Pár pillanatig nem érkezik válasz felõle, a pályára meredve gondolkodik. Ebbõl nem sokat tudok leszûrni, majd kinyitja a száját, nincs sok idõnk idekint.

- A cellatársam nem sok vizet zavar - rántja meg a vállát. Örömmel hallom, hogy nem egy állandó balhézó, mint Kattant. Vagy egy beteges nimfomán állat. - Azt mondja, hasonlítok a hármas számú unokatestvérére, és mivel nem ferdehajlamok miatt küldték ide, a harmadik éjszaka után már mertem aludni.

- Miért ül? - kérdezek rá a következõ fontos dologra. Ha nem mániákus gyilkos, akkor is veszélyforrás itt mindenki. Idõzített bombák mind.

- Beteges féltékenykedés. Péppé vert egy szerencsétlent, mert rácsapott az asszony hátsójára - válaszol, a szája sarkát felhúzza, így tovább nézelõdök én is a pályán. Legalább nem erõszakolja meg, mert az ilyennek valami nagy traumán kell átesnie, hogy buzi legyen. - De egy hónapon belül szabadul.

És itt van a kutya elásva. Túl szép lett volna, hogy igaz legyen. A börtönben pedig a csoda egyenlõ azzal, hogy egy szép napon mindenkinek azt mondják, kiszabadult. Egy hónapunk van kieszelni valamit, amivel legalább minimum egy blokkba kerüljünk. Minimum.

- Szerinted...

- Megpróbáljuk majd - nézek a szemébe feleletképp. Lehetetlen, hogy egy hónap alatt cellatársak legyünk, tekintve, hogy milyen körülmények játszottak közre abban, hogy mi idekerüljünk.

Tudom, hogy Rusty nagyobb biztonságban lenne, ha mellettem feküdne és kelne, fõleg erre megy a játék. Arról nem beszélve, hogy szarul esne, ha a gyengélkedõben épp arra lépnék be, hogy a seggét varrják össze.

Meg nem is tudom. Megszoktam, hogy a közelemben van. Jelenleg egymásra vagyunk utalva. Nem balhézhatunk. Amennyiben szükséges, én is meg tudom kicsit hajtani a fejem, és most úgy néz ki, ez az ábra.

- És a klikkek? - kérdezem õt tovább, ha már az elsõdleges dolgot letudtuk. A cellában tehát békén hagyják, de hogy a féltékenykedõ vadállat megvédi-e, csak mert hasonlít valamelyik távoli rokonára... édeskevés.

- A feketék nem sokat törõdnek velem, ha nem keresztezem az útjukat. A mexikóiak igyekeznek terméket csinálni belõlem, nem érdekli õket, hogy közöm nincs a népükhöz, de egyelõre sikeresen hárítom a „kedves” ajánlatot - érdekes, de nem meglepõ. Rusty túlságosan is rejtõzködõ, a felvillanásai miatt lehet nagyobb lesz iránta az érdeklõdés, mintha állandóan szem elõtt lenne. - A másik három problémásabb. Klikként nem érdeklem õket, de személyenként… Még játszom a fantomot, de a lábam állapota nem segít.

Bõven meséli el a két hét fejleményeit. Furcsa, hogy kénytelenek vagyunk ennyit beszélni. Régebben félszavakban kommunikáltunk. A pályán valaki hatalmasat zsákol, megpattanhatott a vas, mert az egyik õr sípolva odaront és ordítani kezd a kosarazókkal.

- Mi történt? - kérdezek rá a lábára.

- A hivatalos verzió szerint, vagy valójában?

- Az „elestem” már eléggé lejárt, Rusty.

- Hé, azért annál kreatívabb voltam! - örülök, hogy ez a felcsattanása végre hozzá illõ. - A gyengélkedõn úgy tudják, hogy a cellaajtó rácsukódott a lábamra, és abba vertem be a fejem is. Nem mintha érdekelné õket bármelyik variáció, de ott voltam három napot agyrázkódással.

- Nem hivatalos verzió?

- Kanos, benga állat - morogja az orra alá, de mikor faggatnám, mi sült ki még ebbõl, megelõz. - Megúsztam ennyivel. Egyelõre...

- Egyelõre - ismétlem meg a szót.

Nagyon bonyolult a saját bentlétem is elintézni, de még rosszabb, hogy Rusty érdekeit is szem elõtt kell tartanom. Nem annyira strapabíró, idõk kérdése, míg alaposan meg nem verik, vagy neki nem esnek úgy istenigazából. Végighúzom az ujjaimat a számon, ahogy szélesebb terpeszbe teszem a lábam, és a könyökömmel támaszkodok meg a combomon. A szemem sarkából ránézek, látom, ahogy szemeivel radarként süvít végig az udvaron.

- Mi a gond Rusty? - kérdezem meg tõle, mire az egész teste összerándul.

- Nincs gond - vágja rá egybõl, mire csak felvonom a szemöldököm és egy nagyon kétkedõ pillantást vetek rá. Ugyan Rusty. Engem ne próbálj meg átverni.

- Kit keresel? Üldöz valaki? - faggatom tovább. Remélem igen és most meg is mutatja, hogy kellemesen elbeszélgessek vele késõbb. De tényleg csak beszélgetés, nem bonyolódhatok verekedésbe. Nagyon furcsa és természetellenes, de nem is viszket a tenyerem egy jó bunyóért. - Úgy értem a kangörcsös seggfejeken kívül, olyan, akitõl tényleg tartasz.

Nem hajlandó azonnal válaszolni, ebbõl szûröm le, hogy nem friss ismeretségbõl származó atrocitás érhette. Ez valami egészen más lehet, valami olyan, amirõl én sem tudhatok.

- Láttam két tagot a volt bandánkból - hagyja el végre hang is a száját.

- És nem potenciális szövetségesek - állapítom meg egyszerûen. Ennek titokban örülök is, meg nem is. Lerí róla, hogy ebbõl késõbb még baj lehet, azonban nem lett volna rossz, ha konstans tudna lenni vele valaki, akit ismer. Utóbbit el is dobhatom távolra, a börtönigazgató virágoskertjébe. Szövetségesek... egyelõre a szökés gondolatát elnapolnám úgy karácsonyig. Semmibe nem akarok belefolyni, nem akarok téma és elsõszámú attrakció lenni.

- Nem azok. A... a bátyám halála után, James-el tartottak, azzal, aki elárulta Brad-et - érzem a körülötte levõ levegõbõl, hogy teste árasztja a meleget. Nagyon halkan beszél, kényes téma volt mindig  ez a dolog.

- Õ is itt van? - tekintek körbe az udvaron, miközben tovább kérdezem õt. Rám néz, vállat vonva közli, hogy nem tudja, és ekkor fordul sötétbe mindkét szeme.

- Én nem vagyok gyilkos, Raven. De ha itt van, akkor nem érdekel mennyivel erõsebb nálam, nem érdekel hányszor csábított maga alá régebben, mielõtt kijutunk , kinyírom õt!

Meglepve nézek rá. Nocsak! Mennyi érzelem és szenvedély Rustytól, mégha sötét és kegyetlen is a szándék mögötte. Nem tudom elképzelni õt ölni, nem illik hozzá, azonban...

- Örömmel segítek, és veled ellentétben, én az vagyok Rusty. Egy  gyilkos.

Megtaníthatnám trükkökre Rustyt, nem lenne egy rossz gondolat. Jól állna a kezében a zongorahúr. Elmosolyodok, ahogy elképzelem a látványt. Egy új közös program lehetõsége, közös gyilkolás. Ekkor azonban fájdalmas emlék tör fel bennem, ami eltörli az újdonság varázsát.

Nem. Rustyt nem hagynám lealacsonyodni. Maradjon mindenki a saját posztjánál.

A pályáról üvöltéssel vonják magukra a figyelmem, az egyik óriás a nevem kiabálja, hogy álljak be játszani. Rustyra nézek, aki csak megcsóválja a fejét és a lábára mutat. Kár, vele jó csapatot alkotunk, mintha egy aggyá válnánk a pályán, játék közben.

- Majd máskor.

- Rendben - egyezek bele, felegyenesedek a padról. - Maradj szem elõtt, amíg lehet, és vigyázz magadra! - mondom neki, ha a játék a kinti szabadidõs tevékenységet jelzõ kürtig tartana.

- Igen, anyu! - dob felém egy vigyort, a szemeivel pedig azt sugallja, hogy köszöni. Pf, kölyök. Odasietek az engem behívóhoz, nem fogunk kezet, szóval ettõl nem lettünk ordenáré nagy pajtások, de legalább a nevét odavakkantja. Olivier. Ahhoz képest, hogy francia neve van, meglehetõsen kalács képû, és nem a tipikus szõke, versaillesi herceg jut eszembe.

Megkezdjük a játékot, de látszik, hogy borzasztó régen játszottam, mást nem tudok tenni, mint fogok és passzt adok. Egyszer hirtelen az adrenalintól talán, de belelendülök és zsákolásra vetemedem én is, holott az engem behívó ezt nem jelezte. Úgy ám, a kosárpályán is hierarchia van, és futás közben csak egy bólintással jelezte, hogy utólag is oké volt a dobásom.

A csúcson kell abbahagyni.

- Hé! Válts le! - szólok ki az oldalt már lábait rángató fickóhoz, aki örömmel pattan fel és vált le, egy kézfogós pacsival. Na, duplán megérte beugrani kosarazni. Visszafordulok a padokhoz, ahol Rusty még mindig ott üldögél. Ilyen távolról nem tudom eldönteni, hogy a gondolataiba van-e merülve, vagy a meccset és engem kísérte-e figyelmével. Vagy is-is.

- Egész jó volt - morgom a törölközõbõl, amit kaptam a váltásomtól, és leülök mellé.

- Mégis leváltottad magad.

- Ennyi elég volt - legyintek, miközben végigtörlöm a tarkómról lefolyó izzadtságot. Rohadt meleg van, az aszfalton pedig pláne.

- Ott a cellatársam - jegyzi meg, majd ahogy felemelem a fejem, arra nézek, amerre óvatosan bök. No lám, Rusty lehet vonzódik az ilyen drabál állatokhoz, vagy ha õ nem is, a Sors mindig elintézi, hogy minimum száz kilósok vegyék körül. Vagy essenek a lábára.

- Nem rossz - billentem oldalra a fejem, mire megérzem, hogy öklével meglöki a vállam. Halkan és röviden felnevetek. Ki gondolta volna, hogy a kondizókhoz fog odalépni, hogy vigyázza egyiküknek a rudat.

- És a te...?

- A cellatársam? - kérdezek vissza, mire bólint. Somolyogni kezdek, amitõl felemeli a szemöldökét, én pedig a kondizó hústornyok felé fordulok. - Jól megvagyunk.

- Aha - hallom a hangját, ahogy felszusszan.

- Minden várakozásom felülmúlja - mondom tovább, mire rohadt sok ideig nem szól egy szót sem, én pedig kényelmesen nézelõdök tovább az udvaron, majd kegyesen befejezem. - Minden héten kétszer magánzárkába kerül, talán ha egy napra hozzák vissza mellém.

- Micsoda? - nyílnak kissé kerekebbre a szemei, röptében végig is szalad a tekintete rajtam, mintha nyomokat keresne. - Ugyan Rusty, nem rendszabályoztam meg. Nincs balhézás, legalább két hónapig iszonyú jólneveltnek és fegyelmezettnek kell lennem.

Felhorkant, de a tekintetét nem vonja el, várja, hogy tovább mondjam, miért is van Kattant magánzárkában, ha nem én verem rommá mindennap, mikor visszahozzák. Körözõ mozdulatokat csinálok az ujjammal a halántékom körül, mire roppant halványan bár, de futólag elmosolyodik.

- Te tetû...

- Nem én vertem agyalágyultra - vonok vállat egyszerûen. - Kíváncsi lennék ugyan, hogy a börtönben vagy a börtönön kívül lett hoppárés.

- Örülök, hogy az új börtön ennyire... izgalmas számodra - mondja rettentõen gúnyosan, mire jóízûen felhorkantok és elsumákolok egy vigyort. Aztán eszembe jut, hogy mennyi minden vár még ránk, és kissé elkomorodok. Lehetne Kattant is a megoldás. Ha bekerülne Rusty mellé, sok vizet nem zavarna nála. Bár nem tudom, hogy nekem például miért nem esett még, nem hinném, hogy az elõéletem elnyúlt volna a csökött agyáig.

Ki kellene derítenem, hogy hol fog egy hónap múlva hely megörülni. Ha jól építem fel a stratégiát, akkor még sikerülhetne is, hogy a rabok elhelyezésénél levõ kiskapukat kihasználjam. Igaz nekem roppantmód kényelmes Kattanttal élni, az-az egy nap üvöltözése és rongálása nem oszt nem szoroz. Rusty gyûlölné Kattantat, de még mindig jobb lenne, ha mondjuk azzal a nagy fekete bikával élne, aki épp röpke száz kilóval melegít be.

- Raven?

- Hm? - pislogok rá, kizökkenve a gondolatmenetembõl. Felvont szemöldökkel mered rám, kérdõn.

- Fura, hogy nincs rajtad kapucni - állapítom meg, ahogy a szabadon levõ haját és arcélét fürkészem. Így valahogy olyan... védtelennek tûnik. Aztán a szemeibe nézek és rájövök, hogy ez koránt sincs így. De gyengülni fog.

- Ne tereld - figyelmeztet.

- Gondolkodtam.

- És? - forgatja meg a szemeit türelmetlenül, de mindkettõvel szinte pontról pontra feltérképezi az arcomat. Innen tudom mindig, hogy épp ideges vagy kíváncsi.

- Majd elválik bejön-e vagy sem - zárom le a témát, nem fogom hangosan is kimondani, mert még a végén valaki meghallja, vagy nem fog bejönni. Nem akarom álomvilágban ringatni sem magam, sem Rustyt. Igaz egyikünk sem az a fajta, aki könnyen beledõl.

Én még csak most rendezem össze az agyam, erre kiváló az új környezet, mert leköt, ahogy felfedezik.

Megszólal a szünet végét jelzõ rövid sziréna, felemelkedem a padról. Összenézünk, tudjuk, hogy most mindketten két irányba kell távozzunk. Bólint, és egy halvány fintorral nekivág az udvarnak. Ahogy figyelem távolodó hátát, még utána szólok:

- Rusty - a válla fölül pillant vissza, közben nekem is intenek már az õrök, hogy szedjem a lábaimat. - Pihenés, akklimatizálódás, asszimiláció.

- Mégis beengedtek a könyvtárba? - ejt el egy megjegyzést, miközben elõrefordulva indulásra erõszakolja a lábát, én pedig utána baktatok, tisztes távolból. Elvigyorodom ezen, csak úgy magamban. Úgyis tudja ezeket, de ezek a volt bandatagok zavarják õt, amitõl lankadhat az ébersége.

Azon nem is akarok agyalni, hova szállítanak egyáltalán. Nem azt mondom, hogy ez a hely volt álmaim ne továbbja, fõleg azok után, hogy az apám miatt céltábla lettem, de itt legalább már kiismertem magam. Megvolt a társaságom, a helyem, és mert hátat fordítani a cellatársamnak. Most azonban úgy tûnik új börtön, új közeg, új és ismeretlen veszélyek. Csak remélni tudom, hogy legalább egy helyre visznek minket Ravennel, aki végre megjelenik a díszkíséretével.

Megállapodik rajtam kérdõ tekintete, én pedig fancsali képpel vonom meg a vállam, jelezve, hogy nem tudok sokkal többet, mint õ.
–  A két cinkos madárka egymás mellé üljön? – kérdezi olyan hangosan az õr, hogy még én is hallom a buszról. Remélem a válasz igen, mert ha nem is vagyok nagy fecsegõ, kéne beszélnem Ravennel.
–  Engem nem érdekel, ameddig nem fognak balhézni – von vállat a sofõr és felengedi õket.
-  Pedig ez a lázadás ötletgazdája – bök az õr társamra, szinte már bátran, hogy tudja, többet nem lesz vele dolga. Ezek szerint a szökési kísérletek megismétlõdését akarják elkerülni azzal, hogy szétrobbantják a bandát. Nem mintha erõlködniük kéne, szétestünk mi magunktól is… – Az pedig ott a kis lelkes bûntársa. – Persze, mintha én jelenteném a legnagyobb veszélyt. Valószínûleg csak azért szállítanak el, mert nem akarják fizetni a kórházi ellátásom, ne adj Isten a temetésem, miután mindenki tud már a családi hátteremrõl, és szinte rendszeresen próbálnak kinyírni.

–  Akkor adok ülésrendet, ha ennyire nyíg érte a szája – morog a sofõr, látszólag marhára unja az egész dolgot. Szerencsére Ravent elém ültetik, alaposan hozzábilincselve minden végtagját a jármûhez. Lehet nem is akkora baj, hogy nem látnak akkora veszélyforrást bennem. Kicsit könnyedebben mozgok, mint õ.
Nem szólalok meg, figyelmesen hallgatom az õrök és a fuvarozóink további párbeszédét, hátha többet megtudok, mint az elmúlt egy órában.
–  A nagyobbik darab kiszámíthatatlan. – Enyhén szólva! De majdnem felhorkanok, mikor egy emberként bámulnak rá, és az õrök még össze is rezzennek. - Itt vannak a papírjaik, várják már õket. A kisebbel is óvatosan, úgy lop, hogy akkor se tûnne fel, ha a szeme láttára csinálná, ráadásul rohadtul fürge. – És ezekre még büszke is vagyok!

–  Rendben, engedjenek ki a fõkapun és többet nem látják ezeket. – Nem hiszem, hogy nagyon fognak sírni utánunk, bár én még viszonylag problémamentes voltam, legalábbis Ravenhez képest biztosan.
–  Tudod hová visznek? – szólal meg halkan Raven, pár perccel azután, hogy elhagytuk eddigi „lakhelyünk”.
–  Nem – felelem csendesen, kifelé bámulva az ablakon. – És az sem világos, hogy egy helyre kerülünk-e.
–  Hiányoznék, mi? – Hallom a hangján, hogy mosolyog, de meg is bizonyosodom róla, mikor átfókuszálva a figyelmem, az arcát látom tükrözõdni az üvegen.

- Pfh – horkanok fel, de még én is tudom, hogy nem túl õszinte gúnnyal. A fenébe is, hiányozni fog…

–  Szokj hozzá a gondolathoz – komolyodik el, elõre fordulva.  – Ha egy helyre is kerülünk, kizárt, hogy egy cellát kapjunk. Sõt, még a cellablokk is más lesz.
–  Azt hiszed, nem tudom? Volt rajta idõm gondolkodni – morranom válasz gyanánt. Nem vagyok ostoba, azzal is tisztában vagyok, hogy ez számomra mivel jár.
–  Mióta ültél már itt?
–  Egy órája – felelem méltatlankodva, kizökkenve egyre borúsabbá váló gondolataimból. – Meg kellett várni, míg lemész ebédelni, nehogy úgy járjanak, mint J.
Erre már nem mond semmit, és az út további részében nem is beszélünk többet. Ismét a táj felé fordítom a figyelmem, makacsul elkerülve az új helyen való töprengést. Nem akarom már azelõtt belelovalni magam a problémákba, hogy azok ténylegesen felmerülnének.

***

Persze attól még, hogy nem agyalok rajtuk, azok az úgy nevezett problémák valóságosak, és csak rám várnak. Az elsõ két hetem az új börtönben több, mint nehéz. Sovány vigasz, hogy elvileg Raven is itt van valahol, mikor azt se tudom melyik blokkban, és mivel se udvarra, se foglalkozásokra nem mehettünk még, nem tudtam megtalálni.

Fõkét azzal teltek a napjaim, hogy szellemet játssza igyekeztem elkerülni minden friss húsra éhezõ seggfejet, és minél többet megtudni az itteni klikkekrõl és nagyhalakról. Az információgyûjtés nem olyan nehéz, ha olyan feltûnésmentesen tud valaki közlekedni, mint én, de az újabb ágymelegítõt keresõket már nehezebb megúszni, mikor néha kénytelen vagyok leengedni a védelmem.
Ennek három napi gyengélkedõ az eredménye, de ott legalább picit pihenhetek. A cellatársam miatt csak áldani tudom a szerencsémet. Roland a két lábon járó egyenesség, minden második szavával a feleségét emlegeti, és mivel van vagy 20 unokatestvére, nem volt nehéz az egyikre hasonlítani. Védelmet sajnos nem biztosít, mert megvan a maga elfoglaltsága, de legalább attól se kell félnem, hogy éjjel megerõszakol. A gáz csak az, hogy lassan szabadul.

A klikkekrõl fõbb információkat sikerül megtudnom, de mivel kerülöm a társaimmal való érintkezést, mélyebben nem látok bele a dolgaikba. Kivéve a mexikóiakéba, mert õk rám startoltak, és állandóan azzal bombáznak, mennyivel jobban járnék, ha a termékük lennék. A védelem nem rossz ajánlat, de a büszkeségem nem engedi, hogy bárki alá befeküdjek érte, még akkor se, ha válogatott kuncsaftjaim lennének. Tudom, hogy a makacsságomért megüthetem még a bokám, megint, és jobban, mint a gyengélkedõs esettel, de a gyomrom is felfordul a gondolatra, hogy ribancot csináljanak belõlem.
Így a többi klikket is kerülöm, na meg úgy alapjáraton mindenkit egyelõre. Majd ha Raven megvan, és beszéltem vele, kitalálok valamit, hogy ne bujkálásból álljon minden pillanatom.

Azonban két nappal azelõtt, hogy kimehetnék végre az udvarra, olyanokat pillantok meg, akik nem kicsit kavarnak fel. Õk nem vesznek észre engem, de már a látványuktól is úgy érzem, valaki alaposan gyomron vágott. Hirtelen felfordul a gyomrom, és levegõ után kapkodva húzódom vissza a folyosóra, amirõl épp készültem kifordulni.
A szemem elõtt régi események peregnek le, orromban a vér fémes, émelyítõ szagát érzem, kezemen pedig lemoshatatlan vörösét látom. Brad vérét… a bátyám vérét…

Ingerült morranással túrok bele mindkét kezemmel a hajamba, és kényszerítem magam a normális légzésre, a tisztán gondolkodásra és nyugalomra.
A picsába! Annyira próbáltam elfelejteni a múltamat, hogy a régi társaim látványa szinte pánikba taszít. Pedig egy évig én vezettem õket, egy évig magamra öltöttem egy olyan személy álarcát, akit tudtak tisztelni, akiben már nem egy kiskölyköt láttak, aki folyton a bátyja árnyékában kullogott. De az ikrek, Kyler és Tyler már nem közénk tartoztak akkor. Brad halála után követték azt, aki elárult minket, annak ellenére, hogy a bátyám jobb keze, és egyik legjobb barátja volt.

Megfordul a fejem, hogy kifordulva a fal mögül, rájuk vetem magam, és ha kell, átharapom a torkuk, de ugyan mi értelme lenne? Õk csak leléptek, és átpártoltak az árulóhoz, de James mondta el a másik bandának, hol leszünk, miatta találtak ránk és tört ki a lövöldözés. Brad pedig miattam halt meg, mert beugrott a nekem szánt golyó elé…
Mély sóhajjal fordulok sarkon, és ahelyett, hogy elmennék kajálni, visszasántikálok a cellámba. Két nap, és kimehetek az udvarra, két nap, és megkereshetem Ravent.

***

A két nap gyorsan eltelt, én pedig máris az udvaron találom magam. Az árnyékban maradva, feltûnésmentesen pásztázom a környezetem, az ismerõs, sötét tincseket keresve. Magamnak se akarom bevallani, mennyire megkönnyebbülök, mikor megpillantom õt a lelátó egyik padján ücsörögni. Kapásból felé veszem az irányt, de ahelyett, hogy gyorsan átvágnék a tömegen, nagy ívben megkerülök akit csak tudok.
Velem ellentétben, õ teljesen sértetlennek tûnik, és abból, ahogy halál nyugodtan, viszonylag feltûnõ helyen üldögél, azt szûröm le, hogy nem igen tart senkitõl. 
–  Sokáig tartott – jegyzi meg, az óvatos és kissé sántikáló udvarátvágásomra utalva. Én se ezt a tempót szoktam meg magamtól, elhiheti.
–  Ha ráesik kétszáz kiló a bal bokádra, neked sem menne úgy – ülök le mellé, nem túl elegánsan. Végre teljesen megnyugszom, a közelsége többet segít, mint hittem.

–  Örülök, hogy egyben vagy – vált témát.
–  Én is. Látom neked jól ment a beilleszkedés. – Nincs új sérülés, hosszabb büntetési idõ, se magánzárka. Kifejezetten jó teljesítmény.
–  Elbûvölõ személyiség vagyok – feleli, mire halkan felhorkanok. Raven és az elbûvölés? Bár ahogy elnézem a zajosan kosarazok mellõl felé csápoló srácot, van akit sikerült levennie a lábáról.
 – Hogy állsz a klikkekkel? Cellatárs? – kérdi kis idõ múlva, mivel ahelyett, hogy megszólalnék, azon agyalok, hogy vajon menyire gyûlölném magam, ha én is úgy befeküdnék bárki alá, mint a kis barna, meg a társai. Nem arról van szó, hogy ne tettem volna már meg, vagy ne élvezném a kéjt, de az itteniek többsége uralkodni akar, a saját gyönyörét hajszolja, én meg nem hódolok be senkinek.

- A cellatársam nem sok vizet zavar – vonom meg a vállam, visszazökkenve a valóságba. – Azt mondja, hasonlítok a hármas számú unokatestvérére, és mivel nem ferdehajlamok miatt küldték ide, a harmadik éjszaka után már mertem aludni.
- Miért ül?
- Beteges féltékenykedés. Pépé vert egy szerencsétlent, mert rácsapott az asszony hátsójára – felelem egy apró mosollyal. Az elmúlt két hétben nem egyszer hallottam ódákat a feleségérõl, de ha ez az ára annak, hogy a cellatársam ne erõszakoljon meg éjjelente, hát kétszer annyit is elviselek. – De egy hónapon belül szabadul – teszem hozzá, kevesebb lelkesedéssel.
Nem kell kifejtenem neki, hogy ez miért szar, õ is nagyon jól tudja, hogy ritkán kap ki a magamfajta biztonságos hálótársat. Vele rohadt nagy mázlim volt, bár elõször nem hittem volna. Roland-dal is szerencsém van, de miután õ elmegy…

- Szerinted… - Bizonytalanul kezdek bele, és el is akadok, egy fintort vágva saját magamra. Nem szeretek gyengeséget mutatni, még elõtte se, de basszus, meghalni, vagy ringyóvá süllyedni még kevésbé a kedvemre való.
- Megpróbáljuk majd – szólal meg, én pedig meglepetten kapom felé a pillantásom, de meg is könnyebbülök. Komolyan néz vissza rám, én pedig hálásan biccentek. Nem csak azért, mert hajlandó lenne újból egy cellába kerülni velem, és tenni a dologért, hanem azért is, mert nem kellett kimondanom a kérésem.
- És a klikkek? – vált témát.
Pár percig némán meredek magam elé, hogy össze tudjam kissé szedni a gondolataim az elmúlt két hétrõl.

- A feketék nem sokat törõdnek velem, ha nem keresztezem az útjukat. A mexikóiak igyekeznek terméket csinálni belõlem, nem érdekli õket, hogy közöm nincs a népükhöz, de egyelõre sikeresen hárítom a „kedves” ajánlatot. A másik három problémásabb. Klikként nem érdeklem õket, de személyenként… Még játszom a fantomot, de a lábam állapota nem segít. – Szinte egy szuszra hadarom el az egészet, fojtott hangon és csendesen, de magamhoz képest egész bõen.
- Mi történt?
- A hivatalos verzió szerint, vagy valójában?
- Az „elestem” már eléggé lejárt, Rusty – feleli féloldalas vigyorral.

- Hé, azért annál kreatívabb voltam! A gyengélkedõn úgy tudják, hogy a cellaajtó rácsukódott a lábamra, és abba vertem be a fejem is. Nem mintha érdekelné õket bármelyik variáció, de ott voltam 3 napot agyrázkódással – fejezem be érdektelenül, de mindketten tudjuk, hogy az a három nap volt a legnyugisabb és biztonságosabb számomra.
- Nem hivatalos verzió?

- Kanos, benga állat – mormolom, és mikor látom, hogy nyitná a száját a következõ kérdéshez, megelõzöm. – Megúsztam ennyivel. Egyelõre…
- Egyelõre – ismétli meg, és ahogy elõre fordulok, a kosarazókat figyelni, követi a példámat. Jó pár percig csendben ülünk egymás mellett, de kezdem magam egyre kényelmetlenebbül érezni a nyílt terep miatt. Az elmúlt két hétben árnyékok közt közlekedtem, most meg kint ülök, úgy érzem rivalda fényben. Raven jelenléte segít, de azért nem oszlatja el minden idegességem.

Mikor az ebédlõben megjelenik egy tucatnyi õr, mindenki rájuk szegezi a tekintetét. Nem lehet kellemes érzés belépniük ide, fõleg úgy, hogy számbeli fölényben vagyunk – még ha náluk is a sokkoló és a fegyvereik. Ám ahogy mind rám meredve szinte kiemelnek a többiek közül, rájövök, hogy értem jött ez a lakodalmas menet. Az egyik felém int a kesztyûs kezével, további kettõ pedig megindul az asztal felé, ahol épp leteszem a villát. Gyanakodva meredek rájuk, de nem teszek semmit, míg ki nem derül, mit akarnak tõlem.

–  Vége az ebédidõnek – közli az egyik hetykén. Vigyázz a szádra, különben hamar bele fogok lépni. Nem tudom hová tenni ezt a népes kompániát. Megint le akarnak vinni az alagsorba? Azt nem fogom szótlanul tûrni, hogy megint az igazgató elé cibáljanak. Vagy a drága kicsi J kérte meg a kollégákat, hogy vigyenek le neki engem, hogy kipróbálja, mennyire lehet egyszerû xilofonozni a csontjaimon. Leteszem az evõeszközömet és úgy nézek vissza rájuk.

–  Kelj fel, velünk kell jönnöd – teszi hozzá a másik, kicsit moderáltabb stílusban. Jó és rossz zsaru felállás. Itt valami nagy dolog készül.

–  Hová is mennénk? – direkt beszélek feltételes módban.

– Oda, ahol a cellatársad már vár – érkezik a válasz.

A rohadt kurva életbe. Szóval Rustyt már elvitték. Feltápászkodok a helyemrõl, egybõl kattan a bilincs a csuklómon és már visznek is. Az ajtónál egybõl körülvesznek, mint egy raj cápa és úgy vonulunk végig a folyosókon. A börtön olyan része felé közelítünk, amit pár éve nem volt alkalmam látni. A bejárat, ahol behoztak ebbe a rohadvány épületbe és közölték, hogy kijáratként sosem fogom használni.

Egybõl elképzelem, hogy kint a kerítésnél agyonlõnek. Vagy közlik, hadd menjek és szépen hátba lõnek, mintha a szökési kísérletemet csak így tudták megakadályozni. Közveszélyesnek nyilvánítanának és elkaparnának valahová, ahová az õrkutyákat is szokták, a fal tövébe. Végigmérem az összes smasszert, akik elõttem lépdelnek, valamint azokat, akiket még a szemem sarkából látok. Amint kissé hátrébb fordítom a fejem, egybõl kapok egy maflást.

–  Elõre nézz! – mordul rám.

Kinyílik az ajtó, vakító fény veri ki a szemeimet, de pár másodperces csukott szemmel való botorkálás után már élénkebben hunyorgok. Kivezetnek a betoncsíkon, több kerítés húzódik félre és az õrtornyokból szinte az összes õr kifelé néz. Az igazgató a legutóbbi gyilkosságos incidens után nem merne újabbat elkövetni, de ez sem túl megbízható. Ki tudja, mennyire kapott vérszemet.

Meglátom a rabszállító buszt, egybõl elvigyorodom. Nocsak, hát áthelyeznek! Kimarnak a többi közül, hogy több ehhez hasonló kis incidens ne történhessen meg. Remek taktika, bravó igazgató úr. Kiszedni a legerõsebbet a többiek közül, elcsapni a fejét a szörnynek, gyökerestõl tépi ki a problémát. A megmaradtakat nem tudom sajnálni, de ekkor eszembe jut Rusty. Hol a fenében lehet?

Alig meresztem a szemem a buszra, meglátom az egyik hátsó ülések egyikén, a korláthoz bilincselve. Hasonló ábrázattal válaszol a megjelenésemre. Na, legalább együtt visznek minket egy darabon.

–  A két cinkos madárka egymás mellé üljön? – kérdezi hangosan az õr a sofõrt és társát, aki majd minket kísérni fog. Felemelem a szemöldököm. Nagyon szívesen mondanám, hogy igen, különben úgy megfejellek, hogy szilánkos lesz az orrod, de megmaradok kussban. Nem érdemes idekint felvenni a provokációjukat. És hátha nagy csevegésükben felfedik, hová is megyünk pontosan. Ami a fõ: egy helyre megyünk-e Rustyval. Megszoktam a kölyköt, tud rólam ezt-azt, ráadásul részben az én érdemem, hogy szûk segglyukkal érte meg a börtönéveit.

–  Engem nem érdekel, ameddig nem fognak balhézni – von vállat a sofõr és odébb áll, hogy fel tudjak menni.

–  Pedig ez a lázadás ötletgazdája – bök rám. – Az pedig ott a kis lelkes bûntársa.

–  Akkor adok ülésrendet, ha ennyire nyíg érte a szája – morog a sofõr, majd a társával együtt hátrakísérnek. Rusty elé ültetnek közvetlen, az ablak mellé, hogy ki tudjanak bilincselni. Azzal a különbséggel, hogy nekem a lábam is rögzítik.  Remek, ha balesetet szenvedünk és egy folyóba zuhanunk, elsõ kézbõl fogok megdögleni. Igazán megindító.

Fogják magukat és elõre mennek, a mi börtönõreink még elõl beszélgetnek egy keveset. Rusty okos, csendben van, nem szólít meg, õ is hallgatózik, mirõl folyik a társalgás. Jelenleg nem tudunk mást tenni, mint információt gyûjteni.

–  A nagyobbik darab kiszámíthatatlan – mindenki rám néz. Marha jó a marketingem. - Itt vannak a papírjaik, várják már õket. A kisebbel is óvatosan, úgy lop, hogy akkor se tûnne fel, ha a szeme láttára csinálná, ráadásul rohadtul fürge.

–  Rendben, engedjenek ki a fõkapun és többet nem látják ezeket – nocsak, a sofõr unja a banánt. Hamar meg is indul a busz. Elhagyjuk a börtönt, nincs kedvem nosztalgikus és elrévedõ tájbámulásra.

–  Tudod hová visznek? – kérdezem. Régebbóta fent ül a buszon, mint én, hátha hallott valamit, ami ad valami támpontot. Milyen szigorú a börtön, hányan vannak, vannak-e klikkek, akikkel jobb vigyázni. Bár engem ezek nem érintenek. Rusty jövõjén gondolkodom, ami nem lesz olyan rózsás.

–  Nem – válaszolja halkan, kicsit hátrébb dõlök, de a fejem nem fordítom vissza. Az ablaküveg tükrözõdésében próbálom meg figyelni az arckifejezését. – És az sem világos, hogy egy helyre kerülünk-e.

–  Hiányoznék, mi? – mosolyodok el elégedetten.

–  Pfh – horkant fel.

–  Szokj hozzá a gondolathoz – veszem komolyabbra figurát, a sofõrt és társát figyelve. A sofõr egykedvûen dobolja a kormányt, a másik pedig valamiféle rejtvény újságot lapozgat.  – Ha egy helyre is kerülünk, kizárt, hogy egy cellát kapjunk. Sõt, még a cellablokk is más lesz.

–  Azt hiszed, nem tudom? Volt rajta idõm gondolkodni.

–  Mióta ültél már itt?

–  Egy órája – feleli méltatlankodó éllel. – Meg kellett várni, míg lemész ebédelni, nehogy úgy járjanak, mint J.

Az út további részében nem beszélünk többet, felesleges rágódni rajta. Meglátjuk, ha odaérünk.

Most, hogy kihoztak a szabad levegõre, úgy érzem megrohamoz a kinti, otthagyott életem és életformám. Nem vagyok bezárt, a cellájában körözõ vadállat. Friss levegõt kaptam, tisztább látást, elõkerülnek a kiképzésemen tanultak. A múltam, a profizmusom, a fogások. Hogyan is felejthettem el a bérgyilkos mivoltom. Számtalan hiba és azok felismerése taglóz le, amit a börtönben csináltam. Mekkora hígagyú fasz voltam. Hagytam, hogy az új közeg elvegye a józan eszem.

***

Két hete vagyunk az új börtönben. Ahogy azt sejtettük, nem kerültünk még egy cellablokkba se, így nem volt alkalmam látni Rustyt azóta, hogy megérkeztünk. Mivel nem szép papírcsomaggal érkeztünk ide, az udvarra nem engedtek ki minket, a foglalkozásokra se. Elvileg ma délután mehetek majd ki, akkor hátha Rusty is elõkerül.

Itt tiszta lappal indulhattam, sokkal jobban odafigyelve és megszervezettebben intéztem el az általános elsõ körös ügyeket, ami egy friss börtöntölteléket érinthet.

 A cellatársam állandó rendbontó, mindig csinál valami kárt, tudatosan veri szét a berendezéseket és szed szét dolgokat. Emiatt gyakran van büntetésben és magánzárkában, ennek köszönhetõen alig láttam eddig. Fiatal még, alig huszonvalahány éves, barna hajú és elég beteges képû. Az õrök csak Kattantnak becézik, elmúlt már az az idõ, hogy kiröhögik, marhára megszokta már mindenki, hogy úgy viselkedik, mint egy tasmán ördög.

A legtöbb problémám a kanos, görcsökbõl álló, tesztoszteron túltengéses bikákkal volt. Elsõ nap megpróbáltak már fogást keresni rajtam és jól elverni. Körülfogtak, mikor az õr azt mondta, menjek, egyedül is megtalálom a cellámat a kapott útmutatás alapján. A folyosó egyik sarkán jöttek kekeckedni velem. Biztos benne volt ebben a kis erõfitogtató akcióban, azért tett így. A nyakam teszem rá, hogy valami fiatal kis segget kért cserébe, vagy drogot. Itt korruptabbak az õrök, vannak klikkhûek közöttük, ami késõbb veszélyes is lehet. Szabadon szaglászhatnak és mozoghatnak, majd lejelentik az ügyet a Kisfõnököknek.

Ebben a börtönben öt nagyobb banda van, ebbõl az egyik akart az elsõ napon móresre tanítani és megmutatni, milyen egy börtön. Korán rájöttek, hogy én kissé más vagyok, mint az idetévedõ más elítéltek.

Maradt négy.

A mexikóiak könnyedén vették a dolgot, közölték, hogy amíg nem teszem rá a kezem a ribancaikra – ez a bizniszük idebent – és nem próbálok belefolyni a leszámolásaikba, õket abszolúte nem érdeklem. Nem vagyok mexikói, nem kerülhetek be hozzájuk.

Maradt három.

A feketék is hasonló alapon különítettek el maguktól, de ott legalább le tudtam ülni kártyázni. Meg tudtuk érteni egymást, arról nem is beszélve, hogy ismerték a hírem, a Kisfõnök fivérének gyilkosát is én terítettem le még Detroitban. Nem vontak be az ügyeikbe, mint a mexikóiak, de kölcsönösen megállapodtunk abban, hogy nem keresztezzük egymást útját. Talán velük jöttem a legjobban ki.

Maradt kettõ.

Ez a kettõ pedig azon marakszik egymás között, hogy melyiküknek a privilégiuma az, hogy közéjük tartozhassak. Amíg eljátszanak egymással, nem tud érdekelni. Fõleg, hogy tõlük származott egy-két ember, akik az elsõ napon megpróbáltak belémkötni.  Versenyezzenek  csak értem, addig kigondolom, mi lesz a legjobb válasz.

Rettentõen nehéz volt ezalatt a két hét alatt úgy kapcsolatokat kiépítenem, hogy jószerével csak a fürdõben és az ebédlõben lehettem jelen. Találtam egy kisebb orosz csoportot, de mind bankár, befektetõ és kényszeres sikkasztó. Nem tudok rájuk támaszkodni. Vannak viszont Snide 2, 3, 4, 5 hasonmások bõséggel. Igaz, a legtöbb mexikói, de nem volt nehéz magam alá kapni párat, hogy kérdezõsködjek. Csak meg kellett dugnom õket, hogy elmondják, ami nekem kell. A börtönben a túlélés a jólinformáltságon alapszik.

Hogy máris a szökésen gondolkodom-e?

Ez is egy módfelett jó kérdés.

De nekem egyelõre Rusty kell, nem a szökési terv. Nem láttam, nem hallottam tõle, a feketékkel nyilvánosan nem mutatkozhatok többé, hiszen nem vállalnak segítõ jobbkezes melót egy mocskos fehérnek. Plusz pirospont, hogy nem vagyok amerikai. Az õrökkel is igyekeztem információt szerezni, nem tudok semmit sem róla, csak annyit, hogy él még. Ezzel érjem be…

Meg tudja magát védeni, nem az a baj, tudom jól. De hogy két hétig folyamatosan mindennap, minden atrocitástól… Többé-kevésbé elintéztem a saját magam ügyeit, de ahhoz is két hét kellett, mindenre kiterjedõ, határozott beszélõke és jó izomzat. Még így is érnek súrlódások, de idõvel ezek is el fognak majd olyannyira csitulni, hogy némiképp biztonságosabban érezzem a közegem, mint most. Ki fogom magamnak építeni azt a rendszert, ami az elõzõ börtönben volt. Egyedül csak az volt mûködõképes, a számtalan sok faszságomon kívül, amit hibaként könyveltem el a buszúton is. Volt ezen idõm agyalni.

Látták a sebeimet a fürdésnél, hallották hírét, hogyan jártam az elõzõ börtönömben, és mi miatt is kellett elviselnem mindezt. Tartózkodóbbak lettek a második hétre, nem firtatják, nem nyúlnak a sebekhez. Áldásos, mert a szökési dolgainkról nem tudnak. Ebbõl következtetek arra is, hogy Rusty viselt dolgairól sincs tudomásuk.

***

Végre eljött a pillanat, mikor kimehetek az udvarra. A harmadik hetem elsõ napja, számontartom az effajta dolgokat. Kattant megint magánzárkában van, így elõttem a sorakozónál kimarad egy hely. Az õr nem is foglalkozik vele.

–  Gyerünk, rendezett vonalban!

Sereghajtó vagyok, kifejezetten örülök neki, mert így nem kell a hátam mögé is figyelnem. A napfény ismét arcon vág, hunyorogva fedezek fel egy kosárlabda pályát, a falon is számtalan palánk. Van lelátó is, padokból és nem ülésekbõl, egybõl megcélzom azt, amint engedélyezik, hogy szétszóródjunk. Szaporábban pislogok, hogy visszanyerjem a látásom. Felfigyelek egy védettebb sarokra, ahol padok és asztalok vannak. A napon pár kondigép, amit lelkesen zúz pár amúgyis iszonyat nagy darab hapsi.

A tekintetemmel Rustyt keresem. Sokat gondoltam arra, hogy hátha kikapott valami védelmezõ ösztönnel rendelkezõ, nagy darab izomhegyet, aki kefélésért cserébe bevédi a seggét. Leülök a lelátón, kikerülve elõtte a kosarazókat. Innen az egész udvart belátni.

Ott van Rusty!

Észrevesz, felém veszi a léptéket, íves körben, nem vág át a tömegen, mint én. Sejtettem. Ahogy közelebb ér, látom, hogy a szemöldöke össze van varrva és fájlalja a lábát, de ezen kívül semmi baja. Ez a tipikus „elestem” kategória. Ha tudnák hogy Wright, már nem élne. Ez is valami.

–  Sokáig tartott – utalok arra, hogy lassan jár, ami nem vall rá. Csupa fürgeség és láthatatlanság.

–  Ha ráesik kétszáz kiló a bal bokádra, neked sem menne úgy – ül le mellém, ahogy szokott. Fura, ez már hiányzott. Közvetlenül ül mellém, mint régen az ágyára. Miért érzem úgy, mintha már évek óta ebben a karcerben lennénk?

–  Örülök, hogy egyben vagy – váltok témát.

–  Én is. Látom neked jól ment a beilleszkedés.

–  Elbûvölõ személyiség vagyok – mondom, mire felhorkant. Egy SS-re marhára hasonlító tag úgy bevágja a kosarat, hogy félõ, összetöri az egészet. Egy õr oldalról rászól, mire vállat von, de nem csinálja többet. Egy kis barna ribanc ideint nekem. Azt hiszem tegnap elõtt raktam meg a fürdõben. Cserébe megmondta, hogy az õrök közül kik azok, akikkel könnyedebben lehet üzletelni. Ezeket az értékes információkat még a klikkek sem szolgáltatják ki. Ezt mindenkinek magának kell megszereznie, avagy kitapasztalnia.

 – Hogy állsz a klikkekkel? Cellatárs? – kérdem kis idõ múlva, miután nem szól egy szót sem.