|
|
Szerepjáték
(Harry Potter)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Onichi | 2015. 01. 01. 20:01:23 | #32205 |
 Karakter: Remus John Lupin
Megjegyzés: ~ Genemnek
Sosem élveztem még ennyire a gyerekek zsivaját. Tegnap a lakomán is feltűnt, mennyire hiányzott, de így a reggelinél még inkább ezt érzem. A sok álmos tekintet, a sok izgatott arc, a sok méltatlankodó nyöszörgés, ahogy meglátják az órarendjüket. Emlékszem, James és Sirius mennyire ki tudtak borulni egy-egy dupla bájitaltantól. Szerintem nem a tárgyat utálták, hanem a tudatot, hogy ebben Perselus jobb náluk. Sosem mondták, de ismertem őket annyira, hogy ezt tudjam. Legalábbis azt hittem, hogy ismerem.
Sóhajtva rázom meg fejem, és inkább tovább kortyolgatom reggeli teámat. Semmi ízesítés, az csak elrontaná a dolgokat. Egyszerűen csak a tea. Még a tejet sem viselem el benne. A manók mintha csak tudnák, és ezt pont ide küldték fel. Szerintem mondjuk tudják is. Az egyik legkülönlegesebb élőlények. Annyi titkuk van, amiknek a megfejtésére szerintem még Dumbledor élete sem lenne elég hosszú. Minden esetre én örülök ennek a kis kedvességüknek, igazán jól esik.
Sosem gondoltam volna, hogy Albuson kívül bárki örülni fog nekem, ezzel szemben a teljes tanári kar befogadó volt. Mindannyian tudják, hogy mi vagyok valójában, mégsem viselkednek ellenségesen. Kicsit furcsa, hiszen néhányan már olyan rég óta itt vannak, és engem is tanítottak. Nehéz a keresztnevükön szólítani őket, és úgy nézni rájuk, mintha tényleg egyenrangúak lennénk. Ők mind a szakterületük legjobbjai, azok, akik tényleg minden tudnak, amit egy varázslónak tudnia kell. Pomona például úgy ismeri a növényeket, mint senki. Sosem láttam még úgy boszorkányt vagy varázslót mérges csápfüvet metszeni, mint ahogy azt nekünk bemutatta. Akkor még nem értettem, hogy ilyen tehetséges varázslók miért egy iskolában tanítanak, de azt hiszem már tudom, hogy nincs annál nagyobb megtiszteltetés, és nemesebb feladat, mint a jövő nemzedékét tanítani. Kicsit aggódom is, hogy én nem tartozom ide. Sosem voltam kiemelkedő semmiben, persze jó jegyeim voltak, de az mégiscsak más. Kíváncsi vagyok mit fognak szólni a diákok az első órához. Nagyon aggódom ám.
Hirtelen mindenki elcsendesedik, és ez csak egy dolgot jelenthet, Perselus érkezését. Követem tekintetemmel, ahogy végigvonul az asztalok közt, talárja úgy hömpölyög körülötte, mintha folyékony sötétség lenne. Drámai hatást kelt, az már biztos, és elég ijesztő is. Mesélték, hogy nem túl kedvelt tanár, és ezt most már akár biztosra is vehetem. Úgy bámulják, mintha egy igazi vámpír lenne, pedig garantálhatom, hogy egy vámpír nem egészen így fest. Mindenesetre elérte, hogy mindenki félelemmel tekintsen rá, biztosan elégedett magával. Perselus mestere annak, hogyan marja el maga mellől az embereket. Mióta Lilyvel összevesztek, nem is volt igazán barátja. Akkor zárkózott be igazán, és lett az a sötét, kiállhatatlan alak, aki most is. Szerintem csak ezzel a külsővel végi magát, hiszen nem olyan rossz ő. Ha valaki megismeri, akkor rájön, mennyire más. Kár, hogy senkinek se hagyja, hogy megismerje. Örülhetek, hogy én ennyit tudok róla, de ezt is csak a saját iskolai éveink, és Lily beszámolói alapján. Előbb rágná le a saját ujjait, minthogy közelebb kerüljek hozzá. Ennek ellenére én valamilyen mód kedvelem, és hatalmas hálával fogok neki tartozni, ha valóban elkészíti a főzetet. Tegnap este nem mondott határozott igent, de azt hiszem sikerült hatnom az egójára. Sok mágus van eltelve a saját képességeitől, és rájuk tényleg csak így lehet hatni. Sajnos Perselus is közéjük tartozik, ezért reménykednem kell benne, hogy a bizonyítási vágya sokkal nagyobb, mint az irántam érzett gyűlölete.
Tekintete átsiklik rajtam, mintha csak levegő lennék. Figyelmen kívül hagyja reménykedő tekintetem, de ez már meg sem lep igazán. Talán nem voltam elég megalázkodó tegnap este, és ha ez így van, akkor ma is próbálkoznom kell. Ha ma sem sikerül, akkor viszont csomagolhatok. Ha Perselus nem készít nekem bájitalt, nem maradhatok. A Szellem szállást sosem használnám újra, túl sok a borzalmas emlék, ami oda köt, no meg persze egy kifejlett vérfarkas sokkal veszélyesebb, mint az akkori énem. Nem szeretnék veszélybe sodorni senkit, sosem élném túl, ha egyszer valakit megharapnék, és miattam kéne átélni ezeket a borzalmakat. Ha pedig ez egy diák, akkor abba bele is őrülnék. Egy gyereknek az ilyen élet valóságos csapás, ezt nálam jobban senki sem tudhatja.
Úgy tűnik igazam volt, és Perselus tényleg nem akarja vállalni. Étvágytalanul turkálom a rántottámat, szinte percenként tekintve az asztal túlsó vége felé, de egy pillantásra sem méltat. Gondolhattam volna, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Én mondtam Albusnak, hogy rossz ötlet az egész, rám úgy se fog hallgatni. De talán most ő is rájött, mert úgy tűnik megpróbál beszélni Perselussal. Remélem ő képes hatni rá, anélkül, hogy kényszerítené. Azt azért nem szeretném, hogy Perselus csak kényszerből készítse el, mert még teljesen véletlenül valamit elrontana benne, az pedig az én szemszögemből igen rosszul végződhetne. Így is nyomasztó kissé, hogy az életemet egy olyan ember kezébe kellett tennem, aki évek óta szívből gyűlöl. Ha segít, az viszont neki is hatalmas fejlődés lesz, talán végre sikerül túllépnie a múlton. Vagy megöl. Ez a két lehetőség áll fenn, hogy melyiket választja, az csak az ő döntése. Csak azt tudom remélni, hogy ha megpróbál megölni az itallal, akkor gyorsan vége lesz, nem fogok órákon át szenvedni. Az egyetlen gond csak az, hogy ez nem vallana rá, ő kihasználná az alkalmat, hogy minden fájdalmat visszaadjon, amit a hét év alatt kapott. Annyira sajnálom Perselus, ha vissza mehetnék az időben, mindent megváltoztatnék. Ostoba gyerek voltam, aki nem merte leállítani a saját barátait, de hidd el, hogy mostmár megtenné. Mindig rácsodálkozom, hogy mennyire gonoszak is valójában a gyerekek, és hogy mennyire befolyásolhatóak. Ez volt az én vesztem.
Újra az asztal túlsó vége felé pillantok, és végre találkozik a tekintetünk egy pillanatra. Csupán azt nem értem, hogy miért izzik a gyűlölettől a fekete szempár. Mintha maga a kavargó éjszaka lenne. A legsötétebb éjszak, ami szörnyű kínokat ígér mindenkinek, aki csak kimerészkedik a biztonságos házból. Nem értem, most mi történik? Mit mondott neki Albus, amitől ennyire feldühödött? Tudtam, hogy nem túl jó ötlet. Nagyon remélem, hogy nem kényszerítette, ennél jobban kell ismernie. Ő is tudja, hogy az nála csak rosszul sülne el. Legalábbis remélem, hogy tudja, különben engem semmilyen varázslat, vagy bájital nem ment meg többé.
Perselus feláll az asztaltól, szinte érzem, ahogy sugárzik belőle a tiszta gyűlölet és harag. Ha valamilyen varázslattal láthatóvá tudnánk tenni ezeket az érzéseket, akkor most mindenki fuldokolna a hömpölygő utálatban. Azt hiszem ennyi volt. Ha most kiviharzik, akkor indulhatok a szobámba a ládámért. Nem csomagoltam még ki, nem akartam elbízni magam, így nincs is szükségem sok időre a pakoláshoz. Albusnak sem kell szólnom, ő tudja jól, ha Perselus nemet mond, én nem maradok. Elég csak lesétálnom Roxmortsba, és hoppanálhatok is… nem tudom hová. Nem tudom hová mehetnék, hiszen nincs pénzem, se otthonom, se barátaim. A Roxfort volt az utolsó esélyem arra, hogy az életem rendbe jöjjön. Kicsi, halovány esély, akár egy gyertya alig látható derengése a sűrű erdőben, mégis bíztam benne. Így viszont tényleg nem tudom mihez kezdhetnék. Sóhajtva teszem le az villát, és eltolom magam elől a tányért. Egy falat se megy le a torkomon, pedig nem tudom mikor ehetek legközelebb ennyire fonom ételt.
- Ha még mindig akarod azt a főzetet, kövess! – döbbenten kapom fel a fejem, de már csak a hátát láthatom, ahogy elindul kifelé a Nagyteremből. Nem hiszem el. Némán bámulok utána, pedig az öröm úgy feszeget belülről, hogy legszívesebben ordítanék. Megteszi. Megfőzi nekem. Maradhatok az iskolában, nem kell újra a farkasok közt élnem. Annak ellenére, hogy gyűlöl, hogy minden porcikája őrült sikolyokkal tiltakozik ellene, megfőzi a bájitalt. Ó Perselus, ha tudnád, hogy ezzel örök életemre az adósoddá tettél.
Legszívesebben rohannék, mégis kényszerítem magam, hogy lassan, nyugodtan álljak fel az asztal mellől. Elbúcsúzom a mellettem ülő Pomonától és Perselus nyomába szegődök. Még látom, ahogy a sötét köpeny kilibben a nagyteremből, de csak akkor merem megszaporázni a lépteim, mikor már engem sem látnak a diákok. Az alaksorba vezető lépcsőn érem utol, de tudomást sem vesz rólam, míg le nem érünk a sötét, nyomasztó folyosókra. Akkor végre felém fordul, és bár továbbra is úgy bámul rám, mint éhező hippogriff az ártatlan nyúlra, legszívesebben mégis megölelném. Azonban ha ezt megpróbálnám, szinte biztos, hogy cafatokra átkozna. Az, hogy elkészíti a bájitalt, még nem jelent semmit. Ugyanúgy gyűlöl, ezt bárki képes kiolvasni a tekintetéből. Gyűlöl, de megteszi, és ezért jobban tisztelem, mintha jóban lennénk. Ez hatalmas tett tőle, még ha nem is ismerné el soha. Az alattomos, kegyetlen, rideg Perselus talán nem is olyan gonosz, mint azt a legtöbben gondolnák. A hangsúly persze a talánon van.
- Köszönöm, hogy elkészíted nekem. Itt vagyok, ha bármi kell! – tudom, sosem kérne tőlem segítséget, mégis úgy érzem, muszáj tudnia. Mindig meghálálom a segítséget, és amint kitalálom Perselus minek örülne, megteszem neki. Bár nem tudom, van-e olyan, ami pozitív érzéseket tud kicsalni belőle… Talán ha ő kapná meg az állásomat, de azt nem adhatom át neki. Én nem lennék alkalmas a bájitaltan oktatására. Sosem voltam rossz belőle, de meg sem közelítettem őt, vagy Lilyt. Kettejüknek több tehetsége volt hozzá, mint a teljes évfolyamnak összesen. A bájitalfőzés már csak ilyen. Tanulni nehezen lehet, valaki vagy ért hozzá, vagy nem, ez vele született dolog. Kicsit olyan, mint a jós képesség, csak sokkal valódibb.
- Ne köszöngesd, még nincs kész! Kövess – inkább nem is veszem magamra a ridegséget, csak a nyomába eredek, ahogy újra nekiindul a folyosónak. Remélem, ez nem azt akarja jelenteni, hogy nem biztos, hogy el tudja készíteni. Perselus a legjobb, ha neki nem sikerül, akkor nem tudom, kihez fordulhatnék. Biztosan csak ijesztgetni próbál, sosem vonná kétségbe a saját képességeit. Büszke és hiú, így biztosan nem kötné az orromra, ha nem lenne biztos a dolgában. Erről meg vagyok győződve… legalábbis valamilyen szinten.
Dörmög valamit Malazár képének, aki azonnal utat enged nekünk. Lélegzet visszafojtva lépek be Perselus szobájába, próbálva minden egyes apró részletet minél gyorsabban felfedezni. Mindig sokat gondolkodtam raja, milyen lehet az ijesztő, magának való Piton szobája, de pozitívan csalódtam. Sehol furcsa lombikok, riasztóan bámuló bájital hozzávalók, csak egy átlagos szoba. Jó, nyílván az előbb említett dolgok a saját bájitallaborjában ott vannak, de legalább nem azokkal alszik, és ez megnyugtat. Mondjuk tény, hogy ez nem a hálószobája, de kezdetnek mondjuk nem olyan rossz. A legtöbb dolog fekete vagy zöld, vagy ezüst. Nem lep meg, hogy a Mardekár színei veszik körbe, hiszen ehhez a házhoz kötődik leginkább. Viszont nagyjából ennyi személyes van az egész helyen. Nincsenek fotók, se emlékek, csupán könyvekkel megpakolt polcok. Mintha nem lennének barátai, vagy az iskolán kívül semmije. Lehet, hogy így is van. Szomorúan pillantok a háttal álló magas alakra. Perselus magányos volt egész életében, ez nem kétség. Lily óta talán csak a halálfalókkal került közelebbi kapcsolatba, de mással nem. Az ő helyzete azonban teljesen más, mint az enyém. Ő önszántából vált magányossá, én nem. Ha egy kicsit változott volna, ha kicsit nyitottabb, biztosan boldogabb élete lehetett volna. Viszont az elszigeteltséget választotta. Néha azt kívánom, bár jobban ismerhetném, bár megmutatná azt az oldalát, amiről Lily is annyit mesélt, amiért olyan sokáig a barátja volt, de erre esély sincs. Hála Sirius nagyszerű viccének.
- Csupaszítsd le a jobb karod, vért fogok venni tőled – döbbenten pislogok rá, és próbálom feldolgozni a szavait. Vért? A vér a sötét varázslatokhoz szokott kelleni, akkor miért akarja ezt tőlem? Sehol sem olvastam, hogy a Farkasölő főzet egy gonosz ital lenne, amit ilyen módon kell elkészíteni. Mondjuk az is igaz, hogy miután átfutottam a szükséges hozzávalók listáját, félre is tettem, hiszen nem láttam reményét, hogy valaha el tudnám készíteni. Talán Perselus csak viccel, és … Áhhh, ő nem képes ilyenre. Nem is tudom, hogy van-e egyáltalán humorérzéke, és az arca is túl elégedett volt. Azt hiszem, élvezi a helyzetet, hogy most ő irányít, és kedvére alázhat meg. Elégtétel a sok szenvedésért.
Sóhajtva kezdem feltűrni talárom ujját, hiszen úgysem tehetek mást. Szégyellem a sok heget, ami a karomat borítja, de Perselus jól tudja, mi vagyok, így meglepni nem fogja. Csak most az egyszer kell elviselnem, hogy látja őket, utána jó ideig biztosan nem lesz rá szükség. Ő sem élvezi a társaságomat, így biztosan levesz annyit, ami több adaghoz is elég lesz. Csak abban reménykedek, hogy kivéreztetni azért nem fog. Az egyikünkre se vetne túl jó fényt, ráadásul ha megöl, nem lenne kit tovább kínoznia. Igen, amit most művel, az lelki terror, és felér egy kínzással. Addig nem fogok megnyugodni, míg az első adagot meg nem iszom, és ki nem derül a hatása. Ha túlélem, és használ is, akkor talán majd elhiszem, hogy csak jót akar.
- Miért kell a vérem? – nem bírom megállni, így felteszem a kérdést. Ha nem akar, úgysem válaszol, csak tudatlan ostobának titulál, és még biztosabb lesz benne, hogy mennyivel jobb nálam. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer Piton érzéseit fogom figyelni. Ha évekkel ezelőtt ezt mondják nekem, valószínűleg jót nevetek rajtuk, és javasolom, hogy töltsenek el pár napot a Szent Mungóban. Ebből is látszik, hogy a sors milyen szemtelen tud lenni. - Úgy tudtam, ez nem vérmágia, és nem is egy emberhez kötött – pár dolog azért nekem is megmaradt az iskolai éveimből. Bár nem tudnám felidézni az Élő halál esszenciájának receptjét fejből, az alapvető fogalmakkal azért tisztában vagyok. Szerettem a bájitaltant, még úgy is, ha legtöbbször csak Peter elrontott főzetet próbáltam helyrehozni, mielőtt felrobbant mindenkit.
- Ellenszer. Bár nem gyógyítja a kórt, mégis ellenszernek minősül, tehát kell lennie benne a kórságból is, hogy működni tudjon. Sajnálatos módon, te vagy az egyetlen vérfarkas a közelben, így muszáj elkészítenem a főzetet. Akarom mondani, a véredből kell elkészítenem a főzetet – összerezzenek a hangjából áradó maró gúnytól, mintha valóban nyakon öntöttek volna egy hatalmas kondér savval. Jól sejtettem, elégedett, hogy okosabb nálam, hogy a kezében van a sorsom, elkészíti a főzetet, de nem örömmel teszi. Albus nagyon rosszul tette, hogy nem adott neki választási lehetőséget. Már csak abban bízhatok, hogy a bizonyítási vágy nagyobb a gyűlöletnél. Merlin óvjon Perselus bosszújától.
Mikor hosszú ujjai csuklómra fonódnak, inkább lehunyom a szemem. Nem viselem jól a saját vérem látványát, túl sokszor láttam már, így ha nem muszáj, nem nézem végig a folyamatot. Furcsa, Perselus keze nem is olyan hideg, mint amilyennek gondoltam. Azt hittem, hogy mivel egy pincében él, ráadásul a természete is ilyen rideg… de ez legalább bizonyítja, hogy az ő ereiben is vér folyik, nem pedig valami más szörnyűség. Persze nem mintha nem láttam volna már, ahogy elered az orra vére, vagy hasonlóak, egy-egy Jamessel és Siriussal való találkozása után. Tényleg megdöbbenek rajta, hogy mennyit is bántottuk régen.
Apró kis bizsergést érzek, majd már el is engedi a kezem. Szóval be is gyógyította a sebet. Felnyitom szemeim, ellenőrzöm a karom, majd megnyugodva fújom ki a levegőt. Legalább nem próbálta meg kihasználni a helyzetet, és egyetlen mozdulattal levágni a kezem. Tudom, hogy szívesen megtette volna, csak hogy lássa, hogy vérzek el a nappalija közepén. Maximum a szőnyegét sajnálta volna, semmi többet.
- Mintha kicsit lesápadtál volna Lupin – kárörvendő vigyorral fordul újra felém, miután elpakolta a kis kristályfiolát. Szinte látom ahogy elégedetten nevetgél magában, jót szórakozva a gyengeségemen. Remélem most örülsz Perselus, mert nem gyakran fogod látni. Azt az örömet nem adom meg neked, hogy a nyomoromon élvezkedj. Inkább visszaigazítom taláromat, és kihúzom magam, mintha semmi sem történt volna.
- Láttam már eleget a saját véremet, de azt hiszem ez a dolog nem tartozik rád Perselus – csak azért sem fogom a vezetéknevén szólítani, az olyan lenne, mintha ő nyert volna egy csatát. Valahogy el fogom érni, hogy ne gyűlöljön, és én is megpróbálom kevésbé megvetni a múltja miatt. Halálfaló volt, és bármennyire is utálom emiatt, jó útra tért. Ha Albus megbízik benne, akkor nekem is meg kell, hiába az előítéletem vad tiltakozása.
- Az igazat megvallva egyáltalán nem is érdekel – néha elgondolkodok, hogyan tud ennyi gyűlöltet csempészni egyetlen mondatba. Ha nem ismerném, akkor valami bűbájra gyanakodnék, de azt hiszem, ez a jelleméhez tartozik. Egy nem túl kellemes jellemhez. – Nincs rád tovább szükségem, tudod hol a kijárat – sejtettem, hogy ez jön. Tőle már az is soknak számít, hogy eddig megtűrt, és nem a folyosó kellős közepén ált neki levenni a véremet. Képes lenne rá, csak hogy nyíltan megalázzon mindenki előtt. Valószínűleg nincs is ennél nagyobb vágya.
- Köszönöm Perselus, ha bármikor…
- Tűnés – bólintok, és inkább elhagyom a szobáját, mielőtt kiátkozna onnan. Amint becsukódik mögöttem a portré, apró mosoly kúszik az arcomra. Talán tényleg minden rendbe jöhet, ha Perselus nem mérgez meg az első adandó alkalommal, akkor esélyem lehet egy kellemesebb életre. Ám amíg erre várok, talán ideje elkezdeni a tanítást. Talán még nem késtem el az első óráról. Nagyon remélem, hogy nem.
oOoOo
Sosem gondoltam volna, hogy újra lehetek ilyen boldog. Minden nap olyan, mintha egy álom lenne. A fiatal varázslók és boszorkányok lelkesedése az óráimon, a többi tanár kedves szava az étkezéseknél, a sok figyelem, amivel elhalmoznak, mintha nem is lenne valóságos. Az egyetlen, aki mindig az eszembe juttatja, hogy igenis semmi sem változott, az Perselus. Ő továbbra sem vesz észre, ha mégis rám pillant, akkor csak a gyűlölet süt a tekintetéből. Legalább tudom, hogy ez a valóság, és van, aki továbbra is tudja, mi vagyok, és megvet miatta. Sokszor éreztem kísértést arra, hogy lemenjek a szobájához, megkérdezzem hogyan halad a bájitallal, de mindig elvetettem. Nem szeretném, hogy a zavarásom miatt véletlenül megszaladjon a keze valamilyen hozzávaló adagolása közben. Jobb türelemmel kivárni, míg ő maga keres meg. Szerencsére, ahogy telnek a hetek, egyre kevesebb időm van ezen rágódni, hiszen egyre több lesz a dolgom. A sötét varázslatok kivédése órákat láthatóan mindenki szereti, és hogy ez így maradjon, próbálok minél több érdekességet hozni a számukra. A kevésbé veszélyes sötét lények közül párat még be is szerzek, hogy ne csak a könyv ábráin vehessék őket szemügyre. Albus, és a tóban élő sellők segítségével még egy igazi kákalagot is be tudok majd mutatni, ha eljön az ideje, addig pedig a szobámban pihen egy akváriumban. Persze a szemléltetés után visszaengedem majd a tóba, hiszen senkinek sem szabad fogságba élnie. Még akkor sem, ha az egy olyan kis gonosz, kellemetlen lény, mint a kákalag.
Az elmúlt napokban volt szerencsém megismerni Harryt is. Borzasztóan hasonlít az apjára, ami egyáltalán nem gond, csak én érzem magam borzasztóan tőle. Túlságosan emlékeztet azokra az emberekre, akik a legfontosabbak voltak az életemben. Erről persze nem ő tehet, nem is említettem meg neki. Nem kell tudnia róla, hogy az apja barátja voltam, elég, ha csak tanárként kedvel, és úgy tűnik ezzel nincs különösebb gond. Viszont van egy tulajdonsága, amit talán jobb ha nem örököl a szüleitől, méghozzá a meggondolatlanság. Pont olyan vakmerő, mint a szülei voltak, és pont ugyanúgy keveredik bajba, mint ők tették. Nem csodálom, hogy Perselus ennyire gyűlöli őt. Pont olyan megvetéssel tekint rá, mint ahogy Jamesre vagy Siriusra. Igen, ezt kiszúrtam az étkezések alkalmával. Talán a gyűlölet az egyetlen érzelem, amit Perselus nem próbál elrejteni az emberek elől, hanem büszkén felvállalja. Részben megértem, ugyanakkor el kéne fogadnia, hogy Harry nem James. Mindkettőjüknek könnyebb lenne, de végül is, ez nem az én dolgom.
Sóhajtva nyújtózom egyet az asztalom mögött, félretéve kicsit a kijavítandó házi dolgozatokat. Két nap múlva telihold, és én egyre hamarabb kifáradok. Szinte kiszívja belőlem az erőt, és semmi másra nem vágyom igazán, csak hogy aludhassak az ágyamban. Azonban a munkámat nem hanyagolhatom el. Albus megértené, javasolta is, hogy adjam át az óráimat már most valaki másnak, de addig nem szeretnék helyettest küldeni, amíg én is bírom. Már nem viselem olyan rosszul, mint fiatal koromban, akkor néha már napokkal előtte ágynak estem. Azóta megerősödtem, és a Roxfortban töltött hetek is rengeteg erőt adtak. Lehet, hogy senki se gondolná, de a rendszeres, kiadós étkezés segít valamennyit. Persze nem mulasztja el a fájdalmat, vagy a kimerültséget, de kitolja a dolgokat, így nyerek egy kis időt, amit még az emberek közt tölthetek. Remek, ez úgy hangzott, mintha valami halálos betegségem lenne, pedig itt még azért nem tart a dolog.
Valaki kopogtat az ajtón, ami elég szokatlan, tekintve hogy mennyire későre jár az idő. Diák biztosan nem lehet, nekik ilyenkor már a hálókörletükben kell lenniük, és az sem rémlik, hogy bárkivel megbeszéltem volna találkát ma estére. Mindenesetre kiszólok, hogy jöjjön nyugodtan, kétlem, hogy gond lenne belőle. Ha valaki meg akarna ölni így az éjszaka közepén, akkor biztosan nem kopogna. Hacsak nem egy udvarias gyilkosról beszélünk, vagy valami kényszeres kopogtatósról. Igazából az is lehet, hogy Hóborc dobál dolgokat neki az ajtónak, ugyanis nem nagyon kedvel. Ő is tudja, hogy mi vagyok, és ha Albus ne fenyegeti meg, akkor biztosan szétkürtölte volna az egész kastélynak. Borzasztó az a kopogószellem.
Aki azonban belép az ajtón, az még Hóborcnál is rosszabb, ha lehet ezt mondani. Perselus az, ám mikor meglátom a kezében lévő serleget, sokkal jobb kedvem támad. Kétlem, hogy Lángnyelv whiskey-t hozott volna, így a füstölgő ital valószínűleg a Farkasölő főzet lesz. Nem tudtam, hogy ennyivel előtte innom kell már belőle. Azt hittem ez csak egyszeri alkalom aznap éjjel, de úgy tűnik megint tévedtem.
- Perselus, örülök, hogy látlak! – lelkesen állok föl az asztaltól, bár ennél többet nem teszek. A tekintete bőven elárulja, hogy legszívesebben hozzám vágná a serleget, nem is törődve a tartalmával. Úgy tűnik ő nincs oda a viszontlátásért, de már meg sem lepődök. Hálás vagyok, amiért egyáltalán elkészítette.
- Én kevésbé – erősíti meg gondolataim, és asztalomhoz sétálva teszi le rá a serleget. Rendben, ez nem csak füstölög, hanem még a színe se jó. Mintha valami karalábé püré lenne, amihez mentát is kevertek… és az illata is megközelítőleg olyan. Remélem azért az íze jobb lesz. – Addig idd meg, míg meleg – közli, és hátrál egy lépést. Kissé aggódva pillantok fel rá, mert nem tetszik ez a hangsúly. Ugye nem tervezte, hogy itt hagy egy ismeretlen bájitallal? Mi van, ha rosszul sül el, vagy lesz valami borzasztó mellékhatása? Mondjuk ha elkezdek fulladozni? Vagy átváltozni valamivé? Mi történik, ha esetleg méreg lett belőle? Komolyan aggódom, nem hagyhat itt! – Ne aggódj, megvárom a hatását – már megint ez az elégedett arc. Biztosan örül, hogy sikerült megriasztania. És én még azt hittem semmi sem tölti el örömmel. Mekkorát tévedtem. Remélem azért megpróbál majd megmenteni, ha valami rosszul sül el, és nem nevetve nézi végig a haláltusám. Nehezen tudná elhitetni Albussal, hogy teljesen véletlen volt. Tekintetem visszavándorol a serlegre és a tartalmára, de továbbra sem tűnik túl bizalomerjesztőnek.
- Egyszerűen csak igyam meg?
- Tőlem aztán magadra is öntheted – már megint ez a gúnyos hang. Küldök egy fintort felé, majd óvatosan kézbe veszem a serleget. Bevallom, minden porcikám tiltakozik ellene, de már nem futamodhatok meg. Ez az egyetlen esélyem, hogy maradjak, és biztosan nem lesz olyan szörnyű. Viszont az első korty után rájövök mekkorát tévedtem. Undorodva rakom le, és törlöm meg számat. Ennyire borzasztó ízt… mintha… mintha… nem is tudom, mire hasonlít. Mintha döglött állatokat áztattak volna mosószerbe, majd megszórták volna egy kis sáfránnyal. Rémesen undorító.
- El kéne bele egy kis cukor – kényszeredett mosollyal pillantok föl rá, de semmi reakció. Tényleg nincsen túl sok humorérzéke, vagy csak engem nem bír túlzottan. Legalább megrándulhatott volna a szája széle, vagy valami. Úgy tűnik, csak akkor tud mosolyogni a közelemben, ha az gúnyolódásból kell tennie. Szándékosan azért nem fogok neki lehetőséget adni erre. Önmagam megalázása még mindig nem a kedvenc sportom. Akkor már inkább a kviddics, pedig azt is rémesen utálom.
- Attól elvesztené a hatását, szóval kénytelen leszel így meginni – sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz. A rossz ízű bájitalokat sose lehet édesíteni, ez pedig a rossznál is rosszabb. Ez lehetne a bájitalfőzés egyik alapszabálya, lehet javaslom majd Perselusnak. Bár azt hiszem egyáltalán nem érdeklik az ötleteim.
-Ezesetben… fenékig – fanyalogva emelem meg ismét a serleget, és próbálom minél kevesebb korttyal eltüntetni a tartalmát. Amit kiürül, visszarakom az asztalra, és összeszorított szemekkel próbálom magamban tartani. Ez valami hihetetlenül undorító, nem csodálom, hogy a gyomrom ennyire meg akar szabadulni tőle. Nem kis erőfeszítésembe telik, de sikerül nagyjából stabilizálni a helyzetet. – Ez ritka borzalmas volt.
- Egy szóval sem állítottam hogy kellemes lesz – nem úgy tűnik, mint aki egy csepp részvétet is érez irántam. Meg is lepett volna az ellenkezője.
- Mennyire vagy benne biztos, hogy használni fog? – próbálok valami érzelmet leszűrni az arcáról, de továbbra is olyan, mint egy üres pergamenlap. Mintha egy unikornist próbálnék rávenni, hogy énekeljen nekem altatódalt.
- Eléggé. Ha mégis elrontottam valamit, akkor úgysem ébredsz már fel reggel, így nem kell aggódnod az átváltozás miatt – jajjj csak ne lennél ennyire boldog ettől a lehetőségtől. Legszívesebben hangzatos sértéseket vágnék a fejéhez, de inkább összeszorítom ajkaim, és biccentek egyet. Nem épp így képzeltem a halálom, de bízom Perselus tudásában. Abban kevésbé, hogy szándékosan ne rontotta volna el.
- Ebből többet is meg kell innom, hogy hasson? – nagyon remélem, hogy nem. Nem éppen egy kellemes esti ital, de még elfogadhatónak se mondanám. Ha nem muszáj, akkor nem feltétlen iszom belőle sokszor.
- Teliholdig minden este, legalábbis az első alkalommal mindenképp. Később lehet, hogy elég lesz egyetlen adag is, de addig… - addig élvezzem a Piton féle konyha visszautasíthatatlan ajánlatát.
- Értem. Akkor holnap este is elhozod? – alig láthatóan biccent, magához veszi a serleget, és már menne is ki a szobámból. – Perselus – megáll ugyan, de nem fordul felém. – Mindent sajnálok, akkor még szörnyen ostoba voltam, és… köszönöm - egy pár pillanatig még egy helyben áll, várom, hátha szól valamit, de végül csak kisiet a szobámból. Már legalább tudja, hogy nem felejtettem el, mit tettünk vele. Lehet, hogy most csak még jobban utál, de úgy éreztem, tudnia kell. Nekem könnyebb lett, és idővel talán ő is így fogja érezni. Gyűlölet nélkül, neki is jobb lesz az élete, feltéve, ha tud még gyűlölet nélkül élni. Bízok benne, hogy nem veszett még bele abba a mély, sötét mocsárba, amivel körülvette magát. Én bízom benne Perselus, hogy képes leszel megbocsátani. De csak, ha te is igazán akarod…
|
| Geneviev | 2013. 10. 31. 12:02:05 | #27996 |
 Karakter: Perselus Piton
Megjegyzés: ~ Hercegnőmnek
- Perselus, könyörgöm, te vagy az egyetlen, aki segíthet – folytatódik bejáratomon a dörömbölés. Már várom, hogy Malazár mikor fogja leátkozni a kopogtató kezet, mikor hallom meg a fájdalmas kiáltást, ám sajnálatos módon nem történik semmi ilyesmi. Senkinek a könyörgése nem szokott, nem is tud meghatni, ám a vérfarkas szavaiból teljes kétségbeesés csendül ki. Ha a könyörgés nem is ér célba, az, hogy megalázkodni hallom életem egyik megkeserítőjét, máris egy halovány elégedettséget csempész borzalmas napomba.
- Mi az, amit a nagy Dumbledore nem tud megoldani, és ennyire fontos neked, Lupin? – kérdem szkeptikusan, bár van egy eléggé jó sejtésem. Bár ki tudja… az, hogy Albus ép eszű lenne, senki nem mondhatja, tehát azt feltételezni róla, hogy kötelezi a vérfarkast arra, hogy szedje az igen nehéz, bonyolult, és rettentően drága főzetét a kis… problémájára… igazán botor dolog, ám hiába van sok hibája ennek a vérfarkasnak, az sosem tartozott közéjük, hogy hülye lenne. Már pedig gyerekek közé kifejlett vérfarkasként tanítani jönni nem csak hogy hülyeség, egyenesen az őrültséggel, meggondolatlansággal, kegyetlenséggel és elmebetegséggel határos. Nem véletlenül juthatott ilyen ötlet Albus eszébe…
- Egy bájitalról lenne szó, amit csak te tudsz elkészíteni – mondja, és gúnyos mosolyra húzódnak ajkaim. Hát persze, hogy bájitalról van szó, és hát persze, hogy csak én tudom elkészíteni. Legalábbis én volnék az egyetlen, aki elérhető közelségben el tudná neki készíteni. – Kérlek Perselus, legalább hallgass meg – könyörög továbbra is. Elfintorodok; a megaláztatás egy dolog, azt élvezem, de a könyörgés… megvetem a könyörgő embereket – magammal az élen.
- Miért kéne meghallgatnom téged? – kérdezem. Már rég el kellett volna mennem, be a szobámba, hagyva, hogy Lupin nyugodtan beszéljen csak a semminek. Malazár biztosan nem örült volna, ha csak neki kellett volna hallgatnia a farkas könyörgését, ám ő már rég halott, és csak egy festmény, nekem meg még a dolgozatok osztályozása is kellemesebb feladat, mint az egyetlen elérhető közelségű Tekergő kérését meghallgatni.
- Pusztán jóindulatból? – Fölhorkantok. Ekkora ökörség csak egy griffendélesnek juthat eszébe. Egy mardekáros? Egy mardekáros, akit Perselus Pitonnak hívnak, és a jóindulat? Kopogtass más ajtón, Lupin… nálam ez nem fog beválni. Ám… énem egy aprócska részének igazán megelégedésére szolgál, hogy a mardekáros terület folyosóján egy griffendéles éppen most próbálja nem világgá kürtölni problémáját, miközben segítséget próbál kérni a régen porig alázott iskolatársától. Egyetlen mardekáros sem hagyna ki ilyen lehetőséget, pláne, ha meg van annak az eshetősége, hogy egy botor kóborló diák az éjszaka közepén éppen erre jár, és meghall valami igencsak fontos titkot.
- Rossz válasz Lupin – mondom, és élvezettel hagyok kereken öt levegővételnyi szünetet, még mielőtt folytatnám. Szinte érzem, ahogyan a másik oldalon állót elönti a csalódottság, a megaláztatás, és bár ez nem önt el olyan nagy élvezettel, mint ahogyan tizenöt évvel ezelőtt tette volna, maga a tény, hogy egy Tekergőnek éppen az én segítségemre van szüksége, diadalérzettel önt el. - Viszont kíváncsivá tettél, szóval mondd, milyen bájitalról lenne szó? – érdeklődöm, mintha nem tudnám. Bájital mester vagyok, a legfiatalabb, mégis az egyik legjobb; csak egy idióta griffendéles hiheti el, hogy nem tudom egyből, kinek milyen bájitalra volna szüksége.
- Öhm… Perselus, bemehetnék? – Bejönni? Lupin, Lupin, te tényleg egy naiv idióta vagy!
- Azt akarod, hogy meghallgassalak, vagy azt, hogy beengedjelek? Túl sokat vársz el egyszerre, Lupin – jegyzem meg éles, szarkasztikus hangomon. Közelebb sétálok az ajtóhoz, nem fog kiabálni, nem kockáztatná meg, még ha eszébe jutna fölrakni egy némító bűbájt, akkor sem, ám hallani akarom, ahogyan bevallja szőrös kis problémáját. Nem is értem, Albus hogy engedheti gyerekek közé tanítani, de igazából már csodálkoznom sem kellene… kölyökként is ideengedte ezt a szemetet, nem törődve azzal, hogy a többi gyereket milyen nagy veszélybe sodorhatja ezzel, aztán mikor megtörtént a baj, Albus a szeretett griffendéleseit sokkal többre tartotta, és jobban védelmezte, mint azt a nyálkás mardekárost, aki majdnem meghalt azok miatt a kegyetlen, kicsinyes barmok miatt.
Előre érzem: most is ugyanígy lesz. Albus egy szavára is ugrani fog ennek a majomnak, és engem is kötelezni fog, hogy tegyek meg mindent érte; nem fogja érdekelni az, hogy én mit érzek. Egy mardekárosnak nincsenek is érzelmei, nemdebár?
De addig is mindent, de mindent elkövetek, hogy ugyanolyan pokollá változtassam az itteni életét, mint amilyen pokollá tette ő és a barátai az én életemet iskolás korunkban – és közvetve, de most is.
- A betegségemről lenne szó. Albus azt mondta, te el tudod készíteni a főzetet, ami enyhítené a… tüneteket. – Betegség? Tünetek? Hát ez igazán érdekes…
Lehet, hogy a vérfarkasság egy kór, de hogy betegség nem, az biztos. És azt, hogy minden hónap teliholdjakor az ember szőrös, vérengző fenevaddá változik, igazán nem mondanám tünetnek, sokkal inkább állapotnak. Griffendélesek, és az ő megfogalmazásaik. Lupin állapotának problémája legalább annyira betegség és tünet együttes, mint amennyire Potter (az ifjabb és az idősebb is) ártatlan bárány. Che… hogy falná föl ez a farkas azt a bárányt!
- Betegség? Nem értem mire gondolsz. – Hangom selymes, édes, mint a méz, és legalább olyan ártatlan, mint valamelyik mérgem laborom polcairól. Szenvedj, Lupin, szenvedj! Ez semmi ahhoz képest, amit te okoztál a drágalátos barátaiddal együtt nekem. Kegyetlen vagyok? Igen. De ti még kegyetlenebbek voltatok velem!
- A farkas kór. Farkasölő-főzetre lenne szükségem, és te vagy az egyetlen, aki el tudná készíteni nekem, Perselus. – Halk, feldúlt hangját szinte nem is értem a vastag falon keresztül, ám a diadalérzet így sem marad el. Hát kimondta, bevallotta. Hányszor aláztak meg társaival az iskolában, hányszor nézett le engem csak azért, mert miattuk egy borzalmas hibát vétettem, amit azóta is bánok, és azóta is rovom le az adósságom Albusnak. Ennyi kicsinyes öröm nekem is kijár!
- Még meglátom. Holnap megmondom mire jutottam – felem végül. Igazából mindketten tudtuk már az első pillanattól kezdve, hogy el fogom vállalni, és nem csak azért, mert különben Albus jönne ide, hogy rám parancsoljon kérésnek tűnő öregapós hanggal, hanem mert a bájitalok nem csak a munkáim; a szenvedélyeim. Elég nehéz nemet mondani egy ilyen nehéz és fáradtságos bájital elkészítésére, főleg, mivel az az egyetlen jó az életemben, hogy egyre nehezebb, egyre bonyolultabb bájitalokat készíthetek el, fejleszthetek ki. Az meg, hogy havonta olyan bájitallal foglalkozhatok, amihez sok bájitalmester még csak hozzá sem tud szagolni, valamilyen szinten büszkeséggel tölt el, még ha ennek a rühes farkasnak is kell elkészítenem.
De muszáj, a gyerekek érdekében mindenképpen. Ha Albuson múlna, hagyná, hogy ugyanaz történjen meg, mint jó pár évvel ezelőtt: ha az oroszlános házból volna az áldozat, rohanna mindkét griffendéles megmentésére, ha viszont a mardekárból, felőle ott halhatna meg az a kígyó, mint ahogyan anno történt. Ez az egyetlen dolog, amit Albusnak képtelen vagyok megbocsájtani. Ő az egyetlen ember, aki ismer engem, akit barátomnak, mentoromnak mondhatok, ám hiába adott nekem még egy esélyt, abban ő is hibás, hogy én miért hoztam olyan szörnyű döntést fiatalon.
Nagyot sóhajtok, és leengedem álcámat, hagyom, hogy arcomon meglátszódjanak az évek fáradalmai, szenvedései. Úgysem látja senki, úgysem érdekel senkit.
---*---*---*---
A másnap reggel ugyanolyan, mint a többi. Fölkelek az ágyból, lezuhanyozom – mert ugye a rólam keringő pletykákkal ellentétben szoktam mosakodni –, végül fölöltözöm, és indulok is a Nagyterembe. Semmi kedvem több száz idióta, tökkelütött, fajankóval reggelizni, legyen az diák, vagy tanár, ám Albus külön megtiltotta nekem, hogy egyetlen étkezést is külön töltsek az iskola idő alatt, kivéve, ha egy fontos bájitalt kell főznöm. Sajnálatos módon, valahogyan mindig tudja, mikor főzök éppen olyan bájitalt, aminek fontos a folyamatos figyelése, ugyanis mikor épp egy olyan szakasznál tartok mondjuk vacsoraidő alatt, amikor nem kell rá figyelnem, egyből megjelenik, hogy menjek föl étkezni.
Csak tudnám, hogy csinálja…
Ahogy a nagyterembe érek, a diákok elcsendesednek, ahogyan elhaladok a mardekáros és a hollohátas asztal között, majd mikor végig érek, újból megindul a beszélgetés. Az élet apró örömei, hogy egy újabb generáció tagjainál sikerült elérnem, hogy rettegjenek tőlem.
A tanári asztalnál biccentek kollégáimnak, és odavetek nekik néhány szót, amit akár „jó reggeltnek” is lehetne érteni. Mintha valamikor is mondtam volna bárkinek is olyat, hogy jó reggelt… magam sem tapasztaltam még meg, akkor másnak minek kívánjak? Ha jó a reggeljük, akkor az én köszöntésem nélkül is az lesz, ha meg rossz, az én köszöntésemmel sem lesz jobb. Mégis, minden reggel eleget teszek ennek a botor szokásnak, még ha az én stílusomban, akkor is.
A rühes farkas már itt ücsörög a reggeliző asztalnál, és mikor látja, hogy megérkeztem, könyörgő pillantást vet rám. Pff… pillantásom átsiklik rajta, egyenest a tányéromra, és a reggeli további részében figyelmen kívül hagyom pillantásait, melyekkel folyamatosan bombáz engem. Még jó, hogy az én helyem az asztal másik végében van, mint az övé, így csak a pillantásait kell elviselnem, az esetleges beszélgetési kísérleteit, hála érte Merlinnek, nem. Nem úgy, mint Albusét…
- Drága fiam, örülök, hogy beleegyeztél abba, hogy megfőzöd Remusnak a főzetét – mosolyogja a szokásos cukrosbácsis mosolyával, miközben egy falat tökös kalácsot töm a szájába. Ezt a manipulatív vénembert! Ember legyen a talpán, aki képes ellentmondani neki, mikor ezen a könnyed, kedves hangon mond valamit örvendve, miközben tudja jól, hogy ha nem is pontosan az ellenkezője, de nem egészen az történt, mint amit mond.
- Még nem egyeztem bele – morgom azért. Mind a ketten, mind a hárman nagyon jól tudjuk, hogy ez nem igaz, de a látszatra azért adni kell. Hisz én vagyok a gonosz, nyálkás mardekáros, a zsíros hajú szemét vámpír. Miért is ne felelnék meg ennek a képnek továbbra is?
- Ugyan, drága barátom, tudom, hogy beleegyeztél, most csak szerénykedsz. Hisz mindenki tudja, hogy Remus, ha keresne sem tudna nálad jobb bájitalmestert találni, aki el tudná neki készíteni a főzetét – paskolja meg a hátam, és nem hagy tovább morgolódni, egyszerűen csak elfordul, és a másik oldalán ülő vén macskához fordul.
Csak magamban tudok tovább puffogni, ügyelve rá, hogy arcomon semmi ne látszódjon a bennem kavargó dühből és frusztráltságból. Utálom, amikor Albus úgy viselkedik velem, mint egy elsős kisköyökkel… Dühömet Lupira vetítem ki, minimum olyan gyűlölettel teli pillantást küldök felé, melyet csak a Potter-kölyöknek, és az igazán tehetségtelen, ügyelten és elkeserítően béna tanulóimnak tartogatok. Mint amilyen Longbottom is.
Szemében megjelenő értetlen fény csak még tovább bőszít. Hát persze, a kis ártatlan bárányka nem is érti, miért gyűlölöm én, igaz? Ő nem is csinált semmit, ő teljesen ártatlan mindenben. Hát épp ez az! Nem csinált SEMMIT! Csak hagyta, hogy a társai kínozzanak, és megalázzanak, majd majdnem meg is öljenek. De ez semmiség, igaz? Egy nyálkás kígyó nem érdekel senkit sem. Még Albust sem, aki tudja jól, mennyire gyűlölöm az összes Tekergőt, fölkérte az egyetlen épeszűnek és életben maradtnak mondható tagot, arra a tantárgyra, amely után még évek óta áhítozok.
Ráadásul mindezek mellett még azt sem hagyja, hogy visszautasítsam a segítséget, amit bár a gyerekek, és a szakmai elismertség miatt amúgy sem tennék meg, így sokkal kevésbé szívesen fogom megtenni. A kötelezettség már nem kedvtelés. Eddig kedvemet leltem volna a kihívásban… most már csak undoromat.
Mérgesen állok föl az asztaltól, és bár még nem is ettem szinte semmit, elhagyom a helyemet, de még távoztomban odavetek Lupinnak pár szót.
- Ha még mindig akarod azt a főzetet, kövess! – utasítom, és érzem, ahogyan kivonulásom közben köpenyem örvénylően lobog utánam. Nem tudom, hogy követ-e a rühes dög, de nem is érdekel. Ha most nem jön, később se jöjjön, szóval az ő problémája, hogy hogy dönt. Mikor kiérek a Nagyteremből, és csukódik utánam az ajtó, csak akkor nézek hátra, ám reményeimmel ellentétben, pont szembe találom magam a farkas arany szemeivel. Bahh…
- Köszönöm, hogy elkészíted nekem. Itt vagyok, ha bármi kell! – mondja őszintén, tiszta, nyílt tekintettel. Griffendélesek!
- Ne köszöngesd, még nincs kész! Kövess – utasítom, és nem törődve azzal, hogy lépteim alap állapotban sem igazán követhetőek, sietve meg főleg nem, csak vonulok előre. Malazár képének elsziszegem a jelszót, csak nem engedhetem meg, hogy ez a… Lupin… meghallja, és bármikor fölhasználhassa. Bőven elég, ha Albus tudja a jelszavam, de azt sem értem, hogyan, hiszen túl gyakran változtatom, és biztos vagyok benne, hogy a többi képpel ellentétben Malazár nem Albus kicsi kémecskéje. És mégis mindig tudja a jelszavam…
- Gyere – morgom, és bár egyáltalán nem szívesen, de beinvitálom őt a nappalimba. Semmi kedvem nincsen ahhoz, hogy egy Tekergőt lássak vendégül a személyes teremben, mégis, a saját bájitallaboromban sokkal jobban tudok dolgozni, mint mondjuk a tanteremben, és a legelső fázishoz szükségem van a jelenlétére. A legelső hozzávaló ugyanis egy vérfarkas vére, ami igazából mindegy, hogy milyen vérfarkas, hiszen maga a kór jelenléte kell az ellenszerbe, ám miért keresnék egy másik vérfarkast, ha itt van ez is.
- Csupaszítsd le a jobb karod, vért fogok venni tőled – mondom szenvtelenül. Látom, hogy egy pillanatra megdermed, hiszen a vér általában a sötét varázslatoknál, bájitaloknál a legalapvetőbb alkotóelem, hiszen a vérmágiánál nincs is sötétebb dolog, ám a griffendéles bizalom és jóhiszeműség győzedelmeskedik, és némán elkezdi föltűrni a karján a ruhát. Addig én előkészítem a vérvételhez szükséges kis fiolát, és agyamban a megfelelő bűbáj után kutatok. Eléggé régen vettem már vért, azt is még a Sötét Nagyúr számára, szóval az nem éppen a fájdalommentes vérvétel példája volt. És bár igen szívesen véreztetném ki ezt a farkast, Albus igazán nem örülne neki, ha egyrészt ez itt meghalna, másrészt én az Azkabanba kerülnék, harmadrészt pedig elveszítene két tanárt az év elején. Nem vetne túl jó fényt az iskolára.
- Miért kell a vérem? – kérdezi meg mégiscsak, nem érdekelvén, hogy nem véletlenül nem magyaráztam, minek kell. Csak egy pillantást pazarolok rá, nem érdemel többet. – Úgy tudtam, ez nem vérmágia, és nem is egy emberhez kötött – mondja úgy, mintha értené, és tudná, mit jelentenek ezek. Mondjuk… még az is meglehet, hogy tudja, miről beszél, végül is, emlékeim szerint mögöttem, és Lily mellett ő volt a harmadik legjobb bájitaltanból, de az már régen volt. Azóta akár el is felejthette, és csak dobálózhat a szavakkal. Nem remélek sokat, mégis válaszolok.
- Ellenszer. Bár nem gyógyítja a kórt, mégis ellenszernek minősül, tehát kell lennie benne a kórságból is, hogy működni tudjon. Sajnálatos módon, te vagy az egyetlen vérfarkas a közelben, így muszáj elkészítenem a főzetet. Akarom mondani, a véredből kell elkészítenem a főzetet – mondom. Hangom maró gúnnyal van átitatva, meg is rándul. Úgy vélem, egy ideig most már csöndben lesz, és dolgozhatok tovább nyugodtan, már amennyire egy ilyen mellett lehetséges nyugodtan dolgozni.
Megfogom a karját, és a megfelelő varázsigét elmormolva apró vágást ejtek könyökhajlatában, amiből, mint apró buborékok, úgy szállnak ki a vércseppecskéi, bele a törhetetlen gyémánt üvegcsébe. Nem mindegy, milyen helyen tároljuk a vért; ha megfelelő a körülmény, évekig is elállhat, ám ha egy parányi változtatás van a tárolásában, két perc múlva már használhatatlan is a vér. Így viszont, szerencsémre majd csak akkor kell újból vérét vennem, mikor elfogy, és az nem most lesz.
Mikor elég vér gyűlt össze ledugaszolom az üvegcse tetejét, és minden őrjöngő tiltakozásom ellenére, beforrasztom a sebet.
Most már tényleg nem vádolhat meg azzal, hogy megpróbáltam kivéreztetni…
|
| Onichi | 2013. 08. 02. 23:30:51 | #26659 |
Karakter: Remus John Lupin
Megjegyzés: ~ Sárkánykámnak
Nyugtalanul járkálok fel-alá a hatalmas dolgozószobában. Semmi nem töri meg a csendet, csupán a volt igazgatók portréinak szuszogása. Pontosabban ál szuszogása, mert ilyen hangosan egy valóban alvó ember sem lélegzik. Még egy olyan személy is kiszúrná őket, akinek nem átlagnál érzékenyebb a hallása.
- Albus, mégiscsak jobb lenne, ha te beszélnéd meg vele a dolgot - nem értem miért ragaszkodik ennyire az ostoba ötletéhez. Csak mosolyog, jókedvűen pillant rám félhold szemüvege fölött az asztalára könyökölve. Elégedett magával, de miért? Hálás vagyok neki, hisz nélküle most nem lehetnék itt. Gyerekkoromban is megmentette az életemet azzal, hogy felvett diáknak, vállalva minden kockázatot, és most is ugyanezt tette. Senki sem adna szívesen munkát egy vérfarkasnak, ő mégis megtette. Elvállaltam, mert biztosított róla, hogy nem lesz senki veszélyben, és mert fölajánlotta, hogy Perselus elkészíti nekem a Farkasölő-főzetet, amikor eljön az ideje. Arról viszont már elfelejtett szólni, hogy ezt vele még nem beszélte meg. - Te is tudod, hogy Perselus nem igazán kedvel engem - megállok és széttárom karjaim. Nem kedvel, és ezt meg is értem, hisz látta mi vagyok, és Sirius egyik ostoba ötletének köszönhetően majdnem meg is halt. Ha James akkor nemlép közbe...
Ahogy barátaim eszembe jutnak, rögtön elfog a szomorúság, inkább elfordítom tekintetem, hogy Albus ne vegye észre. Bár nem sok olyan van, ami elkerül Albus Dumbledor figyelmét. Mintha egy unikornis elől próbálnád elrejteni, hogy szarva van.
- Előfordulhat, de ettől még nem változtatom meg a döntésem, miszerint neked kell rá megkérned. És ha elfogadsz egy baráti jótanácsot, kedves Remus, akkor igyekszel, mert Perselus nem szívleli a késői látogatókat - egy ideig még bámulok a mély, szinte végtelen kék tekintetbe, végül föladom, és beletörődve bólintok.
- Ahogy akarod. De ha nemet mond, nem mondhatod, hogy én nem figyelmeztettelek! - kissé vádló tekintettel búcsúzom tőle, majd elhagyom irodáját. A kőszörnyek már le is zárják mögöttem a bejáratot, de most kivételesen nem tesznek megjegyzést. Pedig általában elég nagy a szájuk.
Csak lépéseim zaja töri meg a folyosók nyugodt csendjét. Nincs jobb érzés, mint visszatérni ide. A kastély falai között mindig biztonságban éreztem magam, pont olyan háborítatlanul aludtam, mint a diákok most, vártam a másnapi órákat, és a rengeteg új dolgot, amit megtanulhatok. Boldog voltam, mikor Dumbledor felajánlotta ezt az állást, de nem gondoltam arra, mennyi fájdalmas emlék fog feltörni. Életem legboldogabb évei most már a legszomorúbbak is egyben. Az egyetlen, ami megmaradt és kézzel fogható, az egy mogorva bájitalmester, aki előbb szórna rám főbenjáró átkot, mint hogy barátként üdvözöljön. Perselus mindig elég sajátos, különc fiú volt, de amíg nem tudta, hogy mi vagyok, szinte már barátságosan viselkedett velem. Talán mert Lilyvel jóban voltam, és neki ő volt az egyetlen barátja. De miután meglátta, hogy mi is az én titkom... Nem tudom Albus hogy várja el, hogy majd sikerül meggyőznöm. Akkor szerencsésnek mondhatom magam, ha nem varázsolja azonnal egy hatalmas ananásszá az orromat. Bár... ő már ennél jóval komolyabb. Valószínűleg inkább vágna hozzám egy üvegcse maró mérget. Biztató kilátások.
Sóhajtva állok meg szobájának ajtaja előtt, és mielőtt még visszavonulnék, gyorsan bekopogok. Elég későre jár, talán már alszik. Ha nem nyit ajtót, akkor még van egy éjszakám kitalálni, hogy mit fogok neki mondani. Azt már tudja, hogy én kaptam meg az állást, amire olyan rég vágyik, és ez sem javított a kapcsolatunkon, ha jól sejtem.
- Perselus, kérlek, nyisd ki! - próbálkozom meg mégis, hisz a főzet nagyon fontos lenne, és Perselus azon kevés emberek közé tartozik, akik képesek elkészíteni. Bonyolult és trükkös, egy olyan átlagos bájitalfőző, mint én, sosem lenne képes még csak hasonlót sem alkotni, hiába követ minden utasítást. Most szükségem van rá, és jobb ha minél hamarabb elkezdi. Ha elkezdi. - Kérlek! Albus mondta, hogy… - megpróbálom bevetni az utolsó kártyámat, de egy mogorva hang félbeszakít.
- Nem érdekel - ingen, azt hallom, de ha még ébren van, akkor nem hagyhatom veszni a dolgot. Már a hangja is annyit változott az évek alatt... talán a gyűlölete is lankadt kissé.
- Perselus, könyörgöm, te vagy az egyetlen aki segíthet - nem szeretek megalázkodni, de Pitonnál ez célravezető. Midig szerette érezni, hogy fontos, és észrevettem mennyire élvezi, ha mások tőle függenek. Talán ezért tartottam tőle már gyerekkorunkban is. Némi csend után már közvetlenül az ajtó túloldaláról hallom a hangját. Remek, legalább közel jött.
- Mi az, amit a nagy Dumbledor nem tud megoldani, és ennyire fontos neked Lupin? - meg sem lep, hogy nem szólít a keresztnevemen, nem is várom el tőle, egyenlőre az is elég, hogy nem tett némító bűbájt az ajtóra, és ment lefeküdni.
- Egy bájitalról lenne szó, amit csak te tudsz elkészíteni. Kérlek Perselus, legalább hallgass meg - próbálok igencsak meggyőző lenni, de fáradt vagyok, és kimerült. Még csak pár napja volt telihold, és nem tudtam igazán kipihenni magam. Az a vonatos eset a dementorokkal pedig nem javított az erőnlétemen.
- Miért kéne meghallgatnom téged? - miért vagy ennyire borzasztóan makacs?! Pontosan ezért mondtam, hogy Albusnak kéne ezt a dolgot intéznie. Őt már biztosan beengedte volna.
- Pusztán jóindulatból? - még egy próbát teszek, de a válaszban nem csalódok. Reménytelen.
- Rossz válasz Lupin - sóhajtva fordítok hátat az ajtónak, és már vonulnék is a szobámba összepakolni, hisz a főzet nélkül nem vállalhatom a diákok tanítását, nem lennének biztonságban. Nem hagyhatom, hogy bárkinek baja essen miattam. - Viszont kíváncsivá tettél, szóval mondd, milyen bájitalról lenne szó? - Megkönnyebbülten fordulok vissza, de még mindig csukott ajtóval találom szembe magam. Valami nincs rendben.
- Öhm... Perselus, bemehetnék?
- Azt akarod, hogy meghallgassalak, vagy azt, hogy beengedjelek? Túl sokat vársz el egyszerre, Lupin - nem igazán tartom jó ötletnek, hogy így beszéljünk meg egy ilyen fontos dolgot, hiszen ki tudja ki hallgat ki bennünket. Az, hogy diákok sétálnak a környéken, egyáltalán nem kizárt. Elég, ha csak egyikük meghallja, és máris el kell hagynom az iskolát. A szülők nem éreznék, hogy biztonságban van a gyerekük, amit teljesen meg is értek. Viszont ha most nem mondom el neki, akkor mikor? Kétlem, hogy még egyszer ilyen alkalmam nyílna, hisz tőle már ez is nagy szó. Perselus Pitonról beszélünk, aki a legjobban gyűlöl a kastély falai közt lévő eberek közül.
Végül elhatározásra jutva körbepillantok, elhelyezek egy némító bűbájt magam köré, és egészen az ajtóhoz hajolva suttogom el a dolgokat, a lehető legkevesebbet elárulva.
- A betegségemről lenne szó. Albus azt mondta, te el tudod készíteni a főzetet, ami enyhítené a... tüneteket - ismét körbepillantok, de a sötét alagsori folyosón egyenlőre semmi mozgás. Kissé talán még riasztó is ez a hely. Hogy tud Perselus egy ilyen helyen aludni? Mint egy kripta.
- Betegség? Nem értem mire gondolsz - dühösen harapok ajkaimba, még mielőtt valami csúnya sértést vágnék az ajtóhoz. Nagyon jól tudja, csak azt akarja, hogy kimondjam. Hallani akarja, mert tudja mennyire gyűlölöm, és hogy mennyire szenvedek tőle. Kegyetlen varázsló vagy, Perselus Piton. Kegyetlenebb, mint amilyennek megismertelek.
- A farkas kór. Farkasölő-főzetre lenne szükségem, és te vagy az egyetlen aki el tudná készíteni nekem, Perselus - fogaim között szűröm a választ, de semmi reakció rá. Megrázom fejemet, fáradtan szüntetem meg a varázslatot, és lehunyt szemmel várakozok még egy kicsit. Az egyetlen, amire jelenleg gondolni tudok, az a kényelmes ágy, ami a szobámban vár. Olyan rég aludtam ennyire szép, tiszta és kényelmes helyen, olyan rég pihentem ki magam igazán, hogy már másra sem vágyom. Perselus kisded játékait pedig végképp nincs türelmem játszani.
- Még meglátom. Holnap megmondom mire jutottam - halvány kis mosoly kúszik ajkaimra, tudom, hogy teljesen felesleges megköszönnöm, mert már úgysem hallaná, így némán, már sokkal boldogabban indulok el hálószobám felé. Nem fog nemet mondani. Perselus nem a legtisztább lelkű varázsló, akit ismerek, de nem gonosz. Kegyetlen, goromba és elviselhetetlen, de nem gonosz. Talán mégis tovább maradhatok, talán végre újra biztonságban érezhetem magam, hisz nincs is jobb hely egy varázsló számára, mint a Roxfort. Egy vérfarkas számára pedig még inkább.
|
| Geneviev | 2013. 06. 29. 09:48:48 | #26340 |
Karakter: Perselus Piton
Megjegyzés: ~ Hercegnőmnek
Borzalmas. Szörnyű. Troll. Borzadály. Evapores. Trágyadomb.
Egyik dolgozat rosszabb, mint a másik, mindenek új agy kellene. Az évek során a diákok egyre agyatlanabbak, szemtelenebbek, trehányabbak lesznek, és azt hiszik, hogy így átengedem, nem pedig megbuktatom őket. Még csak az kellene! Ilyen borzalmas, agyrohasztó dolgozatot író diákok, birkaként gondolkozó felnőttek nem kellenek a világnak! És ami a legrosszabb: a Weasley ikrek dolgozata lett a legjobb az évfolyam harminchat tanulójából. Még az én mardekárosaimat is megelőzték azok a csínytevők, akik életem megkeserítői nyomában akarnak járni, pedig azért az ő dolgozatuk sem valami kitűnő. Hát ez szégyen. A mardekárosaimnak meg kell tanulniuk, hogy az ilyet nem engedhetik meg maguknak. A bájitaltanból nekik kell a legjobbaknak lenniük, nem pedig valami otromba griffendélesnek, aki nem értékeli a bájitaltan szépségét, egyszerűen csak valami móka kedvéért hasznosítja.
Ezért számolok velük. Mind az ikrekkel, akik biztosan csaltak, hogy ilyen dolgozatot tudtak írni, még ha az én óráimon képtelenség is csalni, illetve a mardekárosaimmal is. Ilyent még egyszer nem engedhetnek meg maguknak, vagy velem gyűlik meg a bajuk.
Mire végzek az összes borzadállyal, amit egyes tökkelütött idióták dolgozatnak merészelnek nevezni, már fáj a csuklóm a válogatott fricskák írásától. Olyannyira borzadályok, hogy néhol ki nem bírnám hagyni az írásban való kritizálást, még ha élőben sokkal élvezetesebb is lenne, a csuklómnak pedig kevésbé fárasztó. Jó lenne végre valami olyat olvasni, ami tényleg a bájitalról, vagy legalább valami bájital hozzávalóról szól, nem pedig ilyen ostoba hablatyolásokról, de ismerve a diákjaimat, ez reménytelen kérés. Nem értem, hogy egyes tanulók hogy képesek összetéveszteni a bumszalagbőrt a szalamandra bőrével. A kettő teljesen máshogy néz ki, más a hatása, még a NEVE is más, de nem. Katharine Milwaynek a kettő ugyanaz. Néha nem is értem, hogy ilyen csökött agyú idióták hogy járhatnak a Roxfortba. Hát igen… már ez az iskola sem a régi.
A mugli származásúakkal nem lenne problémám, hiszen ott van Miss Granger, aki bár bosszantóan tudálékos kis stréber, mégis, sokkal okosabb, mint bármely más tanuló, ám az agybéli képessége a diákok 80%-ának… hát riasztóan gyér. Dumbledore kezd elpuhulni, már mindenkit fölvesz, akiben csak egy aprócska kis varázserő is megmutatkozik, lásd: Longbottom. Az a fiú, hiába tisztelem a szüleit, hiszen megérdemlik legalább ezt, őt képtelenség. A világ legborzasztóbb diákja, legtehetségtelenebb varázslója, és legszörnyűbb bájitalkészítője! Még Harry Pottert, az igazgató drága üdvöskéjét is felülmúlja képzetlenségben, és agyának elcsökevényesedésében! Potter legalább egy angliányi szerencsével sikerül nem fölrobbantania az üstjét minden órán, csak minden másodikon, Longbottom viszont a végén úgy el fog rontani valamit, hogy a kastély fogja kárát látni. És Dumledore engedi őt itt tanulni.
Persze… ha az igazgató úr képes, és egy vérfarkast enged be ide tanítani, aki ráadásul köztudottan jóban van a szökött Sirius Blackkel, azzal a kutyával… azzal nincs valami rendben. Lehetséges, hogy kezd rajta jelentkezni az öregkori szenilitás, és valami régebbi átok késleltetett hatásának kombinációja. Épeszű ember ilyet nem tenne!
Talán lehet, jobban járnék, ha a dolgozatoknak alig nevezhető borzadályok javítása helyett megpróbálnék valami gyógymódot keresni az igazgató úr agybajára, ami az elmúlt két év alatt eléggé elkezdte átvenni az uralmat az eddigi épeszű gondolatai felett. Vagy elég egyszerűen eltávolítani a Potter-kölyköt az útból, és már visszatérne az igazgató úr éles esze. Vagy nem… ez, tekintve gondolatainak jelenlegi állapotát, lehet, hogy csak még rosszabbá válna a helyzet. Tudtam én! Mindennek a Potter-kölyök az oka!
Meg az az idióta vérfarkas, aki a közelben ólálkodik, és azon munkálkodik, hogy tehetné az életemet még szörnyűbbé, mint amilyen, és mint ahogyan gyermekkorukban tette a Tekergőkkel együtt. Nem tudom elhinni, hogy Albus ennyire naiv, és ennyire bízik azokban a griffendéles marhákban, míg a mardekárosaimat elhanyagolja. Ebből is látszik, hogy mennyire részrehajló, hiszen egy mardekáros vérfarkast biztosan nem vett volna föl még csak bagolyház-takarítónak sem. És még csodálkozik valaki, hogy elfogult vagyok a saját házammal szemben?! Che, ha én nem, akkor ki lenne?
Hirtelen kopogás riaszt föl gondolataim közül. Mérgesen összevonom szemöldököm, hiszen nem szeretem, ha zavarnak. A diákoknak ilyenkor már tilos a folyosókon való mászkálás, a tanárok közül meg csak Albus szokta venni a fáradságot arra, hogy megzavarjon engem nyugodt magányomban. Ha ő az, akkor a véletlenül nyugtató főzettel túladagolt citromos cukorkáival fogom halálra tömni, hogy zavarni merészelt engem. Hiába, igazgató ide, vagy oda, ha valaki ilyenkor zavar, készüljön fel a megtorlásra!
- Perselus, kérlek, nyisd ki! – hallatszik át Mardekár Malazár képén keresztül annak az idegesítő vérfarkasnak a hangja. Persze, ha Albust kitessékelném innen, akkor majd egy rühes dögöt fogok beengedni ide önszántamból, mi? Ne is álmodjon róla. – Kérlek! Albus mondta, hogy… - Albus? Hát persze.
- Nem érdekel – kelek föl kényelmes fotelomból, hogy jobban hallja a hangomból kicsendülő érdektelenséget. Jelenleg nem érdekel Albus, Lupin pedig még kevésbé. Nyugalmat akarok az eszetlen, agyatlan, hormontúltengéses kamaszokkal való holnapi óráim előtt – akkora nagy kérés ez?!
Szerkesztve Geneviev által @ 2013. 06. 29. 09:50:06
|
|
