-       Csak nem hoztalak zavarba, Damien? – hajolok hozzá, hiába fordította el gyorsan a fejét.

-       Nem… dehogy – rázza a fejét, de mindketten jól tudjuk, hogy hazudik a kis huncut, de mégis édes, ahogy próbálkozik. – Csak… nem szeretem, ha bámulnak.

-       Miért ne bámulhatnának? – vonom meg a vállam. – Egyébkéntis, egyáltalán nem vagy csúnya, van rajtad mit nézni. Inkább örülj neki!

-       Én nem vagyok olyan, mint te, aki mindig a figyelem középpontjában akar lenni – suttogja. – Én csak… néha el akarok tűnni.

Nem mondok semmit, de igen figyelmesen nézem őt, ahogy mindig. Mielőtt megint zavarba jöhetne, sorra kerülünk. Mindketten gyrostálat rendelünk, én pitával, ő pita nélkül. Úgy sejtem nem szereti, mert úgy nézi az enyémet, majdnem elnevetem magam az arckifejezése láttán. Hasonlóan lehet a csípősszósszal is, mert még össze is rándul, amikor az enyémet meglocsolják vele.

-       Nem szereted a csípőset? – érdeklődöm.

-       Nem bírom a csípős dolgokat – feleli. – Mindig ég tőlük a gyomrom. Elég kellemetlen érzés.

-       Nem gond, csak kíváncsi voltam – emelem a kezem. – Akkor jó étvágyat!

-       Jó étvágyat!

Jóízűen eszünk mindketten és érzem azt is, hogy szép lassan ellazul, aminek örülök, nagyon unom, hogy mindig feszült, amikor velem van. Tudom, hogy próbál nem tudomást venni rólam, de az még senki sem sikerült, igazából neki sem.

-       Mindig fotózni akartál?  - kérdezem.

-       Kiskorom óta – válaszol halkan. – Anyámék… nem volt tőle… hogy is mondjam… túl boldogok.

-       Ellenezték?

-        Eléggé – bólintok. - Azt akarták, hogy normális munkám legyen. Hogy legyek tanár, orvos, ügyvéd, vagy közgazdász, ami rendes foglalkozás. A nővérem válóperes ügyvéd, egy éve végzett, a bátyám pedig orvosnak tanul. Én meg… kilógok a sorból... Mikor megtudták, hogy hová vettek fel, egyszerűen... kitették a szűrömet a házból. Nem mintha… bántam volna... Egész életemben azt hallgattam, hogy… hogy a testvéreim mennyivel... okosabbak nálam, jobbak, tehetségesebbek, én meg… egy senki vagyok…

Nézem, ahogy kicsordul a könny a szeméből, hiába törli le a kisujjával, már elindult a lavina, túl késő. Odahajolok és megölelem, hiába feszül meg a háta, simogatom a haját és a hátát is, hogy megnyugtassam, ő pedig végül hozzám bújik.

-       Nem vagy senki – súgom. – Ezt meg ne halljam tőled még egyszer, Damien! TE egy okos, gyönyörű és nagyon tehetséges fiú vagy. A képeid a magazinban csodálatosak.

-       - Ko… komolyan? – kérdezi könnyes szemekkel nézve rám.

-       - Naná, megvettem azt az idióta lapot, de csak azért, mert a te képeid vannak benne – duruzsolom. – Kivágtam őket és elraktam egy albumba.

Nagyon lassan nyugszik meg, de azért sikerül segítenem rajta ebben a nehéz helyzetben is. Zsebkendőt nyújtok felé, ő pedig megtörli az arcát.

-       Rémesen nézhetek ki – sóhajt. – Bocs, hogy tönkretettem az estédet.

-       Nem tetted tönkre, és igazán nincs miért bocsánatot kérned – rázom meg a fejem. – Nem csak neked vanna csontvázak a múltadban.

-       Ez igaz – bólintja. – Csak nem könnyű erről beszélni.

-       Hidd el tudom – közlöm mindentudó hangon. - Meséltem a bátyámról, és úgy sejtem a te testvéreid sem bánhattak jól veled.

-       Nem akarok erről most beszélni – hárítja azonnal a dolgot. - Inkább fejezzük be az étkezést, mert kihűl a kaja. A gyros hidegen már nem az igazi.

Nem erőltetem a témát, nagyon jól érzem, mikor kell és mikor nem, most inkább hallgatok. Lassan végzünk, az innivalók is elfogynak, amiket a kaja mellé vettünk. Látom, hogy szeretne indulni, elég jól ráhangolódtam a fiúra, érzem a rezdüléseit. Meglep, hogy elsőre elfogadja, hogy visszavigyem a koleszba. Úgy látszik, azért jobban fél attól, hogy a sötétben egyedül mászkáljon, mint tőlem. Ezt pozitívumként értékelem mindenképpen.

- Ráérsz a hétvégén? – kérdezem, miután leparkoltam a kolesz előtt.

- Nem… nem igazán tudom… - hebegi. - Hétköznap dolgozom, hétvégén pedig… Valamikor tanulnom is kell.

- Szombat este menjünk el moziba – közlöm vele, és mielőtt ellenkezhetne, folytatom. - Semmi kifogás! Este hatra itt vagyok érted, de talán még addig is találkozunk. Add a mobilod!

- Minek? - kérdezi gyanakodva, de azért átadja a készüléket.

Szó nélkül veszem el a kezéből, majd gépelni kezdek és megcsörgetem, hogy tudja a számom.

- Majd hívlak, Damien – mosolygok rá. - Aludj jól, ki vadmacskám!

Mielőtt reagálhatna, kap egy puszit az arcára, aztán elhajtok, mivel ez így pont tökéletes zárása a mai napnak. Hazavezetek és otthon ledobom a kulcsaimat, aztán az irodámba megyek és töltök magamnak egy italt, majd a sötét irodában állva nézek ki az ablakon. Kicsivel később Travis csatlakozik hozzám és egy darabig együtt nézünk kifelé.

-       Azt akarom, hogy tudj meg mindent Damien családjáról – mondom végül.

-       Hm… úgy látom, pipás vagy rájuk – állapítja meg.

-       Nem kicsit – biccentek.

-       Vedd úgy, hogy elintéztem – mondja. – Nagyon tetszik neked a kiscica…

-       Nem is tudom, miért – sóhajtok. – Esetlen, ügyetlen, félénk, megijed mindentől, még sírós is… és mégis van benne valami.

-       Azon kívül, hogy szép? – neveti Travis.

-       Igen, azon kívül – nézek rá.

-       Bocs – hagyja abba a nevetést.

-       Semmi gond, de ha ő is a közelben van, azért viselkedj.

-       Most komolyan, miért nem hagyod a fenébe? Több vele a gond, mint az összes csávóddal együtt…

-       Talán pont ezért… mert a többi könnyű volt és olcsó… Damien nem az – vonok vállat. – Ha rájöttem, miért van ez, majd megmondom. Most intézd, amit kértem.

Csak vigyorogva int egyet, aztán már távozik is, tudja, mikor szeretnék egyedül lenni és ez most az a pillanat. Sok mindent tolerálok Tavistől, de azt még tőle sem nagyon, ha beleszól a magánéletembe. Nem felejtettem el, amit neki köszönhetek, de már nem vagyok az a gyerek, akit óvni és terelgetni kell… Soha nem is leszek, az a fiú már rég meghalt, már nem létezik. Mégis folyton eszembe jut, mióta Damiennel találkoztam. Talán mert magamat látom benne egy kicsit, annak a barátnak a hiányát, aki segített volna megtanulni neki, hogy senki nem taposhat rá. Bár Damien művész lélek, talán sosem lenne rá képes, hogy szembemenjen másokkal. Velem is csak egy pontig harcol, aztán győz a félelme, hogy nem akar veszekedni. Vajon, amikor őt nézem, és azt érzem, meg kell védenem, akkor azt a fiút látom, aki egykor voltam, akit nem védett meg senki? Megrázom a fejem. Az ilyen gondolatok nem vezetnek sehová és nem segítenek semmiben. Kicsit már előrébb jutottunk Damiennel, de ez még iszonyatosan kevés és nem mondható, hogy óriási haladást értem volna el. De már ennyit… Még dolgozom kicsit, aztán van egy kis edzés, mielőtt éjjel ágyba kerülök. Nem olyan metódusban élek, mint a legtöbb ember, számomra az éjszaka a jó terep, akkor vagyok aktív, akkor jön el az a virág, amiben az egyik vezér vagyok, ezért is élvezem. Miért kell akkor egy félén kisegér, aki még a fényben is fél? Nem tudom, de rá fogok jönni.

Másnap sajnos nem tudok Damiennel foglalkozni, de az ezt követnő napon elmegyek az egyetemhez. Pont jókor érkezem, mert két nagyobb srác őt rángatja őt. Nem szólok semmit, csak odalépek és az egyiket ököllel szájba vágom, aztán a másik fejét a térdemre látom, hogy reccsen az orra, után kifeszítem a karját és a torkára teszem a bőrcipőmet.

-       Egyszer mondom el fiúk – nézek rájuk szenvtelenül -, senki nem bánthatja Damient – közlöm. – Adjátok át a többi faszkalapnak is! Világos voltam? Csak azért, mert legközelebb hozom a barátaimat is – mosolyodom el.

-       Megértettük – nyöszörgi a másik. – Megértettük….

Elengedem a szarházit és nézem, ahogy elsietnek, utána Damien felé fordulok és megemelem a fejét, hogy megsérült-e.

-       Minden rendben, Gazellám? – nézem a szemeit.

-       Igen… nem… leütötted őket – motyogja.

-       Igen, azt tettem és még örüljenek, hogy ennyivel megúszták – morgok. – Megütöttek valahol? – kérdezem.

-       Nem… addig még nem jutottak el – mondja engem bámulva.

-       Hm… többet kellett volna kiosztanom nekik – simítom meg Damien arcát. – Semmi baj kicsi Gazellám, most már senki sem fog kötözködni veled – nyugtatom.

-       Biztos… halálra rémítetted őket – bámul még mindig nagy szemekkel.

-       Nos, ezekkel máshogy nem lehet, Damien. Gyere, eszünk valami finomat és iszunk egy forró csokit, ami majd megnyugtat.

Abból tudom, hogy megviselt, mert ellenkezés nélkül hagyja, hogy a kocsimhoz vezessem, még az övet is én kötöm be neki, csak utána indulunk. Egy nagyon kellemes helyre viszem és tényleg kap egy nagy bögre forró csokit, amibe azonnal belekapaszkodik és melengeti a kezeit.

-       Isteni íze lesz, majd meglátod – mosolygok rá és tarkóját simogatom. – Lenne kedved egy isteni melegszendvicshez.

-       Igen… nagyon éhes vagyok… - vallja be.

-       Gondolom, reggel óta nem ettél – mondom rosszallóan.

-       Nem volt időm.

-       De fotózni volt igaz? – nézek a szemébe.

-       Volt, de az más – mondja harciasan.

Elnevetem magam, nem tudok mást tenni. Elképesztő milyen tűz jön elő belőle, ha az imádott fotózásáról van szó. Tényleg lenyűgöző, nem mondhatok rá mást.

-       Megáll az eszem – kuncogok. – A fotózás fontos, értem én – kacsintok.

-       Igenis az – közli dacosan.

-       Tudom – mondom komolyan. – Ezért is szeretném, ha csinálnál nekem egy fotót az irodába, egy erdő, de rád bízom – mosolygok. – És ennek semmi köze a randijainkhoz.

-       Nem is, mert nem randizunk – dacol újra.

-       De, ezen ne is vitázzunk – mosolygok.

-       Nagyobb képet szeretnél? – vált témát.

-       Igen. Azért nem poszter nagyságút, de nem is egy A4-es méretűt – felelem.

-       Jó… mikorra? – kérdezi.

-       Amikor elkapod a tökéletes pillanatot – kacsintok rá.

-       Jól van – biccenti.

-       És akkor még térjünk rá a randira és a kellemes részre – mosolygok rá.

-       Nem randizunk, Devon! – makacskodik a szemembe nézve.

Egek, imádom, amikor ilyen, bárcsak többet lenne ilyen bátor és tüzes. De majd kihozom belőle, mert nem lehet, hogy ez elfojtva maradjon egész életében. Nem hagyom, mert egy ragyogó kis hím és ennek látszania is kell.

-       Szeretnéd megvitatni? – kérdezem felvéve a kesztyűt. 

-       Te aztán mindenre gondoltál – állapítja meg, miközben a pincér kihúzza neki a széket. – Mibe lefogadnám, nem ma jutott eszedbe ezt leszervezni.

-       Jól gondolod, kicsi gazellám – mosolygok rá, majd az étlapot nézem. – Rendelj, amit csak szeretnél, én állok mindent, nem kell szerénykedni.

Szeretném, ha Damien nem görcsölne a pénz miatt, meg azt is, ha nagyon jó érezné magát. Megvárom, amíg rendel magának. Nem bonyolítja túl, steak, hasát és saláta, itt azért felmerül bennem, hogy nem volt a legjobb választás ez az étterem, de már mindegy, itt vagyunk. Egzotikus ráktálat kérek, mert istenien csinálják, aztán felé fordulok.

-       Tetszik? – kérdezem, mentesen mindenféle gúnytól és iróniától. – Gondolom nem jártál még ilyen helyen.

-       Munka miatt igen – feleli a vizébe kortyolva. – De szebb, mint a legtöbb ahol megfordultam. A többségük igénytelen, túl modern és ízléstelenül van berendezve. Ez egész szép, kellemes.

Igen, de nem ide jött volna, ez most már teljesen egyértelmű, nem hinném, hogy egyáltalán vágyik ilyen helyekre járni.

-       És mondd csak, egy olyan fiú, aki ilyen okos és ösztöndíjjal tanul, miért dolgozik? – kíváncsiskodom. – Hisz nem lenne rá szükséged, gondolom, az ösztöndíj fedezi a kiadásaidat.

-       Gondolnom kell a jövőmre – feleli halkan, de a válasza túl begyakorolt, nyilván van itt még más is, de most nem erőltetem. – Az ösztöndíj nem tart ki örökké – teszi még hozzá.

-       - Ez igaz – biccentek, mire végre rám néz, de a tekintete inkább gyanakvó. – És mit akarsz kezdeni majd a végzettségeddel? Gondolom, nem akarod életed végéig egy napilapnál húzni az igát.

-       Ehhez semmi közöd – jelenti ki. – Együnk, aztán mennem kell dolgozni. Ha nem dolgozom, nem fizetnek ki.

-       És vajon, ha nem jelentél meg a munkahelyeden miért nem keresnek? Hiszen már dolgoznod kéne nem? – érdeklődöm mosolyogva.

-       Te intézted így? – kérdezi gyanakodva. – Felhívtad a szerkesztőséget valami ürüggyel, hogy ma nem megyek dolgozni? Nekem, veled ellentétben szükségem van arra a pénzre! Én nem vagyok valami dúsgazdag úrficska, akinek mindent a hátsója alá toltak! – csattan fel indulatosan.

Damien felpattan és a kijárat felé indul. Nem tart sokáig, hogy utolérjem és megfogjam a karját. Nem tudom, milyen érzések kavarognak bennem a fiú kapcsán, de bántani nem akarom. Még csak fenyegető mozdulatot sem teszek, Damien mégis bepánikol, másként nem tudom leírni a viselkedését, remeg és verejtékezik.

-       Engedj el! – kiabálja olyan rémülettel a hangjában, mintha ölnék. – Eressz! Nem csináltam semmit! Nem én voltam! Sajnálom… sajnálom. Nem… én voltam!

Elengedem, remélve, hogy megnyugszik, de pár lépés után a földre csuklik és összehúzza magát.

-       Damien! – guggolok le hozzá és döbbenetesen ismerős a szemében látható rettegés. – Minden rendben? Jól vagy?

-       Jól… azt hiszem – suttogja kicsit sem meggyőzően. – Most mennem kell!

-       Elviszlek! – állok fel azonnal.

Megrázza a fejét, miközben feláll, aztán valahogy kibotorkál az étteremből. Én pedig hagyom, ez most a legjobb, amit tehetek, minden erőltetés rontana a dolgokon, nekem pedig nem a rettegő gazella kell, hanem a beszédes, tüzes. Újra kell terveznem mindent. Fizetek, aztán a kocsihoz sétálok és beülök, de nem szólok, hogy induljunk, csak percekkel később.

*

Mivel az ebéd nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, visszamegyek dolgozni, aztán este meg haza. Egyedül…

-       Úgy hallom, nem volt túl sikeres az ebéd – sétál be Travis, amikor a konyakomat iszogatom.

Nem reagálok semmit, hiszen nem kérdést tett fel, tényt közölt. Figyelem, ahogy italt tölt magának, aztán leül velem szemben, de csak figyelmesen néz.

-       Olyan vagyok, mint a bátyám? – kérdezem hirtelen.

-       Tessék? – áll meg a keze a mozdulatban.

-       Szerintem kiváló a hallásod, Travis – jegyzem meg élesen.

-       Nagyon jól értettem a kérdést – közli Travis. – Csak azt nem tudom, hogy konkrét dologra gondolsz-e, vagy általános a kérdés.

-       Travis! – mondom figyelmeztetően.

-       Keményebb és kegyetlenebb vagy, minta bátyád, ezért kerültél hatalomra, de vele ellentétben igazságos vagy és megbecsülöd az embereidet és a hűségüket is. Amennyiben a kérdés a fiú miatt merült fel benne, arra csak azt tudom mondani, teljesen feleslegesen. Oké, nyilván frászt hozod a srácra, mert ő még nem tudja, hogy sok mindenre képes vagy, de nálad gyengébbeket nem bántasz, nemhogy a fiúdat.

-       Úgy nézett rám, ahogy én Jeremyre, amikor odaadott a barátjának – mondom komoran.

-       - Elég! – fogja meg a kezem Travis. – Ezt felejtsd el! Nem vagy olyan. Azt a fiút nem te bántottad és nem is akarod bántani, csak ha véletlenül erre kérne, bár ezt kétlem!

-       Tudom, Travis! – morgok halkan, ahogy szorítja a karomat.

-       Akkor meg ne agyalj faszságokon! A fiúról meg annyit… vagy engedd menni a maga útján, vagy gondold újra a stratégiád, mert neki nem kell a pénzed, a puccos éttermek, neki biztonság kell, hogy tudja, vigyáznak rá és többé nem bántja senki. És elképesztő, de melletted, veled megtalálhatja, még úgy is, hogy kibaszott rosszfiú vagy – húzza le az italát, aztán megszorítja a vállam és lehajol hozzám. – Szerencsés kölyök – súgja, mielőtt elmegy.

Emésztgetem pár napig, amit Travis mondott és a végén megállapítom, hogy igaza van. Damient nem fogom meghódítani a pénzemmel, legalábbis nem így, ahogy eddig csináltam. Ahhoz, hogy kényeztethessem, előbb el kell érnem, hogy hagyja is. Nem kell túlbonyolítani, úgy kell csinálni, mint amikor még nem voltam pénzes, levenni a lábáról a sármommal. Egy héttel később már helyén van a fejemben minden, amikor utána megyek a parkba. Nem szólítom meg azonnal, figyelem, milyen átéléssel fotóz, keresi a tökéletes pillanatot, szöget, beállítást. Egy fát akar lefotózni, amikor végre megszólítom.

-       Látom, mág a szabadidődben is fotózol – mondom, amire megfordul. – Nagyon elhivatott vagy, Damien.

-       Mit akarsz tőlem? – kérdezi hátrálva. – Mégis miért…

Befejezni már nem tudja, mert megcsúszik a lába és készül a tóba zuhanni, de időben elkapom, hogy ez ne történhessen meg. Két kézzel fogom a karcsú derekát, ő pedig fél kézzel kapaszkodik a ruhámba.

-       Komolyan vigyáznom kell rád, Damien! – állapítom meg. – Különben még megsérülsz nekem!

-       A te hibád! – közli azonnal, de még kapaszkodva.

-       Természetesen az én hibám – nevetek bólintva és elhúzom a tótól, semmi szükség rá, hogy együtt essünk bele.

-       Miért jöttél, Devon? Mit akarsz? – kérdezi.

-       Nos, látni akartalak és úgy gondoltam, ideje pótolni az elmaradt ebédet – felelem. – Van egy isteni gyrosos nem messze – teszem hozzá.

-       Gyorosos? – pislog.

-       Igen, imádom – bólintok. – De pizza és hamburger is jöhet, Damien, csak együnk.

-       Oké – bólint meglepetten.

-       De le is ülhetek és megvárhatom, amíg befejezed a fotózást.

-       Nem… ma valahogy nem az igazi – ingatja a fejét.

-       Akkor induljunk, nagyon éhes vagyok.

-       Rendben – rendezgeti a cuccait.

-       De szeretném, ha tisztáznánk valamit – nézek rá.

-       Mit? – válik azonnal óvatossá.

-       Nem születtem gazdag családba, tök átlagos családom volt. Már, ha átlagosnak nevezhető egy idősebb testvér, aki rühell, mint a szart. Mindent megtett, hogy megalázzon és nem azt volt a legrosszabb, hogy megvert – nézek egyenesen a szemébe. – Csak azért, hogy elkerüljük az, hogy elkényeztetett ficsúrként gondolj rám a jövőben – kacsintok. – Induljunk!

-       Szeretném hinni, hogy hazudsz nekem… de mégis biztos vagyok benne, igazad mondasz – áll mozdulatlanul engem nézve.

-       Tudod, kicsikém – emelem meg a fejét -, ez a pénz és a hatalom egyik előnye, kurvára nem kell hazudnom, nincs rá szükségem – reagálok, aztán elmosolyodom, amikor megkordul a hasa. – De most ideje, hogy megetesselek – simítom meg a pociját. – A holmid betehetem a kocsiba, amíg eszünk, ha szeretnéd.

-       Nem… a gépem és a táskám, nem nehezek – mondja azonnal.

-       Értem én – mosolygok rá -, a géped fontos. Akkor amíg sétálunk mesélj, miket fotóztál, amíg nem láttuk egymást.

-       Komolyan? – kérdezi meglepetten.

-       Teljesen. Eddig sem szórakozásból kérdeztelek róla – terelem a büfé felé. – Jó lenne, ha komolyan vennél végre, mert nem fogok eltűnni, Damien! 

A cicának még a döbbenet is jól áll, ami kiül az arcára a szavaim hatására. A jelek szerint tényleg fogalma sincs róla, mit jelent, mire szolgál a nyakörv, amit olyan büszkén visel. Viszont lenyűgöző, milyen gyorsan felülkerekedik az önérzete, mert megragadja a kezem és ellök magától.

- Ez cask egy dísz, semi más – mondja remegő hangon, hiába próbál uralkodni magán. - Hirtelen felindulásból vettem, mert… mert le volt árazva és… megtetszett – magyarázkodik.

- Ezt még te magad sem hiszed el, Damien – súgom a füléhez hajolva. – Szerintem pontosan tudod, mire gondoltam az előbb, kis gazellám.

Árad a testéből a forróság, a harag és a félelem. Mégis a mellkasomnak feszíti a tenyereit és eltol magától. Meglep, de nem ezért hagyom, hogy eltoljon, szimplán csak jól szórakozom rajta és a küzdelmén. Ha nem akarnám, meg sem tudna mozdítani.

- Én nem vagyok “olyan” fiú, Mr. Turner! – közli önérzetesen, mélységes megvetéssel ejtve az “olyan” szót. – Ha egy légyottra vágyik, keressen magának egy kurvát, de én nem fogok a maga ágyába feküdni! Azért jöttem, hogy fényképeket készítsek magáról, hiszen ez a munkám. De nem vagyok prostituált!

- Szóval mégiscsak van vér a pucádban, Damien! – nyalom meg az ajkam. – Helyes, szeretem, ha valaki ki mer állni magáért! Jól van, csináljuk meg azokat a képeket, de ha legközelebb találkozunk, nem fogod ennyivel megúszni – közlöm vele, hogy pontosan tudja, ez még nincs lezárva kettőnk közt.

Ökölbe szorul a keze, de innentől csak a munkára fókuszálok és segítem benne, hogy a lehetől legjobb képeket készíthesse el rólam.

- A holnapi újságban fognak megjelenni a képek a cikkel együtt – sorolja rámolás közben. – Ha akarja, elolvashatja majd!

- Mi lenne, ha inkább személyesen hoznád el a képeket, Damien? – kérdezem, bár jól tudom, mi lesz a válasza.

- Nem fogok ráérni! – néz rám. – Egyetemre járok, sokat kell tanulnom és egész héten óráim vannak. És mielőtt megkérdezné, eszem ágában sincs elárulni, hogy hová járok! Viszlát, Mr. Turner!

- Alig várom, hogy újra találkozzunk – ragadom meg a kezét. – Szerintem hamarosan újra látjuk egymást, kiscicám!

- Nem vagyok a maga kiscicája – rántja el a kezét és kirongyol az irodából.

Nem akadályozom meg, pedig megtehetném. Igazából bármit megtehetnék vele, amit csak akarok, de az elrontaná a játékot, amit kieszeltem. Elmondhattam volna neki, hogy mire ma este hazaér, már mindent tudni fogok róla, tán még azt is, hány centis a pénisze, a többi szimpla tudnivalóról nem is beszélve. Amikor Travis visszatér, már rá is állítom, hogy tudjon meg mindent a pimasz fotósomról. Sokat elárul a kapcsolatunkról, hogy meg sem lepi a kérésem, csupán egy biccentéssel veszi tudomásul az utasításomat. Nem kell csalódnom benne, mert este már olvashatom a cica anyagát, hogy mindent megtudjak róla és felkészült legyek. Elkap a nevetés, ahogy eszembe jut, milyen magabiztosan közölte, nem fogja elárulni, melyik egyetemre jár, hiába is kérdezném. Eszemben sem volt megkérdezni, elvégre én a saját szabályaim szerint játszom, nem egy kiscica szabályai szerint, bármilyen édes is, amikor kiereszti a kis karmait. Nem azonnal csapok le rá, hagyok számára pár napot, hogy megnyugodjon, hogy elhiggye, már nem foglalkozom vele. Hétfő délután lepem meg az egyetemnél, persze az elején még nem sejti, hogy én vagyok az, a testőrömmel találkozik először, aki szépen betessékeli mellém a kis bestiát az autómba. Kattan a zár, ahogy beül, nem szeretném, ha megpróbálna meglépni előlem, aztán már húzom is magamhoz.

- Mondtam, hogy hamarosan újra találkozunk cicus – mosolygok rá.

- Mégis… mi folyik itt? – kérdezi rémülten, miközben a kocsi elindul velünk. – Eresszen el! Ez emberrablás! Mégis hová megyünk?

Kiabál, de ezt a nyilvánvaló félelme szüli, nem indulat. Szorosabban vonom magamhoz és élvezem, milyen vadul ver a szíve a mellkasában.

- Az emberrablás olyan csúnya szó, Damien – mondom nyugodtan. – Hívjuk inkább egy kis kirándulásnak, az sokkal kellemesebb lesz mindkettőnknek – nézek rá.

- Bántani fog? – kérdezi higgadtabban.

- Dehogy – ingatom a fejem. – Elárulok valamit magamról, kiscica! Ha bántani akartalak volna, már az irodában megteszem, nem vártam volna napokat csak ezért! Amúgy sem lelek élvezetet nálam gyengébbek bántalmazásában.

- Akkor mit akar tőlem? És honnan tudta meg, hová járok? – kerekedik felül a kíváncsisága.

- Nos, azt mondtad, te nem vagy “olyan” fiú, én pedig esélyt adok rá, hogy megmutasd, mlyen fiú vagy te, Damien! – emelem meg a fejét. – A másik kérdést pedig nem gondoltad komolyan, igaz? – nevetek halkan.

- De igen! – közli komolyan.

- Hm… nos, megvannak erre az embereim – vonok vállat. – De ha felhívtam volna az újságodat és megkérdezem, ők is megmondták volna, ezt te is tudod.

Először tiltakozna, de aztán végiggondolja és inkább hallgat. Mindketten tudjuk, hogy nem tévedtem az állításommal, az újságnál is készségesen megadtak volna nekem minden információt, amit csak kérek.

- Hová megyünk? – kérdezi újra.

- Ma még nem ettem rendesen, így elfogyasztunk egy kései ebédet, úgy tudom, te sem ebédeltél még ma. Közben pedig beszélgetni foguk – felelem.

- Nem akarok magával beszélgetni – közli mogorván.

- Ez nagyon sajnálatos – nézek a szemébe, aztán megcsókolom azt a morcos kis száját.

Mindketten meglepődünk. Ő magán a csókon, én meg azon, hogy megnyílik előtem az ajka, bár ez utóbbin gyanítom ő is. Nem tart sokáig, mert gyorsan felocsúdik és elhúzza a fejét és pihegve néz rám.

- Mondtam, hogy nem harapok, igaz? – mosolygok rá. – Nagyon kedves tudok lenni, Damien!

- Csak beszélgetni fogunk? – kérdezi már kevésbé feszülten és a teste is ernyedtebbé válik kicsit a karomban.

- Ma csak beszélgetünk, igen – bólintok.

- Jó, amíg képes norálisan viselkedni – talál magára.

Elmosolyodom, az az oldala sokkal jobban tetszik, amelyik harcias és kiáll magáért. Gyanítom, sok sérelem érte már az életében, talán fizikai bántalmazásnak is áldozatul esett, felismerem az ilyesmit, láttam már eleget az elmúlt években. Sőt, magam is átéltem a bátyám kegyetlensége miatt. Csakhogy belőlem szörnyeteg lett, aki megmutatta, tőle kell félni, mert ő nem fél már többé, Damien pedig tűr egy darabig, aztán elpattan a húr és akkor kijön a harcias oldala.

- Majd nagyon fogok igyekezni – mondom

- Ó, nem igaz, nem fog! – ingatja a fejét. – Az irodában sem viselkedett jól, Mr. Turner! Ezt nagyon jól tudjuk mindketten!

Önkéntelenül nevetem el magam és ez nagyon ritkán fordul elő velem, általában gúnyos, vagy megvető nevetést hallani tőlem, ilyet, mint most, szinte soha. De az, ahogy Damien rámutat, nem tudok viselkedni, egyszerűen lenyűgöző.

- Az imént csókoltalak meg, úgy hiszem, nyugodtan szólíthatsz Devonnak és tegeződhetünk is.

- Van olyan, aki nyugodt a közeledben, Devon? – adja meg magát.

- Hm… nem sokan – ismerem el. – De neked nincs okod félni, már mondtam!

- Nem győztél ám meg, remélem, tudod – szegi fel a fejét.

- Ez az oldalad sokkal jobban tetszik, amikor ilyen kis belevaló vagy – vallom be. – És azon vagyok, hogy meggyőzzelek, Damien.

- Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet – közli komolyan.

- Lehet, de attól még így lesz – világosítom fel.

- Valahogy biztos voltam benne – sóhajt drámaian, de úgy látom, kezdi feltalálni magát, aminek őszintén örülök, ettől olyan izgalmas.

Alig várom, hogy teljesen levetkőzze a félénkségét, valamint a félelmét és megismerhessem azt a belevaló kis hímet, akinek sejtem. 

- Nem, ki van zárva, hogy öltönyt húzzak, mint valami díszfasz – támaszkodom az asztalra.

- Devon, ne csináld már! – sóhajt Travis. – Jó benyomást akarunk kelteni.

- Nem, te akarod, hogy jó benyomást keltsek – javítom ki.

- Mert ezt kívánja az érdekünk – köti az ebet a karóhoz.

- És öltöny nélkül nem vagyok jó? – kérdezem hűvösen.

- A személyes véleményem szerint mindenféle ruhában jó vagy, de most nem az én véleményem számít – morog Travis. – Csak vegyél fel egy öltönyt az égre, nem nagy dolog, kibírsz egy napot benne.

- Kiakasztasz – közlöm.

- Tudom – bólintja. – Te meg azt, hogy igazam van, bármennyire is morogsz. Túl sok pletyka kering rólunk, kicsit tompítani kell az élüket.

- Hm… pedig a halál mennyivel jobban tompítana mindent – ülök vissza.

- Na, pont erről beszélek, Devon! – közli Travis.

- Igen, tudom jól, miről beszélsz – villan meg a szemem. – És jelzem, ez kb. olyan, mintha egy tigrist arra kérnél, hogy mutassa magát házi macskának.

Travis sóhajt. Nem az első vitánk az ügyben, nem is az utolsó, mert attól, hogy a racionális énem nagyon jól tudja, hogy igaza van, még nem tetszik a dolog. Eddig is elintéztünk mindent szépen, klasszikus módszerekkel, részemről semmi szüksége erre a színjátékra, de Travis azért van mellettem, mert képes más szemszögből meglátni a dolgokat és felhívni rá a figyelmemet, ha valamit szerinte máshogy kéne csinálnom. Ezt nem sokan engedhetik meg maguknak velem szemben és még nekik is meg kell fontolniuk, mikor teszik, de Travis más, neki lehet, akkor is, ha mocskosul nem tetszik, amit mond. Talán az az oka, hogy valamikor szeretők voltunk és van köztünk valamiféle kötelék a mai napig. Nem is tudom, csak azt, hogy sokáig próbálkoztunk, de ahogy idősebb lettem, úgy vált egyre nehezebbé, úgyhogy vége lett. Ezzel nem is lenne baj alapvetően, de Travis időnként még most is megfeledkezik róla, hogy már nem az a 19 éves fiú vagyok, akinek ölelésre és támogatásra van szüksége. És minden alkalommal megdöbben, amikor ezzel szembesül, pedig ő tanította meg, hogy milyenné kell válnom és most, amikor olyan vagyok, nem tud vele mit kezdeni. Volt idő, amikor próbáltam feloldani ezt a feszültséget, de aztán arra jutottam, ez pusztán az ő problémája, nem tudom és nem is akarom feldolgozni helyette a változásokat, ez az ő feladata.

- Hoztam neked egy öltönyt – rángat ki a gondolatiam közül Travis. – Ideje átöltöznöd, hamarosan megérkeznek a vendégeid és kérlek, legyél velük kedves.

- Rendben – veszem el a fekete öltönyzsákba csomagolt holmit, aztán felakasztom és vetkőzni kezdek.

Érzem magamon Travis tekintetét, de nem érdekel, hogy figyel, ismerjük egymás testét, felesleges lenne szemérmeskednem előtte, meg aztán, baromira nem vagyok az a típus, aki szégyenkezne bármiért is. Minden tökéletesen illik rám, látszik, hogy az én méretemre készült. A nyakkendőt Travis köti meg nekem a végén, de megfigyelem, hogy csinálja, legközelebb már menni fog nekem is.

- Pompásan festesz – néz végig rajtam Travis és nem tudom nem észrevenni a szemében csillogó vágyat.

- Köszönöm – lépek a tükör elé és megnézem magam.

Valóban pazarul nézek ki, az öltöny nagyon jól áll, hiába az ellenérzés a flancolás tekintetében, a megjelenésem Travist igazolja.

- Tudom, nem csinálunk belőle rendszert – vigyorodik el, mert a kis rohadék tényleg igazán jól ismer.

- Nem, tényleg nem – nézek a szemébe.

- Persze, főnök! – biccent mosolyogva. – Most megyek, el kell intéznem a kikötői ügyeket. Ne felejtsd el, légy kedves – sétál ki.

Hát persze. Én és a kedvesség. Igazából tudok az lenni, csupán időpazarlásnak tartom és nem szeretek felesleges köröket futni. Azt vallom, mindig a legegyenesebb út a célravezető, minden más csak idő- és pénzpocsékolás. Nem is foglalkozol ezzel tovább, visszaülök az asztalomhoz, hogy folytassam a klubjaim bevételeinek ellenőrzését. Nem is pillantok fel, csak a kopogtatásra.

- Bújj be! – szólok ki.

- Főnök, meghoztam a vendégeit – jelenti be a belépő biztonsági őr, Grey.

- Engedd be őket és menj a dolgodra! – utasítom.

Grey csupán biccent, majd a következő pillanatban belép egy idősebb, testes férfi és egy fiatal… hm… cica! Alaposan megnézem őket magamnak és megállapítom, hogy a fiú le sem veszi rólam a tekintetét. Egészen mókás figyelni, ahogy próbálja feldolgozni a látványomat. Szívesen szórakoznék, de ez most nem erről szól. Felállok és odasétálok hozzájuk.

- Devon Turner vagyok, üdvözlöm az urakat! – mondom kedvesen és még egy kis mosolyog is belefér. Tudok én kedves lenni, ha akarok, csak ritkán akarok.

- Köszönjük, hogy fogad minket, Mr. Turner – válaszolja készségesen a nagydarab férfi. – Hank Foster vagyok a Sunrise napilaptól. Ő pedig itt a fotósunk – közli.

- És neve is van a fotósnak? – érdeklődöm a fiú szemébe nézve. – Vagy tán szólítsam pusztán fotósnak?

- Én… szóval… - dadogja. – A… a nevem… Damien Silver. Örülök, hogy… hogy… megismerhetem… uram…

Egek, ez a srác szinte kiabál azért, hogy a falhoz szorítsa az ember és gyönyörködjön a félelemtől csillogó szemeiben. És micsoda szemei vannak, egy szürke szempárba nézek éppen, olyanok, mint a felhős égbolt, vihar előtt, vagy vihar után. A haja hófehér, nem természetes nyilvánvalóan, mégis illik a fehér bőréhez és a szeméhez. A nyakában pedig egy nyakörv van… egy kicseszett nyakörv. Vajon van fogalma róla, hogy ez mit jelent egy olyan férfi számára, mint én? Vagy bármelyik férfi számára, aki ebbe a klubba belép? És még csak rejtegetni sem próbálja. Vagy nagyon merész, vagy nagyon ostoba, ezt még nem tudtam eldönteni.

- Damien! – ízlelgetem a nevét és tetszik a hangzása. – Foglaljanak helyet – mondom visszasétálva a helyemre és leülök. – Egy kávét, italt? – kérdezem udvariasan, nem is olyan nehéz ez sem.

- Egy kávét köszönöm – bólint a férfi.

- Damien, te kérsz valamit? – érdeklődöm.

Mondjuk engem, hogy egy kicsit megneveljem, ha már kibaszott nyakörvet hord, és olyan büszkén viseli, hogy az vérlázító.

- Egy pohár vizet… köszönöm – felel végül.

Telefonon kiszólok az italokért, aztán hátradőlök a székemben.

- Gondolom, az interjúval kezdünk, a fotók készülhetnek közben, vagy utána – mosolygok Damienre. – Önnek bizonyára sok dolga van – nézek áthatóan a hájzsákra.

- Igen, úgy lenne a legjobb – bólogat Hank. – Akkor nem lennék Damien útjában.

És az enyémben sem, mert nagyon szeretnék egy kis idő tölteni a félénknek látszó kis gazellával. Tesztelnem kell az elméletemet. Látszik, hogy fennakad azon, hogy simán elrendezzük a dolgokat a feje felett, de elég okos, ahhoz, hogy ne akadékoskodjon. Megérkeznek az italok, de közben már megy az interjú, Hank az üzleteimről kérdez, én pedig udvariasan, tárgyilagosan válaszolgatok neki – csupán azokat a dolgokat fedve fel, ami legális -, ahogy kell. Tényleg egy kifogástalan üzletember látszatát igyekszem hozni. Érzékelem, hogy Damien csinál egy-két képet, de inkább csak várakozik és engem figyel. Kíváncsi vagyok, mi jár a fejében, mit gondol rólam. Amikor Hank befejezi a kérdezgetést, kikapcsolja a magnót, majd feláll és kezet rázunk.

- Köszönöm az idejét, Mr. Turner! – mondja.

- Igazán nincs mit – mosolygok elengedve a kezét.

Elkísérem az ajtóig, ahol még vált néhány szót Damiennel, mielőtt távozik. Ahogy kettesben maradunk érezhetően megnő a szobában a feszültség. A kegyetlen részem szeretné kipróbálni, miként reagálna a kiscica, ha bezárnám az ajtót a háta mögött, amire olyan sűrűn pillant, hogy nyilvánvaló, mennyire mehetnékje van.

- Nem harapok, legalábbis elsőre nem szoktam – támaszkodom az asztalomnak.

- Tessék? – néz rám meglepetten.

- Mondom, elsőre nem szoktam harapni, csak, ha nagyon szépen megkérnek – mosolygok rá.

- Meg akar harapni? – kérdezi.

- Hm… erősen foglalkoztat a gondolat, Damien! – felelem egyenesen. – Besétálsz ide a nyakörveddel és meglep, hogy valaki megharapna? – kérdezem, ahogy felé mozdulok, a következő pillanatban pedig az ajtónak simul a háta. – Tudod egyáltalán, mit jelent egy nyakörv? – akasztom bele az ujjaimat a fekete bőrbe és kicsit meghúzom. – Hm… Damien?