Elsőéves vagyok a jogi egyetemen, mindig is tudtam, hogy nem lesz könnyű, de sokkal rosszabbra számítottam. Amikor beköltöztem a kollégiumba, igazán meglepődtem a szobatársamon, nem egy tipikus jogász alkat, fekete holmik, szakadt nadrágok, acélbetétes bakancs. A szöges ellentétem. Féltem, hogy nehéz lesz majd vele együttélni, de meglepően jól elvagyunk, habár ő valószínűleg nem így fogalmazna. Megvagyunk egymás mellett, ritkán beszélgetünk, és ha mégis, az általában arról szól, hogy mikor jön aznap este haza, vagy hogy egyáltalán számítsak-e rá.

Igazi társasági lény, nincs olyan nap, hogy ne menne valahova a haverjaival. Hol koncertre, hol játékterembe, hol csak bulizni egyet, ahol felszed egy lányt, akivel az időt múlathatja. Nem láttam még, hogy komolyan gondolta volna bármelyik kapcsolatát is, de persze ez nem is az én dolgom. Úgy éli az életét, ahogyan szeretné, nincs jogom elítélni, hiszen nekem sosem ártott. Van egy különös stílusa, amit meg kell szokni, de ezt leszámítva, jó embernek tartom, még ha nem is ismerjük egymást olyan nagyon.

Azt szokták mondani, átlátok az embereken, észreveszem, ha valaki csak ki akar használni, de Sorley egyetlen egyszer sem közeledett felém hátsó szándékkal, ha úgy vesszük, inkább soha nem is közeledett. Tartja a három lépés távolságot tőlem, de ezt is megértem. Nem sokan akarnak a magamfajtákkal barátkozni. Ezt már megszoktam, de az elmúlt hónapokban egyre nehezebben birkózom meg vele.

Szeretném, ha én is számíthatnék valakire, ha lenne valaki, aki hajlandó megbízni bennem, aki mer segítséget kérni, mert tudja, hogy ugyanúgy számíthat rám, mint én őrá. Az egyetlen probléma az, hogy a szociális készségeim nem túl jók, lényegében nincsenek is. Minden este figyelem, ahogy Sorley a baráti köréhez csapódik, akikkel minden hülyeségben benne vannak. Nekem meg maradnak a könyvek, amit annyira nem bánok, nagyon jól kijövünk egymással…

Ma a reggeli óránk közös a szobatársammal, de soha nem megyünk együtt, és nem is hasonló időben jövünk haza. Én szeretek korán beérni a kurzusra, hogy előtte át tudjam nézni a múlt heti tananyagot, ellenben Sorley éppen csak beesik kezdés előtt. Óra után rögtön hazamegyek, hogy készüljek a következő tárgyamra a lyukas órám idejében, ellenben ő ott szokott még maradni a barátaival.

Már javában bújom a Büntetőjog tankönyvemet, amikor felhangzik a folyosón a jól ismert acélbetétes bakancs hangos kopogása. Felhangzik néhány tiltakozó hang, mely Sorley épelméjűségét kérdőjelezi meg, de ezúttal a szobatársammal értek egyet. Délben már ne aludjon senki, ha valaki képes volt átbulizni az egész éjszakát, viselje a következményeit.

Visszazipzárazom a táskám és lenyomom a kilincset. Tudom, hogy már itt van és megint valami könyvet olvas. A közös óránk után azonnal lelépett, nem beszél ez soha senkivel, még szakestekre se jár. Az ajtó engedelmesen kinyílik az enyhe nyomásra és már a résből látom, hogy az asztalnál ül és tanul. Ó, ha így lenne telitalálatom a lottón!

- Csákány – robban be az ajtón az említett személy, és rögtön ledobja a táskáját az ágyra.

- Helló – köszönök rezignáltan, de inkább a szövegre koncentrálok.

Pár pillanattal később kiviharzik a konyhába, gondolom, ebédet készít, de ahogy hallom, nincs túl jó napja. Nem is csodálom, az egyetlen közös óránkon a tanár mindig beszól neki, pedig semmi oka nem lenne rá. Biztosan tett valamit korábban, amivel kivívta ezt a viselkedést vele szemben, habár amilyen konzervatív a professzor, akár azt is valószínűnek tartom, hogy az öltözködési stílusa miatt bánik így vele. Nem beszél erről sohasem, úgyhogy nem tudom, mit gondol vagy érez ezzel kapcsolatosan.

Evés közben dühösen püföli a laptopját, biztosan megint az egyik számítógépes játékéval játszik, hogy levezesse a felgyülemlett feszültséget. Akaratlanul pillantgatok néha felé, szeretném megkérdezni, hogy minden rendben van-e, de nincs bátorságom beszélgetést kezdeményezni, sose volt.

- Ha akarsz valamit, bökd ki – szólal meg hirtelen, miközben kikapcsolja a gépét. Idegesen bámulok a könyvembe, nem gondoltam, hogy ilyen feltűnően néztem az irányába. – Azt hitted nem veszem észre, hogy idepislantgatsz?

- Én… nem… – kezdenék el szabadkozni, de mint általában, nem találom a megfelelő szavakat, pedig semmi baj sincs a szókincsemmel.

- Ha valami bajod van, mondd – beszél indulatosan. – Büdös a lábam? Túl hangosan szoktam zenét hallgatni? Nem vittem ki a szemetet, elcsórtam az alsód vagy mi van már?

- Én… csak… – Semmi jó kifogás nem jut az eszembe, ezért kénytelen vagyok megosztani vele a valós gondolataimat. – Ma nincs túl jó napod – közlöm a nyilvánvalót.

- Ja, nincs – veti ide nekem. – A tied sem lehetett jobb – teszi hozzá, de fogalmam sincs, mire gondol. Ugyanolyan ez a nap is, mint az eddigi összes többi.

- Nem volt olyan vészes – felelem halkan. – Ma egész érdekes órák voltak…

- Nem akartál még belépni valamelyik klubba, diákkörbe, tanuló csoportba? Vagy sportolni? Rengeteg csoportos sport van az egyetemen, jóga meg ilyenek – darálja el, amitől egészen meglepődök. Eddig sosem próbált tanácsokat adni.

- Nem… gondoltam rá, néhány érdekesnek tűnt, de nem ismerek ott senkit – vallom be félénken. Szeretnék változtatni magamon, de nem hiszem, hogy sikerülne. Nem nekem való ez a társaságba járásosdi.

- Nekem aztán mindegy. Ha amiatt van szar napod, hogy nem mozdulsz ki, akkor legalább menj ki sétálni, viszont most mennem kell, csak kajálni ugrottam be – rázza meg nem törődöm módon a vállát. – Majd találkozunk – int egyet, ahogy felkapja a táskáját, de az ajtóból még visszafordul. –Elfelejtettem mondani, hogy nyugodtan zárhatod estére az ajtót, csak vedd ki a kulcsot.

- Miért, hová mész éjszaka? – kérdezem meg, de amint elhagyja a mondat a számat, már meg is bánom. Semmi közöm ahhoz, mit csinál.

- A szomszéd szobába. Az egyik csajjal a múlt heti bulin kezdtem összemelegedni – kacsint rám kaján vigyorral, mintha anélkül nem érteném, mi is lesz a programja. – Azzal a bögyös feketével – teszi még hozzá.

- Aha… – motyogom, elvégre ehhez a témához nem igazán tudok hozzászólni. A könyvembe bújok inkább, már csak egy órám van átnézni az anyagot.

A délutáni óráim hihetetlen gyorsasággal telnek el, a mai napom az egyik leghosszabb, csak hat után szoktam végezni az egyetemen, így szinte mindig elkerüljük egymást a kedves szobatársammal. Ez ma sincs másképp, habár nem tudom, hogy visszajött-e az órái után, a tányérja még mosatlanul hever az ágyán, ahol hagyta. Ásítva nézem át a tananyagot holnapra, miközben megvacsorázom, szerencsére csak délután vannak óráim, így rendesen ki tudom magam aludni.

Egy gyors zuhany után bedőlök az ágyamba, és nem is kell sok, hogy elaludjak.

Nem tudom, hány óra lehet, de szitkozódásra és kulcscsörgésre ébredek. Vakító fény szűrődik be a folyosóról, ahogy Sorley kitárja az ajtót. Nyöszörögve ülök fel az ágyban, a szemeimet dörzsölöm, amikor észreveszi, hogy felébresztett.

- Bocs, mindjárt alhatsz tovább – vágja ide hozzám, miközben a fiókjában kezd kutakodni. Összeráncolt szemöldökkel figyelem ténykedését, el nem tudom képzelni, hogy mit keres ennyire hajnalok-hajnalán.

- Minden rendben? – kérdem álomtól rekedtes hangon, de csak int egyet.

- Hacsak nincs kotonod, semmi sem lesz rendben – fújja idegesen, szavaitól azonnal elpirulok. Most, hogy jobban szemügyre veszem, elég zilált állapotban van, a nyakán rúzsfoltok éktelenkednek. Zavartan kezdek hebegni-habogni, ami mintha kicsit jobb kedvre deríteni. – Ugyan, egy percig se vártam választ, ne is erőltesd – vigyorogja, majd diadalittasan felemeli az oly áhított tárgyat. – Mázli – morogja maga elé. – Akkor jó éjt – köszön el, és már itt sincs. Néhány másodpercig a bevágott ajtót figyelem, aztán jobb híján visszadőlök az ágyamba. Mielőtt azonban elalhatnék, hangos nyögés szűrődik át a szomszédos szobából, amitől rögtön kipattannak a szemeim.

Az előbbi zavarom fel sem ér ahhoz, amit most érzek. Sötét van, de tudom, hogy egyre vörösebb leszek. A lány egyre hangosabb, próbálom a párnát a fejemre szorítani, de még ezen is átszűrődnek a hangok. Szerencsére nem tart vészesen sokáig a dolog, kis idő elteltével sikerül visszatérnem az álmok birodalmába, és ezúttal senki sem riaszt fel.

x_x_C_x_x

Reggel az ébresztőórámra kelek, Sorley még nincs a szobában. Sorley… hirtelen jutnak eszembe a tegnap este történtek, zavartan húzom a fejemre a paplant, valahogy nem akaródzik kikelni az ágyból. Sosem hallottam még senkit… azt csinálni.

- Élsz még? – szólal meg mellőlem gondolataim tárgya, amitől hangosan felsikítok. Hogy nem hallottam az ajtó nyitódását? Hahotázni kezd, most biztos jót szórakozik rajtam. Pirulva húzom le a fejemről a takarómat, hogy illendőn köszönteni tudjam.

- Jó reggelt – motyogom teljesen zavarba jőve.

- Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott – vigyorogja, miközben az összetákolt szendvicsét majszolja. Pötyög valamit a laptopján, de nem kommentálja tovább az ijedtségemet. Már így is többet beszéltünk, mint általában.

- Ne haragudj – kérek elnézést, de csak fejcsóválást kapok válaszul.

Én is készülődni kezdek, de minden kezembe eső tárgyat elejtek, ahogy eszembe jut az éjszaka. Remegve kapkodom magamra a ruháimat, kínosan érzem magam, ezt valószínűleg ő is látja, mert hangos sóhajjal csapja le a laptopjának a tetejét.

- Na, bökd ki, mi bajod van már megint – bosszankodik, mire rögtön hevesen tiltakozni kezdek.

- Semmi! – makogom, de vesébe látó szemei nem engednek mozdulni. Hatalmasat nyelve állom szigorú tekintetét, ahogy végigvizslat. Szemei vörös arcomon állapodnak meg, felhúzott szemöldökkel várja, hogy kifejtsem a viselkedésem okát, de én okosan hallgatok.

- Ha nem, hát nem – tárja szét a karjait, aztán lazán a vállára csapja a hátizsákját. – Este jövök – vágja ide, amit csak egy bólintással konstatálok. Nem értem, miért érzem ennyire kínosan magam, a sz… sze… az mindennapos dolog ebben a korban, vagy nem?

Ah, nem tudom elképzelni, hogy én valaha is, hogy én… Inkább megrázom a fejemet, hogy elhagyják ezek a fura gondolatok, és fellapozom a Közgazdaságtan könyvemet. A délelőtt maradékát tanulással töltöm, a délutánt pedig az óráimmal. Meglepődök, amikor visszaérve a szobába nyitott ajtó fogad.

- Helló – kukkantok be félszegen.

- Gyere be, minek ez az óvatoskodás? – fedd meg, mire gyorsan bemászok a térfelemre. Kipakolok a táskámból és tanulni kezdek, de nem tudok koncentrálni. Legalább hatszor elejtem a ceruzámat, egy idő után pedig Sorleynak is elege lesz a szerencsétlenkedésemből.

- A falra mászom tőled – morogja a hajába túrva. – Most azonnal elmondod, mi böki a csőröd – áll meg előttem karba font kezekkel.

- Semmi – nyikkanok fel, de tudom, hogy képtelenség meggyőzni, ha valamit a fejébe vett.

- Ha a tegnap esti mondatom gázolt bele a gyermeki lelkivilágodba, akkor sajnálom. Csak kérlek, hagyd abba ezt a viselkedést, mert nem tudom, meddig bírom még elviselni… – morogja hátrébb lépve tőlem.

- Sajnálom – kérek elnézést, de még mindig képtelen vagyok a szemeibe nézni. Haragosan szusszan fel, ám mielőtt megszólalhatna, a szomszédból a tegnapihoz nagyon hasonló nyögés hangzik fel.

Falfehérré válok, riadtan pillantok fel arcára, amin csak enyhe fintor jelzi bosszússágát.

- Ribanc… – ad hangot a véleményének, de nem igazán hatja meg a dolog, majd mint aki mindent megértett, felhúzott szemöldökkel néz ismét rám. Vörösen pillantok félre, legszívesebben a takaróm alatt keresnek menedéket, de az tényleg túl gyerekes lenne. – Hallottál minket – közli a nyilvánvalót. Nem tiltakozom, hasztalan lenne, de beismerni sem vagyok képes. – Anyám… – emeli az ég felé a tekintetét. – Komolyan rád férne egy kis kimozdulás…

- Sajnálom? – mondom tétovázva, mert nem tudom, mi mást tehetnék. Remélem, nem hoztam kellemetlen helyzetbe.

-Istenem, Ahearne, már megint te? Ne olyan hangosan, szétmegy a fejem – dugja ki Scott a másnapos képét az ajtón.

- Nappal van – vetem oda mit sem törõdve azzal, hogy a homlokát masszírozza és tovább döngetem a folyosót. Van egy fél órám, hogy kajáljak, nem állhatok le minden szembejövõ alakkal arról beszélgetni, hogy fáj a feje én meg hangos vagyok, különben is, legyek már együtt érzõbb. Ki nem szarja le a másnaposságot meg a tegnapi bulit? Egyéni szocproblem, az is, hogy nem tudtam rá elmenni. Igaz, ha elmentem volna, akkor is dörömbölnék.

A szobához érve megállok és reflexszerûen a táskámba túrok a kulcsért, aztán rájövök, hogy mekkora gyökér vagyok. Nem kell kulcs, tuti nyitva az ajtó. Október óta van szobatársam, legnagyobb sajnálatomra a kollégium vezetõsége felfedezte, hogy egyedül éldegélek, mint hal a vízben. Amikor betoppant egy bõrönddel és egy utazótáskával az önbizalom hiányos stréber azt hittem rosszul látok. Közöltem, hogy ajtót tévesztett, de csak nem akart elmenni, s valóban, ebbe a szobába szólt a belépõje és a szerzõdése is. Így szájhúzva kénytelen voltam átpakolni a cuccaim a térfelérõl az enyémre. Amikor meg az utazótáskából csak könyveket szedett ki, azt hittem felröhögök. De nem tettem, ha jól emlékszem azért, mert felhúzott az apám, meg a „kedves” felesége, hogy szakadna rá egy zongora egy elefánttal a tetején. Ne, inkább ne, a végén még baja esik az elefántnak.

Colin Dunn a neve. Amikor elõször megláttam és megbizonyosodtam róla, hogy tényleg ebbe a szobába kell befészkelnie magát, akkor elsõ gondolatom az volt, hogy elüldözöm. Rohadtul nem tetszett elsõ ránézésre. Kis nyámnyila, félénk, életképtelen srácnak tûnt, aki mindenért úgy fog hisztizni, mint egy szûz kislány. A véleményem pár hét együttélés után sem sokat változott, nyámnyila és félénk, de nem hisztizik és elég jól feltalálja magát. Az elüldözési tervemrõl lemondtam, mert hát elég szépen eléldegélünk egymás mellett, nem nyúlunk a másik cuccához, nem zaklat feleslegesen, nem nekem rinyál és így tovább. Igazából olyan, mintha nem is a szobában lakna. Ha nem lennének ott a cuccai, észre sem venném. Soha nem megy sehova az órákon kívül, legfeljebb munkába, mindig csak olvas, tanul, mint valami robot, néha fest és ennyi. Néha telefonál a családjának és ennyi. Mint egy remete, de nekem aztán nyolc. Nem vagyok karitatív szervezet, hogy babusgassam. Nem szól bele az életembe, én sem az övébe és ez maradjon is így.

Visszazipzárazom a táskám és lenyomom a kilincset. Tudom, hogy már itt van és megint valami könyvet olvas. A közös óránk után azonnal lelépett, nem beszél ez soha senkivel, még szakestekre se jár. Az ajtó engedelmesen kinyílik az enyhe nyomásra és már a résbõl látom, hogy az asztalnál ül és tanul. Ó, ha így lenne telitalálatom a lottón!

-Csákány – vetem oda, aztán ledobom a táskám az ágyra.

- Helló – köszön, de fel nem nézne a könyvébõl. Néha azt hiszem, hogy irritálom, azért nem néz rám, de mindig rájövök, hogy nem, csak bele van butulva a lapokba.

A továbbiakban nem szólunk egymáshoz. Megkérdezném, milyen órára megy, csak hogy jó fej is legyek valakivel a nap folyamán, de a szépen kidolgozott és parafatáblára tûzött órarendjébõl anélkül rájövök, hogy kinyitnám a szám. Van még másfél órája a következõ óráig. Tuti addig ott fog ülni. Basszus, már engem húz fel, hogy mennyire pipogyán nem él. Mi a jó ebben?

A kurva életbe, nincs idõm ilyeneken fennakadni. Kiviharzok a konyhába, elõszedem a hûtõbõl a tegnapi maradékot és bebaszom a mikróba, hátha lenyugszom. Igazából nem is rá vagyok bepöccenve. Az a nyomorult óra, az egyik, amire együtt járunk… az a kibaszott tanár! Mindig beszól valamit. Utálja a képem és szívat minden nyomorék vizsgán, pedig szóbeli vizsgákra kivételesen illõen kiöltözöm, nincs kedvem a szükségesnél több szemesztert lehúzni. Egy kérdésre nem tudom a választ, de a többi hibátlan? Egy nyomorék évet tévedek? Egy paragrafus számot rosszul tudok vagy a ratifikálás, a hatályba lépés vagy a kihirdetés dátumát? A törvényszámot? Tök mindegy, hogy mit. Elég egyetlen egy hiba és bukás, de csak nekem. Most is úgy rám mosolygott, amikor beültem az órára az alsóbb évfolyammal. Dögöljön meg! Nem tetszik a bakancsom? A hajam? Sajnálattal közlöm, hogy kénytelen lesz elviselni, mert minden nyomorék óráján ott fogok ülni és minden kibaszott vizsgára elmegyek, ameddig át nem enged. Nem tudja még kivel kezdett.

Sípol a mikró, kiveszem a kajámat, bevágom az ajtaját és becélzom az ágyam. Ameddig magamba tömöm, addig van idõm játszani egy kört. Ha felrobbantok pár tankot talán lenyugtatja az idegeim. Azt mondják nem egészséges kajálni és gépezni vagy tévézni, de eddig nem vettem észre semmilyen negatív hatást, addig meg minek aggódjon az ember? Különben is, boldog lennék, ha csak ennyi káros tényezõ lenne az életemben.

-Ha akarsz valamit, bökd ki – szólok oda két falat között, amikor a gép kiír egy game overt. Le is csapom. Fasznak kell még ezen is felhúznom magam. – Azt hitted nem veszem észre, hogy idepislantgatsz?

- Én… nem… - kezd el makogni, amivel még jobban felhúz. Nem csináltam semmi rosszat, eddig is békén hagytam, ne csináljon úgy, mint akit fenyegetnek!

- Ha valami bajod van, mondd – próbálom kordában tartani magam – Büdös a lábam? Túl hangosan szoktam zenét hallgatni? Nem vittem ki a szemetet, elcsórtam az alsód vagy mi van már?

- Én… csak… - bámulja a könyvét, aztán újra rám pislog – Ma nincs túl jó napod.

- Ja, nincs. – erõsítem meg a tényeket és magamban számolok, nehogy elsüljön az agyam. Nagy ész kellett hozzá, komolyan, ha így folytatja, akkor pár nap múlva le is diplomázhat. De kivételesen nem közlöm vele, soha semmit nem ártott nekem és már csak attól megsajnálom, ha a képére nézek. Elég szar lehet neki, hogy nulla szociális élettel velem van összezárva. – A tied sem lehetett jobb.

- Nem volt olyan vészes – feleli halkan – Ma egész érdekes órák voltak – és ez lesz az a pillanat, ahol a fejem a falba vágom. Mindig az órák és a könyvek. Aztán meg itt kuksol gyászhuszár képpel.

- Nem akartál még belépni valamelyik klubba, diákkörbe, tanuló csoportba? Vagy sportolni? Rengeteg csoportos sport van az egyetemen, jóga meg ilyenek – Próbálok neki ötleteket adni, amivel magam is meglepem, elvégre minden nap megfogadom, hogy én aztán nem szólok bele az életébe, de most tényleg annyira el van kámpicsorodva, hogy nem tudom nem kimondani, hogy szocializálódjon. Könnyebb lenne elrúgni egy buliba, de ahogy kitenném az ajtón leülne és ott töltené az estét. Le merem fogadni. Biztos. A fejemet rá.

- Nem… gondoltam rá, néhány érdekesnek tûnt, de nem ismerek ott senkit. – Mormogja én pedig most fogom tökön szúrni magam. Az oviban vagyunk? Hah, nyugalom, egyszer majd rájön.

- Nekem aztán mindegy. Ha amiatt van szar napod, hogy nem mozdulsz ki, akkor legalább menj ki sétálni, viszont most mennem kell, csak kajálni ugrottam be – teszem le a tányért az ágyra, majd elmosom ha ráérek. Felkapom a hátizsákot és csörtetek az ajtó felé, remélem, a másnaposok már visszaaludtak, hadd keljenek fel még egyszer.  – Majd találkozunk – intek, hogy nehogy már bunkó legyek, hogy el sem köszönök, de alig hogy beteszem magam után az ajtót, már lépek is vissza.

- Elfelejtettem mondani, hogy nyugodtan zárhatod estére az ajtót, csak vedd ki a kulcsot.

- Miért, hová mész éjszaka? – Kérdi érdeklõdve, a nyelvem hegyén van, hogy ne játssza a tyúkanyót, nem áll jól neki, úgysincs semmi köze hozzá, de újra visszafogom magam. Nem az õ hibája, hogy szar napom van, különben is jó szobatárs.

- A szomszéd szobában. Az egyik csajjal a múlt heti bulin kezdtem összemelegedni – kacsintok rá kaján vigyorral, véletlenül se értse félre, milyen programom lesz. Nincs is ennél jobb stressz oldás. – Azzal a bögyös feketével.

- Aha… - süllyed bele újra a könyvébe, pedig igazán értékelhette volna a sikerem. Mondjuk, nem hiszem, hogy egy éjszakásnál hosszabb kapcsolat lesz majd belõle, de legalább mutathatna valami érdeklõdést, rákérdezhetne hogyan sikerült ez, vagy valami. Inkább húzok órára, képtelen vagyok megérteni ezt a srácot.

Vajon bejön neki valamelyik csaj a szintrõl? A csoportból? Bárhonnan? Ah, franc tudja, nem tud ez szórakozni. Örüljön neki, hogy nem zárom ki a szobából, ameddig lepedõt gyûrünk a csajjal, volt már olyan pipogya, aki órákon át dörömbölt egy másik szoba ajtaján, meg olyan is, aki a mellettem levõ ágyban kezdte csinálni leszarva, hogy ki van ott. Nekem legalább van szívem és gondolok rá. Errõl jut eszembe, nem túl vékonyak a falak? Lehet visszafele kéne neki hoznom füldugót a patikából vagy kölcsönadnom a fejhallgatóm? Csak lesz magától ennyi esze. Csak lesz! Nem vagyok az anyja! Örülhet, hogy legalább ennyit törõdök vele.

Miközben a plafont bámulom, akaratlanul is eszembe jut a Rómeó és Júlia… amit gyûlölök? Azt hiszem igen. Vagyis, én is tudom, hogy nem. Egyszerûen csak fáj, mikor olvasom. Vajon én megtapasztalom valaha is, hogy milyen érzés ennyire erõsen szeretni valakit? És ha az a valaki ugyanígy érez? Milyen az, ha van valaki akiért az életed áldoznád, s õ is mindenét odaadná érted?

Sajnos én ehhez túl egocentrikus vagyok… Sokan vannak, akiket szeretek, mégis…  Aki a saját kis világomban a legfontosabb számomra, az én magam vagyok… ciki nem? Talán ez az… amiért szeretem… igen szeretem a Rómeó és Júliát. Mikor olvasom, teljesen átjár az a varázslatos érzés, amiben igazából talán sosem lesz részem.

Az ilyen filozofálós pillanataimban tökre megijedek magamtól… de komolyan. Tiszta balek vagyok. Megrázom a fejem, majd felpattanok. Hogy elrepült az idõ… Indulok franciára, de nem sietek, még így se, hogy késésben vagyok. Beérve rögtön azt a világosbarna buksit keresem… és nem is kell sokat kutakodnom. Teljesen bele van mélyedve a jegyzetek átlapozgatásába… kis édes. Határozottan bejön ez a srác. Deh… sajna virít róla, hogy full hetero. Ezen felül… még én sem vagyok kész egy új komoly kapcsolatra.

Lehajítom elé a füzetet, mire felnéz rám, kicsit, mintha meglepett lenne… Deh hogy mitõl, arról pukkanjak meg de fingom sincs… Oh ezek az értelmes kifejezések…

- Köszi – mondom, mire elmosolyodik.

- Nagyon szívesen! Remélem, olvasható volt.

- Az volt – vigyorgok rá, sõt, irtó szépen ír. Ez rólam nem mondható el… Már épp mennék el, de ekkor váratlanul egy érdekes kérdés fogalmazódik meg bennem. Még nem is tudom a nevét… – Hogy hívnak?

- Chris. Téged?- mintha kicsit elmélázna. Minél tovább nézem, annál aranyosabbnak tûnik…

- Andrew.

- Szuper. Nem akarsz eljönni holnap egy buliba?

Hmm… nem hangzik rosszul…

- Dehogynem! – vigyorom egyre szélesebb.

Õ erre lediktálja a címet, ami nekem rögtön gyanúsnak tûnik… Órán van is idõm rájönni, miért, mert hogy a faszom sem figyel erre a hülye tanárra, az holtbiztos… egyszerûen irritál… Nah de térjünk a lényegre. Ezt a bulit tuti, hogy Dannyék szervezik… márpedig ha ez így van, engem ott nagyon nem látnának szívesen. Ki nem állhatom azt a bandát, és õk sem engem. Majd valami mondvacsinált indokkal kimagyarázva magam Chrisnek is elmondom, miért nem voltam… Mivel ezt így eldöntöttem magamban meg a tanár is beszedte azokat a hülye izéket nincs értelme tovább viaskodnom drága pajtimmal…. na, naa kitaláljátok ki az? Hát az álommanó! Hah, de szellemes vagyok.

Arra kelek, hogy Tony rázza a vállam. Basszus, nem lehet csak itt hagyni?

A nap folyamán még egy teljes órára bementem. Három egy nap, nem is rossz. De holnap szerintem nem fogok lógni. Bár tény, hogy minden nap végén ezt gondolom… Elindulok hát a kolesz felé, szépen, lassan.  A szobámba érve még befejezek egy festményt. Aztán hirtelen zongorázni támad kedvem. Megvárom, amíg véget ér az összes elõadás, mert olyankor használatba lehet venni a suli zenetermeit. Van egy személyes kedvencem, ahol egy hatalmas, nagy, fekete zongora van… imádom. Kevesen járnak oda, én személy szerint még senkit nem is láttam. Ez talán azért van, mert az alagsorban lévõ termeknél van, ott pedig  nagyon keveseknek van órája. Többnyire azoknak, akik mûfordítónak készülnek, õk ott kapnak kötelezõ, külön nyelv leckét. Szegények…

Ahogy beérek végigsimítom kezemmel a zongora fényes, sima felületét. Leülök elé. A széket még csak állítanom sem kell, mert mint azt mondtam, ide nem jár senki, szóval nincs, aki átállítgassa. Lassan kezdek játszani, az egyik kedvenc darabom. Einauditól a Nuvole Bianche. Olaszul annyit tesz, fehér felhõk. Valahogy azóta imádom mióta elõször hallottam. Nem a legnehezebb darab, szóval megtanulni sem volt nehéz. Teljesen elragad magával a zene, szörnyen élvezem, ahogy bejárja a termet. Azt hiszem, beleszerettem ebbe a hangszerbe, már azon a napon, mikor elõször leültem elé.

Igen… apám mindenképp szerette volna, ha hangszeren játszom. Õ mindig is látta bennem a mûvészi hajlamokat, s büszkén hangoztatta, hogy tõle örököltem. Õ nagy hegedûmûvész volt, az ország talán legjobbika. Elõször engem is eme hangszer használatának elsajátítására ösztönzött, de valahogy engem ez nem ragadott magával annyira. Ahogy a gitár, a dob, a fuvola, a klarinét és a hárfa sem. Aztán egy koncerten láttam egy zongorát. Egy fehér versenyzongorát. Nem hazudtam, mikor azt mondtam, belé szerettem. Azt hiszem, tényleg így volt. Apám persze örült, hogy megtaláltam végre a nekem tetszõ hangszert. Rögtön beirattak egy tanárhoz és bõdületes tempóban haladtam. Mintha… mintha nem én választottam volna a zongorát, hanem õ engem. Hamarosan meg is kaptam az elsõ saját hangszeremet. Egy hatalmas, fekete zongorát…

Aztán apám meghalt. Ez elképesztõ sokként ért. A zongorázással is felhagytam, mert ha játszottam, mindig csak õ jutott eszembe. De az a 88 billentyû mindig visszacsábított. Aztán rájöttem, hogyha játszok az csak segít túljutni a gyászon.

Elmélkedésem végén feltûnik, hogy lassan a darabnak is vége. Gyönyörû lezárást érdemel… Egy könnycsepp folyik le az arcomon. Apa… remélem, te is hallottad. Felállok és ismét végigsimítok a zongorán, ez amolyan üdvözlés-búcsúzás nálam. Aztán elindulok vissza. Mintha lépteket hallottam volna, és láttam is eltûnni egy árnyat az egyik kanyarnál, de biztos csak képzelõdtem. Hisz ki lenne itt ilyenkor…

* * *

A másnap sajna hamar eljön. Bár nem is baj, mert péntek van. Héétvégee! Annyira happy vagyok, hogy életemben elõször tényleg minden órára bemegyek. Aztán irodalmon észreveszem, hogy Chris engem néz. Elmosolyodom és odaintek neki, mire felkapja a fejét és picit elpirulva elfordul. Soo cute… A nap pedig irtó hamar elrepül. Komolyan, mint akit kicseréltek. Tiszta jó kedvem van. Bár valószínûleg azért, mert tegnap elmentem zongorázni. Az mindig felvillanyoz. A hangszer iránti szeretetem és mélységes odaadásom - sokakkal ellentétben – még ennyi év után sem változott.

Felszabadultan indulok a kolesz felé és kis híján dalolászok is, olyan jó kedvem van. Kicsit sem néznének hülyének…  Beérek a szobába és elõszedem felhalmozott nasikészletem. Filmet tervezek nézni, úgy sincs jobb dolgom délutánra. Bár elég késõn kezdek neki, mert idõközben felhív anyu… imádom, de sosem értettem, hogy képes ennyit beszélni ez a nõ.

Végre minden kész és indítanám a filmet, mikor hallom, hogy kopognak. Nah ez vajon ki lehet? A legtöbben tuti hogy Danny buliján vannak, ha meg Tony akkor fejbe lövöm. De nem, az ajtóban Chris áll. Hmmm…

-          Öööm… sz..szia A..a..andrew - dadog, de mér dadog?  

-          Szia. Valami baj van?- kérdem. Elvigyorodom. Tiszta piros. Tök aranyos így. Kíváncsi lennék az ágyban milyen ar… naaa, fékezd magad Andrew. Ejnye-bejnye, rossz kisfiú.

-          Nos, nem érzem túl jól magam, szóval átjöttem megkérdezni, nincs-e egy kis ásványvized. Tudod az én tartalékaim elfogytak, és nincs kedvem most a boltba mászkálni- végre nem is dadorászik. Bár tény, hogy iszonyat édes volt.

-          De, van. Viszont ha már itt vagy, nem maradsz velem filmet nézni?- kérdem hirtelen ötlettõl vezérelve.

-          Hát, ha nem zavarok, most úgysincs itthon senki… tényleg te nem mész a…- kezdene bele de félbevágom.

-          Nem. Tudod nem nagyon bírom Dannyéket…- nem firtatja a dolgot, csak bejön és leülünk.

Indítom a filmet, de õ mocorog.

-          Ugye nem horror?- néz rám kérlelõ szemekkel.

-          Nem, ez egy… hát nem is tudom, talán inkább dráma. K-PAX a címe, lehet ismered.

-          Jah igen, jókat írtak róla, gondolkodtam is már rajta, hogy megnézzem- felel mosolyogva. Végre õ sem olyan feszült, mint volt.

Teljesen belemerülünk a filmbe, tényleg nagyon jó. Én közben odasúgok Chrisnek és kimegyek mosdóba. A sok kóla megárt ám… Mikor azonban mennék vissza megbotlok, ééés pont Chrisre esek. Vigyázok, nehogy összenyomjam, de a nagyobb baj az, hogy csak pár centi választja el az arcomat az övétõl. Most tartsd magad Andrew… csak most ne smárold le. Ez viszont nehéz feladat. Ahogy ránézek, látom, hogy teljesen elpirult, ajkai picit remegnek. Olyan szexi ez a srác. Basszameg. Gyorsan felpattanok róla, sûrû bocsánatkérések közepette aztán visszaülök eredeti helyemre. Kurva hálás vagyok, amiért ilyen nagy önuralommal lettem megáldva…