Nem hiszem el. Komolyan nem hiszem el. Hol van már megint mindenki? Miért hagyták ki az esti tájékoztatót? Ráadásul a héten már harmadszor, pedig még csak szerda van. Nem veszik elég komolyan a dolgokat, mindenki elhanyagolja a munkáját. Körülnéztek mostanában a kastélyban? Csupa kosz az egész, annyi porcica van, csoda hogy nem kezdenek koncertezésbe minden éjszaka. Tenni kéne ellene, én ki is dolgoztam a megfelelő stratégiát, de lehetetlen velük megbeszélni, ha nem hajlandóak megjelenni ezeket a végtelenül fontos meg beszéléseken. A legvérlázítóbb, hogy még maga Lumiere sem jön el! Hogy lehet ilyen felelőlen és léha, az, aki ilyen nevelést kapott? Az Úr legfontosabb embere, természetesen csak utánam, ezért nem kéne így viselkednie. Ha annyi időt töltene a feladatai ellátásával, mint amit arra szán, hogy bejusson a szobalányok szoknyája alá, akkor nem tartanánk ott, ahol most. Hogy minden az ő hibája lenne? Nem, ezt sosem állítottam, de határozottan nagy szerepe van benne, hogy Urunk olyan, amilyen. Persze mi tudjuk, hogy ő egy jó ember, de a hibája rengeteg. Ezen faraghattunk volna, de egyedül nem sok mindent tehettem. Próbálkoztam, de látjuk hogyan végződött minden. Szóval Lumiere legalább most megtehetné, hogy nem egy függöny mögött bolondítja az egyik tollseprűt. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ha lenne időm átnézni a kastályban található mind a 472 bársony függönyt, akkor ott találnám valamelyiknél. Illetve már csak 471, Urunk pont tegnap tett tönkre egy újabbat. Pótolnunk kéne őket, de a varrónők már kifogytak az anyagból… anyagot pedig mégsem vásárolhatunk, borzasztó szokatlanul mutatnánk a falakon kívül. Az is évekig tartott, míg megszoktuk egymás látványát, nem tudom, hogyan reagálna erre egy egyszerű ember. Az egyetlen lehetőség, hogy visszaváltozunk, akkor végre rendbe hozhatjuk őket. Ez azonban egyre távolabbinak tűnik. A rózsa szirmai riasztó sebességgel hullanak, és urunk nem tesz ellene semmit. Hogyan is tehetne, ha folyton itt van a kastélyban? A csinos, kedves lányok nem teremnek csak itt a semmiből. No meg ha mégis, akkor amint meglátná milyen állapotok uralkodnak itt, azonnal elmenekülne. Ki akarna egy ilyen lehangoló, koszos helyen élni? Pedig olyan gyönyörű volt a varázslat előtt. Csodálatos barokk műalkotások, amiket a világ minden pontjáról kapott ajándékba Urunk családja. Hosszú évtizedek munkája veszett kárba. Ha a szüleim látnák hová jutottunk, csalódottak lennének. De hát hogyan tudnám egymagam rendben tartani az egészet? Nem, erre még a legjobb főkomornyik sem lenne képes – bár mondjuk az is én vagyok – bármennyire is próbálkozik. Szorgos emberek kellenek hozzá, azok pedig szörnyen hiányoznak ebből a kastályból. Fogadni mernék, hogy még az ajtót se zárták be. Ez is Lumiere feladata lenne, de folyton elfelejti. Ha rajta múlna, már mindenünket elvitték volna a fosztogatók. Bár urunk biztosan a nyomukba eredne… azután pedig soha a közelbe sem jönnének.

Az ajtó felé veszem utamat, hogy ellenőrizzem feltevésem, de csak lassan, morgolódva tudok haladni. Átkozott tündér, miért nem tudott egy karcsú álló órát csinálni belőlem? Ilyen zömök kakukkos óra lábakkal lehetetlen sietni. Bezzeg régen pár perc alatt átszeltem az egész kastélyt. Mindenhol ott voltam, és mindenki munkáját tudtam ellenőrizni. Ezzel szemben most? Mire odaérnék már rég tönkretettek mindent. Hogyan lehet így felügyelni a működésüket? Sosem fogom megbocsátani neki. Azt hiszem, az egész átváltozásban ez fáj a legjobban.

Már a főlépcsőn botladozok lefele, mikor kivágódik az ajtó, ám nem csupán szél és eső érkezik rajta keresztül. Szemeim óriásira tágulnak, ahogy az apró alakot figyelem. Ő nem bútor... ő nem közülünk való… ő… egy ember! Egy ember a mi kastélyunkban?! Ebből még baj lesz… ebből még nagyon nagy baj lesz. Felfedeztek minket. Ha a gazda megtudja, őrjöngeni kezd. Azonnal tennünk kell valamit! Miért ilyenkor tűnik el az az ostoba gyertyatartó? Most mihez kezdjek? Találnom kell valakit, aki segít… valakit, aki tudja mi a teendő ebben a helyzetben. Kanna mama! Azonnal meg kell találnom Kanna mamát!

Rohanok a konyha felé, amilyen gyorsan csak tudok. Hamar kell cselekednünk, mielőtt nagy baj történik. Egy idegen a mi kastélyunkban. El sem tudom hinni.

- Hahó! Van itt valaki? – ne kiabálj! Ostoba ember, ha ezt a gazdánk megtudja, mindannyiunknak vége. Vele végez, minket pedig jókora fejmosásnak fog alávetni. Minél hamarabb el kell innen tűnnie. De hogy hogyan?

- Egy idegen van itt! Egy idegen van itt! – hatalmas lendülettel robbanok be a konyhába. Mindenki alváshoz készül, olyan nyugodtan, pedig éppen a káosz közeleg! No és persze, Lumiere is itt van. Szóval ismét egy csinos borospoharat szédített, ahelyett, hogy az eligazításon lett volna. Neki aztán mindegy hogy cselédlány, vagy felszolgáló, minden karcsú és mosolygós lánnyal kikezd. Gyerekkorunk óta ilyen, pedig ha fele ennyit foglalkozott volna az uraság nevelésével, akkor… mindegy, ezt majd később megbeszélem vele. Ismét. Már vagy ezredszer.

Szitkozódva ugrok egyet, mikor megérzem magamon a perzselő lángokat. Folyton ezt csinálja, hiába mondom, hogy felejtse már el végre! Nem veszi észre, hogy ő tűzzel ér hozzám? Egy fából készült kakukkos órához! És ha egyszer valóban kigyulladok?! Nem gondolkodott még ezen? Gondolom óraként is ugyanolyan fájdalmas meghalni, mint emberként, de ezt az elméletet inkább nem szeretném letesztelni. Szóval igazán abbahagyhatná már ez az ostoba gyertyatartó!

- Nyugodj meg kedves barátom, biztosan csak rosszat álmodtál – mosolyogva csóválja meg fejét, miközben én hátsómat tapogatom. Ha maradandó nyomot hagyott rajtam, akkor esküszöm beolvasztom és aranytányért csinálok belőle.

- Még hogy álmodni, micsoda badarság ez! Láttam mikor belépett az ajtón, és ti is hallhattátok, hogy itt kiabál, mint egy őrült! – vadul gesztikulálva próbálom bizonyítani igazamat. Ilyennel nem viccelnék, és még legrosszabb rémálmomban sem jönne elő ilyesmi.

- Kedvesem, csak a te kiabálásodat halljuk jelenleg – Kanna mama nyugodt hanggal ugrál mellém. Ohh, hogy kiabáltam? Nem is vettem észre, én sosem szoktam kiabálni. Maximum hangosan beszélni, az nem ugyanaz. – Mégis hogy kerülne ide egy ember?

Mielőtt kifejthetném nagyszerű elméleteimet, ismét meghalljuk a férfi kiabálását. Kanna mama, és az a nagyképű gyertyatartó is döbbenten fordul az ajtó felé, a kis csészék pedig kíváncsi súgdolózásba kezdenek a polcokon.

- Halljátok?! Most mégis mihez kezdjünk? Ha az uraság rájön, akkor mindannyiunknak vége. Meg kell állítanunk, nem kiáltozhat itt össze-vissza, mint valami őrült! – utoljára talán akkor rettegtem ennyire, mikor Lumiere rávett, hogy éjszaka lopakodjak ki vele az erdőbe mert állítólag akkor lehet látni táncoló manókat. Persze egy darabot sem találtunk, de eltévedtünk, és már hajnalodott, mire újra elértük a várat. Már nem tudom mi volt az ijesztőbb… az erdő, hogy Lumiere megint rávett valami ostobaságra, vagy a lehetőség, hogy a szüleim rájönnek, és örökre szobafogságra ítélnek.

- Kanna mama, fektesd le a kicsiket, mi addig Tik-Takkal megnézzük, hogy mi folyik itt – Lumiere azonnal átveszi az irányítást, amit kivételesen nem bánok. Sosem árulnám el neki, de krízis helyzetekben valóban ő teljesít jobban. Én az időbeosztáshoz tudok ragaszkodni, neki pont az ellenkezője megy. Borzasztó idegesítő, de ilyenkor azért elnézem neki.

- Így van, majd mi megnézzük. Vagyis… micsoda?! Miért kellünk oda mindketten? Lumiere! – már csak loholhatok utána a sötét folyosóra. Nincsenek is lábai, mégis gyorsabban pattok, mint ahogy én szedni tudom ezeket a rövid, haszontalan kis fadarabokat. Mondtam már mennyire gyűlölök óra lenni? Ráadásul miért kellek én ehhez? Én már láttam mikor megjött, elég volt. Sokkal hasznosabb lenne, ha mondjuk Kanna mamával tervelnénk ki valamit az elriasztására, de nem, nekem Lumiere társaságában kell leskelődnöm. Nem értem mire jó ez az egész. Hangot is adnék aggodalmamnak, ha nem kapkodnék éppen levegő után.

- Ne csattogj már annyira, Tik-Tak – szól le azonnal, amit utolérem. Na persze, mintha direkt csinálnám. Próbált már ő úgy rohanni, hogy egy csomó fogaskereket cipel magában? Erősen kétlem. Még a mutatóim is lekonyulnak, annyira kifulladtam ebben a sok rohanásban. Válaszolni már nincs időm, mert ebben a pillanatban fordul be a sarkon az apró alak, akit az ajtóban láttam. Egy idős férfi köpenybe burkolva, pont olyan, mint egy ázott szőnyeg. Vagyis… elszoktam már attól, hogy ne tárgyakban gondolkodjak, olyan rég óta vagyunk ezekbe az alakokba száműzve.

- Nocsak, igazad volt, tényleg egy valódi ember – Lumiere kíváncsian fordul felé, pedig igazán nyugton kéne maradnia! Ezen az asztalon elég láthatóak vagyunk, jobb lett volna egy függöny mögött, vagy mondjuk akár el is olthatná azokat a gyertyákat, de nem. Neki egy feltűnő hely kellett, feltűnő megjelenéssel. Annyira tipikus!

- Gratulálok a nagyszerű megfigyelőképességedhez!

- Biztosan csak eltévedt, nézd milyen ázott, biztosan jól jönne neki egy forró tea – döbbenten bámulok rá, és ha lenne állam, akkor az most a földön koppanna. Nem segítenünk kell neki, hanem elérni, hogy minél előbb elmenjen innen. Leriasztani, ráereszteni egy raj méhet, bogarakat, vagy egy falka kutyát. Bár az egyetlen kutyánk nem túl ártalmas, és jelenleg egy lábtartó.

- Nem fogunk teára invitálni egy idegen embert! Most pedig maradj végre csendben, hátha magától elmegy! – egyre csak közeledik az ember, így mind a ketten megdermedünk, mintha csak valódi tárgyak lennénk. Egy sötét kastély, nem túl barátságos látvány, én a helyében réges-régen visszafordultam volna, remélem ő is így fog tenni.

- Van itt valaki? A lovam ledobott magáról, és nem tudom, hogyan juthatnék haza. Tud bárki segíteni? – mutatóim remegnek az izgalomtól, ahogy pontosan az asztalunk mellett sétál el. Ártatlan történet, de ki tudja mennyi igaz belőle. És ha igaz is, a gazdánkat ez nem fogja érdekelni. Ő semmilyen embert nem akar itt látni.

- Mi szívesen látjuk, Monsieur – Lumiere hangjára mind a ketten felkapjuk a fejünket, sőt az idegen még magát Lumieret is felkapja az asztalról, hogy bevilágítsa vele a teljesen folyosót. Hát ezt egyszerűen nem hiszem el. Mégis mi jár ennek a bolond gyertyatartónak a fejében? Tönkre teszi a nagyszerű tervemet, és mindannyiunk fejére bajt hoz. Mint minden más alkalommal.

- Ki volt az? Ki szólt?

- Én, itt vagyok! – mikor észreveszi, hogy ki is beszél hozzá, döbbenten ejti ki kezei közül Lumieret, aki nagyot koppan a kőpadlón. Kicsit sem sajnálom, megérdemli.

- Látod mit csináltál? Most aztán szép kis bajban vagyunk! – leugrok mellé, idegesen toporogva lábaimmal. Elaludt gyertyáját meggyújtja egy másikról, ami szerencsére égve maradt, majd rólam tudomást sem véve a „vendégünk” felé fordul.

- Sajnálom, ha megijesztettük Monsieur, csupán szerettük volna vendégül látni, biztosan nagyon átfázott – mosolyogva, finoman meghajolva magyaráz a döbbent arcú embernek. Még most is játszania kell a nagylelkű lovagot. Tényleg nem érzi, hogy ez mennyire helytelen? Hogy mennyire nagy bajba kerülhetünk, ha a gazdánk megtudja? Márpedig meg fogja tudni, biztosan rá fog jönni, főleg ha még reggel is itt találja. Egyek ura, remélem nem akarja egész este itt tartani!

- Lumiere, ez egy nagyon rossz ötlet! Sőt, a lehető legrosszabb. ez most nem a megfelelő alkalom arra, hogy a hős megmentőt játszd. Túl sokat mesélsz a gyerekeknek, és már te sem tudod, hogy mi a valóság, ha ezt a gaz…

- Még sosem láttam beszélő órát – egy öreg, szőrös arc hajol bele az óralapomra, annyira közel, hogy hátra kell ugranom, különben a bajusza csiklandozni kezd. Talán nem hallott még a magán szféráról? Jómodorról? Vagy bármi ilyesmiről? Nagyon megváltozhatott az élet odakint ezek szerint.

- És sajnos nem is a legjobbat ismerte meg elsőként. Ne is figyeljen rá, beszélni ugyan tud, de csak kis része értelmes – már terelgeti is hívatlan vendégünket a szalonba.

- Lumiere ezt azonnal fejezd be! – nem csak a bosszantásomra értem, hanem az egész vendéglátósdira. Embernek is ilyen volt, mindig rajongott a látogatókért, mindent megtett, hogy jól érezzék magukat, sőt néha még többet is, leginkább a hölgyekkel. Én jobban szerettem a háttérből rendezni a dolgokat, esetleg egy kis körbevezetést tartani a kastélyban, de a bájolgás sosem volt az erősségem. persze megtanultam hogyan is kell, de mivel a gazdánk nem különösebben szerette az idegeneket, nem kellett sokszor használnom ezt a tudást. Apropó gazda… - Ne, ne ültesd le a gazdánk székébe – szinte fizikai fájdalmat okoz, ahogy hellyel kínálja a tűz előtt. A vizes ruhák foltot fognak hagyni a kárpiton, ez egy borzasztó ötlet volt! Nézni sem bírom a jelenetet, szemeimet eltakarva vonulok a szalon másik végébe. Lassan egyre nagyobb lesz a nyüzsgés, befut Kanna mama, Csészike, és mindenki más is. Mintha valami óriási rendezvény lenne. Értem én az izgalmat, az átok óta nem láttunk hozzá hasonlót, ő testesíti meg mindazt, amit csak szeretnénk, de ez már túl sok. Baj lesz. Hatalmas baj.

oOoOo

- Látod Lumiere, hogy mit okoztál?! A gazda őrjöng, csalódott bennünk, és örülhetünk, hogy nem zúzott minket apró darabokra! – puffogva lépkedek mellette, miközben egyre távolodunk gazdánk szobájától. Pontosan az lett, amit vártam. Lebuktunk, ő dühöngött, összetört dolgokat, és bezárta a vendégünket… illetve már a foglyunkat az egyik cellába. Csoda hogy nem küldött utána minket is. A gazdánk ugyan nem olyan gonosz, mint amilyennek tűnik, vagy mint amilyennek a tündér gondolta, de ahogy közeledik a határidő, egyre rosszabb lesz. Most már szinte nem is mozdul ki a lakrészéből, mindent mi viszünk fel neki, és ha beszélgetni próbálunk vele, annak is csupán morgás a vége. – Megmondtam, hogy nem lesz jó vége annak, ha a hős megmentőt akarod játszani. A gazdánk nyugalomra vágyik, és nem akar embereket fogadni. Értsd meg végre.

- Te pedig azt értsd meg mon ami, hogy ez így nincs rendjén. A gazdánknak nyitottabbnak, kedvesebbnek kell lennie, ha meg akarja törni az átkot.

- Az átkot a szerelem töri meg, nem az, hogy ázott öregurakkal vacsorázik – gúnyosan felhorkantok, mire ismét megérzem a forróságot magam mögött. – Erről pedig igazán leszokhatnál végre! És ha egyszer felgyulladok?! – hátsóm dörzsölgetve figyelem elégedett mosolyát. Gyűlölöm milyen önelégült. Hibázott, és mégis úgy viselkedik, mintha minden rendben lenne. Hogy képes ilyen könnyedén viselni? Kicsit sem érzi, hogy az ő felelőssége mindez? Ha nem szól semmit, akkor lehet, hogy az öregúr elmegy, és nem kerül be a börtönünkbe. Még akkor is jobban járt volna, hogyha az erdőben bolyong a viharban. Kellemesebb, mint a mi dohos celláink. Nem is emlékszem arra, hogy valaha használtuk volna őket. Kivéve azt az alkalmat, mikor Lumiere bezárt. Azt mondta ő is bejön, és milyen nagyszerű cella társak leszünk, de aztán rám zárta az ajtót. A baj az volt, hogy a kulcs már nem nyitotta ki, valószínűleg berozsdásodott a zár. A kovácsnak kellett kiszabadítania onnan, miután hosszú órákon keresztül ott ültem, mert ez az ostoba gyertyatartó azt hitte egyedül is meg tudja oldani. Nehéz gyerekkorom volt mellette az biztos. Izgalmas, de nehéz.

- Ilyen szerencsénk sosem lenne – szerencse, hát persze. – Most viszont biztosítsuk, hogy a vendégünk a helyzethez mérten a legjobbat kapja. Te hozz egy takarót, én kerítek valami vacsorát a számára – tátogva figyelem ahogy elindul a konyha irányába. Még most is vendégként akarja kezelni? De hát be van zárva az egyik tornyunkba!

- Lumiere, a gazda azt mondta…

- … hogy egy szót sem szólhatunk hozzá ezentúl. De ezeket szó nélkül is oda lehet adni, szóval gyerünk mon ami, találkozunk a bejáratnál – ezt komolyan nem hiszem el. Még ezek után is megpróbálja kijátszani a gazdát. Most vagy túl kedves, vagy túl ostoba. Vagy mind a kettő. Komolyan Lumiere, néha nem értelek. Sőt, azt hiszem sosem értelek.

- Na, de Csészike! Aludnod kell már – hallatszik egybõl Kanna mama dorgáló hangja is, amit a többi csésze, kés, kanál, villa, tálalóedény, lapostányér, kistányér és persze mély tányér nyivákoló hangja majdhogynem el is nyom.

- Igen, igen, Lumiere, mesélj neküüünk! – jön kérlelõ hangon mindenfelõl az utasításnak is megfelelõ kérés. Mind teljesen bezsongtak, egyikük sem marad nyugton. A szekrények kinyílnak, a fiókok kihúzódnak, és izgatottan ömlik kifelé a sok, elvarázsolt étkészlet, és edény. A háttérben még a tûzhely is felparázslik, és tudom, hogy bár õ meg nem szólalna, õ is kíváncsian várja a mesét. Ebben a kastélyban mindenki él-hal a meséért. Talán mert mind el vagyunk varázsolva, és mindannyian várunk a boldog befejezésre, életünk jobbra fordulására: emberré változásunkra. Addig pedig, amíg ez meg nem történik, a mesékben kell vigaszt találnunk.

- Na, nézd meg, Csészike, most mit csináltál! Sosem fogtok tudni holnap felkelni, ha ilyen késõn még egy mesére vártok! – dörmögi Kanna mama, ám mindenki tudja, hogy mélyen, legbelül, õ is kíváncsi a mesére. Egy mesére, melynek boldog, csodálatosan szép vége van. Pörölése kissé hatástalan, fõleg, hogy õ is izgatottan elõre ugrándozik szeretett unokája mellé, és kiöntõjével megsimogatja a repedt csészécskét. Szegény gyermek… így, csésze alakban felnõni… nekünk, felnõtteknek is borzalmas, ám Csészikének, hogy egyetlen társa, aki nem igazából is tárgy, vagy nem felnõtt, egy lábtörlõnek álcázott kutya… borzalmas lehet. Még szerencse, hogy olyan pici, hogy még nem érti, mi történhetett vele, vagy hogy megértse, hogy el van varázsolva, igazából nem ez az alakja. Nem is tudom, emlékszik-e még arra, milyen is az eredeti alakja, hiszen szinte még a saját alakomra sem emlékszem. Egyetlen egy külsõre emlékszem, de arra kristály tisztán: Tik-takéra. Én szerelmetes Tik-takoméra, akivel egyedül a mesék világában lehetek együtt.

Na, jó, talán mégis csak mesélek egy mesét, hiába van már késõ.

Gyorsan körül nézek, sehol semmi nyoma Tik-taknak, így bólintok egyet.

- Hát… nos, rendben. Mindenki a helyére! – intek a felém sereglõ evõeszközöknek, és étkészleteknek megálljt. Gyertyáim meggyújtom, s teátrális mozdulattal, a porcelán és ezüst seregletet széjjel hessegetem.

- De akkor mesélsz nekünk mesét, igaz? – kérdezi Csészike a biztonság kedvéért. Elmosolyodom, és megpördülök tengelyem körül.

- Természetesen! Tudok is egy roppant izgalmas mesét! – bólintok elégedetten, és magamban imádkozom, hogy a viasz világos színén ne látszódjon meg vörösségem. Kanna mama nem láthatja meg, õ egybõl tudná, mi is a mesém lényege, azt pedig nem tudhatja senki. Mindenkinek azt kell hinnie, hogy ez csak egy mese, melyet olvastam valahol, vagy éppen most találtam ki, és nem pedig olyas valami, amelyrõl már évek óta ábrándozom hiába.

No, de hogy is kezdünk el egy mesét?

- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy elvarázsolt kastély. A kastély egy rettentõ erdõ közepén feküdt, farkasokkal, mindenféle vadállattal körbe véve. Ez a mese a kastélyról, s annak elvarázsolt lakóiról szól. – Egy pillanatra megállok, és körül nézek a konyhában. Minden egyes szempárral, s minden egyes szempár nélkül rendelkezõ tárgy rám függeszti figyelme terhének súlyát, s egy pillanatra megrettenek. Vajon jó ötlet ez?

- Én már ismerem ezt a mesét!

- Én már hallottam ezt a mesét!

- Ebben a mesében élünk! – hallom minden felõl a bekiabálásokat, csalódott sóhajokat. Hah, mily kevésre tartják a fantáziámat! Szörnyen megalázó!

- Hah, most megsértõdtem – biccentem fel a fejem megsértõdött arckifejezéssel, és gyertyatartóim ágait keresztbe fonom nem létezõ mellkasom elõtt. – Ez a mese nem a mi Hercegünkrõl szól. Ha hagytátok volna befejezni, elmondtam volna, hogy ez egy másik hercegrõl szól, egy sokkal helyesebbrõl, és…

- Lumiere! – csattan Kanna mama felháborodott hangja.

- Izé, igazán nem úgy értettem – húzom be fejemet Kanna mama haragja elõl. – Természetesen a hercegünknél nincs helyesebb, tökéletesebb herceg, de akirõl a mese szól, õ majdhogynem olyan helyes volt, csak éppen mivel idõsebb volt a mi szeretett hercegünknél, így vonásai sokkal sármosabbak, férfiasabbak voltak. Természetesen emberként, és elátkozott hercegként is – teszem hozzá öntudatosan. Naná, hogy helyes vagyok én minden hogyan!

- Mivé varázsolták el a herceget?

- Hogyan varázsolták el?

- Lesz a mesében hercegnõ? – érkezik ismét a halom kérdés, lecsapva a pillanatnyi lélegzetvételnyi szünetemre. Milyen türelmetlen népség… Ha már mesét akarnak, akkor hadd mesélje a mesélõ úgy, ahogyan õ akarja, ne zavarják meg a koncentrációját!

- Szeretnétek hallani a folytatást, vagy inkább mennétek aludni? – kérdezem duzzogva, hogy félbeszakítottak, és még levegõt venni se vehetek, mert egybõl be nem áll a szájuk.

- Szeretnénk! – kiáltják egyöntetûen, s bár nem szólalok meg, mindenki tényleg csöndben is marad. Helyes! Ezt már szeretem.

- A herceget egy gonosz, gonosz, gonosz boszorkány varázsolta el, mert rosszul döntött egy fontos kérdésben. A boszorkány egy gyer… egy lámpává változtatta õt, de még milyen helyes lámpává! És igen, természetesen lesz benne hercegnõ is, hiszen a hercegek mellé hercegnõk illenek! Szóval, a hercegnõ ugyanabban a kastélyban élt, mint a herceg, már gyerekkoruk óta ismerték egymást. A hercegnõ elég makacs egy teremtés volt, s természetesen a herceg sem maradt el mellette konokságban, így nem csoda, ha semmiben sem voltak képesek egyetérteni. Folyton veszekedtek, folyton csak marták egymást, már születésük óta. – Elégedetten figyelem, ahogyan a hallgatóságom, bár a helyén marad, mind elõrébb hajol, hogy ne szalaszthasson el egyetlen szót sem a mesémbõl. Na, ugye, hogy nem egy szokványos mese lesz!

Hát még, ha elmondanám, hogy az a lámpa az igazából egy gyertyatartó, s a hercegnõ igazából jelen pillanatban egy bosszantó óra. De ez az én titkom marad.

- Tehát, a herceg és a hercegnõ sosem jöttek ki egymással jól, hát még, miután a boszorkány átváltoztatta õket lámpává, illetve kakukkos órává – improvizálok. Hála az égnek, hogy senki sem tudja, hogy mirõl mesélek, és hogy Tik-tak nincs itt, mert örök életre megutálná, ha tudná, hogy kakukkos órának tituláltam. Ciki. – Ám akkor… akkor a hercegnõ még jobban megutálta a jóképû, kedves, és teljességgel kifogástalan herceget.

Mesém fordulata kollektív felhördülést vált ki a hallgatóságomból, mindenki elszomorodik.

- De miért utálta meg a hercegnõ a herceget? – kérdezi Csészike. Hát, leginkább azért, mert hercegnõként utalt rá… de ezt persze nem mondom ki hangosan.

- Azért, Csészike, mert azt hitte a hercegnõ, hogy az, hogy kakukkos órává változott, az a herceg hibája volt. Ez persze egyáltalán nem igaz, hiszen a herceg nem tehetett semmirõl, ám a hercegnõ meg volt róla gyõzõdve, hogy miatta csúfult el tökéletes külseje, miatta nincs meg hosszú, csodálatosan hosszú haja, és miatta lett bezárva, talán örökké, egy kakukkos órába. – Sajnos ez tényleg igaz. Nem mondja, ám én érzem, hogy engem hibáztat az átok miatt. Hiszen ha csak õ lett volna a felség komornyikja, talán nem lett volna ennyire elkényeztetve, ahogyan mi tettük, azt kompenzálva, hogy a legtöbb idõt egymás nyúzásával, s nem a vele való foglalkozással töltöttük. Szerintem nincs igaza. Ha mégis, akkor is csak félig, hiszen ez nem csak az én hibám, ez mind a kettõnk sara. Az öv éppen ugyanúgy, ahogyan az enyém.

- De ez nem igaz – biggyeszti le apró csésze ajkait a kicsi. Nem, szerintem sem igaz, de ezt Tik-taknak is meg kellene érteni.

- Nos, igen, ez nem igaz, de szerencsére, végül erre a hercegnõ is rájött. A kis kakukkos óra, hosszú-hosszú évek után végre bevallotta önmagának, hogy azért veszekszik állandóan a herceggel, azért gondolja, hogy utálja, mert igazából szerelmes belé. – Igen. Most jön a mese fantázia része, hogy a fene essen belé!

- Óóó – kollektív sóhajtás, még Kanna mama is elmosolyodik, és megcsóválja fejét. Kíváncsi vagyok, hogy õ vajon rájött-e, hogy igazából kikrõl szól a történet, vagy sem, de volna egy fogadásom, hogy tudja. A nagymamák, meg az õ szupererõik, amikkel bárkibõl ki tudják olvasni az igazat… nem csodálom már, hogy Csészike miért szokott mostanában teljesen önmagától beleugrani a fürdõbe…

- Hát igen. A hercegnõ évek óta szerelmes volt a hercegbe. A herceg persze, már amióta az eszét tudja, tudta, hogy a hercegnõt csak neki teremtették, ám a heves vérmérséklete miatt muszáj volt mindig visszabeszélnie a hercegnõnek, hiszen büszkesége nem engedhette, hogy akár egyszer is a kakukkos óráé legyen az utolsó szó, s ne az övé. Ezért már régen elvesztette a reményét, hogy valaha is az övé lehet a hercegnõ, ám egy szép napon… akarom mondani, egy szépséges éjjelen, a hercegnõ irulva-pirulva, ám bevallotta a hercegnek érzéseit. A rózsák szirmai körül vették a hercegi párt, s miután egy szerelmes csókban összeforrtak…

- Na, de Lumiere! Ne a gyerekek elõtt! – kiált föl Kanna mama. HÉ! Ez csak csók, azzal nincs semmi gond!

- Mit ne a gyerekek elõtt? – kérdezi Csészike ártatlan, vékonyka kis hangján. Ó, te áldott, ártatlan, gyermeki lélek! Milyen jó is volt ilyen tudatlannak, kis ártatlan báránykának lenni. Milyen rég is volt az már…

- Semmit, kicsi. De folytatnám a mesét. Tehát, miután egy csókban összeforrtak, a varázs megtört, s ragyogó fénnyel kísérve a kakukkos óra hercegnõvé, a lámpa pedig herceggé vált. Azóta pedig természetesen boldogan élnek, ha még meg nem haltak. – Fejezem be mesémet egy lezáró mondattal.

- Visszaváltoztak emberré? – kérdezik a reménykedõ hangok, melyek, mint én, nem mondtak le még arról, hogy akkor is vissza fogunk változni valaha emberré, mert egyikünk sem érdemli meg, hogy így éljünk, az ég akkor is ide fog vezérelni hozzánk valakit, aki beleszeret a hercegünkbe, és segít megtörni az átkot. Ezt az álmom nem adom fel! Sem azt, hogy egyszer, még ha az vén öreg korunkban is lesz, de enyém lesz Tik-tak.

- Természetesen. És mi is visszafogunk! – mondom teljes meggyõzõdéssel. Olyan nincs, hogy nem fogunk.

- Hahó! Van itt valaki? – hallunk meg egy ismeretlen férfihangot. Halk, gyors kopogás követi ezt, majd Tik-tak berobban a résnyire nyitott ajtón.

- Egy idegen van itt! Egy idegen van itt! – kiáltozza magán kívül. Hogy lehiggadjon, kissé fenéken billentem egyik gyertyámmal, természetesen égõ gyertyámmal, mire fölugrik, s mérgesen átkozódni kezd. Imádom fölidegesíteni! Ha már nem szerelmes belém, a lehetõ legmélyebb nyomot akarom benne hagyni, ami csak lehetséges.