|
|
Szerepjáték
(Kuroko no Basuke)
| ef-chan | 2014. 05. 06. 08:44:27 | #29880 |
 Karakter: Moriyama Yoshitaka
Megjegyzés: (Koborinak)
Nem tudom, mit remélek, míg várom, hogy válaszoljon. Nem tudom, mit akartam ezzel a kérdéssel, ami láthatóan őt is zavarba hozza, mert tudom, nem akarna hazudni, de nem akar még inkább elkeseríteni se. Nem tudom, mit várok, nem tudom, miért pont tőle várom. S azt sem tudom, miért tűri el, miért nyújt támaszt, miért hagyja, hogy ilyen lehetetlen helyzetekbe hozzam, és miért nem zavart már el melegebb éghajlatra a baromságaimmal. De mert nem tette, még inkább rá akarok támaszkodni, még inkább szükségem van rá…
- Eto… - pillant rám zavartan, de mosolyogni igyekezve biztatón. - Szerintem ezt nem ilyenben mérik, de… én nem tudhatom, hogy ő mennyire szereti, sosem beszéltem erről vele.
A felelet logikus, olyan nyugodalmasan Koboris, mondhatni még finomkodó is, terelő, mégis elkeseredem. Bár azt hiszem, minden válaszra elkeserednék, szóval szerencsétlennek esélye sem volt. Mégsem sértett, helyette kitárja a karjait, felajánlkozva. Keserű mosollyal dőlök előre, elfogadva a lehetőséget, hogy karjai közt vigaszt nyerve szedjem össze magam. Lehet, hogy csak ezért kérdeztem? Szimplán kiharcoltam ezt a helyzetet, de nem tehetek róla, jó ideje tisztában vagyok vele, hogy ha vele beszélem meg a dolgot, megnyugszom. Minden helyzetben képes megnyugtatni teljesen kisugárzása. Talán mert maga is ilyen kis nyugodt. Egy biztos, Kobori illata az orromban mára a biztonság illatával vált egyenlővé.
Ezért is tudok újult erővel felkelni. Fáj, de már egy ideje tisztában vagyok vele, hogy alapvetően délibábot kergetek akkor, mikor reménykedek. Mégsem tudok nem reménykedni. Hülye lúzer vagyok...
Nagyot nyújtózok, elrejtve sóhajom, majd bocsánatkérőn pillantok rá. Elvégre csak úgy magammal rángattam, és megint a saját gondjaimmal traktáltam.
- Gomen, Kobori, hogy megint rád zúdítottam. De... - keresem a szavakat, zavartan dörzsölgetve pótcselekvésképp a felkarom. Mikor fogja megunni az állandó kiborulásaim?
- Ie... - tiltakozik, s már ez is elég ahhoz, hogy megint egy fokkal nyugodtabbnak érezzem magam. - ha bármi lenne, én is veled beszélném meg - fűzi hozzá, ami hirtelen szíven üt, s fürkészőn pillantok rá.
- Tényleg? Biztos? - hiszen most is titkolsz valamit, nem?...
Az arcára először meglepett bizonytalanság ül ki, de aztán megint bólint megerősítésképp mosolyogva. Nem győz meg teljesen, de kétségtelenül jól esik, ha így gondolja. Talán valami olyasmi bántja, amiről azért nem tud beszélni, mert maga sem érti igazán, mi az oka, mi a gyökere az érzésnek, amely mardossa. Bár Koboriról ezt nehéz elképzelni, de azért nem ő lenne az első a világtörténelemben, akinek vacak a kedve, de maga sem tudja, miért.
Nem is akarom ezzel nyaggatni megint, így leeresztem a karjaim. Azonban hirtelen bevillan valami, ami megint cseszni kezdi a csőröm, és ezzel picit tesztelem is, hogy valóban elmondana-e nekem mindent. Még ha alapvetően nem is tudok rá teljesen figyelni, mert még erről a hülye kérdésről is Kasamatsu jut eszembe, és az, ahogy a szőkét a falnak nyomva a nyakát harapdálja szenvedélyes ellentmondást nem tűréssel...
- Jut eszembe! Mit kerestél két csinos lány társaságában kint?
A zavar ismét visszacsüccsen az arcára, ahogy vakargatni kezdi a tarkóját.
- Semmi különöset, csak... beszélgetni akartak, és megkérdezék, mikor lesz újra meccsünk.
Ezzel sem győz meg, és ismét csak azt érzem, elhallgat előlem valamit. Pedig épp most próbálta kifejezni, hogy megbízik bennem. Nekem viszont az az érzésem támad, csak nem akar megsérteni, de valójában már kicsit elege van.
- Hmm, gyanús vagy te nekem - erőltetek magamra egy mosolyt, magamban viszont csalódottnak érzem magam most már emiatt is.
- Menjünk a menzára inkább, hátha van valami jó.
* * *
A beszélgetésünk vége, bár a menzán igyekeztem a lehető legtermészetesebben viselkedni, amennyire csak a sokk és a csalódottság ellenére képes vagyok, valami fontos dologra döbbentett rá: teher vagyok. Túl sokat panaszkodom, túl sokszor fárasztom a saját bajaimmal, és egyáltalán nem érzi úgy, hogy valóban figyelnék az övéire. Meg fogja unni... Kevesebbet, sokkal kevesebbet szabad a nyakába tennem, és többet kell figyelnem rá, ha nem akarom elveszíteni a barátságát. Ha az sem marad meg nekem, végleg elveszek!
Egész hazafelé úton ezen gondolkodom. Szemét voltam, mert úgy eltűntem edzés végén, mint a kámfor, köszönhetően annak, hogy igazából át sem vettem a cuccom, csak felnyaláboltam a dolgaim, és el is illantam. Nem akartam Kasamatsu és Kise szemébe nézni, mert még mindig kavarog bennem a látvány, de nem akartam Koborival sem lenni, mert óhatatlanul ismét csak neki panaszkodnék, vagy mellette játszanám a depressziós idiótát, tovább hergelve magam ellen. Pedig legalább annyira zavar, hogy valami problémája van, amit mégsem oszt meg velem, mint az, hogy Kasamatsu az aktív fél.
A zsebemben megrezzen a telefon. Felsóhajtok, de megkönnyebbülést jelent, hogy csak egyszer rezeg, ami azt jelenti, csupán üzenetem jött. Előkapom a zsebemből, és ahogy felnyitom a készüléket, megdöbbenek, mert a várt név helyett Kasamatsu a feladó. Nagyra nyílt szemmel nyitom meg az üzenetet, amely rá jellemzően tömör és lényegretörő.
"Beszélni szeretnék veled. Holnap várj meg ebédszünetben."
Ezernyi kérdés kezd kavarogni bennem, mégis csak annyit írok vissza: "ok".
* * *
Kissé feszült vagyok, ahogy az órát figyelem. Hamarosan kicsöngetnek, és megkezdődik az ebédszünet. Vajon mit szeretne tőlem Kasamatsu? Nem hinném, hogy a pénz miatt írt külön üzenetet, az nem rá vallana, így nem tudom magam azzal nyugtatgatni, hogy csak a tartozásom kívánja behajtani rajtam. Lehet, nem csak én vettem észre őket, ő is engem? Fogalmam sincs, de szabályszerűen összerezzenek a kicsöngőre.
Bizonytalanul állok fel, kezemben a kajám, s bár ácsorgok egy darabig, mire az ajtóhoz érek, már ott áll, épp akkor akart belépni rajta - a szakosodott órák miatt ugyanis nem voltunk egy teremben -, s terelget is vissza.
- Maradhatunk itt is, kényelmesebb itt megbeszélni, úgyis itt lesz óránk ebéd után - mondja, ahogy kvázi visszatol a helyemre. Lehuppanok megadva magam, majd előkapom a pénztárcám.
- Bocsánat, hogy csak most, de ha már itt vagy, könnyebb most megadni, mint várni egy következő alkalomra - mondom, próbálva elhessenteni a zavarom.
- Ugyan, nem szaladtál volna el - legyint, de én azért csak a kezébe nyomom a tartozásom, igaz, egy picit el is szomorodom miatta, mert ismét eszembe jut minden. Kerülöm is a tekintetét veszettül. Nem tudom, észrevette-e - nem sok esély van rá, hogy nem tűnik fel neki -, de nem teszi szóvá, helyette folytatja.
- Tudom, hogy hirtelen, de arra gondoltam, hogy segíthetnél megszervezni a nyári edzőtáborunk.
- Én? - lepődök meg, hirtelen emelve rá a tekintetem, hogy elpirulva forduljak oldalra, mert újra látom lelki szemeim előtt, ahogy ragadozóként falja fel a szőkét cseppet sem zavartatva magát.
- Igen... - tart kis szünetet, majd közelebb hajolva folytatja. - Arra gondoltam, az ideit, az utolsó középiskolai edzőtáborunkat kissé emlékezetesebbé tehetnénk. Van most egy pályázat a diákönkormányzatnál pont ilyen táborok finanszírozására. Csak én még nem nagyon írtam ilyen pályázatot. Tudom, hogy te sem, de mindig olyan kreatív ötleteid voltak, talán most is tudnál segíteni nekem. Egyrészt a pályázatban, másrészt ha megtudjuk, mennyi pénzből gazdálkodhatunk, akkor magában a meglepetés rész kitalálásában is.
Nem akarok hisztizni, vagy ilyesmi, valódi meglepődésből bukik ki belőlem a kérdés: - Miért nem Kisét kéred meg? Úgyis mindig együtt lógtok mostanában, nem?
Mikor elvörösödik félrefordulva, csak akkor érzem azt, hogy talán kicsit többet mondtam a kelleténél ezzel a spontán kérdéssel. Ugyanakkor nem bánom meg, mert ahogy megszólal, a szívemig hatol válaszával: - Kise erre nem alkalmas... Ő még csak elsős, alig ismer valakit, ráadásul... hát, egy más világ akaratlanul is. Veled ez sokkal jobban menne. Sőt, szeretném, ha egyelőre kettőnk között maradna ez a kis meglepetés akció, ha lehet.
A Kise felbukkanásával és közénk furakodásával kezdődő szenvedéseimre ma először ken gyógyírt, mégha már nem tudom úgy látni, mint eddig. Most először érezteti azt, hogy akármi történt is, valójában ugyanolyan fontos emberként tekint rám az életében, mint eddig, s ez egészen meghat. Olyan hatással van rám, mint az, hogy Kobori karjaiban zokoghattam csalódottan: megnyugtat.
- Ó, Kasamatsu, ha ilyen szépen kérsz, nem tudok nemet mondani, legalább akkora vétek lenne, mint egy csinos lányt kikosarazni - vigyorgok rá, kiélvezve, hogy megint zavarba hoztam, aminek jelét is adja némi pirulással, és hogy morcosan morran rám, a nevem vágva a fejemhez sajátos stílusában.
Körülbelül erre a végszóra lép be Kobori, tekintetem azonnal kiszúrja, ahogy az ajtón belép. Fel is hívom rá Kasamatsu figyelmét, hogy ne szólja el magát előtte, ha már titokban akarja tartani az edzőtábor részleteit. Veszi is a lapot, s valahogy nosztalgikus érzéssel tölt el, ahogy témát váltva csevegünk el, immáron Koborit is belevonva, éppen úgy, mint régen, a Kise előtti érában.
* * *
Kicsit szégyellem, hogy a titkos akció miatt kevesebb időm jut Koborira, de élvezem, tagadhatatlanul felvillanyoz, hogy több időt tölthetek Kasamatsuval. Kárpótlásul igyekszem figyelni rá, hogy ne beszéljek Koborinak Kasamatsuról, főleg mert titok, de egyébként sem szeretném terhelni, mert nem akarom azt érezni, mint éreztem a múltkor, ugyanakkor igyekszem éreztetni vele, hogy igenis figyelek rá, és sokat beszéltetem, hátha egyszercsak rászánja végre magát, hogy beszéljen arról, mi nyomasztja. Az utóbbival kapcsolatban azonban még mindig nem jártam sikerrel, pedig napok óta próbálkozom.
Épp ezen gondolkodom, ahogy a suli felé tartok, mikor ismét a megszokott helyen koccanunk. Most is csak arra jutok, hogy nem támadhatok neki szemtől szemben, mert az indiszkrét lenne, és talán csak még jobban elidegeníteném vele, így a köszönés után megint csak úgy cseverészek mindenféléről. Például egy lányról, akit reggel láttam, és olyan fura ruha volt rajta, hogy úgy tűnt, mindjárt kinn a feneke belőle, ennek ellenére mikor lehajolt, sem fenyegette ilyen veszély. Ki is fejtem, hogy vagy ő volt ilyen profi, vagy az én szemem káprázott, de mindenesetre ellent mondott a fizika törvényeinek, mikor egészen más témába kezdve szólal meg.
- Lenne kedved ma délután elmenni valahová, ma nincs edzés, és nincs kedvem korábban hazamenni.
Jól hangzik, így nem is tiltakozom. Ma amúgy sincs külön programunk Kasamatsuval sem. Egyelőre várjuk az összedobott pályázat eredményét. Ráadásul, ha Kobori hív el, talán végre rászánja magát, hogy beszéljen a gondjairól, csak alkalmas helyet szeretne. Szó szerint feszülten figyelem, ahogy válaszolva kérdezek vissza. - Rendben, mire gondoltál?
- Nem is tudom... sportpálya? Játékterem? Igazán nincs ötletem - jön zavarba a kérdéstől, s még nagyobb a meggyőződésem, hogy talán azért nem gondolt konkrét helyre, mert nem amiatt akar velem lógni. Egyelőre azonban nem beszélek meg vele semmi fixet. Tény, sportpályán nincs akkora zaj, jobban lehet beszélgetni, de nem akarom azt sem, hogy a helyszínválasztással kötelezzem közvetett ígérettel, hogy bizonyosan beszélni fog. Majd ő eldönti, hol és mikor szeretné előadni, mi bántja, és én türelmesen fogom meghallgatni, és a lehető legjobb tudásommal próbálok majd megnyugvást adni a számára, na meg remélhetőleg valami jó tanáccsal is tudok majd szolgálni.
* * *
Ahogy kicsöngetnek, összeszedelőzködöm, s mivel még nem vár kinn, elindulok a terme felé. Lehet, a tanár valamiért benn fogta őket, van ilyen. Ezek a tanárok már csak ilyen szadisták. Azonban ahogy a folyosóra érek, látom, hogy a terem már üres. Vagyis majdnem. Elkapom az utolsó lúzert, hogy nem látta-e Koborit, mire azt mondja, hogy egy lány kereste. Megilletődök, de útjára engedem a srácot.
Elgondolkodva és tanácstalanul pillantok körbe, azon gondolkodva épp, hogy hova is kellene mennem, hogy összefussunk, mikor megpillantom. A lépcsőfordulóban áll már egyedül, kezében cetli, amit épp összegyűr, hogy a táskájába rejtse. Ekkor pillant meg. Int is, hogy észrevegyem, így magabiztosan lépdelek tovább felé.
- Mehetünk? Végül a játékterem mellett döntöttem - ölt magára pókerarcot, ahogy tájékoztat, és máris tudom, hogy ha nem erősködöm picit, akkor még csak erről a kis közjátékról sem fogok megtudni semmit, nem hogy a komolyabb problémájáról, ami miatt olyan furán viselkedett.
- Ühm - bólintok, hogy tudomásul vettem, és egy picit még reménykedek, hogy hátha mond valamit, igazolva végre, hogy nekem elmondana bármit, de megint csalódnom kell, s bár nem hagyom, hogy ez az érzés kirajzolódjon az arcomra, nem hagyom ellépni a dolog mellett. - Csak nem vallomást kaptál? - nem mintha nem lett volna egyértelmű a megszerzett információkból, mégis tőle szeretném hallani.
Még jobban fáj, hogy hirtelenjében zavarba jön a kérdésemtől, és egész úgy viselkedik, mintha indiszkrét kérdést tettem volna fel, de ami még jobban fáj, hogy próbál mismásolni. - Olyasmi...
Felvonom a szemöldököm, elég egyértelműen jelezve, hogy ez így nem elég. Be is adja a derekát: - Igen, az volt.
Nem igazi eredmény, hiszen jobban esett volna, ha magától meséli, de attól még kíváncsi vagyok, így nem hagyom ennyiben a dolgot, hiába érzi magát kényelmetlenül. Talán ha áttöröm ezt a gátat, majd mást is el fog tudni mondani, mert érezni fogja, hogy nem nevetem ki, hanem komolyan kezelem minden problémáját, sőt, minden gondolatát.
- És? Mit mondtál? - vágom a lehető legérdeklődőbb arcom, amit csak tudok, de jó ideig tart a faggatózás, mire végül kiböki a tényállást.
- Elutasítottam.
Meglepődök. - Eh, de miért?!
- Csak... nem volt az esetem - látom rajta, hogy szíve szerint nem ezt válaszolta volna, így máris tovább tapogatózom.
- Hmm, ezek szerint van valaki, aki tetszik, és az eseted, jól tippelek? - mosolygok rá mindentudón, hátha így végre bevallja, hogy valóban fején találtam a szöget, de bosszúságomra még mindig csak kertel.
- Azt nem mondtam, csak hogy... ő nem volt olyan... - magamban felsóhajtok. S megkegyelmezve kicsit terelem a beszédet sopánkodva egy keveset, hogy lezárhassuk a témát.
- Ah, nekem még egy lány sem vallott szerelmet az iskolában, milyen ez már? Pedig harmadéves vagyok. Az a hülye szőke modell meg naponta osztogat még autogramokat is - durcázok, azonban egy picit el is szomorodom erre a megállapításomra. Mert valóban, soha senkinek nem voltam elég annyira még, hogy vegye a bátorságot, és bepróbálkozzon. Tudom, hogy szemét vagyok, mert Kasamatsu iránt táplált érzelmeim miatt úgysem álltam volna senkivel szóba komolyan, mégis, ez a tény alapvetően elszomorító. Nem érzem magam túl emelkedetten miatta...
Még szerencse, hogy együtt töltjük a délutánt, így nem ragadnak magával ezek a negatív érzelmek, sőt, kifejezetten jól érzem magam. S bár zavar, hogy még mindig nem fogadott a bizalmába, alapvetően teljesen átlagos napot töltünk együtt, jól elszórakozva. Mert vele mindig jól érzem magam, ha együtt lógunk, marháskodunk, hecceljük egymást, egy csomót dumálunk mindenféléről, s úgy érzem, aggodalmaim is feleslegesek, és lehet, én várok túl sokat, vagyis inkább azt szeretném, hogy olyasmiről beszéljen, ami nem is létezik valójában. Mert lehet, hogy már túl is van a hullámvölgyén és nem is gondol vele, ahogy a vallomásból sem csinál nagy ügyet, és csak ezért nem akar beszélni róla. Az viszont biztos, hogy jókedvűen válok el tőle a metrónál, és úgy érzem, a barátságunk újratöltődött, és minden a legnagyobb rendben.
El is punnyadnék a metrón, ha nem csörögne a mobilom. Ahogy előveszem, látom, hogy Kasamatsu az. A közös szervezkedés miatt egyébként is többet találkozunk, de ennek köszönhetem azt is, hogy megélhetem, ő hív engem valamivel. Egyébként is jó kedvemen dob még egyet ez a telefon, fel is veszem.
- Moshimoshi Kasamatsu, nani? - szólok bele, bár a fél fülem be kell fognom, hogy halljam, mit beszél.
- Yo, Moriyama. Ne hívjalak vissza később? Ha jól hallom, a metrón vagy.
- Ie, daijoubu, hallak. Csak Koborival lógtunk egy keveset, épp most megyek haza.
- Souka. Csak azért zavarlak, mert most kaptam üzenetet a diákönkormányzattól. Találd ki, mit akarnak!
- Eto... - gondolkodom el, közben leszállva a metróról. - Kicsit talán korai, de esetleg a pályázat elbírálása?
- Ahogy mondod! - hangja elégedett, mi több, egyenesen boldognak tűnik, mintha minden a számításai szerint alakult volna.
- Ne csigázz már akkor, mit írtak? - válok én is izgatottá, hogy nem mond semmit, s mintha csak erre várt volna aljas mód, végre elmondja a lényeget, ami miatt minden bizonnyal valójában hívott. - Megkaptuk a teljes összeget!
- Komolyan?! - akad el a szavam is, és repkedni tudnék, főleg, mert a fele pályázatot legszívesebben meghúzta volna, és csak én bíztattam, hogy de így nyújtsuk be, jó lesz az.
- Moriyama, nagy voltál, komolyan, el sem hiszem, pedig olyan irreálisnak tűnt, hogy megkapjuk a teljes igényelt összeget, már csak azt nem tudom, mi a fenére költjük el - szinte látom, hogyan vakarja a fejét. Fel is nevetek a képre.
- Ne aggódj, Kasamatsu, egy részét tulajdonképpen felvázoltuk a pályázatban, a többit meg legrosszabb esetben elszámoljuk a szállásra, és végre nézünk valami jó kis helyet, és nem azon spórolunk különféle módokon.
- Hai, hai, végül is, bár el lehet számolni, ha jól értettem, étkeztetésre is, nézhetnénk valami különlegesebb helyet.
- Persze, akár, ezt majd kigondoljuk, először feldolgozom, hogy végre kis túlzással milliomosok vagyunk - nevetek újra, és hallom, hogy ő is vigyorogva horkan fel a túloldalon.
- Azért ne ess túlzásba.
- Hai, hai, nem fogok, na de nem fogyasztom a pénzed, holnap összedugjuk a fejünket, addig végiggondolom a dolgokat, mivel lehetne olyan programokat találni, ami a csapat java részét fel is fogja dobni.
- Hai, hai, domo, mata ashita!
- Mata, mata - mosolygok, miközben kinyomom a készüléket. Hogy végigdumáltam az utat, még hamarabb megérkeztem, mint egyébként szoktam.
- Tadaima - köszönök be, s a válasz után máris felvonulok a szobámba. Ledobom a táskám, és a villanyt felkapcsolva még lejtek egy kis jóindulattal keringőnek nevezhető pár tánclépést, majd felkapom az útikönyvet, amit nemrég vettem ki a könyvtárból, hogy végignyálazva kitaláljak valami ütőset. Egész belemerülök, csak egy hatalmas villám és az azt kísérő dörgés rángat ki a tevékenységemből. Ahogy az ablak felé nézek, konstatálhatom, hogy kegyetlen módon zuhog az eső, nem lennék senki helyében, aki még odakinn mászkál. Az órára pillantok. Már háromnegyed órája itthon vagyok, és nem hiszem, hogy már régóta esne, így minden bizonnyal Kobori is hazaért még a zuhé előtt. Hogy ezt végiggondoltam, megnyugszom, és ismét visszamerülök az útikönyvbe.
* * *
Igaz, elő szokott fordulni, hogy nem koccanunk a megszokott helyen, mégis rossz érzésem támad, ahogy hiába várok pár percet, nem bukkan fel. Remélem, már beért, mert ha nem, el fog késni, ugyanis ha most nem indulok el, velem is ez fog történni. Ami bosszant, hogy még csak időm sem lesz ellenőrizni, hogy beért-e.
Épp beesek a kapun, mikor rezeg a zsebemben a mobilom. Előkapom, míg futok végig a folyosón, s ahogy a kijelőre nézek, azonnal felveszem.
- Yo, Kobori, elkésel? - kérdezem lihegve, de némi kárörvendéssel a hangomban, ami azonnal lelohad, ahogy beleszól.
- Ie, ma nem megyek suliba... - feleli nagyon náthás és legfőképp roppant erőtlen hangon.
- Oi, jól vagy? Ne menjek át? - kérdezem azonnal aggódva, de mintha nem is hallotta volna, már ki is nyomja a telefont. Aggodalom nő bennem, ahogy végiggondolom, melyik hétnél is tartunk. Basszus, full egyedül van otthon, a szülei megint vidéken!
Berobogok a termünkbe, csak hogy letámadjam Kasamatsut.
- Ohayou, Kasamatsu, fedezz, Kobori lebetegedett, és egyedül van otthon, megyek, megnézem - hadarom, és már ott sem vagyok, pedig még hallom, ahogy felpattanva utánam kiált egy Oi!-t.
* * *
Bár tiszta ideg vagyok, mégis megállok egy gyógyszertárnál és egy boltnál is. A boltban mindenféle betegeknek való kaját nézek, amiben sok a vitamin, de kevés a cucc, hogy meg is legyen kedve enni - valójában inkább inni -, illetve bár biztos erősen el vannak látva gyógyszerekből, inkább biztosra megyek, nem sajnálva a zsebpénzemet.
Ahogy megérkezek, rájövök, mekkora címzetes ökör vagyok tulajdonképpen. Mert az okés, hogy én be szeretnék jutni, de nincs kulcsom, és nem tudom, képes lesz-e kivánszorogni az ajtóig. Talán az ablakig képes, max majd ott bemászok. Áh, az lesz a legjobb, ha megcsörgetem.
Ahogy tárcsázok, már hallom, hogy a szobája felől jön a csörgés, így odamegyek az ablakhoz, és megpróbálok benézni. Látom, hogy mocorog, de nincs benne nagy életerő, végül mégis felveszi.
- Yo, Kobori, itt vagyok a szobád ablakánál, ki tudod nyitni az ajtót, vagy legalább az ablakot? Hoztam gyógyszert meg kaját, mert tudom, hogy most egyedül vagy - hadarom, mire felnéz.
- Baka - súgja kinyomva a készüléket megint; ezért de meg fogom verni...; majd nehezen, de feltápászkodik, s int, hogy menjek az ajtóhoz. Nem örülök neki, hogy erősködik, de visszasietek a bejárati ajtóhoz, és türelmetlenül toporzékolok a lábammal topogva, míg ki nem nyílik. Megkönnyebbülve lépek be, és azonnal felmérem, milyen ramatyul van.
- Gomen, mikor ideértem, jöttem rá, hogy nem biztos, hogy van erőd kinyitni az ajtót, de halálra rémisztettél - mondom, mire csak szelíden mosolyog, míg meg nem fordítom, és visszafelé nem kezdem tessékelni. - Ne vigyorogj itt nekem, húzás vissza az ágyba, mit csináltál, hogy ilyen kutyául nézel ki?
- Semmit igazán - úgy tűnik, perpill jobban észnél van, mint tűnt a telefonban, mikor a suliban hívott. Bizonyára aludt azóta egy keveset, míg ideértem. Ennek ellenére beparancsolom az ágyba, és kezemmel a homlokára simítok. Mondhatni lángol.
- Nee, vettél már be valami lázcsillapítót? - kérdezem nem túl hangosan, mert tudom, hogy amikor az ember szarul van, minden zaj duplán szar. Tudom, jókor jut eszembe, de legalább már odafigyelek erre is.
Nemet int a fejével, de ahogy ellépnék, a karomra fonja a kezét.
- Miért vagy itt? A suli? - kérdezi kábán, mire felhorkanok.
- Basszus, a kamik szerelmére, Kobori, a faszom kivan már veled - káromkodom el magam, amin még így tompán is meglepődik. Én meg elvörösödöm, de aztán, ha már lelepleztem magam, kifejtem teljesen. - Tudom, hogy nem vagyok egy olyan barát, aki megbízhatónak tűnik a bajban, tudom, hogy csak hazudtad, hogy ha bajod lenne, elmondanád, de basszus, azért ennyire én sem vagyok hálátlan, hogy tudván tudva, hogy a szüleid nincsenek itthon, végigüljem az óráim, nem tudva, mi van veled. Ennyi lógás belefér - húzom ki a kezem a kezéből indulatosan, hogy végre előkaparjak némi lázcsillapítót, na meg a zacskóból ásványvizet, direkt bubimenteset, hogy azzal se ártsak neki. - Hozok egy poharat, jó?
Nem szól, hát kimegyek, és előszedem a kedvenc poharát a szekrényből. Igen, annyit lógtam már itt, hogy megfigyeltem, melyiket veszi ki a leggyakrabban magának. Aztán visszatérve a szobába töltök neki a vízből, és felé nyújtom a lázcsillapítót. - Ezt vedd be! Aztán nem tudom, ha nem leszel jobban egy kiadós alvás után, akkor kihívom az orvost. Kinél vagy? Tudod a számát?
Ahelyett, hogy a gyógyszerrel foglalkozna, végigsimít az arcomon. - Ne aggódj, csak nátha. Tegnap eláztam - nyugtat szerinte, de most épp az ellenkezőjét éri el.
- Mit kerestél te még akkor kinn, mikor eleredt? Már rég haza kellett volna érned - furcsállom, de felelet helyett lehunyja a szemét. - Hé, mielőtt visszaalszol, vedd be a gyógyszert, hallod!
Olyan, mintha csak időszakosan lennének teljesen tiszta pillanatai. Legalábbis megint megilletődik, hogy megpillant. - Moriyama... te itt?...
- Ssssh - csitítom, felesleges lenne megint elmagyarázni mindent, helyette az orra elé dugom a gyógyszert ismét. - Ezt vedd be, jó?
Bólint, és végre picit megemelkedik. Vagyis csak próbálna, de a vállát átkarolva és a hóna alá nyúlva segítek neki. Felém fordul. Elpirulok megint halványan közelségétől, de úgy tűnik, ő ebből - se a közelségemből, se a zavaromból - nem fog fel túl sokat. De legalább elveszi a gyógyszert, és végre beveszi a vízzel, mégha nem is issza meg az egész pohárral. Pedig lehet, nem ártana, azt mondja mindig anyám, hogy ha az ember lázas, inni kell, mert kiszárad.
- Jó, ügyes vagy, most segítek visszafeküdni, és pihenj, rendben? - próbálom tájékoztatni. Ahogy bólint, visszább engedem az ágyra, de mielőtt elengedhetném, a karja átölel, és lehúz magához, s a legnagyobb döbbenetemre az ajkaimnak préseli a sajátját. A döbbenettől kissé eltátom a szám, s még nagyobb meglepetésemre ezt kihasználva nyelve máris becsusszan, és lényegében megcsókol futólag. Aztán míg én diszkréten osztok vagy ötször nullával, teljesen ledermedve bámulva rá, ő a párnájára hanyatlik, és lehunyt szemmel mosolyodik el angyalian, csak ennyit fűzve az egészhez: - Örülök, hogy itt vagy.
Mire feleszmélek valamennyire, már alszik is, teljesen bekábulva. Az ajkamhoz emelem ujjaim, még mindig hitetlenkedve. Ő most engem... Nem, ez bizonyára csak félreértés lehet!
Eszembe jut a tegnapi beszélgetésfoszlányunk a visszautasított lányról. Ezer százalékig meg vagyok róla győződve, hogy azért kosarazta ki, mert valaki más tetszik neki. Talán lázálmában őt képzelte a helyemre, és ezek szerint lehet, alakul is közöttük valami, csak lehet, nem beszélhet róla, és őt haluzta ide a helyemre. Te jó szagú eperpalánta, ki a fene lehet ez a valaki, akivel kavar, és akiről nem beszélhet, egyenesen titkolnia kell? Mert ha meg mert csókolni, azt híve, hogy én ő vagyok, akkor már olyan viszonyban kell legyenek, mégsem tudok semmit. Pedig az időm java részét vele töltöm!
Hirtelen vág fejbe a józanító gondolat: mostanában nem volt annyi időm rá a Kasamatsuval tervezett edzőtábor miatt. Talán most alakult közöttük valami, amíg nem lógtam folyton a nyakán? Talán amint tud, az a lány vagy nő vagy kicsoda majd felbukkan, és én meg útban leszek?
A felismerés fájdalma nyilall a mellkasomba, miközben sóhajtok egyet. De egy barom vagyok! Halkan állnék fel, de mintha megérezné, megfordul, s bár a szeme se rebben, karja szorosan a térdem köré fonódik, és olyan erővel szorít magához, hogy szinte el is esek, ugyanakkor hamar fel is ismerem, hogy bizony én most csak akkor tudok majd bármerre is moccanni, ha minimum fejbe vágom felébresztve, hogy ugyan engedjen már el.
Mintha meg tudnám azt tenni, mikor ilyen nyugodalmasan alszik elnyűtt fejjel...
* * *
Egy ideig próbáltam szólongatni, most már csak azon imádkozok, hogy lassan ébredjen fel, mert bár kibuliztam, hogy le tudjak ülni, majd lerohad a lábam - bár még cinkesebbé vált így a helyzet, mert a fejét így meg az ölembe tornázta pluszban...
Az viszont jó érzéssel töltött el mindvégig, hogy olyan békésen alszik, egy ízben engedve az ösztöneimnek, bele is túrtam a hajába simogatón, de mivel erre mocorogni kezdett, inkább felfüggesztettem. Különben is az jutott az eszembe, hogy ha ilyesmit csinálok, még a végén megint összekever lázálmában azzal a valakivel, aki van neki, és nem hiányozna, hogy egyéb furcsaságokat is műveljen, épp elég nehéz a csókot félretolnom, és majd úgy tennem, mintha mi sem történt volna.
Ahogy eszembe jut apró tévedése, amellyel engem tisztelt meg, ismét végigtapintom ujjaimmal az ajkam. Annyira puha és finom volt a gesztusa, nagyon szeretheti azt a valakit, akinek szánta.
Önkéntelenül is felsóhajtok. Bár irántam érezne így valaki. Nem lennék könnyű eset, de attól még rám férne. Segítene felejteni, segítene abban, hogy ne terheljem tovább Koborit, és segítene abban is, hogy az önbecsülésem ne legyen a béka segge alatt húszezer kilométerre. Még talán boldog is lehetnék egy idő múlva.
Kétségtelen, álmodik a nyomor...
Ismét mocorog, így lepillantok, majd ahogy ismét teljesen ledöbbenve - immár harmadszor minimum, pofátlan ám! - pillant rám, újra rámosolyogok.
- Te itt? Mióta? Mi... mi történt? - olyan mélységes zavarba esik, hogy még el is pirul, ami tőle kifejezetten szokatlan.
Aprót sóhajtok: - Még reggel jöttem, beléd diktáltam egy adag gyógyszert, azóta alszol. Dumáltál mindenfélét összevissza, de ne aggódj, nem vettem magamra. Felét nem is értettem, bevallom - persze picit lódítok, de csak azért, hogy enyhítsem zavarát azzal, hogy én tökre nem érzek ilyesmit. Nem állítom, hogy megnyugszik, de legalább most már tisztább tekintettel méreget.
- Jobban vagy? - kérdezem azért, bár egyértelműen jobban néz ki.
- Ühm - bólint, majd elmormog egy goment, és visszahanyatlik az ölembe. Na ez már egy picit engem is zavarba ejt, de inkább csak másfelé nézek. Úgy tűnik, nem csak ő nem bízik bennem, nekem is szoknom kell azt az érzést, mikor én vagyok összeszedett, és neki van szüksége kis tutujgatásra.
- Amúgy... hogy a fenébe sikerült ennyire megfáznod? Ha jól vettem ki, azt mondtad, eláztál, na de hogy, mikor addigra már rég haza kellett volna érned? - kérdésemre megfeszül, és hirtelen ugyanaz a keserűség kezd fojtogatni, ami egy jó ideje piszkálja a torkom, ha valami bizalmasabbat szeretnék kiszedni belőle egyszerű, érdeklődő kérdéssel. Mert most is épp olyan falba ütközök, mint állandó jelleggel. Visszakozom is, kibontakozva alóla: - Sumimasen, semmi közöm hozzá, mit csinálsz, nem akartam olyasmire rákérdezni, ami feszélyez. Úgy tűnik, mostanában minden téma ilyen akna - elharapom a megjegyzésem, ezt sem kellett volna. Szánalmas vagyok, mert mosollyal az arcomon, de szomorú tekintettel hadarom hozzá a folytatást, kihátrálva az egész szituációból: - Hoztam pár könnyed kaját, csinálok valami ehetőt ebéd gyanánt, addig maradj ágyban.
Ahogy az ajtaja kattan mögöttem - szegénynek esélyt sem adtam semmiféle válaszra -, nagyot sóhajtok. Szembe kellene néznem a ténnyel, de nem vagyok rá felkészülve, hogy kibukjon, valójában hányadán is állunk egymással.
|
| timcsiikee | 2014. 01. 04. 01:23:50 | #28777 |
 Karakter: Kobori Kouji
Megjegyzés: ~ Moriyamának
Kobori:
Egészen rábambulok, s elsőnek fel sem fogom, hogy mit mond, csak hogy nagyon lelkes valami láttán, s még inkább rábambulok az arcára, mert most végre vigyorgó és vidám. Kívánhatnék ettől többet is persze, de egyelőre megteszi. Nem kárpótol a reggelért, viszont próbálkozik vele tudatlanul. Amikor rám sandít érzem, hogy választ vár és makogok is valamit, de látszik, hogy nagyon nem győztem meg, sőt egyenesen lebuktam és nincs mentségem arra, hogy nem figyeltem oda rá. Kezd felülkerekedni rajtam a zavar, hogy vajon mivel húzhatnám ki magam az alól, hogy mentegetőzni kelljen, amikor tök egyszerűen lerendezi nekem.
- Ha nem érdekel, nyugodtan kereshetsz más műsort – majd épp hogy et kiejti, még szabadkozni sem jut időm egyszerűen oldalra billen egyenesen nekem dőlve, a mellkasom közelébe, hirtelen azt sem tudjam hova kapjak, az eszemhez vagy átkaroljam, de inkább megpróbálom a kettőt egyszerre. Hevesen dobogó szívvel engedem el az izmaim a megfeszülés után, hogy aztán megmozdíthassam a karomat nem túl erősen csak amolyan szabadabban átkarolva, hogy ha kellemetlennek érezné, akkor bármikor elmenekülhessen, ne érezze azt hogy nagyon erőltetem, bár nem tudom mi miatt is dőlt ide, de olyan boldoggá tesz hirtelen, főleg ahogy megérezhetem haja illatát, hogy pár pillanatra el is feledem a reggeli kellemetlenséget. Annyira meghittnek, bár még nem elég természetesnek, de minden bizonnyal kellemesnek mondom ezt a csendet, hogy csak a tévé zajong, és itt van szó szerint a karjaimban, még ha nem is igazán érti, hogy nekem ez mit jelent ebben a pillanatban. Tudom, sejtem, hogy nem ugyan az neki, mint nekem, de rápakol a képzeletemre mindent, ami csak még inkább táplálja azt az elhatározásomat, hogy hajtsak ahogy csak tudok, de úgy, hogy lehetőleg ne riasszam el.
~*~
A tanulás, a tegnap esti futás, de még a netszörfölés vagy filmezés sem kötött le eléggé ahhoz, hogy elfeledjem a hétvégét. Bár nem lett olyan szépen vége, mint amilyennek elképzelné az ember, de hogy az együtt töltött idő számomra egy visszafogottabb ábrándba illő volt, az is biztos. Nem is akarom elfeledni, csak inkább hiú ábrándba nem szeretném magam kergetni egyelőre. Arra jobban oda kell figyelnem, hogy ma újra találkozni fogok vele, és úgy kellene viselkednem, ahogyan ő szeretné. Nagyjából azért már ismerem annyira, hogy kiolvassam a rezzenéseiből amire gondol, vagy hogy mit várna el. Nem minden esetben, de az esetek többségében bevált már ez. Lehetséges, hogy úgy szeretné beállítani mintha mi sem történt volna, főleg ha Kasamatsu előtt beszélnénk, nyilván nem akarja majd azt felhozni, hogy szombaton épp összebújva punnyadtunk a kanapén. Kisebb mosollyal zárom be a bejárati ajtót, ahogy kilépek. Pedig ezt a kicsiny „sikerélményt” is világgá kürtölném, ha lehetne.
Az nem kifejezés, hogy meglep amikor megfordulásom után egyszerre csak ott „terem” a kapu másik oldalán és vagy, vigyorgó képpel köszönt, s én csak bamba képpel vagyok képes kisebb fáziskésés után viszonozni üdvözlését.
Az úton végig azt tapasztalom, hogy jól szórakozik, és olyan közvetlen, mint általában. Nem csak azért lepett meg, mert nem szokása csak azért korábban kelni, hogy elém jőve együtt menjünk be, s pont ez a ritkaság avagy „sosem történt még meg” esemény az ami gyanússá is teszi számomra a helyzetet. A puhatolózása alapján úgy érzem, sejti, hogy nem mondtam el mindent, sőt… semmit nem mondtam el neki. Vajon mennyit rejt el abból amit tud? Nem az iránta érzett dolgokról, hanem hogy egyáltalán van valami ami bánt esetleg frusztrál, netán megoldhatatlan gondom lenne. Persze ezt nem mondhatom el neki, vagyis… még nem, nem érzem úgy hogy sikerrel járnék vele, ezért kivárok és igyekszem addig terelni a szót, hogy elfelejtse.
Nem kell ezzel sokat bajlódnom, nem faggat, nem kérdezősködik nyíltan, egy ideig talán vár arra, hogy mondjak valamit, de mivel ezt nem teszem meg így jön a szokásos csevegés és megkönnyebbülve hallgatom megszokottan, bármit mondjon is.
~*~
A hosszabb ebédszünetben kimegyek a folyosóra. Nem hátsó szándék, mert igazából szeretnék „véletlenül” összefutni Moriyamával. Viszont hiába sétálok el akár a termük előtt is, nem látom a helyén. Hmm… vajon a mosdó felé ment, vagy más dolga akadt? Nem tudom, de nincs is időm ezen agyalni, mert épp hogy elérek a lépcsőfordulóig hallom hogy szólít valaki.
- K-Kobori-senpai – egy vékonyabb hangú lány, kissé meglepetten fordulok felé és elég az arcára néznem, hogy meglegyen a sejtésem, miért is keres. – Ráérsz most egy kicsit?
- Igen – nem lenne értelme füllenteni, elvégre ráérek és lehet mégsem arról van szó amire gondolok. Nagy tapasztalatom azért nem lehet benne, elvégre csak kétszer történt még eddig ilyen.
Javaslatára lesétálunk az udvarra, ott is egy nyugodtabb helyet keresve, amikor végre elém áll, s sejtésem beigazolódik. Türelmesen végighallgatom a hebegést, a piros arcát lesem, s magamban azt gondolom, hogy nem érdemlem meg, hogy kedveljen. Annyi sok más srác van ebben az iskolában, sőt ahogy egy fél pillanatra a közeli ablakba néztm látok is egyet akit biztosan érdekelne ez a lány, de újfent csalódást kell okoznom.
- Sajnálom, de… már van valaki akit szeretek. – a lehető legkedvesebb hangon próbálom ezt mondani, s csak azért megy már ilyen könnyen, mert valóban van ilyen személy, és nincs a közelemben, hogy belezavarjon a magabiztos kijelentésemben. Újabb szívszorító látvány, amikor látom az arcán, hogy mennyire csalódott.
- So… - ekkor a füle mögé tűri az egyik előre hulló tincsét, s látom hogy valaki erre felénk jön, és eddig észre sem vettem. Kosarasként kiéleződtem már az ilyenekre. Látom, hogy mondana valamit, ami magát is megnyugtatja, vagy amivel azt mutatná ki, hogy endben lesz, de nem megy, ekkor lép oda a másik lány kimenteni. Biztosan jól összebeszéltek.
- Sumimasen, ha zavarok, de csak gyorsan meg szeretném kérdezni, hogy mikor lesz a következő meccsetek és hol? – itt belekarol a másik lányba, ezzel könnyen lebuktak, hogy csak elterelő álca a kérdés, de azért válaszolok, mintha nem is tudnám.
- Két hét múlva lesz egy gyakorlómeccsünk itt – válaszolom kis mosollyal, ekkor olyan elvetemült viharként támad le az a személy akivel igazából találkozni akartam, azaz Moriyama, hogy feleszmélni sincs időm, de már rángat maga után.
- Gomen, de most elrablom. Kobori, beszélnünk kell! – s már sietünk is valamerre, még elköszönni sem tudtam normálisan, pedig illett volna legalább ennyit az után, hogy úgymond ejtettem, de egyben megkönnyebbülés is, hogy a szokásos formaiságokat elhagyhatom. Már csak azt nem értem, mitől ennyire feldúlt, hogy így kelljen elvonszolni engem valahova, végül a valahova egy üres terem lesz, ahova „belök”, jön maga is meg becsapja az ajtót úgy, hogy csak zeng és az előző rohanásból hitelen váltássan csend és zihálás marad.
Megmoccanni sem merek hosszú ideig, de ő sem mozdul, csak mereven bámulja az ajtó lapját és kapkodja a levegőt. Nem tudom mi lehet a baj, de az biztos, hogy van, ilyennek még nem láttam ezelőtt egyszer sem. Hasonlónak igen, de így kiborulva még nem találkoztam vele. Egy idő után megemberelem magam és a vállára teszem a kezem, meg is szólítom mellé, hogy ugyan reagáljon már valamit, szólaljon meg, bármi sőt szeretném tudni mi a baj ha már annyira beszélni akart.
Meglepetésemre szóbeli reagálás helyett hirtelen átölel, ami olyan meglepetésként ér, hogy totál megfeszülök és elfelejtem visszaölelni és úgy nyugtatni, mert még ilyet sem csinált eddig. Aztán „eltörik a mécses” és végre kinyög valamit, ami eleinte még ha nem is válasz számomra, de végre megszólal.
- Kobori, ő a seme! Érted? Ő a seme – hajtogatja , kisebb agyi fogaskerék fordulása után azt hiszem rájövök mire gondol, bár nem vagyok biztos benne, mert csak egy esetben gondolhat ilyen dolgokra, viszont ezt a heves kiborulását nem értem, ezért egészen véletlenül csak ennyit tudok kinyögni egy kis csend után:
- És?
Hitelen eltaszít magától, pedig egész jóleső volt az ölelése annak ellenére, hogy nem jókedvvel tette, de az arca szinte sértegetés számomra, ahogy rám néz, mintha egy pillanatra megvetne.
- Nem érted? Ő a seme! Kasamatsu nem lehet a seme! – a témát már szinte belőttem fejben, de hogy pontosan mire gondol csak igyekszem megérteni.
- Nem igazán értem – mosolyom mögé rejtek minden érzelmet, ami épp most kavarog bennem. A tudatlanság és az enyhe csalódás keveréke, hogy még mindig rá gondol ennyit és így, ilyen hévvel beszélve róla bármikor. Teljesen összezuhan megint az ajtóval szemben, de leguggolok térdelő alakjához, mert egyre inkább kezdek aggódni és szeretném megérteni. - Mi történt, Moriyama? – s lassan jön végre a megvilágosodás.
- Én csak vissza akartam adni a pénzt, amivel lógok. Tudom, hogy ilyenkor a tetőn vannak. Nem is gondoltam volna, hogy itt, ilyenkor... Én nem akartam kukkolni vagy ilyesmi! – újra rám néz de már szinte a könnyeivel küszködve - Csak ott volt a táskája, én csak meg akartam adni a tartozásom, csak látni egy kicsit, szólni pár szót vele, és akkor megpillantottam, ahogy azt az idióta szőkét a falhoz préselve harapdálja a nyakát, miközben Kisén már... már nem... nem volt fenn teljesen a nadrág... az ő ujjai meg a fenekén... – innen már elég nehéz lenne félreérteni, és én sem vagyok szőke ahhoz, hogy most már tudjam mi is dúlta fel.
- Hogy melyikük melyik, azt ők döntik el... – persze nem is vártam hogy ezzel a válasszal megnyugtatom, pedig a célom az lenne, de nem mondhatok neki valami semlegest vagy hazugságot. Mégsem tudom folytatni ahogy újra rám néz, mintha megint megvetne egy villanásnyi pillanatra. Ezt végképp nem szeretném rajta látni, azt hiszem ettől rettegve segítettem neki mindig annak ellenére, hogy mindig mást kívántam.
- De Kasamatsu nem lehet seme! Én sosem képzeltem annak! – összeáll a kép, hogy hogyan is érti, s a csalódottság után nagy erőfeszítésembe telik, hogy ne költözzön vigyor az arcomra, mert azzal nem csak feldühíteném de nagyon, hanem talán még le is buknék. Azzal próbálom korlátozni magam, hogy borzolni kezdem a haját, mint egy gyereknek.
- Persze, hogy nem képzelted el úgy. Fiú vagy, az a normális, ha magadnak szeretnéd, akit szeretsz, de ha az a másik szintén hímnemű, akkor természetes, hogy ő is hasonlóan érez az irányodban, s a igazán szereted, akkor, bár sosem képzelted úgy, mégis odaadhatod magad neki, hogy boldoggá tedd, nem? – nyilván ez a helyzet az említettek között is. Tény a saját helyzetemet tekintve… együtt tudok Moriyamával érezni, mert valahogy… én sem tudom elképzelni azokat a helyzeteket fordítottan, amiket már elképzeltem olykor. Valamiért nem megy. De ez nem lehet alap bárki számára. Felszisszen bennem egy kisördög, hogy ezt használjam ki, de ezeket a hangokat olyan gyorsan nyomom el, mintha egy csigát sprintelnék le. Ki kéne használnom a helyzetet, de… nem tehetem. A saját erőmből kell nyernem a másikkal szemben, ég ha ez nem is igazi harc, hanem csak plátói viaskodás, hogy elnyerjem magamnak annak a figyelmét akit szeretek. Nem lenne igazságos, ha ezt azzal tenném meg, hogy negatív képzeteket adok Moriyama elé, nem fair. Viszont ahogy megfogadtam, többé nem is fogom segíteni abban, hogy még inkább kötődjön hozzá reménykedve.
- Így kellene lennie, de Kobori, hiába tudom, én... Én nem, nem tudom elképzelni a fordítottját, én nem akarom elképzelni a fordítottját. – megértem, valóban, de hátha belátja magától is, hogy ezek után végképp nem fog menni. Ha nem mondok semmit és magától erre jut, az nem számít unfairnek? - Olyan kurvára bosszantó! Olyan iszonyatosan idegesítő, hogy még ezen a téren is simán elpicsázott egy idióta, szőke, bosszantó kis elsős! – kicsit újra felgyorsul a pulzusom, ahogyan őt figyelem, már nem küszködik könnyekkel mióta letöröltem magam az arcáról, csak saját magán mosolyog szomorú gúnnyal belegondolva a helyzetbe, viszont sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy amikor megint rám néz, ilyet fog kérdezni. - Mondd Kobori, ez azt jelenti, hogy ő... hogy ő sokkal jobban szereti... mint én valaha is képes leszek?
Ez úgy mellbe vág, hogy érzem magamban harcolni az ördögöt meg az angyalt, hogy most melyik üljön épp a vállamra. Forróság gyűlik a mellkasomba, a karjaim pedig hidegek lesznek, és lefagy az arcom is, szemeim kissé kitágulnak. Ez után, hogy elhessegessem a gondolatokat, egy zavart mosollyal leplezek mindent.
- Eto… szerintem ezt nem ilyenben mérik, de… én nem tudhatom, hogy ő mennyire szereti, sosem beszéltem erről vele – próbálom valahogy kimenteni magam, és pörög az agyam mit kéne mondani ami semleges, de meg tudom nyugtatni vagy vigasztalni, bármi csak ne vágjam magam alatt a fát. Ettől csak elkámpicsorodik és el kell döntenem végre, hogy kibírom egy ideig, hogy még az eddigieknél is keservesebb állapotban látom egy ideig, vagy magamat szenvedtetem tovább. Bár úgy érzem jobb lenne neki is, ha elkezdené elfelejteni, de olyan kétesnek tűnik, mintha önös érdekből tenném. Vajon rajtam ki tudna segíteni ebben? Ki tudna nekem tanácsot adni?
Kitárva karjaim felajánlom neki ismét, hogy mint annyiszor kisírja magát a vállamon. Nem tudok mást mondani egyszerűen. Viszont ahogy újra csepp vigaszt tudok nyújtani, egy biztos pontot az életében, és miközben búskomorságát lesem, látom arcát, látom rezdüléseit, hogy elkeseredetten keres valami pontot, hogy hátha lenne még remény, de ebben most nem segíthetek neki. Viszont annyira kívánatos ebben a közelségben az ajka, ahogy mereven bámulom egy ideig, de ahogy megmoccan és felkel, úgy feltápászkodom én is, és míg ő kinyújtózik én csak kicsit megrázom a lábamat.
- Gomen, Kobori, hogy megint rád zúdítottam. De… - megdörzsöli kicsit egyik felkarját másik kezével, egy pillanatra elfordulva, keresve a szavakat.
- Ie… ha bármi lenne én is veled beszélném meg – válaszolom nyugtatásul, mire megint rám kapja tekintetét.
- Tényleg? Biztos? – olyan hitetlennek tűnik, hogy egy pillanatra elbizonytalanodom, majd megint kis mosolyt öltve bólintok. Érzem, ez azért van mert nem mondtam a hétvége után semmit, és úgy érzi, hogy van valami „problémám” de pont ez az egy olyan dolog van az életemben, amint nem pont vele akarnék megbeszélni, tekintve, hogy róla van szó. Még pár pillanatig nyújtja karjait, mintha bemelegítene egy meccs előtt, majd végre leereszti karjait. – Jut eszembe – próbálkozik visszatérni önmagához, de ez most nem megy olyan könnyen, mint máskor, ebből is látszik mennyire szíven ütötte a dolog. – Mit kerestél két csinos lány társaságában kint?
Újabb kissé „kellemetlen” téma, amire csak zavartan a tarkómat kezdem vakargatni.
- Semmi különöset, csak… beszélgetni akartak és megkérdezték mikor lesz újra meccsünk. – nem mondhatom azt hogy vallomást kaptam, mert akkor kifordulna magából megint, csak a másik irányba, hiperaktív és kíváncsiskodó lenne, hogy miért kosaraztam ki, s bár tudom megint eleven lenne, de nem éri meg a kockázatot.
- Hmm, gyanús vagy te nekem – próbálkozik egy mosollyal is ami nem rossz, de még nem az igazi. Csak legyintek.
- Menjünk a menzára inkább, hátha van valami jó.
~*~
Bár fel kellett volna hoznom még akkor, ott az üres teremben a témával kapcsolatosan, hogy iskola után menjünk valahova, nem hittem volna, hogy edzés után ilyen gyorsan eltűnik. Talán… most egyedül akar kicsit lenni? Csalódott volna a válaszomban ezért már nem vár senkitől támaszt mert én sem adom meg azt a kellő támogatást, ami nem táplálja tovább a reményeit? Enyhe bűntudat lesz úrrá rajtam, de megrázom a fejem és egyik oldalról megdörzsölöm az arcomat. Nem… nem kellene ennyire negatívnak lennem, máskor is történt már ilyen.
- Kobori – szól utánam Kasamatsu, amikor kilépnék az öltöző ajtaján, és visszalépek, de fura látképek kerülnek a szemem „mögé” míg őt nézem, mert mögötte látom Kisét is és akaratlanul bevillan egy pillanat, amit még Moriyama makogott el nekem. De egy köhécseléssel elűzöm ezt a fals illúziót ami igazából… nem is érdekel. – nem láttad Moriyamát?
Vajon miért keresheti? Bár nem kéne meglepnie, hisz évek óta barátok vagyunk, miért ne kereshetné. Ki kéne tisztítani a fejemet, kezdek túl gyanakvó lenni.
- Ebédszünetben még láttam, de edzés után már nem.
- Mah… hétvégén úgy elszaladt utánad, a számláját rám hagyta… Tényleg, minden rendben?
- Persze. Ah, so, várj kifizetem, mennyi is volt? Azt hiszem, úgyis hamarabb találkozom majd vele – veszem elő a tárcám ezzel az enyhe megjegyzéssel, persze nem szeretném piszkálni azzal, hogy elég rég beszéltünk már igazán egymással együtt csak úgy, főként az iskolában, de egy rezzenésből a szemöldökén látom, hogy utalásnak vette. Viszont csak feltartja tenyerét, hogy ne tegyem.
- Hagyd, úgyis beszélni akarok majd vele, arigato. Holnap találkozunk – int majd ezzel mondhatni ki is kerül. Miről akar vele beszélni? A szőkeség felé kapom a tekintetem, aki még a szemembe sem néz, majd felkapva a táskáját sietni kezd.
- Matte, Senpai! Ne hagyj le! – a „nyavalygás” közben elköszön ő is tőlem, és magamra maradok az öltözőben, pedig hamarabb elindultam azért.
Egy kicsit még maradok is, sőt visszaülök az egyik padra, és pörögni kezd az agyam, hogy vajon miről akarhat vele beszélgetni, amit nekem meg sem említ? Fél karommal a térdemre könyökölök majd tenyerembe támasztom államat és csak meredek ki a fejemből. Egyszerűen semmi nem jut az eszembe. Vajon… észrevette, hogy meglátta őket? Azt nyilván nem szeretné szétkürtölni, és nem tudhatja, hogy én tudok róla. Vagy másról lenne szó? Nem tudom elképzelni, hogy miért, és hogy ez miért zaklat fel engem annyira, hogy folyamatosan ezen agyaljak. Felállok a padról, és hazafelé tartok inkább, elkergetve minden gyanús gondolatot a fejemből és inkább azon kezdek el agyalni, hogy vajon ma zavarjam-e bármivel Moriyamát, vagy sem. De mire hazaérek arra jutok, hogy most még hagyom, ha holnap is ilyen lesz, akkor felkeresem.
~*~
Az ébresztőórámat legszívesebben a falhoz vágnám, mert olyan pillanatban ébresztett fel… amiért az ébredés után a képzelőerőmre bízva magam kell befejezni, ami az álmomban félbe szakadt. Nem kérdés, kivel álmodtam, talán az sem, hogy mit, s bár nem volt annyira perverz minden mozzanat mint gondolná az ember a „sátorból” mégis visszavágyom az álomvilágba. Mert ott az enyém. Kinyomom a készüléket, majd gyöntölöm arcomat egy ideig, mire hajlandó vagyok felébredni igazán. Azt hiszem az éjszaka a párnámban és takarómban talált utolsó csepp illata, és a gondolat, hogy két napja itt aludt velem csak rápakolt erre az álomra nekem.
Eszembe jut Moriyama tegnapi kiborulása, és csak kíváncsiságból megpróbálom elképzelni az álmomat fordítva, vannak olyan mozzanatok, amik még nem is vészesek, de ahogy tovább folytatva a gondolatvitelt a lényeghez érnék elméletben, megrázom a fejem. Nem, egyszerűen nem megy. Vajon mi lenne, ha egyszer ő is felhozná ezt ha esetleg egyszer. valaha sikerülne elérnem a célomat? El sem tudom képzelni. Azt hiszem ki kell találnom egy bevált módszert, hogy ez elő se fordulhasson elméletileg sem.
Fogmosás közben viszont az a gondolat mászik az agyamba, hogy vajon miről beszélt Kasamatsu Moiyamával. Már eltelt pár nap, egyik ilyen napon elsétáltam Moriyama terme előtt, és beszélgettek, de volt ott már is, konkrétan a fél osztály, Kis tétvázás után bementem, de csak olyan hétköznapi társalgás lett belőle, mint régen. Azóta sem tudtam rákérdezni, hogy miről beszélhettek, egyáltalán beszéltek-e. Azóta Moriyama nem jött át, egy szóval sem panaszkodott csak olyan volt, mint mindig, viszont sokkal több figyelmet szentelt arra, hogy én is beszéljek, és felismertem ama puhatolózás jeleit, hogy megtudja esetleg én akarok-e valamiről beszélni.
Mára viszont elhatározom, hogy nem hagyom kifolyni a napokat az ujjaim közül, minden napot annak akarok szentelni, hogy teszek egy lépést a célom felé, hogy úgy sikerüljön meghódítanom, hogy ne legyen ellentmondás, ne legyen csalódás a vége, hogy ne kosarazzon ki úgy, mint én a hét elején azt a szegény lányt.
Az iskola felé félúton találkozom vele, a megszokott módon, s kapásból a köszönések és a szokásos cseveje után felvetem délutáni tervemet.
- Lenne kedved ma délután elmenni valahová, ma nincs edzés, és nincs kedvem korábban hazamenni.
- Rendben, mire gondoltál? – olyan hirtelen vett vissza abból a hangból, ami az előző beszédét jellemezte, mintha minden idegszála arra irányulna, hogy mikor mondok valami többet. Már nem látok tekintetében olyan aggódást, mint a hét elején, amikor hétfőn például elém jött egészen a ház elé, hogy együtt menjünk be suliba.
- Nem is tudom… sportpálya? Játékterem? Igazán nincs ötletem. – Végül nem beszélünk meg konkrét tervet mire beérünk se, de legalább az már biztos, hogy ráér és együtt tölthetünk egy délutánt.
~*~
Az utolsó óra után már épp szedelőzködöm és tartok az udvar felé, amikor szólnak az ajtóból, hogy keres valaki. Nem tudom ki lehet az, de elég odanéznem, és nem a várt személy keres fel. Érdekes is lenne, mert a tanárunk pár perccel hamarabb fejezte be az órát magánügye miatt, és az órák még tartanak, Moriyama nem végezhetett. Csak felkapom a táskámat és kimegyek a folyosóra, de mivel mindenki akkor özönlik ki lassan és csendben a teremből – na jó néha kicsit hangosan – ezért megkér, hogy sétáljunk a folyosó átellenes oldalára sőt a lépcsőfordulóhoz közel állunk meg.
Nem tudom mi történhetett vagy mivel szolgáltam rá, de hogy több hónap után egy héten kétszer történjen ilyen velem. Ez a lányaranyosabbnak tűnik, nem annyira fe azért félénken átnyújt nekem egy cetlit, egy rajzos írással, majd jön a várható vallomás. Szerencsésnek kéne éreznem magam, rengetegen álmodnak ilyen iskolai életről, hogy egy olyan lány vall nekik aki tetszik neki, de újfent csalódást kell okoznom valakinek és ez még nekem is kellemetlen. Ez a lány viszont nem tudja magát olyan könnyen tartanai, mint a másik, elmosolyodik nehézkesen, könnyekkel küszködve. Ugyan azt a választ adtam, mint mindig, nem is tehetnék mást. – Szerencsés lehet az a személy – ő az első, aki nem mondja, hogy „az a lány” mert mások ezt reagálták rá, ő az első aki személyt mondhelyette és ez szívenüt, meg is lep, de úgy tűnik mintha azon lepődnék meg, hogy sarkon fordul és lerohan a lépcsőn. Lepillantok bambán a kezemben lévő cetlire, majd sarkon fordulok és a táskámba gyűröm, ekkor látom, hogy közeledik Moriyama a folyosó másik végéről, azaz már jócskán a termük felől, és intek neki, hogy itt vagyok.
- Mehetünk? Végül a játékterem mellett döntöttem. – rejtem a szokásos póker mosolyom mögé arcomat, s ahogy mellém csapódik, elindulhatunk a földszintre a cipőinkért.
- Ühm – bólint, és egy ideig figyelem, rákérdez-e, de nem teszi meg, s mikor már pont megnyugodnék, akkor szegezi nekem a kérdést nagy hallgatás után. – Csak nem vallomást kaptál?
Megfeszülök egy pillanatra, de annyira, hogy még meg is állok, minden izmomat megcsapta ez a kérdés, végül zavart nevetéssel markolom meg a táskám pántját és felé nézek. Nyilván látta, bár nem tudom mennyit.
- Olyasmi… - erre felvont szemöldökkel és hitetlen tekintettem mered rám, ebből tudom, hogy azért kérdezett rá, mert pontosan tudja. – Igen az volt – ezt már picivel komorabban teszem hozzá válaszomhoz hatására. Nem szívesen teszem, de feleslegesen áltatni sem szeretnék senkit.
- És? Mit mondtál? – teljesen belelkesedik, és ez után erről kezd faggatni, nem akarok válaszolni, de a lány témára úgy bepörgött, hogy levakarni nem lehet. Kissé zavar, hogy ennyire megörült annak, hogy egy lány vallomást tett nekem, s ettől az érzéstől kapom meg az erőt ahhoz, hogy válaszoljak végre.
- Elutasítottam.
- Eh, de miért!? – már épp szóra nyitnám a számat, hogy ha neki tenne vallomást egy lány ugyan mit válaszolna? De ezzel könnyen lebuknék így visszafogom magam ezért olyan válasz után kutatok a fejemben, ami hihető, és nem lesz tőle gyanús semmi.
- Csak… nem volt az esetem.
- Hmm, ezek szerint van valaki, aki tetszik és az eseted jól tippelek? – önelégült mosoly kúszik az ajkaira, s sarokba szorítva érzem magam, mert egyre nehezebben tudok majd olyan választ adni, ami nem hazugság, és nem árulok el vele semmit.
- Azt nem mondtam, csak hogy… ő nem volt olyan… - zavart ábrázatomon megesik végre a szíve, majd nem szakad le a témától, de már nem erőlteti a válaszadást, s csak fecsegéssel folytatja tovább úgy mesélve, mintha a Kasamatsu iránti érzelmei nem is lettek volna, vagy nem tudnék róla. De lehet csak az utcán nem akar ilyenről beszélni.
- Ah, nekem még egy lány sem vallott szerelmet az iskolában, milyen ez már? Pedig harmadéves vagyok. Az a hülye szőke modell meg naponta osztogat még autogramokat is – duzzog édesen, amit megmosolygok, most olyan mint nem sokkal régebben. S ez után végre az egész délután úgy telik el, mintha csak egy átlagos nap lenne. Persze minden mozzanatot figyelek nála, és agyam noteszébe feljegyzem azokat az apróságokat, amik eddig kimaradtak. Egyre kevesebb ilyen van, de azért akad még.
Annyira jól érzem magam, és olyannyira felszakadnak bennem az érzelmek, hogy még a metró felé sétálva, ha nem lenne ez a pár ember az utcán talán már arra vetemedtem volna, hogy próbálkozok valamivel, de semmi ilyesmi nem történik.
A metrónál más irányba szállunk fel, szerencsémre az övé hamarabb jön így azt a látszatot keltem, hogy elindultam én is haza csak ő elindult, viszont a következő járattal mégis utána eredek. Csak úgy kavarognak fejemben a gondolatok. Tudni akarom, mit beszéltek Kasamatsuval, tudni akarom, hogy hogy érzi most magát, tudni akarok mindent, még azt is, hogy hogyan érezte magát ma, mit érzett igazán amikor megmondtam, hogy vallomást kaptam. Hiányzik az az oldal, ami mindig „elpanaszolta” bármi baját.
Ahogy leszállok a metróról még véletlenül pont utána fordulok be az egyik sarkon, és látom, hogy telefonál, nem hallom mit, csak hogy milyen hangon beszél, mert ahhoz elég messze vagyok, hogy halljam, de a nevetést kiveszem belőle. Egyre inkább elbizonytalanodom, követem úgy, hogy ne halljon, vagy ne lásson meg, nem nehéz mert ahogy belép a házukba már bátrabban sétálhatok oda, s nem állok meg közvetlenül a házuk előtt, mert az túl feltűnő lenne, de a kerítés szélénél lévő fa elég takarást ad, így alá állok.
Szeretnék felmenni, ledönteni a lábáról és befejezni ezt a napot úgy, ahogy egy randihoz illő lenne, de a lában nem mozdul, elszorul a torkom. Olyan, mintha ittam volna és nem lenne önuralmam, de az agyam uralkodik a testem felett és nem hagyja, hogy hülyeséget csináljak. Egyáltalán mit keresek itt? Haza kellett volna mennem, mert holnapra még nem készültem el. Még csak csütörtök van, nem péntek, és a házit sem csináltam meg. Reménykedve lesek fel a levelek közötti résen az ablakához ahol épp felvillan a fény, de más mozgást nem veszek észre, csak ennyit. A kezembe veszem a telefonomat, megnézem az órát, majd megnyitomˇaz ő névjegyét. Felhívhatnám, hogy felmehetek-e de annyira elveszett lennék mire oda jutok, hogy meglátom. Vagy épp ellenkezőleg? De nem lenne jó egyik sem. Az egyikkel eláshatnám magam, mert úgy érzem nem fogadná egyelőre teljes szívvel az érzéseimet, a másiknak azért nem lenne értelme, mert ha faggatózás nem is, de lenne egy elvárás arról, hogy elmondjam végre mi bánt…
Jobb ha hazamegyek.
Amint megteszem az első lépést vissza a metró felé, valami hűvös csapódik az arcomnak, s csak ekkor eszmélek rá, hogy az előző fülledt levegőt nem csak beképzeltem magamnak, hanem valóban az eső előtti csend volt. El is ered hamarosan így futnom kell, a metrón szusszanhatok és a megállóban is, de amikor nálunk meglátom, hogy mennyire rákapott már, csak rohanok haza, a rövidebb út is hosszabb ilyen viharban, de szerencsére elég gyorsan futok ahhoz, hogy legalább az alsógatyámon maradjon száraz négyzetcentiméter.
Nincs itthon senki… ismét. Egész héten itthon voltak anyáék, de minden hónap második hétvégéje előtt elutaznak a nagyiékhoz. Mah… így nem kell teketóriáznom, nyugodtan lekaphatom már az ajtóban a ruháim, hogy ne csöpögtessem végig a lakást, és csak hosszas keresés után találok valami vitamint, forró teát készítek és fel is öltözök azért. Olyan sok érzelem kavarog most a fejemben és a mellkasomban is, a mai nap átélése miatt, hogy majdnem bakot lőttem és elsiettem a dolgot, hogy fel sem tűnik a fejembe nem illő forróság, s csak reggel eszmélek arra, hogy alig kapok levegőt, fordulni is fáradalmas az ágyban, pedig csak a telefonomért nyúlok nagy nehezen, hogy felhívhassam Moriyamát, ma nem megyek be.
|
| ef-chan | 2013. 10. 15. 00:36:10 | #27634 |
Karakter: Moriyama Yoshitaka
Megjegyzés: (Koborinak)
Boldog születésnapot jól megkésve, Senpai! ^^
A folyosón sétálok, előttem megy, s egyszerűen nem tudok nem azon agyalni, milyen kívánatos a feneke, hogy milyen nagyon meg tudnám pakolni... De csak sóvárgásom erősödik, a kép nem változik. Csalódottnak érzem magam, komolyan sírni tudnék magamtól, mikor egy lökést érzek magam mögül, puha tenyér az, amely nekilök, s ahogy előrenyúl karom, a kép változik, s mire a meleg és puha testnek ütközöm, már meztelen vagyok, s körülöttünk mindent betölt a gőz. Akarom, csak ez jár a fejemben, annyira akarom, hogy nem tudom magam többé kordában tartani, lágyan megfogom a kezét, s sikerélményként könyvelem el, hogy nem húzza el riadtan, hagyja, hogy az ajkamhoz emeljem, s lassú mozdulattal először csak csókolgassam hosszú ujjait, majd lassan, pimaszul felpillantva rá, szemezve vele, mégsem látva az arcát, ujját az ajkaim közé fogjam, s betöltse fülem kellemes morranása, amely eltép sok mindent. Bátrabban szívok rá a puha ujjacskára, majd nyelvemmel körbetáncolva ízlelem meg jobban, egyre átszellemültebben gyötörve testrészét, hogy közelebb lépve egész hozzásimuljak.
Meglepő nyögésre késztet, és teljesen magával ragad, ahogy nyakamra mar, s ujjai máris lefelé kalandoznak. A hideg csempéhez csapódom, mégis perzsel a forróság, ahogy látom, hogy letérdel. Elég a gondolat, hogy teljesen elgőzöljek én is, ne csak a fürdőszoba, mert míg ujjai ajkaim között, addig lehelete már az ágyékom csiklandozza, lávához hasonlatosan forró ösvényt perzselve a mellkasomra. Kami-sama az égben, földön, vízben vagy levegőben, bárhol! Most nem akarok felébredni! Mert ez nem lehet más, mint álmaim egyik legeslegszebbje!
Elemi erővel tör fel belőlem a félig sikolyszerű morranás, ahogy ajkai forrósága hirtelen, váratlan-vártan körbefon. Olyan valódi, annyira forró! Nem tudok nem megőrülni, a fejem legszívesebben hátravetném, de kényszerítem magam, hogy előrehajtsam a fejem, mert látni akarom, bele akarom égetni az agyamba ezt a képet, magamba égetni, ahogy kitöltöm puha ajkait, ahogy forrón kacér nyelve kéjes figurátlan ábrákat éget bele megpecsételve vele vágyam.
De nem látok semmit, a gőz túl sűrű, vagy egyszerűen az arca elmosódott, s a legegyszerűbb: a rám törő érzések közepette képtelen vagyok nyitva tartani a szemem, csak nevét vagyok képes formázni sóváran: - Yukio!
A hangok olyan sóváran kapaszkodnak egyenként meztelen alakjába, puha tincseibe, valami mégsem stimmel, mert mozdulata megdermed, mintha valami rosszat mondtam volna azzal az egy keresztnévvel, amelynek betűi kibuktak belőlem. Riadtan nyitom fel a szemem, s még halálra váltabban pillantok le, s az arc, ami felnéz rám, nem buja, nem sunyin félszeg vigyorú és viharkék szemű, ez az arc lemerevedett, fájdalmasan feszült, megbántott melegbarna...
A korábbi kellemes érzés egy pillanat alatt foszlik semmivé, ahogy felpattan, s hiába nyújtom ki utána a kezem, nem érhetem el, mert a talaj mintha kicsúszna a lábam alól, s hiába próbálok kiáltani, nem jön ki hang a torkomon, csak zuhanok a szirupos semmibe.
Hirtelen nyitom fel a szemem, s egy jó ideig eltart, mire rájövök, hol is vagyok. Ebben a legnagyobb segítségem, hogy minimálisan zaklatottabb fellélegzéssel eltelik a tüdőm megnyugtató illatával. Kobori. Koborinál vagyok, az ágyában, vele.
Mozdulok, hogy megkeressem az alakját, hogy megnyugtathassam magam, hogy tudjam, itt van, velem van, hogy nem vesztettem el, s fel sem fogva az álom igazi lényegét nyugalom önti el a lelkem, ahogy széles hátán pihenhet meg tekintetem. Itt van, el sem veszett.
Ám a jeges nyomás, amely a mellkasomra nehezedve akart megfojtani az ébredés után közvetlen, s amely látszólag nyomtalanul eltűnt, ismét visszatér, ahogy hirtelen feláll, pedig alig találtam rá, és sietősnek tetszőn tűnik el a szobából. Reflexből nyúlok utána, s már szóra nyílna az ajkam, ahogy teljesen ülésbe tornászom magam, amikor elkerekedett szemekkel, elnémulva döbbenek rá, mit is készülök csinálni, s végül csak szó nélkül hallgatom, ahogy az én fülemnek fülsértő hangon bevágódik mögötte az ajtó. Csak a könnycseppek gurulnak végig az arcomon. S még csak fel sem tűnik az egész addig, míg igencsak beragadt elmével, megrökönyödve nem kell pillantanom saját kezemre, amelyre valami hideg és nedves hullott.
Értetlenkedve kezdem érzékelni is körülöttem a világot, mint aki tényleg felkelt, és nem az álomban ragadva hiszi azt csupán, hogy sikerült a valóságba érkeznie. Én... miért sírok? Én...
Teljesen összezavarodom, ahogy egyre több részlet tör át az álom birodalmából, hogy a valóságban is megmutatva magát ráeszméljek, mi is történt velem. Miért álmodtam ilyesmit már megint? Én tuti meghülyültem!
Fejem felhúzott térdemen pihentetem meg, elrejtve a könnyeim még magam elől is, és a takaróba ejtve őket próbálok rendet tenni valamelyest magamban. Kell legyen valami magyarázat, hogy miért álmodok ekkora zöldséget. Amennyire eddig megrémisztett, most ugyanolyan hálásan gondolok arra, hogy kiment a fürdőbe, és nem látja, mit művelek éppen! Főleg odalenn!...
Egyre mélyebbre zuhanok a zavarodottságba, ahogy egyre több részlet dereng fel. Miért pont Koborival álmodtam? Mély, gondterhelt sóhajjal fújok ki, hogy amikor megint levegőt szívok a tüdőmbe, megvilágosodjak. Hát persze! Elvégre az ő illata leng be mindent, ráadásul tegnap...
Elpirulok, mert egyszeriben megint olyan valósnak tűnik, ahogy a belőle áradó melegség körbeölel, s lélegzete cirógatja a tarkóm.
Puha, nedves ajkak körbeölelő forrósága....
Felnyekkenve pattanok fel, tenyeremmel saját, a reggeli megszokott problémám helyett egészen más miatt izgalomba jövő férfiasságomra tapasztva. Első, riadt állatéhoz hasonlatos gondolattal a fürdő felé iszkolnék, s csak a szobaajtó előtt döbbenek rá, hogy ő már benn van.
Francba! Pánikszerűen nézek körül, hol rejtőzhetnék el egy kicsit, de egy igazán megfelelőnek tűnő hely sem kerül a látóterembe, csak az eszemben ötlik fel egy eshetőség, de hamar elvetem, hiszen a szülei szobájába mégsem mehetek be, és talán az az egyetlen hely, ahol nem keresne, de épp ez az, ha már keresni kell, még talán oda is bemenne! Az idő viszont ellenem dolgozik, és riadtan dermedek meg - ami egyébként a lenti helyzetre jelen pillanatban lohasztóan jó hatással van, csak épp ez nem vigasztal - mikor váratlanul kinyílik az ajtó, s belép.
Se szó, se beszéd, rohanok el mellette, a szobaajtót még nem, de a fürdőajtót már behúzva magam mögött. Na jó, lényegében bevágva, majd a hátam nekivetve, hogy még csak ne is juthasson be olyan könnyedén, s mintha legalább kilométereket futottam volna, zihálok torkomban dobogó szívvel, amely csak akkor hagy alább, mikor lágy hangja csendül, s semmi furcsálló mellékzönge nincs benne: - Majd a konyhában leszek.
Megkönnyebbülten s zavarodott gondolataimnak utat engedve csúszok le az ajtó mentén, hogy végül térdelve bámuljak magam elé, igyekezve valami elfogadható és értelmes indokot találni magamnak, miért is kell nekem most itt, Koboriék fürdőszobájában lényegében túlságosan is felajzott állapotban a hideg csempén azon gondolkodnom, hogy is nyugtassam le magam teljesen, hogy ne neszeljen meg semmit, és még véletlenül se higgye azt, hogy az egész az éjszakai furcsa kérése miatt van. Hiszen olyan ritkán mutat a "rossz", a kevésbé tökéletes oldalából bármit is, hogy nem lohaszthatom le pont most, mikor végre mert megnyílni, és kicsit segíthettem én is, törlesztve az "adóssághalmom".
* * *
Még egy utolsó arcmosással szedem össze a bátorságom, hogy végre kivonuljak a fürdőből. Ennek ellenére nem tudom, hogyan is fogok tudni viselkedni a jelenlétében, így nem sietek be a konyhába utána, hanem az ajtóból lesek befelé, rejtőzve, bujkálva mint valami bűnöző vagy épp kukkoló. Azonban ahogy alakjára téved a tekintetem, valahogy megnyugszom, sőt egyenesen elvigyorodom, mert épp jókedvűen, valamitől tele vigyorral, lendületesen borít ki valami fűszert. Bár továbbra is nyúzottnak érzem magam az álmom miatt, amelyről azt állapítottam meg, hogy minden bizonnyal egy része azért van, mert az ő illata fogott körbe egész éjszaka, a másik, fontosabb része viszont egyértelműen az a fajta szorongás, hogy elvesztem őt is. Mert valóban, meddig marad meg nekem? Ha szerencsém van, talán év végéig. De mi van, ha talál ő is valakit? Vagy ami még rosszabb, egyszerűen csak eltávolodunk, s nem tudok ellene tenni semmit, kicsusszan az ujjaim közül, mint ahogy az álmomban sem tudtam megakadályozni... Hülye vagyok, hogy ilyesmi miatt szorongok, s próbálok viccesen is megszólalni, ahogy végre belépek, s fürdök figyelmének reflektorsugarában, de egyben ez el is szomorít, mert még inkább ráébreszt arra, hogy lassan szánalmas drogos függőségével kapaszkodom ebbe az apró örömbe, abba, hogy legalább neki fontos vagyok, hogy neki én vagyok az első, s előre fáj, ha belegondolok, hogy egyszer csak jön valaki, aki ugyanúgy, ahogy Kasamatsunál Kise, egyszerűen elorozza tőlem, s nem marad belőlem más, csak egy nagy halom szánalmas, magát szoknyapecérnek eladó homoszexuális szerencsétlenség...
- Ah, in yoi - huppanok le végül az egyik székbe inkább a jelenre koncentrálva. Elvégre ha lenne valakim, ott sem aggódhatnék folyton azon, hogy mikor fog elhagyni. S valahogy, ahogy Kobori derűs ábrázatára pillantok, engem is olyan jó érzéssel tölt el látható jókedve, s képes vagyok elhinni, hogy ő sokkal jobb barátommá vált, mint amilyen Kasamatsu volt, és hogy ő akkor sem fog magamra hagyni, ha talál valakit magának, aki nem én vagyok.
Ezért is tudok végül, hogy leül, nekifogni a reggelinek.
- Itadakimasu - mormolom, majd nekifogok a zöldséges-sajtos omlettemnek. Nem mondom, hogy bonyolult étel, de szeretem, ahogy Kobori csinálja. De csak mert egyszerűen jó érzéssel tölt el, hogy csak miattam fáradozik, ráadásul csak én tudom róla, hogy hogyan is készíti eme finomságot. Mert a barátom.
Evés közben ez a gondolat többször felé vonzza a tekintetemet, de mintha megérezné, minden alkalommal találkozik a tekintetünk, hogy aztán lesüssem a szemem, vagy félrepillantsak zavartan. Nem úgy, hogy elrontsa a meghitt érzés bennem, amit sikerült magamba növeszteni, egyszerűen csak nem szeretném, ha ezt az önelégült boldogságot kiolvasná, nem akarom, hogy elrontsa a csodásan felépített elgondolásomat. Bár azért megfordul a fejemben, hogy ő is elég furán viselkedik, és lehet, hogy az a téveszme alakul majd ki benne, hogy a kérése miatt lennék ilyen furcsa... Nem, azt nem szeretném, nem hagyhatom. Így hát erőt veszek magamon, és ahogy jóllakottan hátradőlök a szék támlájának, eljátszva az elhízott földesurat, aki kedvére "folyhat" szét a székében, a lehető legtermészetesebben igyekszem rápillantani.
- Ah, köszönöm, gyakrabban is el tudnék viselni ilyen reggelit - dicsérem meg az étket, ami valóban finom, és tényleg el tudnám viselni sűrűbben, de nem zaklathatom a szakácsot állandóan. Ahogy most is talán illene már hazafelé venni a menetirányt. Ennek hangot is adok: - Azt hiszem, ideje lesz hazamennem, így is túl sokat voltam a nyakadon - hogy bizonyítsam szándékom komolyságát, és hogy valóban ki lehet most már tenni a szűrömet, fel is állok ösztönösen a nadrágba kapaszkodva, mert azt végképp nem élném túl a mai reggel magam számára okozott ciki pillanatai után, hogy még el is hagyom a "pizsamám".
- M-matte - szól utánam, mire enyhe meglepettséggel pillantok vissza. Olyan tekintettel találom szembe magam, hogy mondhatni már most nagyot kellene nyelnem, ha ellent akarnék mondani. Mi a fene van veled, Kobori? Nem szoktam én ehhez! - Sietsz haza? - épp csak a szépen pillogás hiányzik az egyértelmű utalás mellől...
- Nos... - hezitálok, annyira végül is nem sietek feltétlen, csak hát... - szombat van így... - vakarom meg a tarkóm tanácstalanul. Mindig itt lógok, most valóban az lenne a jó, ha megint itt enne a fene? Segélykérőn próbálok kiolvasni bármit is az arcából, de szerencsére nem hagyja rám, hogy jussak valamire, verbálisan is megerősíti, hogy igen, valamiért azt szeretné, ha továbbra is csak feltartanám.
- Maradj még - s össze is kezdi szedni a tányérokat, nehogy véletlen ráérjen abban segédkezni, hogy megtaláljam a cuccaim, és aztán kikísérjen. Sőt, még programmal is traktál azonnal. - Tévézzünk a nappaliban, és ha megunjuk, kitalálunk valami mást, mondjuk játszunk konzolon.
- Jól hangzik... - adom be a derekam, elnézve, milyen nagy lelkesedéssel áll neki pillanatok alatt elöblíteni azt a keveset, amit összekoszoltunk a reggelivel. Észre sem veszem, hogy belefeledkezem abba, hogy megfigyeljem. Milyen fura, de már tegnap este óta. Jókedvűnek érzem, de valahogy aggaszt ez az egész a tegnapi kérése után. Vajon mi volt az, ami annyira bántotta? Tényleg elég volt ennyi, hogy helyrejöjjön? Vagy most csak nekem produkálja magát, miközben igazából továbbra is bántja az a valami, csak meg akar nyugtatni, de mellette azt sem akarja, hogy egyedül kelljen lennie, mert akkor túlzottan is megint ugyanarra kellene gondolnia? Áh, belefájdul a fejem a sok gondolkodásba! Akármi is történt, akármi is a motiváció, szeretné, ha maradnék, hát maradok, nem olyan nagy dolog, otthon úgyis mindig olyan zsúfolt minden.
Ezzel az elhatározással masírozok be vele a nappaliba, és levágódva a kanapéra, máris magamhoz veszem a távirányítót, míg ő is le nem vágódik mellém. Ekkor ugyanis nemes egyszerűséggel baszott pofátlan mód szedi ki a kezemből a kis kütyüt széles és gonosz vigyorral. - Azt hiszem, ez jobb, ha nálam van.
Mondatára azonnal az eszembe ötlik a legutóbbi böngésszünk az adók közötti manőverem, mikor körülbelül elsőre sikerült random olyan csatornát találnom, ahol épp pornó ment... Duzzogva jegyzem meg védekezésképp: - Mondtam már, hogy az csak véletlen volt!
Elzárkózva, és igen, határozottan játszva a sértődöttet, húzom fel a lábam magam elé. Gonosz! Nem mintha sokat törődne velem, és engem is jobban kezd érdekelni, mi is megy a tévében, amit lehetne bambulni.
- Hát ez nagy! Láttad, hogy lecsapta, igazi idióta - vigyorgok hangosan, felé pillantva osztva meg vele is, mennyire zseniális ez a showműsor, ennyi idiótát egy rakáson, csúcs!
- Ah... ja, igen... azok - úgy néz ki, aki azt sem tudja, épp miről dumálok. Rosszallóan megcsóválom a fejem, miközben egyenesen a szemébe nézve tudatom tekintetemmel, hogy tudom ám, hogy fogalma sincs semmiről. Magamban persze iszonyat mód élvezem, ahogy egyre inkább zavarttá válik emiatt. Megtehetném, hogy felszabadítom azzal, hogy kinevetem, és ő is megnyugodhat, túl vagyunk a dolgon, de olyan jó érzés csak bámulni, és tanulmányozni, hogy esik egyre mélyebb zavarba, ahogy azon töri a fejét, hogy is menthetné ki magát.
Közben viszont feltűnik valami más is. A keze, ahogy mögöttem támaszkodik a kanapé támláján, a felkínált mellkas, ami mondhatni hívogató, miközben tisztán felzeng a fejemben egy elsuttogott mondat még tegnapról.
"Átölelhetlek?"
Kutakodóbban kezdem vizsgálni a mindig olyan alapvetően pókerarcszerűen semmitmondó ábrázatát, gesztusait. Valóban képes lenne a jókedv álarca mögé bújni? Végül is nem beszélt semmit arról, hogy mi bántotta tegnap, mi volt az, ami miatt ennyire el volt anyátlanodva, és valljuk be, nem sok dolog történt tegnap óta, ami miatt jobban kellene éreznie magát.
Sőt, hogy belegondolok... a felismerésre mondhatni kissé elkerekedik a szemem, és fejbe tudnám verni magam. Mekkora egy gyík vagyok, tényleg nem mondhatja magát szerencsésnek, amiért én vagyok az a barát, akit azon legjobbak közé sorol, akikre támaszkodni szeretne... Hiszen ha hazamentem volna, egyedül lett volna, totál egyedül legalább estig, amikor már be is sötétedik, márpedig az éjszaka még egy lapáttal rápakolhat az ember depressziójára. Mert a dolog, ami bántja, nem oldódott meg, csak egyszerűen nincs egyedül, nem kell vele gondolnia. Ezért is kért olyan tőle nem szokott határozottsággal, nyíltan, őszintén, képletesen segítségért kiáltva, én pedig nem akartam megérteni. Ő meg nem akarta konkrétabban kérni már a tegnapi után, mert a reggeli miatt úgy gondolhatja, nekem kényelmetlen volt a kérése, és nem akar megharagítani.
Mélyebb sóhaj szakad fel belőlem, de ahogy ráeszmélek, hogy ez talán túl feltűnő volt, gyorsan hozzáfűzöm ismét a műsort figyelve: - Ha nem érdekel, nyugodtan kereshetsz más műsort - majd kicsit összeszorítva az ajkaim, mert azért mégis csak, bár jó barátok vagyunk, barátok vagyunk, ez meg nem olyan, amit két fiú, mégha barátok is, csinálna... mégis erőt veszek magamon, és alig hogy befejezem a megjegyzésem, mindenre elszántan egyszerűen nekidőlök.
Érzem, ahogy az izmai egész megfeszülnek a meglepetéstől, amely nem tesz jót az elhatározottságomnak, már épp azon vagyok, hogy mégiscsak vissza kellene egyenesednem, mikor az izmok engednek és másképp megfeszülve mozgásba lendülnek, s az eddig a kanapén pihenő keze valóban a nyakamra nehezedik, miközben ujjai a vállamra telepednek megpihenve és lényegében lazán átölelve.
Nyugalom önt el, s halvány mosoly rajzolódik a szám szegletébe. Igazán elégedett vagyok magammal, mert anélkül sikerült végez vinnem a műveletet, és a tudtára adnom, hogy megértettem végre, mégha ilyen nehéz fejű is vagyok, mire van szüksége, hogy tolakodó vagy természetellenes lettem volna. Kifejezetten elégedetten ficergek egy kicsit még, hogy kényelmes legyen nekem is, mielőtt visszafeledkeznék a tévé bámulásába, amely nem lett sokkal érdekesebb, de be kell vallanom, nekem is valahogy jobban esik a délután elszúrása így, hogy nyugodt és az én fülemben mindenképp hálásnak és boldognak vélt szuszogását hallgathatom közben.
* * *
Kicsit zavartan állok a házuk előtt. Nem szóltam neki, de jóval előbb jöttem, hogy tuti elkapjam még reggel. A szombat kellemes volt, mégis el kellett jönnöm végül, mert késő délután felhívott anyám, hogy húzzam haza a belem, és azóta valahogy nem volt lehetőségem vagy inkább bátorságom beszélni vele, mert fogalmam sem volt róla hogy győződhetnék meg róla, hogy valóban jól van úgy, hogy ne kérdezzek rá indiszkréten arra, hogy mégis mi bántotta. S a telefonban vagy az interneten keresztül még mindig mondhatja azt, hogy persze, teljesen rendben van, miközben nem.
Ezért is találtam ki azt, hogy ma eljövök elé, és együtt mehetnénk suliba. Persze nem esik ennyire egybe, és nem is itt szoktunk találkozni, de itt, míg kigyaloglunk a metróig, lehet kicsit személyesebben is beszélgetni akár. Remélem, nem pont ma találta ki, hogy előbb megy be valamiért...
Megnyugszom, ahogy nyílik az ajtó, és megpillanthatom alakját, ahogy elgondolkodva zárja be maga mögött az ajtót. S széles jókedvem lesz már előre a képtől, emnnyire le fog döbbenni. Ezért is időzítem a köszöntésem akkorra, mikor szembefordul velem.
- Ohayou, Kobori! - hirtelen torpan meg úgy, mintha legalább is egy vödör vízzel borították volna nyakon, én pedig nem bírom, hangosan elnevetem magam.
* * *
Végül nem tudtam meg többet, mert egyrészt a fél utat végigröhögtem, mert akárhányszor rápillantottam, egyszerűen nevethetnékem támadt, mert eszembe jutott az a totál ledöbbent arc, másrészt azon túl, hogy annyival igyekeztem utalni a dologra, hogy azt válaszoltam indokul a mit keresek ott jellegű megnyilvánulására, hogy jöttem megnézni, a hétvége további részében mennyire csapta szét magát nélkülem, de nem reagált rá túlzottan, így nem kerültem közelebb a megoldáshoz, és talán nem is szeretné, hogy közelebb kerüljek, így nem is firtattam a témát. Azt nem mondom, hogy nem érdekelne rohadtul, de nem fogok ezért vájkálni a dolgaiban, majd a úgy érzi, bizonyára elmondja, én sem beszéltem rögtön a problémáimról. Most bezzeg! Velem van tele a csap is náluk...
Mélyebbet sóhajtok. Már megitn rajta járatom a fejem. Ez kicsit új, mert általábn mindig Kasamatsu körül járnak a gondolataim. Igazából nem kellemetlen, sőt , kicsit felfrissítő, hogy csak azért, mert most is épp Kasamatsut keresem, hogy törlesszem neki a pénteki számlámat, mert úgy elrohantam, hogy semmit nem fizettem a fogyasztásomból, mégsem kell azon agyalnom, hogy ő meg Kise. Jó, most öltem meg ezt a gondolatomat, mert lám, megint arra gondolok...
De most akkor is jobban lefoglal, vajon mi lehetett az, ami ennyire kifordította Koborit a megszokott szoborálarcából.
De lassan felérek a tetőre, ahol mindig eszik a turbékoló páros, most biztos jobban elvannak, mert ráadásul utána nincs is közvetlen óra, azt mondjuk nem tudom, Kisének van-e de a helyében tennék rá. Lendületesen nyitom ki a tetőre vezető ajtót, de nem látok senkit, így nem rikkantom el magam, pedig már előre kárörvendtem azon, hogy majd megint megzavarom a hülye szőke terveit, de úgy tűnik benéztem. Mégsem ide jöttek volna enni?
Már épp fordulnék vissza, mikor megpillantom Kasamatsu táskáját. Akkor csak itt kell, hogy legyenek. Kutató pillantással indulok neki a tetőnek, mégis valami belső, hatodik érzéknek köszönhetően csak óvatosan lesek a lépcsőház "épülete" mögé, hogy azonnal elvörösödve dermedjek le.
A fájdalmasan maró érzés mellé most valódi döbbenet is társul, pedig nem először kapom rajta őket valami többön, de ez most valóban valami olyan, ami sok. Szó nélkül fordulok meg, s először csak lassan, mintha mi sem történt volna, majd ahogy végre megszabadítón - mintha nem égett volna a retinámba a jelenet - becsukódik mögöttem az ajtó, már futva menekülök a helyszínről feldúlt lelkiállapotban, s az első gondolatom ő. Kobori!
* * *
Amikor megpillantom, épp két lánnyal beszélget, s alapesetben talán békén hagynám, vagy becsatlakoznék csajokat szédíteni, de most sápadtan csak előttük termek, s nyersen odavetve a két egyébként szépségnek megragadom a karját.
- Gomen, de most elrablom - jelentem ki hangosan, majd már csak neki címezve kétségbeesve: - Kobori, beszélnünk kell!
Eddig sem ellenkezette, de most már kissé riadtabb ábrázattal követ, nem nehéz kitalálni, hogy fel vagyok dúlva, ergo valami baj történt, hiszen érzem én is magamon, hogy totál sokkolódtam a korábban látottak hatására. Csak húzom hát magammal, nem is nézve igazán, hova, csak azt érzékelve űzött vadként, van-e valaki körülöttünk, majd az első félreesőbb terembe, amely teljesen üres, vonulok, s miután behúztam magam mögött, egyszerűen bevágom az ajtót, hogy annak fáját bámulva ziháljak teljesen szétesve.
Már eddig is annyi titkos álmom tört össze, de most úgy érzem, végleg apró darabokra hullott minden.
Jó ideig vár, mégis olyan hirtelennek, hevesnek és követelőnek tűnik, ahogy hűvös tenyerét a vállamra teszi, s kérdőn szólít meg.
- Moriyama? - nyúzottan fordulok meg, s lássa lelkem, próbálom szóra nyitni ajkaim, , de egy hang sem jön ki rajtuk, s olyasmire szánom magam, amit sosem néztem volna ki magamból: két kezem felé nyújtva bújok hozzá menedéket keresve, mint egy kisgyerek.
Megijesztem, már ennyivel megijesztem, érzem a reakcióin, ahogy tanácstalanul áll egy ideig, majd óvatosan, bizonytalanul visszaölel, s érzem, hogy mondana valamit, de ő sem tudja igazán, mit is kellene. De kell, kell ez a rengeteg idő, hogy végre megremegjek, s keservesen sírós, csalódással telt hangon végre kirobbanjon belőlem.
- Kobori, ő a seme! Érted? Ő a seme - erősen marok bele a felsőjébe, s annyira várok valamire, de csak a döbbenet és a csend vesz körül. Majd egyetlen kétbetűs szóval töri meg a beállt csendet, egyenesen a szívembe állítva hegyes tőrként. - És?
Úgy tolom el magamtól, mint egy árulót, s úgy pillantok rá, mintha minimum az anyám szidta volna.
- Nem érted? Ő a seme! - vágom a fejéhez szemrehányón, s külön felbőszít nyugtatni kívnó, bizonytalan mosolya. Szinte könyörögve folytatom, mert neki értenie kell! Ő mindig megért! Mindig... - Kasamatsu nem lehet a seme!...
- Nem igazán értem... - próbál kíméletes lenni, tartva újabb kiborulásomtól. De már nem támadok, csak lehajtom a fejem, majd az ajtónak dőlve egyszerűen elhagyom magam, s a porba roskadok, az álmaim, vágyaim darabkái mellé. Hangja, ahogy leguggol, s két vállamra téve a kezét próbál valahogy leellenőrizni, aggódó és zavart. - Mi történt, Moriyama?
- Én csak vissza akartam adni a pénzt, amivel lógok - kezdek bele katatón állapothoz közel, kezeimmel csupán előbuggyanó könnyeim törölgetve. Olyan hálás vagyok neki, hogy mint annyiszor, most sem kezel szánalmasként annak ellenére, hogy még én is annak érzem magam. - Tudom, hogy ilyenkor a tetőn vannak. Nem is gondoltam volna, hogy itt, ilyenkor... Én nem akartam kukkolni vagy ilyesmi! - nézek rá védekezőn, én tényleg nem akartam , ezt tényleg nem kívántam látni! - Csak ott volt a táskája, én csak meg akartam adni a tartozásom, csak látni egy kicsit, szólni pár szót vele, és akkor megpillantottam, ahogy azt az idióta szőkét a falhoz préselve harapdálja a nyakát, miközben Kisén már... már nem... nem volt fenn teljesen a nadrág... az ő ujjai meg a fenekén... - nem bírom tovább mondani, de hiába várom tőle még mindig a segítséget, a lelkem perzselő fájdalmára a hűs írt, épp olyan értetlen, mint eddig.
- Hogy melyikük melyik, azt ők döntik el... - állapítja meg újra feldühítve, e is hallgat, ahogy tekintetem villámként szikrázik fel.
- De Kasamatsu nem lehet seme! Én sosem képzeltem annak!
Mintha hirtelen értelem költözne melegbarna tekintetébe, s végigsimít a fejem búbján teljesen összekuszálva a tincseimet.
- Persze, hogy nem képzelted el úgy. Fiú vagy, az a normális, ha magadnak szeretnéd, akit szeretsz, de ha az a másik szintén hímnemű, akkor természetes, hogy ő is hasonlóan érez az irányodban, s a igazán szereted, akkor, bár sosem képzelted úgy, mégis odaadhatod magad neki, hogy boldoggá tedd, nem?
Meredten bámulok rá, míg nem veszi a bátorságot, hogy letörölje a könnyem. Ez a mozdulat elég, hogy megtörje a varázst, amelyet mondatai keltettek bennem, s újra csak elhúzódva, megsemmisülten jelentem ki: - Így kellene lennie, de Kobori, hiába tudom, én... - még a gondolatra is görcsbe rándul a gyomrom. - Én nem nem tudom elképzelni a fordítottját, én nem akarom elképzelni a fordítottját.
Hogy ezt hangosan kimondom, ismét olyan nyomorultul érzem magam, gúnyosan felkuncogok kinevetve magam. - Olyan kurvára bosszantó! Olyan iszonyatosan idegesítő, hogy még ezen a téren is simán elpicsázott egy idióta, szőke, bosszantó kis elsős! - tudom, hogy szeretem, hogy már több mint két éve barátságnál sokkal de sokkal többet érzek Kasamatsu iránt, mégis e magabiztosság ellenére tudom, hogy sosem lennék képes a hátsó részem felajánlani neki, sosem tudnám úgy felkínálni magam neki, mint ő. Nehéz elismerni, nem is megy, ezért is teszem fel nekiszegezve a kérdést: - Mondd Kobori, ez azt jelenti, hogy ő... hogy ő sokkal jobban szereti... mint én valaha is képes leszek?
|
| timcsiikee | 2013. 08. 10. 01:41:26 | #26799 |
Karakter: Kobori Kouji
Megjegyzés: ~ Moriyamának
Kobori:
Egész könnyen sőt a lehető legpozitívabban fogadta az ötletemet, ami miatt ma úgy be van sózva, ahogy már régen nem láttam.
- Olyan izgatott vagyok! – még hangoztatja is, persze csak nekem, nem kiáltja ki a folyosón mert az már tényleg túlzás lenne, de csak ez a kijelentés már elég ahhoz, hogy én furán nézzek rá. Addig oké, hogy örült az ötletnek, de már annyira felspannolta magát, mintha komolyabb tervei lennének. Lehet vannak is? A végén még megbánom, hogy „segítettem” neki… De mit tehetnék? A „szerelmes” fajtából is az idiótábbik vagyok.
- Csak egy egyszerű együtt lógás lesz – hátha ettől egy picit visszavesz, de inkább engem igyekszik fellelkesíteni.
- Ne legyél már ilyen. Tök rég nem bandáztunk együtt, pedig nem ártott volna. Lehet, az elsősöket is jobban be tudtuk volna integrálni. – nem mintha nem lettünk volna így is sikeresek, de tény, hogy a jó öreg összeszokó és ismerkedő buli elmaradt az év elején. Talán csak azért nem hiányoltam annyira, mert már végzős vagyok.
Habár fejemben már azok a sötét gondolatok terjengnek, hogy valamit kitalált estére, és még sikerülni is fog, nos lelomboz, ennek ellenére mosolyt erőltetek a képemre.
- Most jobb? – nem lep meg, hogy a próbálkozásom ellenére szolidan kinevet, mert el tudom képzelni, hogy ugyan milyen képet vághattam most. De nem akarom semmivel elvenni a kedvét, ha már egyszer sikerült visszahoznom. Jobban szeretem a vidám és szeleburdi arcát nézni, mint a szomorút.
- Igazad van, borzasztóan lelkesedsz, hagyd inkább rám – s még kacsint is mellé, de gyorsan elfordul, így a pár pillanatnyi bambulásom szerencsére nem tűik fel neki. Igen, ezt az arcát sokkal jobban szeretem, főleg ha nekem szól az a felhőtlen mosoly. Bár kiérdemelhetném valahogy, hogy ne teljesen és csak barátként gondoljon rám legalább egyetlen egyszer.
~*~
Igazi cirkusz procedúra volt amíg eljutottunk végre egy helyre, ahova beülhetünk, de megérte. Kellemes környezet, az étel és itallapból kitűnik, hogy tényleg elég jó árban is, ami egy átlagos középiskolásnak megfelel. De megértem Moriyamát is, főleg, hogy egész éjjel látom mi a célja. A helykiválasztásnál is az volt a lényeg, olyan hely legyen amit mi más ismerünk, de Kise nem. Mint ahogy most folyamatosan olyan dolgokról beszélnek és mesélnek, ami régebben, minimum tavaly történt, csak hogy Kisének ne legyen mihez hozzászólnia.
Kint még persze jobban hozzászóltam a dologhoz, csak hogy Moriyamát is megnyugtassam, a lényeg hogy együtt vagyunk végre megint mint csapat, bandázhatunk együtt, amit csak ketten értettünk lényegében, hogy mit is jelent valójában. Hayakawa és Nakamura számára fel sem tűnik, hiszen tudják, hogy Moriyama alapból is ilyen volt, mindig Kasamatsu nyakán lógott mióta idekerültük, és fokozatosan egyre közvetlenebb lett vele. De nem annyira, mint „egyesek” és ezért hajt most még jobban, annyira, hogy látszólag Kasamatsu agyára megy, de mint tudjuk, nem fogja ellökni magától. Szintén mert ő is ismeri, és talán… valami különleges bűntudat van az arcán. Vajon azért, mert ilyenkor jön rá, hogy elhanyagolt minket, mint barátokat? Ezt tartanám valószínűnek, mi másért lenne bűntudata? Viszont még ez sem hat meg annyira, mint maga a látvány, hogy egész éjjel az ő nyakában van, mert tudom, hogy miért.
Néha beleszólok a beszélgetésbe, de általában csak helyeselek, iszok, eszek, nézem a többieket, főként egy „párost”. De nem bírom túl sokáig. Az én idegeim sincsenek acélfonalú kötélből.
Amíg ki nem ürül a poharam addig bírom, talán kicsit töményebbet kértem a kelleténél, hátha feloldódok, de helyette csak mindig összeugrott a gyomrom, ha csak azt láttam, hogy folyamatosan „ölelgeti”. Persze, csak karolja, de számomra ez már sokkal többet árul el. Szidhatom magam, amiért kitaláltam ezt az estét, de részben megérte azért, hogy jobb kedvűnek lássam, mint eddig, hogy végre örül valaminek.
Cserébe én vettem ét a keserű féltékenységéből, és most az én bensőmet sanyargatja. Ha nem akarom hamarosan kidobni a taccsot, vagy rosszabb esetben rácsapni az asztalra csak úgy spontán, jobb lesz ha hagyom őket tovább szórakozni. A részemet megtettem, kitaláltam, összehoztam, támogattam, innentől rajta a sor, hogy megtegye amit szeretne, de azt már nem szeretném végignézni. Ha lehet választanom, inkább nem.
Felállok sűrű bocsánatkérés közepette, s valami pofonegyszerű dologra hivatkozva hagyom el az asztalt, a részemet kifizetve. Nehogy valami terhet hagyjak a többiekre. Tudom, péntek van, ilyenkor mindenki addig szórakozik amíg csak bírja, de én eddig bírtam a „nem szórakozást”. Talán majd ha kiürítettem az agyam, a szívem akkor talán újra szabadabban ülhetek közéjük, de addig nem.
Ganbatte, Moriyama, helyettem is légy boldog, ha már én ilyen szerencsétlenül kerülöm az önzőséget, és helyette az önzetlenséget választottam.
Ahhoz képest, hogy egyre jobb idő van, az éjszaka még mindig fagyos, bár lehet csak az a kis ital az oka, de csípi az arcom a hideg, be is húzom kicsit a nyakam, de a sarkon befordulva már nincs annyira szél, így megkönnyebbülhetek.
Viszont olyan hang folyik langyos mézként a fülembe, amit nem vártam volna még álmaimban sem. Na jó talán csak ott.
Megfordulok meglepetten, hátha csak képzelődöm, de hatalmasat dobban mellkasomban szívem, ahogy meglátom felém futó alakját… Miért?
- Moriyama, mit keresel itt? – a nagy dobbanásból kis hevesebb szívverések lesznek, amit szuszogással kompenzálhatok, így nem tűnik ki arcomon. Miért jött utánam?
- Nem vagyok a legjobb barát, de még az én gátlástalan lelkem se viselné el a tudatot, hogy hagytalak hazamenni úgy, hogy tudom, bánt valami, és meg sem próbállak jobb kedvre deríteni – ennyire feltűnő lettem volna? Pedig tényleg igyekeztem a lehető legjobban elrejteni. Csak nem rájött? Nem, annyira nem lehettem árulkodó képű, de már ez is több, mint amit szerettem volna, hogy tudjon. De… hátha meg tudom még győzni, az mindig megy, viszont amint szóra nyitnám a számat, máris közbevág… úgy néz ki, már ismer - Tudom, jól vagy, de szívem joga nem hinni neked, bár az is lehet, csak így akarok rád akaszkodni. – ezt nem bírom ki legalább egy kis mosoly nélkül ezért nem is fogom vissza. Tényleg ismer. De én is őt, ami azt jelenti, hogy ilyenkor jobb, ha nem vitatkozom vele, hanem elfogadom, amit szeretne.
Nem is tudja, hogy ezzel mekkora dolgot tett az én szívem számára. Bár tudom, hogy nem azért tette, mert olyan értelemben engem választott, vagy azért, mert már el is felejtette volna Kasamatsut, de az, hogy utánam jött jelenleg felér ezzel. Kellemes kicsi boldogságot érzek, s amíg ez tart addig a tisztább tudatomat elzárom az agyam legmélyére.
Hallgatom a fecsegését. Mint mindig, de most tudom ezt is értem teszi. Nem elűzi a gondolataimat a „gondomról”, inkább átformálja, hogy egyik szeretett tevékenységünket élvezzem, elvégre szívesen hallgatom, bármiről beszél, és olyan az éjszaka, mintha csak a miénk lenne az utca, és kis túlzással a világ, a tiszta ég minden csillagával.
Viszont ennek a rövid kis örömnek vége szakad egyszer, mert hazaérek, és ideje elköszönni, amilyen későre jár, nehogy lekésse az utolsó buszát. Olyan hirtelen csendesedik el, mintha csak elvágták volna a szalagot, s ezért is rá nézek amellett, hogy készüljek elköszönni.
- Ano… - kezd ő bele, ezért addig én hallgatok - Gondot jelentene, ha itt aludnék? – erre egy kisebb gombóc ugrik a torkomba. Vajon… kihasználhatnám még ezt is? Nem, azt nem tehetem. Megelégszem azzal is, hogy vele tölthettem a haza utat ahelyett, hogy egyedül a gondolatimba mélyedve keveredjek haza. Már ennyiért is hálás vagyok.
- Igazán nincs szükség rá… - kezdek bele, de ahogy megint ránézek ezt meg is bánom. Most nem rólam van szó, tényleg neki is kell társaság, és lehet észre sem vettem, közben neki is szüksége volt rám és nem csak terelés volt, hogy elkísérhessen? Ekkor meggondolom magam, s rávágom, hogy persze maradhat, amikor ő ellenkezi kezdene, de ekkor már mindketten tudjuk, hogy mi lesz a vége. Gondolom én. Ezt csak az cáfolja meg, hogy ismét megszólal.
- Tényleg nem akarok zavarni, megleszek – s olyan hirtelen fordul el, hogy észnél kell lennem, gyorsan utána is lépek, hogy elkapjam a csuklóját és visszafordítsam magam felé.
- Kérlek. Jobban érezném magam, ha maradnál – nem is tudod, hogy mennyire…
- Biztos? – szóban válaszolnom sem kell, elég az, hogy bevezetem a lakásba.
~*~
Amikor már én térek vissza a fürdésből meglepetten látom, hogy még ébren van. Ettől olyan láthatatlan villám csap a mellkasomba, hogy elég nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne áruljon ez az arckifejezésem. Pedig micsoda terveim voltak, miközben lezuhanyoztam és megtörölközve átöltöztem. Nehezíti a dolgomat, hogy látom a ruhámban ami egy picit nagy rá, de ez annál vonzóbbá teszi.
- Azt hittem, már alszol – jegyzem is meg, hogy beszéddel is tereljem a gondolataimat.
- Nem tudtam, hol lesz a helyem – oh tényleg… most, hogy így mondja sosem volt még olyan, hogy maga feküdt volna le valahova, mindig csak bedugtam valahogyan az ágyba. Kissé zavarba jövök, hogy erre nem gondoltam, ugyanakkor attól is, hogy nem készültem az ilyen helyzetekre mással. Talán valahonnan elő tudnék kotorni anyáéktól egy -tatamit, de nem érezném jól magam, hogy ő a kemény földön fekszik, én meg a matracon.
- Eto... jobbára ugyanott tudsz, mint szoktál. Nem nagyon tudok mást felajánlani.
- Ohh... Tökéletes – majd egy „édes” manőverrel kerül arra a térfélre, ahol mindig ébred, ami általában az én felem, mert hiába nagy az ágy ott kelek, de hagyom, hogy befoglalja, ezt is kihasználom, majd a lámpát eloltva végre befekszem mellé. Az alkoholos italok fogyasztása után mindig ellep valami különösebb fáradtság éjszaka, amikor már vízszintesben vagyok, de ez csak akkor érvényes, ha egyedül vagyok az ágyamban, most viszont itt fekszik benne Ő, ráadásul önszántából. Nem mintha eddig erőszakolni kellett volna, de ha nincs teljesen a tudatánál, akkor nem olyan igazi, mint a mostani pillanat. Annyira izgatott vagyok, hogy még a szememet sem tudom lecsukni ösztönösen a sötétségre, hanem az üstökét bámulom még akkor is, ha háttal van nekem. Viszont mivel nem alszom, így a szervezetembe töltött alkoholmennyiség a másik funkcióját kezdi betölteni, és ahelyett, hogy altatóként hatna, inkább olyan dolgokra buzdít, amit tökéletesen tiszta állapotban csak a megfontolás szintjén maradnának meg.
Jó idejű tétovázás után végre veszem a bátorságot, és úgy döntök, hogy kihasználom a helyzetet amennyire csak tudom, kihasználom, hogy sejti valami bánt és vigasztalást keresek bármiben.
- Moriyama, lehet egy furcsa kérésem? Visszautasíthatod természetesen. – teszem még hozzá gyorsan a végét, hogy ezzel is kíváncsibban kérdezzen rá, még ha el is riasztom vele egy cseppet.
- Mi?... Mármint mi lenne az? – a hangja még tiszta, vagyis nagyjából az, szóval még nem keltettem fel szerencsére.
- Átölelhetlek? – vak lennék, ha nem venném észre a rezdülését, bár ez még vakon is feltűnne, hogy mocorogni kezd, feszengeni a takaró alatt.
- Mi.. miért? – egyre bizonytalanabbnak, idegesebbnek tűnik, s bánom mér, hogy feltettem a kérdést, már a negatív választ érzem ajkairól távozni, de azért bemagyarázok valamit, amit még talán el is hisz, és nem néz teljesen hülyének.
- Hogy mondjam… Szeretethiányom van, és nem tudom, ki mást kérhetnék meg –főleg ebben a helyzetben… Azt viszont nem kell tudnia, hogy nála jobb hiánycsillapító nem is létezik a világon, ezt megtartom magamnak. De mindhiába, ha elutasítja a kérésem. Kellemes csalódás, amikor a pozitív választ hallom meg, mint a gyerek aki a kívánt játékát úgy vetném rá magam, de csak finoman és visszafogottan szabad, hogy ne riasszam el - De senkinek ne merd elárulni! – teszi hozzá, kicsit duzzogós hangon, amit megmosolygok, még a hangomból is kitűnik. Újabb boldogság.
- Nem fogom – majd olyan finoman ahogy csak lehet, köré siklatom karomat a takaró alatt, hatására olyan bizsergető forróság tölti ki a mellkasomat, mintha minden vágyam teljesült volna, pedig ez csak kis morzsa ahhoz képest amire vágyom, mégis felér egy kisebb csodával, hogy ilyen állapotban, így, ilyen nyugodtan és ébren engedte ezt nekem.
Meg is köszönöm halkan suttogva, képemen majdhogynem vigyor ül, mivel nem láthatja így bátran hagyom, hogy arcom mindent eláruljon egészen addig, amíg el nem alszom, Vele a karjaimban.
~*~
Még szerencse, hogy nem beszélek álmomban… Ezt honnan tudom? Nos abból, hogy ha mégis beszélnék álmomban, szerintem nem ilyen nyugodtan feküdne a karjaimban még mindig, amikor felébredek. A másik opció, hogy annyira jó alvókája van, hogy nem kelt fel rá, bármilyen hangot adtam ki. A másik pozitívum a reggelben, hogy okosan az alfelemet távolabb tartottam tőle, mert ha hangra nem erre, biztosan felkelt volna, vagy megzavarom az álmát.
Most már biztos, hogy nem vagyok normális, vagyis tegnap este nem voltam azt. Mit reméltem? Hogy egy ilyen értelmetlen megnyilvánulásból rájön valamire? Egyelőre még abban sem vagyon biztos, hogy egyáltalán akarom-e, hogy megtudja… de ha egyszer annyira jól esett, és még mindig.
Az, hogy tudat alatt végig tudtam álmomban, hogy a karjaimban van, hogy éreztem egész éjjel az illatát, annyira felerősítette a vágyaimat, hogy a lehető legperverzebb álmaim egyike jelent meg és egész éjjel kísértett. Még az is csoda, hogy nem úgy keltem, hogy nedves az alsóm, pedig jelenleg nem sok híja.
Amikor jobban kitisztul a szemem, azt veszem észre, hogy velem szemben van, amire nyelnem kell egy nagyot és hirtelen tágulnak ki a szemeim, de ettől már annyira felébredek, hogy erre egy kávé sem lenne képes pillanatok alatt. Még percek alatt sem.
Édes, nyugodt képpel nyammogva fekszik előttem, valamit álmodhat, mert picit mozog a szája, de biztos, hogy alszik, pedig úgy néz ki, mintha résnyire lenne nyitva a szeme. Istenem, annyira szép…
Ahogy néha megrezzen az ajka annyira kívánatossá teszi, de nem… részben ellenállok a kísértésnek, és ahelyett, hogy még közelebb hajolnék, az alul lévő karomat óvatosan mozdítva helyezem át, s ujjammal finoman nyomkodom meg a száját. Ahelyett, hogy némi enyhülés ért volna, hogy érinthetem, ennek látszatára még többet akarok, sokkal többet, legszívesebben megélném az éjszakai álmomat, de nem lehet.
Csak egy kicsit nem figyelek oda, azt veszem észre, hogy bekapta az ujjamat, amire egyszerre ráz ki a hideg és meleg, megint kitágul a szemem, egy pillanatra égnek áll a hajam, majd kivörösödöm. Mi… mit csinál?
- Moriyama… - suttogom csak nagyon halkan, ha ébren lenne meghallaná, de alszik, semmi reakció, csak a forró nyelve az ujjam hegyén. Ez annyira kikészít, és felerősíti bennem a zsibongást, hogy nem sok kéne ahhoz az éjszakai után, hogy beteljesüljek, de egy reszketeg sóhajjal visszafogom magam. Nem… nincs magánál, de mégis annyira célirányos. Nem bírom tovább.
Másik ölelő karomat leemelem róla, és a takaró alá nyúlva simítok végig mellkasán, és mivel nagy rajta a nadrágom, olyan könnyen csusszanok alá, mint álmomban. Ah, istenem…
Kellemesen égeti kezemet a belőle áradó forróság, és ettől olyan eufórikus állapotba kerülök, mintha mindent teljesül volna amire csak vágytam. Simogatni kezdem a reggeli merevedését, közben attól ver hevesen a szívem, hogy tudom, bármelyik pillanatban felébredhet, de egyszerűen nem vagyok képes abbahagyni,látni akarom és élvezni akarom, azt sem bánom, ha lebukok ezzel, de nem bírom ki tovább, megástam a saját síromat.
De minden csoda véget ér egyszer, sajnos az enyém hamarabb, sokkal hamarabb, mint azt szerettem volna.
- Yukio – motyogja az ujjammal a szájában, és bele telik pár pillanatba és pislogásba, mire felfogom, hogy mit is mondott, és hogy ki az. Mivel elég ritkán használja a keresztnevét, sőt szinte soha, ezért még lassabban esik le, de ahogy eljut tudatomig a felismerés olyan jeges zuhanyként ér, mintha jégszilánkokba ugrottam volna. Nem csak hideg, de kegyetlenül fáj is. Mintha az előző sóvárgó oldalam nem is létezett volna, olyan hidegen komorodom el, egyszerűen csak felülök az ágyban neki háttal, és nem finomkodok a mozdulatokkal, erre már ébredezőn kezd motyogni, addig én tenyerembe temetett arccal ülök pár lélegzetvételnyi ideig, majd amikor mocorgást hallok felállok az ágyról és inkább kimegyek a fürdőbe, mielőtt kellemetlen helyzetet alakítanék ki.
Ég a szemem, de nem történik semmi, fáj a mellkasom és a gyomrom, az ellen viszont nem tudok tenni. Az arcomat lemosom hideg vízzel a fürdőbe zárkózva, és ahogy lefelé nézek miközben megtörlöm az arcomat, arra gondolok, hogy nem ártana egy valós hideg zuhany is hozzá. Mert még ébredésnél annyira nem vészes, hiszen természetes, de ha visszamegyek, akkor már illene nyugalmi állapotban tennem. Elsőre megpróbálom zuhany nélkül, de nem megy könnyen, viszont egy nehézkes „egészségügyi könnyítés” után már valahogy jobban megy. Ha egyszerű gondolataim vannak minden érdektelen dologról, akkor nem kell zuhany. Muszáj, hisz elég feltűnő lenne, ha este és most máris reggel zuhanyoznék egyet.
Amint biztonságosnak érzem magam, kilépek a fürdő ajtaján, be a szobába, de ekkor olyan gyorsan surran el mellettem, pont a fürdőbe rohanva, hogy csak pislogok utána.
Nem tudom mi lelhette, de… nos majd megtudom, ha el akarja mondani.
Visszalépdelek és kettőt koppintok a fürdő ajtajára.
- Majd a konyhában leszek – és magára is hagyom, nyilván azért volt sietős, mert ne akarta, hogy lássak vagy halljak valamit. Vagy ha mégsem ezért, akkor sem lenne illendő itt hallgatózni, s amíg várok rá, addig készítek reggelit.
Magamat a világ egyik legnagyobb idiótájának nevezem, míg összeütöm a zöldséges-sajtos omlettet, de ennek ellenére úgy érzem megéri ekkora marháak lenni. Elvégre a szeretet egyik formája az, hogy a szeretett személyt boldognak szeretnéd látni. Ki önzőn magához láncolja, ki pont az ellenkezőjét teszi. Nyilván a második csoportba tartozom, de a barátságunk csak mélyíti a dolgot, mert összeköt minket egy enyhe lánc, de kis fájdalommal ugyan, viszont nem bánom, ha más felé néz.
Jelen esetben egy másik köteléket les türelmesen.
Majdnem odaég az egyik adag omlett, miközben a reggeli kávé felét már elfogyasztva sikerül valamennyire megvilágosodnom.
Ideje lenne nekem az „okosabbnak” lenni, és rájönni, hogy nem lenne értelme tovább hagyni, hitegetni, hisz látom mennyire elválaszthatatlan lett az a páros, aki jó ideje összeszorítja Moriyama szívét. Tálalok, s közben lesem, hogy itt van-e már, de még lépteket sem hallok. Addig főzök le teát, készítek ki tejet, hogy legyen akár választék is.
Annyira belelkesedek a saját gondolatomtól, hogy észrevétlenül gyorsabban mozgok, mint általában reggel.
Igen… ideje lenne az elmerengő tekintetét magam felé fordítani. De hogyan?
Nem támadhatom le, mert attól félek, azzal elijeszteném. Valahogy fokozatosan kéne ráébreszteni, úgy sokkal kevesebb az esélye annak, hogy elűzöm magamtól. Igen, valahogy így jó lesz. Kissé hülyén érzem magam, de ugyanakkor lelkesnek, és még a borsot is sikerül kiborítanom közben, így térdelhetek le a kisseprűvel, hogy összeszedjem. Remek…
- Milyen eleven vagy korán reggel – mormogja olyan nyúzott képpel, mint akit a kutya szájából vettek ki, de vizes pár tincsének vége, így furcsa az összkép, hogy mégis ennyire nyúzott. – Ah, in yoi – mormogja kicsit már élettelibben, majd leül az egyik székre, én pedig a seprés után kisebb mosollyal tolom elé az egyik tányért, és leülök vele szemben.
- Itadakimasu – majd neki is kezdek, befejezve a kávémat, és teát fogyasztva utána. Akaratlanul is rá-rápillantok időnként, viszont azt veszem észre, hogy hasonlóan tesz mint én, de minden ilyen találkozáskor egyszerre kapjuk el a tekintetünket. Mit csinálok? Vagyis… miért? Ez így olyan furcsának hat, nem is tudom behatárolni.
Jóllakottan terül el végül és már nem igyekszik elrejteni a pillantását, ahogyan én sem.
- Ah, köszönöm, gyakrabban is el tudnék viselni ilyen reggelit – erre eltelít egy kis elégedettség, viszont a folytatás „felébreszt” – Azt hiszem ideje lesz hazamennem, így is túl sokat voltam a nyakadon – és már fel is áll a székből, rejtett érintéssel tartva meg magén a nadrágomat.
- M-matte – állítom meg, közben majdnem leiszom magam a teával, de csak majdnem, s előveszem a tegnapihoz hasonló meggyőző tekintetet, hátha akkor vissza tudom tartani. – Sietsz haza?
- Nos… szombat van így… - tarkóját vakargatva gondolkodik el, és ahogy felém les, gondolom az arcomból próbálja megítélni, hogy mit is szeretnék. Nem szokásom annyira kifejező lenni, így helyette inkább választ adok neki.
- Maradj még – szedem össze közben a tányérokat, s közben eszembe jut az egyik emlék, amikor mindketten, még elsőben jöttek fel hozzánk – Tévézzünk a nappaliban, és ha megunjuk kitalálunk valami mást, mondjuk játszunk konzolon – talán feltűnik, talán nem, de ha ő is beleegyezik legszívesebben az egész napot vele tölteném, a többi már csak rajta múlik, hogy mihez van kedve és mennyire ér rá.
- Jól hangzik… - amint elmostam pár pillanat alatt a két tányért együtt megyünk be a nappaliba és levágódva a kanapéra rögtön a távirányító után kap a kisasztalon, de inkább mellévágódok én, és „gonoszul” kikapom az kezéből.
- Azt hiszem ez jobb, ha nálam van. – billegtetem meg a kezemben kis mosollyal, mire duzzogós képet ölt.
- Mondtam már, hogy az csak véletlen volt! – persze, tudom én, de ha néha kicsit kizökkenthetem, az élvezettel tölt el. Mintha csak megerősítené a duzzogását felhúzza a lábait, én viszont hátradőlök, benyomom a tévét és keresek valami nézhetőt, amin vagy röhögni lehet, vagy kifigurázni, s közben kényelembe helyezkedés céljából karomat a háttámlán támaszom meg, mögötte. Ha nem veszi észre az nem baj, de így legalább magamban azt az érzetet kelthetem, mintha éppen hogy a vállait átkarolni készülnék.
Amint van egy értelmes műsor rajta is hagyom, és nem kapcsolok tovább, bár engem nem köt le annyira, mint a mellettem ülő, mert egyre gyakrabban lesek oldalra miközben azért a műsort is hallgatom, de minduntalan azon jár az eszem, milyen apróbb lépéseket tehetnék annak érdekében, hogy elterelhessem őt, magam felé. Még ha nem is rögtön ma kezdem, de mindenképp ki fogok találni valamit… akármit.
Azt hiszem kezdek az önzőség felé gyalogolni. |
| ef-chan | 2013. 04. 15. 22:02:30 | #25601 |
Karakter: Moriyama Yoshitaka
Megjegyzés: (Koborinak)
Azt az érzelmi kavalkádot, ami az arcán keresztül fut, azt hiszem, még teljesen józanul sem tudnám dekódolni, nem hogy picsa másnaposan, de azt még így is sikerül elkönyvelnem, hogy ezek szerint nem kis műsort csinálhattam, és azt a részét nem fogja elmesélni.
- Nos... - kezd is bele kevésbé határozottan, s már előre fogom gondolatban a fejem, hogy vajon mi lehet az, amit el fog hallgatni ahhoz képest, amit elmond. - a ruhádat sikerült összegányolnod, de csak a felsőt, és az egész cuccod épp a szárítóban van - sejtettem, legalább is abból, hogy még a pólóm sincs rajtam, nem hogy a pulóverem.
- Ah, gomen, hogy megint rád akaszkodtam - kérek bocsánatot még azért is, ami az éjszaka jótékony homályába veszett. Csak abban reménykedem, hogy olyan baromságot nem csináltam, ami miatt neheztelni kezdene rám, ne adj isten azt mondja, hogy legközelebb inkább öntsem ki másnak a szívem, ha magam alatt vagyok, mert ő nem kér belőle, és rohadtul elege van. - Remélem, nem erőltettem rád semmi hülyeséget - fűzöm is a bocsánatkéréshez halkan, miközben egyre közeledik a föld. Eh... pánikolnék, de a csattanás elmarad, helyette erős karjai kapnak el. Még szerencse, mert magamtól aztán fejjel fogtam volna padlót, tekintve, hogy megállni sem tudok egy ideig, lemaradva a válasz elejéről. Bár lehet, csak a hallásom szelektív, és csak a "Nem, dehogy"-ot szerettem volna meghallani, és semmi mást, s ezért a válaszért kuncsorogva nézek fel rá ilyen szánandón és elesetten, karjai közül.
Hogy jobban megvizsgáljam, mennyire gondolja komolyan a választ - azaz, hogy nincs harag, jöhetek máskor is -, eltolom magam tőle, bár majdnem sikerül most meg hátrafelé közelebbi kapcsolatba kerülni a talajjal, de ahogy végre egyenesbe tornászom magam hathatós segítségével, jól megnézem. Vagyis csak megnézném, mert basszus, Kobori, olyan szétesős vagy. Tudom, hogy én látok csak így, de akkor is fene a pofád! Bosszúsan felsóhajtva arrébb is vonulok a poharammal, hátha azzal, hogy tiszta vizet öntök a pohárba, aztán meg döntök a szervezetembe, azzal a látásom is kitisztul, a gondolataimmal és az emlékeimmel együtt. Bár ha nincs harag, lehet, tényleg sokkal szerencsésebb, hogy nem emlékszem, milyen mélységig járattam le magam. Viszont ha ennyire zavar a tudat, hogy fogalmam sincs a cikiségem fokáról, akkor lehet, jobb lenne mégis csak emlékezni. Ehh, megfájdul a fejem a sok felesleges filozofálgatásomtól...
Inkább leülök - valójában eltehénkedek -, és beindítom a recovery gombot, hogy hazaindulós állapotba jussak az evolúciós fejlődés létráján, mire megszárad a ruhám.
* * *
Nem először ittam le magam a sárga földig Koborinál, de most először nem emlékszem arra, mégis mi a fenét műveltem, és akárhogy igyekeztem a hétvégén, nem tudtam sem visszaidézni a dolgokat, sem elhessegetni a hiányérzetem.
Mert tök úgy érzem magam, mintha valami nagyon fontosat felejtettem volna el...
Arról nem is beszélve, hogy olyan badarságokat flasheltem, ahogy hazaértem, hogy az még engem is zavarba hozott. Mert amikor igyekeztem felidézni az eseményeket, tapogatózva agyam sötétségében, valamiért felidéződött bennem, ahogy tart izmos karjaiban, épp csak a függőlegesből vízszintes lett valahol félúton, s a teste melege annyira jótékonyan és óvón takart be, hogy komolyan bele tudtam volna halni a boldogságba.
Épp csak ilyen érzelmeket az ember nem táplál csak úgy a haverja iránt...
Jó, nem mintha az első lenne, hiszen Kasamatsuról még durvább képzelgéseim voltak, ráadásul száz százalékosan józanul, mindenféle alkoholos befolyásoltság, vagy annak utóhatása nélkül, na de még tőlem is meredek lenne, hogy ilyen kevés miatt lemondjak a "nagy szerelmemről", és mint valami utolsó rüfke, máris beleszeressek abba, aki segítőn kinyújtja felém a kezét. Azt hiszem, kezdek megkattanni, hogy már ennyire túllihegem a fejemben a hálát.
Már csak ezért is meg kell tartanom a két lépés távolságot, mert ilyenből szokott az következni, hogy részegen olyasmit csinálunk, amit józanon semmiképp se, de az hagyján, de még másnaposan is égni fog miatta a bőr a képünkről, és én például tuti nem tudnék a szemébe nézni utána. Igaz, ettől azért sem félek, mert legyek akármilyen részeg, Kobori valahogy mindig észnél van. Azt hiszem, ezért is szeretek vele lerészegedni, mert akármi is van, mindig vigyáz rám, és semmiért sem haragszik, s pont emiatt merek teljesen ellazulni a társaságában.
S pont emiatt ég a pofám most is.
Hogyan kellene viselkednem, amikor összefutunk? Mert valljuk be, elég nehéz lenne elkerülnünk egymást. Szintén elég hülyén jönne ki, ha én kerülném őt azért, amit én csináltam vele. Legalább is elvileg én csináltam vele valamit, azt hiszem... Vagy lehet, hogy mind a ketten benne voltunk a hülyeségben, és inkább azért nem mesél, mert az ő feje ég attól, amire én nem emlékszem? Hmm... Basszus, hogy felejthettem el?! Végre cikizhetném valamivel, ha beszól! Bah...
Gondolataimból az tép ki, hogy megpillantom. Kissé hülyén érzem magam, de mosolyt erőltetek az ábrázatomra, és intek neki, de ahogy mellé érek, valahogy olyan nyugodtnak érzem magam ahhoz képest, milyen ideges voltam a gondolattól, hogy ismét találkoznom kell vele, hogy egész meglepődök, ugyanakkor le is eresztek, mint a lufi, és végre tényleg képes vagyok teljesen normálisan viselkedni, és nekiállok mesélni neki mindenféléről. Mind badarság, amit a hétvége maradékában műveltem, na meg le is lejmolom egy adag házival. Azt persze gondosan elhallgatom, milyen badarságot álmodtam. Valahogy félek tőle, mert mi van, ha tényleg történt valami ilyesmi? Mi van, ha letámadtam? Bár... akkor csak vágna valamilyen képet, nem? Ahh, esélytelen, Kobori akkor sosem vág fejet, mikor kellene, csak amikor nem. Például mikor engem kell beoltani, na akkor egy fél pillantásából már érzem, hogy most valami olyat fog beszólni, amivel könnyedén kiüt. Szerintem arra van egy speciálisan kifejlesztett pillantása, amit csak nekem szán, hogy érezzem előre, hogy most sziklát hajít rám képletesen... Ahh, és az a leggonoszabb benne, hogy sosem tudok semmivel visszavágni.
Most viszont ilyesmiről szó sincs, és kifejezetten jókedélyűvé válok társaságában, mire beérünk a suliba, s egyedül Kasamatsut megpillantva hangolódom le kissé.
* * *
Amilyen csodás volt a hétfő reggel, mert megszabadultam a Koborival történt kis amnéziás affér miatti aggodalmaktól, és teljesen meggyőződve nyugodhattam meg, hogy tényleg ugyanolyan barátok vagyunk, mint előtte, olyan borzasztó volt a hét további része, pedig még csak szerda van.
Én egyszerűen csak meg fogom fojtani azt a hülye szőkét!
Minden ebédszünet, minden edzés előtti és utáni idő, sőt, igazából minden nyomorék pillanat azzal ér véget, hogy megjelenik, és csak úgy elrabolja! Egy fél percet sem lehet Kasamatsuval normálisan beszélni!
Velem mi lesz?! Dühös vagyok, főleg a szőkére, de be kell vallanom magamnak, Kasamatsura is. A legjobb barátok voltunk, mindig vigyáztam erre a státuszra, mindent tudtam róla, amit csak hajlandó volt elmondani másnak, én tudtam a legtöbbet mindenről, ami hozzá köthető, most meg eltúlozva azt sem tudom, él-e, hal-e, és bár szarul esne, ha elmondaná, az is kurva szarul esik, hogy nem tisztelt meg, mint nyomorult "legjobb barátot", hogy közölje, ő meg Kise... Mintha kibaszott levegővé váltam volna!
A feszültségem csak egyre nő, halmozva a frusztrációim, amelyeket egyedül Kobori jelenléte enyhít. Mert miatta érzem, még létezem, és nem váltam láthatatlanná nagy jelentéktelenségemben. Sosem fogom tudni neki meghálálni azt a sok törődést, amivel nap mint nap összekanalaz...
Ahogy most is.
- Hm... - gondolkodik el a panaszáradatom után, amivel kifakadtam neki edzés után. Már csak mi vagyunk itt.
- Nem elég, hogy amúgy is övé, még ilyenkor is teljesen kisajátítja - nyikorgok kevésbé férfiasan tovább.
- Talán azért, mert még új a dolog, olyankor folyton a másikkal akarsz lenni - magyarázza közömbösen, amivel csak még egyet tapos a tőrön, amely a szívembe mar.
- Ezzel nem segítesz - mormogom sebzett állatként pillantva rá, s látszik rajta, hogy vette az adást. Hirtelen felindulásból felvetett ötlete viszont felkelti az érdeklődésemet. Mert egy buli tényleg jó ötlet, és én sem hinném, hogy ott külön vonulnának.
- Mit szólsz? - kérdezi, s egy halvány mosolyt villantok felé, mielőtt "robbannék".
- Kobori, te egy zseni vagy! - ölelem át hevesen, hogy aztán végre felszabadultan, a frusztrációimtól és a rosszkedvemtől megszabadulva nevessek rajta, ahogy elpirulva feszeng a karjaimban, nem tudva, hogy leszidjon, hogy ne baromkodjak legalább a suliban, vagy hogy hagyja, mert szükségem lehet erre is, hogy teljesen jól érezzem magam, és barátként igazán nem lökhet el magától, mikor ilyen sebzett kis lélek vagyok.
Annyira szeretem benne, hogy ilyen félelmetesen jólelkű egy olyan idióta semmirekellővel, mint amilyen én vagyok. Gomen, Kobori, soha nem leszek képes törleszteni az adósságom, de kérlek, ne neheztelj érte!
* * *
- Olyan izgatott vagyok! - jelentem ki. Kobori meg csak úgy pillant rám, mintha egy idiótát látna.
- Csak egy egyszerű együtt lógás lesz - jegyzi is meg, hogy nem érti a lelkesedésem. Pedig szerintem sokkal kellemesebb lelkesedni, mint arra gondolni, hogy még lesz egy átok kémia. Bele is bökök a vállába tettetett fintorral.
- Ne legyél már ilyen. Tök rég nem bandáztunk együtt, pedig nem ártott volna. Lehet, az elsősöket is jobban be tudtuk volna integrálni. - na nem Kisét, neki megy ez enélkül is. Túlságosan is...
Némi mosolyt erőltet magára, majd visszakérdez: - Most jobb?
Nevetve megrázom a fejem: - Igazad van, borzasztóan lelkesedsz, hagyd inkább rám - kacsintok rá kissé kacéran, de mivel hirtelen mindenki feláll, én is megriadva pattanok fel, hogy megforduljak, így már nem látom, milyen képet vág a kis megjegyzésemre, pedig komolyan kíváncsi lennék rá, ki tudnám-e valamivel zökkenteni mindig tökéletes pókerarcából. Mert ha gesztikulál is, minden mozdulata mindig annyira fegyelmezett, hogy az már szinte túlzás. S mint láthattam többször is, az alkohol sem változtat ezen. Azon gondolkodtam már egy párszor, hogy vajon egy lány megbonthatná-e ezt a nyugalmat, de valahogy nincs kedvem letesztelni. Félek, ő sem maradna meg nekem, ha találna magának valakit, akivel szívesebben tölti az idejét, mint velem...
* * *
- Menjünk arra a helyre, mint még tavaly, az jó hely volt! - ölelem körbe az egyik kezemmel Kasamatsu nyakát, amiből morogva szabadulna, de úgysem tud. Szemem sarkából látom, hogy Kise megfeszül, és bár ezzel nem győztem, sőt, körülbelül semmit nem értem el, mégis elégtétellel tölt el. - Jó volt ott a kaja és a pia is, igaz, Kobori? - fordulok a másik oldalamon sétáló barátomhoz, de megint olyan kiábrándítóan lehangoltan ért egyet, hogy jobbára úgy tűnik, egyedül nekem tetszett az a hely.
Meg is sértődöm kicsit, és elengedve Kasamatsut, összefonom keresztben a mellkasom előtt a két kezem duzzogva, meg is állva, hogy erélyesebbé tegyem a hisztifaktorom. - Jól van, értem én! Van jobb ötletetek?
- Hmm, mehetnénk a Jinguriba - javasolja azonnal Kise, ami még inkább felbőszít. Persze, menjünk oda, nagymenő, jó drága lesz, nem igaz? - Olcsó hely, és vannak külön kis elszeparált szobák, mert korábban hagyományos teaházként szolgált az épület, nagyon kedvelem.
Hiába is fintorgok, egyet kell értenem a többiek döntésével, sokkal jobban hangzik a hely, mint az, amit én javasoltam, mert ott egy térben voltunk, és néha néztek furán ránk tavaly is... Nem hiszem el, hogy még ebben is lepipál...
- Jó lesz bármelyik, hiszen az a lényeg, hogy együtt bandázhatunk, nem igaz? - fejti ki a véleményét Kobori, félelmetesen rárímelve a kémia előtti szavaimra, s hogy nem véletlen, arról tanúskodik számomra az, hogy a vállamra teszi a kezét rám pillantva. Azt hiszem, azt próbálja kifejezni, hogy ne duzzogjak, felesleges. Felsóhajtok. Igaza van.
Némán megfogadva a tanácsát inkább "szúrok". - Mondd csak, Kise, melyik lányt hoztad ide, hogy ilyen jó kis helyet ismersz?
- Moriyama-senpai! - nyüsszent fel, és máris helyreáll az igen instabil lelki egyensúlyom elvörösödő fejére. Tehát tényleg valami csajjal volt itt. Az az egyértelműbb következtetés eszembe sem jut, hogy talán Kasamatsut hozta el ide.
* * *
- Fú, erről eszembe jut, mikor elsőben találkoztunk. Pont ugyanígy néztél rám, Kasamatsu - nevetek, az egész estét azzal töltve, hogy legkedveltebb kapitányunk "oltogassam", aki egyre kevésbé tolerálja. Valójában azért emlegettem fel mindent, ami a múltban történt, és közös szép emlékünk, vagy oltári beégésünk, hogy rontsam Kise kedvét, éreztetve, mennyire nem tud semmit hozzám képest Kasamatsuról. S a szemébe gyűlő felhőcskék mutatják, hogy egészen jó irányba tapogatózom, miközben szabadon ölelgethetem Kasamatsut is, hiszen mindig is ilyen közvetlen voltam. Ez az egy volt, ami kárpótolt azért a reménytelen fájdalomért, amely a mellkasomban égett mindig is, s amely most a legpusztítóbb. Hayakawa persze akaratlanul is benne van a hülyeségemben, és ő is visszaidéz jó pár emléket, miközben Nakamura próbál fordítani és mérsékelni a lelkes csapattársunk hadarását, beböfögve jó pár poént, csak Kobori olyan csendes. Nem mintha máskor hangoskodna, de valahogy úgy érzem, kizárja magát a társalgásból, ezért is tartom szemmel a szemem sarkából. De még így is meglep, mikor feláll.
- Gomen, de mennem kell - hajol meg udvariasan, elnézést kérve, amiért ő az, aki megbontja elsőként az asztalt, s nem is lenne ezzel baj, de valahogy úgy érzem, baj lehet. Nem látom az arcán, de mégis úgy érzem, hogy nem normális, hogy csak így elmegy. Talán történt valami? Észre sem vettem, de rossz hírt kapott? Vagy rosszul érzi magát?
A mellettem ülő Kasamatsura nézek, akinek még mindig a nyakában lógok szó szerint és átvitt értelemben is, és körülbelül olyan tanácstalanul néz rám, mint én rá. Picit lejjebb hajtom a fejem. Annyira maradnék még, mert most legalább kicsit lóghatok Kasamatsun, mint eddig, de nem lennék képes gondtalanul folytatni tovább a bájcsevelyt, mikor olyan rossz érzésem támadt Koborival kapcsolatban. Az elmúlt időszakban csak rá számíthattam, nem hagyhatom magára, mikor vacakul van, még ha nem is mondja! Mert ugyan mit nyerek, ha maradok, még egy órácskát maximum, viszont közben megbántom egy barátom. Nem... ez nem lenne fair.
Határoztam. Elengedem Kasamatsut, és felállok.
- Nem tetszik nekem, hazakísérem, Kasamatsu, gomen, majd hétfőn kiegyenlítem a számlám - jelentem ki, majd miután a megszólított bólint megértőn, nekiindulok, felkapva a cuccom. Ha sietek, még lazán utolérem.
Kiérve meg is pillantom az alakját, ahogy lefordul az egyik sarkon. Futólépésbe kapcsolok, s ahogy bekanyarodok én is, elkiáltom magam, amint megpillantom: - Kobori! Kobori, matte!
Megilletődve fordul meg, én pedig előre hajolva fújok egyet, ahogy mellé érek.
- Moriyama, mit keresel itt? - böki ki végül, mire felegyenesedve mosolygok rá.
- Nem vagyok a legjobb barát, de még az én gátlástalan lelkem se viselné el a tudatot, hogy hagytalak hazamenni úgy, hogy tudom, bánt valami, és meg sem próbállak jobb kedvre deríteni - felelem, s mielőtt még megszólalhatna, úgyis csak tiltakozna, a szavába vágva folytatom. - Tudom, jól vagy, de szívem joga nem hinni neked, bár az is lehet, csak így akarok rád akaszkodni - fordítom úgy a szituációt, hogy ha neki kényelmesebb, higgye azt, hogy ő vigasztal engem. Nekem nem derogál. Már rég nem. El is vesztem volna, ha derogálna.
Halvány mosolya elégedetté és nyugodttá tesz. Elfogadta, és azt hiszem, a maga módján hálás, ami örömmel és boldogsággal tölt el. Elégedetten kulcsolom össze a két kezem a tarkómon, s megindulva kezdek neki csak úgy csicseregni mindenféle badarságot, aminek semmi köze sem a bandázáshoz, sem a gondjaimhoz, helyette olyasmikre koncentrálok, amiket hallottam és érdekesnek tartottam, pletykák, hírek, még az égről is nyomok egy monológot, mire megérkezünk hozzájuk.
A házukra pillantva elnémulok és rápillantok, megpróbálva felmérni, hogy jobban érezheti-e már magát. Ugyanakkor megfogalmazódik bennem, hogy nincs sok kedvem hazaindulni.
- Ano... - töröm meg a csendet, s nem gátol meg semmi abban, hogy előadjam fura és önző kérdésem, a csillagos égre pillantva, s fázósan összefonva a karjaim. - Gondot jelentene, ha itt aludnék?
- Igazán nincs szükség rá... - kezdene bele, de ahogy rám néz, elhallgat. Azt hiszem, kiülhetett valami az arcomra abból a végtelen magányból, amit most érzek. Szemét vagyok. Nem elég a saját gondja, még én is ráteszem a sajátom. Szabadkozni is kezdek, egyszerre szólalva meg vele:
- Nem fontos, van elég bajod!
- Persze, nyugodtan!
Összepillantunk, s egyszerre mosolygunk a másikra. Komolyan megérint a pillanat, mégis felsóhajtok. - Tényleg nem akarok zavarni, megleszek - biztosítom arról, hogy a csalánba - belém - nem üt a ménkő, de mikor fürgén megfordulok, hogy véletlen se gyengüljek el, meggondolva magam, megragadja a csuklóm.
- Kérlek. Jobban érezném magam, ha maradnál - fúrja tekintetét az enyémbe, és olyan őszintének tűnik kérlelése, hogy nem lennék képes nemet mondani.
- Biztos? - bizonytalankodom mégis, valami kényelmetlen érzés ülepszik meg a gyomromban. Ő viszont határozottan bólint, s nem marad semmi erőm ellenkezni, hagyom, sőt, magamtól lépdelek vele, ahogy behúz magával az otthonába.
* * *
Azt hittem, kényelmetlenebbül fogom magam érezni, ahogy lelejmolom megint alvós ruhával, hiszen nem gyűrhetem össze az egyenruhám, de mire lefürdöm, rádöbbenek, hogy egész ellazultam, s a rossz érzésem is elmúlik, utólag már nem is értem, miért tört rám a menekülhetnék. Olyan volt, mintha valamire nem lennék felkészülve, és ezért minél messzebb szeretném magam tudni attól a valamitől, de az érzés nyomtalanul tovaszállt, csak a fáradtság telepedett rám. Egy pillanatig elgondolkodom, ahogy törölközöm, hogy vajon most Kasamatsu is törölközik épp valami után, de megrázom a fejem, hogy kikergessem ezeket a gondolatokat onnan.
A törölközés végeztével magamra húzom a pólóját. Nevetségesen kicsinek festek benne, pedig azért annyira jelentősen nem nagyobb. Ösztönösen beleszagolok az anyagba. Kellemes öblítő illata van, mégis ő jut eszembe róla, s hozzáérzem a jellegzetes illatot, amely a testéből árad, ami ő. Ölelő kezeket érzek magam körül, s valaki falja az ajkaim... Megriadva engedem el az anyagot, ismét megrázva a fejem, de sokkal hevesebben, mint az előbb, mikor Kasamatsura gondoltam. Mi a fene van velem? Zavartan lépek a mosdóhoz, hogy hideg vízzel mossam le az arcom, igyekezve elmúlasztani a vörösségem. Mi ütött belém már megint?!
* * *
Szerencsére azonnal váltott a fürdésben, s mire visszaér, sikerül teljesen lenyugodnom, s lustán lapozgatok egy magazint, mivel nem tudom, hova feküdhetek. Amikor részeg vagyok, mellette kötök ki, de akkor szerintem örül, ha odáig elcipel, ezért is vagyok most tanácstalan. Józanul még nem maradtam itt egyszer sem.
- Azt hittem, már alszol - lép be a szobájába, becsukva maga mögött az ajtót, egy szál törölközőben. Apróbbat nyelnem kell, amit azzal leplezek, hogy nagy komolyan összecsukom a magazint, amit lapozgattam.
- Nem tudtam, hol lesz a helyem - magyarázom, mire talán meglepődik egy pillanatra, mert akkorát pislog, amekkorát akkor szokott az ember, ha ráébred valamire.
- Eto... jobbára ugyanott tudsz, mint szoktál - vakarja meg a tarkóját. - Nem nagyon tudok mást felajánlani.
- Ohh... Tökéletes - felelem "értelmesen", aztán, mivel nem tudom, mit is mondhatnék, felállok, a csípőmnek támasztva a kezeim, hogy biztosan ne hagyjam el a nadrágját; egyébként sem hiszem, hogy elhagynám, de nem annyira szoros, mint amihez szokva vagyok, és így nagyobb a biztonságérzetem; majd bemászok a helyemre nyakig magamra húzva a takarót. - Furcsa józanon feküdni itt - jegyzem meg, próbálva oldani a feszültséget, amire csak hümmög egyet, s mozgolódás kel a hátam mögül, ahogy ő is elhelyezkedik az ágyban.
Zavart és ideges leszek a gondolatra, hogy most háttal fekszik nekem, alig pár centire tőlem, talán ezért is lep meg, és borzolja fel minden idegszálam, ahogy megszólal, és abból már kivehetem: felém fordulva fekszik!
- Moriyama, lehet egy furcsa kérésem? Visszautasíthatod természetesen.
- Mi?... Mármint mi lenne az? - nyökögöm a választ.
- Átölelhetlek?
Egész testemben megfeszülök. Heeee? Tiltakoznom kellene, vagy kiröhögni, hogy nem dőlök be a szívatásának, de valahogy úgy érzem, nem viccel, halálosan komolyan gondolta a kérdést.
- Mi.. miért? - makogom.
- Hogy mondjam - válik szomorkássá a hangja. - Szeretethiányom van, és nem tudom, ki mást kérhetnék meg - magyarázza vontatottan, mintha maga is szégyellné a dolgot, vagy nem is tudom. Tényleg elanyátlanodottnak hangzik. Komolyan zakatolnak az agytekervényeim, hogy mégis mitévő legyek. Nem tehetem meg vele, hogy cserben hagyom...
- Rendben, legyen - lehelem, de azonnal hozzá is teszem erélyesebben. - De senkinek ne merd elárulni!
- Nem fogom - válasza olyan komoly, hogy tisztában vagyok vele, az felér egy megbízható ígérettel. Mégis hevesen dobog a szívem, ahogy ismét megmozdul, s mellkasa a hátamnak feszül, ahogy karja átölel, s a lehelete csiklandozza a tarkóm. S hogy ne legyen elég, mély hangján még lényegében a fülembe súgja: - Köszönöm.
Ugyan, felelném, de nem jön ki hang a torkomon, ami kissé hűvössé teszi talán a viselkedésem, de nem tehetek róla, egyszerre menekülnék, és tör rám valami furcsa forróság.
- Oyasumi - súgom végül, bár inkább csak lehelem, s lehunyom a szemem, bár kétlem, hogy el tudnék így aludni. Túlságosan feszélyez az egész.
De tévedtem. Olyan lendületesen nyom el az álom, hogy arra sincs időm, hogy realizáljam, mikor nyugodtam meg a nagy izgalom közepette.
|
| timcsiikee | 2013. 03. 13. 23:34:41 | #25341 |
Karakter: Kobori Kouji
Megjegyzés: ~ Moriyamának
Kobori:
Talán sokan azt mondanák, nem normális, vagyis inkább nem átlagos hogy egy 18 éves srác a péntek délutánját azzal fejezi be, hogy épp becsukja az utolsó tanulnivalóját. A legjobb indokom rá az, hogy így szabad az egész hétvégém. Pénteken a legtöbbek még fáradtak a heti gyűrődéstől és csak „kevesen” vannak azok, főleg ismerősem között akik péntek esténként járnak el. A csapattal is főként csak akkor, ha épp voltunk valahol, mondjuk meccsen és eltervezzük, hogy jön a hétvége rúgjunk ki a hámból.
Ráadásul az egész ház az enyém, a nővérem már rég elköltözött, a szüleim talán csak vasárnap jönnek haza, mert dupla műszakoznak együtt. Ilyen az, ha egy helyen dolgoznak, ráadásul ilyen helyen. Nyújtózkodom egy nagyot, elpakolom a könyveimet a nekik szánt szekrénybe, majd elégedetten totyogok át a konyhába hogy kezdő vacsora gyanánt összedobjak egy szendvicset. Most máshoz nincs igazán kedvem, főleg készíteni ehhez meg legalább találok elég hozzávalót, amit gyorsan be is tolhatok amint kész. Nem is éreztem, hogy ilyen éhes voltam.
Már épp indulnék meg a szobám felé vissza, amikor fura „rossz” érzésem támad, mert hát ki az, aki pénteken délután hat előtt nem sokkal csenget be? Van egy tippem, hogy ki lehet.
Kinyitom az ajtót, és naná, hogy azt találom előre, akire fejben számítottam. Őszintén szólva, kicsit meg is lepett volna, ha nem ő az… megérzés.
- Yo, Kobori! – csörren a zacskó a kezében. Hajaj… Vajon mi történhetett megint? Arrébb állok, hogy beengedjem. Lassan már megszokottá válik a dolog és egyre gyakrabban fordul elő. Legelőször azt hiszem második évfolyam végén említette meg a dolgot, de csak alig utalva, harmadik év elején már konkrétabban beszélt összezavarodottságáról, de mióta Kise ennyire jóban van Kasamatsuval, lassan már 3-4 hetente van valami, ami miatt piálós dumás estet kell tartani. - Remélem, nem törtem csak úgy rád. Nem zavarok?
- Nem – ha azt mondanám, hogy igen, se barát nem lennék, sem kedves. Eddig is nekem öntötte ki magát, nem pont most kéne ezt abbahagyni… főleg, hogy belül szívesen teszem. Ez a saját hülyeségem és bánatom, ami hasonló, mint az övé. Nem csak ezért hallgatom meg, hanem mert ő az akit meghallgathatok, még ha azt is kell végighallgatnom, hogy éppen másról „áradozik” akkor is, ha panaszosan, és másra vágyik. Mert ilyen egy barát nem?
- Remek! Hoztam kis alapozót – mutatja fel ismét a kis zacskót. Nem kis mennyiségnek tűnik, ráadásul azt sem tudom mit vett. Mindig mást hoz, hol erősebbet, hol gyengébbet… bár nekem mindegy is, mert alig szoktam inni belőle, csak általában jól adom elő, hogy mégis. Nem mindig, de a legtöbbször beveszi, vagy simán csak elhiszi, hogy ittam annyit, mint Ő. - Már egy ideje meg akartam kóstolni ezt az újfajta sakét, és hát ugyebár egyedül elég szánalmas lenne inni, gondoltam, meglátogatlak vele, mint nagy ivóscimborám. Hallod, a pénztáros kiscsajnak olyan mellei voltak! Ráadásul enyhén áttetszett a felsője, teljesen odavoltam, frankón ki lehetett venni... tudod... Szóval vettem egy csomó felesleges dolgot még, csak hogy tovább bámulhassam a begyeit – még ezeket a félvállról vett halandzsákat is mindig sokkal szívesebben hallgatom, mint hogy Kasamatsu iránti siralmait hallgassam. Hogy miért? Jó kérdés, bár válasz is van rá. Különbözik az, hogy csak úgy fellengzésből egy lányról beszél, minthogy egy másik srácról mélyebb érzelmekről. Hatalmas különbség, és ettől még az is gyengébb lenne, ha fordítva lenne, legalábbis számomra. Egy dolgot tudok ebből levonni, ami viszont nagyon enyhe megkönnyebbülés számomra, hogy nem idegen tőle egy barát iránti vonzalom, vagy csak egyszerűen egy srác iránti vonzalom.
~*~
Nem kell túl sok idő, épp elég, hogy alapozzon egy keveset, és elfelezzünk egy üveget a szokásos fellengzős duma pillanatok alatt borul át siralmas hangvételű lelki önpusztításba. Viszont amit mond még engem is meglep. Nem hittem volna, hogy képesek az iskola öltözőjében ilyet tenni.
- Mi a fenéért mentem vissza azért az átok spray-ért? – hajol r az asztalra, s sajnálkozón a fejére simítom a kezemet. Gonosz lennék azért, mert valahol mélyen örülök annak, hogy így alakult? Így nem kell attól tartanom, ha esetleg venné a bátorságot és vallana és számára pozitív kimenetelű lett volna. Ilyen már csak a végső esetben történhet meg, de annak jelenleg nagyon kevés esélyét látom. - Észre sem vettek, csak falták egymást, és Kasamatsu... – azt hiszem még nekem is jobb, hogy nem folytatja, bár volt már rá példa, hogy olyanokat áradozott, hogy mi is az ami tetszik neki és mit képzelt el, hogy már én zavarba jöttem fejben, de erre persze nem emlékszik… én meg nem emlékeztetem rá, hogy mit mondott és mire emlékszem, mert ezzel csak kínos helyzetbe hoznám. - Tölts még egyet! De ne sajnáld, a saké istenének szerelmére!
Talán más „Bunkó” kifejezésnek mondaná, de ez egy megegyezés, hogy ha piás akkor én töltök, főleg ha nálunk van. Mivel nem iszom annyit, mint ő – csak erről persze nem tud – na meg jobban is bírom, ráadásul én vagyok a házigazda, így én töltök. Meg is adom neki, ha erre van szüksége, bár lehet lassacskán kezd már túl sok lenni. - - Miért ő kap meg mindent, amire én vágyom? Annyira utálom, hogy mindig háttérbe szorulok! Csak egyszer, Kobori, csak egyszer én lehetnék az első, és nem a hülye modell feje! – van ahol sokkal előrébbvaló vagy tőle, csak nem veszed észre. - Olyan szánalmas vagyok. Annyira sajnálom. Megint rajtad töltöm ki. Csodálom, hogy el tudsz viselni még egy akkora lúzert, mint amilyen én vagyok.
- Nem vagy lúzer – vágom rá rögtön. Inkább én vagyok az, mert nem vagyok képes kimondani amire én gondolok. Azon kívül, hogy neki próbálok tanácsot adni. De hogyan is mondhattam volna el bármit is, ha ennyire látszik, hogy más után vágyakozik és másra vágyik? Nem volt merszem. Ahhoz viszont több van, hogy így, ahogy előre van hajolva a hátát simítsam, legalább addig is valamicskét tudom érinteni míg vigasztalom. - Hidd el, hogy vannak, akik ismerik az erényeidet, és tisztában vannak az értékeiddel, s te is csak azért látod ilyen negatívan saját magad, mert csalódtál. A viszonzatlan szerelem már csak ilyen keserű.
- Úgy beszélsz, mintha te is jól ismernéd – vág vissza, amire egy pillanatra megállok a vigasztaló simításban. Nem, nem szólhattam el magam ennyire, csak a kifejezés volt olyan. De mit szépítsek?
- Voltam már hasonló helyzetben, de nem vágott annyira földhöz, meg már régen is volt. Annyira viszont jó, hogy átérezhessem – ennyi magyarázat talán elég lesz és még nem is hazudtam vele sokat. Csak annyit, hogy a régen az nagyjából a mostat is jelenti, csak picit régebben kezdődött. Talán azóta, mióta először láttam, ahogyan Kasamatsura néz más szemmel, vagy talán amikor először fedte fel előttem, hogy vannak „ferde” gondolatai. Inkább terelem is a témát, hogy ne térhessen vissza rá - Nézd a jó oldalát, hamarosan egyetemisták leszünk, új környezet, új szerelmek – új barátok… új ismeretlenek, új kihívások és távolság… Jó lenne egy helyre menni, de mindenkinek másak a tervei.
- Nem akarok egyetemre menni! – böki ki enyhe duzzogással, amire nem kicsit meglepetten nézek le rá.
- Miért? – hiszen annyit áradozott már pont azokról a dolgokról és még többről is, mint amit az előbb kimondtam.
- Hogyhogy miért? Tök cink az egész! Mit csinálok majd az egyetemi bulikon, hiszen még csak csókolózni sem csókolóztam soha. Körberöhögnek... Még csak azt sem tudom, hogy voltaképp akkor most milyen is a szexuális beállítottságom... – nem mondom, hogy nem probléma, viszont nem ér meg annyit, hogy csak emiatt ne menjen egyetemre. Viszont felvillan bennem egy belső hang, az utolsó mondata hallatán. Vajon rá merjek jobban térni? Lehet, hogy nem lesz több ilyen jó alkalmam ilyen hamar.
- Miért nem deríted ki?
- Ugyan hogy? Nem hinném, hogy csak úgy terem előttem valaki, akinek minden vágya, hogy segítsen nekem átesni az első csókomon, ami még ráadásul azt is célozza, hogy kiderítsem az identitásom. Ha létezett volna már ilyen emberke, lehet, most én döngethetném Kasamatsut... – nos az indulatából is lesüt, hogy eleget ivott már ahhoz, hogy elég szókimondó legyen. Viszont ez azt is jelenti, hogy elég részeg ahhoz, hogy ne boruljon ki attól totálisan, amire készülök.
- Akkor... mi lenne... ha közösen próbálnánk ki? – kérdezek rá némi tétovázással, mert tény annyira nem mondhatom magamat tapasztalatlannak, mint ő, viszont mondhatni ugyan abban a helyzetben vagyok, mint ő. Nem tudom biztosan, még ha ugyan olyan konkrét elképzeléseim is vannak, mint neki, de mindenképp ki kéne tapasztalnom, hogy ez valódi-e, vagy csak inkább vágyakozásnak jobb mint ténynek. Akkor is, ha tudom, hogy legtöbbször az efféle vágyódások sokkalta jobb érzést nyújtanak, ha valódivá válnak.
- He? Ugyan már, ne idegelj! Még olyan valakit sem találtam, aki engem lesmárolna, nem hogy olyat, aki mindkettőnket.
Erre még arcon is csapom majdnem magam, míg ledönt egy újabb kis adag sakét. Egek… mindig elfelejtem, hogy ilyenkor még sokkal lassabb az agya, mint általában ezen a téren.
- Nem úgy értettem, te észlény, hanem hogy te meg én. – bököm ki már határozottan végre, amire olyan fejet vág rám tekintve, mint aki szellemet lát.
- Be vagy rúgva, Kobori?
- Ahogyan te is – sőt jobban, mint én, de legalább az lett, ahogyan gondoltam, és nem akadt ki attól, amit mondtam. Egyre jobban feszül mellkasomban az izgalom, hogy vajon mi sül ki ebből, és legalább ez az enyhe pír azt a látszatot kelti, mintha az alkoholtól lennék pirosabb.
- Ano... azt hiszem, még nem ittam eleget, hogy eljussak odáig, hogy komolyan vegyelek – egyre jobban hajt a hangulat, a gondolat és a késztetés, hogy most kell átlépnem azt a kis határt, ami olyan sokszor, még most is elválaszt tőle. Tovább iszik, ledönti folyamatosan és újratöltést is kér. Lehet, hogy valóban kellett még ahhoz, hogy Ő is átlépje a kitett küszöböt, de az sem lenne jó, ha túl sokat inna, és az lenne a vége, mint a múltkor így megállítom még idejében… remélhetőleg. Kezdetnek arcára simítom a kezemet, hogy ezzel felhívjam magamra a figyelmet, és hogy megállítsam a következő mozzanatban.
- Most sem ittál eleget? – hajolok kicsit közelebb, közben ujjaimmal finoman fogom meg az állát, hogy ne tudjon elfordulni, ha ez éppen megfordulna a fejében.
- Talán… - mivel már egy kicsit sem ellenkező a válasza, nem hagyom ki a lehetőséget, és rá is marok, kezdetben csak finoman, közben olyan sebesen ver a szívem, hogy ahhoz képest lassúnak tűnök, olyan mintha hosszú ideje áhított valamit kapnék meg. Ha már neki első csók, akkor legyen igazán jó. Kis becézéssel lazítom el, hogy amint lehunyta szemét elmélyíthessem, halkan morranva és szusszanva ölelem át közben, hogy megtartsam. Már több is megfordul a fejemben, amikor rájövök, hogy ezt nem kéne, ez már sok lenne, így lassacskán elhajolok tőle, hogy szemügyre vegyem a hatást, de nem sok időm jut rá, alig vetek egy pillantást kipirult arcára visszatámad, ami egy pillanatra meglep, sőt még utána is a hatása alatt vagyok, mert erre egyáltalán nem számítottam. Ez nekem felér egy zöld jelzéssel, főleg hogy még a nyakam köré is fonta karjait, így kihasználva kapaszkodását lassan ledöntöm a földre, hogy felé kerekedve sajátíthassam ki teljesen, majd vissza is szerzem a csókban a dominanciát.
Tenyerem máris többre vágyva kezd el kalandozni rajta, hogy rögtön nadrágján keresztül támadhassam be, s finomabb masszírozó mozdulatokkal kezdjem vágyát feléleszteni. Mivel ennyire pia hatása alatt van, felér egy afrodiziákum adaggal. Sőt… Még a gátlásait is teljesen feloldja.
Talán… sőt, biztosan mondhatná bárki, hogy nem szép dolog kihasználni így a helyzetet, de… az én esetemben csak az ítélkezzen, aki nem használná ki majdnem ugyan így.
Meg sem fordul a fejemben az, hogy talán túl részeg lehet a dologhoz, teljesen kitölti agyamat az a vörös köd, ami akkor terjedt el teljesen a fejemben, amikor hevesen visszacsókolt. Még többet szeretnék, addig amíg maga nem állít meg. Nem lennék képes olyat tenni amit nem szeretne, de ahhoz mondania kell.
Ezen ötlettől vezérelve magára hagyom ajkait, ekkor pont felnyög hisz alattomos módon befurakodtam a nadrágja alá, hogy teljes valójában érinthessem meg, s így rákaphatok nyakára. Kitölti teljesen számat az íze, az övé és azé a spray-é amit mindig használ és amit eddig mindig csak messzebbről érezhettem. Kicsit olyan érzés, mintha elborult volna a fejem, alig érzékelek már mást rajta kívül, nem is azt amit csinál inkább a lényét, így előre azt sem fogom fel igazán, hogy engem szólít, csak amikor másodszorra teszi ezt figyelmeztető szóval.
- Kobori, matte! – ez nem hangzik valami jól így meg is állok, cseppet kitisztul a fejem, felhajolok, hogy megnézzem mi lehet a baj, talán feléledt vagy esetleg eszébe jutott valami? Vagy kezd kitisztulni a feje? – Hányni fogok! – nyöszörgi el, mire lesújtott fejet vágok, de elég egy pillanatra nem odafigyelnem, már rohan is kifelé.
Ehh… ezt tényleg nem vártam volna. Persze nem lep meg annyira, bár elsőre megijedtem, hogy miattam, de mivel olyan élvezettel viszonozta a dolgot nem hinném, főleg amikor követem, hogy megmentsem a ruháját meg figyeljek rá és megérzem – sajnos – hogy bizony ez mind a piától van.
A tényen viszont sajnos nem változtat, hogy ez keményen illúzióromboló volt.
~*~
Mikor felkelek ő még mindig durmol. Nem lep meg, ahogy a rendezett szoba sem. Lehet, hogy én is ittam eleget ahhoz, hogy sokkal könnyebben hagyjam eluralkodni a vágyaimat a józan eszem felett, de az után, hogy leápoltam a lelkét is kihányt Moriyamának még volt annyi lelki erőm, hogy összetakarítsam a fürdőt, az üres üvegeket majd ágyba dugjam. Hah… De attól függetlenül ahogyan végződött az egész, van amit egyáltalán nem bánok abban, hogy feljött tegnap.
Felkelek nagyon halkan az ágyból, óvatosan lépve közelebb érek hozzá, majd fanyar fél mosollyal simítom meg a fejét hajába fúrva ujjaimat, majd tovább haladok és kimegyek a szobából, hogy ne keltsem fel. Csak mormogva hortyog tovább. Kezdem azzal, hogy előkészítek egy poharat, de egyelőre végül arra használom, hogy magamnak töltsek inni, majd szétnézek megint a lakásban, hogy esetleg esti fáradtságom miatt nem hagytam-e ki valamit a takarításból. A Eredményes-eredménytelen kutatásom után a beáztatott ruháját átdörgölöm, majd mehet is be a szárítóba. Szerencsére nem vészes, csak a felsőjét sikerült leokádni, a nadrágját időben megmentettem.
Nem volt nehéz dolgom a levételével az után, hogy kicsit már előzőlegesen kioldottam…
Mah… szemem lehunyva nem kis rosszalló morgással iszok bele poharamba. Kegyetlen egy helyzet… Ha nem ivott volna ennyit, akkor lehet, hogy nem hagyja magát, de nem hányt volna, viszont így hagyta magát, végre beteljesült az egyik vágyálmom, viszont teljesen lerombolta a nagy részét a rosszulléte. És a legrosszabb lesz az egészben majd, ha felkel és nem tudom hogyan fogja fogadni vagy szembesülni a ténnyel józanom/másnaposan, hogy mit is tett az előző éjjel… már ha emlékezni fog rá.
Újabb dilemma, hogy mit is szeretnék jobban. Emlékezzen vagy se? Mi lenne a jobb? Nos ez sem rajta múlik, hanem az ő reakcióján. Bár minden csak rajtam múlna, akkor nem így menne az egész, de… de nem…
Viszont egy valamit megtudtam ebből a tegnap esti kis esetből. Biztosan nincs ellenére a dolog, csak erre neki is rá kéne jönni józanul is. Hogyan is adagolhatnám ezt be neki?
Gongolataimból egy kis zaj zökkent ki, majd amikor fülelni kezdek még többet is kapok egyszerű felismerhető nesznél.
- Oi, Kobori... fájdalomcsillapítót... onegai – nyöszörög az ajtóból, amit a konyhából kihajolva látok meg.
- Fel is ébredtél? –leplezem kezdeti feszültségemet csepp beszéddel, ma meg lefoglalom magam azzal, hogy teljesítsem a kérését és egy nagy pohár hideg vízzel adagolva szolgáljam fel neki az aszpirint. Milyen kis összetörtnek megviseltnek látszik.
- Arigatou, életet mentesz – elég gyengének is tűnik még, mert én kapom el a poharat amit majdnem elejt, na meg pocsék sápadt színben is díszeleg hozzá - Hogy a picsába csinálod, hogy nem vagy sosem másnapos? – panaszkodik morgósan… Nos talán mert nem iszom annyit, csak a részeg fejednek ez sosem tűnik fel. Amit annyira nem bánok azért, főleg a tegnapi után. - Mondd csak, ugye nem csináltam semmi botrányosat, mint például, hogy lehánytam a ruhám? Tökre nem emlékszem semmire.
A kérdésre az első reakcióm, hogy nyelnem kell egyet, végül mégis megkönnyebbülten sóhajtok fel, de közben csalódottan csillan a szemem. Na ezt az érzelmi káoszt bogozza ki valaki.
- Nos… - kezdek bele – a ruhádat sikerült összegányolnod, de csak a felsőt, és az egész cuccod épp a szárítóban van - intek ujjammal a fürdő felé, amiből ki is hallatszik egy kicsi zúgás.
- Ah, gomen, hogy megint rád akaszkodtam – dől nekem hulla fáradtan és el kell kapnom, ha nem akarom, hogy teljesen elkenődjön a földön – Remélem nem erőltettem rd semmi hülyeséget.
- E-eto… - mivel nem látja épp az arcom nyugodtan nyelhetek egy kicsit, de ahogy lassan felnéz rám eldöntöm magamban a választ – Nem, dehogy – ez a válasz még nekem is fáj, pedig ő az aki nem tudja.
Erre hunyorogva kezd méregetni, majd eltolja magát, hogy nem kér túl sokat a segítségemből, de végül feladja és sóhajtva lép el mellettem, visszavéve a poharat – gondolom ezzel jelezve, hogy iszik még. Legyen áldott a másnaposságtól pusztított lassított agysejtek hada. De muszáj volt eltitkolnom. Vagy el kéne mondanom? Nem tudom józanul hogyan válaszolna… viszont ahogy húzódik a helyzet egyre kevesebb ingert érzek arra, hogy elmondjam neki, s végül úgy engedem haza már a megszáradt ruhájában, hogy végül nem mondtam el. Pedig hányszor az ajkamra jött míg felépülgetett és készült, hányszor lestem a háta mögött a nyakhajlatát, amit előző este faltam… Még szerencse, hogy nem hagytam rajta nyomot, az biztosan elárulna… Legalábbis a ruhán kívül nem látok rajta semmit, valószínűleg nem is hagytam semmi jelet. Eddig nem vettem észre.
Újabb sóhajjal konstatálom, hogy megint enyém a ház, de ahogy legtöbbször így van miután itt hagy magamra, sokkal üresebbnek tűnik, mint amikor simán az üres házba jövök haza.
Nem tudom mit kéne tennem.
~*~
Hétfőn amikor tudom előre, hogy ismét össze fogok futni vele, megint elfog a „harctéri” idegesség a gyomromban érzek némi feszültséget de ebből kívülről semmi nem látszik az égvilágon. Hogy csinálom? Jó kérdés, talán csak jól megedződtem, vagy tehetséges vagyok benne. Kérdés ez mennyire is jó nekem? Azt hiszem mikor hogy. Sokszor ha szeretném akkor sem veszik észre mások amit kéne.
Amikor a suli felé haladva összefutok Moriyamával, aki először fél mosollyal köszön, majd mintha cseppet elgondolkodna, végül szokásos ábrázatával és szövegelésével jutunk el a Kaijoig. Nem tudom hova tenni a reakciót, kicsit hasonlít arra mint amikor először láttam cseppet csalódottnak, amikor rájött hogy Kasamatsu és Kise kicsit többek kezdenek lenni, mint barátok.
De mégsem ugyan olyan, na meg a hétvégi után már egyre jobban meg tudom különböztetni ezeket.
Már az első óra folyamán feloldódok és szintén magamat tudom adni azzal a tudattal, hogy nem emlékszik semmire. Egyszerre rossz és jó érzés. Egyszer talán el kéne mondanom, egyszer mindenképp, de mikor legyen az a majd?
Tegnap gonosz mód az fordult meg a fejemben, hogy… talán… talán legközelebb is kihasználhatnám az alkalmat ha ilyen történik, de most sokkal jobban oda fogok figyelni a részletekre.
És még magát nevezi lúzernek… ezekkel a gondolatokkal én sokkal inkább annak tűnök szerintem… de hát ha más nem jut eszembe, ami holtbiztos terv lenne… Még ez sem biztos, csak már… Khm… mondjuk úgy, hogy tesztelt.
 Az ebédszünet – kivételesen – úgy kezdődik, hogy összefutunk Kasamatsuval így együtt indulunk meg. Én mögöttük haladok inkább, és azt figyelem, ahogyan Moriyama neki is előadja, hogy micsoda bögyös csajt látott a boltban, így minden félét összevett. Őszintén szólva… dunsztom sincs, hogy mi a fenét akar azzal elérni, hogy ilyeneket mesél neki. Ezzel mit tudna elérni? Talán csak én nem értek hozzá, de valahogyan nem tudok rájönni. Mindig is ezt csinálta és még most is. Régebben tényleg azt hittem, hogy ilyen, de mára már azt is tudom, hogy látszat. Nem azt mondom, hogy nem is valós amit mond, és tényleg tetszenek neki az ilyen dolgok is, de… de nem csak ez, mélyebb érzelmi szempontból más felé hajlik. Fura összetétel, még akkor is, ha hasonlóan érzek. Talán csak abban más a dolog, hogy én nem hangoztatok ennyire semmit.
Viszont megszakad a régen megszokott triónk, amikor Kise belibben, és ha köszön is mindenkinek, elrabolja Kasamatsut azzal a címszóval, hogy kitalált valamit, kövesse.
Aprót sóhajtva nézek a csalódottan „mosolygó” Moriyamára, majd az ellenkező lévő oldalú vállára teszem a tenyeremet, hogy kitereljem az udvarra – Gyere – ha a gondolatait nem is tudom én teljesen elterelni, talán a szabadban és a folyosón a sok lány segíthet benne. Ha beválik, ha nem legalább nem ezt az ábrázatát látom, aminek hatására ismét elfog az inger, hogy igazán megvigasztaljam, olyan módon, amit nem várna.
Az edzés viszont nem megy sokkal könnyebben, a hét elején még nem is volt vészes, de ahogy lassacskán telt a hét, egyre kevesebbszer beszélhettünk például csak Kasamatsuval, vagy úgy egyáltalán vele. Főleg azért is sújtja le Moriyamát – mert mint megtudtam – amikor én nem voltam ott még akkor is akart beszélni vele – még ha csak a szokásos témával is – de nem jött össze neki.
- Hm… - konstatálom nagyon értelmesen a helyzetet, de valójában gondolkodom közben.
- Nem elég, hogy amúgy is az övé, még ilyenkor is teljesen kisajátítja – duzzog halkan karba tett kézzel.
- Talán azért mert még új a dolog, olyankor folyton a másikkal akarsz lenni.
- Ezzel nem segítesz – motyogja fájdalmas hanggal és ábrázattal amire ismét megsajnálom, és még az én szívemet ért késdöfést is figyelmen kívül hagyom. Sikerül egy fél ilyen nézéssel is elérnie ezt.
- Mi lenne, ha pénteken egy csapat bulit hoznánk össze? Ott nem vonhatja külön – legalábbis nem nézné ki Kiséből, hogy még társaságban is ennyire különcködne, ha mégis akkor kivételesen csak azért, hogy jobb legyen a mellette ülő közérzete majd besegít annyival, hogy eltereli a figyelmét. Vagy Ő vagy Hayakawát ráveszi, nem nehéz… - Mit szólsz?
|
| ef-chan | 2013. 03. 08. 01:35:00 | #25295 |
Karakter: Moriyama Yoshitaka
Megjegyzés: (Koborinak)
Nem tudom, hogy is kezdődött az egész. Miért pont neki mondtam el, egyáltalán hogy is mondtam el, csak azt tudom, hogy ismét ő jutott eszembe. Nem beszéltük meg, sőt, tervezni sem terveztem, de egyszerűen muszáj volt idejönnöm azok után, aminek szemtanúja lettem teljesen véletlenül. Egy nagy zacskónyi piával csöngetek be. Szerencsére tisztában vagyok vele, hogy hétvégente a szülei mindig hosszúznak, ezért is ilyenkor jöttem eddig is mindig, ha arra volt szükségem, hogy valakinek kiöntsem a szívem, miközben leiszom magam. Bár azt hiszem, ma az sem érdekelne, ha itthon lenne rajta kívül mindenki, csak ő is legyen itt.
Ahogy nyílik az ajtó, igyekszem mosolyt ölteni magamra. - Yo, Kobori! - üdvözlöm, megemelve a zacskót. Sóhajtva enged beljebb. Már ismerem a járást, nem is tökölök sokat, ledobom a cipőm, és előkotrom a vendégpapucsot, miközben magyarázok. Mert úgy érzem, hogy beszélnem kell, mert különben az egész még cikibbé válik. - Remélem, nem törtem csak úgy rád. Nem zavarok?
- Nem - feleli, s érzem, hogy a tekintete röntgensugárként igyekszik keresztüllátni rajtam, és valljuk be, nagy nehézséget nem okozok.
- Remek! Hoztam kis alapozót - emelem meg a zacskót. - Már egy ideje meg akartam kóstolni ezt az újfajta sakét, és hát ugyebár egyedül elég szánalmas lenne inni, gondoltam, meglátogatlak vele, mint nagy ivóscimborám. Hallod, a pénztáros kiscsajnak olyan mellei voltak! Ráadásul enyhén áttetszett a felsője, teljesen odavoltam, frankón ki lehetett venni... tudod... Szóval vettem egy csomó felesleges dolgot még, csak hogy tovább bámulhassam a begyeit - kuncogok erőltetetten, bevéve magam a szobájába. Nem kérdez, amiért hálás vagyok. Sosem kérdez, csak megvárja, míg elérek addig az állapotig, hogy magam akarok beszélni róla, és valljuk be, nem kell sokat várnia.
Egy ideig harsány vagyok, és csak vedelem lefelé az alkoholt, míg kipirulva eljutok addig az állapotig, hogy már a beszédemen is hallatszik, hogy a becsiccsentés az nem kifejezés, s a hangulatingadozás általánossá válik. Míg az egyik percben még valami csajozós hülyeségemen nevetgélek, a következő pillanatban könnyekben török ki, kétségbeesett elveszettséggel fúrva fejem a karjába, szorosan átölelve végtagját.
- Mi a fenéért mentem vissza azért az átok spray-ért? - fakadok ki, s olyan jól esik, hogy végigsimít a fejemen megértőn. - Észre sem vettek, csak falták egymást, és Kasamatsu... - elfúl a hangom, ahogy ismét eszembe jut a kép, ahogy Kise lényegében felfalja Kasamatsut, aki nemcsak hogy hagyja, olyan átszellemülten morran közben kipirulva, hogy még most is kiszárad a szám a gondolatra.
Indulatosan kiegyenesedem, nem törődve feldúlt arcommal. - Tölts még egyet! De ne sajnáld, a saké istenének szerelmére! - tartom az orra alá a poharam, hogy öntsön még bele, mert ha én teszem, több megy a szőnyegre, mint a pohárba, és még az első alkalommal kifejtette, hogy mennyire élném túl azt a manővert nem is annyira miatta, mintsem az anyja miatt. S ha már borítani kell, borítsa ő, az ő ősei!
Meg is kapom az áhított italt, amit az asztalra teszek, úgy fogva át mindkét kezemmel, mintha tea lenne, és melengetném a kezem, majd megint csak magam elé bámulok eléggé széthullottan. Aztán, mielőtt szóra nyithatná a száját, mert nem akarom, hogy megszólaljon, ismét hangosan kifakadok, s most inkább szól belőlem a dühödt irigységgel vegyes féltékenység, mint a kétségbeesettség: - Miért ő kap meg mindent, amire én vágyom? Annyira utálom, hogy mindig háttérbe szorulok! Csak egyszer, Kobori, csak egyszer én lehetnék az első, és nem a hülye modell feje! - nem, nem utálom, nem is haragszom rá, csak mocsok mód irigylem. Nemcsak a lányok körében népszerű, jól is sportol, kiváló tehetség, és ráadásul még Kasamatsut is megszerezte, miközben nekem még csak ahhoz sem volt bátorságom, hogy belegondoljak: talán meghódíthatom.
Elengedem a poharam kis híján fellökve, és a kezeimbe temetem az arcom. - Olyan szánalmas vagyok. Annyira sajnálom. Megint rajtad töltöm ki. Csodálom, hogy el tudsz viselni még egy akkora lúzert, mint amilyen én vagyok.
- Nem vagy lúzer - húzódik közelebb, végigsimítva a hátamon. Kikukucskálok az ujjaim közül. Az arca mindig olyan nyugodt és megértő, egész lenyugtatja háborgó lelkem. Talán ezért is szeretek itt lenni, és totál részegen kiszolgáltatni magam neki, hogy legalább egy kicsit, mégha barátilag is, valaki egyszer engem kényeztessen, és nekem akarjon jót a szíve legmélyéből fakadóan. Neki is dőlök a vállának, belebújva a simogatásába, s hallgatom mély hangját, ahogy igyekszik meggyőzni arról, hogy milyen sok érték is rejlik bennem. - Hidd el, hogy vannak, akik ismerik az erényeidet, és tisztában vannak az értékeiddel, s te is csak azért látod ilyen negatívan saját magad, mert csalódtál. A viszonzatlan szerelem már csak ilyen keserű.
- Úgy beszélsz, mintha te is jól ismernéd - állapítom meg magam elé bámulva, mire mintha kissé megfeszülne, de hangja ezzel ellentmondóan könnyed.
- Voltam már hasonló helyzetben, de nem vágott annyira földhöz, meg már régen is volt. Annyira viszont jó, hogy átérezhessem - felel kifejtve. Mikor ennyire szájbarágósan vág el minden lehetőséget, amellyel beleköthetnék a mondandójába, mindig az az érzésem, hogy nem mond igazat, de nem akarom ezzel a feltételezésemmel megsérteni, ahogy vájkálni sem akarok a dolgaiban, ha nem érzi úgy, hogy elmondhatná nekem. Rosszul esik, de vájkálni tényleg nem akarok, mert ha ő nem lenne, belebolondultam volna már ebbe a helyzetbe, és úgy hiszem, oltári nagy baromságot követtem volna el. Még így is közel voltam hozzá...
- Nézd a jó oldalát, hamarosan egyetemisták leszünk, új környezet, új szerelmek - igyekszik könnyedebb téma felé terelni a beszélgetést, de megint csak aknamezőre lép, mert fájdalmasan nyikorgok fel.
- Nem akarok egyetemre menni!
- Miért? - lepődik meg, hiszen már nem egyszer hallhatta végig, hogy mi mindent tervezek az egyetemen, amelyek közé hozzátartozik például a tangabugyik gyűjtése, ahány "skalp", annyi tanga, meg ilyenek.
- Hogyhogy miért? Tök cink az egész! Mit csinálok majd az egyetemi bulikon, hiszen még csak csókolózni sem csókolóztam soha. Körberöhögnek... Még csak azt sem tudom, hogy voltaképp akkor most milyen is a szexuális beállítottságom...
- Miért nem deríted ki? - kérdez rá.
- Ugyan hogy? Nem hinném, hogy csak úgy terem előttem valaki, akinek minden vágya, hogy segítsen nekem átesni az első csókomon, ami még ráadásul azt is célozza, hogy kiderítsem az identitásom. Ha létezett volna már ilyen emberke, lehet, most én döngethetném Kasamatsut... - nyilvánítom ki a véleményem epésen. Mert biztos vagyok benne, hogy Kisének is csak azért volt bátorsága, mert már nem tapasztalatlan. Mintha beszéltük is volna, hogy már volt barátnője, és a fene se tudja, barátja volt-e már, csak azzal nem dicsekedett, mert az nem olyasmi, amivel az ember normál esetben henceg. Szerintem amúgy simán volt, amilyen magabiztosan tette a dolgát ott az öltözőben...
- Akkor... - gondolkodik el, s csak óvatosan folytatja, darabosan adva elő a felvetését. - mi lenne... ha közösen próbálnánk ki?
- He? Ugyan már, ne idegelj! Még olyan valakit sem találtam, aki engem lesmárolna, nem hogy olyat, aki mindkettőnket - direkt szopat, de hozzávágok valamit, aztán majd nyugton marad! Durcásan bele is kortyolok a sakémba, hogy aztán majdnem kiköpjem, ahogy válaszol.
- Nem úgy értettem, te észlény, hanem hogy te meg én.
Értetlenül nézek rá: - Be vagy rúgva, Kobori? - mert az fix, hogy piszok jól álcázod, egy gramm nem látszik belőle!
- Ahogy te is - néz a szemembe egész közel hajolva, ami túl intimmé válik, tekintve, hogy eredetileg is szorosan mellettem ül.
- Ano... azt hiszem, még nem ittam eleget, hogy eljussak odáig, hogy komolyan vegyelek - húzom le a poharam tartalmát, előrefelé fordulva, kitérve előle, majd ahogy kiürült az edényke, ismét felé nyújtom, hogy töltsön még. Nem is rest, azonnal megteszi, s végignézi, ahogy ezt is lehúzom egyben, enyhén bele is kavarodik a gyomrom, s a fintor ki is ül az arcomra. Kezd nagyon megártani ez a vacak is.
Ismét felpillantok rá, ahogy sikerül rendezni a vonásaim. Az újabb alkoholmennyiség hipersebességgel száll az agyamba, s melegít át, miközben tekintetem az ajkaira téved. Áteshetnék rajta... lehetne róla fogalmam, milyen más valaki ajkait ízlelni, ugyanakkor ő Kobori, a barátom. Ez olyan abszurd.
Keze váratlanul, ugyanakkor végtelen gyengédséggel siklik az arcomra, kényszerítve, hogy ismét a szemébe nézzek, s fel se fogjam igazán, hogy ha lehet, most még közelebb hajol, mint az előbb, csak a hangja kúszik be a fülemen keresztül az agyamba, bár nem vagyok benne biztos, hogy teljes mértékben fel is fogom szavai jelentését.
- Most sem ittál eleget?
Tekintetem megtelik zavarodottsággal, miközben az ujjai az államra siklanak, megtartva a fejem, de ugyanakkor megadva a szabadulás lehetőségét. Lehelete egyszeriben csiklandozni kezdi az arcom, de csak arra tudok koncentrálni, hogy valamiféle választ vár.
- Talán... - súgom, s mintha csak erre várt volna, ajkai az ajkaimra tapadnak. Meg kellene ijednem, vissza kellene hőkölnöm azt hiszem, de olyan puha, lágy és puhatolózó, hogy akaratlanul is belemosolyodok a csókba. Mert csak ajkaim kóstolgatja, gyengéden harapdálva ajkaival, miközben karjai körbeölelnek, hogy az egyik tenyerével megtarthassa a fejem. Ösztönösen hunyom le a szemem, s nyelve a számba siklik fürgén, körbetáncolva az enyém.
Enyhén belemorranok a csókba. Még hogy próbáljuk ki együtt! Ilyen jól csak olyasvalaki csókolhat, akinek már nem az első! Legalább is nem lehet az első! Nem járná, hogy ilyen piszok jól csináljon valamit már az első próbálkozásra! Mert nemcsak kifulladok, egész át is jár a meleg, furcsa ösztönöket mozgatva meg mélyen bennem, olyannyira, hogy mikor elhajol, levegőhöz hagyva jutni, a nyaka köré fonom a karjaim, nem engedve menekülni, s csupán két korty levegőt szívok magamba, mielőtt most én támadnám le, részeg magabiztossággal és erőszakossággal igyekezve visszaadni a kölcsönt, amelyet kaptam. Ám hamar elvesztem az irányítást, ahogy hátradönt, s erősen megkapaszkodva nyikkanok, miközben a földön találom magam, de a csók - ha ez egyáltalán lehetséges - még izgalmasabb, mondhatni vad, és maga alá temet.
A másik opció, hogy az alkohol ölte ki belőlem a természetes gátat, mert végig azon agyalok, hogy ezt nem kellene. Közben meg az is átfut az agyamon, hogy ja, valahogy így születnek az egyéjszakás kalandok. Hogy Kobori fiú, mint én, és a barátom. Nincs szabad agysejtem rá, hogy ezt - főleg józanul - végiggondoljam. Főleg nem úgy, hogy a tenyerét érzem meg az ágyékomnak feszülni, amelynek masszírozón esik neki. Feszengve húzom fel a lábaim, a térdem az oldalának támasztva, miközben végig ég a vörös lámpa a fejemben vijjogva, hogy ez a helyzet kezd elharapózni valami olyan irányba, amelybe nem kellene hagynom, de csak kapaszkodom, továbbra is csak a nyaka körül fonva össze kezeim, s csak a hasizmom rándul összébb enyhe csiklandóssággal, ahogy felgyűri a pólóm, s hűvös ujjbegyei, miután kigombolta a nadrágom, az anyag alá csúsznak meztelen, félig már izgalmi állapotba került férfiasságomra kulcsolódva.
Felnyögve feszítem hátra a fejem, szabadulva a csókjától, de nem szabadulva ajkaitól, amelyek nyakamra siklanak, s a hasam ismét megfeszül, épp csak nem a jó értelemben. A szám elé teszem a kezem, miközben a másik kezemmel próbálom eltolni a fejét kétségbeesetten: - Kobori - préselem ki két inger között. - Kobori, matte! - megdermed a mozdulatban, s felhajol, lepillantva rám, tekintetem kutatva, de nem hagyom sokáig kétségek között, segélykérőn nyöszörgök fel. - Hányni fogok!
* * *
A futonon ébredek, kiterülve, mint a gyalogbéka, egy szál boxerben. Kezem fájdalmas fintorral fektetem a fejemre, hogy egyszerre takarjam el a bántó fényt, amely erőszakot követ el a szememen, s nyomjam le a fejem, összetartva, és megpróbálva lebeszélni róla, hogy lendületből szétrobbanjon. Csak nagysokára mozdulok meg ennél jobban, ülésbe tornászva végre magam, de nem volt a legjobb ötlet, mert a fejem ismételten kegyetlen lüktetésbe kezd.
Szenvedő arccal nézek szét, felmérve a terepet. Kobori sehol, a tegnapi rakás piásüveg nyomai sehol, és - ami viszont kétségbeejtő, míg az előzőek csak bosszantóak voltak - a ruháim sincsenek sehol. Remélem, megint összehánytam magam...
Újabb hosszú percek telnek el, mire álló helyzetbe imádkozom magam, és mivel nincs benn a szobában senki, aki hülyére nevethetné magát rajtam, bizony egész szenvedősen, négykézlábról felpucsítva és a falba kapaszkodva tolom magam egyenesbe komoly erőfeszítések árán. Innen már nem lesz baj. Igaz, olyan vagyok, mint a villám, s öröm lenne nézni, milyen cikkcakkban közlekedem, végül eljutok az ajtóig, és kinyitva kukkantok ki az étkező-nappaliba az alakját keresve, de mivel nem találom, inkább kinyitom a szám.
- Oi, Kobori... fájdalomcsillapítót... onegai - meghalok, meghalok, meghalok, meghalok!
- Fel is ébredtél? - hajol végre elő a konyhából. Mondjuk gondolhattam volna, ha képes lennék ilyesmire. S hálásan hallom, mégha kellemetlen is, hogy vizet enged, és szerkényajtókat nyitogat, hogy két lapos pillantásom után előttem bukkanjon fel, a kezembe nyomva a gyógyszert és egy pohár vizet.
- Arigatou, életet mentessz - suttogom, s be is tolom a gyógyszert, visszafelé majdnem kiejtve a poharat a kezemből, amelyet Kobori kap el.
- Hogy a picsába csinálod, hogy nem vagy sosem másnapos? - teszem fel költői kérdésem kifejezetten dühösen, majd felsóhajtok. - Mondd csak, ugye nem csináltam semmi botrányosat, mint például, hogy lehánytam a ruhám? Tökre nem emlékszem semmire.
Szerkesztve ef-chan által @ 2013. 03. 08. 02:26:59
|
|
