 Karakter: Moriyama Yoshitaka
Megjegyzés: (Miyunak)
- Na, Kasamatsu, nem lehetsz ilyen szívtelen, jó lesz, elvégre a világ két legfantasztikusabb dolgát gyúrták egybe, élvezni fogod! - nyúzom győzködve barátom, de nagyon nem akarja beadni a derekát, pedig mégiscsak a középiskolai női kosárlabda-bajnokságról van szó! Lányok és kosár! Már rég az egómat kellene nyaldosnia képletesen, amiért ilyen fantasztikus programra őt tisztelem meg, hogy elhívom, nem itt finnyázni.
- Még mindig nem csigáz fel. Egyik csapat sem lesz az ellenfelünk, kár elszúrni az időt, különben is tesztem lesz holnap - tessék! Látja, hallja mindenki? Komolyan kiakadok! Lányokról van szó, csinos, fiatal, nagy mellű és sportos lányokról! Ráadásul velük meg is lenne a közös téma, hiszen a kosárról a legrosszabb esetben is el tud csevegni az ember, még be is vágódhatunk, hogy "Történetesen én vagyok a Kaijou állandós dobóvédője". Kasamatsu ráadásul kapitány, az még egy fokkal menőbb!
- Kasamatsu, ilyen hozzáállással soha nem lesz barátnőd - nézek rá gyászos-rosszallóan, de máris ráakaszkodom az épp most a terembe visszatérő Koborira. - Hé, Kobori, nincs kedved délután elugrani meccset nézni?
- Milyen meccsre? - kérdez vissza. Végre valaki némi érdeklődést mutat, lehet, megéri így, titokzatosan támadni, hátulról mellbe.
- Természetesen kosárbajnokság - környékezem meg, érzem, érzem, hogy ő lesz az én emberem. - Középiskolai lány kosárlabdacsapatok bajnoksága!
* * *
Reménytelen, az összes reménytelen! Lúzerekkel és egy egós bájgúnárral vagyok körülvéve! De nem érdekel, akkor is elmegyek a bajnokságra, azért sem hagyom ki, még ha mindenki olyan besavanyodott is körülöttem, hogy nem vevő egy jó kis kosaras eroshow-ra. Aki meg vevő lenne rá, az meg ne jöjjön inkább... Kise azért, mert én akarok nőzni, nem őt akarom nézni, ahogy csajozik, Hayakawánál meg fordított szempontból romlana a helyzet, egy olyan hülye mellé ki akar még beállni, és hagyni, hogy fűzzem?
Egyedül se olyan rossz végül is...
Alapvetően de. Kurva szar.
Mélázásomból azonban egy csapat lány hangja térít vissza a valóságba, és hirtelen meglátom a jó oldalát is annak, hogy tökre egyedül vagyok, mint a kisujjam. Hohó, várjatok csak, szépségeim!
A kiszemelt csoport ugyanis egy csokornyi mezben sétáló gyöngyszem, és hacsak nincs a lánycsapatok körül egy B-közép elvetemült és beöltözésmániás szurkolói keménymag, akkor ők bizony az egyik csapat tagjai! Jé, de ismerős a mez. Nem mondod? De komoly!
- Elnézést hölgyeim! - lépek melléjük felhívva magamra a figyelmet, s azonnal, ahogy rám szegeződik mind az összes elbűvölőbbnél elvarázsolóbb, bájos arcocska, máris bizalomgerjesztő mosolyra húzódik a szám.
Hogy aztán eszembe jusson Kise fájón éles kritikája: Moriyama senpai, ne kezdd rögtön valami nyomulós szöveggel, mert a bányarém is elijed, nem hogy egy csinos lány. Jó, találjunk ki valami értelmeset. Valami értelmeset. Valami értelmeset... Ne nézzetek így rám!
- Nem bírtam megállni, hogy ne próbáljak meg szóba elegyedni ilyen szépséges tüneményekkel. Egyedül vagyok itt, és pont titeket kerestelek, hogy szebb legyen a napom - adom elő magam tök udvariasan, mire máris rosszalló tekintetek illetnek, majd a csapatvezérnek tűnő valaki megfordul, hogy faképnél hagyjon. Jaj, ne már!
- Várjatok, szép hölgyek, ne sértődjetek meg, nem venném a lelkemre, ha ilyen tündérkék haragudnának rám -igyekszem javítani a helyzetemen.
- Húzz innen, perverz! - torkollnak azonban csak le, és már tényleg ott sincsenek szinte.
- Én nem!... - na jó, túlzás lenne azt állítani, hogy nem vagyok perverz, de nem ilyen értelemben! - Én csak eltévedtem, még nem voltam ebben a suliban, fogalmam sincs, merre van a sportpálya.
Senkit nem hat meg, remek. Máris borúsabbá válik az ábrázatom. Ah, pedig én tényleg igazán megnyerő akartam lenni!
- Ano... - csendül mellőlem egy hang, s a kifejezetten cuki, vékony hang felébreszti a moe-mérőm végigbizsergetve.
- Hai, édes! - fordulok a hang irányába, és ahh, tényleg édes, bár kicsit méretesebb, mármint nem olyan moe, mert nem, nem nagy, vagy ilyesmi, igazán gyönyörű, törékeny és szemrevaló lány, csak valahogy moésebbet vártam a hang alapján. Bár ahogy elpirul, ahhw, kész, végem van!
- Én, ha gondolod - az enyhe pír olyan, de olyan jól áll neki! - megmutatom, merre mit találsz - folytatja, és leesik, hogy miért is volt olyan rendes, hogy szóba álljon velem. Mivel alacsonyabb, mint én, pátoszosan féltérdre ereszkedem, ahogy hálás tekintettel felpillantok rá két kezembe fogva puha kezét.
- Drága Angyal! - sóhajtok fel, már ezzel az egy szóval hálahimnuszokat és zsoltárokat énekelve a nevének, amit még nem is tudok.
Kihúzza a markomból finom ujjait, s meg is indul.
- Várj, nem akartalak megijeszteni! - nyúlok utána négykézláb, de nem érem el, épp ugyanúgy kicsusszan a "kezeim" közül, mint mindenki, aki még csak oda sem került. Letargikusan hajtom le a fejem, de egy idióta lúzer vagyok én is. Pedig végre elkísért volna, elkísért volna, engem, velem jött volna, velem, bah! Épp csak nem csapdosom a földet mérgemben.
Ezért is lep meg az újabb "Ano", mintha deja vum lenne, teljesen ugyanúgy csendül halkan, mint az előbb. Felpillantok megzavarodva, és megilletődésemre bár jó pár lépéssel messzebb áll, de láthatóan hátrafordulva várakozik, rám figyelve.
- Eto... - kászálódok fel a földről, feismerve, hogy talán totál félreértettem a megindulást, mert furán, de várakozón pillant rám, s tekintetében ott csillog a kérdés: jössz vagy sem?Felállva, és leporolva magam lépek mellé, hogy közösen folytassuk utunk.
Olyan, akár egy tündér!
* * *
Az összes ma játszott meccset egyfajta szédült állapotban néztem végig, kivéve azt, ahol játszott. Nem volt alkalmam neki megköszönni a segítséget, mert ahogy a csarnokhoz értünk, eltűnt a gyűlő tömegben, vagy csak én voltam annyira bamba, hogy ahelyett, hogy beszédbe elegyedtem volna vele, csak bambán vigyorogva haladtam mellette a mellem kidüllesztve. Viszont tudom, hogy seirines. Ehhez kétség sem fért onnantól kezdve, hogy felkonferálták őket játszani, de már addig is esküdtem volna rá, hiszen az a mez... fogalmazzunk úgy, hogy már jól ismerem, jobban is, mint szeretném. Fura, friss iskola, és máris van női kosárcsapatuk is, bezzeg a Kaijou...
De fontosabb dolgom van: mindenképp meg fogom keresni. Ha szerencsém van, észrevehetem majd őket, amint felöltözve kijönnek. Nem lesz annyira nehéz, a közönség addigra távozik, ők pedig valószínűleg, hacsak nincs valami sunyi hátsó kijárat, ugyanúgy a főbejáraton jönnek majd ki.
Míg várok, járatom az agyam, mit is mondjak, megint bevillan Kise "kedves" megjegyzése, de elhessegetem, és igyekszem a célra koncentrálni. Az lenne a legjobb, ha sikerülne elhívni valamerre. Igen! Ökölbe szorul céltudatosan a kezem, most megcsinálom! Összeszedek egy überkawaii barátnőt!
A számításaim be is jönnek hamarosan. Körülbelül negyed órája ácsingózhatok egyre idiótább vigyorral, ahogy végigpörgetem, hova is viszem, mivel is fűzöm, és hogy pontosan hol és mikor időzítve fogom megcsókolni először. Emiatt jól le is maradok, és majdnem el is szalasztom őket, mert nem ezen a kapun, hanem egy félreesőbbön mennek ki, de sebaj, sportember vagyok, egy kis futás semmiség azért, hogy az álmodozásom végre valóra váltsam, nem?
Az agyam hátsó szegletében egy gonosz hangocska Kasamatsu hangján kinevet, ami kissé lehűti a lelkesedésem, de már olyan közelségbe érek, hogy utánuk szólhassak. Igen ám, de mi is a neve?
Lefagy az agyam: basszus, még azt sem tudom, mi a neve! Mindegy, légy kreatív Yoshitaka, most nem cseszheted el azzal, hogy kislisszan a karmaid közül.
- Elnézést, Angyal! - kiáltok hát utána, mire az egész banda megtorpan, de csak egy valaki néz hátra úgy, hogy nem döbbenet, hanem felismerés ül az arcán először. Csakhogy beáll elé a marcona center. Chikusho, erre nem számítottam.
- Mi van, perverz, nem vert még meg senki, hogy nem szoktál le a kicsik molesztálásáról? - arcoskodik, pedig azért annyira nem nagy és félelmetes jelenség termetre; jó, a kisugárzásáról ne beszéljünk, mert attól olyan halálfélelmem támad, mint mikor Kasamatsu dühödik be egy-egy stresszesebb meccs előtt.
- Ugyan, ne légy ennyire vérmes, nem tesz jót a bőrödnek, ha így összeráncolod - bökném meg a homlokát a két szemöldöke között, de elkapja a kezem, és a következő pillanatban háttal találom magam neki, és olyan erősen feszíti felfelé a karom, hogy komolyan attól tartok, hogy nem egyszerűen eltöri, tőből leszakítja.
Fájdalmasan nyikkanok fel, és minden férfias önbecsülésem feladva fájdalmas nyöszörgéssel próbálok kegyelmet nyerni a valódi célommal: - Én csak meg akartam köszönni Angyalnak a segítséget! Esküszöm! Sosem lennék képes ártani egy nőnemű lénynek!
A szorítás enyhül, s már elhinném, hogy na, végre egyszer meggyőztem valaki magamnak, hogy én biza szimpatikus egy gyerek vagyok ám, amikor lassan hátrapillantva látom, hogy Angyal keze az, amelyik nyugalmat sugározva csapattársába lenyugtatja a kedélyeket és biztosítja számomra a szabadulás édes útvonalát, kisegítve ma már másodszor.
Nem kell szavakkal kifejeznie magát, egyszerűen végre kissé arrébb vonulnak a társai, és végre előadhatnám magam, de most, hogy vele szemben állok, főleg a korábbi megsemmisítő erejű történtek miatt, teljesen kiment a fejemből, milyen fennkölt gondolatokkal akartam elkápráztatni, és zavartan félrenézve túrok bele a hajamba. Tökre nem így képzeltem ...
- Eto... szóval csak meg akartam köszönni a segítséget, főleg, hogy bemutatkozni sem volt esélyem. Moriyama Yoshitaka vagyok, szintén kosaras, ráadásul a kezdőcsapat tagja a Kaijouban - kezdek el fecsegni kb, mert most valahogy határozottan zavarban érzem magam. - Remélem, nem veszed tolakodásnak, ha megkérdezem a neved.
Megrázza a fejét nemlegesen, és megint olyan édesen kipirult az arcocskája. Ó egek, szerelmes vagyok! A női nem iránti hódolatom most benne sűrűsödik össze, ha szóba áll velem, hiszen olyan cuki, bizonyára összeillünk!
- Yamato Miyu - rebegi szemérmesen, és készen vagyok. Bár nekem most bármilyen gesztusa törékeny lenne, aranyos, és lábról levevős. Csillogó szemekkel, lelkesen, virágokat, szívecskéket, mindent eregetve ragadom meg a kezét megint, s bár belül már készülök a visszautasításra, mégis beleélem magam, hogy vele, hogy vele majd talán mégis.
- Varázslatosan kedves és dallamos név, tökéletesen illik hozzád, Miyu. Ugye nem baj, ha megengedem magamnak, hogy tegezzelek, hiszen vétek lenne ezt a csodás nevet elrejteni a formaságok mögé! Mondd csak, drága Angyalom, hálám jeléül elhívhatlak valahova? - hajolok egész közel.
- Hát én... én nem is tudom... - gondolkodik el, mire újabb meggyőző érvek szaladnak ki a számon, mert nem akarom elszalasztani az első nem kategorikus nemet, mert ez lehet igen, biztos vagyok benne - úgysem lesz, csak túl kedves, és fogalma sincs, hogy utasítson vissza - és mindent bele kell adnom, hogy lássa, rendes fickó vagyok én, és nem álmodoztam már körülbelül tíz perce arról, hogyan vetkőztetem meztelenre a szobámban: - Oda viszlek, ahova csak szeretnéd és természetesen mindent én állok, ez a legkevesebb, hogy megszántál, és kisegítettél kétszer is szorult helyzetemből. Ne hagyd, hogy kényelmetlenül érezzem magam, mert az adósod maradtam és kihasználtam egy ilyen tökéletesen tiszta lelket, engedd, hogy áldozhassak ezzel a meghívással a tiszteletedre emelt oltár kövén! - lendülök bele, s még az sem zavar meg, hogy a háttérben a többi lány kuncogni kezd, csak bűvös ajkait bámulom, hogy milyen válasz születik róluk.
Sokáig hallgat, legalább is nekem óráknak tűnik az a pár másodperc, amíg gondolkodik, s amíg összeszedi magát, hogy valamit is kibökjön, s már kérgesítem a szívem, mert tudom, vissza fog utasítani, s már eleve kissé visszavéve magamból, szomorkásabbá váló pillantással figyelem még mindig, mikor nekilendül, hogy kimondja a halálos ítéletet a nem is olyan rég megszületett vágyálmaimra: - Jó. Elfogadom a meghívást.
Na ugye megmondtam!
He?...
- Hogyan? - kérdezek vissza letaglózva. Jól hallottam, vagy csak én értettem félre, és az érzékeim játszanak velem? Tényleg azt mondta?
Egyik szemöldökét megemeli kérdőn, de megismétli picit hangosabban: - Jó. Elmegyek.
Teljesen elkerekedik a szemem egy pillanatra, majd iszonyatos mennyiségű, kezelhetetlen eufória önt el, miközben letaglózva tántorodok hátra, elengedve a kezét, mégis levakarhatatlan és roppant idióta vigyorral az arcomon. Hogy ahogy végre eljut az agyamig a dolog, boldog kiáltással ugorjak a levegőbe: -Yatta! Megcsináltam! Pénteken érted megyek -mutatok rá menőn kacsintva egyet, majd se szó, se beszéd, teljesen átszellemülten boldog állapotban megindulok hazafelé teljesen a gondolataim közé szorulva, amelyek még erősebben rajzolják ki a korábban elképzelt hosszú távú vágyaim, köztük a szobával és a ruhákkal, jobban mondva a ruhák nélkül.
* * *
A jókedv egész másnapig tart, amikor is Kasamatsu egyetlen ártatlan kérdéssel a legfájdalmasabb tőrt döfi a szívembe: - Na és hol találkoztok, hova viszed?
Bamm! Hogy halnék éhen háromszor! Annyira el voltam foglalva a randi tényével, hogy teljesen elfelejtettem megbeszélni bármi részletet, s még csak a telefonszámát sem kértem el. Kedvem lenne gombát növeszteni sarokban...
* * *
A gyomromban hatalmas gombóccal várakozom a Seirin előtt. Péntek van, fogalmam sincs, mikor végez, így ellógtam a saját óráim, s ha már ekkora marhát csináltam magamból, mert biztos meg lehet a véleménye rólam, még arra is volt gondom, hogy egy nem túl drága - mert sajnos annyi pénzem nincs, ha még el is akarom vinni valahova - de azért ízlésesen pofás virágot is vettem, most viszont csődöt mond a fantáziám, mert egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy hogyan fog reagálni.
Akkora egy ökör vagyok, először fordult elő, hogy lehetett volna valami, és nem hajtottak el már előre, és erre én lövök akkora bakot, hogy azt már tényleg mutogatni kellene...
Szerkesztve ef-chan által @ 2013. 10. 22. 15:53:58
|
