|
|
Szerepjáték
(Kuroko no Basuke)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| ef-chan | 2014. 11. 06. 23:42:07 | #31806 |
 Karakter: Imayoshi Shoichi
Megjegyzés: (Kasamatsunak)
Rutinszerűen szállok fel két hatalmas bőröndöm társaságában a vonatra, hogy elfoglaljam a helyem. Nosztalgikus érzés tör rám. Anno, három évvel ezelőtt még szükségesnek látták, hogy kikísérjenek, s mindenki háromszor annyira rá volt izgulva az utazásra, mint én. Ma már megszokott procedúra az egész. Épp csak amennyire akkor kíváncsian utaztam, ma akkora "honvággyal". Mert bár Osaka is épp oly hatalmas, mint Tokyo, ha az ember eltekint a tényleges statisztikáktól, nekem mégis inkább otthonom mára a maga lehetőségeivel.
Az úton jobb híján olvasok, közben a velem egy vagonban utazókat figyelem. Mindig elcsodálkozom azon, hogy képesek olyat produkálni még mindig, amelyhez hasonlót még nem láttam. Az emberek elképesztőek.
Miközben két idegent figyelek, akik jól elbeszélgetnek valami mérnöki kérdésről, elgondolkodom. Kíváncsi leszek, milyen szobatársat kapok. Élvezném, ha valami csodabogár lenne, tesztelhetném a határait. Az is izgalmas lenne, ha hasonló típus lenne, mint én, szívesen lepörgetnék egy dominanciaharcot végre, sajnos ennek kevés az esélye.
Majd talán egyszer.
Visszatérek a könyvemhez, de ismét kizökkent egy üzenet. Ahogy felnyitom a telefonom, elvigyorodom.
- Jare, jare - Wakamatsu az, az ideig edzésprogrammal, ha meggondolnám, hogy elnézek, s máris ígérgeti, hogy a versenynaptárat is megkapom majd. Amilyen hülye, olyan ragaszkodó. Majd lehet, elnézek. Kíváncsi vagyok, mit kezdenek egymással Aominével. Az elsősök is érdekelnének, amúgy sem árt új szemszögből szakmai tapasztalatokat szerezni. S milyen jól fogok azon szórakozni, hogy milyen kényszeres bizonyítási vággyal fog a többségük küzdeni, csak mert magukon érzik a tekintetem.
* * *
A kollégium kifejezetten rendben van. Egy épület ugyan, de nagy alapterületet foglal el több szárnnyal. Az utca végén pedig az egyetem, a kettő között a sportlétesítmények egy hatalmas parkba foglalva. A portás épp segítőkész, a szoba a negyediken, a 66.-os számú, még üres, így választhatok helyet. A folyosók tágasak, a sok ablaktól úsznak a fényben. S lépcső mellett lift, amelyet csomagjaimra való tekintettel előnyben részesítek kivételesen.
Maga a szoba a folyosó végén van, de szintén takaros, kellemes méretű és napos. Az egyik oldalon emeletes ágy, a másikon szekrények, szemben, az ablak alatt a két íróasztal egymás mellett. Elfoglalom a nekem tetszőt, jelképesen pár dolgom rápakolva, ugyanígy teszek az alsó ággyal. Aztán ellátogatok a gazdaságiba, ott is beregisztrálva. Visszafelé felfedezek, hamar megvan a büfé, a könyvtár, a közösségi helyiség és a tanulószoba is.
Rendelek a büfében egy szendvicset, majd visszatéblábolok a szobába, ott fogyasszam el kényelmesen. Aztán ismét pakolni kezdek.
Egész belemerülök a helyfoglalásba, mikor egy idő múlva kulcscsörgés jelzi előre, valaki érkezik.
- Ojamashimasu - szól az érkező ismeretlen már kintről előre udvariasan. Valahogy a hangja olyan ismerős...
- Ah, megérkeztél - csukom be a könyvem, amibe belelapozva kissé belefeledkeztem, mert pihenni is kell pakolás közben. Aztán leendő szobatársam felé fordulok, átfordulva a másik irányba az ágyon. Nem sietem el, elvégre látni fogom még eleget a képét, nem maradok le semmiről ezzel a fél percnyi késlekedéssel.
- Hajimema...shite - kezdené az udvariassági köröket, de a felismerés megakasztha, ahogy az én szemem is elkerekedik egy pillanatra. Mi a manó? - uso... Eeeeeeh? - fejezi ki túláradó "örömét".
Tettetett megbántottsággal döntöm kicsit oldalra a fejem, sajnáltatva magam. - Azért ez kegyetlen volt.
- Csak meglepődtem - lép beljebb mechanikusan. Jót derülök zavarán. Vajon mennyi volt az esélye ennek? Azt hiszem, élvezni fogom az elkövetkezendő egy évet!
- Azt elismerem, én sem pont téged vártalak - vigyorgok rá, de nem méltat nagyon figyelemre, inkább lepakol, majd lehuppan velem szemben. - Mivel előbb érkeztem, én választottam helyet - közlöm, mikor végre figyelmet kapok.
- Nekem teljesen mindegy - rántja meg a vállát. Zavarát azonban nem tudja ilyen egyszerűen lerázni. Szinte hallom, ahogy kattognak a fogaskerekek. Hmm, azt hiszem, érdekesebb év elé nézek, mint gondoltam. Halkan felkuncogok, mire ellenséges-kérdőn vonja fel a szemöldökét.
- Jare jare... tényleg vicces helyzet. Mit szólnál, ha lemennénk a kollégiumi büfébe kávézni és beszélnénk? Rád bízom, előtte vagy utána pakolsz ki - javaslom a kezdeti hidegháborút feloldandó.
A táskáira pillant gondolkodón, majd feláll. - Azt hiszem, ráér.
Remek. Felpattanok hát én is. Meg azonban egyelőre nem indul, helyette a kezét nyújtja. Jaj, de kis formálisak vagyunk! Elfogadom a kéznyújtást, s közben önkéntelenül is ismét vigyorba kúszik a szám.
- A meglepetés ellenére örvendek - tetézi meg az aktust, amire csak biccentek, hogy valami hasonló. Aztán megindulok a folyosó felé.
* * *
Mivel én már nagyjából ismerem a járást, követ a büféig. Közben megosztom vele, mi mindent fedeztem fel. De akárhányszor rápillantok, vigyoroghatnékom támad. Gondolatommal viszont megvárom, míg letelepedünk a büfében két kávé mellé. Jól építem fel a jelenetet.
- Na és, Kasamatsu, melyik szakra jelentkeztél pontosan? - igazítom meg a szemüvegem, gondosan szemügyre véve az arcát.
A tekintetem állva válaszol: - A tanárira, hogy szakosodhassak később az edzőire. És te?
- Hmm - nyugtázom a válaszát, majd "ártatlan" ábrázattal nyúlok előre közelebb hajolva, hogy ujjaimmal alátámasszam az állát, hüvelykujjammal pedig megdörzsöljem.
- Suman, épp csak valami kosz van az állad csúcsán - jegyzem meg közömbösnek tűnő, szenvtelen hangon gyilkos iróniám. Nem is marad el a csodás reakció, először zavarba jőve pirul paradicsommá, majd továbbra is vörösen, csak most épp a hirtelen robbanástól, löki félre a kezem.
- Az... az a szakállam! - ordít sértődötten.
- Ah... - teszem az ártatlant rácsodálkozva a becses pelyhedzésre az állán, majd gyilkos vigyorral jegyzem meg: - Pont úgy áll, mintha ki akarnád hangsúlyozni, hogy te már komoly felnőtt vagy. Kár, hogy úgy nézel ki vele, mint valami rossz hippi, akinek koszos az álla - ismétlem meg még egyszer kicsit kibővítve.
- Haa? - néz rám csúnyán, ha nem szórakoztatna, talán eszembe jutna illedelmesen megijedni, ahogy az ehhez hasonló arckifejezésektől, gyilkosan villogó szempároktól illik. Én viszont azt várom, kívánom, hogy essen nekem. De robbanás helyett csak dühödt durcássággal néz félre, egyszeriben levegőnek nézve. Mah...
- Ez gyenge beszólás volt, jobbat vártam. Hanyatlasz, Imayoshi! - morog, mire elvigyorodom.
- Ez fájt. A lelkembe tapostál. Pedig nagyon igyekeztem - tettetem pátoszosan megbántottságom. Fel is szívná magát, mikor bánatomra ey ismeretlen lép mellénk, beszélgetést kezdeményezve. Ő is új arc, épp csak más szakra fog járni.
* * *
A harmadikon válunk el Hiroshitól, eddigre már nyoma sincs a piszkálódással megteremtett alaphangulatnak. Elégedetten állapítja meg: - Szimpatikus egy srác.
- Hai, érdekes fickó. - szerintem a hideg fitkározott a hátán, mikor rápillantottam rendesen. Jót kuncogok magamban a közelmúlt emlékén. Közben beérünk a szobába, s valószínűleg mert elment az idő, elő is vesz egy törölközőt, magához véve a fürdős cuccait.
- Ó, máris fürdés? - érdeklődöm az egyértelműt, nem is méltat biccentésnél többre, de megállítom azzal, hogy a felkarjára markolok.
- Nani? - néz rám kérdőn.
- Megkérhetlek rá, hogy vrj meg?
- He? Nande?
Nem tudom, mi játszódik le benne, de a válasz negyedannyira nem ördöngös, ebben biztos vagyok.
- Elég rosszul látok, ha leveszem a szemüveget, így jobb szeretek kevésbé kiszolgáltatott maradni, míg nem ismerem annyira a helyet.
- Oh... - nem, ebben ő sem talált kivetnivalót, amiért beleköthetne.
- cserébe megdörgölöm a hátad, na? - vigyorgok rá, elérve, hogy újra pukkancsként reagálva vegye kihívásnak a megjegyzést.
- Ahelyett, hogy felbosszantasz, inkább kapd össze magad, kapsz fél percet.
Elnevetem magam. - Igenis, exkapitány!
Na! Most komolyan? Mit tettem, hogy oldalba kaptam a tusfürdőjét?
* * *
A ruháim nagyjából összehajtogatva tornyozom egymásra, hogy végül meztelenül lépjek a zuhanyzófülkébe - még szemüvegben - beállítani a vizet, lepakolni a tusfürdőt. Mikor már kellemes hőmérsékleten zúdul alá a víz, visszalépek, s a ruhatornyot megkoronázom a szemüvegemmel.
Eddig nem, de most felé pillantok, csak sejtve alakja részleteit. Már amit tanulmányozhattam eddig, mert azt egész jól rá tudom idézni homályos körvonalaira. Aztán visszalépek a vizemhez, a biztonság kedvéért kitapogatva a zuhanyzó szélét.
A víz kellemesen masszírozón simogatja végig minden porcikám, s kivételesen teljesen kikapcsolok. Szerintem ilyen nyugodt fürdésen kívül csak alvás közben vagyok. Viszont a hátamat még mindig nem kényelmes, még kevésbé élvezetes egyedül megmosni.
- Kasamatsu - lépek át az ő zuhanyzó részébe. -, megmosod a hátam?
- Imayoshi! - igen, így hívnak még mindig. De miért kell meglepetten üvölteni? Nem látok semmi igazán érdekeset úgyse SAJNOS... - Basszus, ne törj rám így!
- Suman - tényleg sajnálom, csak épp azt, hogy nem látom igazán, milyen fejet vág. - Demo daijoubu, egy diszkrét részletekben nem bővelkedő paca vagy - vigyorgok gonoszan. De inkább nem oltom be, mert akkor cseszhetem a hátmosást.
- Nem az a lényeg, nem vagyok szégyellős! De mit gondol, aki bejön netán?!
Felemelem a tusfürdős flakonom.
- Azt nem tudom, de hogy már rég kész lehetnél, azt igen.
Csak morog, de kikapja a kezemből a flakont. Győzedelmesen fordulok meg. Hogy fintorogjak szinte azonnal, ahogy rápaskol a hátamra, simít kettőt, s ingerülten jelzi, le is tudta.
- Kész, szevasz!
Érzem én a törődést...
- Ez neked hátmosás? Ennyire magamtól is képes lennék...
- Miért mi a fenét kellene csinálnom?!
- Dörzsöld át rendesen - kezelem nyugodtsággal az idegességét.
Megint morogni kezd, de ahogy sejtettem, rendes srác, csak nekifog még egyszer. Igaz, most meg majdnem lekaparja a fél hátam... Semmi sem lehet tökéletes.
- Most már tényleg kész - zár rövidre minden reklamációt. Akkor nem panaszkodok.
- Akkor most én jövök - fordulok felé vissza.
- Te jössz a miben? - lepődik meg. Még duzzogni is elfelejt, pedig már induláskor felajánlottam szolgálataim.
- Természetesen a hátmosásban. Adj tusfürdőt, és fordíts hátat!
- He? ... Ie, nem szükséges - "kelleti" magát.
- Ugyan már, hogy kérjelek meg holnap is, ha az adósod maradok?
- Megcsinálom enélkül is - vágja rá, hmm, azt hiszem, van valamim, amit felhasználhatok ellene a "bíróságon".
- Most úgy csinálsz, mintha attól félnél, hogy felfallak - nevetek.
- Egyszerűen csak elég felnőtt vagyok már hozzá, hogy megoldjam egyedül is!
- Szóval én gyerek vagyok, értem én - derülök továbbra is, de kihátrálok. - Legyen, nekem nyolc.
* * *
Nem tudom, a fürdés viselte.e meg, vagy csak nagyon belemerült a pakolásba, de nem sok szó esett köztünk a zuhany után Amit nem bántam, mert én meg elmerültem ismét a könyvemben.
Most viszont az ébresztőm csörömpöl, amit egy mozdulattal nyomok ki, tehát kora reggel van. Nagyot nyújtózok, majd kitapogatom a szemüvegem, majd ásítva kikászálódok az ágyból, hogy készülődni kezdjek. Már rajtam a melegítőgatya, mikor visszajövök telefonomért, hogy a zsebembe süllyesszem, mikor megmoccan nyújtózva, és rám pillantva.
- Ohayou... - mormolja reflexből
- Ohayou - felelem. - Felébresztettelek? Nem volt szándékos - most tényleg nem.
- Ie... nandemonai... - rázza tagadólag a fejét, majd érdeklődik. - Hova ilyen korán?
- Futni.
Mintha máris kevésbé lenne álmoskás, így rákérdezek, ne szenvedjen a formaságokkal.
- Megvárjalak, becsatlakozol? Ismerek errefelé egy jó útvonalat, amikor megtudtam, hogy felvettek, szétnéztem a környéken, akkor érdeklődtem utána. Le is teszteltem, kellemes táv, és kifejezetten változatos futófelület, ilyekor a forgalom sem túl nagy rajta. Este sajnos többen vannak, ezért a hajnali verzió.
|
| timcsiikee | 2013. 10. 09. 23:26:16 | #27582 |
 Karakter: Kasamatsu Yukio
Megjegyzés: ~ Imayoshinak
Kasamatsu:
- Itterashai! – mondja anyám szelíden, pedig nagyon látszik rajta, hogy szeretne sokkal érzelgősebb lenni, de régen leszokott róla. Már mióta kamasz lettem. Azóta inkább a kisöcsémen éli ki ilyen vágyait, de most engedek neki, és kap egy ölelést, mielőtt elindulnék.
- Oi, Nii-san, miért kellett ilyen messzire menned? – panaszkodik Yukiko, amikor elengedem végre. A pimasz húgom kap egy hajborzolást.
- Gomen, de a céljaimhoz ez a legjobb iskola, már mondtam – ő nem vár úgy, mint anya, nekifutásból csapódik egy ölelésre és meg kell tartanom magam, ha nem akarok elsni, még az után is, hogy nekem vágódott, mert pár pillanat és a bal lábam sem marad fedetlen. Ezt az érzelgős családot… Eddig sosem csináltak ilyet.
- Ugyan már, minden hónapban hazajövök majd, annyira nincs messze – nyugtatok mindenkit, és végre jön a mennyei segélykiáltás, apám szól, hogy indulnunk kéne. Végre.
Azért nem lökök el senkit, mindenki egyénileg kap egy búcsúzkodást, ahogy én is, kapok útravalót, kis amulettet, mintha vizsgára mennék, majd végre beszállok a kocsiba, és fellélegezhetek.
- Mah… annyira nem nagy dolog ez, mi bajuk? – apám beindítja a kocsit és indulhatunk végre. Még szerencse, hogy a sok „csomagom” miatt más nem fért be a kocsiba, így nyugodt lehet az utunk végig.
- Nézd el nekik, elvégre te vagy a legnagyobb testvér, édesanyád legelső gyereke, aki most először hosszabb időre különválik tőle és felnőtt. A következő lépéskor is ilyenek lesznek.
- Következő lépés? – vonom fel egyik szemöldökömet, mert nem tudom mire gondol. Mondjuk amit eddig mondott igaz, most hogy belegondolok tényleg ez lesz egy új élet kezdete. Bentlakásos iskola, és ha elvégeztem nem hiszem, hogy első dolgom lesz hazajönni, csak legvégső esetben. Rögtön munkát és saját lakást fogok keresni. Hihetetlen, hogy már ilyeneken kell gondolkodnom.
- Nos amikor megnősül – vigyorodik el csukott szájjal én meg nem tudom sírjak e vagy nevessek, inkább csak zavarodott fejet vágok. Mah… most vagy szívat, vagy szívat… amilyen szerencsétlen vagyok középiskola alatt sem volt egy értelmes lány barátom sem, nemhogy barátnő… Még szólni is nehezen tudok. Inkább csenden maradok és államat megtámasztva csak bámulok ki az ablakon. Még kocsival is három óra az út, tömegközlekedéssel egy kicsivel több lenne. Annyira valóban nincs messze, de naponta ki-be járni túl megterhelő lenne, ha az egész napos tanuláshoz ennyi utazást veszünk még hozzá. Ezért is kellett az iskola kollégiumát választanom, mert ez a legolcsóbb. Nem mintha annyira anyagiasak lennénk, elvégre a Kaijo is magániskola volt ahova jártam, de nem akarom a szüleimet egy albérlettel terhelni, még ha az nyugodtabb is lenne.
Hmm… Milyen közeli mégis távoli emlékek egyszerre erről az iskoláról. Felejthetetlenek, kínosak, kedvesek és mindenekfelett élmény dúsak. Szerettem nagyon oda járni, és egyszer szeretnék visszatérni másként, de nem vagyok biztos benne, hogy ez menne nekem. De… majd meglátjuk hogyan megy az egyetem, aztán újabb célt tűzök ki magamnak az életben. Csak komótosan és megfontoltan.
Az út csendjét a telefonom csörgése zavarja meg. Mah, ki lehet ilyenkor?
A kijelző Kisét jelzi, így a gyors realizálás után felkapom, és rögtön rikkant is bele.
- Senpaaai! Mikor indulsz? Elkísérjelek? Szívesen megnézném az iskolád! – lelkesedik be, de le kell lomboznom.
- Gomen, mér elindultunk egy ideje.
- Eeeh! Miért nem szóltál?
- Mert amúgy sem férnél be, és ne kísérgess, inkább igyekezz a saját órádra el ne késs! – dorgálom meg, mert ahogy ismerem megint elfelejtette, hogy neki is iskola van.
- Hidoi! – ezt már akár nyígásnak is nevezhetném, de egy fiúra nézve azért durva lenne, legyen csak nyavalygás. – De azért majd meglátogatlak!
- Inkább ne, majd néha hazamegyek. – az kéne még csak, hogy az egyetememet is felforgassa.
- Senpai olyan kegyetlen – a mondat ellenére azért egy sajnálkozó mosoly szusszanását hallom a telefonon keresztül. Talán ennyi elég is „búcsúzásul”, elvégre egy elköszönős bulit tartottunk már a kosarasokkal nekünk volt harmadéveseknek nem s olyan rég, amikor meglettek a felvételi eredményeink.
- Majd beszélünk még. Ja ne! – megvárom míg ő is elköszön, majd leteszem a telefont. Olykor elég idegesítő tudott lenni kezdettől fogva a fránya modellje, de azért nagyon lelkes és buzog benne a küzdőszellem. Még szerencse, hogy van két évem, mielőtt megint összefuthatnék pár olyan elvetemült ásszal, mint Ő… remélem…
Az iskolát már láttam, voltam nyíltnapon, láttam a termeket, a sok felvételizőt, akiknek csak a negyede jutott be, és nem is ez az, ami izgatottá tesz. Az órák, az új ismerősök szerzése, az itteni kosárcsapat – bár már őket is láttam -, és hogy milyen itt a mindennapos élet. Kezdetben talán nehéz lesz, a beilleszkedés és a többi, talán találkozok ismerős arccal? Nem, annak elég kicsi lenne a valószínűsége… Japán hatalmas, és nincs olyan rengeteg ismerősöm, hogy olyan könnyen összefussak bárkivel, aki hasonlók után érdeklődne mint én, vagy netán pont ennek az egyetemnek valamelyik szaka fogná meg pont. Több rétű képzés is van itt, szó se róla, de akkor is kevés az esélye.
Néha azért beszélgetek még apámmal, elég feszélyezett lenne végig csendben ülve utazgatni, még ha a rádió szól is néha, és ez valamennyire nyugtatólag is hat rám, eltereli izgatott gondolataimat és legalább megbeszélhetek vele pár dolgot, mi hogyan lesz és lehet majd tanév közben.
Amikor már ismét forgalmasabb az út, tartalmasabb a kilátás, a környéket figyelem, ismerkednem kell vele, hisz jó ha tudom mi merre van. Erre még nem volt elég lehetőségem, de majd bepótolom az első szabadnapokon. Előkapom a papírjaimat is, a campusra engednek behajtani, miután látják, hogy beköltözni készülök, s már csak az épületet kell megtalálnunk, ami pár sorral arrébb van a parkos rész mögött sorba rendezve.
- Az lesz az, a C/7 – mutatok előre, és beállunk valahova a bejárathoz közel. Két nagy bőrönd és egy félpántos háton átvethető táska, amit fel is kapok.
- Segítsek felvinni? – talán egyszerűbb lenne, de…
- Azt hiszem boldogulni fogok. – a büszkeségem kicsikét nagyobb ennél.
Apám a kezét nyújtja és csak egy kézfogással de azért egy hozzá rendelt féloldalas rövid öleléssel köszön el, sok sikert is kíván, majd visszaszáll a kocsiba és amíg elhajt egy rövidke ideig integetek, de már kapok is a bőröndök után, hogy húzzam őket be az épületbe. A portánál állok meg, ahol egy kicsit idősebb bácsi ül a székén, és lustán les fel szemüvege mögül.
- Konnichiwa, Kasamatsu Yukio – „mutatkozom be” avagy jelzem, hogy beköltözni kívánnék, igen, és szeretném tudni a szobám hollétét.
- Dozo – nyújtja ki a kis kulcsot, a nevem hosszas keresgélése után – Negyedik emelet, 66-os szoba, a szobatársad már fent van – elmosolyodik kicsit kedvesen, az előző unott álcát levetve, ezért egy hasonló tőlem várható gesztussal köszönöm meg, biccentek, majd a kulcs mellett ismét a bőröndöt szorongatva megyek a lifthez. Így könnyebb még az a pár emelet is, amit ugyan megtehetnék gyalog, de ennyi csomaggal inkább nem erőltetném meg magam, inkább égőbb lenne, mint megtartani a büszkeséget.
El is felejtettem, hogy a kollégiumban kétágyas szobák vannak főként, de nem lepett meg a szobatárs említése, így viszont visszatér az izgatottság, hogy vajon milyen lesz valakivel egy szobában élni, milyen lesz vajon, és remélem szerencsém lesz vele. Nem lesz valami zajos vagy fura alak, esetleg zavaró vagy hiperaktív. „Leparkolok” a bőröndjeimmel az ajtó előtt, hogy kinyissam annyira, hogy beférjek, s miközben nyílik az ajtó, be is „köszönök”.
- Ojamashimasu – elfordulok, hogy ismét megfogjam a bőröndöm pántját, közben a bent lévő alak is kiszól.
- Ah, megérkeztél – nyilván tudta, hogy egyszer majd betoppan a leendő szobatársa és nincs olyan szerencséje, hogy egyedül övé lesz a szoba, ám a hang már megmozgat valamit a fejemben, de még nem fogom fel, csak akkor fordulok vissza, amikor a cuccaimat már megint húzom magam után, és érzem a pillanatot, hogy épp háttal volt nekem, és megfordult, s kezdeném a bemutatkozást.
- Hajimema….shite… - de ez olyan könnyen elhal, mint nyávogás a szélben, amikor egyszerre nézünk egymásra, és azonnal felismerem a velem most már szemben lévő alakot – uso… Eeeeeh? – „szörnyülködök” halkan, nagy szemekkel. Ez csak egy vicc ugye? Vagy lehet még mindig csak alszom? Kami-sama… Szórakozol velem, hogy pont Imayoshi Shoichi ül velem szemben?
- Azért ez kegyetlen volt – láttam, hogy meglepődött ő is amikor meglátott, de elég könnyen túltette magát rajta, és „illedelmesen” most már velem szemben helyezkedik el az ágyon ülve, félig pakolászva. Nem, érzem, hogy ez nem álom, de valami nagyon rossz viccnek, a sors ferde humorú fintorának érzem. Na de… tényleg nem illene ellenségesnek lenni, főleg hogy ismerem.
- Csak meglepődtem – eresztek meg az övéhez egyáltalán nem hasonlítható kisebb mosolyt, és végre behúzom a cuccaimat magam után, az ajtót meg finoman visszarúgom a helyére. Még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy ez tényleg így lesz, de hozzá kell szoknom a gondolathoz, nem hiszem, hogy épp másnak segítene kipakolni, főleg, hogy egyedül van itt. Még rákérdezni is gáz lenne.
- Azt elismerem, én sem pont téged vártalak – ledobom végre a cuccaimat az ágyra, avagy az ágy mellé, és leülök pihenni, szintén vele szemben helyezkedve el. – Mivel előbb érkeztem én választottam helyet.
- Nekem teljesen mindegy – reagálom le egy vállrándítással, és már most érzem, hogy a kelleténél még mindig kínosabb a helyzet. Vajon milyen szakra jött ide? Mennyi idő lesz míg megszokom, hogy tényleg vele leszek egy szobában? Ha van is rá lehetőség nem cserélnék, mert nem illene csak végső esetben, de vajon tényleg ilyen lesz az év? Ez valami hihetetlen még mindig. Nem vagyok jó alapból sem igazán a barátkozós helyzetekkel, na de így… végképp leblokkolt az agyam. Nagyon halk kuncogása zavar vissza a valóságba, amit nem tudok mire vélni, így finoman felvonom egyik szemöldökömet őt nézve.
- Jare jare… tényleg vicces helyzet. Mit szólnál, ha lemennénk a kollégiumi büfébe kávézni és beszélnénk? Rád bízom, hogy előtte vagy utána pakolsz ki – oldalra nézek a táskáimra. Nos semmi romlandó nincs a cuccaim között, a hátizsákba is csak pár nasi lett rejtve elvileg, így mindegy neki. Úgy látom igyekszik kimenteni a hangulatot és igazán jól csinálja, mert nekem ez most eszembe nem jutott volna az biztos, főként, hogy azt sem láttam, van is külön büfé vagy kisbolt vagy kávéautomata, bármi.
- Azt hiszem ráér – állok is fel, ahogyan ő is válaszomra, de mielőtt elindulnánk, azért a bemutatkozás helyett a formalitás nem maradhat el, a kezemet nyújtom neki, és amint le is esik neki hamar, hogy miért teszem ezt, az előző mosolyt villantja vissza, és belecsapja tenyerét, így kezet rázhatok vele. Azért valahol egy részem örül annak, hogy nem egy teljesen ismeretlennel leszek összezárva… ami azért abszurd, mert lehet, hogy találkoztunk már, lehet, hogy tudom ki ő, de a személyét, a jellemét nem ismerem annyira, mintha egy közeli ismerős lenne. Egyszerre ismerős és idegen számomra, fura kettősség, de majd csak kialakul ez is. – A meglepetés ellenére örvendek – mondok valami „semleges” formális szöveget, majd eleresztve a kezét és előre engedem, elvégre ő az aki tudja merre kell menni, én majd csak követem.
Azt sejtettem, hogy izgalmas, különös és új lesz az egyetemen az élet, de kezdésnek ez azért elég erős volt.
|
|
