Zene
(csak saját felelõsségre xD)

- Zonkó bácsi, ezt nem gondolhatja komolyan… - fakadok ki hangosan is, hiszen ilyen aljasságot szó nélkül hagyni lehetetlenség. Ez… ez… ez… ez egy elképzelhetetlenül csúnya húzás volt tõle! A Maximuláns termékek életünk elsõ termék családja, de nem csak, hogy a termékek családja, hanem szinte már a mi családunk is! Az évek során annyit kísérleteztünk velük, annyit szenvedtünk velük, és tõlük, hogy már-már a saját családunk szintjére kerültek. Mintha a mi kis húgaink, öcsikéink, nõvéreink, bátyóink lennének… Sõt, a mi kis idegesítõ, fájdalmas keléseket okozó gyermekeink! Az ember meg csak nem adja el a saját gyermekét!

Vagy igen?

- Fred csak azt akarja mondani, hogy a Maximuláns termékek nagyon fontosak a számunkra, és nem biztos, hogy csupán ennyiért megvállnánk tõlük – mondja George, és finoman megszorítja a vállamat, hogy hátha a kedvesség hatással van Zonkóra. Ja, körülbelül annyira finoman, mint ahogyan egy durrfarkúszúrcsók belibeg egy bájitalszaküzletbe. Meg nagyjából annyira hatja meg Zonkót a kedvesség, mint amennyire Pitont egy cuki, rózsaszín, puha unikornis, ami egy szivárványon táncol.

- Ennyiért? Az, hogy ideengedlek titeket szerintem elég nagy áldozat tõlem! – morogja Zonkó összehúzott, bozontos szemöldökkel. Elképzelem, ahogyan idõs, mugli bácsika módjára a botjával fenyegetõzik, és a komoly helyzet ellenére a vigyorommal küszködök. Zonkó olyan jól beillene a tipikus mugli öreg bácsi sztereotípiába, nem is értem, hogy Halloweenkor miért nem járókeretes muglinak öltözködik be. Vagy mondjuk beöltözhetne egész évben, eladhatná nekünk a bazárt, és beolvadhatna a muglik közé, hogy aztán a WVV-nek ne is legyen semmiféle megfelelõ konkurenciája.

- Ettõl függetlenül meg kell értenie, hogy át kell gondolnunk, idõre van szükségünk – folytatja a kedves és illedelmes gyerek látszatát George. Csak azért nem fakadok ki Zonkó elõtt, mert tudom jól, hogy: 1, Zonkó akkor soha az életben, még az elsõszülött gyermekem, vagy a Maximuláns termékcsalád alapreceptje, de még az egész WVV összes évi bevétele kedvéért sem adná beleegyezését az ide költözésünkbe. 2, George még mindig erõsen fogja a vállamat, jelezve, hogy ha csak egy szót is szólok, akkor két héten keresztül minden étkezésre Szaladó Szalonnát kapok, sütik helyett (amiket természetesen az én nevemben is õ esz meg) pedig a Maximulánsok kísérleti fázisú termékeit kell ennem. Szuper.

Köszönés nélkül válunk el Zonkótól, és mikor kiérünk a Csodabazárból, és ikrem elengedi a vállamat, egybõl ki is fakadok. Ilyen pofátlanságot nem hagyhatok szó nélkül!

- Nem hiszem el, hogy az öreg ilyen kis önzõ! Nekünk köszönhette az éves profitjának minimum háromnegyedét, erre még most is belõlünk akar hasznot húzni! – puffogom sértetten, miközben a Három Seprû és a finom vajsör felé haladunk. Hihetetlen, hogy ilyen gonosz az öreg… komolyan, oké, hogy most eléggé nagy konkurenciája vagyunk, de eddig az övé volt eddig az egyetlen normális varázsvicc bolt jó pár évtizeden keresztül. Simán megszedhette már eddig magát az öreg! Ha meg újításokat akar, akkor találjon ki magától, nehogy már a mi ötleteinket akarja elorrozni! Legyen úgy a konkurenciánk, hogy új, általunk meg sem álmodott termékeket dob a piacra! Mi sem róla, pláne nem a termékei alapjairól koppintottunk, hanem már az elejétõl kezdve új dolgokat találtunk ki. Naná, hogy jobbak lettünk nála! Mi sokkal királyabbak vagyunk, meg ötletesebbek, meg keresettebbek. Ennyit a jószomszédi viszonyról, nem adom a termékeinket, de akkor is ide költözünk és punktum!

Hú, de mérges vagyok most! Legszívesebben rászabadítanám Tudjukkit. Majd… majd… majd küldünk egy halom Zonkó terméket Tudjukkinek, hogy tudja, hogy kit kell elõször megtámadni nyilvánosan! Hümpf!

- Valld be, hogy tetszik a dolog – vigyorogja idiótán egyetlen, édes, drága, szeretett tükörképem. Ja, hogy tükörképbõl technikailag akkor három van, hiszen van õ, és mind a kettõnk tükörképe. De ha egy olyan helyen vagyunk, ahol csak tükrök vannak? Akkor meg végtelen mennyiségû, hiszen nem csak az én tükörképem, hanem még George tükörképe is az én tükörképemnek számít, hiszen teljesen egyformák vagyunk, maximum pár anyajegy és szeplõ különbséggel. Meg persze azzal, hogy én sokkal jóképûbb vagyok, de ez már csak részletkérdés.

- Talán egy kicsit – mondom szerényen, hiszen egy kicsiny kis részem talán tényleg élvezi, hogy a kedves öreg bácsika nem adta be egybõl a derekát. De ez még nem azt jelenti, hogy tetszik is a feltétel, szóval nem fogadom el a feltételt. Ki. Van. Zárva. A termékeink alap receptje és alap ötlete nem eladó.

- Ettõl függetlenül sajnos nem engedhetünk neki. A Maximuláns termékek a cégünk alapját képezik, ha odaadnánk õket... – George egyetértését trüsszentése akasztja meg, és inkább én folytatom mondatát. Igazából mostanság már nem is értem, hogy miért fárasztjuk magunkat a beszéddel, hiszen beszélgetés nélkül is könnyedén értjük egymást, hogy mit is akarunk mondani, vagy mire gondolunk, de még azt is tudjuk, hogy mit érzünk. Szerintem igazából csakis a megszokás miatt beszélünk még mindig egymással, na meg azért, mert még a varázsvilágban is furcsának számítana az, hogy ülünk egymás mellett, bólogatunk, és röhögünk megszólalás nélkül. Körülbelül úgy néznénk ki, mint az elmebetegek, és ahelyett, hogy megnyitnánk a roxmortsi boltunkat, inkább vonszolnának minket a St. Mungóba, Lockhart mellé. Csodás lenne, de tényleg.

Mikor végre megérkezünk a Seprûbe – vajon amúgy miért Három? Miért nem egy, kettõ, négy, vagy több? Ezen egyszer érdemes lenne elgondolkozni… - George egy meglepõ hírrel szolgál: már elintézte, hogy megnézhessünk pár üzleti helyiséget, pedig nem is tudta, hogy Zonkó mit fog válaszolni. Ez az én testvérem! Õt is pontosan ugyanannyira érdeklik mások véleményei, mint engem. Hiszen ha anyánk véleménye nem érdekelt, és a kifejezett tiltása ellenére varázsvicc vállalatot nyitottunk, akkor pont Zonkóéra fogunk adni?

Hát eléggé valószínû…

Minket csakis a saját, és egymás véleménye érdekel! De mivel George véleménye pontosan megegyezik a sajátommal, így technikailag tényleg csak a saját véleményünkre adunk, másokéra nem.

- Két vajsört, kedves Rosmerta – ajándékozom meg a kedves asszonyságot legelbûvölõbb mosolyommal, miközben másik felem éppen a számunkra legmegfelelõbb üres helyet keresi meg. Elég sokan vannak, nem csak itt, de a sorban is elõttem, mégis, az elõttem álló emberekkel nem is törõdve megrendelem italunkat. Tudom jól, hogy Madam Rosmerta egybõl elintézi nekünk az italt, hiszen a Tekergõk óta mi ketten vagyunk a kedvenc vevõi. Sosem volt gondunk a vajsör beszerzésével, hiszen már harmadikas korunk óta könnyedén megvehettük tõle, még olyankor is, mikor nekünk elvileg ki sem szabadott volna tennünk a lábunkat Roxfortból. Nem mintha a takarodó, vagy a kijárási tilalom bármikor is megakadályozott volna minket abban, hogy kiszökjünk a vajsör adagunkért. Ha már a házimanók nem voltak hajlandóak nekünk szerezni, muszáj volt önmagunknak elintézni.

- Tessék, kedveském – adja is a madam a vajsört, nem törõdve az elõttem levõk zúgolódásaival. Háh! Nem lehet mindenki Rosmerta kedvence…

Ahogy látom, kedves másik felem meg is találta a tökéletes asztalt, és el is intézte a vetélytársat, szóval megérdemli a finom, forró, friss, fantasztikus vajsört. Rosmertáék készítik a legtökéletesebb vajsört, bár máshol is vannak finomak, de ez világelsõ.

- Szóval, mikor megyünk üzletet nézni? – kérdezem, és belekortyolok a vajsörbe. Elégedetten hümmögök, tényleg ez a legfinomabb vajsör az egész világon. Egyetlen kortytól fölmelegszik az egész testem, és távozik is mindenféle hideg érzés. Esküszöm, Rosmerta Kalapkúra bájitallal turbózza ezt föl, nem létezik, hogy bájital nélkül képesek a vajsör alapanyagokból ilyen hatást kiváltani. Bárcsak tudnánk a receptet… kis bonbonokként árulhatnánk: instant kandallóként hideg, téli estékre. De király lenne!

- Estefelé. Úgy terveztem, hogy elõtte elintézzük a másik dolgot. – Japp… a másik dolog. Percekig csöndesen gondolkozunk azon, hogy vajon jó ötlet-e. Egyikünk sem meri felhozni, de valakinek muszáj, és mivel George nem úgy tûnik, mint aki meg akarja tenni, így muszáj lesz nekem feltenni az ezer galleonos kérdést.

- Biztos jó ötlet ez? Nem hittem volna, hogy valaha én ezt fogom mondani, de talán nem kéne… - mondom elhúzott szájjal. Oké, hogy mi találtuk ki, tehát a legkirályabb ötletek közé tartozik, de… de talán nem lenne túl jó egyetlen hozzávaló miatt az Azkabanban kikötni. Ez azért még tõlünk is durva lenne.

- Jó ötlet? Természetesen igen, mert mi találtuk ki. De hogy veszélymentes, azt nem tudom. Mindenesetre mást nem tudunk tenni. Szükség van õrölt tündérgyökérre, mással nem lehet stabilizálni a bájitalt, már mindent próbáltam. Semmi sem váltja ki az összes színt és tulajdonságot. Ez az utolsó tippem. – Gyorsan körénk szórok egy kihallgatás elleni bûbájt, hiszen ha már bevállaljuk, ne amiatt kerüljünk börtönbe, mert lebuktunk már az elkövetés elõtt. Sajnos tényleg nincsen más lehetõségünk, csak a tündérgyökér. Egyedül ez az az anyag, ami semelyik másikkal nem kerül kölcsönhatásba, és mégis segít elérni azt, hogy az összes szín egyszerre jelenjen meg.

Merlinre! Ez a találmány, ha túléljük nem bebörtönözve, akkor hihetetlen nagy siker és áttörés lesz, és ez lehet a roxmortsba költözésünk anyagi hátterének nagy része. Csak sikerüljön a tündérgyökér titokban beszerzése, a bájital megalkotása, és a praktikus csomagolásba zárása!

Sajnos eléggé nehéz a beszerzése, hiszen tudtunkkal csakis Írország egyetlen helyén nõ: mégpedig egy hipogriff csorda területén. Márpedig az ember nem megy ilyen helyre önszántából, csak ha Hagridnak hívják, és igazából egy vadállat rajongó félóriás. Mi pedig se Hagridok, se félórások nem vagyunk, még ha a veszélyt szeretjük is. Szóval inkább marad a kissé közelebb található, egy akromantula fonálnyival kevésbé veszélyes megoldás: betörni Perselus Piton roxforti bájitaltanár, ismertebb néven Zsíros Hajú Halálfaló Szemét Köcsög Denevér magánlaborjába. A megvétele nem opció, nincsen engedélyünk a használatára.

Szerintem inkább menjünk mégis csak a hipogriffek közé, jó? Én majd leszek a csali, George meg megszerzi… Kár, hogy azt a nyomorult növényt a hipogriffek királynõje – vagy ahhoz hasonló valamije; Mágikus Lényekbõl sosem voltam jó… - õrzi, aki nem igazán szereti az embereket. És akkor már inkább pár év az Azkaban kevésbé veszélyes bûnözõi részében, semmint a halálra karmolás.

Merlinre… nagyon ajánlom, hogy megérje ez a bájital ezt a kalandot! Mert bár imádom a veszélyt, a viccek és a feltalálások után, ja, meg persze George után a negyedik kedvenc dolgom, de azért… azért sem a halál, sem a börtön nem túl vonzó végkimenetel. A siker viszont igen, szóval kalandra fel!

- Igaz. De Piton a saját raktárát õrzi, és egy ilyen értékes dolgot biztosan kiemelten óv – jelentem ki a tényt, amit mind a ketten nagyon jól tudunk. Sokszor átbeszéltünk már mindent, a felmerülõ problémáktól egészen a lehetséges végkimenetelekig, de sajnos nem tehetünk mást. Ez lehet életünk legnagyobb felfedezése, muszáj lesz ezt bevállalnunk! Csak egyetlen, aprócska kis késhegynyi adag kell, nem több. Annyi bõven elég ahhoz, hogy többet ne kelljen betörünk Pitonhoz.

- Pont ezért kell kiemelt figyelmet fordítanunk a megszerzésére. – Igen, tudom. Meg azért, mert már nem vagyunk diákok, szóval nem találhatnak minket a Roxfortban, pláne nem Piron magán laborjában. A Roxfort még hagyján, maximum Dumbledore-hoz kerülnénk, aki mindig is elnézõ volt velünk szemben, viszont ha Piton kap minket rajta… akkor aztán senki sem menthet meg minket.

- Mert már nem vagyunk diákok...

- ...ezért ha elkapnak közben...

- ...az súlyos következménnyel is járhat...

- ...akár börtönnel is.

Nagyot sóhajtunk, és fölhörpintjük a maradék vajsört is. Mennünk kell, még most kell elintézni, amikor valószínûsíthetõen órái vannak. Késõbb már lehetetlenség lenne megoldani.

Nehezen vesszük rá magunkat, hogy fölálljunk az asztaltól, hiszen ha nem úgy jön össze a dolog, ahogyan azt terveztük, akkor lehet, hogy eléggé sokára ülhetünk itt megint, de tudjuk jól, hogy most kell menni.

- Biztos nem megyünk inkább a hipogriffek közé? – kérdezem csak úgy, mellékesen, mire George csak egy horkantással válaszol. Tudja nagyon jól, hogy nem gondoltam komolyan, hiszen megbeszéltük, hogy inkább ezt vállaljuk be, de azért egy utolsó biztonsági kérdés nem árt. – Hát jó, azért megkérdeztem – vonom meg a vállam, és fölállok. Akkor… hajrá!

Végig sétálunk a Mézesfalás felé vezetõ úton, ahol elvegyülünk az édességeket vásároló vendégek között. Úgy teszünk, mintha csak nézegelõdnénk, ám kifejezett célunk van: beszökni a raktárba, hogy az onnan induló titkos alagúton keresztül beszökhessünk az iskolába. Ez a legbiztosabb, mert bár páran már ismerik a titkot, a többi alagút vagy Frics által is felfedezett, vagy pedig nagyobb rizikó faktorú. Szóval hiába van a kijárata kissé messzebb, mint az úti célunk, inkább ezt kockáztatjuk meg. Eléggé ismerjük már a Roxfort titkos átjáróit, hogy ne fussunk bele egyetlen lélekbe se, akár ember, akár macska, akár szellem legyen az illetõ. Bár azok kissé kiszámíthatatlanabbak, mivel nekik nem kellenek folyosók és ajtók, hogy közlekedhessenek, de nagyjából már az összeset kiismertük, hogy mikor ki merre szokott kísérteni. Például Nick ilyenkor a Nagyterem környékén szokott, a Báró ugye a pincében, közel a mardekáros kamrákhoz, Hóborc meg… na, õ jó kérdés, ugyanis õt lehetetlenség kiismerni.

Amikor a boltos nem figyel, gyorsan beslisszanunk a raktárba, és meg sem állunk addig, amíg már az alagútban nem vagyunk. Eddig megvan.

- Amúgy azon gondolkozom, hogy vajon a boltos…

- …miért nem védte még le a raktárt, pedig egyszerûbb ide bejutni, mint megenni egy nyelvnyújtó nyalókát? – folytatja drága ikrem a kérdésemet. Úgy látom, nem csak én gondolkoztam ezen kérdésen.

- Lehet, hogy õ is a Roxfortba járt, és õ is ezen az átjárón járt le a faluba – vetem fel az ötletet, miközben régi iskolánk felé sétálunk. Nem futunk, de nem is andalgunk, hiszen még ma meg kell szereznünk azt a növényt, különben búcsút mondhatunk a színváltós bájitalunknak.

- Vagy a felesége mellett szeretõt tart, aki a Roxfortba jár, és így bármikor le tud jutni – adja hozzá õ is a saját ötletét. Hmm, lehetséges. De ez lehet, kevésbé. Nem tudnám kinézni ebbõl a cukros bácsiból… Ja, jó, de.

- Igaz lehet – bólogatok a köpcös bácsira visszagondolva. Ezután már csöndben folytatjuk az utat, mivel már nagyon közel vagyunk a kijárathoz, és nem lenne túl jó, ha azért buknánk le, mert túl hangosak voltunk. Volt már erre példa, szerencsére nem ebben a járatban, mert akkor Frics bácsi már azóta itt strázsálna folyamatosan, de az egyik titkos átjáróról lemondhattunk. Egyik éjjel, takarodó után jóval elindultuk, hogy megszerezzük drága húgunknak azt a bizonyos beígért roxforti WC ülõkét, ám túl hangosak voltunk utunk során, szóval az ülõke helyett egy két hetes büntetõmunkát szereztünk be.

Viszont, természetesen még aznap hajnalban megérkezett kedvenc, és mellesleg egyetlen húgunknak az eredeti, made in Roxfort feliratú, porcelán ülõke. Otthon, a harmadik emeleten levõ mosdóban azóta is az van, anya haragja és felháborodása miatti, esetleges az ülõkétõl való megszabadulási kísérletek ellen a saját, kifejezetten erre a célra kifejlesztett ragasztóval kezeltük. Olyan jól ragaszt, hogy George-dzsal csak azért nem maradtunk sziámi ikrek, mert a St. Mungó mediboszorkányai zseniálisak. Persze, nem olyan zseniálisak, mint mi, de a saját területükön azok, végül is, a mi zsenialításunkat semlegesíteni tudták, ami azért nagy szó. Anyának valahogyan sosem sikerül. De Pitonnak sem sokszor…

- Emlékszel, mikor az egész pincét beborítottuk rózsaszín, eper illatú habfürdõvel, ami minden arra járót addig zaklatott, amíg csupa hab és ragyogó tisztaságú nem lett? – kérdezem halkan a pince felé haladva, és próbálom visszatartani röhögésem az emlékképre. Piton volt az, aki a mardekárosai megsegítésére akart sietni, erre Dumbledorenak kellett õt is megmentenie a csodás találmányunktól. Egy fél éves üstsikálást kaptunk ajándékba, anyától meg egy rivallót, ám teljesen megérte. Azelõtt, és azóta sem láttuk Pitont olyan patyolat-tisztának, mint akkor. Hajj, azok a régi szép idõk, mikor még az egész iskola szórakozva rettegett a vicceinktõl…

- Lehet azt elfelejteni? – kérdez vissza egyetlen társam minden galibában, szintén a nevetéssel küszködve. Ahogyan a lakosztály felé haladunk, egyre inkább megelevenednek régi szép emlékeink, és egy picikét még el is szomorodom talán, hogy már nem járunk ide, hiszen csodálatos volt ez a hat év, amit itt tölthettünk. Ez volt az otthonunk, a menedékünk, itt voltak az elsõ vásárlóink, elsõ nagyobb csínytevéseink… De semmi pénzért nem cserélném le ezt az évet, és azt, hogy megnyithattuk álmaink boltját. A WVV az, amirõl álmodtunk, amióta csak álmodni tudunk. És éppen ezért, hogy terjeszkedhessünk (és ne kelljen megint Harry barátunk jólelkû adományára támaszkodnunk), muszáj megszerezni ezt a tündérgyökeret.

Nem bukhatunk el, és nem is fogunk elbukni!

Megérkezünk a lakosztályhoz és az ahhoz tartozó magánlaborhoz vezetõ folyosóra. Itt már nagyon kell vigyázni, ki tudja, milyen bûbájokkal és átkokkal bûvölte meg a folyosót a betolakodók ellen. Ráadásul a lakosztályt õrzõ portréval is vigyázni kell, még a végén az egész kastélyt riasztja úgy, mint a Dáma sikoltott, mikor a nagy Tekergõ, Sirius Black beszökött a kastélyba. Mi nem szeretnénk ilyen fogadtatást, inkább csak halk, feltûnés nélküli ki- és besurranást.

Kivételesen.

- Akkor, ahogy megbeszéltük – jegyzi meg George kis, zaklatott sóhajjal. Egyszerre bólintunk, és eldobom a sötétség port. Nos, rajta!

George, mire én hatástalanítom az összes bûbájt, átkot és rontást, amikbõl meglepõen kevés van, addig az öt éve megszerzett biztonsági jelszóval próbál bejutni a szobába. A sötétség por azért kell, hogy a portré ne tudjon személyleírást adni, mikor kikérdezik, hogy kit, vagy kiket engedett be. És hogy honnan tudjuk, hogy az a jelszó, amit még öt éve szereztünk meg, még jó? Onnan, hogy a biztonsági jelszót senki sem változtatja meg, mert csak a tanárok tudják, és nekik fontos, hogy vészhelyzet esetén bárhová be tudjanak jutni, még egymáshoz is.

Na, jó, a tanárok és mi.

- Gyere – suttogja a másik felem, és a nyitott ajtón át beslisszolunk a lakosztályba. Furcsa… felettébb furcsa. Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek elképzeltem volna Piton magán lakosztályát. Tele pasztell színekkel, és fotókkal, amik vígan integetnek nekünk. Még jó, hogy az ilyen képek nem tudnak beszélni, csak a festmények. Ki a franc gondolná, hogy…

- Te, ez nekem nagyon furcsa – mondja George, szintén a képeket bámulva. – Az ott nem…

- piciPiton? – fejezem be kérdését, és bólintok. De, az ott határozottan Piton, csak kevésbé ráncosan, ám ugyanolyan morcosan, óriási orral és zsíros hajjal álldogál a mellette boldogan vigyorgó diákok mellett. Nem hittem volna, hogy ilyen képet tartogat magánál, pláne, hogy csak ezen az egyen van rajta, a többin teljesen ismeretlen emberkék mozgolódnak.

- Szerintem…

- …eltévesztettük…

- …a lakosztályt.

- De az lehetetlen…

- …mert ennek kell…

- …Piton lakosztályának lennie.

- Akkor meg…

- …ez lenne Piton lakosztálya? – egymásra nézünk, majd körül a szobában, és ismét egymásra.

- Kizárt dolog! – vágjuk rá egyszerre. De akkor vajon kié lehet? Nem szúrhattuk így el! Egyszer be tudtunk szökni, de már nincsen idõ megkeresni a lakosztályát, és ismét betörni!

- Nincs más választásunk…

- …körbe kell itt néznünk…

- …hátha a bájital labor még itt van.

Egyszerre mozdulunk a legvalószínûbbnek tûnõ ajtó felé. Tekintve, hogy ebbõl a lakosztályból három ajtó nyílik, kettõ jobb oldalt, és egy bal oldalt, a bal oldali a valószínûbb, hogy az rejti a labort, mivel a másik kettõ logikusabb, hogy a hálót, és a fürdõt rejti. Remélem, tényleg így van.

- Te érzékelsz valami védelmet? – kérdezem zavarodottan, mikor neki állnék hatástalanítani õket. Ha Pitoné lenne, már rég belefutottunk volna minimum egy riasztó és egy ártó bûbájba!

- Semmit – feleli ikrem pár pillanat koncentrálás után. Tanácstalanul nézünk egymásra, de azért nem engedjük el magunkat, mindenre felkészülve nyitunk be az ajtón.

És tényleg itt van a bájital labor, de akkor ez most mi a franc?! Lehet, hogy…

- Lehet, hogy más…

- …a bájitaltan tanár?! – Jutunk mind a ketten egyszerre erre a következtetésre. De… de… de… akkor ezt… most…

- Most ezért izgultam?! – csattanok föl csalódottan. Oké, hogy nem voltam oda a betörés ötletéért, hiszen eléggé nagy kockázattal jár, ám ha ezt tudom, hogy nem Pitonhoz kell betörni (bár azt még nem tudjuk, hogy ez az új tanár rendelkezik-e tündérgyökérrel), akkor nem izgulok! Akkor ezért volt olyan könnyû ide bejutni, és hatástalanítani az összes bûbájt! Tudtam én, hogy az öreg zsíros hajú szemét sokkal paranoiásabb annál, hogy csak pár átkot helyezzen el a lakosztályán kívül, belül meg semmit! Ráadásul, ha ezt tudom, hogy nem hozzá kell betörnünk, csak az észrevétlenség miatt aggódtam volna, nem pedig a pénzzel kompenzált lopáson is! Piton készletét észrevétlenül megdézsmálni olyan lehetetlen, mint anyával elfogadtatni Bill leendõ feleségét, vagy azt, hogy Charlie nem csak meleg, tehát tõle nem várhat unokát, hanem még egy võt sem, mert Charlie képtelen két éjszakánál tovább megmaradni valaki mellett. Vagy… vagy éppen olyan lehetetlenség, mint hogy mi ketten valaha is szét-, vagy elváljunk egymástól George-dzsal. Viszont így, hogy nem Piton ennek a labornak a tulajdonosa… talán nem is olyan lehetetlen a küldetés, melyre vállalkoztunk.

De azért ez elég nagy csalódás. Drága öcsikénk miért nem volt képes szólni arról, hogy új bájitaltan tanáruk lett?! Arról a csajról, Lavenderrõl, folyamatosan áradozik leveleiben, viszont ilyen fontos, és lényeges információt, hogy új bájital tanáruk van képes volt kihagyni! Hihetetlen… miatta most feleslegesen aggódtunk. Hát hol itt a kaland?! Hol itt a lebukástól való félelem, és az Azkaban rémképe?! Szörnyû…

Látom ikremen is a csalódottságot, ám a bizonytalanságot is, hogy vajon az, hogy nem Piton magán készlete ez, tartalmazza-e a tündérgyökeret. Mondjuk, eléggé rossz lenne, ha nem, mert akkor feleslegesen kockáztattuk szabadságunkat, ráadásul így már le is mondhatunk róla, mert kizárt dolog, hogy még egyszer be tudjunk törni az iskolába. Meg így viszont azt sem tudjuk, hogy Piton lakosztálya hol van, és ha kérdezõsködnénk, még a mi idióta kicsike öcsikénknek is eléggé feltûnõ lenne. A francba!

- Nézzük meg, hátha van azért – mondja George az egész falat elfoglaló polc felé intve. Õ jobb oldalról, én bal oldalról kezdem a polcok átvizsgálását. Bummszalagbõr, tatu epe, mandragulya gyökér, anakonda pikkely, sárkányvér… minden van itt, csak az nem, ami kellene. Már a felénél járok, és kezdek egyre csüggedtebb lenni, mikor ikrem gyõzedelmesen felkiált.

- Itt van! – Azonnal odarohanok hozzá, és elvigyorodok. Tényleg van neki is! Nem tudom, ki ez az új uraság, vagy hölgyemény, de nagyon nagy hálával tartozunk neki. Gyorsan elõ is kotrom a pénzt, amíg ikrem kiméri azt a bizonyos egyetlen késhegynyit, és már távozhatunk is elégedetten.

Bár… Piton hiányzó fenyegetése miatt ez a kis kaland túlságosan könnyen ment. Valamit kellene még csinálni… de mit? Hm… most nincs kedvem a diákok terrorizálásához, sem pedig a tanárok kajájának felturbózásához. De akkor mihez lenne? Griffendél torony, Roncimonci megtréfálása? Áh, nem, az túl fantáziátlan. Konyhában kajálni egyet? Nem vagyok éhes. Óhhóóó! Meg is van, mit kellene csinálnunk!

- Na, besurranunk a prefektus fürdõbe kicsit lazítani? – ajánlom ikremnek kis szuggesztív szemöldök-húzogatással csodás ötletemet. Mindig is szerettem azt a fürdõt, és mi is lehetne tökéletesebb befejezése a napnak, mint még egy kicsivel rákontrázni a törvénytelen behatolásunkra?

Király ötlet, és nem is csoda: tõlem származik.