- Lindsay, ne csináld ezt velem! – nyüszítek a telefonba.

- Sajnálom, Jace – feleli, a hangján érzõdik a színtiszta együttérzés, ami egy kicsit segít. – Esküszöm, mindent elrendeztem és minden stimmelt, az utolsó pillanatban mondták vissza...

- Tudom, tudom – sóhajtok fel. – Csak utálom, hogy lõttek az egésznek.

- Még nincs minden veszve! Már keresem is az új helyeket, csak adj pár napot, és...

- Felesleges, Linds. Az elõbb beszéltem anyával, igazi testõrt kapok... Ez már nem távolról fog figyelni, hanem az árnyékom lesz éjjel-nappal – temetem a szabad kezembe az arcom.

- Gondolod, hogy rájöttek? – kérdezi halkan.

- Nem tudom, lehet – vonok vállat. – Mindenesetre elvileg most beszél a fickóval, úgyhogy felesleges újrakezdeni a tervezést. Várjuk meg, milyen lesz a fickó, aztán majd meglátjuk.

- Rendben – sóhajt egy nagyot Linds is. – Hívj, ha tudsz valamit!

Miután letettük a telefont, Justin dús bundájába fúrom az arcom, aki szokás szerint a párnámon trónol a fejem mellett és hangosan dorombol. Erre még hangosabban rázendít és a fejemre tekeri a farkát is, mintha átölelne vele. Belemosolygok a puha szõrébe, engem valahogy mindig megnyugtat a hangos dorombolásával, hiába panaszkodik rá mindenki más.

Aztán nem túlzás, hogy mind a ketten enyhe szívinfarktust kapunk, mikor a következõ pillanatban éktelen vijjogásba kezd a tûzjelzõ. Justin felugrik és úgy rohan ki a szobából, mint akit kergetnek, én viszont csak felülök és homlokráncolva körülnézek. Még szerencse, hogy a különbözõ szárnyakban külön tûzjelzõ berendezés van, különben a szobám most úgy nézne ki, mint amin éppen átsöpör egy tájfun.

A tûzjelzõ hamarosan elhallgat, én pedig felsóhajtva mászok le az ágyamról. Justin már biztosan megnyugodott, viszont minden bizonnyal nem jön vissza rögtön ide, hanem elõbb meglátogatja a konyhát. Elkényeztetett dög.

Lassan sétálok le a lépcsõkön, folyamatosan szólongatva, hátha mégis elbújt valahol és nem mer kijönni.

- Justin! – szólítom meg újra, ahogy kilépek az egyik kedvenc rejtekhelyérõl.

- Selyemfiúkat is tartotok? – hallok meg egy idegen férfihangot nem messze. Hát ez meg ki a fene lehet? Közelebb megyek, és láss csodát, Justin is az új jövevény körül somfordálhatott, mert most a vele szemben álló Edgar lábától rohan egyenesen felém. – Na ne, ez most komoly? – szólal meg újra a férfi, miközben felveszem Justint a kezembe.

Lopva végigmérem, soha nem láttam még itt, de nem túl bizalomgerjesztõ a külseje, úgyhogy biztos nem õ az új gardedámom. Magas ugyan, és a vállai is szélesek, már amennyit látok belõle, a haja viszont fix, hogy se megfésülve, se levágva nem volt már egy ideje, és a borostája is igencsak elfajzott állapotban van. Ráadásul úgy méreget azokkal a fekete szemeivel, mint éhes oroszlán a darab véres húst.

- Mr. Kudrow, bemutatom Jonathan Christopher Graham fiatalurat – szólal meg Edgar.

A férfi felém lép, mire én Edgarra sandítok, aki egy aprót biccent, úgyhogy elõveszem az udvarias énemet és kezet nyújtok ennek a Mr. Kudrownak. Még egy mosolyt is megeresztek felé, hiába méreget annyira még mindig.

- Öcsi, fogalmad sincs, kinek nyújtogatod azt a pelyhes praclid, ugye? – szólal meg jó pár perc kínos csend után. Hogy... mi van? – Úgy állsz itt, mint a Szabadságszobor.

Döbbenten meredek rá, mégis ki ez a bunkó alak?

- Mr. Kudrow lesz az új testõrsége, egy személyben, fiatalúr – szólal meg Edgar ismét, mintha olvasna a gondolataimban.

Ne már, ez most komoly? A fickó szív egyet a cigijébõl – mióta lehet idebent dohányozni?! –, a hamu meg kecsesen a márványpadlóra pottyan. Ez holt biztos, hogy csak egy rossz vicc, apa soha nem venne föl egy hozzá hasonló embert.

És miért bámul még mindig így rám?!

- Elsõ dolgom lesz belõled valami normális kinézetû egyedet faragni. Na, told el a biciklidet – int egyet, majd elsiet mellettem. Most akkor ki kinek az alkalmazottja? – Készülj, este megyünk inni – fordul még vissza az ajtóból.

Döbbenten meredek Edgarra, aki hasonló érzésekkel néz vissza rám, majd hitetlenkedve megrázza a fejét.

***

- De apa, az a fickó elmebeteg! – csapom le a villámat az asztalra, a vacsora még jóformán érintetlen a tányéromon.

- Egyél, Jace – mondja anya finoman.

- Nem elmebeteg, csak vannak fura heppjei – rázza meg a fejét apa. – A legjobbat kértem és a legjobbat adták.

- Akkor sincs szükségem gardedámra – ellenkezek dühösen. – Eddig is tökéletes jól elvoltam a távoli õrségemmel, amit még akkor se állítottál le rólam, mikor megígérted.

- Ez nem ellened, hanem érted van, értsd meg végre – sóhajt fel türelmetlenül.

- Apádat rajtad keresztül lenne a legkönnyebb megfogni, Jace – teszi hozzá anya.

- De senki nem készül ilyesmire!

- Soha nem lehetünk biztosak benne – rázza a fejét anya.

- Mostantól közvetlen testõröd lesz, és kész. – Apa hangján hallatszik, hogy lezártnak tekinti a vitát. – Inkább örülj neki, hogy biztonságban leszel! Mr. Kudrow a legmegfelelõbb ember, az õrültségei meg csak a szükséges rosszak, amiket el kell viselni.

- Az lehet, de ezeket a „szükséges rosszakat” nekem kell napi szinten elviselnem! – csattanok fel.

Hátralököm a székem és elindulok kifelé az étkezõbõl. Hallom, hogy apa utánam kiabál, és anya is utánam szól, de nem érdekel. A szobámba csörtetek és becsapom magam után az ajtót, dühösen vetem magam arccal az ágyamra, Justin pedig máris ott terem, hogy hangosan a fülembe doromboljon. Az oldalamra gördülök és magamhoz szorítom a bundás testét, hagyva, hogy lassan megnyugtasson.

Néhány órával késõbb türelmetlen kopogás zaja töri meg a szobám csendjét, úgyhogy felkászálódok az ágyamról, és az ajtóhoz lépek. Persze az az õrült fickó áll az ajtó túloldalán, és még csak azt sem hagyja, hogy köszönjek, egyszerûen félretol az útból, és a bõröndjével együtt belép a szobámba.

- Akkor szólsz, ha kérdezlek – üdvözöl, én pedig legszívesebben bokán rúgnám, hogy viszonozzam a kedvességét.

Körülnéz a szobámban, aztán az ablakhoz lép és ott is kinéz. Justin közben felfedezi a látogatónkat, és a maga együgyû módon barátságos személyiségével rögtön a lábához üget, és szeretetteljesen hozzádörgölõzik. Most elõször kezdek kételkedni az agyi képességeiben.

- Pakold le magad rólam Cirmi, mert úgy alád rúgok, hogy csak keresztapa lehetsz – mordul rá a fickó.

Ahogy kihúzza alóla a lábát, szinte látom a mozdulaton, hogy tényleg belerúgni készül. Azt adja neki a jóisten... Gyorsan fel is kapom Justint és ellépek vele a közelébõl, az én macskámat csak hagyja békén mindenki, még õ is. Tovább nézelõdik, még a gardróbba és a fürdõbe is benéz, már majdnem megkérdezem tõle, hogy nem akar-e esetleg megmotozni engem meg talán a macskát is.

- Nagyszerû – fordul felém aztán. - Szóval, Crissy. – Döbbenten meredek rá, mi a franc? Crissy?! – Így akarsz jönni? Vagy esetleg pizsama partit szerveztél, velem kettesben? – méri végig a ruháimat lenézõen.

Felsóhajtok és leülök Justinnal az ágyra.

- Nem tudtam, mennyire vehetem komolyan a szavait, Mr. Kudrow – felelem türelmesen. – És amúgy sem rendelkezem feltûnõbb ruhákkal, mivel nem is hordhatnám õket.

- Ó, tényleg? – nyitja ki újra a gardróbot, úgy nézegetve, mintha a sajátja lenne. Talán meg kéne tanulnom nem zavartatni magam. – Na és miért nem? Ilyen korban már normális ízlése szokott lenni az embernek... Hány éves vagy? Tizenöt?

- Tizenkilenc – felelem fogcsikorgatva. – És ugyanazért, amiért maga most itt áll a szobám közepén, és úgy tesz, mintha maga fingotta volna a passzát szelet. – Erre felvont szemöldökkel hátrafordul, ez talán egy kicsit sok volt, de nem szívom vissza. – Az apámnak nem szokása megkérdezni a véleményem a dolgokról.

- Ha valami nem tetszik, gyorsan szokd meg, Crissy – fordul vissza a ruháimhoz, és most már kotorászni is kezd köztük. – Egy darabig nem szabadulunk meg egymástól.

- Remek – sóhajtok fel, és már éppen dõlnék hátra az ágyon, mikor szabályosan képen töröl egy nadrág, amit alig szedek le a fejemrõl, már követi is egy ing. – Másodállásban stylist? – veszem szemügyre a ruhadarabokat.

- Inkább a kezed járjon, mint a szád. Öltözz fel rendesen és menjünk végre, olyan ez a szoba, mint egy kibaszott díszlet, rosszul leszek tõle.

Inkább nem ellenkezek, csak sóhajtok egyet és felállok a ruhákkal a kezemben. Várakozóan tekintek rá, de lecövekelt a szobában, és nem úgy néz ki, mint akinek szándékában állna udvariasan kimenni az ajtón, amíg átöltözök. Mikor rám néz, akkor is csak felvonja a szemöldökét, amivel biztossá válik, hogy nem szándékozik távozni.

- Ha kiderül, hogy apám egy perverz kukkolót vett fel, lesz hozzá néhány keresetlen szavam – morgom az orrom alatt.

- Ahhoz neked újra kéne születned, tündérbogár.

Valaki lõje le.

Hitetlenkedve nézek végig magamon, de a biztonság kedvéért a tükörre is vetek egy pillantást, hogy biztos jól látok-e. A nadrág olyan szorosan tapad rám, mintha most varrták volna rám, és az inggel sem sokkal jobb a helyzet. Tuti, hogy mindkettõ kisebb a kelleténél legalább egy mérettel... Szóval ezért kotorászott olyan mélyen.

- Ez szándékos volt, ugye? – meredek rá.

- Még szép – indul el az ajtó felé. – Holnap elmegyünk fodrászhoz és lehet, hogy még egy lakberendezõt is keresünk – néz végig a szobán újra.

- Te is vállalod a fodrászt? – nézek a hajára.

- Nagy a szád, tüncimünci. Na, indíts kifelé – lódít ki az ajtón egy kedves mozdulattal.

- És az irataim vagy valami? – nézek vissza zavartan.

- Szarok rá. Inni megyünk, jobb is, ha nem hozol személyit – von vállat, miközben egyik kezével a vállamat fogva kormányoz végig a folyosókon és le a lépcsõkön.

Amikor az autókhoz érve elõvesz a zsebébõl egy kocsi kulcsot, amit megnyomva az én autómat nyitja ki, már inkább fel sem húzom magam. Egy újabb sóhajtással veszem tudomásul a dolgot, és szó nélkül ülök be az anyósülésre, pedig szívem szerint azt sem engedném, hogy hozzáérjen az autóhoz, nemhogy még vezesse is...

Ahogy elindulunk, már a kocsibejárón utánunk kanyarodik a hatalmas fekete terepjáró, benne a két ügynökkel, ami nekem ugyebár természetes, de a fickó gyanakodva pillantgat a visszapillantó tükörbe,fõleg, amikor Washington utcáin haladva is a seggünkben vannak.

- Nem emlékszem rá, hogy potyavendégeket is hívtam volna a buliba – morogja, mikor megállunk egy piros lámpánál.

- Ez a dolguk – dõlök hátra az ülésen. – Sehova nem mehetek autóval anélkül, hogy ezek ne követnének.

- Hát én személy szerint utálom, ha a seggemnél motoszkálnak – jelenti ki, aztán olyan hirtelen mozdul, hogy alig bírom követni a szememmel.

Hirtelen teszi újra sebességbe az autót, aztán magasan téve a még mindig piros jelzésre, kilõ.

- Mi a... – kiáltok fel ijedten, megkapaszkodok az ajtón, hogy ne dõljek az ölébe a hirtelen sebességtõl és az éles kanyartól.

Másodpercek átlépjük a sebességkorlátozást is, a visszapillantóba nézve látom, hogy jön utánunk a terepjáró is. A fickó tovább száguld, élesebbnél élesebb hirtelen kanyarokat vesz, nem érdeklik sem az egyirányú utcák, sem a lámpajelzések, és az én autóm sokkal gyorsabban veszi a kanyarokat, szóval a terepjáró egyre jobban lemarad, de nem hagyja magát teljesen lerázni.

Olyan mellékutakon és helyeken száguldunk keresztül, ahol még soha nem jártam, többek közt egy sikátoron is, ahol még én is késõn veszem észre az útra belógó vasszerkezetet. A fickó ismerheti a helyet, mert meg sem rezdül, pedig ahogy látom, közel sem biztos, hogy átférünk alatta... Erõsen megkapaszkodok és inkább összeszorítom a szemeimet, szerettem ezt az autót...

És nem történik semmi. Szépen átsiklunk a szerkezet alatt, bár a fejemet tenném rá, hogy maximum öt milliméteren múlhatott a dolog. Ami azt jelenti, hogy... A visszapillantóba nézek, és éppen elkapom a pillanatot, amikor a terepjáró csikorgó kerekekkel satufékez egyet, épphogy elkerülve a vas becsapódását a szélvédõ közepébe.

Tovább száguldunk és kanyargunk, de tudom, hogy ez már csak a bebiztosítás része a dolgoknak, a terepjáró már nem fog utolérni minket. Elnyomok egy széles vigyort.

- Apám nem fog örülni ennek – jegyzem meg, de alig tudom megállni, hogy ne nevessek fel.

Talán vannak pozitív tulajdonságai is ennek a pasinak.

Felvont szemöldökkel pillantok az elõttünk álló romos kocsmára.

- Ugye tudja, hogy nekem hivatalosan nem szabadna ilyen helyekre járnom? – kérdezem, de rám se hederít, megy elõre, én meg persze követem.

A megjegyzés amúgy is csak szándékos szurkálódás volt, nem kell azt neki tudnia, hogy minden álmom az volt, hogy végre olyan helyekre járhassak, ahová nem lenne szabad. Nagyon ismert faszagyerek lehet ezen a helyen, mert minden pultos és néhány vendég is ismerõsként üdvözli, és úgy lavíroz az asztalok és emberek között, mint aki itt töltötte a fél életét.

- Hova ül... – kérdezném, de még be sem tudom fejezni, egy határozott és cseppet sem kedves mozdulattal lenyom az egyik asztalhoz egy székre. – Aha, szóval ide.

- Mit iszol, kölyök? Elõre szólok, hogy kólát itt nem árulnak tisztán – vonja fel a szemöldökét.

- Ööö... egy martinit?

- Te még itt is elnököset játszol? – mered rám, aztán sarkon fordul, és a pulthoz megy.

Felvont szemöldökkel utána nézek, de úgy döntök, ráhagyom a dolgot, úgyhogy vállat vonva visszafordulok. Pár perccel késõbb vissza is ér, az asztalra csapva két hatalmas korsó sört.

- Ó, hm. Érdekes színû és mennyiségû martini, köszönöm – jegyzem meg, egyre jobban belejövök ebbe az „idegesítsük halálra a fickót” dologba. – Az ilyen helyeken van mosdó is? – érdeklõdök felvont szemöldökkel.

- Jézusom... – Azt hiszem, most érte el azt az állapotot, hogy legszívesebben leütne, de végül csak egy türelmetlen mozdulattal hátrafelé mutat.

- Kösz – vigyorgok rá.

Szerencsére simán megtalálom a kis folyosóról nyíló mosdókat, és nyugodtan végzek is, mert nem jár arra éppen senki. A visszaút már eleve döcögõsebben indul, mert a kis folyosón a sima átjutás helyett majdnem lefejelek egy kart, amit kicsaptam elém a falra.

- Hé, fiú – csap meg egy bûzös, sörszagú lehelet, aztán az arcomba hajol egy borostás képû, apám korabeli fószer. – Nem ismerlek valahonnan?

- Kötve hiszem – próbálok átbújni a karja alatt, de nem hagyja, úgyhogy inkább hátrébb lépek.

- Pedig rohadtul úgy nézel ki, mint a kurva elnök fia – hajol vissza az arcomba. – Vagy valamelyik törzsvendégnek a ribanca vagy?

Ez most dicséret akart lenni? Szólásra nyitom a szám, de aztán be is csukom, mikor egy kéz megkopogtatja a fickó vállát.

- Van valami gond? – bukkan fel az õsbunkó testõröm, akibe talán tényleg szorult némi testõri hajlam.

- A tied a kölyök? – mutat rám a részeg fickó.

- Még szép, bejáratos ágymelegítõ – feleli fapofával. – Mennyit adnál érte?

Tágra nyílt szemekkel és leesett állal bámulok rá. Ez most... komolyan a szajhájának állított be, és még eladásra is kínál?! Ennyit a testõri hajlamról.

- Hmm... Hát mondjuk úgy egy százast biztos megér – dörzsöli meg a borostáját a férfi.

- Kár – húzza el a száját az õstulok. – Sajnos ennél sokkal többet is adnának érte, ha a megfelelõ helyen keresgélnék.

Újabb adag döbbenettel vegyes felháborodás gyûlik fel bennem, de õ lezártnak tekintheti a beszélgetést, mert megragadja az ingem, és visszahúz az asztalunkhoz.

Seggfej.

Odabent, az elõcsarnokban várattak majdnem fél percig, mikor a titkárnõre szerettem volna morranni, a Fõnököm igen súlyos kézrátétellel nyomott vissza a székbe, jelezve, hogy kussoljak.

- Kérem, jöjjenek be - jelenik meg egy tip-top nõci kosztümben, protokolláris bájvigyorral azokon a halványrózsaszín ajkain. - Az elnök úr már várja Önöket.

- Meg hiszem azt, mint a Messiást - döföm le a tekintetemmel, hogy mély zavar és sápadtság a válasz rá, majd rángó arcéllel invitál bentebb minket.

Hatalmas asztal, mögötte az elnök, az elnök mögött egy batár nagy ablak, aminek két oldalán nemzetünk csodálatos színû lobogói vannak fellógatva.

Mint a filmekben.

A szõnyegen lépdelve nem sok neszt csinálunk, kezeim a zsebeimben pihennek, a meggyújtatlan cigi úgy fityeg a számban, mint egy bölcsödés orrából a takony. Újfent kísérletet tesznek arra, hogy moderálják a viselkedésem, biccentsek vagy köszönjek, legalább vegyem ki a kezeimet a szövet áldásos takarásából, de nem járnak túl sok sikerrel.

Ez életem legnagyobb és egyetlen dobása, hogy végre kitegyenek az Irodától. Nem fogom elbaszni, senki sem fog keresztbetenni nekem, mert megkeserítem az életét. A Fõnök kis titkárfiúja mélységes zavarban van, annyira kellemetlen számára a szituáció, hogy a fülei lángolnak.

- Nem fogok hajolgatni senki elõtt, nem Istenhez jöttünk - közlöm a lehetõ legutálatosabban a Fõnökömmel, ámde ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy mindenki hallotta.

- Üdvözlöm Önöket, kérem, foglaljanak helyet - udvarias, karizmatikus és hatalmat sugárzó.

- Egész nap meresztem a seggem egy forgószékben, kösz nem - szarok bele a sugárzásába nyomban, elfordulva a Fõnökömtõl. Mélységes kuss. Rég éreztem már ezt a feszülten vibráló, feketeségbõl jeles közeget. Egészen belebizsergek. Elélvezni viszont akkor fogok, ha kirúgnak. Ó, akkor igen. De még mennyire.

A Fehér Ház kellõs közepén.

A testõrök, a "mieink", az egész protokolláris gyülekezet - az egyik nyanya kiköpött olyan, mint a volt viselkedéskultúra tanárom- felháborodottan és megütközve pillantanak rám, van, aki dudorodó zakója alá nyúl, hogy megtapogassa, vajon a fegyvere ott van e.

- Mr. Kudrow! - rivall rám a Fõnök, bocsánatot kérne a nevemben, de az elnök csak legyint. Hát nem cuki? Azt hiszi, hogy csak egy légy vagyok, amit olyan könnyen el lehet hessegetni. Beleszarok a palacsintádba.

- Semmi gond, Mr. Truman - mondja egészen elnézõen, mire torz fintorral felciccenek. - A legjobbat kértem, a mellékhatásokról tájékoztattak. Azért vannak itt, hogy a fiam védelmérõl értekezzünk. Ha ez az ára, legyen.

Megjegyzés nélkül hagyom a mondatát.

Feláll az íróasztal mellõl, ismerem már ezt a trükköt, közelebb lép, majd nekidõl annak a puccos asztalnak, hogy ne érezzem úgy, hogy Õ az atyaúristen és emiatt valamiféle kétely és akadály mardossa az amúgy is szakadt és lógós lelkemet. Mint a First Lady csöcsei.

- A fiam lassan eléri azt a kort, amikor elkezd lázadni. Érzem én is és az anyja is... - kezd bele, de vagyok olyan gáláns, és megszabadítom ettõl a nehéz tehertõl.

- Pörgessük fel egy kicsit a témát. Nem vagyok bébiszitter, sem au-pair. Tengerészgyalogos vagyok.

- Az aktái szerint Ön nagyon sok minden, Mr. Kudrow.

- Akkor nem tudsz olvasni.

Úgy kerül elõ az öngyújtóm és parázslik fel a cigim, hogy mikor a Fõnök megpróbálná kiverni a számból, a tûzjelzõ már be is kapcsolt. Odalent futkorászás, lábdobogás, a vijjogó hang kitölti az egész kibaszott épületet. Szemeimet az elnökébe meresztem, kihívóan és a lehetõ leggennyládább pillantásommal.

A testõrök közelebb lépnek, az elnök mellé lép kapásból kettõ, mintha épp most készülnék tüzet okádni és barbecue-t készíteni országunk elsõ emberébõl. Pár szóval intézkedik, hogy értesítsék az alsó szinteket, miszerint aggodalomra semmi ok, majd bal kezét leveszi az asztal lapjáról és tesz egy félreérthetetlen mozdulatot.

Gyerünk.

Mondd ki.

Mondd ki.

Felemelem az orrom, úgy szúrom, hogy most mit fog lépni.

- Tudom, mire megy ki a játék, Mr. Kudrow. És higgye el: én nem kirúgatni fogom, hanem elhelyezem egy rácsos épületbe élete végéig, ahol álmodozhat a drága tengeralattjáróiról.

- Baszd meg - adok hangot elsõ gondolatomnak, hangosan felhorkanva. Erre elmosolyodik. Kibaszottul elmosolyodik. Kiveszem a kezeim a zsebembõl, mire négy fekete egyenruhás tapad rám a világ négy égtájáról. Elvigyorodom.

- Nos, most hogy tisztáztuk ezeket a kérdéseket - ellöki magát az asztaltól, elnöki eleganciájával, visszalép a székhez, beleül, ujjait sátormód összefûzi maga elõtt és áthatóan rám néz. - Beszéljünk a részletekrõl.

- Valóban azt hiszed, hogy én vagyok a legjobb életbiztosítás a fiad számára? - nem engedem még mindig rendesen beszélni, megrándul az arcán egy izom, de mással nem árulja el, hogy kezdi terhelni a beszélgetés. És a folyamatos tegezésem.

- Igen, így vélekedem. A jó eléréséhez el kell viselni a szükséges rosszat is.

- Teljesen elmentek otthonról? - pedzegetem tovább a témát, a Fõnök immáron nyilvánosan a lábamra tapos, oldalról a titkár a könyökömnél húzkodja a ruhát. Egy lapos pillantást eresztek meg rá a vállam felett és máris abbahagyja. A Fõnök viszont akkurátusan végigzongorázza a sarkával mind az öt lábujjamat.

- Honnan tudod, hogy a fiad nem fogom bajba keverni, elveszíteni, prostinak adni, elhagyni vagy esetleg a fürdõkádban felejteni? - próbálok továbbra is fogást találni rajta. Ne már. Nem bízhat meg bennem. Ennyire nem lehet senki nagyreményû, szívjó, betegesen pozitív és örökké motivált.

A helyében még a vécépucolást se bíznám magamra.

- Bízok a józan ítélõképességében és abban, hogy életének hátralevõ részét szabadságban szeretné letölteni - intésére az egyik csicskása odajön hozzám, a kezembe tol egy bõrrel bevont fekete mappát.

- Meglátjuk - marom el az egyik aktát egy sokatmondó pillantással.

***

Fújtatva csörtetek le a fehér lépcsõkön, mint egy sárkány, úgy gõzölök el szinte minden utamba kerülõ, kirendelt tûzoltót, takarítót, cselédet, akik épp felmossák az automatikus locsolórendszer maradványait. Valaki hozzám szól, hogy legyek szíves eltenni azt a cigarettát, de mikor majdnem átlököm a korláton az akadékoskodót, befogják. Mögöttem az Iroda alkalmazottai csörtetnek, hogy tartsák a lépést, a Fõnök utasítására végig kellett ülniük velem az egész francos megbeszélést.

Már a fejemben csak az jár, miképpen tehetném tönkre az egészet. Börtön? Mi az nekem? Napi háromszori étkezés, fûtött télen, hûtött nyáron, egy héten négyszer fürödhetek, ha jól idomítom a szarrágókat, még kiskirály is lehetnék.

Hiányzik a gyalogság, ez az egyetlen egy bibi, de nem fogom engedni, hogy fogást találjon rajtam ez a szararcú. Ó, nem. Megbánja még majd azt a napot is, hogy rám gondolt. Goth-metált csinálok a fiából… az mennyire lepné meg a kampányok stresszétõl ráncos arcát?

A lépcsõ aljára érve újra rágyújtok, a régi csikket elnyomom az egyik páfrány fehér tartóján, majd belenyomom a virágföldbe. Meglátok egy macskát, ami a farkával szinte körbetekeri a korlát oszlopait, úgy tekergõzik le a felsõbb emeletrõl. Felnyávog, odadöcög hozzám, elkezd a lábamhoz dörgölõzni, úgy dorombol, mint egy traktor.

Valakinek szimpatikus vagyok.

- Húzz innen! - kerül a lábfejem a hasa alá és ívesen megemelve átdobom a márvány lapokon, amiken landolva úgy csúszik, mint curling bajnokságokon a füles kavicsok. Nekipattan a falnak, megrázza a bundáját, majd boldogan, hullámzó hájjal elkezd visszafelé kocogni.

Labdázni szeretnél, cicamica?

Focista voltam ám!

- Ne kínozza már azt a szerencsétlen állatot! - dörren rám valaki oldalról. Fehér kesztyûben van, odalép és felnyalábolja a cirmost, ami ismét egy beindított rotációs kapához hasonlatos hangokkal botránkoztatja meg a füleimet.

- Ez mazochisa? Vagy mi a fasz? - bökök a számban levõ bagóval félreérthetetlenül erre a díszpintyre.

- Edgar vagyok, az úrfi eddigi testõrségének vezetõje. Ön minden bizonnyal Mr. Kudrow. Leszögezném, hogy...

- ... hogy kurvára nem fog érdekelni semmi, amit mondasz - lépek közelebb, zsebemben a kezeimmel, a cigim szinte kipörköli az orrszõrét a helyérõl -, amit teszel, amit parancsolsz. Nem érdekel, hogy eddig hogy csináltad. Mindenki mehet a dolgára, senkire sincs szükségem. Dasvidaniya!

- Épp ezt akartam közölni, hogy mától szolgálatban van - hátrább húzódom az arcából, lenézõn felvonom a szemöldököm. - A macska a fiatal úré.

- Csodálatos, de a kínai horoszkópom kutya, szóval takarítsd el a közelembõl - hazudok szemrebbenés nélkül.

- Ha az Ön horoszkópja kutya, akkor az emberiség régen elveszett - szúr meg, mire úgy lábszáron rúgom, hogy elfelejti még a második anyjának bérma keresztnevét is. És elejti azt a dögöt.

- Justin! - rezonál a hang a fülemben és a falak között, megjelenik egy fiatal srác az egyik oldalsó ajtó mögül.

- Selyemfiúkat is tartotok? - emelem fel a szemöldököm, a srác közelebb sertepertél, a macska pedig mint akit puskából lõttek volna ki, úgy rohan oda hozzá, mintha a Szent Grált látta volna meg. - Na ne, ez most komoly?

- Mr. Kudrow, bemutatom Jonathan Christopher Graham fiatalurat.

Odalépek hozzá, elõbb a komornyikra néz, majd mikor az nyilván valamit jelzett neki, jól nevelten nyújtja a kezét. Halványbarackszín szája mosolyra kanyarodik, kisebb, mint én, de ez evidens. Haja szõke és olyan szépen fésült, hogy kiver tõle a hideg veríték, ahogy ránézek. Ezt a gyereket szó szerint elrendezték. Ruházata egyszerû, testalkatát emiatt könnyedén be tudom mérni, hát nem egy pankrátor. Szinte körüllengi még a nyalóka illata.

- Öcsi, fogalmad sincs, kinek nyújtogatod azt a pelyhes praclid, ugye? - szólalok meg nagy sokára, mire meglepetten és totálisan megilletõdötten pislog. - Úgy állsz itt, mint a Szabadságszobor.

Senki egy árva szót sem szól, míg végül Edgár, a komornyik magához veszi a beszélgetés fonalát.

- Mr. Kudrow lesz az új testõrsége, egy személyben, fiatalúr - ez most komolyan meghajtotta a testét a srác felé? Erõsebbet szívok a cigibõl, a hamu úgy potyog a földre, mint egy darab szar, undokul pattan szét kis darabokra a frissen feltörölt márványon.

Hosszasan szuggerálom, falom minden részletét, hogy legalább valami egyediségre utaló nyomot felfedezzek, de semmi mást nem veszek észre, csak azt, hogy egyre jobban zavarban van és a pirossága egyre jobban hasonlít egy félkész homár páncéljához.

- Elsõ dolgom lesz belõled valami normális kinézetû egyedet faragni. Na, told el a biciklidet - intek kegyesen, hogy leléphet, miközben elsietve mellette, még az ajtóból visszaszólok neki. - Készülj, este megyünk inni.

***

Miután nagy nehezen sikerül mindenféle ellenõrzõ ponton átverekednem magam –este mindenki agresszívebb, de sajnos én is-, már a kölyök ajtaján zongorázom el a Für Elise-t. Kinyitja az ajtót, rögtön nyitná a száját, de arrább tolva engedem be magam a szobába, bal kezemben a bõröndömmel.

- Akkor szólsz, ha kérdezlek.

Igényes, elegáns, úri. Kõgazdag. Minden egy leheletnyit barokk, modern, fiús vonalakkal és színekkel, emiatt úgy érzem magam, mintha egy szürreális, festett lepedõbe léptem volna. Az ablakhoz lépek, látom, hogy a pázsiton ráérõsen sétafikálnak az õrök, itt-ott áldásosan eltakarja õket azoknak a batár nagy fáknak a vetülete. Feltûnõen sokan lézengenek pont ennek a szárnynak a környékén, csak enyhén nem mutogatják, hogy milyen jelentõségteljes feladatot végeznek. Az "Ide lõjetek!" táblán már meg sem lepõdnék.

Valami a lábam szárához dörgölõdzik, hangos dorombolással. Flegmán pillantok le, mire a macska felemeli a fejét, kinyitja a szemeit egy törleszkedõ mozdulat közben és egy igen nyálas nyervogással köszönt, felcsapva a farkát a levegõbe.

- Pakold le magad rólam Cirmi, mert úgy alád rúgok, hogy csak keresztapa lehetsz - húzom el a számat, de a srác hamar alkalmazkodik és leszedi rólam a kérdéses állatot, mielõtt lõnék egy tízpontost vele, szigorúan az ablak keretei között. Röhejes lenne, ahogy széttoccsanna a falon. Álltó helyemben mindent módszeresen megnézek, de semmihez sem nyúlok hozzá. Nem azért, mert annyira figyelmes vagyok, hogy nem taperolom össze más cuccát. Belesek még gardróbba és a fürdõbe.

- Nagyszerû - jegyzem meg a lehetõ legszarkasztikusabban, majd felé fordulok. - Szóval, Crissy.

Akkorák lesznek a szemei, mint egy kistányér. Kiélvezkedem magam az arckifejezésén, a traktor a kezében készségesen dorombol tovább. Nem lepõdnék meg, ha a srác hajszálai berezonálnának.

- Így akarsz jönni? - emelem fel az orrom, végigmérve ruházatát. - Vagy esetleg pizsama partit szerveztél, velem kettesben?