A rotációs játék elsõ termése ¢-¢ Remélem megmarad a lelkesedés :"D <3

- Kíváncsi voltam – feleli teljesen higgadtan, mintha csak az idõjárásról lenne szó nem pedig Fabrizioról. Kíváncsi volt… kíváncsi volt! Egy pillanat alatt önti el tudatom a vörös köd. Állapotomat meghazudtolva próbálnám rávetni magam és megfojtani, amiért becsapott. Átkozott királypártiak! Dühödt káromkodás szakad ki belõlem, míg indulattól fûtve igyekszem kárt tenni benne. Bárcsak ne lennék ilyen gyönge! Bárcsak lenne bennem elég erõ ahhoz, hogy örökre megtanítsam neki, hogy az emberek érzéseivel veszélyes dolog játszani!

- Mégis mire voltál kíváncsi, te szemét, idióta õstulok?! – fúrom dühtõl szikrázó tekintetem az övébe, miután az a csekély erõm is elhagy, amim volt és visszahanyatlok a párnák közé. Ó, bárcsak szemmel is lehetne ölni! Bárcsak!

- Csak arra, hogy tényleg felismered-e a te úgynevezett szerelmedet – húzza el a száját, nekem meg elkerekednek a szemeim. Felismerem-e?! Ha ezer délibáb és látomás közül is kéne kiválasztanom, akkor is felismerném! Úgynevezett…

- Mi az, hogy úgynevezett?! – fújom felháborodottan, és ez a felháborodás annyi erõt kölcsönöz, hogy segítség nélkül felüljek az ágyon. Esküszöm, amint jobban leszek, feltépem a mellkasát, hogy megnézzem van-e egyáltalán szíve. A feltételezései, az undorító játszmái… Még a gondolatától is rosszul vagyok, hogy egy ilyen kedvesem felettese. Ha egyáltalán csakugyan a közelben van szerelmem – Igenis szeretem õt! Amióta tart ez a hülye háború, csak õt keresem. Nem érdekel semmi más, csak õ, még ez a hülye háború sem! Miért kellett azt tettetnie, hogy itt van Fabrizio?! – fakadok ki teljesen. Talán… talán így képes felfogni, talán így eljut a tudatáig, hogy mit is jelent szeretni valakit. Ha maga az érzés nem is, talán a szó értelme…

- Nem tettettem. Tényleg itt van – elakad a lélegzetem. Itt van. Jól hallottam? Merhetem hinni? - Viszont… arra nem gondolt, hogy esetleg nem akarja felfedni magát? Hogy esetleg maga valamivel megbánthatta, és most nem akar a szeme elé kerülni? – Micsoda? Fabrizio nem akar látni? Mintha egy jeges kéz markolna a mellkasomba. Ha ez igaz, akkor az egész életem, minden, ami eddig történt, minden, amit eddig tettem és minden, amiért küzdöttem, értelmetlenné válik.

- De… de… de mégis mivel bánthattam meg?! Évek óta nem láthattuk egymást, de ez nem az én hibám volt! Akkor mégis mivel?! – hullok vissza megsemmisülten a párnák közé. Zavart kétségbeeséssel keresem a választ a mennyezeten, de hiába. Megbántottam Fabriziot… esélyem sem volt rá! Akkor mégis hogyan? Tudom, persze, hogy tudom, emlékszem hogy milyen könnyen húzta fel az orrát, de sosem haragudott még rám annyira, hogy látni se akarjon! Mit követhettem el? De nem is ez a kérdés… Hogyan?! Egyáltalán hogyan voltam képes megbántani úgy, hogy azt sem tudtuk hol a másik? Talán… talán teljesen királyhû lett? Talán valaki besúgott és átadta a lázadók vezetõinek névsorát, és emiatt úgy érezte elárultam? Pedig, ha tudná, hogy csak azért, hogyha egyszer ugyanabban a csatában harcolunk vagy a foglyunk lesz, akkor legyen hatalmam megvédeni. Fabrizio!

– Õ is itt volt, mikor magát elfogtuk – Micsoda? Kell egy pillanat, míg felfogom a hozzám intézett szavakat és újra a közönyös katonára kezdek figyelni - Mégis mit gondol, miért van ilyen kényelmes helyen, és nem a többi fogollyal együtt a börtönben? Mert valami vezetõ személyiség volna? Dehogy is, hanem azért, mert Fabrizio közben járt a maga érdekében. Maga viszont nem ismerte föl õt, azzal bántotta meg a szerelmét. – Újból kikerekednek a szemeim, hitetlenül meredek az egyenes háttal és rendíthetetlenül álló férfira.  

- De hát…! Mikor volt itt?! Nem emlékszem! Én… én nem! – motyogom zavarodottan. Kétségbeesetten próbálom felidézni az emlékeim, kezeimmel beletúrok megõszült hajamba. Fogadni mernék, ha az évek borzalmai nem festették volna ezüstre, akkor ez az egyetlen pillanat váltotta volna be esztendõk munkáját. Ebben az ágyban ébredtem fel elõször, ugye? Emlékeim a plafonra vetítem. Az orvos, ez az akasztófavirág… ki volt még itt? Valaki megbújt volna a sarokban, az árnyékban? Talán az ajtóban állt? Nem emlékszem!

- De bizony. Most viszont itt hagyom önt, pihenjen, gondolkozzon csak nyugodtan, aztán a délután folyamán még visszajövök, és kitalálom, mit fogok ezért az információért cserébe kérni – zavarja meg gondolataim oly könnyedén és egyszerûen, mintha nem épp az életem függne egy hajszálon. Nem ám, hogy segítene emlékezni! Mielõtt még bármit válaszolhatnék, kisétál az ajtón és újra egyedül maradok.

Lehet, hogy míg eszméletlen voltam, illetve azt hiszem, az voltam… lehet, hogy mégsem? Felébredtem volna párszor és Fabriziom ott volt velem? Ez megmagyarázná, hogy miért nem emlékszem arra, hogy találkoztunk.

Ez õrület!

Fabrizio, miért büntetsz? Nem láttad, hogy milyen állapotban voltam? Hogy várhattad el, hogy egyáltalán érzékeljem a környezetem olyan sérülésekkel?!

Egy apró könnycsepp tör utat magának, ahogyan a kétségbeesés eluralkodik rajtam. Ki kell jutnom innen, bocsánatot kell kérnem, most azonnal! De mégis hogyan, amikor (igaz, saját hibámból is) harmatgyenge vagyok! Talán megpróbálhatnék az orvos lelkére hatni, talán segítene és eljuttatna egy üzenetet szerelmemhez. Meddõ ötlet, retteg attól a férfitól. Akkor csak õ maradt… de õt felesleges lenne megkérnem! Újból átverne és utána jót szórakozna a szenvedésemen.

Várjunk csak… átverne és szórakozna a szenvedésemen... Fabrizio nem olyan ostoba, hogy megsértõdjön, mikor félájultan egy pillanatra kinyitom a szemem! Ráadásul úgy, hogy évek óta nem láttuk egymás! Le merem fogadni, hogy Fabrizio igenis látni akar! Az az alak képes arra, hogy távol tartsa tõlem, sõt, kinézem belõle azt is, hogy élvezi nézni a saját katonái gyötrõdéseit is! Hogy lehet valaki ilyen undorító? Méghogy nem ismerem fel, méghogy megsértõdött, mikor évekig voltunk szétválasztva! Hogyan is hihettem el egy másodpercig is? Hogy lehettem ilyen ostoba?

Csak várja meg ameddig rendbe jövök, csak hagyjanak addig életben, megkeserüli, megkeserül mindent, és kiszabadítom innen Fabriziot, erre megesküszöm!

Ökölbe szorítom a kezem, csak gyûröm a takarót és erõt gyûjtve várom a délutánt, mikor bukkan fel újra vagy az orvos, vagy ígéretéhez hûen õ is. Méghogy kitalálja, hogy mit kér az információért cserébe! Örülhet majd, hogyha életben hagyom! Tudom, nem vagyok alkuhelyzetben, még magamat sem tudnám megvédeni, de ami késik nem múlik, és ha idáig képes voltam életben maradni, túlélni a csatákat, akkor az ellenség karmai közül is kiverekedem magam. De már az sem érdekelne. Egyetlen kívánságom maradt még az életben, hadd lássam újra szerelmem, csak még egyszer halálom napja elõtt, akkor esküszöm, hogy boldogan lépek át a túlvilágra.

Ahogyan elképzelem a viszontlátást, Fabrizio kedves mosolyát, arcát és erõs karjait, ahogyan magához szorít, s én visszaszorítom, hogy egyikünk sem képes megszólalni az érzelmektõl. Istenem, lehet, hogy abban a pillanatban meghalnék a boldogságtól! Hány éve is már? Tizenkét, tizenhárom éve? Milyen sok idõ! Mégis, az érzéseim mit sem változtak, mintha még mindig ugyanaz a kamasz fiú lennék, aki titokban lesi szerelme minden apró rezdülését, s akinek a világot jelenti egy apró mosoly is. Ugye Fabrizio még mindig ugyanígy érez? Ugye nem szeret már mást? Ugye nem azért van ez az egész, mert nem képes elmondani nekem, hogy másnak adta a szívét? Mégiscsak tizenhárom év telt el, bármikor találhatott mást, akit szerethet. Attól még, hogy én nem voltam képes õt elfelejteni, hogy nem tudtam senki iránt úgy érezni, mint iránta…

Badarság! Biztos vagyok benne, hogy Fabrizio szeret még. Érzem, hogy így van! A legvéksõkig bízom benne.

*--*--*--*

- Csak hogy tudja: utálom magát! – fogadom, ahogyan belép az ajtón. Nem érdemel semmilyen udvariasságot és finomkodást, akkor sem, ha rendesen kapok ételt, vizet és gyógyszert. Sõt, még így is talán túl finoman fogalmaztam.  

- Köszönöm szépen ezt a megtisztelõ érzést – megtisztelõ… ráadásul a gúnyos stílus… Igaz, mit is vártam? Bûntudatot? Zavart? Valamit, ami arra a feltételezésre enged következtetni, hogy õ is ember? Cöh… elfintorodok és megforgatom a szemeim az õ viselkedésére és a saját gondolataimra is.  

- Miért kell ilyen szemétnek lennie?! Fogadjunk, hogy Fabrizio igazából nagyon is akar velem találkozni, de maga nem engedi. Bezárta egy cellába, vagy súlyosan megbüntette, vagy valami! – támadom le azonnal, mire legalább egy kis megdöbbenést sikerül az arcára varázsolnom. Ezek szerint igazam van, és nem gondolta volna, hogy kitalálom.

- Ez nem igaz.

- Nem hiszek magának! – vicsorgom dühösen. Nem hiszem el! Még ezek után is át akar verni! - És nincsen semmi joga hozzá, hogy kérjen bármit is akár az ál-találkozó, akár az információ átadása miatt, mivel maga semmit sem tett nekem az egyességünk értelmében! – vágom a fejéhez kiabálva, s ha már erõ híján nem tudok felpattanni és a szuszt is kiszorítani az öntelt képébõl, akkor legalább egy párnát vágok hozzá. Sikertelenül, mivel gond nélkül elkapja. Miért ilyen jók a reflexei? Faarccal lépked az ágyamhoz és teszi vissza a párnát, míg én próbálok olyan messze kerülni tõle, amilyen messzire csak lehet. Gyûlölöm, már az is büntetés, hogy egy légtérben kell lennem vele! Még az ember nevet sem viselhetné, nem is beszélve arról a felelõsségrõl és a bizalomról, amit az emberei ajándékoznak neki.

- Pedig de. Találkozhatott a szerelmével, de úgy tûnik, magának még csak fel sem tûnt. De igaza van. Valószínûleg magának ez pontosan elég büntetés, hogy még csak fel sem ismerte az állítólagos szerelmét, nem kell nekem semmi mást megtennie. Mindketten teljesítettünk az egyezség magunkra esõ részét – mondja keserûen, és ez a hangszín szöget üt a fejemben. Lehet mégsem hazudik?  

- Várjon! – kiáltok utána, még mielõtt elhagyná a szobát. Rocío, gyerünk, gondolkozz! Ha ezt mondja, ha így mondja, akkor az azt jelenti, hogy nem hazudott, nem? De az nem lehet! De mi van ha mégis? Istenem Fabricio, ha a felettesed igazat mondd, akkor miért csinálod ezt velem? Tudod jól, hogy szánt szándékkal sosem bántanálak meg! Miért büntetsz?  – Várjon, kérem! Kérem… kérem, hadd találkozzak Fabrizióval! Kérem! – könyörgök eldobva minden büszkeségemet. Ha ez kell ahhoz, hogy újra láthassam, ha a földig is kell süllyednem, ha soha többé nem is tudok majd a tükörbe nézni… nem számít! Már semmi sem számít!

- … - szerencsére kétségbeesett hangomra visszafordul, bár nem igazán merek a szemébe nézni. Soha senki elõtt nem alázkodtam meg ennyire.

- Bármit megteszek! Tényleg bármit megteszek, csak hadd találkozzam vele! Hadd beszéljek vele, hadd láthassam… hadd érinthessem… - könyörgök tovább. Nem érdekel, hogy nincs szíve, türelme biztos van és biztosan nem végtelen. Ha addig kell könyörögnöm míg meg nem unja hallgatni, hát akkor addig fogok, ezen már nem múlik. Érzem, ahogyan ég az arcom, ahogyan fogaim és tudatom utolsó morzsái is küzdenek a már kimondott szavak ellen, de nem gyõzhetnek. Ha ez kell, hogy újra láthassam…  

- Rendben. De egy feltétele van – meglepõdve kapom fel a fejem. Komolyan gondolja, de… ha újra elárul? Ha újból átver és megszegi az ígéretét? De van más lehetõségem?  

- Mi volna az? – kérdezem bizalmatlanul, mire elmosolyodik az átkozott. Nem hiszem el, hogy ennyire örömét leli mások szenvedésében, még ha az ellenségrõl is van szó!  

- Le kell írnia nekem, hogy is néz ki Joseph Fabrizio Felice, maga szerint.

-Hogy hogyan néz ki szerintem? – ismétlem meg döbbenten a kérdést. Mégis mit akar ezzel, mit tervez? Keres egy a leírásomnak megfelelõ személyt és õt hozza majd Fabrizio helyett? Aztán meg ha reklamálok, akkor azzal fog kitérni, hogy nem volt elég pontos a leírásom és Fabrizio már ezért is haragudni fog rám? Ha a válasz igen, akkor már biztos, hogy egy õrült vezeti a királyiak seregét.

- Pontosan. A legényem azért sértõdött meg magára, mert nem ismerte fel. Ha megadná a személyleírását és elmondhatnám neki, hogy mégiscsak emlékszik rá, akkor lehet, megbocsátana. – mosolyog, mint egy elégedett macska a kályha mellett télvíz idején. Nem tetszik ez nekem, nagyon nem, de muszáj belemennem a kis játékaiba, ha egyrõl a kettõre akarok jutni.

- Rendben… - morgom kelletlenül. Elvégre nem is azzal van problémám, hogy egy ilyen nevetségesen könnyû feladatot adott, hanem azzal, hogy neki kell elmondanom. Egyáltalán nem bízom benne, már azt is bánom, hogy elárultam neki Fabrizio teljes nevét.

- Hallgatom – ül le az íróasztal melletti székre, és arra könyökölve figyel. Nyugalom, ne engedd magad felhúzni, nagy levegõ.

- Hogy hogyan is néz ki tizenhárom év elteltével… erre kíváncsi, ugye? – bólintás – Ha elmondom, akkor találkozhatom vele – újabb bólintás – nincs semmilyen apró betûs rész, semmilyen csapda és mellébeszélés? – harmadszorra is bólint – Rendben… most, hogy ezt tisztáztuk remélem, tartja magát a szavához, ha egyáltalán maradt még gerince – pillantok rá szúrósan és lenézõen, mintha ezzel ellensúlyozhatnám, hogy valójában én vagyok a fogoly és nem õ van kiszolgáltatva nekem.

- Akkor… hol is lehet egy ilyet kezdeni? Nem igazán kellett még leírnom senkit… Magas, nálam magasabb, mindig is az volt, feltételezem ez azóta sem változott. Arányos és erõs testfelépítéssel áldotta meg a sors, szilárdan áll a lábain és az izmok is valamiért õt szerették jobban. – Erre eszembe jut, hogy mennyit dolgoztunk a földeken, hogy hajnalban keltünk és mentünk a felnõttekkel vagy utánuk, vagy az állatokhoz, mikor nem iskolába kellett mennünk és, hogy még a sok munka ellenére is mennyi energiánk maradt rossz fát tenni a tûzre, rejtekhelyet építeni az erdõben vagy felmászni a legmagasabb fára. Ennek ellenére én nem nõttem olyan gyorsan, vékony maradtam, kis nyeszlett, aki hiába erõs, ha elsõ látásra úgy néz ki, mint akit egy szellõ ledönt a lábáról. Bezzeg õ…

- Ennyi? – ránt vissza a valóságba a szemben ülõ zord hangja.

- Csupán eszembe jutott, hogy több tejet kéne innom – húzom ki magam, mintegy megsértõdve, hogy meg mert zavarni. Fabrizio mindig azt mondta, hogy azért nem növök olyan magasra, mint õ, és azért nem izmosodok annyira, mert nem iszok elég tejet. Persze ezt ez az õstulok nem tudhatja, és ez végtelen elégedettséggel tölt el. De hogy miért fixíroz most ilyen, szinte már meghatott tekintettel? Mégis mit akar elérni? Csak felbosszantom magam rajta, amikor róla beszélhetek. Végre, beszélhetek róla, végre kimondhatom a nevét (igaz, még ha nem is neki), erre pont az ellenség tábornokának kell végighallgatnia.

- Fabrizio… különleges – támasztom állam a kézfejemre és merengve pillantok ki az ablakon, ahogyan felidézem magamban kedvesem. Egyszerûen nem megy, ha azzal a jeges tekintettel kell foglalkoznom, amit a tábornok küld felém. Mintha az elõbbi meghatottság féle soha nem is létezett volna. – Velem ellentétben a Nap teljesen beitta magát a bõrébe, pedig ugyanannyi idõt töltöttünk a szabadban, rajtam mégis csak kicsit látszott – halványan elmosolyodok a feltörõ emlékekre, ahol sokszor bizony én égtem le és ahol szinte elvarázsolva bámultam, hogy mennyire gyönyörûen áll neki a kávébarna bõr, ami alatt az izmok finom táncot járnak – Khm… - köszörülöm meg a torkom, hogy rendbe szedjem arcvonásaim. Biztos vagyok benne, hogy megint nem tudtam rajtuk uralkodni.

- Szóval… õ egy magas, izmos, napbarnított bõrû férfi, olyan széles vállakkal, mintha az egész világot elbírná. Az arcának van pár arisztokratikus vonása, amit az édesanyjától örökölt gének lágyítanak. A haja puha és világosbarna. Régen a válláig ért, de a katonaság miatt talán levágatta – már nem is látom az ablakot és az azon túli világot, a ragyogó égboltot. Tekintetem elõtt megjelenik a már milliószor elképzelt felnõtt Fabrizio, akivel a háború közepén kell megtalálnunk egymást. Istenem, sokszor olyan valósághûnek képzeltem el, hogy mély csalódottsággal vettem tudomásul, hogy nincs elõttem – Minden bizonnyal nem csak a haját vágathatta le, hanem elhagyta arcának gyermeteg vonásait is – újból érzem a lágy mosolyt az ajkaimon, de már nem érdekel, hogy megláthatja, egyszerûen nem tudom megállni mosolygás nélkül, ha róla beszélek – A szemei pedig… egyszerûen leírhatatlanok. Ha a nyelvészek összeülnének, hogy csak a szemének leírására alkossanak egy melléknevet, még az sem sejtetné, hogy milyen is valójában. Gyönyörû kékek, még az ég is ritkán mutatja azt az árnyalatot, és csak úgy világít, nemcsak színének, de bõrének köszönhetõen is. Mégis, ami a leginkább jellemzi Fabriziot az, hogy tele van élettel. Nincs olyan mozdulat, olyan szempillantás, mibe ne tudna tengernyi érzést, legtöbbször örömöt varázsolni, és hiszem, hogy ezt sikerült megõriznie. Bár… a háborúnak köszönhetõen… lehet, hogy olyanná vált, mint én – komorodok el. Nem. Nem akarom, hogy olyan legyen, mint én, nem akarom, hogy azok a vidám mosoly rajzolta szarkalábak, a szintén mosoly ásta gödör és a csibész csillogás a tekintetébõl eltûnjön. Szomorúan sóhajtok – Persze, a legrosszabb forgatókönyvvel is számolni kell. Ha így teszünk, akkor az arca, akár egy szoboré, merev és közönyös, és a szemeibõl árad a ridegség és a keménység, amit a háború nevelt belé. Mondhatnánk azt is, hogy egész lénye érzéketlenné vált, és testét, arcát is sebhelyek csúfíthatják, akár az enyém – érintem meg öntudatlanul az arcomon végigfutó sebhelyt, de megdermedek a mozdulatban. Ajkaim a meglepettségtõl elnyílnak, akár a szemeim, még a vér is megáll az ereimben.

 – Hideg tekintet és merev arcvonások – suttogom magam elé a szoba csendjébe enyhén remegõ hangon. Csigákat is megszégyenítõ lassúsággal, félve fordítom el fejem az ablaktól, hogy végül a tábornokon állapodjon meg pillantásom. Kezem a döbbenettõl az arcomon felejtem – Nem lehet… - préselem ki magamból végül az egyetlen gondolatom. Pedig mennyire lehetséges! Kezdetektõl fogva ismerõs volt, legfõképpen akkor, amikor sikerült pár érzelemnek eluralkodnia rajta, de sosem olyan sokáig, hogy jobban megfigyelhessem! Még az illat is! Nem azért éreztem Fabrizio illatát, mert vele álmodtam, hanem mert az õ ágyában feküdtem! Nem, nem, nem akarom elhinni!

-Rocío! – pattan fel ijedten a székbõl, de alig jut el a tudatomig – Minden… minden rendben. Semmi baj, hallasz? – fogná meg remegõ kezem, de azonnal elrántom és a ruhám alatt megbúvó ametisztre markolok. Igyekszem úrrá lenni a remegésemen és a hirtelen fakadt könnyeken. Nem, nem tudok rápillantani, nem tudom elhinni, hogy õ Fabrizio.

- Egyszerûen nem tudom elfogadni, hogy ezt mûvelted velem – erõszakolom ki magamból a szavakat. Ha én lettem volna az õ helyében, azonnal elmondtam volna neki, hogy ki vagyok. Abban a pillanatban, ahogyan kinyitja a szemét. Megharagudott rám, ezért nem akar velem találkozni… Annyi év után… átver és hagyja, hogy a földig alázkodjak elõtte, miatta! Tényleg egy õstulok…

- Kérlek, ne haragudj… - simít óvatosan a hátamra, mintha lenne erõm ellökni azt az érintést, amire már évek óta áhítozom. Feltör belõlem a zokogás – Rocío…

- Idióta! – fojtom belé a szavakat dühösen – Van róla fogalmad hányszor kívántam a halálod, amióta itt vagyok? El tudod képzelni?! – öklözök bele egyet, mintha csak átérezhetné, amit én. Ha valóra vált volna a kívánságom, vagy én magam tettem volna kárt benne, sosem bocsátottam volna meg magamnak.

- Sejtem – morogja, szinte már jókedvûen, és mintha csak megérezné, hogy nem fogom többet ellökni, ujjait összefonja az enyéimmel és finoman magához húz.

Kimerülten fúrom arcom vállgödrébe és várom, hogy elapadjanak a könnyek, elmúljon a remegés, és elfogadjam, hogy tényleg õ Fabrizio, aki tényleg ilyen csúf játékot játszott velem, aki az ellenséges sereg tábornoka…

-Fabrizio – súgom a nyakába, mire kicsit megborzong, és erre a haragom is csillapodik – Nem tudom eldönteni, hogy megöljelek vagy megöleljelek-e – persze csak a szójáték kedvéért, sosem tudnék neki ártani. Soha.

- Azt hiszem… tudok ajánlani egy harmadik alternatívát is – hangjában zavart vélek felfedezni. Olyan furcsa, mintha újra olyan lenne, mint régen, vagy csak a képzeletem játszik velem? Lehetséges, hogy õis megõrizte volna nekem a régi énjét, mint én neki?
Kíváncsian pillantok fel rá, a tekintete újra megbabonáz, mint egykoron, egyszerûen rabul ejt. S ahogyan az arcomra simít, semmi kétségem nem támad a harmadik alternatíva mibenlétét illetõen, és be kell valljam, nekem is ez az opció tetszik a legjobban.

Lassan közeledve hajol rá az ajkaimra, óvatosan érintve õket, mintegy ismerkedve, mintha még mindig attól félne, hogy ellököm magamtól, pedig tudom jól, hogy mindketten legszívesebben belefulladnánk a másik csókjába. Sajnos egy futó, régóta vágyott érintésnél többre nincs lehetõségünk.

-Uram! Bemehetek? – kopogtat finoman az orvos, aki ilyentájt szokta szokásos vizitjét tartani nálam. Bárcsak elküldhetnénk, bár megszûnne a világ az ostoba viszálykodásaival együtt! Mielõtt válaszolhatna az orvosnak az ajkaira marok, és õ is elhagyva a szemérmes finomkodást olyan szenvedéllyel viszonozza, mint ahogyan elõször csókolt meg tizenhat éves korunkban. Mintha csak ezzel az egy csókkal tudnánk elmesélni az elmúlt éveket.

-Uram? – hangzik fel a második kopogás is és tudjuk, vége. Szinte erõszakkal kell elszakadnunk egymástól. A tincsei finoman siklanak ki ujjaim közül, ahogyan feláll és tisztes távolságba kerül tõlem, aztán már csak egy pillanatot adunk egymásnak, hogy ugyanazt a rideg álarcot öltsük magunkra. Milyen nevetséges maga a gondolat is, hogy egy évtizedet is átvészeltünk a másik nélkül, most pedig egy orvosi vizsgálat örökkévalóságnak tûnik!

- Nem érek rá egész nap! – förmed az orvosra, aki épphogy csak átlépte a küszöböt. Szerencsétlen még az aktatáskáját is elejti ijedtében.

- Bo-bocsánat - habogja miközben a felveszi a táskát.

- Mégis mit gondol, így hogyan lehet valakit normálisan kihallgatni? Már épp sikerült volna kicsikarnom belõle a lázadók terveit! – ver egyet az asztalra idegesen, még az õrt álló katonák is megrezzenek kicsit. Én is.

- Bocsánat – cincogja az orvos – Ön kérte, hogy minden nap nézzek rá…

- Akkor mégis mire vár még? Tapsra?! – üvölti le a fejét, nekem pedig emlékeztetnem kell magamat, hogy õ nem az igazi Fabrizio. De ha mégis? – Ne akarja megvárni, ameddig tapsolni fogok! – közli lejjebb engedve a hangját, de ez sokkal fenyegetõbbnek hat, mintha üvöltene, én pedig végre észbe kapok.

- Mintha bármikor is elárulnám a sajátjaim! Nem vagyok olyan gerinctelen, mint maga! Ne is reménykedjen! – emelem fel én is a hangom dühöt mímelve. Szerencsétlen orvos már azt sem tudja kinek a hangjától rezzenjen össze jobban.

Mielõtt Fabrizio válaszolhatna az orvos gyorsan az ágyamnál terem és belekezd a megszokott rutinvizsgálatokba, hogy újból megállapítsa, szépen javul az állapotom, nemsokára talpra állhatok. Ha belegondolok, hogy Fabrizionak köszönhetem, hogy nem éheztettem magam halálra. Ha belegondolok, hogy mégis hogyan vett rá az evésre… hogy mennyire gyûlöltem érte, most pedig mennyire szeretem miatta!

Más nem is jut el a tudatomig az egész vizsgálatból. Gépiesen hagyom, hogy hátradöntsön, megvizsgálja a bordáim, a pulzusom, a fejem. Szinte csak most tudatosul bennem minden. Az elmúlt napok eseményei, a csatánk, hogy mit jelent, hogy mindketten fontos vezetõi pozíciót töltünk be mindkét táborban, amire nyilván azért törekedtünk, hogy a másikat meg tudjuk védeni, ha úgy adódna. Évekkel ezelõtt tökéletes ötletnek tûnt, most viszont mázsás súllyal nehezedik ránk minden döntésünk következménye. Fabrizio, mégis hogyan fogunk ebbõl kimászni? 

De akkor hogy rángathatnám ki õt ebbõl az állapotból, hogyan rázhatnám õt fel, hogy ez egy õrült, meggondolatlan, eszetlen és agyament ötlet, még tõle is?! Hogyan érhetném el, hogy újra egyen, hogy bevegye a gyógyszereit, amit a gyógyulása érdekében muszáj szednie, és hogy végre újból erõteljes katona lehessen, aki szolgálja a hazáját az „én oldalammal” szemben? Ohh… áhh… hát persze!

- Maga borzalmas vezetõ – jelentem ki. Nem gondolom komolyan, de tudom, hogy úgyis el fogja hinni, hogy igazából így gondolom. Minden megvetésemet, minden miatta elõjövõ félelmemet, rossz döntésemet kivetítem rá, arcom nem tükröz mást, csak tömény lenézést. Pedig dehogy nézem én le, imádom õt, szeretem õt, bármit megtennék érte; magamat vetem meg minden tettemért, még ha mindent csak azért tettem, hogy újra találkozhassak vele, borzalmas életem egyetlen fényes csillagával.

Szerelmem döbbenettel vegyes felháborodással mered rám, tátott szájjal, és olyan hitetlenséggel arcán, amelyet még soha az életben nem láttam rajta, ám végre szemeiben azt látom, amit szeretnék: elhatározást és életet. És ez minden magam iránt érzett utálatot elsöpör, hiszen, bár nem túl kedvesen, de elértem a célomat. Hála az Istennek!

- Ez már több a soknál! Elõször olyan dologgal vádol, amit nem tettem, most meg úgy bíráskodik, hogy nem ismer! Mégis mibõl gondolja, hogy milyen vezetõ vagyok? Nem ismeri a képességeim, az eddigi eredményeim! Nincsen joga véleményt alkotnia! A katonáim szeretnek, tisztelnek engem, és én bármit megteszek értük, és… - hadarja szinte levegõvétel nélkül, láthatóan az összes eddig föl nem használt erejére támaszkodva, aminek nagyon örülök, hogy végre valami kis életet lehelt önmagába, de ha nem akarja, hogy még szebb feltételezésekkel és vádaskodásokkal álljak elõ neki, akkor:

- Akkor gyógyulj az isten szerelmére! – kiáltok föl a szavába vágva. Lábammal dobbantok egyet tehetetlen dühömben, és legszívesebben most azonnal megráznám, és/vagy tovább toporzékolnék, de ilyesfajta gyengeséget még szem- és fültanúk nélkül sem engedhetek meg magamnak. Így inkább tovább beszélek, így adva ki magamból az egyre csak gyülemlõ feszültséget. – Ha annyira számítanak az embereid, akkor azon lennél, hogy minél elõbb talpra állj, és mint egy igazi, erõs vezetõ, akire számíthatnak, akit követhetnek akár a tûzön át is, úgy állj majd a katonáid elé a szükség idején! – Nagylevegõkiszívbefúj. Huh.

Pillanatra becsukom szemeimet, rendeznem kell gondolataimat. Túlságosan elragadtattam magam, nem lett volna szabad ennyire kifakadnom, kiadnom érzelmeimet, amit ha szavakban nem is, de hangom által megtettem. Egy nagy sóhaj után ismét kinyitom szemeim, és rideg pillantásom szemeibe fúrom. - De így… így megbocsásson, de csak egy szánalmas roncs, ami már nem képes semmire – mondom magamnak címezve szavaimat, miközben mélyen Rocío szemeibe nézek. Nem kell tudnia, hogy magamat nézem le ennyire, nem pedig õt. Õt csodálom, istenítem, míg magamat… én vagyok a roncs, én vagyok az, aki képtelen ennyi idõ elteltével sem feledni Rocío iránti szerelmét, ami miatt emberek százait öldöklöm le egy-egy csatában. Népem tagjait… milyen ember vagyok én?! De ez nem számít. Már rég eldöntöttem, hogy mindent az õ érdekében teszek, azért, hogy megvédhessem minden rossztól, szóval nem hátrálok meg a kihívás elõl, pont most, mikor végre a kezeim között tarthatom. Hát akkor jöjjön az utolsó késszúrás: – Este visszatérek. Ha addigra sem hajlandó bevenni a gyógyszereit és enni, akkor levitetem a cellákba a drágalátos embereihez. Igazi dicsõség lesz. – Kilépek az ajtón, és becsukom magam után. Ha ez nem hat… semmi más nem hatna. Még az sem, ha bemutatkoznék neki. Adja Isten, hogy végre sikerül elérnem, amit szeretnék pillanatnyilag, azt, hogy meggyógyuljon! Bármit megteszek érte… bármit!

---*---*---*---

A délután folyamán érkezik az izgatottan loholó, rettenetesen elégedett tábori orvosunk: Rocío enni kezdett, és végre bevette a gyógyszereit. Tökéletes. Reménykedtem, hogy szófogadó kis lázadó lesz, jól gondoltam, hogy ezzel rá tudom venni õt arra, hogy tegyen a gyógyulása érdekében. Nem szeretem gyengén, betegen, sebesülten látni õt. Fõleg úgy nem, hogy tudom, ha nem is közvetlenül, de közvetve én okoztam a sérülését.

Ezredszer is megkérdezem magamtól, hogy miért kellett kirobbannia a háborúnak, és ha már kirobbant, miért pont a mi utcánkat kellett szét szelnie erre a két nyomorúságos részre, de választ ezredjére sem találok. Rocío… szerelmem… remélem, nem felejtettél el. Remélem, csak az évek múlása, és a külsõm megváltozása miatt nem ismersz föl engem, nem pedig azért, mert nem akarsz. Bárcsak ismét együtt lehetnénk… Szembe szállnék én az egész világgal, csak legyél velem ismét, Rocío!

Ahogyan végre letudom dolgaimat; katonáim nevelését, és a lázadók látszólagos kikérdezését, kis betegem külön szobája felé veszem az irányt. Két katonám, ahogy meglátnak, vigyázzba vágják magukat, és szalutálnak úgy, ahogy kell. Helyes. Rocío szobája elõtt csak a legkiválóbban fenyített katonák lehetnek, azok, akik egyenesen tõlem tanulták a tenni valókat. Akik mástól tanultak, leginkább az akadémián, vagy az elõzõ tábornoktól, azok kész katasztrófák. Egy háziegér védelmét sem bíznám azokra, nem hogy Rocíóét…

- Pihenj! – utasítom õket, mire fölveszik a nem túl pihentetõ, ám de kötelezõ pózt, amit valószínûleg csak addig tartanak, amíg be nem megyek, de nem baj. Amíg ellátják a feladatukat, addig úgy állhatnak, ahogyan csak akarnak. De csakis addig. A várttal ellentétben, Rocío alszik, bár nem csodálom. A szervezetének szüksége van az alvásra, a pihenésre, hogy ismét ép és egészséges tudjon lenni. Nagy butaság volt tõle az elõzõ napok tettei, de végre észbe kapott.

Közelebb lépegetek hozzá, és elmosolyodom. Olyan szép, olyan ártatlan. Bár változott, minden egyes változás csakis a javára vált. Gyönyörû lett, és határozott, de most, álmában ugyanolyan ártatlan, mind amilyen régen volt. Annyira, de annyira szeretem õt. Képtelen vagyok visszafogni magam, látványa föléleszti bennem azt a régi ösztönt, amit az alvó látványa szokott ébreszteni bennem: azt, hogy át kell ölelnem. Magamhoz szorítom, csak finoman, hogy ne ébredjen föl, de tudjam, itt van velem, nem álom. Magamhoz ölelhetem, simogathatom, bár csak álmában. Nevemet suttogja, megdobban a szívem, de tudom, csak álmodik. De legalább így együtt lehetünk.

- Szeretlek, Rocío – suttogom fülébe. Nem ébred fel rá, viszont hamarosan vadul kezdi dobálni magát. Megrémülök, fõleg, mikor nevemet kezdi kiáltozni, így megrázom, hogy ébredjen. Eltávolodok tõle, mikor nyitogatja szemeit, de még mindig erõsen zihál, nem tudja, hol van. Bárcsak segíthetnék rajta valahogy! Bárcsak fölismerne… de nem ismer föl. Így nem tehetek mást, folytatnom kell színjátékomat. Nem mondhatom el, hogy ki vagyok, magának kell rájönnie erre, hisz ha elmondanám… ki tudja, mit tenne. Ám, ha õ jön rá… akkor sem tudom jobban, hogy mit tenne, de akkor legalább tudnám, hogy önmagától tudja, hogy ki vagyok. Hogy kije vagyok – voltam.

- Nem gondolja, hogy nem egészséges ez a rengeteg rémálom? – szólalok meg gúnyosan. Vajon mirõl álmodhatott? Nevembõl ítélve rólam. De… akkor miért kiabált? Ennyire rossz lettem volna vele? Ennyire félne tõlem, hogy menekülni próbált még álmában is elõlem? Nem tudom. Jelenleg, azon kívül, hogy szeretem, semmit sem tudok, semmiben sem vagyok biztos vele kapcsolatban. Még abban sem, hogy hogyan kellene viselkednem vele szemben. Sõt… egyáltalán nem tudom, hogyan kellene viselkednem vele.

- Ettem és bevettem a gyógyszereket is – jelenti ki öntudatosan, akár egy kisgyerek az apukájának, aki megígérte, ha minden tantárgyból ötöst kap, akkor megkaphatja a régóta áhított biciklijét. Bocsánat… nem apukájának, legjobb barátjának, hisz ez megtörtént esemény volt. Még nagyon kicsik voltunk, mikor eléggé rossz jegyei voltak, az enyémmel ellentétben, és mivel azt szerettem volna, hogy mindenbõl jó jegyeket szerezzen, megígértem neki, ha ügyesen tanul, kaphat tõlem biciklit. Õ megtett mindent, én pedig az összes, régóta tartogatott zsebpénzemet a nem éppen új, ám annál szuperebb biciklire költöttem.

Bárcsak ismét visszatérhetnénk abba az idõbe… mikor még csak épp, hogy elkezdtem fölfedezni nem éppen megszokott érzéseimet iránta, mikor még nem volt háború, mikor még nyugodt, ám tökéletes volt az életünk. De nem lehet visszamenni az idõben.

- Tudok róla. Én mindenrõl tudok, ami a bázison történik. – jelentem ki, és bár nagyképûnek tûnhet, nem csak úgy mondom. Tényleg mindenrõl tudok, ami a bázison történik, hiszen nem csak barom állat katonáim vannak, hanem hozzám hû, tökéletesen megbízható katonák is. Olyanok, akik éppen annyira utálják ezt a háborút, mint én, és éppen úgy keresik a másik oldalra szakadt szeretteiket, mint én. Ez köt minket, ötünket össze, és ez az, ami elszakíthatatlan köteléket alkot közöttünk. A közös baj sokkal megbízhatóbb, mint a fenyítés által elnyert tisztelet. – Az asztalon pihen a vacsorája és a gyógyszerei – mondom neki. Mielõtt bejöttem volna, akkor hozta be a doktor neki. – Ha nem bánja felkapcsolom a villanyt. – Nem kérdés volt, de választ azért várok, hiszen, ha azt mondja, ne, nem kapcsolom föl. Ezt persze nem kell, hogy tudja.

- Úgyis azt tesz, amit akar. – Ez igaz. Föl is kapcsolom a villanyt, hiszen nem kaptam nemleges választ. Világosban minden más, Rocío is. Álmában mutatott ártatlan vonásai megmerevednek, szigorú, kelletlen arckifejezést vesz föl. Nagyon nincs ínyére ez a helyzet, amit meg is értek, de… amíg nem ismer fel, nem tehetek érte többet. Tudom, mazochista vagyok.

- Vajon milyen lidércnyomások gyötörhetik a lázadók egyik vezetõjét minden éjjel? Csak nem rossz a lelkiismerete barátom? – kérdezem. Talán azért kiabálja a nevemet. Nem azért, mert fél, hanem mert a lelkiismerete így akarja emlékeztetni arra, hogy valakit maga mögött hagyott. Valakit nem ismer fel. És hogy ez annak a valakinek nagyon, de nagyon rosszul esik.

- Egyáltalán nem rossz a lelkiismeretem, és nem vagyok a pajtása. – válaszolja önérzetesen, de nem néz a szemembe. Ha rosszra akarnék gondolni, azért nem, mert hazudik. De próbáljuk a pozitívabb lehetõséget nézni: azért nem néz rám, mert nem akar az ellenség haderejének tábornokával beszélgetni, nem akar neki elfecsegni dolgokat. Ez így már mindjárt más, nem igaz? Nem, mintha a tény, hogy az ellensége vagyok, és fogva tartom õt, nem lenne éppen eléggé rossz… Borzalmas ez az egész helyzet. Bassza meg!

- Akkor megtudhatnám, hogy mit álmodott? – kíváncsiskodok egyáltalán nem feltûnõen. Á, dehogy feltûnõ, mikor az ember fogva tartója az ember álmairól érdeklõdik… de valahogyan nem tud érdekelni ez a dolog, túlságosan kíváncsi vagyok, hogy milyen szerepben álmodik rólam.

- Csak nem haditervet akar belõle kovácsolni ellenünk, hogy ennyire érdekli? – Haditerv. Haditerv? Haditerv?! Most komolyan?! Mindig is tudtam, hogy vannak furcsa elgondolásai, deeee most már megtudtam, hogy meglehetõsen furcsák a hadvezéri ötletei is… mert ha õ képes összerakni egy rémálomból valami haditervet a lázadók, vagyis esetében ellenünk, akkor… akkor õ egy hõs. De tényleg! Mert ha mondjuk ijesztõ bohócokkal álmodott volna, akkor szerinte egybõl az jutna eszembe, hogy „jó, akkor mindenki öltözzön be bohócnak, legközelebb olyan ruhában támadunk, ugyanis az ellenség gyengepontjai az ijesztõ bohócok!”?!

- Vigyázzon a szájával! Mást ezért már megbüntettem volna. Halljam, mit álmodott? – követelem. Régebben sosem követeltem tõle semmit, de az is igaz, hogy kérés nélkül elmondott nekem szinte mindent. Amit meg nem, azt tudtam, hogy elõbb-utóbb úgyis el fogja mondani, ugyanis egy nagyon nagy titkon kívül semmit sem titkoltunk régen egymás elõtt. Azt a titkot is csak azért nem mondtam el neki, egészen addig, amíg már késõ nem lett, mert nem akartam megijeszteni, nem akartam elüldözni magam mellõl. De most… most minden megváltozott. Elvileg ellenségek vagyunk. Elvileg õ a foglyom. Elvileg nem ismerhetem õt. Elvileg én vagyok a gonosz tábornok, akinek az a feladata, hogy információkat csikarjon ki az ellenfél vezérébõl. Hogy is viselkedhetnék másként, mint ennek megfelelõen?! (Kivéve olyankor, amikor túlságosan elragadnak az érzelmeim, de… de az csak olyankor van, ha túlságosan felhúz. Sajnos, ilyen egyre többször történik meg…)

- Magának ahhoz semmi köze. – Hát persze. Tényleg nincsen nekem semmi közöm hozzá. Nekem nincs. Szívembe, mintha egy éles kést mártottak volna, olyan fájdalom kezd terjengeni mellkasomban. Csak ez sokkal fájdalmasabb annál az érzésnél, amit egy kés tud okozni, ugyanis ez nem öl meg, de nem is gyógyítható. Fáj, szúr, marcangol.

- Ha nincs, hát nincs. – vonom meg a vállamat, mintha nem érdekelne különösebben. Ez nem igaz, egyszerûen csak nem akarom, hogy még nagyobb fájdalmat okozzak magamnak. Vagyis, de. Egy utolsó fájdalmas téma, amibõl talán kiderülhet, hogyan is viszonyuljak ezentúl hozzá. Egyetlen, utolsó téma. Több nem. - Akkor váltsunk témát. Mondja, mikor látta utoljára a családját? – És kiket foglal magában az, hogy család?

- Mégis miért akarja tudni? – kérdez rá gyanakvóan. Biztosan arra gondol, hogy zsarolni akarnám velük, pedig dehogy! Sosem zsarolnám õt velük. Velük, akik anyám mellett második anyám, és apám mellett második apám voltak. De ezt persze Rocío honnan is tudhatná. Nem tudja, hogy én ki vagyok.

- Semmit, igazán semmit. Csupán gondoltam, hogyha már az én szobámban lábadozik, akkor kellemesebbé is tehetnénk egymás társaságát. Ha kérdez én is válaszolok. – Ajánlok föl neki egy igencsak kedvezõ alkut. Erre nem mondhat nemet. Tudom, hogy nem mondhat nemet, hiszen túlságosan érdekli õt egy-két dolog, és tudja, hogy másként nem válaszolnék neki. Azt pedig kockáztatni kell, hogy ha elfogadja az alkut, akkor esetleg nem az igazat mondom neki, és biztos vagyok benne, hogy kockáztatni fog. Ennyire ismerem azért, az eltelt évek ellenére is. Hiába próbálja húzni az idõt, hiába próbálja túlfeszíteni az idegeimet, nem sikerül neki. Hogy is sikerülne, mikor az a tét, hogy emlékszik-e még rám?!

- Még azelõtt, hogy ez az értelmetlen mészárlás elkezdõdhetett volna, és maga? – kérdez vissza. Én is ezt mondom neki, kivéve, hogy a családom legfontosabb tagja itt fekszik elõttem, de ez már részletkérdés. Újabb kérdés, várom a választ. Hosszú ideig csönd, de most nem siettetem. Úgyis mondani fogja.

- A szüleimbõl és… – elhallgat, nem folytatja, csak mered maga elé némán. Szívem megdobban, lehetséges volna?

- És? – sürgetem meg türelmetlenül, miközben képtelen vagyok elrejteni kezeim halvány remegését. Õ… emlékszik. Ugye? Ha nem is arra, hogy hogy nézek ki, hisz föl nem ismert, de… de emlékszik rám. Tudja, ki vagyok, mármint ki Fabrizio. Nem felejtett el, ugye?

- És a szomszéd fiúból. – Emlékszik rám. Hála az Istennek! Ám mégsem bírja állni tekintetemet, gyorsan félrenéz, lesüti.

- Milyen megható… És mégis milyen kapcsolatban állt ezzel a szomszéd fiúval? – kérdezek rá gúnyosan, mikor legszívesebben karjaim közé kapnám, és addig csókolnám, amíg csak bírjuk, és amíg nem ismer föl, hogy én vagyok az a bizonyos szomszéd fiú.

- Nem mindegy az magának?! Tûnjön innen, ameddig szépen mondom! – teremt le dühösen, de egyszerûen képtelen vagyok komolyan venni. Hogy is vehetném komolyan kiabálását, mikor az elõbb vallotta be, hogy a családjába én is bele tartozom? Ilyen örömöt Rocío ilyen kis makacskodása nem törhet le, hiszen ez a háború eddigi legjobb híre, az után, hogy Rocío, szerelmem, megkerült. Túlságosan jó kedvem kerekedett, így még azt is megengedem, hogy kérjen tõlem valamit, amit teljesíteni is fogok. Remélem, nem azt kéri majd, hogy engedjem el vagy õt, vagy az embereit, de kockáztatnom kell. Kockáztatnom kell, hogy valami olyat fog kérni, amit tényleg tudok is teljesíteni, de nem ma. Majd holnap, miután átgondolta, mit kérjen. Nem szólok egy szót sem, de eléggé jelzésértékû az, hogy sarkon fordulok, és magam után leoltva a villanyt, kimegyek a szobájából. Már így is túl sokat voltam bent, ismét menni fog a pletykálkodás.

De most még az sem érdekel. Rettentõen feldob a tény, hogy emlékszik még rám, rám, Fabrizióra, az õ szeretõ szomszéd fiújára.

---*---*---*---

Másnap az elsõ dolgom meglátogatni õt. Természetesen nem is lehetne más elsõ dolgom, hiszen õ a legeslegfontosabb, annyira, hogy még az sem érdekel, hogy jelenleg éppen eligazításon kellene részt vennem. A jobb kezem úgyis megtartja azt helyettem, mert ugye jelenleg nem kell a mi részünkrõl támadást indítani, hanem az általunk elfogott csapatok embereit próbálják majd a lázadók kiszabadítani. Viszont ahhoz nekik elõ kell rukkolniuk egy viszonylag kivitelezhetõ, kevés veszteséget okozó tervvel, ami eltart majd egy ideig, így jelenleg viszonylagos nyugalom van. Ebbõl következik, hogy minek legyek én is ott az eligazításon, ha egyszer életem értelme itt fekszik elõttem, miközben a tõlem kapott nyakéket nézegeti úgy, mintha a lehetõ legértékesebb kincset tartaná a kezében, nem pedig valami ócska követ, amit egy sarlatántól vettem (el) neki.

– Igazán csinos darab – szólalok meg egy idõ után. Látom elmélázó szemeiben, hogy arra emlékszik vissza, amikor kapta a nyakéket, de mivel nem akarom fölfedni magam azzal, hogy kifulladásig nem csókolom õt, inkább mindkettõnk figyelmét másra terelem.

– Mióta ácsorog ott? – morogja dühösen, közben kapkodó mozdulatokkal a ruhája alá rejti az ametisztet. Biztos azt hiszi, hogy el akarom venni tõle, vagy valami hasonló butaságot, pedig dehogy akarom én elvenni tõle az egyetlen dolgot, ami rám emlékezteti! Pláne, hogy azt ráadásul még én is adtam neki… nem, az marad csak szépen a nyakacskájában.

– Elég régóta. De nem gondolja, hogy az ilyen csecsebecsék inkább nõknek valók? – kérdezem, ámde nem gondolom komolyan. Õ ezt persze nem tudja, így határozottan ellenkezik, majd témát vált.

– Mondja… szolgál a királyi seregekben egy Joseph Fabrizio Felice nevû katona? – Szívem nagyot dobban a nevem hallatán. Senki nem mondta meg neki, hogy hívnak, senki nem mondta meg neki, Fabriziot hogy hívják. Mégis emlékezett. Emlékezett a teljes nevemre. Rég hallottam már a saját nevemet a „de” elõtag nélkül, ami csak még jobb érzéssel tölt el. Végre, végre, végre a saját nevemet hallom, mégpedig a világ legtökéletesebb csodája szájából. Bárcsak emlékezne is rám, nem csak a nevemre!

–Miért szeretné tudni? – kérdezem. Nem válaszol egyenesen, bennem viszont egy rettentõ gonosz, ámde az én részemrõl tökéletesen érthetõ dolog jut az eszembe. Ezt… ezt a bizonytalanságot akár ki is használhatnám! Tudom, hogy nem szép, de mindenképpen tudnom kell, hogy csak rám nem emlékszik, arra, hogy így megváltoztam külsõleg, vagy pedig az egész kinézetemre, egész énemre nem emlékszik. Muszáj megtudnom! Muszáj!

Éppen ezért úgy teszek, mintha nem volna roppantul ismerõs a név, hanem mintha csak rémlene valahonnan. Egybõl lecsap rá, amint meghallja, hogy mintha volna ilyen nevû katonám, és egybõl elkezd követelõzni. Heh… hát ebben mit sem változott! Még most is mindennek úgy kell történnie, ahogyan azt õ akarja, még akkor is, ha éppen egy ellenséges hadi támaszponton van, teljesen legyengülve és fogságba ejtve. Ez az a makacsság és önfejûség az, ami mindig is elkápráztatott benne, no meg ez az, ami mindig is irritált benne. Hihetetlen, hogy ennyi éven át ennyire nem változott semmit, amit meg változott is, azt mind elõnyére. Például külsejében… eddig is gyönyörû volt, ám most ezzel az ezüstös hajjal, és sebeivel nem hogy rondább, de még csodálatosabb lett. Nem tudom, lehetek én még ennél is jobban szerelmes belé?!

–Mit kapok cserébe, ha teljesítem eme aprócska kérést? Tudja, háború van, ellenségek vagyunk, és mint tegnap említette, nem vagyunk pajtások. – Ha tényleg jól ismerem, már azelõtt tudom, mit fog válaszolni, mint hogy kimondaná, és… igen, tényleg ismerem.

–Bármit. – Helyes.

Kimegyek a szobából, keresni valami kis no-name alja katonát, aki még csak gondolni sem merhet arra, hogy mégis miért utasítanám én ilyesmire, hogy játssza el a szerepemet. Még csak az kellene, hogy valaki olyanra bízzam ezt a feladatot, aki van olyan okos, hogy átlássa a dolgokat, és meglássa a számára kedvezõ zsarolási lehetõségeket! Nem, ilyen feladatra egy mindenki által teljesen letojt katonát kell találni, akinek nincs mersze nem hogy megszólalni, de még gondolkozni sem. A folyosót súroló kiskatonák közül kiválasztok egyet, aki nagyon-nagyon-nagyon nagy vonalakban hasonlít rám (nem, még annyira sem), majd négyszemközt utasítom, hogy tegyen úgy, mintha ismerné Rocíót, sõt, mintha õ lenne Fabrizio, a szerelme.

Még csak a szemeiben sem villan fel kétkedés, hogy miért kellene ilyet tennie. Helyes.

Visszatérek a szobába, mire egybõl nyugtalankodó kérdése fogad. Hát ennyire akar látni engem? Akkor mégis miért nem ismer meg?!

– Nyugalom, itt várakozik. Ám még egy apró kis információt szeretnék kérni mielõtt beengedem. Mégis ki magának az én legényem? – Szívem torkomban dobog, ám nem mutatom idegességem. Hadd higgye, hogy csak szemétkedek vele.

- A szerelmem. – Helyes válasz.

Ellépek az ajtó útjából, hogy ki tudjam nyitni, mire a katonám besuhan, és pocsék alakításba kezd. Na, igen, ez a baj a pótolható kiskatonákkal: képtelenek normálisan alakítani, mert nem kell nekik minden nap átélni azt, hogy én, a fõnök, büntetem õket. Nekik csak az én katonáimmal kell kiegyezniük. Viszont hiába pocsék az alakítás, féltékenységem fellángol, hogy egy idegen férfi ilyen közel megy Rocíóhoz. Vajon… vajon még mindig csak én érintettem? Vagy érintette õt már másik férfi is?

– Meg, megismerlek! Idióta imposztor! Még a hangod sem hasonlít az övére! Nem értem ezt a játékot, amit ûz velem, de most hagyja abba, ameddig fel nem épülök, mert mindent kamatostul visszafizetek. – Alig bírom visszafogni magam, Rocío tökéletesen átment a próbán. Helyes. –Tûnés! – ordítja szerelmem, mire a kiskatona rám se néz, csak rohan kifelé a szobából. Nem szép dolog a parancs ellen cselekedni, ezért meg fogja kapni a büntetését, ám nekem most elõször valaki mással kell szembe néznem. – Mégis mire volt ez jó?

- Kíváncsi voltam – felelem dühös kérdésére. Nem vártam tõle, hogy ettõl a választól lenyugszik, ám hogy majdnem fölugorjon, ki az ágyból, neki a torkomnak, azt nem vártam tõle. Persze, igazán gondolhattam volna, mindig is heves volt, ráadásul most, amióta itt van, nálam, azóta még inkább kiütközik rajta anyja tüzes jelleme. Emlékszem, az a jó asszony milyen haragos tirádákat csapott, mikor valami rossz fát tettünk a tûzre… de rég is volt, te jóságos ég.

Rocío csak nem csillapodik, csak még idegesebb lesz; ismételt kérdését káromkodásokkal tûzdeli tele. Mivel nem tud fölállni, hiszen hiába eszik már rendesen, hiába szedi a gyógyszereit, eléggé gyenge még. Még a mosdóba sem tud fölkelni, nem hogy hirtelen felindulásból elkövetett gyilkossági kísérleteket hajtson végre. Most egy kicsit még talán örülök is, hogy ily gyenge, hiszen ha nem lenne, ismerem eléggé ahhoz, hogy tudjam, képes volna puszta kézzel megfojtani hirtelen haragjában. Bár, ha úgy vesszük, hogy valószínûleg azért nem ismer meg, mert ilyen állapotban van, vegyük úgy, hogy nem is gondoltam semmi olyanra, hogy örülök az állapotának.

- Mégis mire voltál kíváncsi, te szemét, idióta õstulok?! – Vált át ismét a tegezésre idegességében. Szemeiben egyre inkább lángol az indulat heves tüze, és tényleg csak a gyengeségének köszönhetem, hogy nem a nyakamban van. Sajnos, pontosan a rossz értelemben véve a nyakamban, ugyanis, ha azért ugrana a nyakamba, hogy örül, hogy viszont lát, az a világ legcsodálatosabb dolga lenne, ám jelen pillanatban még a lehetõ legapróbb jelét sem mutatja annak, hogy a közeljövõben fölismerne. De, legalább nem lehet beetetni, hogy valaki más volna Fabrizio. Az is valami, nem?

- Csak arra, hogy tényleg felismered-e a te úgynevezett szerelmedet – mondom kissé keserûen. Oké, hogy mást nem ismer föl úgy, mintha másvalaki lennék én, de így nem jutok közelebb ahhoz, hogy engem viszont fölismerjen, mint rég nem látott szerelme. Tudom, a legjobb az lenne, ha csak megmondanám neki egyszerûen, hogy én vagyok az, nem kell tovább keresnie. Viszont… viszont, sajnos túlságosan jól ismerem õt, és tudom jól, hogy ha nem ismer föl elsõre, vagy önmagától valamikor, akkor soha az életben nem fogja elhinni rólam, hogy én vagyok, akit keres, még ha mélyen legbelül érezné, hogy igazam van.

Bárcsak fölismert volna elsõre, vagy bárcsak fölismerne most! Nem értem, hisz nem is változtam olyan sokat az évek során… külsõleg legalábbis semmiképpen, még ha belsõleg változtam is. De belsõleg sem sokat, igaz, hogy neki, jelenleg nem éppen a változatlan szerelmemet mutatom, hanem az álarcként fölvett bunkó „õstulok” (ahogyan õ mondja) énemet mutatom, de csakis azért, mert itt még a falnak is füle és szeme van. Márpedig, ha én azt akarom, hogy mind a ketten, vagy legalábbis õ mindenképpen sértetlenül megússza ezt a szerencsétlen, nyomorult, ostoba forradalmat, akkor még nem szabad elárulnom magam. Majd… majd ha a terv mûködésbe lép.

- Mi az, hogy úgynevezett?! – háborodik föl teljesen a feltételezéstõl. Nagy nehezen, a párnája segítsége nélkül fölül, és dühtõl izzó szemekkel rám mered. Milyen csodálatos így… annyira, de annyira szép! Nincsenek is rá szavak… ahogyan lángolnak szemei, ahogyan arca vöröslik, ahogyan haja ziláltan omlik vállára… ennél a látványnál már csak az volna tökéletesebb, ha az érzéki kis játékaink miatt nézne így rám, ha a vágytól volna ilyen heves, és ha a szenvedélytõl pihegne ily kapkodóan. Istenem, hogy én mennyire, de mennyire szeretlek, imádlak, csodállak, édes kicsike szerelmem! – Igenis szeretem õt! Amióta tart ez a hülye háború, csak õt keresem. Nem érdekel semmi más, csak õ, még ez a hülye háború sem! Miért kellett azt tettetnie, hogy itt van Fabrizio?! – fakad ki teljesen. Ismét visszavált magázódásra. Furcsa, hogy hol magáz, hol tegez, de jól esik, mikor kérdés nélkül simán letegez. Az már kevésbé, mikor ismét magázni kezd…

Engem keresett eddig? Én is csak õt kerestem, csak miatta tartottam ki eddig. De én fölismertem. Azonnal, egybõl fölismertem õt, pedig változott, külsõleg eléggé megváltozott. Kivéve a csodálatos haja, és a finom arcvonásai, mert azok ugyanazok maradtak. Na, meg persze a hirtelen haragú, tüzes jelleme. Az semmit sem változott. Viszont nem ismer föl. Ha engem keresett eddig, ha még mindig szeret… miért nem ismert föl?!

- Nem tettettem. Tényleg itt van. Viszont… arra nem gondolt, hogy esetleg nem akarja felfedni magát? Hogy esetleg maga valamivel megbánthatta, és most nem akar a szeme elé kerülni? – kérdezem. Míg ki nem ejtem a számon ezeket a szavakat, szinte nem is veszem észre, mennyi igazság van bennük, csak mikor már látom az amúgy is hófehér arcát még jobban elsápadni. Tényleg van benne valami, hogy azért nem mondtam meg már a legelején, hogy ki vagyok, mert bánt, hogy nem ismer meg. Nem csak azért, mert itt jobb, ha vigyáz az ember, hogy mirõl beszél, hanem azért is, mert nem ismert föl. Nem ismert föl, és így félek, hogy ha megmondom neki, csak elutasít, hiszen… hiszen én csak egy bunkó katona vagyok, aki a királyi oldalon harcol. Mi van, ha elfordul tõlem, mert nem ilyet várt? Ha megutál azért, aki lett belõlem?

Mi van, ha csak hazudik, hogy menekülhessen, és azért nem ismert fel engem már elsõ pillanatban, mert már igazából nem szeret?

- De… de… de mégis mivel bánthatta meg?! Évek óta nem láthattuk egymást, de ez nem az én hibám volt! Akkor mégis mivel?! – zuhan vissza a párnára. Látom az arcán a teljes kétségbeesést, a zavarodottságot, a tanácstalanságot… sosem volt jó színész, tényleg nem tudja, hogy mennyire bánt azzal, hogy nem ismert föl. Kettõnk közül mindig is én voltam az, akinek jobban ment az érzelmei elrejtése. Mit ne mondjak, ez sem változott.

Nem tudom, mit mondjak, a szavak csak úgy maguktól csusszannak ki az ajkaim közül. – Õ is itt volt, mikor magát elfogtuk. Mégis mit gondol, miért van ilyen kényelmes helyen, és nem a többi fogollyal együtt a börtönben? Mert valami vezetõ személyiség volna? Dehogy is, hanem azért, mert Fabrizio közben járt a maga érdekében. Maga viszont nem ismerte föl õt, azzal bántotta meg a szerelmét. – Kis féligazság. Nem csak, hogy itt volt, de jelenleg is itt van, és nagyon, de nagyon bántja õt, hogy még most sem ismered õt föl. Lehet, hogy már csak az emlékembe szerelmes, s nem pedig belém. Régen volt az már, lehet, hogy még mindig úgy véli, egy kisgyerek vagyok, ugyanaz, akit elszakítottak tõle, s nem pedig egy felnõtt férfi. Bármi lehetséges.

- De hát…! Mikor volt itt?! Nem emlékszem! Én… én nem! – motyogja zavarodottan. Kezeivel kétségbeesetten túr hosszú, ezüst hajába, amivel még jobban összekócolja a fejét ékesítõ zuhatagot. Szemei tágra nyitva merednek a plafonra, szinte látom rajta, hogy próbálja visszaidézni, hogy rajtam kívül kik voltak még ott az ébredésénél, sajnos sikertelenül.

Na, vajon miért? Csak nem azért, mert az orvoson kívül egyedül csak én voltam ott? És ez vajon mit jelent? Na, mit?

Nem merek itt maradni. Nem merem végig nézni az emlékeiben való kutakodást, majd azt, hogy hogy jön rá, hogy bizony én vagyok az, akit az évek során keresett, s mikor megtalált, nem ismert föl. Gyáva vagyok, tudom, de nem merek itt lenni abban a pillanatban, mikor leesik neki. Félek, hogy csak undort látnék az arcán, s nem pedig örömöt és szerelmet, ahogyan azt álmaimban elképzeltem.

Inkább gyáva féreg módjára megfutamodom. Úgyis van mit tennem, mondjuk egy bizonyos szófogadatlan, parancsot nem teljesítõ katonát megbüntetni. Amúgy is olyan régen büntettem már meg emberemet… volt az mikor is? Tegnap? Az már nagyon-nagyon-nagyon régen volt már. Még a végén azt képzelnék tévesen a talpnyaló kis katonácskáim, hogy elpuhultam. Azt pedig igazán nem engedhetem meg magamnak, de nem ám!

Fõleg nem most, hogy egy bizonyos valaki ilyen luxus körülményeket élvez mindenféle látszólagos ok nélkül.

- De bizony. Most viszont itt hagyom önt, pihenjen, gondolkozzon csak nyugodtan, aztán a délután folyamán még visszajövök, és kitalálom, mit fogok ezért az információért cserébe kérni – mondom könnyed hangnemben, mintha csak a mai idõjárásról beszélgetnénk, s meg sem várva válaszát, kisétálok az ajtón keresztül.

- Az orvoson kívül senki sem mehet be, és nem jöhet ki. Megértették? – kérdezem az ajtó mellett álló két új katonától, akik egybõl vigyázzállásba vágják magukat, és egyszerre harsogják:

- Igen, uram, értettem, uram!

- Helyes – bólintok, hogy pihenj, és elsétálok elõttük. Ez a kettõ még nem teljesített szolgálatot Rocío ajtaja elõtt, és hiába tudják, hogy nem szabad senkit sem beengedni igen, azért mégis csak biztosabb, ha szemtõl szembe, személyesen kapják a parancsot a felettesüktõl, és nem pedig az összes katona elõtt. Még a végén úgy éreznék, hogy ha nekik személyesen nem mondom, akkor nem is olyan fontos, és a végén még beengednének valaki olyat a szobába, aki egyáltalán nem oda való.

Már pedig azt nem engedhetem meg magamnak, hogy bárki bejusson oda hozzá, és fõleg nem azt, hogy beszéljen valaki rólam neki. Fõleg nem valamelyik irigyem… Még a végén egyrészt, elmondanák neki, hogy én ki vagyok, és nem magától jönne rá a dologra, másrészt pedig számomra rettenetesen kompromittáló dolgokat tudnának kideríteni rólam, aminek segítségével én könnyedén (jó esetben) börtönbe kerülhetnék, míg õk pedig feljebb a ranglétrán.

Hagyjuk.

---*---*---*---

Sok munkám van, így hiába akartam volna visszamenni hozzá még a tegnapi nap folyamán, nem sikerült. Vagyis, de, sikerült, viszont már olyan késõ volt, hogy teljesen ki volt ütve, és ha nem is békésen, de legalább nyugodtan, kivételesen mindenféle rémálom, vagy múltbéli emlék nélkül aludt. Úgyhogy most is csak azért tudok elszabadulni a munkám rengetegébõl, mert szerencsémre most nem támadást kell megtervezni, hanem csak értelmetlen papírmunkát kell elintézni, azt pedig a helyettesem könnyedén meg tudja csinálni. Bízom benne, ezért engedem, hogy átvegye a helyemet ilyenkor, ugyanis neki is az az érdeke, mint nekem, hogy hamar vége legyen ennek az értelmetlen vérengzésnek, hiszen õt a menyasszonya várja odaát a másik táborban. Durva lehet ennyi évig jegyben járni valakivel úgy, hogy azt sem tudja az ember, hogy a másik fél él-e, vagy hal. Bár… tapasztalatból tudom, milyen ez az érzés, még ha nem is azt, hogy jegyben járni milyen, de azt biztosan, hogy milyen hiábavalóan szerelmesnek lenni. De szerencsére talán nem is olyan hiábavalóan.

De mindez csakis Rocíon múlik, és azon, hogy emlékszik-e rám, vagy sem.

Csak egy pillanatra hezitálok, mielõtt belépnék az ajtón hozzá. Legszívesebben azonnal megfutamodnék, ám a katonáim elõtt fönt kell tartanom a látszatot, ezért vagyok én bent, az ajtón belül, s nem pedig az ajtón kívül, azon aggodalmaskodva, hogy most bemenjek-e, vagy sem. Jobb túlesni a dolgon, nem igaz? Legalábbis ezt mondják sokan.

- Csak hogy tudja: utálom magát! – érkezik egybõl a nem várt kijelentés. Utál engem? Értem én, nem csodálom, de miért magázva mondja? Ennyire el akar határolódni tõlem, és attól az érzéstõl, melyet irányomban érzett hosszú-hosszú évekkel ezelõtt? Nem kellett volna bejönnöm. Nem kellett volna segítséget adnom, hogy kitalálja, ki is vagyok. Addig még elfogadtam, hogy utált, amíg én csak egy királypárti katona voltam számára, de így, hogy tudja, hogy én vagyok Fabrizio, és mégis utál… mintha a szívemet tépnék ki a helyérõl, miután jó alaposan leöntöttek egy kád jéggel teli, fagypont alatti vízzel.

Nem túl jó érzés.

- Köszönöm szépen ezt a megtisztelõ érzést – mondom maró gúnnyal a hangomban. Elfintorodik, és megforgatja a szemeit, nem nagyon hatja meg a védekezõ mechanizmusom.

- Miért kell ilyen szemétnek lennie?! Fogadjunk, hogy Fabrizio igazából nagyon is akar velem találkozni, de maga nem engedi. Bezárta egy cellába, vagy súlyosan megbüntette, vagy valami! – áll elõ egy teljesen képtelen ötlettel, teljes megdöbbenésemre. Most. Komolyan. Nem. Jött. Rá. Hogy. Én. Ki. Vagyok?! Helyette inkább azt hiszi, hogy bezártam… - magamat – Fabriziot egy zárkába, és megbüntettem, azért nem tud idejönni? Ez… hihetetlen. Ezt nem gondolhatja komolyan! Ugye most csak próbál engem megviccelni, mert nem mondtam el neki, hogy én vagyok Fabrizio?

- Ez nem igaz. – Hiába mondom az igazat, csak elvicsorodik, és dühösen fújtatni kezd.

- Nem hiszek magának! És nincsen semmi joga hozzá, hogy kérjen bármit is akár az ál-találkozó, akár az információ átadása miatt, mivel maga semmit sem tett nekem az egyességünk értelmében! – kiáltja dühösen, és jobb híján a háta mögött levõ párnát dobja nekem haragjában. Még mielõtt eltalálna a puha párna, megfogom, és mintha az elõbb nem is dobta volna nekem dühösen, odasétálok mellé, és visszateszem a helyére a párnát. Próbál elhúzódni, ami nagyon rosszul esik. Ennyire fél tõlem? Ennyire utál engem? Ennyire lenéz engem? Nem csoda, ha nem veszi észre az igazságot…

- Pedig de. Találkozhatott a szerelmével, de úgy tûnik, magának még csak fel sem tûnt. De igaza van. Valószínûleg magának ez pontosan elég büntetés, hogy még csak fel sem ismerte az állítólagos szerelmét, nem kell nekem semmi mást megtennie. Mindketten teljesítettünk az egyezség magunkra esõ részét – mondom keserûen, és megfordulok, hogy elhagyjam a szobát. Nem bírok itt lenni, egy légtérben vele úgy, hogy gyûlöl, s megvet engem. Nem bírom én ezt elviselni.

- Várjon! – kiált utánam, még mielõtt kezem elérhetné a kilincset. Hangja tiszta kétségbeesést mutat, dühe mintha elpárolgott volna. Nem fordulok meg, de fejemet felé fordítom, és szemeiben is csak puszta elkeseredettséget mutat, semmi dühöt, semmi gyûlöletet. – Várjon, kérem! Kérem… kérem, hadd találkozzak Fabrizióval! Kérem! – könyörög nekem. Nem gondoltam volna, hogy valaha is könyörögni hallom majd, pláne nem ilyen szívszaggatóan. A szívem szakad meg, hogy ez miattam, amiatt, hogy nem mondtam el neki személyazonosságomat, ám… ám másrészt nem csak az én hibám, hanem az övé is. Miért nem ismert föl? MIÉRT?!

- … - visszafordulok teljesen, de nem szólalok meg, csak merõn nézem. Mit tegyek? Mit?

- Bármit megteszek! Tényleg bármit megteszek, csak hadd találkozzam vele! Hadd beszéljek vele, hadd láthassam… hadd érinthessem… - könyörög egyre szakadozottabban. Arca elvörösödik, fejét lehajtja. Zavarban van, és biztosan nagyon szégyelli, hogy így megalázza magát egy idegen katona elõtt. Engem mégis elégedettséggel tölt el, és szerelmem csak még erõsebbé válik, hiszen tényleg szeret, tényleg látni akar. De akkor miért nem ismert fel?

- Rendben. De egy feltétele van – bólintok. Rám kapja elkerekedett szemeit, melyben a reményen kívül kis félelmet látok megcsillanni. Ennyire félne tõlem, s ennyire nem bízna bennem? Bár megértem. Az elõzõ alkunk sem éppen úgy sikerült, ahogyan azt õ elgondolta. Remélem, a mostani alkunk már jobban fog elsülni mind a kettõnk részérõl.

- Mi volna az? – kérdezi bizonytalan bizalmatlansággal. Elmosolyodok, de nem a viselkedése, nem a magatartása miatt, hanem azért, mert most, ha még emlékszik rám, akkor talán tényleg rá is fog jönni, hogy bizony én vagyok Fabrizio, az õ régen látott szerelme. Ha viszont nem emlékszik… akkor minden reményem elveszett, hogy valaha is önmagától föl fog ismerni. Mert az lehet, hogy egy csalót fölismer, hogy nem én vagyok, de ha nem emlékszik a külsõmre, és nem tudja elképzelni idõsebben, akkor tényleg nincs már reményem. De most majd mindjárt kiderül ez is.

- Le kell írnia nekem, hogy is néz ki Joseph Fabrizio Felice, maga szerint.

Mi ez a megmagyarázhatatlan érzés, amely önkéntelenül is hozzáköt? S mi ez a folyton folyvást elillanó röpke érzés, álomképekhez hasonlító délibáb, amely elfog valahányszor zaklatott lelkének tükreiben felsejlenek a kimondatlan érzelmek? Olyankor még a hangja is! A búgása, a tónusa, és ahogyan a szavakat ejti, mikor megfeledkezik magáról! Ismerem! Biztosan ismerem!

Szinte meg sem hallom a zárak kattanását, a fájdalomról is megfeledkezem, annyira belemerülök a saját világomba. Ám hiába próbálom megragadni, illékonyan kicsúszik a kezeim közül. Zúg a fejem. Túl sok gondolat kavarog bennem, össze vagyok zavarodva, s nem értek semmit. Még ha információk is kellenek neki, akkor sem az a bevett szokás, hogy tutujgatjuk az ellenséget egy kényelmes, puha ágyban, hanem az, hogy a várbörtönben kínozzuk, míg nem hajlandó vallani. Lehet azért tartanak itt, hogy ne lássam, hogy az embereimmel miket mûvelnek, vagy õk ne lássanak engem, hogy látványom lelket öntsön beléjük? Akárhogy is legyen, el fogom érni azt, hogy újra együtt lehessek a katonáimmal. Számítanak rám, nem hagyhatom õket cserben.

A következõ napok nem telnek mással, mint azzal, hogy egyfolytában ellent mondok az orvosnak. A gyógyszereket nem veszem be, mikor le akarja tuszkolni a torkomon a pirulákat, akkor kilököm a kezébõl, amikor infúziót kapok, kitépem. Egyedül inni vagyok hajlandó, de még mielõtt kiürítem a poharat mindig megszaglászom elõtte, hogy tettek–e bele valamit. Így az állapotom egy fikarcnyit sem javul, sõt inkább rosszabbodik. A gyomrom egész nap korog, mindenem iszonyatosan fáj, alig érzek magamban erõt, de nem hagyhatom, hogy jobb ellátásban legyen részem hadifogolyként, mint az embereimnek.

Az orvost hiába kérdem újra és újra, nem felel. Mi van az embereimmel? Nem tudja. Látta õket orvos? Azt sem tudja. Semmit sem tud ez az ég adta egy világon. S az álmok, azok a nyughatatlan éjszakák! Folyton szerelmem arcát festik elém, ahogyan a csatatéren harcol, s az álom vége mindig ugyanaz. Fabrizio, miközben én puha ágyban fekszem, elszántan küzd. Hol lehetsz szerelmem? Mondd, élsz–e még? Keresselek–e tovább vagy menjek utánad egy szebb, jobb és békésebb világba? Egy olyan helyre, ahol a háborúk nem teszik tönkre az emberek jövõjét.

Napok múlva, egyik délután, mikor újból elbóbiskolnék, az ajtó hangosan kicsapódik, már majdnem leszakad, és mint valami veszett állat, megjelenik fogvatartóm.

- Az egészséged nem játék! Azonnal beveszed a gyógyszereidet! – utasít s már csak a villámokkal terhes viharfelhõk hiányzanak a feje fölül. Mégis mit számít neki az, hogy milyen állapotban vagyok? Ez a katonaság egy véget nem érõ háború kellõs közepén, ahol senkit sem érdekel semmi. Csak engem… Fabrizio… – Vagy beveszed, vagy beléd tömöm! – morran rám fenyegetõen, amitõl minden elhatározásom újult erõre kap.

- És ha nem?! Mondtam, hogy nem fogom elárulni az embereimet! – makacskodom önérzetesen leheletnyi hangon, ami engem lep meg a legjobban. Nem gondoltam volna, hogy ennyire legyengülök pár nap után.

- Hát persze, mondta. – horkant fel újból lemagázva, de ettõl az apró horkantástól újból belém nyilal az az idegen érzés, hogy tudom ki õ. De hiába mindenigyekezetem újból eltûnik még azelõtt, hogy rálelhettem volna lelkem legmélyén. - A családját bezzeg elárulta, nem igaz? Senki más nem tartaná értéktelennek az életét, csak az, aki elárulta a családját – jeges szavai pofonként csattannak az arcomon, s én pár másodpercnyi döbbenet után újból magamhoz térek, az eddigieknél is nagyobb ellenállással. Mégis hogyan árulhattam volna el a szeretteimet?! Mi másért harcolnék, ha nem értük, és miért keresném a halálig azt az egyetlen személyt, akivel végig akarom élni ezt a pár maradék rövidke évet?! Nem tudom, hogy mit neveznek árulásnak ezek a nemesek, de a szó valódi jelentésérõl hallhatóan fogalmuk sincs.

- Nem árultam el! Nem! Én… Nem tettem! – sûrítem minden felháborodásom egy rekedtes kiáltásféleségbe, s hogy indulataim mértéke is látszódjék, felpattannék az ágyról, de hiába az igyekezet. Annyira legyengültem, hogy már megtartani sem bírom magam. A párnák közé visszazuhanva lehunyom a szemem. A világ forog, éhes vagyok, a mellkasomba éles fájdalom nyilal.

- Nem hiszek magának. És éppen ezért tartom itt, fogva, hiszen aki a családját képes elárulni, az az embereit is. Meg fogom törni magát, és ki fogom húzni magából az engem érdeklõ információkat! – pattogtatja katonásan a szavakat, amiknek az én hallójárataimban nincsen se füle, se farka, mint valami érthetetlen zagyvabeszédnek.

–Maga borzalmas vezetõ. – erre már kipattannak a szemeim. Dermedten bámulok megvetõ arcára, gúnyosan elhúzott ajkaira. Az indulatok újjászületnek bennem, s szinte fortyognak a kijelentés hallatán.

-Ez már több a soknál! Elõször olyan dologgal vádol, amit nem tettem, most meg úgy bíráskodik, hogy nem ismer! Mégis mibõl gondolja, hogy milyen vezetõ vagyok? Nem ismeri a képességeim, az eddigi eredményeim! Nincsen joga véleményt alkotnia! A katonáim szeretnek, tisztelnek engem, és én bármit megteszek értük, és…

–Akkor gyógyulj az isten szerelmére! – dobbant egyet a lábával, mivel újból túljutott türelme vékony határán, és mint eddig is ilyen pillanatokban, letegez. –Ha annyira számítanak az embereid, akkor azon lennél, hogy minél elõbb talpra állj, és mint egy igazi, erõs vezetõ, akire számíthatnak, akit követhetnek akár a tûzön át is, úgy állj majd a katonáid elé a szükség idején! – kifakadásának végén két ujját homlokához érinti, érzelmektõl háborgó szemeit lehunyja, vesz egy mély levegõt, majd újból rám emeli azt a rideg pillantást, amitõl újból csak idegenné válik számomra.- De így… így megbocsásson, de csak egy szánalmas roncs, ami már nem képes semmire. – dörmögi halkan felém a megvetõ szavakat, aztán az ajtó felé veszi az irányt, de még mielõtt kilépne, visszafordul. – Este visszatérek. Ha addigra sem hajlandó bevenni a gyógyszereit és enni, akkor levitetem a cellákba a drágalátos embereihez. Igazi dicsõség lesz. – csukódik az ajtó és kattan a zár.

Én meg csak döbbenten bámulom azt az egyszerû falapot, hogy percek múltával, mikor már felocsúdtam a döbbenetembõl, elöntsön a fortyogó düh, és dühödten vágjam a párnám az ajtónak, de még a távolság feléig sem sikerül elhajítanom. Teljesen legyengültem. S mi az egészben a legbosszantóbb? Hogy tudom, hogy igaza van!

Kit érdekelnek az eddig nyert csatáim, a sikereim, amit egyszerû parasztfiúként szereztem, a nagyszerû terveim, a képességeim? Az embereimnek most van szüksége rám, és én még arra sem vagyok képes, hogy egy párnát az ajtóig elhajítsak! Ez több, mint szánalmas… és ha így látnak… én azt a megaláztatást nem élem túl. Igaza van, engem kéne követniük, de ahhoz sem vagyok elég erõs, hogy a saját lábaimon megálljak. Így nem láthatnak, nem engedhetem. Így nem fogom tudni tartani bennük a lelket.

Reszketeg kézzel nyúlok az éjjeli szekrényen hagyott tálca után, amiben a már kihûlt ebédem pihen, de még így is hihetetlenül finom és jólesik. Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne úgy essek az ételnek, mint aki az éhhalál küszöbén ácsorog. A büszkeségembõl nem engedek, nem fogok állatmódjára enni. Amúgy sem egészséges, ha túl gyorsan eszik az ember, megfájdul tõle a gyomra. Mikor már az ebédem végén járok, megjelenik az orvos is az ajtóban, aki eddig bárhogyan imádkozhatott, könyöröghetett, bárhogyan erõszakoskodhatott nem ért el semmit, most teljesen ledöbbenve bámul rám. Nem szólok rá, tegye, ha jól esik neki. Aztán legnagyobb megrökönyödésére az étkezés vége után az éjjeli szekrényen várakozó vizespohárért és gyógyszerekért nyúlok, és szép lassan beveszem a pirulákat. Most pont úgy néz rám, mint aki nem hajlandó hinni a tulajdon szemeinek. Igazán mulatságos lenne, ha otthon lennék és nem egy idegen ágyában.

–Kéne csinálnom más valamit is? – kérdem halkan, csak azért, hogy jelezzem ittlétem, és azt, hogy már eluntam a szájtátását.

–Pi…pihenni… – tér magához, de még mindig tányér méretû szemekkel figyel, miközben a fejét vakarja. – De mégis hogyan? – nem válaszolok, csupán lehunyom a szemem, jelezve, hogy nem óhajtok társalogni vele, még akkor sem ha orvos. A vereségem, hogy az ellenség parancsnoka jobban tudott egy ilyen alapvetõ dolgot, mint én, nem tartozik senkire.

Ám most, hogy a gyomrom végre nem korog, hogy jóllaktam, hogy bevettem a gyógyszereket, olyan nehéznek érzem magam, és hirtelen olyan kényelmessé és meleggé vált az ágy, hogy szó szerint magához kötöz. Szemhéjaimra mázsás súly rakódik, és egy engem ritkán látogató kellemes álom ragad magával. Valami régen elfelejtett, végtelen nyugalom ölel körbe, s halk dobbanások szakítják meg a csend változatlanságát. Az õ szíve. Dobog. Még él s ez az õ illata. Ujjongó örömöm nem ismer határokat. Biztosan tudom, ez az õ szíve, s a tudat, hogy él, idilli nyugalommal tölt el. Most, hogy õ itt van, akár a világ is kifordulhat újra és újra magából, nem érdekelne.

Ám a nyugalomba hirtelen ágyúzaj vegyül, orrom puskapor szaga tömíti el. Az illat eltûnt, s nem tudom eldönteni, hogy melyik dobbanás az övé. Az ágyúzaj mindent elnyom. Álombéli alakom szemei kipattannak, s egy lepusztult csatamezõn találom magam. Mindenhol tûz lobog, minden bûzlik. Az égett hús, a vér és a puskapor szaga keveredik egymással, s már sehol sincsen Fabrizio férfias, megnyugtató, semmivel sem összetéveszthetõ markáns illat. Akár a napfény, ahogyan egy vihar után végigszalad az égen, tündöklõen kiválva a szürkeségbõl.
Hirtelen valami meglök, majdnem ledönt a lábamról. Egy botladozó ember, s mivel nem sikerül reflexbõl megtartanom, elterül a földön. Azonnal letérdelek mellé, hogy segítsek rajta, de amint megfordítom, a vér meghûl az ereimben. Fabrizio!

Zaklatottan kapkodom a pillantásom, még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy a szobában vagyok, ágyban. A párna valahogyan visszakerült a fejem alá, de ez most nem érdekel. A mellkasom úgy emelkedik és süllyed, mintha az életemért futottam volna egész nap. Folyik rólam a víz. A kép, szerelmem beesett arcáról, üveges tekintetérõl… Nem, nem lehet. Élnie kell! Muszáj! De… eddig egyik álmomban sem láttam halottként. Érzem, hogy még él, nem halhatott meg nélkülem! Felülök a sötétben, hátra simítom összekuszálódott hajam, majd megmasszírozom verejtéktõl gyöngyözõ homlokom. Fabrizio…

-Nem gondolja, hogy nem egészséges ez a rengeteg rémálom? – hallok a szoba sötétjébõl egy gúnyos, rideg hangot. A hang irányába pislantok, de csak egy sötétebb, ember alakú árnyon akad meg a tekintetem. Túl sötét van, ám még így is tudom, már eleve ebbõl a rosszmájú stílusból tudom, hogy kivel van dolgom.

–Ettem és bevettem a gyógyszereket is. – tájékoztatom mielõtt még rákérdezne. Azt akarom, hogy hagyjon békén, hogy csak és kizárólag Fabrizio tölthesse ki a gondolataim. Mi van, ha tényleg halott?

–Tudok róla. Én mindenrõl tudok, ami a bázison történik. – nagyszerû. – Az asztalon pihen a vacsorája és a gyógyszerei. – az árny megkerüli az ágyat– Ha nem bánja felkapcsolom a villanyt.

–Úgyis azt tesz amit akar. – vonom meg a vállam. Nekem olyan édes mindegy, hogy hogyan kell ennem. A számat a sötétben is megtalálom.

–Milyen igaz… – halk kattanás, majd egy másodperc múlva már fényben úszik a szoba. Egy szó nélkül elveszem a vacsorám az éjjeli szekrényrõl és elkezdek enni, miközben a tábornok úr lustán figyeli a mozdulataim. Furcsa, hogy míg õ eleve tudta a nevem, õ nekem még nem mutatkozott be. Most hogy így belegondolok, az is lehet, hogy valamelyik emberemtõl hallotta a nevem. De mégis, érzem, hogy ismerem.

–Vajon milyen lidércnyomások gyötörhetik a lázadók egyik vezetõjét minden éjjel? Csak nem rossz a lelkiismerete barátom?

–Egyáltalán nem rossz a lelkiismeretem, és nem vagyok a pajtása. – válaszolom két falat között, de nem nézek rá. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy egy kis kimért társalgással le tud venni a lábamról. Nem vagyok hülye.

–Akkor megtudhatnám, hogy mit álmodott?

–Csak nem haditervet akar belõle kovácsolni ellenünk, hogy ennyire érdekli?

–Vigyázzon a szájával! Mást ezért már megbüntettem volna. Halljam, mit álmodott? – csattan erõsebben a hangja, de még mindig nem érte el azt a szintet, mint amivel délután szidott le a gyógyszerek miatt.

–Magának ahhoz semmi köze.

–Ha nincs, hát nincs.- túl könnyen feladta, pedig az elõbb még mennyire megszerette volna tudni. Nem tetszik ez nekem.- Akkor váltsunk témát. Mondja, mikor látta utoljára a családját?

–Mégis miért akarja tudni? – csak nem zsarolni akar velük?

–Semmit, igazán semmit. Csupán gondoltam, hogyha már az én szobámban lábadozik, akkor kellemesebbé is tehetnénk egymás társaságát. Ha kérdez én is válaszolok. – leteszem a tányér szélére az evõeszközöket és fürkészõ pillantásom a jéghideg, de kíváncsiságtól csillogó szempárba vájom. Komolyan gondolja, de miért…? Miért érdekli ennyire? A vizes pohárért és a gyógyszereimért nyúlok, hogy bevegyem õket. Nem sietek el semmit, hátha kibújik a szög a zsákból azzal, hogy megint türelmét veszti, de nem. Nem történik semmi, és a kíváncsisága töretlen.

-Még azelõtt, hogy ez az értelmetlen mészárlás elkezdõdhetett volna, és maga?

–Szintén. S kikbõl állt a családja?

–A szüleimbõl és… – Mégis mi ütött belém? Minek bájcsevegek egy ilyen alakkal, ráadásul az ellenséggel? Ráadásul róluk, róla…

–És?

–És a szomszéd fiúból. – kapom el a tekintetem, hogy ne láthassa benne az elfojtott fájdalmat, miután végre sikerült nagy nehezen kinyögnöm ezt az egyetlen egy rövidke félmondatot.

––Milyen megható – csöpög a gúny a hangjából… megölöm…– és mégis milyen kapcsolatban állt ezzel a szomszéd fiúval?

–Nem mindegy az magának?!Tûnjön innen ameddig szépen mondom! – vetek rá most én jéghideg, haragos, gyilkos pillantást. De õt mindez csak szórakoztatja, mintha jókedve lenne. Értem, szóval mindezt csak azért tette, hogy engem felidegesítsen. Bár igaz is, miért is hagyna nekem nyugtot? Lassan, komótosan felemelkedik a székrõl és elém sétál.

–Ne feledje, itt még mindig én parancsolok, de hogy lássa milyen jó házigazda vagyok, most az egyszer teljesítem a kérését. – az ott egy mosoly a szája szegletében? Csak várja meg ameddig visszaszerzem a régi erõm. Ám mielõtt még valamit visszaszólhatnék, addigra õ újból eltûnik leoltva maga után a villanyt.

Ahogyan újra rám borul a sötétség a kétségek is újult erõvel törnek rám. Valahogyan meg kell tudnom, hogy Fabrizio él–e még! De hogyan?

Így töprengve forgolódom át az egész éjszakát. Egyszerûen nem bírok aludni. A gondolat, a lehetõsége, hogy valami történt a szerelmemmel nem hagy nyugtot, és mindezek mellett, nem akarom álmaimban viszont látni a holttestét álmaimban. A hajnal köszöntét is közönyösen fogadom. Egyetlen egy dolog köti le minden figyelmem, mégpedig a tenyerem forgatott kis kövecske, amelyet szomorúan bámulok. Olyan szívesen sírnék, adnék ki magamból minden feszültséget, félelmet, kétséget, szilánkokra tört képzelgéseket a jövõrõl, de nem lehet. Bármikor benyithatnak, nem láthatnak gyengének.

Ez a kis bõrszíjon lógó kövecske az egyetlen dolog, ami az emlékeken kívül hozzá köt. Észrevette, hogy a házaló portékáiból csak ezt az egyetlen dolgot figyelem, és ami azután történt, még mindig mosolyt csal az arcomra. Mind a mai napig nem fér a fejembe, hogy hogyan csinálta azt a trükköt, nem volt hajlandó elárulni. A vén házaló pedig teljesen kikelt magából, amiatt, hogy meg kellett válnia ettõl a szerencsétlen kis ametiszttõl, amit valamilyen hatalmas varázserõvel megáldott tárgynak hirdetett. Az volt az egyetlen balszerencséje, hogy a mi falunk nem volt annyira ostoba, mint a többi, hogy el is higgyék az emberek. Fabrizio nekem adta, mondván, hogy hozzám illik, különben is nekem szerezte. S ahogyan a nyakamba akasztotta, éreztem, hogy elpirulok.

–Igazán csinos darab. – ránt vissza a valóságba névtelen házigazdám hangja. Miért mindig akkor, amikor a hátam közepére sem kívánom?

–Mióta ácsorog ott? – vetek rá egy metszõ pillantást, miközben az én egyetlen, féltett kincsemet a ruháim alá rejtem.

–Elég régóta. De nem gondolja, hogy az ilyen csecsebecsék inkább nõknek valók?

–Nem, nem gondolom. – tapintom meg a követ a ruháimon keresztül. Azt mondta, hogy minden kérdésemre válaszol. Nem szándékozom azért is forgolódni, mert nem próbáltam meg. – Mondja… szolgál a királyi seregekben egy Joseph Fabrizio Felice nevû katona?

–Miért szeretné tudni?

–Csupán azért, hogy csevegjünk, mint tegnap. – vonok vállat, remélhetõleg jól leplezve a kíváncsiságom.

–Hm… – támasztja meg állát az asztalon, és felesleges hümmögéssel húzza a drága idõt. –Ha jól tudom van ilyen nevû katonám. Valami falusi parasztgyerek. – erre tágra nyílnak a szemeim, ahogyan fejem felkapva felpillantok rá. Vége, végére értem az önuralmamnak.

–Hol van? Vagy hozassa ide, bánom is én! Merre találom? – pattannék ki azonnal az ágyból, de rögtön mellettem terem, és visszanyom.

–Nana, csak lassan a hévvel, barátom. Idehozatom, de elõtte…

–Elõtte mi?

–Mit kapok cserébe, ha teljesítem eme aprócska kérést? Tudja, háború van, ellenségek vagyunk, és mint tegnap említette, nem vagyunk pajtások. – kezeim ökölbe szorulnak magam mellett. Nem hiszem el, hogy Fabrizio itt van, itt a bázison, és ez a fajankó ilyenekkel fáraszt. A szerelmem, akit már annyi éve keresek ebben a káoszban, és õ meg feltartóztat! Mégis mit adhatnék neki? Nincs semmim a szívem felett függõ ametiszten kívül. Nem, rosszul tettem fel a kérdést. Mit adnék Fabrizioért cserébe?

–Bármit. – acélozom meg az arcvonásaim, míg õ számító dögként elmosolyodik, s húzza össze a szemeit.

–Milyen szép is ezt hallani. Egy pillanat és hozom azt a katonát. – kel fel komótosan, s vánszorog ki csigalassúsággal. Nem ám, hogy sietne, hogy minél elõbb a karomba zárhassam Fabriziot! Nem! Õ itt totyog! Istenem! El sem hiszem, hogy újra láthatom! Vajon még emlékszik rám? Szeret még? Ha talált valaki mást, ha mással él boldog életet, akkor én… én… nem tudom mit teszek, de akkor mindennek vége lesz. Nem lesz többé háború, nem lesz több vérontás, és a kétségbeesett imáknak is vége fog szakadni. Legalábbis számomra. Nem fogom túlélni, ha ellök magától.
Alig fél óra múlva nyílik is az ajtó, és a tábornok lép be rajt.

–Hol van Fabrizio? –kérdem nagy somolygására.

–Nyugalom, itt várakozik. Ám még egy apró kis információt szeretnék kérni mielõtt beengedem. Mégis ki magának az én legényem? – mérgesen fújtatok. Nem hiszem el, hogy ilyen pofátlanul szétválaszt minket!

–A szerelmem. – nézek vele farkasszemet. Esküszöm, ha szemmel ölni lehetne…

Ellép és újból kitárja az ajtót. Egy erõs, világosbarna hajú, kék szemû katona, akinek a bõrét már rég megcserzette a nap. Mikor rám pillant tágra nyílnak azok a semmilyen kék szemek, csodálkozás szalad végig az arcán, majd hatalmas mosoly terül szét rajt, és felém igyekszik.

–Rocío! Tényleg te vagy az?! El sem hiszem! Nem tudod elképzelni, hogy mennyire hiányoztál! – ezt a pocsék alakítást.

–Elég! – ordítok rá, mire erre megdermed.

–Rocío, hát nem ismersz meg?

–Meg, megismerlek! Idióta imposztor! Még a hangod sem hasonlít az övére! Nem értem ezt a játékot, amit ûz velem, de most hagyja abba, ameddig fel nem épülök, mert mindent kamatostul visszafizetek. – döföm át tekintetemmel a tábornokot és azt az idiótát, aki azt hitte, hogy átverhet, és büntetlenül eljátszhatja Fabrizio szerepét. –Tûnés! – ordítok torkom szakadtából, és ennyi már elég is volt ahhoz, hogy az a hülye kis bugris inába szállt bátorsággal eltûnjön a színrõl. Majd a tábornok felé fordulok, akit egyáltalán nem hatott meg a kifakadásom. Persze, persze, hogy nem hatotta meg, hiszen ahhoz szív is kell. –Mégis mire volt ez jó?

Komor tekintetem ilyen elkalandozó, kissé mélabús gondolatok közt vetem a másik csapatra. Az ellenség jól fel van fegyverkezve, és sokan vannak. Csillogó szurunyok kandikálnak ki az embertömegbõl, a fekete árnyként ható masszábból, és mögöttük tankok és szekerek. A mieink ezzel szemben szakadtak, a fegyverek kissé rozsdásak és élelemhíján az utóbbi pár napban egészen legyengültünk. Elvágták az utánpótlást északról…
 Tankjaink sincsenek jobb állapotban. Hiába, a háborúhoz pénz kell… Istenem… nincs sok esélyünk, de nem szabad feladnunk, nem szabad arra gondolnunk, hogy még az állatok sem oltják ki saját fajtársaikat, pláne nem a családtagjaikat… Még csak gondolni sem akarok arra, hogy õ is köztük van, hogy épp egymás torkának készülünk ugrani. Könyörgöm, könyörgöm…

Miután befejeztem a szokásos néma imám szerelmem jólétéért és épségéért, szívem megkeményítve fordulok az izgatott és megviselt bajtársaimhoz.
-  Emberek! –dörgöm a levegõbe – Mutassuk meg ezeknek a talpnyaló kutyáknak, hogy erõs fából faragtak minket! Ugyan nincs sok esélyünk, de míg õk lelketlenül lelketlen parancsra ugranak, mi önszántunkból, mert van egy célunk, mert van miért küzdenünk! Mutassuk meg nekik, hogy mire is jó a kurázsi! TÛZ!!!!!  - adom ki a parancsot túlharsogva mindent.

Remélem sikerül a tervünk… ha sikerül õket becsalnunk a szakadékba, akkor föntrõl rájuk zúdíthatunk mindent. A szikláktól kezdve a lövéseken keresztül mindent. Nem lesz esélyük. Azonban ehhez az kell, hogy ez a csapat, pontosabban mi, akik a csalit játsszuk, kitartsunk.

Eldördülnek az elsõ lövések a mi oldalunkról. Az ellenség, mintha egy pillanatig csak gúnyolódna rajtunk, nem nyit tüzet. Normálisak ezek? Ennyire nem ér a vezetõjüknek semmit a saját embereinek az élete, hogy csak így hagyja õket álldogálni a golyózáporban? Nem gyõzhetnek ellenünk, nem gyõzhetnek! Ilyenfajta gondolatokat ismételgetve magamban elébe rohanok a közeledõ tankoknak és katonáknak. Embereim ugyanolyan hévvel utánam és már el is kezdtük a szép kis stratégiánkat, hogy a sereget a szurdokba tereljük. Eddig mindig mindenhol bevált, itt sem mondhat csõdöt.

Ám a nagy tülekedésben és fegyverzajban, ahol hallgatnak a törvények, észreveszek egy kis suhancot sisak és fegyver nélkül, ahogyan elszánt ábrázattal rohan a halálba. Nem megmondtam nekik, hogy maradjanak hátul? Alig lehet tizennégy! Mit keres itt? Elesik, és a mögötte álló ellenséges katona emeli a puskáját, hogy a hátába lõjön, de gyorsan ott termek, és a csövet gyorsan az ég felé lököm, ami nemsokára eldördül, majd a futás közben elõkapott tõrt az oldalába mártom. Istenem, add, hogy a sisak mögött ne Fabrizio legyen! Még belegondolni is mindennél borzalmasabb!

Nem is bírom ki, azonnal lerángatom róla a sisakot és hatalmas kõ esik le a szívemrõl. Kõ? Nem, nem kõ volt az, hanem egy hatalmas szikla, egy egész hegyorom. Ha… ha… tényleg õt szúrtam volna le… a következõ ember én lettem volna, mentem volna utána a halálba. Azért élek, mert õ él, mert reménykedek benne, hogy él, és azért élek, hogy õt megtaláljam, élve, vagy halva, de megtaláljam.

Mikor visszafordulnék a fiú felé, hogy leordítsam azért amiért parancsot szeget és elhagyta a helyét, ahol a legnagyobb biztonságban lett volna, hirtelen robaj akasztja belém a szót. Elkezdtek ágyúzni, reng a föld, elvesztem az egyensúlyom. Kúszva próbálok felkelni, de minden egyes becsapodó lövedéknél visszazuhanok, majd az utolsónál elsötétül minden, ahogyan valami kemény nekem csapódik.

*-*-*-*-*-*-*

Valami csiklandozza az orrom… lassan kinyitom a szemem és látókörömbe világosbarna tincsek szöknek, és puha bõr súrlódik az arcomhoz, valami durvább szövetû vászoninggel együtt. Álmatagon felemelem a fejem és eltátom a szám. A sûrû, duzzadó búzamezõk végtelennek tûnõ árját aranyra és karmazsinra festi a lemenõ nap vörhenyes fénye. A szélben lengedezve olybá tûnik, mintha a tenger hullámain idõznénk.

- Örülök, hogy felébredtél. Hogy van a lábad? – kérdi tõlem selymesen mély hangon az engem hátán cipelõ Fabrizio. Egy pillanatig értetlenül bámulok az arcára. A lábam? Tényleg… leestem a fáról és nem tudtam járni, és õ a hátára vett.

- Elaludtam volna? Elnézést… - rebegem a fülébe alig hallhatóan. Valamiért olyan idilli ez a pillanat, nem akarom megtörni. Bár… tudom, hogy tilos és nem szabad, de olyan jó érzés, hogy hozzá simulhatok, hogy érezhetem a bõrének a melegét, érezhetem az illatát.

- Ugyan már. Nincs semmi amiért elnézést kéne kérned. Mégis mire valók a barátok? – suttogja vissza lágyan és mindketten elmosolyodunk. Barátok… igen… azok vagyunk. Barátok és testvérek egy életre. Ez talán a világ egyik legnagyszerûbb dolga, de… de akkor… miért szakad bele a szívem ebbe a két szóba?

- Fabrizio… mégis hová megyünk?  - ocsúdok fel, mikor észreveszem, hogy nem a megszokott ösvényen megyünk vissza a falunkba.

- Útközben találkoztam az öreg Rosett nénivel, aki azt mondta, hogy a legenda szerint ma éjjel hullani fognak a csillagok. Gondoltam a szurfû dombról jól láthatnánk. A múltkor mintha azt mondtad volna, hogy szereted nézni a csillagokat. Remélem, még mindig szereted.

Akkor és ott, a hátán nem láthattam az arcát, elõre is fordult, márcsak azért sem, de hallottam a hangján, hogy mosolyog és ez engem is mosolyra késztetett, miközben végtelen melegség és szeretet áradt szét a tagjaimban. Hihetetlenül boldog voltam és minden kívánságom az volt, hogy õ is érezze azt amit én. Persze, aznap éjjel nem hulltak a csillagok, pont úgy, ahogyan egyszer sem következett be az, amit Rosett néni jósolt nekünk, de nem voltunk csalódottak. A csillagok még sohasem ragyogtak szebben, mint azon az éjszakán.

*-*-*-*-*-*-*

Az egyik kezem melegebb, mint a másik és valami puha öleli körbe. Mintha valami suttogás félét is hallanék, de annyira zúg a fejem, hogy nem jut el hozzám a szavak értelme. Minden erõm latba vetve lassan kinyitom a pilláim. Elõször minden mozog, néhány tárgyból elõször többet látok, mint amennyi létezik belõlük a valóságban, majd pár pislogás után minden a helyére áll. Aztán kissé meglepõdve veszek észre egy alakot az ágyam mellett. Nem csinál semmit, csak térdel.

- Ki maga? – kérdem gyenge, halk hangon. Szavaimra azonnal felpillant, szemei mintha könnyesek lennének, arcán ezernyi sebhely. Ám a következõ pillanatban kikerekedett hitetlen szemekkel bámul rám, mintha valamit nem akarna elhinni. Most… valamiért annyira ismerõs…

-Én… én… - habog egy keveset ugyanolyan zavartan, mint ahogyan rám pillant. Hirtelen kopogtatnak, mire az idegen villám gyorsan felpattan, megdörzsöli a szemeit, arcvonásai megkeményednek, és szigorú testtartással ellép az ágyamtól. Ágy? Tényleg abban fekszem, de a kezemrõl az a puha melegség felszállt. Majdnem olyan kellemes volt, mint álmomban szerelmem hátának simulni. Miért? Miért jutott eszembe az a régi emlék és most miért van olyan illat?

Ám nem gondolkodhatok el ennél jobban, látóterembe hirtelen valami kopasz szemüveges alak tolakodik. Pár pillanatba beletelik amire felfogom, hogy már a homlokom fogja. Miért vagyok ennyire lelassulva és miért hasogat egyre több tagom?  Keresném szemeimmel az alakot, de már nem fölöttem, hanem mellettem van és a csuklóm fogja. Valamit mond, de nem értem tisztán. Zúg a fülem.

-Hé, te! Te… lázadó! Hozzád beszélnek! – dörren egy erélyes hang, amiben némi izgatottságot érzek. Ránézek a hang forrására, ami nem más, mint az a férfi aki pár pillanattal ezelõtt még mellettem térdelt könnyes szemekkel. Próbálok fókuszálni, de akkor eltûnik az a férfi és a másik lép a helyére.

- Uram, ha valahol fáj, azonnal szóljon, vagy jelezze. – milyen nyugodt a hangja és milyen fehér a ruhája… Elkezdi hajlítgatni a karjaim, a lábaim, aztán visszatér a látókörömbe és kezével gyengén benyomja a mellkasom. Elõször elakad bennem még a levegõ is, majd azelõtt, hogy észbekaphatnék és tûrhetném a fájdalmat, szemeim összeszorítva fájdalmas nyöszörgést hallatok, arcizmaim is grimaszba rándulnak. A reakciót látva azonnal megszünteti a valószínûleg pehelysúlyú nyomást és valamit felír valami papírra, ameddig én levegõhöz jutok. Aztán visszatér hozzám egy apró lámpával és a szemeim kezdi vizsgálni.

- A feje? – kell pár másodperc mire tudok válaszolni.

- Zúg és eszméletlenül fáj.

- Szédülés, émelygés?

- Már nincs… - szinte már lehelem a választ. Tenyerét még egyszer rásimítja a homlokomra, majd visszafordul és a következõ pillanatban fejem megemelve valami hûs folyadékot önt az ajkaim közé. Mint az, akit a sivatag közepén hagytak úgy kortyolom a számomra életet adó nedût. Mikor elfogy egy halk sóhaj csúszik ajkaimra és visszaejtem fejem a párnára. Nem bírom felemelni a szemhéjam…  Az engem körülvevõ zajok, a halk dörmögés, ahogyan a férfi válaszol az orvosnak… minden lágyan duruzsol a hallójárataimban, hogy minél könnyebben magával ragadjon az álom.

Az álom, ahol kitört a háború, a falunk kiürült, mindenki eltûnt. Hiába kiabálok szerelmem után, hiába kukkantok be még a szõnyeg alá is, ahová tudom jól, soha sem férne be ilyen látatlanul. Nem találom… Pedig már mindenhonnan füstoszlopok szállnak az ég felé, ami már vérvörös. Fabrizio… meg kell találnom… meg kell találnom!

-Fabrizio… Fabrizio… - nyöszörgöm a fejem dobálva, majd megérzek két erõs kezet a vállaimon, ahogyan egy helyben tartanak. Szemeim villámgyorsan pattannak ki. Tekintetem azonnal egy kék szempárba torkollik, amibõl ömlik az aggodalom. Azonnal lenyugszok. Persze, ágyban vagyok, ha jól emlékszek egy orvos meg is vizsgált.

- Hol vagyok és ki maga? – kérdem kicsit erõsebb és sokkal nyugodtabb, de még mindig rekedtes hangon. A férfi nem válaszol. Elõször a fejét horgasztja le, arcával félrenéz, majd nekem háttal fordul. Kezeivel valamit ügyköd, de nem látom. Felülnék az ágyon, de újból fájdalom szúr az oldalamba, igaz, most nem olyan nagyon, mint az elõzõ, de egy újabb lélegzet elakadást és rövid nyöszörgést ez is kivált belõlem. Odakapom az oldalamhoz, belemarkolok a másik kezemmel az ágynemûbe. Az ismeretlen férfi azonnal hozzám szalad és gyengéd erõszakkal visszatol az ágyra a puha párnák közé.

- Nem szabad mozognod. – és egy vizes kendõt felvéve a homlokom kezdi törölni. Jólesõ, reszketeg sóhaj hagyja el az ajkaim, mivel egy-egy nagyobb levegõvételnél újra érzem a fájdalmat.  

- Hol vagyok és ki maga? – ismétlem meg újra a kérdésem. A végénél jól láthatóan megrándul az arca, de utána még elszántabb lesz a tekintete és arcának lágy vonásai megkeményednek.

- Én vagyok itt a tábornok és jelenleg a királyi seregek támaszpontján van. – az elõbb, mintha tegezett volna… tábornok… királyi seregek… támaszpont… Nem értem. Persze! Csata volt!
A felismerés, hogy az ellenség karmai között fekszem teljesen felébreszt. Újból, új erõvel és hirtelen ülök fel az ágyon, fogaim összeszorítva kapok az oldalamhoz és már a lábaim tenném le a földre, mikor az ellenséges tábornok újra ott terem mellettem, hogy visszanyomjon az ágyra. – Feküdj vissza, még a végén felmegy a lázad! Pihenned kell! – újra tegez… és hová tûnt a ridegség a hangjából? Miért csendül most belõle õszinte aggodalom?

- Az embereim! A csata! Hol vannak az embereim? Vesztettünk? – ragadom meg az engem lenyomó karokat.

- Igen. – válaszolja újra ugyanabban a stílusban, mint amilyenben az elõbb láttam. Lehet, hogy csak én képzeltem emberi érzelmeket a vonásaiba?

- Szóval elvesztettük és elfogtak… - ismétlem hitetlenkedve és õt eleresztve. El is távolodik tõlem, majd egy pohár vízzel tér vissza, nyílván azzal amit az elõbb töltött meg, miután felébredtem.

- Pontosan. Vegye be és igya meg. – erõs hangja katonásan pattog, miközben átnyújtja a gyógyszert és a vizespoharat.

- Miért kéne elhinnem, hogy ez gyógyszer?

- Mert eddig is ápoltuk és érdekünk az, hogy rendbe jöjjön.

- Miért? – erre pár pillanatra elkapja a tekintetét, kinéz az ablakon a selymesen kék égen úszkáló bárányfelhõk felé, majd egy sóhajjal felém fordul. Végig tökéletes vigyázban áll, ahogyan egy igazi katona… nem úgy mint én, aki egyenes hátával csak büszkeségét és elszántságát jelzi, nem úgy mint én, aki nem vagyok rangomhoz méltó származék, hiszen csak egy parasztfiú vagyok, legalábbis ahogyan az a pár velünk szimpatizáló öntelt nemes mondja néha a hátam mögött, miközben azt lesik, hogy hol áshatnak nekem vermet. Azt hiszem, most megkapták. Eltûntem, de csak egy idõre. Tõlem nem szabadulnak sokáig.

- Információk kellenek. Merre vannak a lázadók bázisai, kik a köreinkbe beépített emberek, kik a kémek, kettõs kémek, és nem utolsó sorban azért, hogy zsarolhassuk a megmaradt csapatokat az életével.   

- Egy szót sem húznak ki belõlem, ahogyan az alkut is vissza fogják utasítani. Az én életem ebben a háborúban annyit ér, mint a bolondok aranya, fabatkát sem. – erre, mintha felindultan bámulna.

- Nem ér az életed egy fabatkát sem? – ismétli utánam enyhén hullámzó mellkassal, majd egy pillanat múlva újból elfordul és kiszól az ajtón az orvosért.

- Az embereim? – kérdem mikor visszatér. Van a viselkedésében valami különös… ahogyan ebben az egész szituációban is. Miért nem egy cellában senyvedek? Elvégre nem vagyok nemes…

- Jó helyen vannak.

- Utoljára kérdem, hol vannak az embereim? Nyílván vannak más foglyok is rajtam kívül. – kérdem újból parancsoló, erõs hangon. Engem ellenség nem fog többet gyengének látni.

- A cellában, szépen együtt, mint valami nagy és boldog család. – ez a fajta gúny fáj a füleimnek. Õ biztos nem morriai, ha képes ilyen hangot megütve a család szót használni. Ennyi együttérzés nem lenne benne irántunk? Még a sajátjai iránt sem? Nem csak a lázadók harcolnak a véreik ellen.
Összepréselt ajkakkal ülök fel, a poharat és a gyógyszert az ágy melletti éjjeli szekrényre teszem.

- Vegye be a gyógyszert és feküdjön vissza. – szól rám durván, de elengedem a fülem mellett.

- Majd akkor, ha az embereimmel leszek egy cellában és az õ sérüléseiket is ellátják. – teszem le a lábam a földre és már kelnék fel, illetve csinálnék valami hasonlót, mert a mozgás még nem igazán megy.

- Rocío, feküdj vissza és vedd be a gyógyszert! Ez nem játék! – üvölt rám, ahogyan öklét teljes erejébõl a falba vágja. Én teljesen ledermedve figyelem, ahogyan kiborult. A nagy döbbenetben elfeledkezem a fájdalomról és egyáltalán mozdulni sem merek. Már az is kiszállt a fejembõl, hogy az embereimhez indultam.

Abban a pillanatban lép be az orvos is, mikor a dermesztõ csend már fojtogatóvá kezdett válni. Csak egy pillantást vet a tábornokra és máris behúzza a fülét is meg a farkát is. Szinte igyekszik látatlanul elmenni mellette, hogy hozzám érjen. Gyakorlott és szakavatott mozdulatokkal vizsgál meg, veteti be velem a gyógyszert, majd ad pár tanácsot, annak ellenére, hogy nem tudja, hogy mi lesz velem és hová fogok kerülni, aztán a vizsgálat végével, mint a villám úgy tûnik el a szobából.

A tábornok már nyugodtabban mered maga elé, én meg ugyanolyan meredten figyelem. Honnét tudta a nevem? Az nem lehet, hogy az ellenséges csapatok között is lenne hírem, sõt egyenesen képtelenség, de akkor hogyan? Ismerõsnek tûnt, vannak ismerõs vonásai, leginkább a tekintete, amikor szeszélyesen veszít ebbõl a katonás merev ridegségbõl. De nem tudom. Nem tudom.

-Most megyek. Rengeteg elintézni valóm van. A szobát bezárom, õrök védik még az ablakok felõl is. Nem tud majd elszökni, nincs is olyan állapotban, hogy ezt akár meg is merje kockáztatni. Szóval gyógyuljon, hogy az embereinek ne kelljen csalódnia a parancsnokukban. – nem néz rám… megfordul és tesz elõre pár lépést, majd hezitál, mintha hátra akarna fordulni, majd újra elindul.

- Várjon!- kiáltok utána, mire újból megáll, de még mindig nem néz hátra. Miért? Miért érzem úgy hogy ismerem? – Találkoztunk már?