keres itt, de mikor észrevesz nem épp úgy ítélem meg, hogy békés szándékkal van itt. A nyakamból leveszem a nyakláncomat óvatosan és megfontoltan, és csuklómra tekerem készen arra, hogy elõhívjam az íjamat, azonban cerót gyûjt és lõ. Idejében kitérek elõle és mögötte termek.

- Király, kinyírtam. Most kereshetek újat.

- Nem olyan biztos az – mondom rideg kemény hangon már elõhívva az íjam, majd kíméletlenül ki is lövök rá három nyilamat. Kettõ lepattan, de egy el találja. Kemény a bõre, de talán keményebb, mint szokott lenni. Felém fordul.

- Figyelmeztetlek, hogy arrancar vagyok. A bõröm…

- Koncentrált lélekenergiát tartalmaz, ami acélkeménnyé teszi. –fejezem be, amit elkezdett mondani. Az emberek a ceró miatt szerencsére szétszéledtek és ezt nem látják.

- Látom, nem elõször találkozol magamfajtával. Akkor figyelmeztetlek. Az én bõröm az egyik legkeményebb az arrancarok között.

- És ha én ezt csinálom? –kérdem pimaszul, de nem várom meg a választ és mutatom is, hogy mire gondoltam.

Egy pillanat alatt elõtte termek és kezem a hasfalára téve szívok el belõle lélekenergiát és hátrébb ugorva lövök ki újabb nyilakat, amik egyenesen bele is fúródtak a pontba, ahol legyengítettem a bõrét. Telitalálat, és persze jött is a kérdés:

- Mi volt ez?

- Úgy viselkedsz, mintha már sokszor harcoltál volna quincy-kkel, de nem tudod az erejük forrását. Ez hatalmas elõny nekem. Azon túl, az ütéseid közelharci fogások. Amíg tartom a távolságot, nyert ügyem van. –akaratlanul is mosoly hagyja el ajkaimat.

Hátra húzza az öklét és láthatóan készül valamire én pedig érdeklõdve figyelem. A zöld energia gömb ami érezhetõen tele van lélekenergiával eltérítem a fejem elõl és az a fejem mellett csapódik be egy irodaházba, amiben eléggé nagy pusztítást hagy. ezt nem hagyhatom sokáig már. Lerombolja Tokyo belvárosát, hogy ha így folytatja. Ez kicsit sem tetszik, így az arcomról a mosoly is lelankad. Komolyra veszem a dolgot és újra és újra hozzá érek bõréhez pillanatokra és legyengítve a saját energiájával csinálok belõle tûpárnát, ám még mindig talpon van. Az energia gömbjeit minduntalan legyengítettem, hogy kisebb kárt okozzanak, az egyiket sikerült teljesen eltüntetnem a becsapódás elõtt, így az egyik támadását úgy gondolom képes leszek kézzel megállítani.

Elõre nyújtom kezem és nem ugrom el. Stabilan állok, s ahogy közeledik a hullám, úgy szívom el belõle a lélek energiát, ám nem sikerül teljesen. A hullám az egyik épület falához taszít, az arrancar pedig egyenesen nyakam megragadva tart ott.

- Mi volt ez? Miért nem tudtam elnyelni a lélekenergiádat abból a támadásból? –kérdezem kicsit értetlenül és egyik kezemmel fogom meg a kezét, hogy kicsit eltoljam és kapjak némiképp levegõt.

- Elnyeled a lélekenergiámat? Szóval te így harcolsz. De, hogy válaszoljak a kérdésre, elnyeltél belõle minden csepp lélekenergiát. Ami téged eltalált, az csak az ütésem által keltett lökéshullám volt. –adja meg a választ és láthatóan eddig nem tudta, hogy a quincyk mibõl nyerik az erejüket.

Hátam mögé nyúlva veszem elõ a zili scheider markolatát, hogy azt használjam karjának levágására.

- Nem akartam ezt használni, de nem hagysz más…

Ám mielõtt befejezhettem volna a mondatot, egy vörös színû lélek energia lövedék találta el az arrancar karját, amit persze gyengítettem az érintésemmel, így annak könyöke behajlott és elengedett. Levegõ után kapkodva épp készültem volna elugrani, mikor az ellenem a lövés irányába nézett. Akaratlanul én is megtorpantam. Egy apró termetû törékeny barna hajú lány állt ott vörös szalagos shikai-jal kezében.

- Te meg ki vagy? – Kérdezi meg, azt ami engem is érdekel jelenleg.

- Tokió rezidens halálistene. –Mikor megadja a választ elképedek és pislogva nézek a lányra. Ellenfelem, tanácstalanul és kérdõn néz rám én pedig szintén ugyan így.

- Tokiónak van rezidens halálistene?

- Évek óta nem volt. Nem tudom, most miért gondolták meg magukat. –mondom ki az igazat állam megvonva, majd csak figyelek csendben, bár íjam még mindig a kezemben van.

- A hatodik osztag hatodik tisztje vagyok – mondta a halálisten.

- Látom, szereted a hatosokat. Akkor mutatok még egyet. –feleli rá az Arrancar és lehúzva ruháját egy részen megvillan a hatos szám, ami rangját jelzi az Arrancarok között… pontosabban õ már egy espada még hozzá 6. a sorban. Halibel nem tétlenkedik az biztos.

- Szexi – gúnyolódott, az espadaval, majd felém fordulva mutat a számra – Az mi az? –kérdi meg egyenesen tõlem.

A kérdés hallatán szabad kezemmel csapok homlokomra és megrázva a fejem sóhajtok fel. Arrébb menve az espada elõl sóhajtok fel kínomban.

- Remek egy tudatlan kis kölyköt küldenek Tokyóba rezidensnek… Bezzeg aki tudná mi is a helyzet azt nem bírják ide rakni…-mormogom zsörtölõdve és pár lépéssel arrébb húzom fel újra íjamat és az espada halántékához nyomom annak hegyét. –Mit keresel itt 6. Espada? –kérdem egyenesen a férfira nézve. Koránt se hiszem, hogy békés szándékkal jött.

- E… -de nem tudja befejezni a szót sem.

- Hé kérdeztem valamit?! –csattan fel a lány az espada mögött.

- Inkább menj innen kis lány ez a nagyok harca! –morranok rá és egyenesen ellenfelem szemébe nézek.

- Nem vagyok kislány! –Szál vitába. –És neked kellene innen menned!

A kis csaj kotnyelessége rendkívül felbosszant és leengedve a nyilamat és íjam is eltüntetve lépek ki az espada mellett és egy légsiklással mellette termek. A ruháját megfogva húzom magam felé. –Ide figyelj jól shinigami! Azt se tudod mit jelent a vállán a hatos szám! Azt se tudod kicsoda micsoda! Hagyd hogy tegyem azt amit jónak látok világos?! –kérdem sziszegve, mire persze kapok egy erõs cerót az oldalamba.

- Itt vagyok még mindig!- morran fel a férfi is én pedig a földön fekszek az oldalam fogva. Kellemetlenül szisszentek egyet. Feltápászkodva nézek az espadara.

- Tudom, hogy itt vagy… - kezd bosszantani nagyon is ez a helyzet.

- Akkor ne tégy úgy, mint ha levegõ lennék! Feltettél egy kérdést és a választ se vártad meg, hanem belém fojtottad a szót!

- Nem én fojtottam beléd a szót te izomagyú! –kezd felforrni az agyvizem és elegem is lesz belõlük. –Tegyetek azt amit akartok! Elegem van mindkettõtökbõl! Ja, és hogy válaszoljak a kérdésedre õ a 6. Espada! Hogy mi az-az espada? Menj vissza Soul Societybe és kérdezd meg! Nem vagyok a tanárod! –mondom a kislányra nézve és egyenesen elindulok onnan az oldalamat fogva, magamban morgolódva.

- Állj meg! Veled még nem végeztem! –kiált utánam az espada és egy újabb zöld cerót lõ felém. Megfordulva tenyerem elõrenyújtva térítem el, fel az égbe ahol felrobban, majd elõttem egy madár pottyan le.

Komolyan nézek rá és már a szemöldököm is rángani kezd.

- Menj el a városból, ha jót akarsz magadnak espada… nem vagy ellenfelem és ezt te is tudod! Gyorsabb vagyok, és ha legyengítem a bõröd a szíved felett… örökre megsemmisül a lelked, szóval addig tûnj innen el a városból amíg csak játszadozom! –mondom fenyegetõen, bár valószínû ez nem teljesen igaz. Visszafogta az erejét, mert valószínû akar valamit. A kislányhoz fordulok.

- További kellemes napot. –köszönök el, majd egy légsiklással odébb is állok. Ám nem megyek messze az egyik bérház tetejérõl figyelem tovább az eseményeket. Ha kell be tudjak avatkozni és meg tudjam védeni a kis lányt.

Zihálva álltam a vértõl vörösre festett homokon. Mindenhol holttestek hevertek, egyesek még csak nem is egészben. Arcom és ökleim még mindig csöpögtek a vértõl. Nem a sajátométól. A lábamnál egy nõi arrancar hullája feküdt. Lehajoltam hozzá, és lecsuktam a szemét. Felpillantottam, és a kilenc megmaradtra tekintettem, akik még életben maradtak. Rongyokba voltak öltözve, némelyiküknek még mindig véreztek a sebeik.

- Tudtok mozogni? Akkor nem szabad itt maradtunk. A quincy-k nemsokára meg fogják tudni, hogy a toborzó osztaguk megsemmisült, és akkor több vagy erõsebb embert küldenek.

A kilenc arrancar feltápászkodott, és körém gyûlt. Az egyikük még tíz évesnek sem tûnt, maximum nyolc lehetett. Most megragadta a nadrágom szárát, hogy felhívja a figyelmemet.

- Kumaru-sama! A kardom. – Felmutatta a fegyverét, aminek a pengéjébõl tíz centi, ha megmaradt. – Eltört a kardom.

Egy magas, akinek szája bal oldalából egy kardfog állt ki, elõrántotta a saját pengéjét.

- Akkor lányegében teljesen használhatatlan vagy. Egy kolonc. Azt pedig most nem engedhetjük meg magunknak.

Lecsapott a fegyverével, de az az én alkaromnak ütközött.

- Elég ebbõl. Most egymás hibáztatása és kaszabolása olyan luxus, amit nem engedhetünk magunknak. – A kardfogúhoz fordultam. – Egyébként, ilyen negatív hozzáállással neked sem veszem több hasznodat, kolonc.

Megnyitottam egy gargantát, és beléptem. A másik kilenc követett. Mióta Halibel-samát, az új Espada vezetõjét elrabolták a quincy-k, idõnként feltûnnek, és megtámadnak egy lidérc- vagy arrancar telepet. Aki életben maradt, azt vagy megölik, vagy besorozzák katonának. Úgy bánnak a fajtámmal, mintha az õ személyes kis játékszerük lenne. Mikor kiléptünk a garganta alagútból, sugárzó napsütés fogadott. Egy erdõben voltunk, amiben a fák elég ritkásak voltak, hogy a napfény átszûrõdjön rajta, de elég sûrûk voltak, hogy el tudjunk bújni.

- Hol vagyunk? – Kérdezte egy arrancar, akinek a maszk szilénkja eltakarta a feje tetejét, és a jobb szemét.

- Az élõk világában. Jelenleg ez a hely a legbiztonságosabb.

- És most mihez kezdünk? – Kérdezte megint egy másik, akinek feje jobb oldalából egy görbe szarv állt ki.

- Elõször is, erõt gyûjtünk, majd, ha készen állunk, megszervezzük Halibel-sama megmentését. Aztán kiûzzük a quincy-ket egész Hueco Mundo-ból.

Egy macskafülû nõi arrancar kicsit kéjes hangon mosolyogva így szólt.

- Persze, és nem arra számítasz, hogy Halibel-sama meghálalja a hõsies megmentést.

- Nem légy nevetséges! – Félreértés ne essék, csinosnak tartom Halibel-samát, de még sosem gondoltam rá úgy. De talán… dehogy, nem szabad ilyenekre gondolnom. Pláne most.

Elindultam a fák között, de az elõbbi, kos-szarvú arrancar utánam kiáltott:

- Hova megy?

- Vadászni. Ez a quincy-k világa. Innen költöztek át Hueco Mundo-ba. Nem messze vagyunk Japán fõvárosától, Tokiótól, ott szétnézek, hátha találok egyet. Ha elkaptam, kifaggathatjuk, hogy hogy lehet Wanderreich-ékat elkapni.

- És Tokyóban találni fog egyet? – Kérdezte a félszemû, sisakos.

- A nagy számok törvénye alapján… - kockáztattam meg. – És még valami. Próbáljátok emberi étellel beérni. Ha nekiállnátok lelkeket enni, a halálistenek hamar megtalálnának minket, és akkor sem lennénk jobb helyzetben, mint ha Hueco Mundo-ban maradtunk volna.

Elindultam a város felé. Meglepõdtem, milyen nyüzsgõ település ez a hely. Minden felé volt valami látványosság. Sajnáltam, hogy még sosem jöttem ide egy kis kéjutazásra. De most sem volt sok idõm városnézésre. Meg kellett találnom egy Quincy-t, mégpedig gyorsan. Órákat töltöttem az utcák rovásával, és szinte már egyenként ellenõriztem az emberek lélekenergiáját. Nem volt szerencsém. Az õszi nap már lemenõben volt. Már-már feladtam a keresést, de ekkor megláttam valakit. Valakit, aki látott. Egyértelmûen látott engem. A lány elszörnyedve nézett rám, és még a száját is eltátotta.

Kék rövid hajával és finom vonalaival meglehetõsen csinos látványt nyújtott. Leemelt valamit nyakából és a keze köré tekerte. Eleget harcoltam quincy-kkel, hogy felismerjem, mikor egy aktiválja a fegyverét. Mielõtt mozdulhatott volna, kitátottam a számat, és egy zöl cerót gyûjtöttem elé. Azt egy pusztító sugár formájában kilõttem.

BUMM!

Meglehetõsen elégedett voltam a sugár pusztító erejével. Az emberek sikítva menekültek a robbanás helyének közelébõl. Ekkor azonban eszembe jutott valami. Nagyot sóhajtottam:

- Király, kinyírtam. Most kereshetek újat.

- Nem olyan biztos az – hallottam a hátam mögül, miután három lélek-nyíl talált el. Kettõ lepattant rólam, de egy belefúródott a hátamba.

A kék hajú nõ ezúttal mögöttem állt, felajzott, kéken ragyogó, dupla íjjal, aminek a szárai nem is tudom mire emlékeztettek, talán valami növényre.

- Figyelmeztetlek, hogy arrancar vagyok. A bõröm…

- Koncentrált lélekenergiát tartalmaz, ami acélkeménnyé teszi.

- Látom, nem elõször találkozol magamfajtával. Akkor figyelmeztetlek. Az én bõröm az egyik legkeményebb az arrancarok között.

- És ha én ezt csinálom?

Eltûnt, és közvetlenül elõttem tûnt föl. Nem tudom, minek hívják a sonidónak ezt a változatát a quincy-k, de azt már láttam, hogy a lány sokkal gyorsabb, mint én. Miután elém suhant, rátenyerelt a hasamra. Megpróbáltam megütni, de még épp idejében elhajolt, és hátrébb suhant. Ismét nyilakhoz gyûjtött erõt. Ezúttal ötöt lõtt ki. Nem vártam sokat a lövedékektõl, ezzel szemben mindegyik belefúródott a hasamba, pont ott, ahol az elõbb hozzám ért.

- Mi volt ez?

- Úgy viselkedsz, mintha már sokszor harcoltál volna quincy-kkel, de nem tudod az erejük forrását. Ez hatalmas elõny nekem. Azon túl, az ütéseid közelharci fogások. Amíg tartom a távolságot, nyert ügyem van.

Az ütéseim közelharci fogások. Ezt mondta. Hátrahúztam az öklömet, és lélekenergiát gyûjtöttem bele. Egy ütéssel egy zöld energiagömböt küldtem felé. Az elment a feje mellett (ööö… direkt csináltam), és becsapódott a legközelebbi épületbe, jó nagy pusztulást hagyva maga után. Öt erõssége van ezeknek az ütéseknek, ahol a legerõsebb ütéssel egy felhõkarcolót tudtam a földdel egyenlõvé tenni.

Neki ez egy kicsit lehervasztotta arcáról a mosolyt. Nem tudom, hogy az elõbb hogy gyengítette meg a bõrömet a hasamnál, de ezt folytatta továbbra is, lassanként tûpárnává változtatva.

Hirtelen ötlettõl vezérelve tenyerével akarta kivédeni a lökéshullámomat, de elszámította magát, így a támadásom nekitaszajtotta õt egy falnak. Igaz, még így is jócskán legyengítette, de ez is elég volt, hogy sérülést okozzon a hasába. Én kihasználtam, hogy eltaláltam, és egy sonidóval mellé ugrottam, majd megragadtam a nyakát.

- Mi volt ez? Miért nem tudtam elnyelni a lélekenergiádat abból a támadásból?

- Elnyeled a lélekenergiámat? Szóval te így harcolsz. De, hogy válaszoljak a kérdésre, elnyeltél belõle minden csepp lélekenergiát. Ami téged eltalált, az csak az ütésem által keltett lökéshullám volt.

A lány benyúlt a háta mögé, és elõvett egy vékony ezüstpálcát.

- Nem akartam ezt használni, de nem hagysz más…

Nagyon érdekelt volna, hogy mi lehetett a pálca, de ekkor valami könyék hajlaton vágott, mire elengedtem az ellenfelem. Az elõbbi egy nagy, vörös lélekenergia lövedék volt. A tulajdonosa egy apró, barna hajú halálisten, akinek lélekölõkardjának végébõl egy vörös szalag lógott.

- Te meg ki vagy? – Kérdeztem.

- Tokió rezidens halálistene.

Jobb híján a kék hajú lányhoz fordultam.

- Tokiónak van rezidens halálistene?

- Évek óta nem volt. Nem tudom, most miért gondolták meg magukat.

- A hatodik osztag hatodik tisztje vagyok – mondta a halálisten.

- Látom, szereted a hatosokat. Akkor mutatok még egyet.

Elfordultam, hogy a csajnak rálátása legyen a jobb vállamra, amin egy hatost ábrázoló tetoválás díszelgett. Õ csak kétkedve meredt rá.

- Szexi – gúnyolódott, majd a quincy-hez fordult, és a tetkómra mutatott. – Az mi az?