Ahogy rám pillant, picit elkerekednek a szemei, majd láthatóan zavartan lép õ is arrébb. Elfog az idegesség. Miért van ilyen szerencsém? A több száz diákból a suliban pont neki kellett nekimennem?
- Ie... nandemonai – válaszolja oldalra nézve, majd szép nagy ívben kikerül, és sebes léptekkel megy tovább. Eh?
Meglepetten pislogok magam elé, és csak most veszem észre, hogy bizony nem egyedül volt, hanem egy másik fiúval, aki hozzám hasonlóan csak értetlenül bámul, majd végül rám pillantva megereszt egy széles mosolyt, mielõtt a másik nyomába eredne.
Túltéve magam a döbbeneten, én is tovább haladok, megtalálom a kaput és kisvártatva az udvaron Mikut és Norikót is. Kibontogatjuk a szendvicseinket, majd nekilátunk enni, én pedig beletemetkezem a gondolataimba.

Kizárt, hogy felismert volna.

Nem, akkor nem így reagált volna. Elég jól megy már a fiúvá „alakulás”, úgyhogy nem hiszem, hogy bárki egyszerûen rá tudna jönni. Olyasvalaki biztos nem, aki alig ismer. Nem kell pánikolni. Most beleszaladtam, de kétlem, hogy valaha is beszélgetnénk itt a suliban, úgyhogy nem fog feltûnni neki a hasonlóság. Csak nyugi.
Viszont ami különös volt, az a viselkedése. Tegnap még magabiztosnak és határozottnak tûnt, most pedig... Alig ismertem rá. Mondjuk tegnap nem sokat beszéltünk, inkább csak kosaraztunk, egy játék után pedig nem elemezhetek ki senkit.
- Ah, ez nagyon jól esett – sóhajt fel jóllakottan, a hasát simogatva a két lány közül a rövid hajú, Miku. Megmosolygom a reakcióját, pár harapás után én is végzek a szendviccsel, majd elõhalászok a táskámból egy kis dobozos gyümölcslevet.
Még bõven van idõ az ebédszünetbõl, így elbeszélgetünk. Ki honnan jött, milyen suliból, hogy tetszik nekünk a Kaijo... Szóval ismerkedünk. Kedves lányok.
- Szerintem lassan visszamehetnénk, mindjárt csengetnek – áll fel a padról Noriko. Bólintok, és követem a példáját, de ekkor valami ricsaj üti meg a fülem az udvar elejébõl, és érdeklõdve fordulok oda. Két srác ölelkezve letámadja a tegnapi kékszemû kosarast – azt hiszem Kasamatsu a neve. A nagy idill viszont nem tart soká, õ ugyanis kimarja magát a másik kettõ karmaiból, majd visszaindul az iskola épülete felé. Apró mosoly szökik a szám szélébe a jelenettõl.

~*~

Amikor hazaérek, nagy a késztetés, hogy beöltözzek és lenézzek a pályára, de legyûröm. Noha biztos vagyok benne, hogy nem ismert fel, azért nem árt az óvatosság. Még nem kerültem ilyen helyzetbe, hogy egy kosaras srácot mindkét „énem” ismer, ez új terület nekem. Azt hiszem, pár napig nem merészkedem le, hagyom leülepedni az eseményeket.

A másnap tanítás szempontjából még mindig laza, a megtartott órákon a tanárok fõként az éves tantervrõl és az elvárásaikról mesélnek. Fõként a délutánt várom, amikor az udvaron szét lehet nézni a klubok standjai között. Többek között azért választottam ezt az iskolát, mert azt olvastam, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a sportra. A fiúk kosárlabda csapata már országos szintû, hátha terveznek egy lány-csapatot is. Szerintem lenne rá igény, utána fogok nézni.
- Nee-nee, hallottátok? – fordul oda hozzánk az órák után Miku, amikor már a cuccainkat pakoljuk. – Többen is azt mondják, hogy látták a földszinten Kise Ryoutát! Nézzük meg, onegai! – pislog ránk hatalmas, kérlelõ szemekkel.
Na álljon meg a menet.
- Azt mondtad, hogy... Kise Ryouta?
- Tudom, hihetetlen! Hogy egy ilyen híres modell épp a mi sulinkba jöjjön...
- Modell? – vonom fel a szemöldököm. – Ugyanarról a személyrõl beszélünk? Õ a Teiko Alsó-Középiskola híres Csodák Generációjának a tagja!
Már csak attól megborzongok, hogy kimondom. Találkozhatok egy Csodák Generációja taggal!
- Öhm... igen – helyesel bizonytalanul Miku. – Kosarazik. És modellkedik is! – lelkesül fel újra. – Olyan sokoldalú és jóképû, és...
- Jól van, megnézzük, csak fejezd be! – kacag fel Noriko, én csak mosolygok, majd lemegyünk a földszintre, ahol állítólag az üdvöske tartózkodik.

Hát, abból a rengeteg nyüzsgõ lányból ítélve valóban itt van, bár én sehol sem látom a nagy tömegben. Miku és Noriko elõrefurakodnak, de én inkább hagyom az egészet. Még egy Csodák Generációja tag sem ér annyit, hogy kékre-zöldre veressem magam egy lánytenger közepén, na meg aligha tudnék hozzá két szót szólni ennyi rajongó közepette.
Inkább elkezdek a klubstandok között bóklászni, szerzek egy listát is, de sajnos lány-kosárlabdacsapatot sehol sem találok, így húszpercnyi lézengés után úgy döntök, érdeklõdöm a fiúk bódéjánál. Amikor közelebb lépek, Kasamatsu-t is ott találom, ami nem meglepõ, ha már egyszer csapattag. Én viszont kicsit megilletõdök, hiszen annyira kerülni akartam, erre most tessék. Na mindegy, egy kérdés még nem a világ.
- Ano – hívom fel magamra a figyelmet, mivel a tagok éppen beszélgetnek. Hangomra felém fordulnak, majd a srác, aki tegnap Kasamatsu-val sétált a folyosón, szinte felugrik ültébõl.
- Miben állhatunk szolgálatodra, szép hölgy? – könyököl a standra, úgy pislog rám sötét szemeivel. Kicsit váratlanul ér ez a modor...
- Csak azt szeretném kérdezni, hogy nem tudjátok véletlenül, hogy indul-e lány kosárlabda csapat? Mert a listán nem látom.
- Eh? Lány csapat? – lepõdik meg a pulton könyöklõ.
- Tudtommal nem indul – válaszolja egy mögötte álló, igen magas srác. – Az iskolában a lányokat nem igazán érdekli a kosárlabda, ezért sosem volt lány csapatunk.

Kitalálhattam volna. Anno Alsó-középiskolában sem volt, bár ott az anyagiakra hivatkoztak, miszerint nem tudnak még egy csapatnak elég felszerelést biztosítani, na meg a tornatermet is sokszor bérbe adták más iskolák csapatainak, arról nem is szólva, hogy csak egy kosárra specializálódott tanár volt, õ pedig a fiúkat edzette. Már ez is éppen elég elkeserítõ volt, azzal már nem akartam szembenézni, hogy jóformán egy lányt sem érdekelt a kosárlabda rajtam kívül.
- Értem... – felelem csalódottan. – Azért köszö...
- Deee azért az edzésekre gyere el mindenképpen! – vág a szavamba a kis izgága. – Szurkolókból sosem elég – mosolyog rám szélesen.
- Vagy esetleg ha érdekel a röplabda, az iskolának van lány csapata. Úgy tudom elég jók – szólal fel ismét a hátsó magas srác. Igazán kedves, hogy így útbaigazít.
Rápillantok Kasamatsu-ra, aki viszont a jelentkezési lapok között turkál.
- Nem igazán vagyok otthon a röplabdában, inkább a kosárlabdát... – Hát persze, hogy nem tudom végigmondani.
- Ugyan már, legalább nézz el a standjuk felé! Én szívesen elkísérlek! – ugrik rögtön a Don Juan, mire kettõt pislogok már mellettem is áll.
- Nem szükséges, engem csak ez érdekelt... – próbálnám hárítani, kevés sikerrel. Nem szeretnék bunkón viselkedni vele, de azért igyekszem a tudtára adni, hogy rossz ajtón kopogtat.
- Egy próbát megér, na gyere... – És már tol is maga elé a vállamnál. Eh? Ne már! Segítség!
- Moriyama! – hangzik fel mögülünk az a kellemesen mély hang. – Mielõtt még meglógnál, emlékeztetnélek, hogy még egy vagon szórólap vár kiosztásra.
- Eeeh? De te magad mondtad, Kasamatsu, hogy semmi értelme osztogatni õket...
- Lehet, de nem hagyhatom, hogy lemaradjunk a többi klubtól. Nekünk is kampányolnunk kell! – dörren határozottan, mire mellettem a Moriyama nevezetû egyenesbe vágja magát.
- Hai, captain! – Azzal felkapja a papírköteget, és pár pillanat múlva már el is tûnik a tömegben. Hú, hát gyorsan megszabadultam tõle.
Feltámad egy kis szél, belekap a hajamba. Megilletõdve pislogok Kasamatsu-ra, aki elszakítja rólam a tekintetét, és ismét a lapokra figyel. Kapitány... Õ a csapatkapitány?! Nem semmi... Bár amilyen jól játszik, ez nem meglepõ.
Észbe kapok, hiszen a kis izgága miatt még meg sem köszöntem normálisan az útmutatást.
Gyorsan összefonom magam elõtt a kezeimet, és meghajolok feléjük.
- Köszönöm szépen a segítséget! – hálálkodok, majd megfordulok és továbbállok. Meg kellene keresnem azt a két fangörl barátnõmet... Kíváncsi vagyok, vajon végül sikerült-e a híres Kise közelébe férkõzniük.

~*~

Még két napig bírom ki kosarazás nélkül, de péntek délután már ott vagyok a pályán. Nincs most itt senki, így csak dobálgatok, rám fér a gyakorlás. Azonban nem telik bele sok idõ, már társaságot kapok.
- Yo! – hallom meg az ismerõs hangot, és kis híján elrontom a dobást, de végül beletalálok a kosárba.
- Hello – fordulok Kasamatsu felé, felvéve egy kis pasis közönyt. Nem mosolyoghatok folyton, a legtöbb fiúnak nem szokása.
- A többiek? – néz szét az üres pályán.
- Még nem találkoztam velük, de remélem, hogy késõbb majd jönnek.
- Ah, so – feleli, majd lepakolja a táskáját az egyik padra, míg én folytatom a hárompontos gyakorlását. – Amíg megjönnek, játszhatnánk egy-egy ellen. Vagy inkább kosárra dobálnál? – kérdezi, és hirtelen nem tudom, mit feleljek.
Egyrészt nagyon is rám férne végre egy „közelharc”, másrészt viszont... A kockázat. De mégis mitõl félek? Le vagyok kötve, olyan lapos a mellkasom, mint az alföld. A kosaras szerelésem is elég bõ, a suliban sem találkoztunk össze már két napja, biztosan elfelejtett. Feleslegesen aggódok.
- Persze, játszhatunk – biccentek felé. Õ bólint, majd feljön a pályára. – Talán tanulok tõled pár dolgot.
- Meddig menjünk? – kérdezi.
Kiegyezünk tíz pontban, majd elkezdjük. Azt hiszem mondanom sem kell, milyen könnyûszerrel cselezget ki. Pedig én próbálkozok, tényleg. Viszont nem vagyok ehhez szokva, így lassú a reakcióidõm, amin egyértelmûen javítani kell még. Nem akarok lemaradni a többiektõl...
A játék során egyszer valamilyen csoda folytán sikerül ellopnom a labdát, bár szerintem az õ figyelmetlenségének volt köszönhetõ, nem az én ügyességemnek. Átrobogok a térfelemre, de mire észbe kapok, õ már elõttem is áll. Gyors.
Teszek egy fordulatot, majd gondolok egy merészet és így háttal állva dobok rá a palánkra. Nagy szemekkel pillantunk fel mindketten, és szerintem én jobban megdöbbenek, mint õ, amikor bemegy a labda.
- Ez meg mi volt? – kérdezi.
- Mázli – vonom meg a vállam vigyorogva, egy kis büszkeséggel a lelkemben. – Nem számítottál rá, hogy így dobok rá, ezért nem is ugrottál fel. Szemtõl-szembe már nem sikerült volna, elvégre magasabb vagy nálam, simán kivéded.
Csak bámul rám, majd végül ezt mondja:
- Nem rossz.

Újfent vigyorgok, majd folytatjuk. A szerencse viszont elhagy, Kasamatsu lealáz. Hat pontnál jár, amikor ismét dob egyet, felugrok, de persze nem vagyok elég magas, a labda pedig bemegy. Vereségem tetejébe visszaérkezéskor rosszul lépek, és elveszítem az egyensúlyom.
- Oi, vigyázz! – kap a kezem után hirtelen, de a lendületem erõsebbnek bizonyul, ugyanis pechemre magamra rántom õt, és együtt esünk el.
Karommal a koponyámhoz kapok, hogy ne üssem meg, míg õ a kezét tartja ki, ami a fejem mellett csattan a betonon. A hátam is földet ér, és csöppet sem kellemes érzés. Ráadásul Kasamatsu hirtelen olyan közel kerül hozzám, hogy belém reked a levegõ, csak bámulok azokba a kék szemekbe, amikben visszatükrözõdni látom az arcom.

Aztán õ morogva feláll, én pedig szabadkozva ülök fel, fájdalmasan dörzsölgetve a hátam.
- Warui, warui... Olykor két ballábam van... Nem ütötted meg magad?
- Jól vagyok... – feleli nem túl vidáman. Fõ a fejem rendesen. Hogy lehetek ilyen béna?! – Veled minden rendben?
- Egyben vagyok – válaszolom, majd a látóterembe ereszkedik a keze. Elfogadom a segítségét, bár erõs és meleg tenyerének érintése csak fokozza a zavaromat. – Na folytassuk, hat ponttal le vagyok maradva.

Már másfél hete, hogy beköltöztünk az új otthonunkba anyával, de még mindig rengeteg a pakolnivaló. Lépten-nyomon belebotlok egy dobozba, aminek aztán ha csörömpöl a tartalma, anyám már ijedten robog be, és kapja fel elõlem. A pánik jogos, a költözés során sikeresen eltörtem egy étkészletet. Kis híján akasztófára kerültem a bûnömért.
- Nekem most mennem kell dolgozni, délutános vagyok – veti hátra a válla felett, miközben a szomszéd szobában ismételten biztonságba helyez elõlem egy törékeny tárgyakkal teli dobozt. – Sietek majd haza, addig is próbálj meg nem összetörni semmit! – fenyeget meg burkoltan, amin csak mosolygok. Még készülõdik egy darabig, majd ad két puszit az arcomra, és már siet is az állomásra.

Bah. Holnap kezdõdik az iskola, és ez iszonyúan lelomboz. Arról már ne is szóljak, hogy meglehetõsen izgulok miatta. Új suli, új emberek... Nem mintha gondom lenne az ismerkedéssel, de azért természetes, hogy van bennem egy kis egészséges félelem.
Áttrappolok a szobámba – közben ismételten belerúgok egy dobozba -, majd lehuppanok az ágyra.
El kell terelnem a gondolataimat... És ez bizony csak kosarazással lehetséges.
A múltkorában felfedeztem egy eldugott kis utcai pályát a közeli park mögött. Másnap elsõ dolgom volt lemenni oda, természetesen az otthoni szokást fenntartva „Haruka-ként”. Annyira hozzászoktam már, hogy fiúnak álcázva kosarazok, hogy normálisan játszva már furcsán érezném magam. És bár új helyen vagyunk, az emberek és a nemi szerepek sajnos ugyanolyanok... Nem játszhatok igazán élvezetesen lányként. A sok idióta srác csak cukkol miatta, vagy esetleg valamiben reménykedve hagyják magukat legyõzni, ami legalább annyira dühítõ. Fiúként viszont egyenlõ félként bánnak velem, és normálisan tudunk kosarazni, ami a legfontosabb. Hiszen imádom.

Az elhatározásom megszületik: lemegyek a pályára. A múltkor összeismerkedtem néhány helybéli sráccal, és igazán jó játékot zavartunk le. Remélem, most is találkozom velük.

~*~

Az „átalakulásom” eleinte bonyolult volt, mára azonban már kellõen belejöttem. Gumifáslival áttekerem a mellkasom, így tökéletesen elfedi a domborulatokat. Ha ki is türemkedik kissé, legalább izomnak látszik. Hosszú fekete hajamat egy rendezetlen konty-féleségbe szoktam összekötni a tarkómnál, de általában egy baseball sapkát is a fejembe nyomok a hatás kedvéért. Egy kosaras, hosszú trikót és egy bõ férfi rövidnadrágot veszek fel. Anno képes voltam megvenni ezeket, az eladó kicsit furcsán is nézett rám. De sokáig kitartanak, nem kell sûrûn újakat venni. Smink nincs rajtam, a nyári hõségben nem szoktam festeni magam, így azzal nincs gondom. Még befûzöm a cipõm, magamhoz veszem a labdát és a sporttáskát, és már megyek is.

~*~

Hatalmas mázlim van, ugyanis ott találom a pályán múltkori srácokat.
- Yo! – intek nekik, amikor megérkezek. Ugyanaz a négy fiú, mint legutóbb. Igazán rendesek voltak, szinte egy szó nélkül bevettek a játékba. Persze azért távolságtartóan méregettek eleinte, de amint felmérték a képességeimet, és nyugtázták, hogy az õ szintjük közelében vagyok, nagyon jót játszottunk.
- Oi, Haruka! – üdvözöl az egyikük egy nagy vigyorral. – Te is jöttél levezetni a feszültséget a holnap miatt?
- Ahogy mondod – bólintok, majd félmosolyt kanyarítok a számra. – Reméltem, hogy tudtok nekem segíteni benne.
- Naná. Gyere, szállj be.

Noha így nem vagyunk párosan, azért megoldjuk. Cserélgetjük a bíró szerepét, így mindenki sorra kerül. Lejátszunk pár mini-meccset, majd éppen leülünk a padokra kicsit szusszanni, amikor valaki belép a pályára, a többiek pedig kicsattanó örömmel üdvözlik.
- Téged is lehet errefelé látni, Kasamatsu?
- Azt hittük, már elfelejtettél minket!
Ilyenekkel és hasonlókkal rohanják le az újonnan érkezõ srácot, aki nyilván régi ismerõsük. Végigfuttatom rajta a tekintetem. A többiekhez képest annyira nem magas, de én alig érhetek az álláig. Ébenfekete haja tüsire beállított, mégis dús, így igazán jól áll neki. Ahogy beljebb lépked, és unottan de jókedvûen üdvözli a többieket, többet látok az arcából is, és... Óh. Egész helyes.
- Õ itt Haruka. Még nem találkoztál vele, mi is csak másodjára látjuk õt. Most költöztek ide.
Felállok a padról, nem szeretnék bunkónak tûnni. Rám villannak a kobaltkék szemek, és valamiért ugrik egyet a gyomrom. Fekete haj és kék szemek... Mindig is tetszett ez a párosítás egy fiún.
Na de ácsi. Te most Haruka vagy, ne csorgasd rá a nyálad! Furán venné ki magát...
- Domo – köszönök neki, próbálok mély hangon beszélni. Ennyi idõ elteltével már kitapasztaltam, mi az a hangszín, ami kellõen fiús, de nem erõltetett, sokkal inkább természetesnek ható.
- Üdv. A nevem Kasamatsu Yukio – biccent felém, miután végigmér. Rövidnadrágban és atlétában van, az együttes színei harmonizálnak szeme és haja színével. Nekem muszáj pólóban lennem, hiszen a karjaim evõpálcikák a fiúkéhoz képest. Ennek a srácnak is a vállai... Huh.
- Éppen megpihentek? – kérdezi, hangja lágyan mély.
- Már befejeztük – vigyorodom el. – Jöhet az új kör. Legalább most már párosan vagyunk.

Alig észrevehetõ félmosolyt kapok, szemeiben jól látom a magabiztossággal kevert izgalmat a játék iránt. Már ebbõl a tekintetbõl meg tudom mondani, hogy legalább annyira szereti a kosarat, mint én.
Átpasszolom neki a labdát. Kíváncsi vagyok, milyen jól játszik.
- Yoshi! Akkor szervezzük meg a csapatokat! – kiált fel Takumi (szégyenszemre õ az egyetlen a másik négy közül, akinek emlékszek a nevére), és alig egy percen belül már a pálya két oldalán állunk hárman-hárman. Külön csapatba kerültünk a kékszemûvel, de így még érdekesebb. Az õ oldalán nem tudnám a saját bõrömön megtapasztalni a játékát.
Feldobásra kerül a labda, és a másik csapat kaparintja meg. Mióta fiúként játszom, sokban változott a játékstílusom. Általános iskolában még harcias voltam, lopkodtam a labdát és blokkoltam a támadásokat. Mióta belekezdtem ebbe a kettõs életbe és fiúkkal játszom, ez a közvetlen játék kissé problémássá vált. Egyrészt azért, mert mind az erõm, mind az állóképességem gyengébb az ellenfeleiménél, másrészt pedig mert így megnõ a lebukás valószínûsége. Így új stratégia és stílus kellett. Sokkal többet mozgok a labdától és a többiektõl távol, hogy szorult helyzetben hátra tudják nekem passzolni, és mivel többnyire az ellenfél is a másik oldalon tartózkodik, több idõm van kosarat dobni. Persze néha belefér egy-két követlen mozdulat, egy-egy lopás vagy blokkolás, de kerülöm ezeket.

Elkezdünk játszani, és elmében már pár perc után az államon taposok. Ez az újonnan jött, helyes srác... iszonyatosan jól játszik. Mellette nudlinak érzem magam. Egymás után dobja be a hárompontosokat, a társaimnak meggyûlik a baja vele.
Újból ellop tõlünk egy labdát, és megindul a térfélre, ahol én is állok. Na jó, távolságtartás ide vagy oda, nem fogom hagyni, hogy ezt is bedobja!
Elõtte termek, blokkolni próbálom, mozgok ide-oda, felvéve a védelmi pozíciót. Kicselez. A fenébe! Nem engedem!
Utánairamodok, és mielõtt kosárra dobhatna, felugrom. Csakhogy ha az ember lánya csupán 170 centi, az ugrása sem megy valami magasra... A labda elsuhan az ujjaim felett, egyenesen be a hálóba.
Zihálva érkezek vissza a földre, majd felnézek a kék szemekbe. A fenébe, nagyon berozsdásodtam a „közelharcban”.
- Idõt kérünk! – kiáltja Takumi, én pedig fáradtan huppanok le a padhoz, és nyomban iszok is egy kis vizet. Kifáradtam, izzadt vagyok, de imádom ezt az érzést.
Lehuppan mellém Kasamatsu, õ is ivással indít.
- Nem voltál semmi a pályán – jegyzem meg elismerõen. – Régóta kosarazol?
- Általános iskola óta – bólint, miután kezével megtörli a száját.
- Ahogy így elnéztem, nem csak az utcán játszol. Benne vagy valamilyen csapatban? – érdeklõdök. Milyen jó is lehet egy igazi csapatban lenni... Edzeni és más iskolák ellen játszani...
- Igen, a suli kosárcsapatában.
- Melyik iskolába jársz?
- A Kaijo-ba – feleli, és elfelejtek levegõt venni. Na ne... Ezt nem hiszem el. Ugyanabba az iskolába fogok járni, mint õ! Persze ez nem tragédia, hiszen azért nagy a suli, és ahogy elnézem, õ idõsebb nálam, tehát nem leszünk osztálytársak, de akkor is...
- És te? – kérdez vissza. Eto... most mit mondjak? Válasszak ki találomra egy iskolát? Rizikós.
- Magántanuló vagyok – felelem végül. Inkább nézzen sznobnak, mintsem lebukjak. Nekem fontos ez az „élet”. Csak így kosarazhatok tisztességesen. – Ne ítélkezz! – figyelmeztetem azért egy vigyorral. Mit mûvelsz, te idióta?
- Nem állt szándékomban – feleli kissé meglepetten. Nõ bennem a feszültség, amibõl végül a telefonom rezgése ránt ki. Üzenet anyától. Hûha, elszaladt az idõ. Már otthon lenne?
Szabadkozok, majd bejelentem, hogy részemrõl ennyi volt mára. Kezet fogok mindenkivel, utoljára Kasamatsu-val.
- Örülök, hogy megismerhettelek – biccentek felé.
- Én is.
Magamhoz veszem a motyóm, majd még intek egyet nekik, mielõtt elindulok hazafelé.

~*~

Az elsõ tanítási nap. A kezdeti idegességem az évnyitó végére már felhagy, két aranyos lánnyal is összeismerkedek, a teremben is egymás közelében ülünk le. Az osztályfõnökünk egy középkorú nõ, elég rendesnek tûnik. Bemutat az osztálynak, mondok magamról pár dolgot, majd megkezdõdnek az év eleji szervezések.

Ebédszünetben megbeszéljük Mikuval és Noriko-val, hogy kimegyünk az udvarra, de az osztályfõnök még ad nekem egy aláírandó papírt, így intek nekik, hogy menjenek elõre. Amikor utánuk megyek, akkor jövök rá, hogy ez nem volt olyan jó ötlet. Ez az iskola hatalmas, több kapu is nyílik az udvar különbözõ részeire. A folyosón battyogok kezemben egy térképpel, és keresem a legközelebbi udvarra nyíló ilyen kaput.
- Eto... most mentem el mellette... – csapok a homlokomra, majd teszek egy félköríves fordulatot, és leszegett fejemnek hála egyenesen egy srác mellkasába fejelek. Pasis dezodor illata ölel körbe, én pedig riadtan lépek hátra, és pillantok fel egy ismerõs kobaltkék szempárba. Nem... ne már! Miért?
- Gomenasai! Nem kellett volna az út közepén megfordulnom... Nem ütöttelek meg nagyon?

Nagyon sokáig játszunk folyamatosan, kezdek elfáradni, amit a teljesítményemen is meglátszódik, szisztematikusan emelkedik a pontarány, Kasamatsu javára. Rájött már, hogyan tud sakkban tartani, nekem pedig egyre jobban nehezemre esik, hogy sikeresen kikerüljem és távolabbról rádobjak. Remek kosaras, komoly szinten ûzi, mégis az én kis hobbi-kosárlabdámmal is rosszul esik, hogy ennyire béna vagyok. Tudom, hogy nem kellene magamra vennem, de idegesít a tény, hogy jobb nálam és sikerül neki a megfelelõ pillanatokban blokkolnia, hiába minden próbálkozásom. Keserves küzdelem árán, de valamelyest sikerült szépítenem a pontokon, de így is majdnem húsz ponttal lemaradtam tõle, ami keserû ízt hagy a számban.

Befejezzük egy kis szünet erejéig, felkapom a guruló labdát, hogy én is a padhoz vonszolhassam a zsibbadó vádlijaimat. Leülök rá és mint aki két hete nem kapott folyadékot, úgy szippantom be a mûanyag flakont, az utolsó cseppet is kipréselve belõle. Hangosan szusszanva dõlök hátra a kerítésnek, ami kellemesen behorpad és megtart. A torkomban és a tüdõmben erõsödõ, kifulladt szúró érzés tombol, ami rezes ízt ad a számnak.

- Kérsz egyet? – fordul felém Kasamatsu, kezében egy szendviccsel. Feltûröm a pulcsit a karomon, fellélegzik a bõröm, szaunában érzem magam benne. Az órámra pillantok, látom, hogy mennyi az idõ, elhárítom a felajánlását.

- Nem, kösz, mindjárt megyek – forgatom a fejemben a buszmenetrendet, de már szinte mindent lekéstem, ami a házunk felé igyekszik a következõ fél órában, gyalog kell hazamennem és bizony kapkodnom kell a lábam. Aggódva leskelõdöm a táskám után, amiben a telefon érzem, hogy zümmög. Legszívesebben megfognám és nekivágnám az aszfaltnak.

Hallom még hümmögését, de csendben marad. Próbálom magam rendesen kifújni, a szívem veszettül kalapál, még a fülemben is lüktet. Még van pár percem, hogy némileg lenyugtassam a testem. Kasamatsu erõsen fogott, mármint játék ügyileg, kétszer tartottunk összesen szünetet, ami kissé felkészületlenül ért.

Érkeznek az üzenetek a nem-fogadott hívásokról a szolgáltatótól, azokat törölgetem pár gombnyomással, hogy megszabaduljak tõlük. Fogalmam sincs, ki az, aki ennyire veszettül el akar érni, innen nem sokan tudják a számom, a volt iskolámból tudom csak elképzelni, hogy keresnek. De õk meg miért?

Ideje indulnom, belerakom a szinte szárazra szívott flakont a táskába, majd a telefont is, becipzárazom az ásítozó lyukat, mikor Kasamatsu újból megszólít:

- Merre mész? – kérdezi, mire megmutatom neki az irányt, hogy merre igyekszem, közben lazán a csuklómra pillantok, aminek számlapjára pillantva kiver a víz. Úristen! Nem lesz idõm megfürdeni, mire nagynéném hazaér! Felkapom a táskát, elköszönök tõle és már arra sincs energiám, hogy elõkeressem a fülhallgatókat, veszett iramot diktálva lököm magam elõrébb a járdán.

A fejemben közben a kosarazást elnyomja a folyamatos, kattogó gondolat, hogy le fogok bukni, így szaporázom a lépteimet. Legalább hasznos volt a szünetekkel ritkán megtartott egy-egy elleni kis meccs, mert a lábamban van a sietség, csak a szívem akar megõrülni és a tüdõm akar szétszakadni. Lóhalálában fordulok be a sarkon, bosszankodva gondolok arra, hogy Kasamatsu milyen könnyedén letarolt a pályáról. Kicsit gondolkodnom kellene a stratégiámon, de jelenleg csak egyetlen cél vezérel:

Istenek, csak érjek haza idõben!

Az ajtót úgy szakítom át, mintha nem is zártam volna ki elõtte, bezárom magam után, felsietek a lépcsõn, útközben lerántom a fejemrõl a kapucnit, a fürdõbe vetem magam. Ledobálok minden ruhát, a szennyeskosárba gyömöszölöm, nincs már idõm arra, hogy kimossam… Megnyitom a forró vizet, a zuhanyrózsára kapcsolom át, a kötést belevágom a kádba majd belelépek, hogy lemossam magam. Vadul dörgölöm át magam a fürdõpamaccsal, szinte vörösre színezi a bõrömet a forró víz, a habzó szappan pedig még a számba is jut. A hajamra nyomom a sampont, összedörzsölöm, kiöblítem, utána feltornyozom a fejem tetejére, hogy gyorsan leöblítsem magam és a fürdõköpeny után marjak, a fejemre törölközõt teszek és máris száguldok lefelé a lépcsõn.

A hûtõt kitárom, a tegnapi füstölt lazacot a sütõbe teszem, a mikróba kerül a maradék miso-rámen, a gázra pedig felteszem a szószt melegedni a hal mellé. Megterítek villámgyorsan az asztalon, a gyomrom hangosan kordul, ahogy a hal melegszik a sütõben és az illata elárasztja a kis helyiséget. Két kezemmel a konyhapulton támaszkodom, a forró víztõl ég az egész hátam, de nem bánom, mert utána már csak kellemes bizsergés marad, csak a tüdõm ne fájna ennyire…

***

Az iskolában fáradtan ülök a padban, a fejem tompán lüktet, ahogy alig aludtam tegnap éjjel. Az egyik közösségi oldalon szóltak a többiek, hogy ma dolgozatot írunk, így abbahagytam a takarítást és nekiálltam átolvasni az anyagot. Szerencsémre az egyik kedvenc korszakomat vesszük történelembõl, de most, hogy minden információt hirtelen kipréseltem az agyamból a tétel kapcsán, üresnek érzem. Ha valaki most kikérdezné tõlem, nem tudnék válaszolni.

- Sasaki Nira, shū! – hallom a nevem és az osztályzatot, iszonyatosan megkönnyebbülve hajtom le a fejem, majd veszem el a padok között járkáló tanártól a dolgozatokat, aki körülbelül öt perc alatt kiosztotta mindannyiunkét. Többet nem fordulhat elõ, hogy ennyire megfeledkezzek dolgokról. Oda kell figyelnem.

Ha egyetemre szeretnék menni, ráadásul a jogira, nem hozhatok nagyon jónál rosszabbat, ez most sikerült kitûnõre, ami ritka, de emiatt vagyok a legjobbak között már az elsõ pár hétben az iskolában. Tartanom kell a szintet, de ha otthon is be kell segítenem a kosárlabdázás mellett, akkor valamirõl le kell mondanom.

A szünetben Rinnel az oldalamon sétálunk, mikor kuncogni kezd és váratlanul lemarad az egyik ivókútnál. Türelmes-türelmetlenül várnám meg, míg végez, de az elsõ korty után hagyja folyni tovább a vizet, nem iszik belõle, csak odahajol. Felvonom a szemöldököm, biztos megint pasit érzékelt, így ez enyhe jelzés, hogy kopjak le. Megfordulva éppen azon gondolkozom, hogy jobb ez így, nem fog a délutáni edzés-dologgal zaklatni, mikor tõlem alig két méterre meglátom Moriyamát a lépcsõfordulóban.

Aha, még hogy szomjas… Kiszúrta a felsõ lépcsõfokokról. Bezzeg nem szólt! Miért is szólt volna… hiszen annyira szomjas…

- Yo, Sasaki-chan! – köszön, mindkét kezét felemeli, amikben dobozos üdítõk fém dobozai csillannak meg az ablakon beszûrõdõ fényben. Az egyértelmû jelzésre csak halványan elmosolyodom, amibõl azonban téves következtetéseket vonhatott le. – Ebédelünk együtt?

- Én igazából… - pillantok hátra a vállam felett, ahol Rin az ablakpárkányról integet a kezével és tátog, hogy menjek el ebédelni vele. „Menj! Menj már!” skandálja egyre, mérhetetlenül artikulálva.

- Oi, Moriya… - érkezik másik inger, Kasamatsu tûnik fel a színen, hirtelen úgy érzem, hogy örülök neki. Ezek ketten ismerik egymást, együtt kosaraznak, majd együtt ebédelnek!

- Ah, Kasamatsu, jössz velünk enni?

Kérlek, mondd, hogy csak vele akarsz! Én nem vagyok itt. Láthatatlan vagyok! Elkezdek lassan hátrafelé lépkedni, folyamatosan a frissen érkezett arcát figyelem, amint látom, hogy teljesen leblokkolt valami miatt. Nyel egyet, nem tudom, biztos valamiféle fiús jelzés mehetett végbe közöttük, de a végeredmény nagyon nem tetszik:

- Kösz nem – vágja rá gyorsan, elviharzik mellettünk, felszalad a lépcsõn és már sehol sincs. Kettesben maradok Moriyamával, hiába jönnek megállás nélkül a diákok a lépcsõn, akkor is kellemetlenül érzem magam. Rendben, hogy felsõbb éves, elfogadom, hogy Õ a kosárlabda csapat egyik tagja, de ettõl függetlenül ilyen hévvel…

- Gyere, menjünk le – billenti a fejét a lépcsõ felé, én pedig elveszem a felém nyújtott üdítõt és elindulok vele lefelé. Látom, ahogy felderül a képe, hirtelen gyereknek látom, aztán megint elõveszi a férfias stílust… - Milyen órád volt?

- Történelem… - szusszanok, majd eszembe is jut egy ötlet, ahogy felvázolódik elõttem, hol üldögéltem eddig. – Te jó ég! Ott felejtettem a pálcikáimat!

Sarkon fordulok és bekanyarodok a lépcsõfordulóban, gyorsaságomat használom ki, hogy felszáguldok a lépcsõn és máris kapaszkodok a korlátba, hogy fentebb lendítsem magam és kikerüljek a látóterébõl, ha utánam találna futni.  A cipõm hangosan kopog a lépcsõfokokon, azt hiszem, hogy az egyre szûkülõ falak a tetõt jelentik… Kivágódok az ajtón, kapkodom a levegõt, ahogy befordulva rögtön be is csukom magam után. Megkönnyebbülve simulok az ajtóhoz.

- Végre… megszabadultam… - szuszogok hangosan, mikor meghallom, hogy valami a földre potyog. Odafordítom a fejem, szaporán emelkedõ mellkassal látom, hogy Kasamatsu támasztja a falat a hátával, mérhetetlen döbbenettel. – Bocsánat, nem akartalak zavarni.

Elnézést kérek, végül is, én voltam, aki benyomakodtam a személyes terébe, ezúttal másodjára. Akkor is Moriyama kergetett odébb, valahogy mindig megtalálom ezt a srácot, és az pedig mindig olyan nyilvánvalóan a tudtomra adja, mennyire nem örül neki. Vagy legalábbis jelenleg ugyanezt érzem, hogy a megilletõdöttséget le lehetne kaparni az arcáról. Remélem nem érti félre, nem direkt zaklatom és teszem tönkre magányos pillanatait, sõt, lehet hogy vár idefent valakire. Jaj, ne, nem akarok valamiféle szerelmi civódásba is kerülni… Ha meglát itt a barátnõje, vele kettesben, tuti kiakad, nekem pedig még egy púp hiányzik a hátamra.

Gondolataimat szétzilálja a kissé reszketõ hang, ahogy a kezét akadozva felemeli és a hátam mögé mutat:

- Ajtó…

Felvonom a szemöldököm. Igen, ajtó, valóban az. Hátrapillantok, pár másodperc eltelik, mire felfogom, mi is az, ami furcsán hiányzik az említett építészeti elembõl. A kilincs. Kitágulnak a szemeim, elugrok az ajtótól, hogy gyorsan végigrohanjon rajta a tekintetem, de nem találok semmiféle fogódzót, amivel kinyithatnám.

- Ó, a fr… - kezdeném, de megütközök, mikor újra Kasamatsura nézek. Nem, nem szabad káromkodnom. Lehet, hogy egyszer elszólom magam a pályán és akkor menthetetlenül rájön a dolgokra. Amit nagyon nem szeretnék.

Táska nélkül, totálisan egyedül, Kasamatsuval és a pálcikáival álldogálok egy tetõn, és nemsokára becsöngetnek.

A pálcikák!

Odasietek hozzá, válaszul a falba lapul, akkorára nyitja a szemeit, hogy bele is bújhatnék az egyikbe, hogy átutazást tehessek rajta egy másik világba.

- Elveszek egyet, jó? – meg sem várom, míg végre bólint, elszedek egyet a földrõl, hogy az ajtóhoz lépve megpróbáljam kitalálni, hol lehet a zár nyelve, de hatalmasat csalódok, mikor rájövök, hogy az ajtó nem befelé nyílik, hanem kifelé. Próbálkozok egy ideig, de ketté törik a gyenge pálca, idegesen érintem meg ujjaimmal az államat. Fúj a szél, a hajamat az arcomba dobja, a srác a falnál még mindig nem szól semmit.

A csengõ átberreg a csenden, a fejem az udvar felé kapom és a korláthoz szaladok. Meglátom odalent Rint, másik két fiú társaságában, ahogy beszélgetnek, mind a három kezében pohár, amiket a lenti automatákból kapni. Integetni kezdek, teljesen kihajolok, hogy észrevegyenek, ahogy befelé mennek, a termek felé:

- Hahó! Nira-chan! – lengeti meg kezeit, karórája ezüstösen csillog, ahogy fel-le csúszkál a karján. A két fiú áhítattal vegyes zavarral nézi. – Semmi baj, majd mondom, hogy beteg lettél! Érezzétek jól magatokat!

Hogy…

Mi?

Bemennek a bejáraton, teljesen elhûlve nézem õket, végül eltûnik az egyenruhájuk az alattam levõ boltívnél. Még ki is nyitották neki az ajtót. Elnyílik a szám, dühösen fordulok meg, látom, hogy Kasamatsu már félig-meddig felállt a helyérõl, de még mindig a falhoz támaszkodik. Most tapétának képzeli magát? Vagy matricának?

Õ a fiú, a férfi, tegyen valamit!

- Ka… - elharapom a mondat végét, honnan tudhatnám, hogy hogy hívják, ha sosem beszéltünk egyszer sem? Ó, hogy miért ennyire bonyolult minden? – Senpai, meg tudnád nézni? Én az ilyenhez nem értek.

Csak néz rám, de végül odafordítja a fejét végre az ajtóhoz, én pedig a korlátoknál próbálok minél aktívabban körülnézni. Sehol egy tûzlépcsõ, ha van is, ahhoz ugranom kellene. Távolugrásban sosem voltam kiemelkedõ, felfelé tudok ugrani, ha éppen rá kell dobnom, de az sem egy toronymagasságú…

Jelenleg épp lógok az iskolából, igazolatlanul maradok távol a tanítási órától, pedig, talán ha két emelettel vagyok csak fentebb! Idegesen rágcsálom az alsó ajkam, ahogy leskelõdök, hátha van itt valaki, átkozom magam, hogy nem hoztam magammal a táskám. Mit is érnék vele… Nem hoztam magammal telefont az iskolába. Egyrészt, mert nem szívlelik, másrészt meg nincs is meg senki telefonszáma, csak Riné, aki viszont szentül hiszi, hogy Moriyamával vagyok a tetõn édes kettesben. Felfortyan bennem a harag, de önuralmat erõltetek magamra, kétségbeesett mozdulatokkal próbálok meg higgadt maradni. Jó kis paradoxon.

Körülsétálok a korlátok mentén, mikor legnagyobb örömömre meglátok egy nyitott ablakot.

- Senpai, mi van alattunk? – kérdezem még mindig kihajolva, a válasz kicsit várat magára, de megérkezik.

- A… biológia terem – hosszabb szünet, felcsillannak a szemeim, ahogy hátrafordulok és látom, hogy esetlenül fogja az ételes dobozát. Megráncolom egy kicsit a homlokom, öklöm a számhoz emelem, elgondolkodva nézem a földet. – Miért?

- Semmi, semmi – legyintek, biccentek felé, hogy köszönöm az információt. Veszek egy nagy levegõt, és felhúzom magam a korlátra, egyetlen szerencsém, hogy nincs tériszonyom, különben le is szédülnék abban a szent pillanatban. Beakasztom a lábam a korlát alsó részébe, mikor megint meghallom a hangját, most már sokkal közelebbrõl:

- Mit csinálsz? – a hangja a végére elakad, elmosolyodom, ahogy könnyedén intek neki.

- Hát, lemászom, nyitva van az ablak! Ne aggódj, én kevertelek bajba, mindjárt jövök és kinyitom az ajtót – bizonygatom, mire megint tesz pár lépést bátortalanul, de látszik az arckifejezésén, hogy épp most sorolt be egy nagyon nem kellemes kategóriába.

Nem késhetek a mostani után következõ óráról, mert fontos anyagot fog leadni a tanárnõ, ráadásul minden holmim az osztályteremben maradt. Kizárt, hogy valaki felvette volna nekem, mivel kifejezetten kerülnek, nem szeretnek annyira, mint mondjuk Rint. Õ sem tudom, miért lóg velem. Vagy mégis… biztos a belém épített „senpai-mágnes” miatt. Alig várja, hogy Kisét is bevonzzam. Persze.

Leveszem a nyakamból a sálat, megkötöm a korlát egyik kis függõleges csövén, majd leereszkedem.

- Hé… v-várj!

A lábam kicsit tétován bár, de eléri az ablakpárkányt, jobb kezemmel rögtön meg is fogom az ablak szélét. Megnövekszik bennem az adrenalin, szaporán dobogó szívvel ragadom meg, akasztom be egyúttal a lábam és szó szerint belököm magam az ablakon. Hangosan zihálva támaszkodom meg az egyik közeli asztalon, egyik kezem a szívemre teszem, ahogy éppen most készül az is ugrást elvégezni, csak kifelé az én testembõl. Te jó ég… akkor most fel kell szaladnom a lépcsõn, hogy kinyissam Kasamatsunak az ajtót. A folyosó-ügyeletesekkel nem szeretnék vitába kerülni, sõt, egyáltalán nem szeretném, ha… A fenébe, a fülemben dobol a vér! Így nem lehet rendesen gondolkozni!

Próbálom rendezni a ruházatom, idegesen rángatom lejjebb a szoknyámat, ami nyilván felcsúszott, miközben befelé lökdöstem magam.

Elfúló hangot hallok meg az ablak felõl, megfordulva már csak azt látom, hogy valami kék borul kifelé az ablakkereten. Hirtelen kifut az arcomból minden szín, nekirohanok az egyik padnak rémületemben, beleütve a combomat, majd amennyire csak tõlem telik, belemarkolok az egyenruha felsõjébe. A lábam megtámasztom a párkány alatti falon, hogy ellentartsak.

- Hé! – szakad fel belõlem, de nem merem megrázni, még a végén kicsúszik a kezembõl az egyenruhája, amit jelenleg olyan görcsösen szorítok, hogy elfehéredtek az ujjperceim. A zaklatottságtól zihálva fonom át a kezem a bal hónalja alatt, hogy nyakának jobb oldalába kapaszkodhassak hátulról, megtartva a törzsét és húzni kezdjem befelé. De iszonyatosan nehéz!

Feje elõreesik, rá a vállamra, keményen koppan a homloka, felszisszenve veszem észre, hogy ha nem csinálok valamit, rám fog esni. Egyetlen szerencséje az volt, hogy a lába már félig-meddig bent volt a teremben, különben menthetetlenül kiesett volna. Lustán dobogó szívét megérzem a ruháján keresztül, dühösen fújtatok. Remek! Totálisan nyugodt! Teljesen rám borul, lábaimmal ki kell támasztanom magam a földön, hogy hátra ne essünk, megérzem dezodorjának illatát és a melegen lüktetõ mellkasát. Szívem a torkomban dobog, minden végtagom remeg, mint a kocsonya. Ha valaki így most meglát minket… akaratlanul is elvörösödök, holott nagyon nem az elképzelt szituáció áll fenn.

- Kasamatsu! – lapogatom meg a hátát és a fejét, a dús fekete tincsek meg sem rezzennek. – Kis híja, hogy nem estél ki az ablakon! Mi a franc bajod van?

Az utolsó kérdés csak úgy kirobban belõlem, ahogy türelmetlenül kapkodom a tekintetem, mázli, hogy nincs ébren és nem hallotta. Mi az, hogy mázli?! És ha valaki kintrõl lát meg minket?

„Ott a két lógós a biológia teremben! Jaj, de össze vannak borulva!”

Miért nem tudott megvárni a tetõn?! Mondtam, hogy visszamegyek érte, most miért volt ez jó? Ha kitudódik, hogy már vele is találkoztam, akkor nekem végem, örök terror lesz az osztályrészem. Nem akarok képeket dedikáltatni! Nem akarok elmenni a meccsekre! Semmit se akarok! Csak hagyjanak már végre békén!

Megroggyannak a térdeim, képtelen vagyok tovább tartani, lassan ereszkedek le a még mindig sokktól remegõ lábaimra, hogy nekidöntsem a falnak, de folyamatosan elõre billen. Visszatuszkolom párszor, a mellkasának támasztva a kezeim, fel is pofozom, de nem történik semmi. Megmarkolom a nyakánál a felsõjét, megrázom, erre sem érkezik semmi reakció. Kintebb húzom a lábait, hogy ne dõljön folyton elõre, próbálom valamelyest fixen tartani. A combomon az ütés helye kellemetlenül lüktet, érzem azt a tipikus tûszerû érzést. Remek. Be fog lilulni.

Felhagyok az ébresztgetésével, úgy tûnik, hogy valami megártott neki.

Felsóhajtok, ahogy próbálom a gondolataimat rendezni, elõl remegõ zilált hajtincseimet hátratuszkolom türelmetlenül, ahogy a teljesen kidõlt ábrázatát nézem. Hát ez kész. Mélységesen nyugodtan ül oda, ahová támasztottam, halkan szuszog, én pedig még levegõt is alig kaptam, minden levegõm bent szorult, a torkomban a gombóc még mindig nem tûnt el.

Belekapaszkodom a közelben levõ asztalba, hogy feltápászkodhassak, megigazítom a ruhámat, majd tétován az ajtó felé nézek. Nem hagyhatom csak így itt… Vonszolni sem fogom, csoda, hogy ki tudtam tartani pár másodpercig, míg le nem csúsztunk a földre. Mint akit leütöttek…

Kilesek csendben a folyosóra, de mikor a sarkon befordul valaki, rémülten csukom vissza inkább az ajtót. Elhalad valaki elõtte, nyelek egy hatalmasat, ahogy megáll egy pillanatra, majd óráknak tûnõ idõ múlva tovább megy. Reszketegen felsóhajtok, megváltásként érkezik a csengõ. Meglepetten pillantok az órámra. Ennyi ideje szerencsétlenkedek? Látom, ahogy a falnál Kasamatsu megmoccan az éles, dallamos hangra.

Hála az égnek!

Várok egy kicsit, míg kellõen tömött lesz a folyosó, aztán kisuhanok az ajtón és egyé válok a tömeggel. Olyan szinten zavarban érzem magam, hogy az valami felfoghatatlan. Már mocorgott, szóval biztos felébred, remélni tudom, hogy a következõ óra abban a teremben a saját osztálytársaival lesz, azok pedig majd felkanalazzák a földrõl.

Meglátom Moriyamát a folyosón közeledni, rémülten húzom össze magam és sodródom az árral, így nem vesz észre. Mindenféleképpen haza kell mennem. Iszonyúan égõ és kellemetlen lesz, ha a következõ szünetben összefutunk, pedig Rin szerint rosszul lettem.

***

Otthon szinte kóvályogva közlekedek, a nappaliban dobom le magam a kanapéra, a combomra már tettem egy zacskó fagyasztott borsót, az volt a leghidegebb. Már besárgult, szóval igazam lesz és be fog lilulni. Bekapcsolom a tévét és egy ideig nézek is valamiféle mûsort, a kávézóasztalra tettem egy nagy kanna citromos teát, épp az ablakokat nyitottam ki, hogy szellõzzön a lakás ebben a jó idõben. Egy pillanatig vágyakozva nézek kifelé az ablakon, jó lenne kimenni kosarazni, de ma itthon kell maradnom. Jobb, ha megpróbálom megemészteni a ma történteket. Elõször Moriyama, majd a tetõ, utána Kasamatsu…

Mitõl ájulhatott el? Most komolyan… Tériszony? Vagy megcsúszhatott és úgy megrémült, hogy az agya kikapcsolt? Vagy látott egy bogarat a falon, és irtózik tõlük? A következõ fél órában csak ezen töröm a fejem, de aztán menthetetlenül az eszembe jut, hogyan borult rám szinte teljesen. Összébb kucorodom a kanapén, felhúzom a lábaimat, a fejem a párnázott karfára hajtom, hogy úgy nézzem tovább a tévét. Még mintha most is érezném a meleget, a csendes, nyugodt szívdobogást, azt a jellegzetes fiús illatot.

Hirtelen csörren meg a telefonom a konyhapulton, kis híja, hogy nem kapok újabb szívrohamot, a mai napon immáron negyedjére. A kijelzõt látva felszisszenek, összeszorítom a számat, tétován nézek a faliórára, majd a kikészített nassolnivalókra az asztalon. Miért hívnak? Nincsen semmi kedvem…

- Moshimoshi – szólok bele torokköszörülve.

- Yo, Fuwa! Merre vagy? – szabad kezemmel megtámasztom a homlokom, ahogy elfojtok egy sóhajt. Miért is adtam meg a telefonszámom? Többet kellene kikapcsolva tartanom, jobban szeretem, ha nem vagyok olyan könnyen elérhetõ mások számára. - Ma nem jössz ki? Kellene nekünk egy ember, egyel kevesebben vagyunk!

 - Ma nem tudok kimenni, Hide – mondom egyszerûen, tényt közölve. Hallom, ahogy a háta mögött a fiúk morognak, biztos intett nekik, hogy nem vagyok okés játék szempontjából.

- Biztos? Egy kicsit se?

Legszívesebben rávágnám, hogy nem. Egyelõre szeretnék férfi-mentes napot tartani, az hiányozna még, ha Kasamatsu megjelenne a színen. Túlságosan is elég volt a mai nap, nem lennék képes teljesen koncentrálni, legutóbb is biztosan jót mulattak azon, hogy elvert egy-egy elleniben, még az hiányozna, hogy még egy fekete pontot szerezzek magamnak. A végén még nem kellek majd oda többet, kinyilvánítanak debilnek, játékra alkalmatlannak.

- Kasamatsu ott van?

- Eeeh? Még nincs, miért? – kihallatszik, hogy megütközik a kérdésemen.

- Hát akkor? – morgom, megmasszírozva az orrnyergem, de végül csak hozzáteszem. - Tényleg nem tudok menni, Õ majd nemsokára odaér. Helló!

Kelletlenül elköszön, gyorsan kinyomom, majd ki is kapcsolom, hogy a fotelba dobjam. Közben lecsúszott a combomról a borsó, megigazítom rajta a törölközõt, mert olvadni kezdett, és visszateszem a lábamra. Csak egy kis békét...

A tanítási nap eltelt, az utolsó órán levelezgetések jöttek-mentek az osztályban, fáradtan továbbítom tovább az üzeneteket, egyszer sem néztem bele. De ahogy a sutyorgások megütötték a fülem, épp a felsõbb évesek órarendjét tárgyalják ki, hogy mikor végeznek… De tényleg. Komolyan. Ha már az elsõ nap megszerezték az autogramokat délelõtt, akkor délután miért kell még egy? Ürügynek ürügy, hogy odatolakodhassanak Kiséhez. Miért kell aláírás egy képre, mikor egy másik folyóiratban egy héttel ezelõtt ugyanez a kép szerepelt, csak kicsiben? Minek nézik az edzéseket, ha nem a játékot figyelik?

Kritikus gondolataimmal karöltve veszem fel a táskám a hátamra lazán, az egyik vállamra fellendítve, hogy kimenjek az osztályterembõl. Végre. Az oktatás nehézségi szintjével nincs problémám, de ha mindennap ezt kell elviselnem, akkor könnyen lehet, hogy lógni fogok. Természetesen a nagynéném nem örülne neki, így egy fejrázással el is felejtem a dolgot.

- Nira-chan! – hallom meg a nevem, meg is állok, kicsit félrehúzódok a folyosón, hogy bevárjam az „elsõ napos barátnõmet”. – Meg sem vársz?

- Ne haragudj, de félóránként járnak a buszok arra, amerre én lakok – értetlenül néz rám, így tovább magyarázom. – Sietek haza.

- Ugyan, hova sietsz? – legyint kedélyesen, felzárkózik mellém és rögtön el is indul, magamban fohászkodva követem a folyosón, ahogy megindul. – Gyere, nézzük meg az edzést!

Edzést?

Az elsõ nap?

- Ma nem csak a beiratkozás volt? – emelem fel egy kissé a szemöldököm.

- De, de attól függetlenül is van edzés – mosolyog rá szélesen az egyik ablakban ülõ srácra, aki félszegen visszaint neki. Még hogy nincs kedve kimenni a szünetben… Na persze. – Ennek a sulinak a csapata nagyon jó, nem engedhetik meg maguknak a lazsálást!

Büszkén hátradobja a haját, egy hajcsat elrepül a válla felett, visszaszalad érte, hogy felvegye, én pedig elgondolkodva sétálok tovább a kijárat felé. Elsõ nap is edzenek? Készülnek a Válogatóra, tetszik ez a fajta határozottság és akarat.

A buszmegállóban sem volt nyugalmam, hiszen Rin – az „elsõ napos barátnõm”- felajánlotta, hogy megvárja velem a ritka helyjáratos jármûvet. Kinyitott egy újságot, ami valamiféle modell magazin volt, nem is mertem rákérdezni, mit olvas ilyen csillogó szemmel. Egy: még elmesélte volna. Kettõ: nyilvánvaló, hogy Kise-képekre sziporkázik ilyen intenzitással. A táskámba nyúlva veszem elõ a fülhallgatómat, de meg akad a kezem a cipzárnál, mikor oldalról egy ismerõs hang fúródik a fülembe:

- Hát ismét összefutottunk!

A Kamik szerelmére…

***

Három napig az volt a téma, hogy nekem mi közöm van Moriyama-senpaihoz, hogy elbuszozott velem a végállomásig.

Persze, úgy könnyû dolga volt, hogy belülre ültem, az ablakhoz, hogy nézelõdhessek, erre leült mellém, a szélére. Sehogy se tudtam volna leszállni, így nem is kockáztattam meg. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy a nagynéném is felszállt az utolsó elõtt három megállóval, így Moriyama átadta neki a helyet, udvariasságból. Ott legszívesebben megtöröltem volna a homlokom a megkönnyebbüléstõl. Még hogy segít levinni a csomagokat… Én is tudom vinni.

A nagynéném is sejtelmesen mosolygott, mikor végre hazaértünk.

Máris be tudok menni a kosárlabda csapat öltözõjébe, és még indok sem kell! Hát feltétlenül alá kell iratnom ezt a pólót Kisével, meg adjam oda már neki ezeket az ajándéktasakokat és…

Mikor lesz már hétvége, könyörgöm?

***

Fellélegezve szívok be magamba egy adag friss, reggeli levegõt, ahogy a szokásos futásomnak nekiveselkedek. Könnyedén gyûröm magam alá a járdát, az utcákat, mindenki kedvesen elenged, bár vannak bunkók is, de ez mindenhol elõfordul. A pálya felé veszem az irányt, hátizsákot kaptam fel a sporttáska helyett, nem maradhatok tovább kettõnél, mert akkor indul el nagynéném is hazafelé, meg kell melegítenem neki az ebédet, mire háromra hazaér.

- Yo! – szakítja át a buborékot egy köszönés, mire odakapom a fejem, testem automatikusan mozdul arra az irányba. Meglátom Kasamatsut a rácsok mögött, de ismét az eldobott labdára terelem a figyelmem, hogy elkaphassam.

- Szia.

- Nem gondoltam, hogy találok kint valakit, a többiek inkább csak ebéd után szoktak kinézni – mély hangja és frissen csillogó szemei mutatják, hogy nem olyan régen kelhetett fel. Én ötkor már fent voltam, felébredtem a ház elõtt elrohanó teherautó jellegzetes hangjára.

Nincs mit hozzáfûznöm a kijelentéséhez, vállat vonva közlöm nonverbálisan, hogy ez van, megeshet. A pálya széléhez sétál, a padokhoz, ahol leteszi a szokott helyre a táskáját. Korántsem alvástól gémberedettek a tagjai, jó kondiban van, a póló és a rövidnadrág szinte kiabál rajta, hogy játsszon végre.

- Nem volt jobb dolgom, így kijöttem – válaszolom végül, hogy ne lógjon a levegõben a kijelentése. Nekem attól függ, mikor jövök ki, hogy milyen beosztása van nagynénémnek. Délutános, délelõttös, éjszakás.

Nyújtani kezd, hullámzik a vádliján az izom, az a szokásos, könnyen felismerhetõ horpadás is jelentkezik az oldalán, mutatva, hogy karbantartja. Cipõje egyszerû, kinti játékhoz kiváló. Nõi ártalom, hogy mindig a cipõket nézem meg elõször.

- Ha már így összefutottunk, akár játszhatnánk is egy-egy ellen, míg nem jönnek a többiek. Jobb, mint csak rádobálni a kosárra.

 A hirtelen ajánlattól számtalan gondolat indul útjára az agyamban. Kipróbálhatnám magam, viszont kockázatos, hogy ketten játsszunk. Nehezebb lesz elkerülnöm, hogy ne jöjjön olyan közel, figyelnem kell minden mozdulatomra, nehogy úgy találjon blokkolni, hogy a pulcsiba kap. És rájöjjön, hogy tulajdonképpen a pulcsi és a hasam között levegõ van csupán.

Végigmérem, végül odapasszolom a labdát.

- Rendben.

Felállok a palánk alatt, vele szemben, átadtam neki a kezdés lehetõségét, él is vele.

- Meddig menjünk? – kérdezi, a labdát pattogtatva, felvéve a kezdõ pozíciót.

- Ameddig nem kínos.

A kétértelmû mondat számomra azt jelenti, hogy ne alázzon le túlságosan, neki viszont kihívás lehetett, mert kicsit felszaladtak a szemöldökei, majd a bal szája széle kissé felemelkedett.

Elkezdünk játszani.

Az elején számára bosszantó módon tartani tudtam a lépést, alig tudott lerázni magáról, de akkor is oldalról rádobva bedobta a labdát. Hozzám pattant a labda, én voltam támadó helyzetben, amit rögtön ki is használtam. Folyamatosan elcsaltam hol a helyérõl, hol a palánk alól, de résen volt, mindig akkor tette oda a lábát –ha az utolsó pillanatban is- amikor kellett, hogy leblokkoljon. Látom, hogy zavarja, hogy tartok egy bizonyos távolságot és azon az íven mozgok körülötte, hogy a palánkhoz férkõzzek. Teljesen eltölt az adrenalin, végigvágtat rajtam, a gerincemen izgatott borzongás fut végig. Élvezem!

Kasamatsu nagyon jól játszik, le sem tagadhatja, hogy mindennap edz és hogy a nyáron is edzõtáborban töltötte az idejét. Látszik rajta, hogy imádja, képes minden érzékével csak és kizárólag a játékra koncentrálni, de nem hagyja, hogy elsodorja. Õ maga irányítja a játékot. Azért annyira nem, hogy totálisan uralja, férfias dezodorjának illata felerõsödik, ahogy megizzasztom. Jó érzés, hogy egy profit erõlködésre tudok kényszeríteni, de játszin nyom le, ha csak egy kicsit is lankad a figyelmem. Az átható, acélos tekintet minden mozdulatomat zavarbaejtõen figyeli, néha úgy érzem, mintha átlátna rajtam. Nem vagyok neki túlságosan nagy kihívás, így nem csoda, ha egy csont nélküli hárompontossal teszi le az alapot.

Talán tizenegy-hat lehet az állás, mikor felugrok, hogy messzebbrõl dobjak rá egy hárompontost, de szinte egy lépéssel szeli át az általam felhúzott távolságot közöttünk és felugorva üti el más irányba a labdát. Megilletõdöm a közelségétõl, hamarabb érek talpra, mint Õ, azonban így olyan közel kerül hozzám a földön, hogy hátralépve elesnék, kapna is utánam, de reflexbõl elütöm a kezét és kifordítom a hátsó lábam, hogy megálljak a lábamon.

Úgy néz rám, mintha megpofoztam volna.

- Folytassuk – simítom el az arcomból a feleslegesen ott fityegõ tincseket, be a kapucni biztos takarása alá. Elfordulok, hogy megnézzem, merre gurult a labda, mikor arra leszek figyelmes, hogy a padon valami erõteljesen rezeg. Egyöntetûen odakapjuk fejünket, bosszúsan csattogok oda, hogy beletúrjak a táskámba. Sikerül kibányásznom, megnézem a kijelzõjét, mire felvonom a szemöldököm.

Nem ismerem a számot.

Tovább rezeg a kezemben, kitartóan zümmög. Nem szeretem felvenni az ismeretlen számokat, mindig valamiféle reklámcég vagy statisztikai felmérési hivatal kérdezõsködik. Jók szoktak lenni a megérzéseim, és ez most azt súgja, hogyha felvenném, nem Fuwaként kellene válaszolnom, hanem Niraként. Kasamatsu jelenlétében viszont ezt nem tehetem meg.

- Nem veszed fel? – zökkent ki Kasamatsu hangja. Felé fordulok, látom, ahogy elemeli a szájától az üveget és úgy néz rám, majd újra iszik. Szája nedvesen csillog, hirtelen én is megérzem, hogy porzik a torkom. Válaszul csak kinyomom a mobilt, belevágom a táskába és a labdáért lépek.

- Bocs. Nem szeretem, ha váratlanul hozzám érnek – pattintok a két mondat között egyet.

- Elég ellentmondásos – válaszol végül, némi elmélkedés után. Vagy csak élvezi, ahogy a víz lezubog a torkán. Sóvárogva pillantok a táskám felé, mikor folytatja tovább. - A kosárlabdában fizikai kontakt van.

- Téged mégis zavar, hogy kerüllek közben – zárom le a témát meglehetõsen nyersen. Gyorsan megnyalom kiszáradt ajkaimat, majd a hirtelen beállt csendet felváltja újra a játék.

Érdeklõdve böngészem az egyik kedvenc zenekarom oldalát, ahol egyre több rajongó gyûjt aláírásokat, hogy lépjenek fel a mi városunkban. Az arcom támasztom az asztallap felett, hátam mögött a kipakolt dobozok vannak felhalmozva, hogy elvigyék õket holnap a szemetesek.

Végigszörföltem már a Kaijo weboldalát, tettem egy futó látogatást az iskolában még a beiratkozás napján, de körülbelül a harmadik szinten elveszítettem a fonalat. Hatalmas épület, rengetegen járnak oda, ráadásul - ahogy volt idõm elcsípni egy-két beszélgetést a tanárok és a számûzetésben levõ diákok áradozásait-, egy Csodák Generációjából átjelentkezett taggal is büszkélkedhetnek.

Kezdtem lelkesedni, a körülöttem levõ gólyák izgatottan sutyorogtak és fényképeket, magazinokból kivágott fecniket mutogattak egymásnak. A remény hal meg utoljára, így végül csak megkérdeztem, hogy mi a neve a sportolónak…

Kise Ryouta.

Ott tehettem egy olyan megjegyzést, ami nyilván a népes rajongótábornak nem tetszett, így már akkor tudtam elõre, hogy nem fognak azért versengeni, hogy mellém üljenek a szomszédos padokba.

Álmaim netovábbja lett volna, ha inkább az a bizonyos Seijuro Akashi tisztelte volna meg azt az iskolát jelenlétével, amibe épp beiratkozni készültem. Késõ bánat, eb gondolat.

- Elmentem dolgozni, este tizenegykor jövök! – hajol be az ajtón nagynéném, szemei szinte mindig, minden körülmények között mosolyognak, nincs olyan ember, akit ne örvendeztetne meg kedvességével és aranyszívével. – Ne várj meg drágám.

Odalép hozzám a rengeteg táskával a kezében, sosem felejt el puszikkal elhalmozni, mielõtt elmegy itthonról, sõt, szorosan meg is ölelget. Boldogan ölelek vissza én is, megérzem a finom Charlie parfümjének illatát, ami mindig puhán árad belõle. Elmegyek vele a lépcsõig, majd lesegítem a csomagjait, kikísérem az ajtóba, ahol még egyet int és elindul a buszmegálló felé.

Nagyon szeretem, de sokszor arra tudok csak gondolni, hogy mikor indul el a munkába, hogy végre átöltözhessek és kimehessek a parkba. Az órát lesem még kereken öt percig, míg biztosra nem veszem, hogy felszállt a buszra, majd a szobába sietek, hogy kipakoljam a szekrénybõl azokat a ruhákat, amiket magamra fogok kapdosni.

Lassan egy-két hete már, hogy ideköltöztünk, én pedig eldöntöttem, hogy aljas mód kihasználom anonimitásom és délutánonként másféle értékek szerint fogom eltölteni az idõmet.

Bekapcsolom a lejátszón egy kicsit hangosabban a zenét, most, hogy egyedül vagyok itthon, szabadabban kezelhetem a dolgot.

Körbetekerem magam, nagynéném ápolónõ, egyszerûbb volt kérni egy köteg gumifáslit. Felveszem a hatalmas pulóverem, amin még a régi középiskolám nyomott felirata díszít, igazság szerint úgy tettem már rá szert az utolsó napokban, hogy már konkrétan tudtam, mire fog kelleni. Alibinek és kitûnõen eltakar, úgy nézek ki benne, mint egy lamantin. Felveszek egy könnyedebb rövidnadrágot, ami szintén egy kissé lötyög rajtam, mert ugye a fiúknak van valami ott elõl, ami nekem hiányzik. Felcsapom a fejemre a kapucnit, elõzõleg már letusoltam. Mindig lefürdök kosarazás elõtt, hogy a napközben magamra fújt parfümöt, az elõzõ esti testápolót és mindenféle piperecucc illatát lemossam magamról. Ha van rajtam smink, azt is leszedem. Ki hallott már olyan fiúról, aki festi magát?

Mikor készen vagyok, lesietek a lépcsõn, közben a fülembe erõszakolom a fehér dugókat a fülhallgatóról, kiveszek a hûtõbõl egy méretes ásványvizes palackot, majd a sporttáskámba vágva elindulok a pálya felé.

Egészen megkedveltek az itteni srácok, az elsõ nap mondhatni úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Adtak egy lehetõséget, távolságtartó volt mindenki, de pozitívan zártuk a napot, mert másnap délelõttre is benyújtották az igényüket rám. Valakinek már meg is adtam a telefonszámom, hogyha kellenék és hiányban vannak, csak szóljanak és repülök. Csak tudnám kinek…

A parkot futva közelítem meg, s bár a táska undok módon lökdös minden lépésnél, de beérek a pályára, ahol már egész sokan gyûltek össze.

- Nézzétek, ott jön Fuwa! – integet felém nagy mancsaival Tora, majd közben folytatja tovább a mondatát. - Mondtam én, hogy nem leszünk emberhátrányban…

- Helló – köszönök, lepakolom a cuccaimat a padra, kiveszem a fülhallgatót és a telefonom, belegyûröm a táskába, majd még a tornacipõmön szorítok egy kicsit és a srácokhoz fordulok. – Mi újság?

Mondja nekem valaki, hogy a fiúk nem szeretnek beszélni.

Végül befut még valaki, csak úgy, spontán, így nem éppen páros a felállás, de az illetõ –ha már késett- felajánlotta, hogy csere és bíró is szívesen lesz, csak hadd játszhasson. Kissé türelmetlenül topogok már oldalt, a mellettem álldogáló Hide elmosolyodik, de ahogy a szemem sarkából ránézek, elkapja a tekintetét és inkább valamerre az égre továbbítja a mosolygását.

Elkezdtünk végre valahára játszani, élvezem, ahogy kerülgetem az embereket, elvezetem a labdát és ha el is csaklizzák tõlem, nem kevés alkalommal sikerül visszaszereznem, úgy, hogy még az árnyékuk sem ér hozzám különösebben. Így tiszta számomra a játék, egyrészt azért, mert nem a fiúkra jöttem rámászni és tapogatni õket; másrészt, kissé kellemetlen lenne, ha valaki kissé rámenõsebben blokkolna és fogna. Ott lenne mit magyarázkodni.

Váratlanul marad abba a játék, mikor mindannyian abbahagyják a játékot, a labda úgy marad a kezemben, mintha egyedül játszottam volna a palánk ellen. Felpattintom a hónom alá, érdeklõdve figyelem, hogy ki az a nagyon fontos személy, aki miatt leállt a játék.

Nagyon helyes pasi. Elsõnek a haja ragadta meg a figyelmem, hogy milyen mélyfekete árnyalatú, utána ugyanezzel a színnel megáldott vastag szemöldökkel keretezett szürke szempárt veszem pár pillanatig szemügyre. A szemöldök erélyességet kölcsönöz neki és határozottságot. Rendesnek tûnik, ahogy a többiek várták, arra merek következtetni, hogy vagy kulcsfigura, vagy tipikusan az barát, akire mindig számítani lehet és fontos támasz. Lehet, hogy csak túlkomplikálom, az elsõ benyomásom ez.

- Jut eszembe, õ itt Fuwa, nem rég költözött ide, szóval még nem találkozhattál vele, a naaagy elfoglaltságodban – mutat rám Hide, mire a szempár tulajdonosának reflektorfényébe kerülök, Õ is végigmér, de kétlem, hogy ugyanazt a hatást értem el nála, mint Õ nálam. A lábaimat nézi a kelleténél hosszabban, mire végre kiböki:

- Üdv – köszön egyszerûen, válaszom egy kimért „Helló”, majd a labdát rögtön passzolom is, hogy végre kikerüljünk ebbõl a szituációból. Játszani jöttem, nem személyiségelemzésre.

Újraosztás történik, felsóhajtva álldogálok oldalt, ezzel csak egy csomó idõt pazarolunk, felvonom a szemöldököm, mikor velem egy csapatba osztják be a késõn érkezõ jómadarat.

Hihetetlenül jól játszik, érzõdik rajta, hogy szereti csinálni, lendülettel és szenvedéllyel viszi a labdát, közben pedig folyamatosan ügyel a saját- és ellenfele mozdulataira. Párszor van alkalmam passzolni neki, de inkább kihagyom, azokra támaszkodom inkább, akiket már nagyjából ismerek, Õt ráérek késõbb is górcsõ alá venni.

A padra lerogyok a többiekkel együtt a végén, a táskámban sokáig kotorászok, mire megtalálom az ásványvizes flaskát, lecsavarom a kupakot, hangos sziszegéssel távozik belõle a szénsav, de ahogy a torkomat végigmarja, hangosan felsóhajtok. Ez nagyon jól esett… A frissen érkezett srác –sikerült kihámoznom, hogy Kasamatsunak hívják, ha már nem mutatkozott be- hamarosan fel is tápászkodik és elköszön:

- Mennem kell, majd jövõ hétvégén is lenézek – sorra kezet fog mindenkivel, mikor hozzám kerül a sor, megint elidõzik pár pillanatot. Éppen nyitnám a számat, hogy szóvá tegyem, de mintha megérezné, azonnal tovább is áll.

Én sem maradok sokáig, hamarabb haza kell érnem, megejtenem a tusolást, eltüntetni ezeket a ruhákat, kimosni az átizzadt kötést és száradni tenni a konvektorra, hogy a következõ napon is felvehessem.

***

Az elsõ nap viszonylag hamar beazonosítom a nagy diákáradatban a bejáratot, viszont attól kicsit borsódzik a hátam, hogy alig tudom betájolni ezt a nyavalyás térképet, amit kaptunk. Igyekszem kikerülgetni az embereket, de alig bírom ki, hogy ne nézzem meg a vitrint, amiben a kupákat tárolják, vagy a diákok által készített festményeket és rajzokat a falon. Épp a lépcsõn haladnék felfelé, mikor rájövök, hogy nagyon elveszítettem a fonalat a térképen, így megtorpanva dobom hátra a hajam, mély, nyugtató lélegzetet véve emelem feljebb, hogy teljesen átláthassam.

Azonban arra nem gondolok, hogy hirtelen megtorpanásommal akadályként fogok funkcionálni, így igazából nem is kellene meglepõdnöm, hogy valaki belém jön hátulról, még a sarkamat is letapossa.

- Bocsá… - hallom meg az ismerõs hangot, hátrafordulva felismerem Kasamatsut, aki kitüntetett figyelmet kapott minden egyes kosarazás alkalmával, mikor megjelent. Idejár Õ is? Ez így kicsit komplikáltabbá teszi a dolgokat, de egyelõre nem tartok tõle. Bizonyára felsõbb éves, keveset fogunk találkozni.

- Semmi baj, én nem figyeltem – hárítok, bár mikor az arckifejezését meglátom, inkább szabadkozássá sikeredik, annyira meglepõdök rajta. Mi ez a… halálra vált nézés? Nem is nagyon van idõm beazonosítani, hogy most tulajdonképpen miféle érzelem honol az arcán, mert úgy suhan el mellettem, mint egy rakéta, már csak a lépcsõn felfelé sietõ talpát látom.

Még pislogok értetlenül kettõt-hármat, majd újra felemelem a térképet, majd rájövök, hogy igazán megkérdezhettem volna tõle, hogy akkor most merre is kell mennem, hogy megtaláljam az osztálytermet. De ahogy elinalt, kétlem, hogy ezentúl egyáltalán bármilyen formában párbeszédbe bonyolódok vele.

Az iskolában, természetesen.

***

Mondanom se kell, az elsõ óra borzalmasan sikerült. Mármint kapcsolatépítés szempontjából, a lányok megjegyeztek a beiratkozás napjáról, emiatt tüntetõleg kerülték a társaságomat. Egyetlen egy lány volt képes odajönni hozzám beszélgetni, szerintem Õ is csak azért, mert valamiért nem volt szimpatikus az úgynevezett keménymag számára.

De vele is ugyanaz volt a téma.

- Te tudtad, hogy Kise Ryouta ide jár? – könyököl az asztalon elmélázva, szisztematikusan az ablak felé tekinget, mintha várná, hogy a Szõke Herceg lovon csattogjon be. Véleményem szerint nagyon maximum egy fehér kosaras cipõben fog megjelenni.

- Igen – sóhajtok sokadjára, miközben igyekszem tízóraimat elõhalászni a feneketlennek tûnõ táskámból. Ki az, aki nem tudja? Olyan nem létezik, mindenhol csak róla csivitelõ lánycsoportokat lehet látni.

- Te is szeretnél tõle autogramot?

- Nem kifejezetten – mosolygok rá végül, hogy enyhítsem a kínos csendet a szavaim után. – Mármint úgy értem… annyian rajonganak érte, szerinted feltûnne neki, hogy egy emberrel kevesebb vagy több?

- Ezt hogy érted?

Épp most mondtam, hogy értem. Ismétlés a tudás anyja…

- Úgy, hogy semmi esélyem sincs – teszem el a füzeteket a táskámba, majd a szendvicset kiteszem az asztalra, mellé a rostos baracklevet, amit annyira szeretek. – Minek szaladjak egy olyan szekér után, ami nem vesz fel? Igen, jól néz ki, sármos, kicsit habókos, amitõl mindenki olvad utána, van benne egy kis megnyerõ szikra, ami jobbára a szemeinek köszönhetõ…

Most, hogy végre dicséretek is elõkerültek, mindjárt izgatottabban és élénkebben figyel rám. Int, hogy folytassam csak, õ nagyon is figyel.

- Nem mellesleg kiváló sportember, ez tökéletes alibi ahhoz, hogy mások erre hivatkozva lessék, amint egy pólóban izzad az iskoláért – tolom ki magam alól a széket, mire felriad az álmodozásból.

- Hová mész?

- Kint szeretnék enni, szép idõ van – bökök az ablakon túlra, kellemes meleg árad a nyitott ablakokból, a hatalmas fák borzas árnyékokat adnak a lent levõ padokra. Fintorog egy kicsit és megrázza a fejét.

- Én nem szeretnék kimenni – sóhajtja, teljesen elkényelmesedett, mert nem keményebb órákat kaptunk az elsõ napon, hanem inkább bemutatkozással telt szinte az összes óra.

- Hát jó, majd jövök, szia! – hagyom rá, mire megszeppent képet vág, nyilván azt hitte, hogyha Õ sem megy, akkor én sem akarok majd egyedül sétálgatni egy teljesen új helyen. Igen, tudom, hogy ez lányos dolog, hogy még a mellékhelyiségbe sem megyünk egyedül…

Szigorúan a lépcsõ útvonalát követve –elkerülve az esetleges eltévedés lehetõségét- le is érek a földszintre, ahol az utolsó fokról lelépve azonnal meg is látom az ajtót, ami a belsõ udvarra vezet. Kezemben a szövetszatyorral nézek szét a biztonság kedvéért, nehogy véletlenül belém bukdácsoljanak ismét. Az ajtót kinyitva megcsap a meleg, amitõl meg kell vakarnom az alkarom, annyira bágyadt az egész idõ. Szerencsére nem olyan pokoli meleg, mint két héttel ezelõtt volt, nem is fogom egykönnyen elfelejteni, milyen nehéz volt kimagyarázni azt a bizonyos hat számmal nagyobb pulcsit…

A fák jólesõ árnyékában rajtam kívül is sokan üldögélnek, visszapillantok az épület ablakaira, hogy valahogy belõjem, honnan néztem ki, ennek függvényében hol lehet a pad. Visszafordítom a tekintetem padok felé, megkönnyebbülve tapasztalom, hogy nem ül ott senki. Kissé sietve indulok neki, hogy kisajátíthassam magamnak, de a velem szembejövõ sráccal szinte összeakad a lábunk.

Ha jobbra lépek, Õ is, ha zavaromban balra húzódnék, Õ is azt csinálja. Kínos mosoly kerül az arcomra, a válasz pedig egy kézfelemelés tõle, majd szabadkozás:

- Ne haragudj! – hangja mélyebb, mint az osztálytársaimé, szóval bizonyára felsõs. Nem tudom, valahogy vonzom ezeket a balekokat? Egészen arányos testfelépítésû srác, rövid, fekete hajjal.

- Ugyan, semmi… - próbálnék meg kikerülni elõle, de ahogy jobbra lépek, ugyanezt eljátssza, ezúttal már gyanakodással vegyes megilletõdöttséggel állapíthatom meg, hogy ezúttal direkt.

- Moriyama Yoshitaka vagyok, végzõs – mutatkozik be szinte máris. – Minden bizonnyal elsõs lehetsz, láttam, hogy kissé tanácstalanul nézelõdsz…

Ez most… figyelt engem?

Kikerekednek a szemeim.

- Segítsek? – ajánlja fel lelkesen. - Eltévedtél?

- Nem, köszönöm – válaszolok, lehet, hogy a kelleténél kissé erõsebben nyomtam meg a tagadó élt, de nem tûnik olyannak, akit ez elrettent. Épp nyitná a száját, mikor elmorzsolok még egy bocsánatkérést az orrom alatt, majd kikerülve ismét célba veszem a padot.

Amin már ülnek.

Türelmetlenül pillantok a bal karomon levõ órámra, miszerint további hat percem van arra, hogy egyek, ami körülbelül semmire sem elég, bár idefelé jövet megjegyeztem merrõl jöttem, csak… Csak azért is odalépek és megszólítom a nekem háttal ülõt:

- Ne haragudj, de leülhetnék? – annyiszor kérek mostanában elnézést és terelem el a bocsánatkéréseket, hogy lassan kezdem úgy érezni magam, mint egy gép, ami erre van beprogramozva. Lécci, mondd hogy igen, különben érzem, hogy valaki nagyon más szívesen szerez nekem egy padot… Megmerevednek a vállak az egyenruha alatt, várok egy kicsit, hátha érkezik valamiféle válasz.

- Persze…

Úgy ejti ki, mintha valaki épp valami hihetetlenül félelmetes dologgal lepte volna meg, ami miatt elakadt a szava. Megkérdezném, hogy „Biztos?”, de inkább úgy döntök, hogy rendben, mindegy, ennem akkor is kell. Fogom magam, megkerülöm a padot gyorsan, mielõtt még az elõbbi srác utánam vetné magát és leülök a másik szélére. Oldalprofilból felismerem Kasamatsut, de inkább nem firtatom tovább, hogy a padfoglalási szándékaim mennyire zavarják. Minél kevesebbet beszélek hozzá, annál kevésbé fogja a hangomat késõbb felismerni.

A táskáját is a padra tette, most veszem csak észre, hogy biztos jelzésként tette ki, de hátulról a támla miatt nem egészen láttam, meg hát… szabadulási szándékaim voltak, nem elemzõk. Elõveszem végre a szendvicsemet, amit még otthon készítettem, rengeteg zöldséggel és tonhalkrémmel az alján. Utána nyilván rágógumit kell elõhalásznom a táskámból, vagy egy mentolos cukrot.

Kellemes szél fúj arról az oldalról, amerrõl én ülök, megdobja a hajam az ellentétes irányba, aminek köszönhetõen szinte az egész szendvics tele lesz hajjal. Eltartom a számtól, bosszankodva leellenõrzöm, hogy mennyire sikerült összekennem, de elkerült a veszély nagy ívben. Az órámra lesek, így kicsit gyorsabban tüntetem el a maradék pár falatot, felhagyok a kis falatok csipkedésével, a számba teszem azt a pár darab kenyeret és zöldséget, majd ujjaimat megtörölve az üvegemért nyúlok.

Hangosan szisszen fel, lopva a srácra pillantok oldalt, de az még mindig úgy ül, mintha karót nyelt volna. Sõt, ha jól látom, tényleg nyelt egyet. A rostos baracklé illata annyira jól érezhetõen terjeng, hogy szerintem pár paddal odébb mindenki érezheti, hogy mit iszok. Hátradõlök, átdobom az egyik lábam a másikon, majd lehunyva szemeimet élvezem egy kicsit ezt a meleg, széllel szõtt napsütést, a fák csöndes suhogását.

Van még talán egy-két percem, hogy elinduljak, felfelé csak könnyebben fog menni, mint lefelé…

- Senpaiii! – süvít végig a dobhártyámon a kiáltás, felzavarva a békés üldögélésembõl pillantok kissé szúrósan az érkezõre, akinek szõke haját látva felsóhajtok és elpakolom a dolgaimat a táskámba. Pont mikor felállok, akkor ér oda, de még mielõtt köszönhetne és észrevenne, hogy itt vagyok, gyorsan az épület felé veszem az irányt.

Természetesen a tanteremben mint az éhes keselyûk rohannak rám a lányok, hogy miért nem maradtam ott a padon, megvárva, míg köszön? Lehet, hogy leült volna közém és a srác közé! Hogy szalaszthattam el egy ilyen alkalmat?!

A válaszom az volt, hogy mivel futva jött, örült szerintem, hogy levegõt tudott kapni, nem hogy köszönni.