Mondtam már, hogy gyûlölöm a hétfõket? Ha nem, akkor most kimondom: Gyûlölöm a hétfõt! Ez egy hatalmas rúgás az élettõl. A békés hétvége után visszacsöppeni a zavaros, pörgõs, emberekkel teli hétköznapokba. Ilyenkor legszívesebben visszabújnék a takaró alá, és ott maradnék péntekig. Igen, ez egy jó megoldás lenne. Az egyetlen, ami tartja bennem a lelket, az a kávé, és a sok kritika. Szombat este óta sok visszajelzést kaptam. Mikor befejezek egy ficet, sokkal több üzenet jön, mint egy-egy fejezetnél, mert vannak olyanok, akik kivárnak a történet végéig a kommentekkel. Ami pedig még ennél is boldogabb, hogy minden megjegyzés pozitív hangvételû. Nem gondoltam volna, de egyelõre úgy tûnik, sikerült olyan mûvet alkotnom, ami osztatlan sikert aratott. Persze kicsit elhamarkodott kijelentés, hiszen alig több mint egy napja van fent, de azt hiszem nem kell aggódnom. Mondjuk ezek után nem is tenne jót, egy gonosz, furkálódó megjegyzés. Ezt a történetet nagyon szerettem, és még én is azt éreztem, hogy igen, ez jobb, mint eddig bármi. Szóval, ha ezt húzzák le, akkor az azt jelenti, hogy nagyon rossz irányba haladok, és amit én fejlõdésnek hiszek, az messze nem az. Pedig most tényleg jól sikerült… nem mertem újra olvasni, félek, hogy még a végén nem tetszene valami és törölném, de szinte biztos vagyok benne, hogy ez így tökéletes, ahogy van. Minden olvasónak éreznie kell azt a fájdalmat, ami Morgzból árad, ami összeszorítja a szívét, ami a végsõ kétségbeesésbe taszítja. Szegény annyit szenvedett, csak hogy vége az a szerencsétlen kis ember is megértse, mi van köztük. Azt hiszem ebben Morgznak nagyon igaza van. Az emberek egyszerûek, buták, és nincsenek tisztában a saját érzelmeikkel. Lehet hogy az én lelki társam is itt van valahol, folyamatosan küldi a jeleket, csak még én nem vettem észre? Áhhh, én maximum a kávés bögrémmel vagyok olyan kapcsolatban, mint Morgz Jonathannal. Szóval azt hiszem ezt a lehetõséget el is vethetem. Pedig olyan jó lenne. Mármint nem az, hogy nem veszem észre, hanem ha lenne valaki, aki tényleg annyira szeret, mint ez a kis földönkívüli a kadét társát. Valaki, aki mindent megtenne értem, esténkét átölelne, reggel fõzne nekem kávét, ünnepekkor feldíszítené velem a házat, felolvasna nekem egy izgalmas könyvbõl, segítene túlélni a vizsgaidõszakot, és igazán a… múzsámmá válna? Igen, azt hiszem ez a legjobb kifejezés rá. Ha valakit igazán szeretek, akkor õ lesz a múzsám. A külön bejáratú Morgzom, akire elég csak gondolnom, és máris megtelik a szívem szeretettel. Huhúúúú ez most nagyon nyálasra sikeredett Daniel. Sõt, még annál is nyálasabbra. Még jó hogy nem szoktam verseket írni, mert akkor most valami nagyon csöpögõs szerelmi líra következne. Szeretem a romantikus verseket, de azt hiszem ez egy kicsit még nekem is sok lenne. Helyette mondjuk, megnézhetnék otthon valami romantikus filmet. Romantikust, de ne túlságosan nyálast. Hmm, ilyet azt hiszem nem lesz egyszerû találni, de kihívás elfogadva! Amit persze túléltem az elõadásaimat. Nadehát, egyetemistaként szép az élet, nem?

oOoOo

- Köszönöm a figyelmet, viszont látásra! – és már suhan is ki a terembõl. Hála az égnek, így legalább nem láthatja, ahogy szinte kirohanok a terembõl. Hogy mi ennek az oka? Nem, nem kaptam hasmenést a tegnapi almától és tejtõl, amit vacsorára ettem, pedig ez sem lett volna túl meglepõ. Még szerencse hogy a gyomrom egy hõs ellenálló, aki tényleg mindent kibír. Ennek a rohanásnak most más oka van. Mégpedig Thierny új videója. Voltam olyan ostoba, hogy otthon hagytam a fülhallgatóm, így hiába került föl már az elõadást közben, nem tudtam megnézni. Pedig mos tudhatnám meg, hogy melyik az a fic, amit érdemesnek talált a bemutatásra. Úgy izgultam végig az órát, hogy gõzöm sincs mirõl beszélt az elõadó. Majd elkérem valakitõl a jegyzetet, mert fizikai képtelenség lett volna ilyen izgalom mellett azzal foglalkozni. Legszívesebben felálltam volna, és otthagyom az órát, de a tanár figyeli az arcokat, és szóbeli vizsgánál nem elõny, ha arról jegyez meg, hogy negyed óra után, pofátlanul kisétálsz az elõadásáról. Így hát maradt a kilencven percnyi fészkelõdés. Már nagyon hiányzott Thierny hangja és arca. Persze megnéztem újra egy-két kedvenc videómat tõle, de az nem ugyan az. Egy új videó mindig sokkal jobb. Most hogy láttam élõben, valahogy még jobban várom, pedig ezek nem pótolhatják a igazit. Nem tudom elfelejteni az illatát, esküdni mernék, hogy még a koli szobámban is azt érzem. Jó, oké, ez tuti csak képzelgés, de akkor is… valamiért nagyon nagy hatással volt rám. És én is rá… hiszen még Twitterre is kitette! Tudom, szánalmas, de készítettem egy fotót arról a bejegyzésérõl, amiben engem említ, és lementettem a gépemre. Valamiért még az is örömmel tölt el, hogy ennyit elértem… mondjuk azért ez nem semmi… szerepeltem Thierny egyik bejegyzésében! Talán ha legközelebb találkozom vele, dedikáltatnom kéne ezt a fotót. Jó, ez kicsit szánalmas, de úgysem lesz következõ alkalom, szóval nem is értem miért aggódok. Az, hogy kint volt az ostoba választós héten, azt jelenti, hogy õ is tagja egy klubnak, tehát az egyetemre jár, mégpedig irodalom szakra. A bölcsészek és a jogászok messze vannak egymástól, nem csak az óráik, még a kollégiumuk is csak jó pár perc sétányira lettek felhúzva. Pedig ha mondjuk õk lennének mellettünk az informatikusok helyett, akkor akár sokkal elõbb is találkozhattam volna vele. És akkor talán nem az lett volna az elsõ dolgom, hogy a nyakába ugrok. Persze ezt még mindig nem bántam meg, szerintem életem egyik legmenõbb ette volt, de ezek után már kicsit nehezebb elé állni. Még a végén felismer, és magyarázhatom ki magam. Bár… szerintem megértené. Hiszen õ is tudja milyen rajongani valakiért. Ha találkozna az igazi Jonathannal, akkor biztosan õ is a nyakába ugrana! Ha ezt tagadja, akkor visszavonom, többé nem a hõsöm.

Szinte futva teszem meg a távot a kollégiumig, ami igazán nagy szó, tekintve, hogy a napi mozgásom az a pár száz méter séta, amit termekig meg kell tenni, no meg persze a folyamatos ingázás a kávéfõzõig. Azonban ha egy ilyen videó a díj, akkor még maratoni futónak is beállnék. De komolyan! Én lennék a legfittebb jogász, ha minden megnyert verseny után egy új videót nézhetnék végig. Fõleg, ha az a videó egy ilyen témáról szól. Ficek. Ez az én szakterületem. Kíváncsi vagyok, mit ajánl, elolvasom, és utána legalább tudni fogom, hogy ezekhez is olyan jól ért e, mint a könyvekhez. Szinte biztos, hogy igen, õ csak akkor tévedhet, ha mondjuk harmadfokú egyenletekrõl van szó. Ha azokat is képes hibátlanul megoldani, fõleg bölcsész létére, akkor õ valóban egy szuperhõs, és a Bosszúállók közt a helye.

Ha tudnék rajzolni, készítenék képregényt, ami az õ kalandjait meséli el. Egy olyan hõs, mint Thierny, rengeteg új olvasót vonzana be, fõleg lányokat, és hozzám hasonló srácokat. Nem mindenkinek jön ám be a hatalmas izmoktól duzzadó felsõtest. Na jó, nem mondom, hogy Thort kirugdosnám az ágyamból, de egy hasonlóan hosszú szõke hajú, ám kicsit vékonyabb srácot szívesebben nézegetek. Nekem jobban bejön, ez van. Pontosan ezért kedvelem Thiernyt. Okos, kedves, és pont az esetem. Szeretem nézni a videóit, és örülnék, ha valóságban is ismerhetném. Sokkal jobb társaság lenne, mint bárki más a közelemben. Akár legjobb barátok is lehetnénk! Igen, biztos vagyok benne, hogy megértenénk egymást ennyire. Ha nem ugrottam volna a nyakába, akkor még lehet fel is vetném neki. Ezt a lehetõséget azonban már eljátszottam, szóval marad aaaa… távolról csodálás? Igen, azt hiszem ez a megfelelõ szó. Bár ha megint látom, nem ígérem, hogy nem ölelem újra meg. Csak hogy érezhessem az illatát. Zavar, hogy nem tudom, mire emlékeztet…

Táskám tompán puffan a sarokban, én pedig hasravetem magam az ágyon. Fészkelõdök még egy kicsit a kényelmes póz megtalálásáig, majd jöhet is a videó. Thierny mg mindig lenyûgözõen mosolyog, a vidámsága átragad rám is, de ahogy haladunk elõre a videóban, ez szépen lassan átalakul valami mássá. Émelygõ rosszullétté leginkább. Szerencse, hogy fekszem, mert tuti hogy összeestem volna. Mikor elbúcsúzik, már úgy érzem magam, mintha egy vadul pörgõ körhintán ülnék. Forog minden, a gyomrom még a kávét is kivetné magából, és teljesen levert a víz. Tükörbe sem kell néznem, tudom, hogy fehér vagyok, mint a fal, a szemeim akkorára tágultak, mint egy közepes méretû karamellás fánk, jobban hasonlítok egy rosszul megformált kirakat bábúra, mint egy emberi lényre.

Nem hiszem el. Ez nem lehet igaz. Biztosan csak képzelõdtem. Nem lehet ekkora szerencsém. Ez túl nagy megtiszteltetés. Biztosan csak álmodom. A biztonság kedvéért magamba is csípek, de fájdalom biztosít róla, hogy ez a valóság. Akkor tényleg az én ficemrõl beszélt. Az én irományom tetszett neki annyira, hogy bemutassa a videójában. Amerika egyik legmenõbb vloggere úgy döntött, méltó vagyok az õ kritikájára… azt hiszem most értem el életem csúcspontjára.

„… de megvan az íróban a lehetõség, hogy megírja a legjobbat.”

A videó újraindult, ám ez után a mondat után muszáj leállítanom. A legjobbat? Komolyan így gondolja? Komolyan azt hiszi, hogy képes lennék igazán nagyszerû történeteket írni? Egy ilyen nagyszerû férfi hisz a képességeimben? Egy kritikus… illetve A Kritikus támogat, és bízik a képességeimben… ez…

- Igenigenigenigenigeeeeeeen – örömkiáltásban kitörve pattanok föl az ágyból, és táncra perdülök a szoba közepén. Átértékelem a hétfõket. Azt hiszem, máris sokkal jobban szeretem õket. Ez a nap csodálatos. Innentõl minden hétfõt ünnepelni fogok. Az évfordulót legalábbis mindenképpen. A legdrágább, legminõségibb kávét fogom inni, és mellé valami extracsokoládésszuperédes süteményt fogok enni. Miközben újra és újra megnézem ezt a videót. Sosem kaptam még ehhez fogható bókot és ajándékot. Ez sokkal jobb bárminél. Mintha… mintha maga a sorozat rendezõje írt volna, hogy megfilmesítik a történetem… illetve nem, ez még annál is sokkal jobb. Thierny sokkal többet számít nekem, mint az az ostoba rendezõ. Úristen, ezt most muszáj elmondanom valakinek!

Fölkapom telefonom az ágyról, és már tárcsázom is az öcsémet. Kb most végzett a suliban, szóval tuti nem fogom órán felhívni. Ha meg mégis, akkor ez most van olyan fontos, hogy kisétáljon az órájáról, majd írok neki igazolást, vagy megbeszélem a tanárral, gimiben úgyis odavolt értem az összes, és most szerencsére õt is ugyanazok tanítják. Szóval ezzel nem lesz gond. Viszont valószínûleg nem órán van, mert szinte a másodikcsörgésre fel is veszi.

- Dany, de jó végre hallani rólad, napok óta fel sem hívtál!- érzem a szemrehányást és az aggodalmat a hangjában, amitõl azonnal bûntudatom támad. Valóban annyira belemerültem a történetembe, hogy nem is kerestem az elmúlt napokban. Mikor elköltöztem otthonról, megígértem, hogy gyakran hívom, erre tessék. Elég egy izgalmas fic, és megfeledkezem a saját öcsémrõl. Komolyan, most legszívesebben felpofoznám magam.

- Uhm… Sajnálom Tomy, teljesen kiment a fejembõl, teljesen máshol jártam. De többet nem fordul elõ – és ez így is van. Én mindig megtartom az ígéretem. Kivéve mikor anyának azt mondtam, hogy minden órámra be fogok járni, és semmit sem lógok el. Ezt már az elsõ félévben megszegtem, nem is egyszer. De amirõl nem tud, az nem fáj neki.

- Ajánlom is. Nade hogyhogy eszedbe jutottam? Kétlem, hogy a „jajj de rég beszéltem a kedves öcsémmel” gondolatmenet következtében beszélünk most – és tényleg nem. Túl jól ismer már.

- Történt valami, amit muszáj elmesélnem neked! – az izgalom újra átjár, felpezsdíti a vérem, és még remegni is elkezdek. Kicsit már én is szánalmasnak találom magam. Az elvetemült rajongók is így reagálhatnak, mondjuk egy új Star Trek filmre. – A hétvégén elkészültem a legújabb történetemmel…

- Tudom, olvastam, nagyon jól sikerült! – Hálás mosoly kúszik arcomra. Egyedül Tomy tudja, hogy ilyesmiket írok szabadidõmben. Anyáéknak is mutattam meg már történetet, de az többnyire nem nyálas, és nem két fiúról szól. Az ilyeneket csak az öcsém ismeri, õ tudja milyen néven kell keresnie a különbözõ oldalakon. Elõször féltem, hogy mit fog szólni, de azt mondta, hogy ha azt képzeli, az egyik szereplõ lány, akkor nagyon szuper kis történeteket írok. Õt egyáltalán nem érdeklik a férfiak, de elfogadta, hogy van ilyen, csak hogy nekem könnyebb legyen. Kell ennél jobb testvér?

- Köszi. Szóval arról a történetrõl készített videót a kedvenc vloggerem!

- A hosszú szõke hajú, aki úgy néz ki, mint egy férfi barbie baba? – halkan felnevetve csóválom meg a fejem. Azóta így hívja, mióta, elõször megmutattam neki. Szerinte tényleg így nézne ki Barbie, ha férfi lenne. Nem olyan, mint Ken, õ túl lányos még úgy is, hogy elvileg fiú. Szóval elismeri, hogy Thierny férfi, csak a bosszantásomra szereti így hívni.

- Thomas!

- Oké, oké, gratulálok! Tudom mennyit jelent neked az a srác. Jó dolgokat mondott? – még mindig vigyorog, hallom a hangján, de nem teszem szóvá. Ezt most megérdemlem, amiért olyan rég hívtam.

- A legjobbakat. Majd átküldöm, és nézd meg. Mikor meghallottam, azt hittem leesek az ágyról. Komolyan, õ a mi világunk legnagyobb kritikusa, még csak eszembe sem jutott, hogy egyszer ilyen megtörténhet. Most tuti a föld fölött lebegek – tényleg nem számítottam rá. Erre kb annyi esély van, mint hogy Stan Lee szembe sétál veled az állatkertben. Ha tippelni lehetett volna, a Földbe csapódó aszteroidára tetem volna a voksom. Még az is reálisabb.

- És mit fogsz erre reagálni? – szinte lefagyok a kérdése hallatán. Reagálni? Szent ég, erre most komolyan lépnem kéne valamit? Tényleg az én történetemrõl készített kritikát, de… de ha írok neki… nem, én arra képtelen lennék. Az ember nem ír csak úgy rá egy szuperhõsre. Ez íratlan szabály. Mint ahogy pl az is, hogy nem nyúljuk le a legjobb haverunk barátnõjét.

- Semmit?

- Dany, ez a srác rajong a történetedért, te pedig az õ munkáiért. Legalább köszönd megneki, hogy elkészítette ezt a kritikát. Vagy mond el, hogy érzel vele kapcsolatban.

- Érzek? – komolyan egyre jobban összezavarodom. Mire akar kilyukadni? De hát én nem érzek semmit. Mármint rajongok érte, szeretem hallani a hangját és nézni az arcát a videókon, de ennyi. Ez miért kéne elmondanom neki? Ewan McGregornak sem küldök üzit, hogy olyan kis cuki a mosolya, és imádom, mikor megnöveszti a szakállát egy-egy filmhez.

- Mindegy. Szerintem azért gondold át, hogy írsz neki valamit – ha õt ez boldoggá teszi, akkor legyen, gondolkodok rajta egy keveset. De ne várjon világmegváltó tetteket! Az nem az én stílusom.

- Oké, legyen. Anya és Scott hogy vannak? – inkább elterelem a témát, mert kezd zavarni ez az egész. Miért kéne nekem bármit is mondanom erre? És milyen érzelmekrõl beszélt itt össze vissza? Komolyan mondom, az öcsém így tizenhat évesen begolyózott. Tuti megnézett valami nyálas filmet a barátnõjével, és most az beszél belõle. Mindig mondtam neki, hogy csak óvatosan az ilyennel, mert a végén még nálam is romantikusabb lesz, ami egy hetero srácnál nem feltétlen a legvonzóbb tulajdonság. Nem is értem honnan vesz ilyeneket. Általában tudom, mire gondol, de most meg vagyok lõve, és ez rettentõen bosszant. Ne már, hogy a testvérem jobban tudja, hogy mit kéne tennem! Illetve ha jobban tudja, akkor miért nem mondja meg nyíltan? Valószínûleg mert tudja, hogy akkor tuti pont az ellenkezõjét tenném. Oké, nagy hibám, hogy csak komoly érvekkel lehet meggyõzni. Szóval, amíg nem áll elõ valami értelmes magyarázattal, addig úgysem fogom elhinni, hogy ezt kéne tennem.

oOoOo

Pulcsim ujját gyûrögetve bámulom a képernyõt. Rengeteg komment érkezett mindenfelé a mai videóval kapcsolatban. El sem hiszem, hogy ennyi ember olvasta a történetet, és hogy ennyi ember figyelmét felkeltette Thierny. A fichez is rengeteg új kritika érkezett, egy idõ után fel is hagytam az olvasásukkal. Hogy miért? Mert annyira hihetetlenül boldoggá tettek, hogy már nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Barátaim nem nagyon vannak a közelben, akiknek kivisonghatnám magam, az öcsémet nem hívhatom föl megint, és barátom sincs, akit átölelhetnék, és mellkasába fúrhatnám arcomat, amirõl le sem tudom vakarni a vigyort. Van olyan, mikor az ember annyira megtelik a boldogsággal, hogy már túlcsordul, és nem tud többet elfogadni, ha csak nem akar szétdurranni, mint egy vidám kis lufi. Inkább elolvasom õket késõbb, vagy mikor kicsit rosszabb napom lesz. Valahogy fura érzés, hogy ennyi embernek tetszik, amit csinálok. Mindig meg akartam felelni az olvasóknak, és úgy tûnik, most végre sikerült. Azt azonban hozzá kell tennem, hogy kedvenc vloggerem nélkül nem ment volna. Ha egyszer valóban híres leszek – amit azért erõsen kétlek – akkor abban neki is nagy szerepe lesz. Õ reklámozott, õ mutatta meg ennyi embernek a történetem, õ gondoskodott róla, hogy minden rajongó, és nem feltétlen rajongó velem együtt érezhesse át Morgz fájdalmát. Rossz bevallani, de Tomynak igaza volt, tényleg tartozom neki valami visszajelzéssel. De mivel? Az esélytelen, hogy facebookon ráírjak, akkor rájönne az igazi nevemre, ami egyelõre kicsit sok lenne. Jobb szeretek névtelen író maradni. A legjobb talán az lenne, ha youtubeon írnék egy kommentet a videója alá. De hát mi az, amibõl biztosan tudni fogja, hogy én voltam? Olyan sok kommentelõ van, és láttam olyat, aki azt állította, hogy ez az õ mûve. Nyílván így akart egy pár perc hírnévre szert tenni, de a többiek pillanatok alatt lebuktatták. Én nem akarom, hogy elkezdjenek kutakodni, de azt sem szeretném, ha valaki rögtön rájönne, hogy én vagyok az. Kéne valami olyasmi, amibõl csak Thierny sejtené meg. De mi lehetne az…

Tanácstalanul pillantok körbe a szobában, mintha ihletet kaphatnék az állólámpától. Valami, amibõl csak õ jön rá. Valami, ami igazán jellemzõ rám, de csak az tudja, aki eléggé átérezte a történetem sajátosságát. Valami, ami csak olyan embernek segít, aki… ó ezaz! Kikapom a nyitott fiókból kikandikáló jegyzetfüzetet, és örömömben egy hatalmas puszit adok neki. Még mikor elhatároztam, hogy ebbõl a történetbõl fogok ficet készíteni, komolyabban nekiálltam tanulmányozni a világukat… és ráakadtam egy plutániumi szótárra. A történetben szereplõ szavakat nem én találtam ki, ezek tényleg léteznek. Mármint nem úgy léteznek, csak már volt egy dilinyós, aki kitalálta õket. Nekem csak fel kellett használnom. A kedvenceim pedig ebbe a füzetbe gyûjtöttem ki.

Nincs szükség rá, hogy kikeressem a szót, ez azok közé tartozik, amiket fejbõl is tudok. Morgz többször is használja a sorozatban, ezért azoknak is ismerõs lehet, akik látták, de a jelentését csak az tudja, ki utána nézett. Morgz sosem fárad azzal, hogy lefordítsa a szavait, a többiek pedig inkább már nem is kérdeznek rá. Herdsavg… Ez annyit tesz, hogy köszönöm. Illetve annál kicsit mélyebb jelentése van. Valahol a „hálás vagyok”, és a „sosem tudom majd eléggé megköszönni ezt neked” között van. Szeretem ezt a nyelvet, mert minden szó sokkal többet jelent, mint nálunk. Õk nem fáradnak azzal, hogy nagy körmondatokban magyarázzanak el valamit. Keveset beszélnek, de annál többet mondanak. Pont ezért lesz megfelelõ ez a szó. Ha Thierny ebbõl rájön, akkor rám írhat, ha szeretne. Ezen a néven megtalál bármilyen más oldalon. Az egyszerû, semmit mondó DWGF betû kombinációt használom, ami az egyik kedvenc sorozatom, a Doctor Who, és az írói álnevem kezdõbetûibõl jön össze. Nem szeretem bonyolítani a dolgokat, és nem szeretek feltûnni sem, így inkább ezt használom mindenhol. Aki ebbõl rájön, hogy ki is vagyok, azelõtt megemelem a kalapom, és kinyomtatva, dedikálva elküldöm neki az összes mûvem.

 Remegõ kezekkel bepötyögöm ezt az egy szót, majd gyorsan el is küldöm. Tomy nagyon boldog lenne, hogy õ nyert, de ezt egy darabig még nem árulom el neki. Nem szeretem, ha olyan kis önelégült. És veszteni sem szeretek. Bár lehet, hogy így is én nyerek, mert ne fog rájönni, hogy én írtam. Ez viszont csak holnap fog kiderülni. Már késõ van, holnap korán kezdek, így muszáj aludnom egy kevesebbet. Reggel hétkor még egy liter kávé sem tud megmenteni, ha nyûgös vagyok. Szóval inkább megpróbálom kipihenni magam. Bár van egy sanda gyanúm, hogy végig azon fogok gondolkodni, hogy válaszolt-e. Szép kis estének nézek elébe mondhatom. És még valaki azt merte nekem mondani, hogy az írók élete nyugodt és feszültség mentes…

oOoOo

Mogorván pislogok ki a fejembõl. Nem aludtam jól, nincs jó kedvem, és ez valószínûleg látszik is rajtam, mert senki sem ült mellém. Egész este kattogott az agyam, mikor végre sikerült elaludnom, akkor pedig borzalmas álmaim voltak. Többek közt Thierny feltöltött egy videót, amiben visszavonta a történetemmel kapcsolatos állításokat, és közölte, hogy soha ilyen borzasztó dolgot nem olvasott még. Azt hittem elsírom magam mikor felriadtam. Nem is nagyon mertem visszaaludni, inkább leellenõriztem, hogy fentan e még a videó, fõztem magamnak egy adag kávét, és neki álltam megnézni pár részt a The Teen Cadets of the Galaxyból. Ez kicsit megnyugtatott, és végül tudtam pár órát aludni. Nem sok, de ahhoz elég, hogy túléljem a mai napot. Szerencse, hogy ezen a szemináriumon csak az beszél, aki akar, és a tanár nem zargatja a csendben lévõket. Majd jövõhéten kárpótlom õt aktivitással, de jelenleg nem vagyok kompetens a témában.

Nagyon kortyolok kávémból, de majdnem ki is köpöm mikor telefonomra pillantok. Üzenetem jött twitteren, a feladó pedig… jóságos ég. JustOneMoreChapter. Rám írt. Nem válaszolt a kommentemre, hanem megkeresett itt, hogy rám tudjon írni. Úr Isten. El kéne olvasnom. De mi van, ha valami sértõ dolgot ír bele? Lehet, hogy rá sem jött, hogy én vagyok. De ha mégis, akkor mit mondjak? Mit kéne válaszolnom? Tagadjak mindent? Miért tagadnék, hiszen én akartam, hogy rám írjon… Remek, elvileg ügyvéd leszek, aki hobbi író, és mégsem találom a szavakat. Úgy érzem magam, mint egy kis csaj akire most írt rá a suli legmenõbb sráca. A totális zavar. Igazából azt kéne megnéznem, hogy mit is küldött, mert ha mondjuk egy zongorázó macskáról készült videó, akkor arra egy egyszerû „jajj de kis cuki” is elég válasz. Bár miért küldene nekem zongorázó macskát? Gyerünk Daniel, szedd már végre össze magad, kezdesz szétcsúszni. Lassan átkerülsz csodaországba, és kergethetsz egy zsebórás nyulat. Najó, legyünk erõsek.

Ajkaimat rágcsálva nyitom meg az üzenetet. Az csak két szót tartalmaz, de bõven elég ahhoz, hogy mosoly szökjön az ajkaimra.

Galaxy_Fortess?

Hát rájött. Tudtam én, hogy benne nem csalódok. Ha bárki kikövetkeztethette abból az egy szóból, az õ. Most leginkább vadul elkezdném pötyögni, hogy „igenigenigen, olyan boldog vagyok, hogy rám találtál!”, de visszafogom magam. Még a végén azt hiszi, hazudok, vagy bolond vagyok. Ebbõl pedig maximum az egyik igaz.

Igen. Hálás vagyok véleményért, nagyon szeretem a videóid, nekem ez hatalmas megtiszteltetés. Köszönöm ^^

Ez egész értelmesre sikeredett. Jólvan Daniel, kezd visszatérni a normális éned. Csak a fangirlt kell legyõznem magamban. Hatalmas harc, de végül úgyis én gyõzedelmeskedem.

Úgy reméltem, hogy te vagy az! =) Én köszönöm, hogy olvashattam a történetet! Nagyszerû író vagy. Az egyetlen, amit bántam, az az, hogy még az elején kezdtem el, ezért minden fejezetre várnom kellett =D

Ezt meg tudom érteni. Én sem szeretek olyan történetet olvasni, ami nincs befejezve, fõleg mert fenn áll a veszély, hogy soha nem is fejezik be. Nem egyszer futottam bele ilyen ficekbe, és nagyon gyûlöltem utána az írót. Miért kell elkezdeni valamit, ha úgysem fejezi be soha? Nem értem az ilyen embereket. Az összes olvasójukat elriasztják ezzel. És még ráadásul meg is kínozzák õket. Ki tudja, lehet, hogy csak a szadisták csinálnak ilyet hobbiból. Hmmm, ez egészen tetszik.

Ugyan… Ha tudom, hogy ez lesz a vége, akkor sokkal gyorsabban megírom a fejezeteket =D

Akkor legközelebb elõre szólok =)

El sem hiszem, hogy tényleg vele beszélgetek. Olyan közvetlen, kedves, és… nem tudok nem mosolyogni. Feldobta a napom, a hetem, sõt szerintem az egész életem. Oké, kicsit korai ezt mondani három mondatos szóváltás után, de már így is többet beszéltem vele, mint a szaktársaim nagy részévél. Mintha ebben az országrészben õ lenne az egyetlen értelmes lény, aki képes normális mondatokat összerakni, és nem csak azért van itt, mert apuci gazdag és befolyásos. Ez az egyetlen baj a jogi karral. Szóval azt hiszem, tényleg tartozom neki. Nyertél Tomy, gratulálok.

Van valami, amivel meg tudnám hálálni?

- Nem tehetjük.

- Hát nem érted? Elmenekül! Nem engedhetjük el azok után amit… amit… - szemei szikráznak a haragtól és a keserû tehetetlenségtõl. Dühösen csap rá az ûrhajó ablakára, akkora erõvel szorítja ökölbe kezeit, hogy ujjai elfehérednek. Követem tekintetét a miénktõl nem messze lévõ szállítóhajóig. Az evakuáció során ebben szállították át a foglyokat, köztük Caecelint is. Mostmár azonban az ellenség kezén van. Nem tehetünk semmit, csupán nézhetjük, ahogy a törmelékeket kerülve próbálnak eljutni egy tisztább szakaszra. Ha odaérnek, belépnek a hiperûrbe, és elvesztjük a nyomukat.

- Amit velünk tett – és leginkább veled.

- Nem hagyhatjuk elmenni… meg kell állítanunk! Követnünk kell… vagy bármi! – egyre kétségbeesettebb a hangja, képtelen józanul gondolkodni, csupán a fájdalmára hallgat. Az pedig sosem jó tanácsos. Máskor ezért megbüntetné a parancsnokunk, de most senki sem szól semmit. Úgy tesznek, mintha a rendszereket ellenõriznék, de közben figyelnek. Ezen a hajón nincs külön kabinunk, ez csak egy szállító, ami minimális fegyverzettel van ellátva, és rövid idõtartamúutakra használjuk. Itt nincs olyan, hogy magán szféra. Talán pont ezért vagyunk olyan, mint egy család. Talán pont ezért fájt mindenkinek annyira, Caecelin árulása.

- A fegyverzet és a pajzs megsérült, minden hajó parancsot kapott a visszavonulásra. Nekünk is mennünk kell – próbálom észhez téríteni, de úgy tûnik a rideg tények csak még jobban feldühítik. Végre elfordul az ablaktól, csak hogy engem bámulhasson dühösen izzó tekintetével. Vonásait eltorzítja a harag, egész teste remeg az elfojtott indulatoktól.

- Követnünk kell õket!

- Az parancsmegtagadás lenne.

- Nem érdekel! Te nem vagy dühös? Komolyan nem érdekel, hogy elmegy? Nem akarod megtudni, hogy miért tette? Hogy lehetsz ennyire érzéketlen? – bár nem kiabál, indulatos szavai mégis úgy hangzanak a csendes hajóban. Tudom, nem gondolja komolyan ezeket a szavakat, mégis éles tüskeként fúródnak belém. Csupán a fájdalom mondatja ezt vele. Õ is tudja, hogy az a helyes, amit teszünk, és amint kicsit megnyugodott, el fogja ismerni. Ehhez azonban idõre van szüksége, és megértésre.

- Megértelek, de… - arca felé nyújtom kezem, de õ dühösen arrébb löki, még mielõtt hozzá érhetnék. Úgy néz rám, mintha teljesen idegen lennék. Mintha én tehetnék mindenrõl. Magyarázatok híján bûnbakra van szüksége. Valakire, akire zúdíthatja a haragját. Ha máshogy nem segíthetek, akkor legalább így segítek. Bármennyire is fáj.

- Nem, te nem értesz meg! Soha nem is értheted meg, mert sosem éreztél még így! … „

Kávémat kortyolgatva olvasom újra a tegnap félbehagyott fejezetet. Hétvégén sikerült elintéznem a bevásárlást, tanulnom jó pár órát, és még írni is tudtam. A folytatás majdnem kész, csupán idõt kell szánnom rá, hogy elkészítsem. Szeretem ezt a történetet, szinte magát írja. Mintha a két srác valóban csak arra várna, hogy végre egy párt alkossanak, én pedig csupán csak egy eszköz lennék, amin keresztül ezt tudathatják a világgal. Ha minden jól megy, és az oktatóim nem találnak ki valami egyéb ostobaságot, akkor hétvégén feltehetem a záró fejezetet. Csupán elég kávéra van szükségem hozzá.

Bár az én életemben is lenne egy ilyen személy. Hiányzik egy kis romantika. Persze szeretem a magányt, de néha kicsit sok. Vannak hullámvölgyek, és most éppen egy ilyenben ülök. Jó lenne, ha valaki foglalkozna velem, meglepne valamivel, elvinne akár csak egy esti sétára, csak egyszerûen megölelne. Utálom, hogy ilyen balszerencsés vagyok szerelem téren. Még egy érzelmeket kimutatni képtelen, mogorva földönkívülinek is hamarabb összejön, mint nekem. Persze nem irigylem Morgztól, csak… csak de. Fenébe hogy nekik bezzeg boldog véget találtam ki.

Telefonom erõszakos pittyegéssel jelzi, hogy ideje indulnom a délelõtti órámra. Nem sok kedvem van hozzá, de a büntetõjog nehéz, muszáj ott lennem, és teljes erõmmel figyelnem. Legalább érdekes, így kevés esély van rá, hogy elalszom rajta. A professzor, aki tartja, egy tündéi bácsi. Amolyan mindenki nagypapája külseje van, de ha belelendül az anyagba, olyan, mint egy öreg, igazságosztó Batman. Õ a példaképem, én is ilyen sokoldalú, mókás idõs ember akarok majd lenni. Inkább, mint egy elfuserált, begyepesedett, humorérzék nélküli nyugdíjas, akinek az a hobbija, hogy bokán vágja a békés egyetemistákat. Igen, hétvégén volt szerencsém találkozni ilyenekkel a boltban. Azt hittem meglincselnek, mikor elvettem a polcról az utolsó akciós füstölt sajtot… pedig az õ kocsijukban már volt minimum kettõ. A legfelháborítóbb az volt, hogy az egyik még meg is próbálta megszerezni tõlem azzal a dumával, hogy az unokájának az a kedvence, de olyan ritkán engedheti meg magának, ezért nem adnám-e neki oda. Természetesen nemmel feleltem, és ott hagytam. Persze figyeltem a nénit, és nem elõvett a szatyrából egy adagot? A kis sunyi elrejtette, hogy ne lássam a bevásárlókosarában, míg könyörög nekem. Hát a pofám leszakad tõlük. És még csodálkoznak, hogy nem kedvelem õket? Anya mindig azt mondta, hogy legyek kicsit toleránsabb, és ha ismertem volna a nagyszüleim, akkor biztosan másképp gondolnám, ami persze nincs kizárva, de sajnos nem találkozhattam már velük. Jó, nem állítom, hogy nincsenek kivételek, találkoztam is már velük, de sajnos nem sokkal. Ha nem lenne ez az oktatóm, akkor lehet, hogy nem is hinnék a létezésükben. Na mindegy, most már tényleg mennem kell, ha nem akarok elkésni. Fergetegesen izgalmas nap lesz, már most látom.

oOoOo

 Nem is volt olyan rossz, mint gondoltam. Az óra kifejezetten érdekes, a bácsi a szokottnál is lelkesebb, a csoporttársaim pedig furcsán normálisak voltak ma. Legalább nem tették tönkre a napomat ezért nagyon hálás vagyok nekik. A délutáni két elõadás sem volt olyan rossz. Egyik sem épp a kedvencem, de át lehetett vészelni. Azt hiszem a tipikus példa arra, hogy ha jól indul a reggel, akkor a napod is sokkal kellemesebb lesz majd. Már csak haza kell érnem, és neki is láthatok az éjszakába nyúló írásnak. Egy fejezetet feltöltök, a következõt pedig elkezdem, hogy holnap fel is rakhassam. Persze csak akkor, ha megfelelõnek ítélem a minõségét. Hiába akarom minél gyorsabban befejezni és megosztani az olvasókkal, az elsõ a minõség. Nem akarom, hogy rossz kritikák érkezzenek emiatt. Az mostani lelkiállapotomban nagyon nem tenne jót.

Akaratlanul is kiszalad számon egy kétségbeesett nyögés, mikor befordulok a kollégium és a fõépület közti leggyorsabb útra. Mindenfelé emberek, standok, zene és hangoskodás. El is felejtettem, hogy ma van az egyetemi klubok, csapatok, és minden ehhez hasonló ostobaság börzéje. Mindenki próbál új tagokat szerezni, meggyõzni a többi hallgatót, hogy hozzájuk csatlakozzon. Elsõ évben még el voltam tõle varázsolva, el sem hittem, hogy egyetlen intézményben ennyi különféle elfoglaltságot találhatok. Sõt, elárulom a nagy titkot, fél évig még a sakk klubnak is a tagja voltam, pedig nem is tudok játszani. Az ok nem más, mint egy rámenõs srác, hatalmas, melegbarna a szemekkel. Igazából nem is nagyon figyeltem arra, amit mond, annyira le voltam nyûgözve a tekintetétõl. Aztán persze a klubban találkozhattam a barátnõjével is… pontosan eddig tartott a lelkesedésem a dolgok iránt. Azóta igazából csak egy hatalmas nyûgnek érzem az egészet. Mindenki kiküldi a leglenyûgözõbb, legmeggyõzõbb embereit, és lyukat beszélnek szegény gyanútlanok hasába. Szegény elsõs srácokat még arra is rá tudják néha venni, hogy pompom fiúknak álljanak be. Ezek után hálás vagyok, hogy engem nem õk találtak meg hamarabb. Jelenleg azonban az a legrosszabb hír, hogy keresztül kell vágnom magam ezen a tömegen. Pedig nem vagyok túl emberkedvelõ hangulatomban. Nem garantálom, hogy nem lépek bele az arcába annak, aki elõször megszólít.

Minél tovább halogatom, annál kevesebb kedvem lesz hozzá, így inkább veszek egy mély levegõt, és belevetem magam a tömegbe. Bárcsak kapucnis pulcsit vettem volna fel reggel… akkor az arcomba húzhatnám, és még csak rá sem kéne néznem az emberekre. Így is kerülöm a tekintetüket, ám sajnos elég sokan néznek könnyû prédának. Már bepróbálkozott a könyvklub, egy lány, aki a szürrealista festészetrõl dumált, és egy srác, aki arról próbált meggyõzni, hogy a siklóernyõzés igenis jó, izgalmas, és nekem találták ki, hiszen az alkatom ideális hozzá, és látja a szememben a kalandvágy csillogását. Azt hiszem szegény összetévesztette ezt a „kopj le, mert nem állok jót magamért” csillogással. Miután ezt vele is közöltem, benne rekedt a szó szegényben. Remélem azért nem okoztam maradandó károsodást neki. Ha nyolc napon túl gyógyul majd, akkor keresse az ügyvédem.

Éppen egy srácnak próbálom elmagyarázni, hogy engem annyira nem érdekel a gördeszkázás, mikor tekintetem megakad egy másik alakon. Már nem is tudom, mit mond, egy szavát sem hallom, annyira leköt a magas, szõke srác, aki nem messze tõlünk magyaráz türelmesen egy leányzónak. Van egy sanda gyanúm, hogy a lányt nem érdekli a mondanivaló, csupán beszélni akart a fiúval. És ezt meg tudom érteni. Ha jól látom, és tuti hogy jól látom, mert a látásommal nincs gond, akkor az ott… az bizony Thierny! Õ mit keres itt? Itt az egyetemünk hülye klubjai vonulnak fel, nem pedig a világ legmenõbb vloggerei. Ezek szerint õ is ide jár? Nem lehet, hogy ugyanott hallgató, ahol én, és még sosem láttam. Nem, ez egyszerûen lehetetlen. Lehet, hogy csodálatom tárgya egy emelettel lejjebb lakik, és még nem vettem észre?! Neeeeem, az nem lehetséges. Ilyen vak és ostoba nem lehetnék. Akkor lehet, hogy mégis képzelem az egészet?

Nem törõdve a gördeszkás méltatlankodásával, szó nélkül ott hagyom, és közelebb araszolok a pároshoz, aki sokkal jobban érdekel. Oké, most már nincs kétség. ez valóban õ. Ez a hosszú szõke haj, a kedves mosoly, és a csillogó szemek eltéveszthetetlenek. Sajnos a hangját nem hallom a tömeg miatt, de az is biztosan olyan, mint a videókon. Egy kicsit magasabb, mint amilyennek eddig képzeltem, de ez nagyon jól áll neki. Ugyanolyan jólöltözött, mint a videóin, szóval ez nála az általános ruha lehet. A mozdulatai, a gesztusai, a mimikája, annyira… annyira egyedi. Kedvelem õt, lenyûgöz bármivel, amit tesz vagy mond. Õ minden, amit egy hozzám hasonló reménytelenül romantikus nyomi srác kívánhat. Mivel nem biztos, hogy valaha látom még, ezt most meg kell tennem. Elõre is bocsi mindenkitõl, és nyugi Daniel, meg fogok majd bocsájtani neked is. Utólag biztosan, de most azon a véleményen vagyok, hogy nagy bolondság, amit tenni készülsz…

Persze nem hallgatok magamra, utólag úgyis kibékülök majd ezzel a tettel. Átvágok a tömegen, finoman arrébb tessékelek pár csillogó szemû lánykát, aki arra vár, hogy beszélhessen Thiernyvel, és amint elég közel érek hozzá, azonnal a nyakába vetem magam. Jó oké, ez mondjuk túlzó kifejezés, inkább csak átölelem, és arcomat a mellkasába fúrom. Érzem, ahogy benne reked a levegõ, és egy döbbent nyögés is kicsúszik ajkain. Mindez nem zavar, csak az számít, hogy végre érezhetem, õ nem kitalált, hanem élõ hús-vér ember. Van, aki a pápával akar találkozni, van, aki az elnökkel, én pedig vele. Most azt hiszem valóra vált a legnagyobb álmaim egyike. A következõ a listán az, hogy én magam is kadéttá válok egy ûrállomáson, ám azt hiszem erre még várnom kell pár évszázadot, de nem baj. Ez kárpótol érte.

Pár másodperc múlva már el is engedem, egy pillanatra felmosolygok rá, és már bele is olvadok a tömegbe. Még mielõtt rám hívná a nem létezõ biztonságiakat, vagy a féltékeny kiscsajok kikaparnák a szemem. Nem is értem mi ütött belém. Csak úgy odaballagtam és megöleltem, ami pedig a legfurcsább, hogy még csak nem is bánom. Olyan, mintha mindent beborítottak volna vattacukorral. Bárhová megyek, bárhová lépek, mindenhol puha és süppedõs a talaj, a levegõben pedig mintha finom cukor illata terjedne. Nem hittem volna, hogy valami lehet rám ilyen hatással. Ha tudom, akkor tuti hogy hamarabb megkeresem. Ami pedig a legrosszabb az egészben, az a levakarhatatlan mosoly az arcomon. Úgy nézhetek ki, mint egy kisgyerek, aki most találkozott a kedvenc szuperhõsével… és végül is ezzel nem tévedtem olyan nagyot. Az én szuperhõsömnek hosszú szõke haja, ragyogó kék szemei, és finom illata van. Még nem is tudom, hogy mire hasonlít igazán, ahhoz egy kicsit több idõre lett volna szükségem. Az viszont biztos, hogy ezt a napot sosem fogom elfelejteni. Reggel azt mondtam volna, hogy talán túl fogom élni ezt a napot? Nagyon nagyot tévedtem. Ez a nap hosszú idõ óta a legjobb volt az életemben. Köszönöm, Thierny.

oOoOo

Nyöszörögve nyúlok el az ágyamon, kiropogtatva elgémberedett tagjaim. Ma csak délelõtt voltak óráim, így ebéd óta itt ülök, és írok. Illetve eddig írtam, most háromszor végignéztem egy csodálatos videót, amit Thierny töltött föl. Végre megérkezett a huszonöt új információ. Igaz, még csak kedd van, és mostanában sûrûn töltött fel újabb dolgokat, mégis már kezdett hiányozni a hangja. Sajnos azonban attól tartok, hogy a következõre sokat kell várni. Ha valami ilyen sûrûn ilyen jó, akkor annak hamarosan vége szakad. De legalább ezeket újra és újra megnézhetem. Most, hogy kicsit jobban megismertem, rá kellett döbbennem, hogy tényleg tökéletes. Amiket elmondott magáról, azok csak még jobban megerõsítették ezt az elképzelésem. A legcukibb dolog mindenképpen az, hogy fél a gilisztáktól. Oké, az álom tényleg borzasztó lehetett, de így kívülrõl nézve nagyon… komikus. El tudom képzelni, ahogy gyerekkorában a húga kergeti, kezében egy apró kis gilisztát lengetve, Thierny pedig kiáltozva menekül elõle a kertben. Bár személyesen nem ismerem a testvérét, az elmondásai alapján pont ilyennek képzelem el. Annyira vicces… vicces és cuki. Tényleg hihetetlenül aranyos, erre most nem tudok jobb szót.

Az pedig, hogy egy karácsonyi film a kedvence, csak hab a tortán. Nekem ugyan a Grincs csak a harmadik helyre szorult vissza, de teljesen meg tudom érteni a választását. Õ értékelné a dekorációt, amit még a koli szobában is fel szoktam pakolni minden ünnepre. Szerintem ez teszi ki a holmim egyharmadát… a másik harmad a könyveim, a harmadik pedig minden egyéb, szóval kijelenthetjük, hogy a díszítés jelentõs helyet foglal el az életemben. Igazából azt hiszem, minden pontot felsorolhatnék a videójából, és minden pontot tudnék magamhoz kötni… na jó majdnem mindent, mert ikertesóm nincs, és nem vagyok allergiás semmire… Szóval na.

Most, hogy találkoztam vele élõben is, máshogy néztem a videóját. Eddig azt hittem egy ilyen felvétel mindent vissza tud adni a készítõjérõl, de ezt el kell vetnem. Inkább olyan, mint egy halvány kis lenyomat, ami ugyan hasonlít az eredetire, de annak csak egy gyenge mása. Viszont ha ilyen a gyenge más, akkor képzelhetitek milyen az eredeti… Nem tudom kiverni a fejembõl a csillogó kék szemeket, és esküdni mernék, hogy lefekvés elõtt az õ illatát éreztem. Még mindig nem tudom mi lehetett az pontosan, de tényleg olyan volt, mintha azt érezném… ez a képzelgés már a vég. Csak azt tudnám, miért érzek így.

Apropó érzelmek. Nem tudom melyik ficre van rákattanva, próbáltam kikövetkeztetni, de ez a áros sajnos túl népszerû… de amint kiderül, megyek és seggbe rúgom az íróját, amiért jobbat alkot mint én. Vagy lehet inkább kezet csókolok neki, még nem tudom.

 Vajon ha Jonathan és Morgz szerelme ilyen a képernyõn – jó, a majdnemszerelme – akkor vajon milyen lehet élõben? Egyszer szeretnék velük is találkozni, csak hogy lássam, vajon tényleg van-e valami vibrálás… hogy tényleg olyan kifejezõ-e az arcuk… Tudom, színészek, náluk ez biztos más, de pont ezért. Érdekel milyen egy színész, mikor éppen nem játszik. Lehet, hogy csalódnék, nem pozitívan, mint Thiernynél, de azért megpróbálnám. Talán ha készítenek könyvet a sorozatból, akkor lesz valami turné a szereplõkkel, vagy nem is tudom. Talán valamilyen rajongói találkozóra meghívják õket, ez sem szokott ritka lenni.

Merengés közben készítek magamnak egy újabb adag kávét, de ezt viszonylag gyengére, hogy aludni is tudjak ma valamennyit. Ma még be szeretném fejezni ezt a fejezetet, hogy ne törjön meg a sorozat. Tegnap este is töltöttem fel egyet, így ma sem ártana. Utána már csak két-három részt tervezek, de amit én kitalálok, az ritkán számít. Ahogy már mondtam, ezt a történetet Jonathan és Morgz írják, én csak az eszköz vagyok.

„… Halk kopogás zökkent ki a Kefrenhegbõl. Az emberek szerint olyan, mint egy meditáció, és mivel ezt könnyebben megjegyzik, nem szoktam kijavítani õket. Felesleges lenne a mi bonyolult szavainkat megjegyezniük, fõleg mert a legtöbbet ki sem tudják mondani. Az õ nyelvük sokkal egyszerûbb. Kicsit talán primitív, és nem képes olyan árnyalatok megfogalmazására, mint a miénk, de azért szép. Susan mesélte, hogy az õ bolygójukon sok különbözõ nyelvet beszélnek, nem csupán azt, amit a kadétok használnak a hajókon. Egy megállapodás szerint minden jelentkezõnek ismernie kell ezt a nyelvet, aki részt kíván venni a kiképzésen. Hogy miért pont ez a nyelv? Mert az emberek a legegyszerûbbek közülünk. Más fajok számára könnyen megtanulható az õ nyelvük, míg számukra hosszú évekbe telne bármelyik másik galaktikus nyelv elsajátítása.

- Lépj be – meglep Jonathan érkezése, az pedig még inkább, hogy zavar látszik az arcán. Talán végre elengedte a dühét, és újra tisztán lát. Nem kínálom hellyel, ha szeretne leül, ezt õ is tudja, ismeri a szokásaim. Tekintete az égõ gyertyára téved, mire még inkább zavarba jön. Lesüti szemét, és keresi a szavakat. Õ ritkán ilyen. Csupán azóta fordult így ki magából, mióta Caecelin elárulta.

- Sajnálom, hogy megzavartam a Kefr… a meditációd – halvány mosoly kúszik ajkaimra a gyenge próbálkozás hallatán. Egyszer azt mondta, szeretné megtanulni a nyelvünk, de még nem volt idõnk elkezdeni a leckéket. Talán majd ennek is eljön egyszer az ideje.

- Te bármikor megzavarhatsz, tudod jól – biccentve toporog tovább, végül helyet foglal velem szemben a földre terített takarón.

- Sajnálom, amit az elmúlt napokban tettem. Nem akartalak megbántani, sem megvádolni. Tudom, hogy neked is nehéz volt, hogy nem csak én szenvedtem az elmúlt idõszakban. Sosem gondoltam, hogy érzéketlen vagy, amikor ezt mondtam, nem voltam önmagam. A harag beszélt belõlem. Dühös vagyok, amiért nem kaptam magyarázatokat, és ez rajtad csattant. Meg tudsz nekem bocsájtani? – lehajtott fejjel suttogja a szavakat. Tudom, mennyire nehéz ez neki. Nem szeret gyengének mutatkozni, pedig elõttem megteheti. Amikor velem van, lehet bármilyen sebezhetõ, hiszen én vigyázok rá, és nem hagyom, hogy baja essen.

- Sosem haragudtam rád, így megbocsájtanom sem kell – erre felkapja fejét, és hatalmas, barna szemeivel bámul rám, mintha nem tudná elhinni a szavaimat.

- De hát egy csomó sértést vágtam a fejedhez, és minõsíthetetlenül viselkedtem. Még a parancsmegtagadástól sem riadtam volna vissza! Mégis mindenki úgy viselkedik, mintha semmit sem tettem volna – tehát már járt a parancsnokunknál is, de nem kapott büntetést. Mind tudjuk min ment keresztül, tudjuk mennyire megsérült. Õ az egyetlen, aki nem érti, miért vagyunk ennyire elnézõk vele. Nem érti, és ezért olyan zavart. Törékeny, akár egy ruzgtag virág.

- Sok mindenen mentél keresztül Jonathan, ami súlyos sebeket okozott neked. Ezeknek a sebeknek idõre van szükségük a gyógyuláshoz. Mi csupán ezt az idõt akarjuk megadni neked.

- Túlságosan elnézõk vagytok velem… nem érdemlem meg – ismét lesütné szemét, de tenyerem arcára simítva tartom magamnál a tekintetét.

- Te ennél sokkal többet érdemelnél. …”

„… - Beszélnem kell vele!

- Felszakítaná a sebeket.

- Morgz nem kell óvnod mindentõl! Elfogták a hajóját, újra a fogjunk, beszélnem kell vele – dühösen trappol tovább a cellák felé, én pedig követem. Nem tudtuk titokban tartani elõle, hogy elfogták Caecelint, és a többi rabot. A nyomkövetõ a hajójukon mûködött, annak ellenére is, hogy azt hitték kiiktatták. A fogolyszállítók többszörösen biztosítva vannak szerencsére. Amint megtudta, oda akart menni. A napokban kezdett újra önmaga lenni, de ezt tönkre teheti az ostoba beszélgetés. Az emberek nem tudják, mit mikor kell tenniük, ha nem akarnak még nagyobb kárt okozni maguknak. Igen, egyszer majd beszélniük kell, de még nem most. Nem most, mikor Jonathan elárasztja az elárultak dühe és megaláztatottsága.

- Kérlek, várj még vele.

- Nem, ha ismét megszökik, vagy egy távoli rendszerben lévõ börtönbe szállítják, sosem lesz rá esélyem. Most kell megtennem!

- Nem vagy még elég erõs hozzá – horkantva felnevet, de nem reagál rá. Talán mert tudja, hogy igazam van. Amit mondok, sosem sértésbõl mondom, és ezzel tisztában van. Az elmúlt napokban szinte minden idejét velem töltötte, néha sokat beszélt, de sokszor órákon át csak hallgatott. Végre azt tehettem, amire igazán szüksége volt. Meghallgattam, és mellette voltam. Most azonban ellent kell neki mondanom.

Némán figyelem, ahogy beszél az õrrel. Õ is tudja, mi volt Caecelin és Jonathan között, így nem ellenkezik sokáig. Pár perc beszédre kap csupán engedélyt, de azt hiszem ez is elég neki. Én itt várom majd. Nem kívánom újra látni a lányt, aki összetörte azt, akit szeretek. …”

„... Csupán halk szipogása töri meg a kabin csöndjét. Igazam volt. Felzaklatta a beszélgetés. Újra összezuhant, talán még jobban, mint elõtte. A kabinjáig bírta, nem akarta, hogy bárki más lássa rajtam kívül. Itt azonban utat engedett a keserûségének, és… és a könnyeknek. Sosem láttam még sírni. És soha többé nem is akarom. Minden könnycsepp, olyan, mint egy-egy apró tûszúrás a szívembe. Fáj õt így látnom. Szenved, és én nem tehetek érte semmit. Semmit, mert õ még mindig nem érti, mit jelent számomra.

- Nyugodj meg Jonathan… nyugodj meg… - suttogom halkan, mikor ismét felzokog. Jó ideje ölelem, de nincs változás. Ha pár percre meg is nyugszik, utána újra eluralkozik rajta a fájdalom. Eddig sosem mutatta meg ezt az oldalát, ám most felszínre tör minden érzelme. Ha nem vár eddig, akkor most nem lenne ilyen rossz. De persze túl makacs volt, hogy ezt képes legyen belátni. Makacs, akár egy kisgyerek. - Nesfabogd... – suttogom halkan. Nem értheti, de ez az õ nyelvükön annyit jelent, hogy szeretlek. Bár nálunk sokkal mélyebb a jelentése. Igazából sokáig nem értettem miért vannak ilyen szavaink, mikor a népem az érzelmek terén sokkal… visszafogottabb, mint mondjuk az emberek, de mikor megismertem Jonathant, végre egértettem. Megértettem, hogy ezekkel a szavakkal mindent elmondhatunk, amit irántuk érzünk. Minden fájdalmat, és minden reményt. …”

„ … Sosem tudtam meg, hogy mit mondott neki Caecelin, és ez így helyes. Az csak rájuk tartozott. Jonathan többé nem hozta szóba a csapatunk elõtt, de én tudom, mennyire szenved. Ez a név tabuvá vált köztünk. …”

„ … - Hadeztrabhf – próbálom szép, lassan, tagoltan mondani, hogy könnyebben megjegyezhesse.

- Hadezaf – mosolyogva csóválom meg fejem, mire csalódott sóhajjal dõl az ágyán, és fáradtan meggyûri arcát. Az elmúlt hetekben sokat javult az állapota. Szemei kevésbé karikásak, most már képes aludni, és kipihenni magát. Ez pedig a hangulatán is sokat javított. Tekintetében még mindig ott a fájdalom, de az még évekig ott is maradhat. – Mennyivel egyszerûbb azt mondani, hogy szék. Komolyan, minek nektek ennyi betû egy szóban? Nem gondolkodtatok még egy kis nyelvreformon?

- Számunkra ezek egyszerû szavak.

- Na persze, akkor azt hiszem, nem akarom tudni, hogy mi az, amit még ti is nehezen mondotok ki. Nem, tényleg nem! – emeli fel gyorsan kezeit, mielõtt belevághatnék egy olyan kifejezésbe, ami valóban egy kissé nehézkes, még nekünk is. Mint náluk egy… nyelvtörõ? Talán ezt a szót használják rá. – Inkább azt mond meg, hogy mit jelent a nesfabogd – megdermedek, ahogy kiejti a szavakat. Hiba nélkül, mégis lágyan, ahogyan csak egy ember képes rá. Másra sem vágyom, csak arra, hogy ezt suttogja a fülembe, nem lehet. Még nem.

- Honnan ismered azt a szót?

- Hiszen te mondatd ezt! Amikor… - elhallgat, megrázza fejét, de tekintetét nem veszi le rólam. – Szóval mit jelent?

- Nem tudom.

- Nem tudod?! Morgz, hiszen te magad mondtad, erre emlékszem. Talán rosszul ejtettem ki? Nem, biztosan így hangzott. Nesfabogd – nem, még egyszer nem akarom a szájából hallani. Felér egy kínzással. Mintha csak játszana az érzéseimmel. Tudom, hogy sosem tenne szándékosa ilyet, de most… most nincs tisztában a szavai erejével. Szó nélkül állok föl, és hagyom el a szobáját. Most… most magányra van szükségem. …”

„… Nem kopog, csupán belép, és leül mellém az ágyra. Egy napja kerülöm, de megvan rá az okom. Talán önzõ vagyok, de szükségem volt a magányra, hogy elzárhassam érzéseim. Hogy ne okozzanak szenvedést, mikor vele vagyok.

- Amióta ismerlek, a barátom vagy. A legjobb barátom azt hiszem – nem vár sokat, belekezd a mondandójába. Nagyobb zavarban van, mint mikor bocsánatot kért, de most látok valami elszántságot a szemében. – Sokszor nem hallgattam rád, pedig neked volt igazad. Vigyáztál rám, próbáltál megóvni attól, hogy fájdalmat okozzak saját magamnak. Elviselted, hogy makacs, gyerekes, és olykor hirtelen haragú vagyok. Minden sértést, amit hozzád vágtam, elfelejtettél. Sosem haragudtál, bármit is tettem. Nem értettem, hogy miért vagy ilyen velem. Sosem értettem, hogy miért viselkedsz úgy, ahogy. Egészen mostanáig – döbbenten hallgatom, várva, mi lesz a vége. Az érzések, amiknek az elzárásával eddig küzdöttem, pillanatok alatt buknak a felszínre. Reménykedek, pedig nem kéne. Reménykedek, pedig tudom, hogy az esély apró. Mégis… - Azt hiszem, most már tudom, hogy miért tetted meg értem mindezt. Megkérdeztem Trehrdet, hogy mit jelent az a szó.

- És? – zavart mosollyal simít arcomra, majd fülemhez hajol. Forró lehelete szinte hidegnek tûnik parázslóbõrömhöz képest, ajkai lágyan simítják végig bõrömet, miközben kiejti a szót, amit mindig is hallani akartam tõle.

- Nesfabogd…”

Jó, oké, elérzékenyültem. Pulcsim ujjával törlöm meg szemeim, és még mielõtt meggondolnám magam, gyorsan föltöltöm az utolsó fejezetet. Képtelen lennék még egyszer elolvasni és leellenõrizni anélkül, hogy elhasználnék három csomag zsebkendõt. Annyira a szívemhez nõttek. Annyira imádatam õket. Nem akartam befejezni. Húztam, amíg csak tudtam, de könyörögtek, hogy a végére érjek. Jonathan és Morgz akarták ezt. Hogy végre boldogok lehessenek. A kis drágáim. Napok óta csak írok, kávézok, és bemegyek a fontos óráimra. Tegnap péntek volt, így az egész napot itthon tölthettem, mégis csupán ma este készült el a záró fejezet. Túl sok volt az érzelem. Utálom, mégis boldog vagyok, hogy véget ért. Legalább õk boldogok. Remélem, más is elégedett lesz. Ha az olvasóknak nem tetszik, akkor pedig… tudjátok mit? Most az egyszer nem érdekel.

Jonathan legalább cuki. Olyan aranyos, naiv, és végtelenül szerelmes. Nem tudsz neki ellenállni, ha rád néz azokkal a hatalmas barna õzike szemeivel. Õ mindent elhitt annak a lánynak, és tényleg szerette õt. Elég csak ránéznem, és el tudom hinni, hogy bármit megtett volna érte. Pedig semmi sincs a két színész között, ennek direkt utána néztem! Szegény megérdemelné, hogy viszontszeressék. Ha egyszer rájön és megérti, hogy mennyit jelent a kis ûrsrácnak, akkor nagyon boldogok lesznek. Morgz tényleg szereti õt, és meg tudja adni neki ezt a gondoskodást, amire szegény srácnak szüksége van. Nem látszik ugyan rajta, de törékeny a kis lelke. Bármennyire is tagadja ezt az összes író, én biztos vagyok benne, hogy egyszer össze fognak jönni. A mi történeteinkben biztosan. Amúgy meg… arról nem találtam semmiféle információt, hogy ez a két színész nem járna… és a mai világban semmit sem lehet biztosra állítani.

Majdnem kiesik kezembõl a bögre, úgy sietek leállítani a videót. Ez nem lehet. Ez tuti, hogy nem igaz! Kerekre tágult szemekkel bámulom a kimerevített képet. Az ott… az… ÚRISTEN! Szóval ezért kellett most ezt a részt megnéznem! Tudtam én, hogy a kockák mindig jól döntenek… ez egyszerûen hihetetlen. Már a rész végén vagyunk, Caecelin éppen egy extra szendének szánt mosollyal fogadja az arcához hajoló Jonathant. Nem, nem csókolják meg egymást, az csak a következõ részben fog megtörténni, de most nem is ez a lényeg. A háttérbe, ott van Morgz. Eddig fel sem tûnt, mert alig látszik, csak beles a terembe, de az ott biztosan õ. Senkivel sem tudom összetéveszteni! Az a fájdalom a szemében… Az az, ami igazán jelzi, mennyire rossz ezt látnia. Eddig is ott volt? Hülye kérdés, tuti hogy ott volt, nem hiszem, hogy csak utólag vágták bele. De vajon szándékosan? Vagy a színész saját döntése volt, hogy így bekukucskál a díszletbe? Áhhh, ez a lényegen nem változtat. A lényegen, miszerint Morgzot szinte felemésztette a bánat, összefacsarodott a szíve akárhányszor megpillantotta õket, mégis figyelt. Figyelt, mert látnia kellett, hogy Jonathan biztonságban van. Nem törõdött a saját fájdalmával…

Ölembe kapom a laptopot, a bögrém valahol a földön koppan, és már meg is szûnik számomra a világ. Nem érdekel semmi, nem érzem az idõ múlását, csak a billentyûk ütemes dobolása, és az egymás után megjelenõ mondatok maradnak számomra. Elveszek a világban, a rengeteg szenvedélyben, és fájdalomban, ami Morgzból árad. Megpróbálom szavakba önteni mindazt, amit a tekintetében láttam. Mindazt, amit Jonathan jelent neki, amit miatta élt át. Mindenkinek meg kell értenie, mindenkinek meg kell tudnia, hogy mit érez igazán. Ezt a fejezetet teljesen neki szánom.

„ …Gyûlöltem. Gyûlöltem minden pillanatot, mikor együtt láttam õket. Nem akartam így érezni, de tenni sem tudtam ellene. Nem mondhattam el senkinek, hiszen furcsán tekintettek volna rám, amiért figyelem Jonathan minden lépését. Bár az állomáson mindenki ismer mindenkit, nehéz megtalálni a közös hangot. Annyi bolygó annyi népe gyûlt össze. Más szokások, más értékrendek. Nehéz igazi barátokat találni, nekem pedig Jonathan volt az egyetlen. Az emberek sokkal közvetlenebbnek bizonyultak, mint a plutániumiak. Mi otthon nem mutatjuk ki ennyire az érzelmeink. Ennek semmi különösebb oka nincs, egyszerûen csak… azt hiszem, senki sem várja el tõlünk. Hogy képes lennék-e rá? Nem tudom. Hogy megpróbálnám-e Jonathanért? Igen.  …”

Összerezzenve kapom fejem a telefonom irányába. A halk, kitartó pittyegés szerint értesítést kaptam. A fenéért nem némítottam le. Ha most emiatt száll el az ihlet, akkor nagyon dühös leszek. Gyorsan kézbe kapom, hogy ki is nyomjam azzal a lendülettel, de… de ez egy újabb bejegyzés Thiernytõl! Nehéz kérdés, sokáig hezitálok is, de végül gyõz a kíváncsiság is. Túlságosan is szeretem ahhoz, hogy ne nézzem meg azonnal. Fõleg ha ez most a Valentin napi kiadás. Talán még jót is fog tenni egy kis romantika. Vagy valami afféle.

Levakarhatatlan mosollyal nézem végig a videót. És utána még háromszor ugyanígy. Ezek a borzasztó csajozós szövegek… mindet imádom. Ó bár engem próbálna felszedni velük, azonnal a karjaiba ugranék. Na persze nem azért mert híres vlogger, hanem mert tényleg bejönnek ezek a dumák. tudom, szánalmas, de oda vagyok az ilyenekért. Valószínûleg a borzalmas humorom miatt. Olyanok ezek, mintha csak viccek lennének. Borzasztó, fájdalmas, ám mégis csodás viccek. Bár tudnám, hogy hol szokott ismerkedni… igazából csak annyit tudok róla, hogy angol irodalom szakos, de hogy melyik egyetemen, azt sosem árulta még el. Gondolom nem óhajt nap mint nap rajongók elõl menekülni. Az biztos, hogy ha kiderülne, sosem tudná levakarni magáról a visongó pompom lányokat. Van, aki úgy véli, nem éri meg egy biszex srácra rámozdulni, mert aki képes lefeküdni egy másik sráccal az undorító. Hogy ezt honnan tudom? A rengeteg kommentbõl, ami már korábban is megjelent azok alatt a posztok alatt, amiben utalt az érdeklõdésére. Sajnos azonban a többsége ennél sokkal elszántabb, és úgy van vele, hogy õ bizony képes lesz „helyes útra” téríteni. Ezt a hozzáállást nem szeretem igazán. Nagyon nem.

„- Illetve így a végén mèg egy szavazàst hoznèk. Mindenkit, aki követ engem Facebookon, kèrem, hogy szavazzon, miszerint egy kèsõbbi videòmban 25 ùj dolgot szeretne megtudni ròlam, vagy inkàbb a bènàzàsaimat làtnà. Thierny Young voltam, köszönöm, hogy velem voltatok, legyen nagyon szèp napotok!”

Sóhajtva állítom le. Oké, talán négyszer elég volt. Egy ideig még gyönyörködöm kedves arcában, majd inkább felnézek a facebook oldalra, hogy leadjam a szavazatom. Illetve leadnám, de nincs kint semmi. Talán elfelejtette. Na mindegy, majd visszanézek párszor, hátha megjelenik. Az biztos, hogy a 25 új dolognak kell nyernie. Szeretem õt nézni, biztosan vicces, ahogy bénázik, de… de én minél többet meg akarok tudni róla. Meg akarom ismerni, ha élõben nem lehet, akkor legalább így. Tudni akarom, hogy tényleg olyan-e, amilyennek elképzelem. Olyan kedves, olyan megértõ, olyan intelligens, és olyan figyelmes. Én miért nem találkozom soha ilyen emberekkel a való életben? Vele végre tudnék értelmesen beszélgetni. Olyan rég volt már szerencsém ilyenhez… Mielõtt még elszomorodnék, és nem akarnék mást, csak egy hatalmas adag cukrozott tejeskávéval kuporogni a takaró alatt, visszatérek a készülõ fejezethez. Elég, ha kettõnk közül Morgz depressziós.

oOoOo

Alig egy óra, és már fel is teszem a folytatást. Szerencsére nem estem ki a ritmusból, sõt talán még erõt is kaptam a videótól. Morgz helyzete sokkal rosszabb, mint az enyém. Õ szeret valakit, aki nem szereti viszont, és ez piszkosul rossz érzés lehet. Én legalább nem vagyok így oda senkiért, így nem kell azzal foglalkoznom, hogy féltékenykedjek. Nem nagyon tudok rosszabbat elképzelni az õ helyzeténél. Nem is tudom, mit tennék a helyében. Mármint a történetemben tudok az õ fejével gondolkodni, az valahogy másabb, mintha a saját életemben megélni ugyanazt.

Elmegyek zuhanyozni, fogat mosni, és minden mást igyekszem letudni még éjfél elõtt. A tegnapi éjszakázás kicsit kimerített, így most hamarabb szeretnék bekerülni az ágyba. Igazából holnap nincs órám, de el kell mennem bevásárolni. Fogytán a kávém, és kb minden ehetõ dolgom. A kis hûtõmben egy fél doboz tejnél, és egy kétes eredetû felvágottnál több nincsen. Ha nem szeretnék éhen halni, akkor kénytelen leszek ezt is elintézni. Talán vehetnék magamnak valami új könyvet, ha már boltok közelében leszek. Hmm… ez egészen jól hangzik.

Meglepõ módon már van is három komment az új fejezet mellett. Van aki sosem alszik. Szerencsére a mi fajtánk eléggé éjjeli bagoly csapat, így sosem kell sokat várnod egy kis visszajelzésre. Igazán léleksimogató, ahogy elolvasom a kedves sorokat. Csupa pozitív gondolat mindenkitõl, az egyetlen, amit fel tudnak róni nekem, hogy nem elég hosszúak a fejezetek. Mindenkinek válaszolok, hogy lássák, nekem tényleg fontos a véleményük. Nélkülük nem lennék most ilyen… jó? Nem is tudom, hogy használhatom e magamra ezt a szót. Inkább azt mondom, hogy nem lennék ilyen, mint most. Tényleg nagyon sokat tanultam a visszajelzésekbõl. Nem ártana, ha a többi író is elfogadná, hogy néha érdemes az olvasóra is hallgatni. Akkor nem lenne ennyi borzalmas mûvel tele az internet.

Megígérem, hogy megpróbálok egy hosszabb fejezetet összerakni legközelebbre, majd lekapcsolok mindent, és bevetõdöm az ágyba. Ilyenkor tényleg hálás vagyok, hogy nincs szobatársam. Ha valaki felkeltene holnap reggel, lehet hogy hozzá vágnám a büntetõjogról szóló embertelenül vastag tankönyveimet. Igen, több is van. A jogászok szerintem csak azért lehetnek olyan izmosak, mert ilyen könyveket emelgetnek, lapozgatnak, és nyálaznak át nap, mint nap. Más testmozgás nem nagyon jut nekünk, de ha mondjuk fekvenyomok egy ilyen csodával, akkor egykettõre csodás karizmom lesz. Bár lehet félnék, hogy magamra ejtem, és agyonnyom a sok tudás. Ilyen halált senkinek sem kívánok.

oOoOo

Másnap reggel alig tudom rávenni magam, hogy kikászálódjak az ágyból. Csak heverek, és olvasom a tegnap félbehagyott könyvet, amit Thierny ajánlása miatt kezdtem el. Sajnos olyan dél körül már végzek vele, így nincs több kifogásom az ágyban maradásra. Vár a bolt, tele öregasszonyokkal. Igen, napközben csak az öregek járnak vásárolni. Említettem már, hogy mennyire nem szeretem az öregeket? Talán jobb lenne, ha késõbb mennék. Akkor ugyan többen lesznek, de az átlag életkor nem hatvan fölötti. Ez talán jobb lesz az idegeimnek. Végülis… hasznosabb dologgal is el tudom tölteni a napot.

Elõhalászom laptopom, leadom szavazatomat Thierny facebook oldalán, majd ismét a kockára bízom magam. Kell egy rész, hogy ráhangolódjak, és ne azon bosszankodjak, hogy jelenleg a bakis videó vezet. Komolyan megkeresem az összes rajongót, aki arra szavazott, és lenyomok egy adag kelbimbót a torkukon. Annál rosszabbat jelenleg nem tudok elképzelni számukra. Szóval reszkessetek… és inkább tegyétek át a szavazatotokat a másikra. Õt nem nézni kell ostoba libák. Õ nem csak egy csinos pofi, csak titeket ez nem érdekel… pfh…

Megígértem, hogy egy hosszabb fejezetet fogok készíteni, és most elõttem áll az egész nap ahhoz, hogy ezt megtegyem. Valahol pedig el kell kezdeni, így jöjjön a rész. Kérlek, uram add, hogy ne megint egy Jonathan-Caecelin nyálas huzavonát kelljen végig néznem. Légy kegyes hozzám, és ígérem a következõ szobatársam megtûröm… egy bizonyos ideig biztosan.

oOoOo

„ … Hatalmas a zûrzavar az állomáson. Azonnali evakuálást rendeltek el, de senki sem tudja, hogy miért. Páran azt tippelték, hogy gyakorlat, de kétlem. Az oktatóink arca nem errõl árulkodik. Senki sem mer kérdezni, csak tesszük, amit kell. Összeszedjük felszerelésünk, és a hajók felé vesszük az irányt. Mindenki a saját csapatával megy. Tizenöt kadét, és két felügyelõ. Ez a biztonságos felosztás. Illetve nálunk már csak tizennégy kadét. Caecelint már nem hozzánk tartozik, õt a többi fegyenccel együtt szállítják el. Mindenki számára rossz erre gondolni, de talán a legjobban Jonathant rázza meg. Mikor belépek a kabinjába, az ágyán ül, és mered maga elé. Még semmit sem pakolt össze. A kabin kicsi, de hatalmas káosz uralkodik benne. Mintha napok óta meg sem próbált volna rendet rakni. Ez így is van. Azt is pontosan tudom, mennyi ideje. Sajnálom Jonathan.

Szó nélkül állok neki összeszedni a legfontosabb dolgait. Nem is reagál rám, mintha itt sem lennék. Lehet, hogy tényleg nem vesz észre, annyira el van merülve a saját gondolataiban. Csak emészti magát, és azon mereng, hol rontotta el. Nem mondta ugyan, de látom az arcán. Azt hiszi õ a felelõs ezért. Õ állt a legközelebb Caecelinhez, mégsem vette észre az árulását. Ha nem hagyja, hogy elvakítsák, akkor hamarabb elkapták volna, és nem tudott volna ennyi titkot kiszivárogtatni. Pedig rajta kívül mind tudjuk, hogy nem az õ hibája. Senki sem rója fel neki. Senki, csak õ maga.

Mikor végzek a csomagolással, elé térdelek, és óvatosan megérintem arcát. Erre mintha álomból ébredne, rám kapja tekintetét. Barna szemei tompán csillognak, valóban olyan, mintha messze járt volna. Egy messzi világban, ahol fájdalom veszi körül. Bár megóvhatnám tõle. De neki kell kérnie, hogy segítsek. Nem erõszakolhatom rá.

- Morgz? Hogy kerülsz ide? – valóban máshol járhatott, ha ezt még meg kell kérdeznie. Az evakuációra felszólító sziréna élesen hasítja szét az állomás amúgy csendes levegõjét. Lehetetlen nem meghallani. Ez is mutatja, hogy az emberek mennyire furcsa lények.

- El kell hagyni a hajót. Összeszedtem a holmid, gyere – elengedem arcát, és a kezébe nyomom táskáját. Nem tudom, mit mondhatnék. Sosem voltam igazán a szavak embere. Az érzelmek kimutatása még szavakkal is nehéz. Számunkra mindenképpen.  

- De hát… Én…

- Elmerültél a gondolataidban. Sajnálom, hogy megzavartalak, de nem hagyhattalak itt.

- Mert már így is kevesebben vagyunk a csapatunkban… - hangja halk, de mély fájdalom csendül benne. Nem válaszolok, csak figyelem az arcán átsuhanó érzelmeket. Megbántottság, fájdalom, és… és nem tudom mi. Ezt még nem láttam, de nem most van itt az ideje, hogy rákérdezzek. Most mennünk kell.

- Nem. Egyszerûen nem tudtalak volna itt hagyni – ez az igazság. Nélküle nem megyek sehová.

- És ha én maradni akarok?

- Lehet, hogy megsemmisítik a bázist. Okkal küldenek el minket.

- Akkor tényleg sokkal jobb lenne maradni – dacos akár egy gyerek. Azt nem értem bennük. Miért hiszik azt, hogy a halállal minden jobb lesz majd? Miért hiszik, hogy az megoldás a fájdalmukra? Hiszen a halál után ugyanúgy folytatódik az életünk. Csak a testünk tûnik el, de minden más marad, egy másik világban. Nem értem az embereket.

- Ha maradsz, akkor én is.

- De hát pont te mondtad, hogy megsemmisíthetik a bázist! Miért maradnál?

- Mert te is – hosszasan bámulunk egymás szemébe, míg végül sóhajtva vállára kapja táskáját, és feláll az ágyáról. Szóval mégsem marad itt. Ezt örömmel hallom. Valóban mellette maradtam volna, bárhogyan is dönt.

- Tényleg maradnál? – kétkedve fürkészi arcomat, de pár pillanat múlva szomorúan felnevet. – Hát persze hogy maradtál volna. Túl jó vagy hozzám Morgz – lágy mosollyal simít végig karomon, és kilép a kabinjából. Bár te is ilyen jó lennél hozzám, Jonathan.”

Na, ez a fejezet jóval hosszabb, mint az eddigiek. Ráment ugyan a napom, és a bevásárlás is elmarad azt hiszem, de legalább örömet okozhatok az olvasóimnak. Apropó öröm… a 25 új dolog nyert, szóval nemsokára még többe megtudok hõn szeretett vloggeremrõl. Hát lehetne ennél boldogabb az este? Igen… egy kávéval és egy hatalmas pizzával. Nos, akkor tegyünk a dolog érdekében. 

A panoráma teremben sötétség uralkodik. A falat helyettesítõ hatalmas ablakon keresztül rálátni a bolygóra, ami körül keringünk. Az Atrallen gyönyörû hely, már ha valaki szereti a hatalmas sivatagokat. Az emberek szerint túl sivár, de õk sokkal több vízhez vannak szokva. Jonathan viszont rajong érte, ahogyan minden más bolygóért is. Minden álma az volt, hogy kijusson a világûrbe, de most hogy megtörtént, még mindig képtelen betelni vele. Ezért jár ide olyan gyakran. Évek teltek el, de számára ez még mindig megnyugvás. Most viszont másra is szüksége van. És én igyekszem megadni ezt neki. ”

Nyöszörögve nyújtózkodom ki, elégedetten szemlélve a laptopot. Azt hiszem ezzel kész az elsõ fejezet. Sokat ültem az utolsó két bejegyzésen, hiszen minden ezen múlik. Egy fejezet vége dönti el, hogy sikerül-e megragadnod az olvasót, vagy sem. Ha nem elég érdekes, vagy nem elég sejtelmes, akkor nem fog visszatérni, hogy elolvassa a következõ fejezetet is. Meg kell találni azt az egyensúlyt, amire szüksége van egy rajongónak. Azt hiszem, ebbõl még nem tudják kitalálni, hogy mi lesz a következõ lépés, viszont kíváncsiak rá. Annyi olyan ficet olvastam már, mikor Jonathan és Morgz zokogva egymás karjaiba omlanak, de ez egyszerûen lehetetlenség! Én is romantikus alkat vagyok, szeretem ha valaminek boldog a vége, nálam alapvetõ felszerelés a „Boldogan éltek, amíg meg nem…”, de csak bizonyos határokon belül. Annyira mások, annyira nem illik a személyiségükhöz, hogy muszáj voltam tollat ragadni. Valakinek meg kell mutatnia, hogy hogyan is zajlik az ilyesmi. Még egy alternatív univerzum sem olyan csillámos, mint ahogyan azt sok író elképzeli. Persze van, akinek az ilyesmi bejön, de én nem közéjük tartozok. És remélem lesz olyan olvasóm, aki szintén így vélekedik majd.

Elég késõ van már, de szerencsére nincs szobatársam, akit zavarna a kis olvasólámpám fénye. Valamiért nem sokáig maradnak meg mellettem az emberek. Ebben a félévben már két srác is lakott itt, de nem maradtak sokáig. Az egyik azt hiszem az egyetemet is feladta, a másik… passz. Igazából nem bánom, szeretek egyedül lenni, ilyenkor azt csinálok, amit akarok, és úgy, ahogy akarok. Ha alkalmazkodni kell valakihez, akkor az csak visszafogja a kreativitásom. Persze nem szoktam kiutálni az embereket, olyankor igyekszem a legkedvesebb lenni, de azt hiszem, érzik, hogy nem vagyok oda értük. És ezzel nem is tévednek akkorát. Ha lenne elég pénzem, albérletbe költöznék, de addig sajnos marad ez.

Kis kutakodás után, egy jókora tankönyv alatt végre megtalálom bögrém, és a kávéfõzõbõl finom, gõzölgõ csodát varázslok belé. Imádom, a világ egyik legjobb találmánya. Ebben az egyben nem spórolok, az olcsóbbak rosszabbak is. Ha valamire, akkor a kávéra ez igaz. Egyszer tuti lesz saját ültetvényem valahol a trópusokon, és onnan fogok kávét behozatni magamnak. Ó bárcsak hamar megtehetném. Addig viszont marad ez.

Visszatelepszem a gép elé, újra átolvasom az egész fejezetet, itt-ott javítok még benne, és röpke másfél óra után késznek ítélem a feltöltésre. Pár kattintás, és már fent is van. Alig várom a kritikákat, holnap tuti egész nap ezen fog kattogni az agyam, és percenként lesni fogom az oldalt. Szörnyû, de sajnos ilyen vagyok. Viszont bárhogy is reagál az olvasóközönség, én folytatni fogom. Nem szokásom félbehagyni történetet. Még az ostoba kis meséket is befejeztem, amiket az öcsémnek találtam ki kiskorunkban. Szóval nem most fogok rászokni, az biztos. Azonban most, hogy kész vagyok ezzel, ideje neki látni a második… na jó, inkább harmadik legfontosabb dolognak.

Kelletlenül csukom le a laptopot, magam elé húzom a vaskos könyvet, ami a bögrém rejtette, és belevetem magam az anyagba. Nincs is jobb, mint hajnalig jogi szövegeket böngészni. De hát, akinek nincs elég nagy segge, az ne is menjen ügyvédnek. Szerintem ez is felvételi követelmény kéne, hogy legyen. Na mindegy, koncentrálj Daniel, hosszú éjszaka áll még elõtted.

oOoOo

Annyi lelkesedésem van, mint egy darab, jól meggyötört felmosórongynak. Alig két órát aludtam, reggel megírtam a tesztet, a többi órámat pedig igyekszem átvészelni valahogy. Mit ne mondjak, elég reménytelen próbálkozásnak tûnik. A terem leghátsó sorában, laptopom mögé húzódva próbálok védekezni a tanár bosszantóan hangos szavai ellen. Úgy beszél, mintha nem akarná, hogy aludjak. Miért fáj az az oktatóknak, ha én alszom? Csendben vagyok, nem zavarom az órát, és szinte figyelek arra is, amit mond. Szinte. Szerencsére a következõ órám már nem katalógusos, így büntetlenül hazamehetek. Csak ezt éljem túl.

Telefonom rezgése jelzi, hogy újabb kritika érkezett. Azonnal felélénkülök, és rávetem magam a készülékre. Még csak kora délután van, de máris rengetegen olvasták a fejezetet. Eddig sikerem volt, csupa pozitív gondolat, építõ jellegû meglátás, és türelmetlen követelõzés a folytatást illetõen. Nem tudhatják, hogy a következõ fejezetet, szinte már teljesen megírtam fejben, csak arra várok, hogy hazaérjek, megigyak egy adag kávét, és nyugodtan gépelhessek. Ha minden jól megy, estére már föl is kerülhet a folytatás. Persze csak ha addig nem történik valami katasztrófa, ami kipusztítja az emberiséget. Bár ha az internet nem omlik össze, akkor én szívesen írok a túlélõknek továbbra is. Még izgalmasabb is, ha olyan dolgokról írhatok, amiket részben én is átélek. Élet a leigázott földön. Ez egészen tetszik. Felveszem az átgondolandó ötletek listájára.

Gyorsan elolvasom a friss megjegyzést, és máris sokkal jobb lesz a kedvem. Ha tudnék, most kiscica módjára dorombolnék. Jól esik, hogy az emberek ennyire szeretik, amit csinálok. Jó érzés boldoggá tenni õket. Ez most elég nyálasan hangzott ugyan, de így igaz. A mai világban muszáj néha elvonulni, és egy másik világba temetkezni. Én pedig meg tudom adni másoknak ezt az esélyt. Egy igazi írónak szerintem ez a boldogság. Kap is egy kedves, megnyugtató választ, amiben kifejezem a hálámat, aztán sóhajtva ismét félreteszem a telefont.

Már éppen szenderednék el, mikor ismét vibrálni kezd. Nem hittem volna, hogy ennyire népszerû vagyok. Persze mindig kapok hozzászólásokat, de azért nem ennyire sûrûn. A jót be kell osztani, nem tudják az olvasók?

Ismét magamhoz veszem, de kis híján sikongatva hajítom a hátam mögé. Nem én kaptam kritikát. Ó nem, ez még annál is sokkal csodálatosabb dolog. Olyasmi, ami mindent felülír, mindent háttérbe szorít, és minden sanyarú napot sokkal, de sokkal jobbá tesz. Komolyan, még a karácsony sem fogható ehhez az érzéshez. Mit nekem a fa alatt sorakozó rengeteg ajándék, ha a kedvenc vloggerem új videót tölt fel?! Sajnálom professzor, mindig is rajontam a jogtörténetért, de ez most nem tûr halasztást.

Elõhalászom táskámból a fülest, bedugom a telefonba, és már indítom is a videót. JustOneMoreChapter. A vlog, ami szent és sérthetetlen. A vloggerrel, akinél csodálatosabb embert nem ismerek. Intelligens, vicces, kissé talán szarkasztikus, és legfõképpen szenvedélyes. Úgy képes beszélni egy-egy könyvrõl, hogy képtelen vagy levenni róla a szemed. Egyszerûen magához láncol. Nem érzed az idõ múlását, csupán iszod a szavait, mint eltévedt kalandor a hûs vizet, miután ráakadt az oázisra a sivatag közepén. Ha dühös, megrémülök. Ha vidám, én is vele nevetek. Ha megrökönyödik, én is döbbenten tátom el a számat. Minden érzelmét képes átragasztani a nézõre, még egy egyszerû videón keresztül is. Nem olyan, mint egy profi színész… nem, õ annál sokkal több, hiszen magát adja. A saját véleményét, a saját nézõpontját osztja meg velünk. Ez kis bepillantást enged abba, hogy hogyan is gondolkodik õ maga. Megnyílik a követõi elõtt, még ha csak részben is. Sok vlogger csak teszi a szépet, de tudom, hogy õ valóban ilyen. Benne nincs hazugság és ámítás. Õ A Vlogger.

„Köszöntem a figyelmet, én Thierny Young voltam. A következõ alkalommal nem egy könyvvel fogok foglalkozni, hanem a sokak által imádott, még többek által rühellt ünneppel, a Valentin nappal. Nézzétek majd meg, ha valaki párkapcsolatban él, azért, ha valaki nem, az meg azért.”

Pár pillanat, és már indítom is újra elölrõl a videót. Elbûvölve hallgatom, ahogy kellemes hangján magyaráz, olyan beleéléssel, amire szerintem csak az ókori szónokok voltak képesek. Azzal a kis különbséggel, hogy õ teljes szívbõl csinálja mindezt. Az hiszem a függõjévé váltam. Minden videóját legalább tizenötször végignéztem, és folyamatosan követem az oldalát, már a kezdetektõl fogva. Hétrõl hétre egyre népszerûbb, és ez nem véletlen. Közvetlen, kedves, megértõ, és figyelmes. Olyan problémákat vet fel, olyan témákat feszeget néha, amikkel nem csak egy vloggernek kéne foglalkoznia. Mégis Thierny az, akinek ez eszébe jutott. Ezért szeretem õt annyira.

Csak a harmadik újranézésnél tudok elszakadni hangjától annyira, hogy magával a képpel is tudjak foglalkozni. Nem csak intelligens, hanem gyönyörû is. Mikor elõször elárulta, hogy nem csak a nõkhöz vonzódik, azt hittem lefordulok az ágyamról, magamra borítva egy fél liter forró kávét. Nem az lepett meg, hogy biszexuális, hanem az, hogy ilyen könnyedén kimondta és felvállalta. Sok férfi szemében vált vele példaképpé, és sok lányt botránkoztatott meg vele. Kár tagadni, egy csomó ostoba liba csak azért követi, mert jól néz ki. Mázsaszám vannak olyan hozzászólások, amikben randit kéregetnek tõle, de ahogy én tudom, még egy ilyet sem fogadott el. Õ nem ezért csinálja. Csak a pompomlányok képtelenek ezt felfogni. Õ sokkal több, mint egy csinos pofi.

Halk sóhajjal állítom le a videót, hiszen lassan vége az órának. Otthon úgyis annyiszor megnézhetem még, ahányszor csak akarom. Kíváncsi vagyok, hogy mivel áll elõ Valentin napra. Annyira nem kedvelem ez az ünnepet, de csak mert nincs kivel eltölteni. Egyedül elég fusztráló. Pedig annyira romantikus lehetne! Olyan sokszor elképzeltem már, milyen lehetne egy tökéletes Valentin nap, de azt hiszem ezt sosem lesz szerencsém a valóságban is átélni. Az én romantikám fanficek és novellák formájában ölt alakot. Legalább valakinek kellemes ünnepet okozok velük... Na jó, kár megint ezen túrázni magam. Thierny úgyis eléri, hogy ne érezzem magam magányosnak aznap. Õ tudja, mire van szüksége egy romantikus szívnek, egy ilyen elfuserált ünnepen.

oOoOo

„ … - Te már az elején tudtad, ugye?

- Csupán sejtettem.

- Ezért próbáltál megóvni tõle?

- Nem akartam, hogy fájdalmat okozzon neked.

- Sajnálom, hogy nem hittem neked, és… és hogy úgy viselkedtem – még tartja magát. Õ mindig erõsnek akart mutatkozni, sosem sírt mások elõtt. Hangja remeg, szemeiben mély szomorúság ül, de nem sír. Majd ha elmentem. Ha már nem láthatom könnyeit. Csak akkor fog utat engedni nekik.

- Elvakított az ostobaságaival. Nincs mit sajnálnod.

- Morgz… köszönöm, hogy még ezek után is a barátom vagy – szavai ostorként csapnak végig testemen, fájdalmat és kínt hagyva maguk után. A barátja. Számára nem vagyok ennél több. Õ nem érzi azt, amit én. Õ nem úgy néz rám, ahogyan én õrá. Még nem. Még nem értette meg. De megfogja. Meg kell értenie. Nem lehet másképp, hiszen ez a sorsunk. De addig… addig türelemmel kell lennem.

- Mindig az voltam, és az is maradok – suttogom halkan, ujjaim ökölbe szorítom, mielõtt még végig simítanék arcán. Nem tehetem meg. Most még nem. Meg akarom vigasztani. El akarom tûntetni tekintetébõl a fájdalmat örökre, de ennek még nem most van itt az ideje. Most csendre van szüksége. És arra, hogy valaki meghallgassa, ha ki kíván törni ebbõl a csendbõl. …”

Pulcsimmal babrálva, fejemet félredöntve olvasom újra az eddig leírtakat. Még messze nincs kész a fejezet, csak a vázlatát készítem, de ha minden jól megy, késõ estére, vagy hajnalra elkészülök vele. Kicsit elmaradtam vele, mert mikor hazaértem, inkább olvasni kezdtem egy könyvet, amit még Thierny ajánlott a legutóbbi videójában. Na neeem, nem a maiban. Azt ezek utána soha nem venném a kezembe. Hiszen õ sosem téved az ilyesmibben. Az õ ízlése kifogástalan. Legalábbis számomra. Ha tehetném, azonnal feleségül venném ezt az embert, az tuti.

Felvezetés, hogy miért ez a könyv, áttérés arra, hogy miért ne vegye senki se a kezébe még csak gumi kesztyûvel sem, befejezés azzal, hogy szétkáromkodom magam. Nem szoktam káromkodni, csak nagyon ritkán, de ez a könyv… ez a könyvnek csúfolt, szoft- (vagy nem is olyan szoft-) pornónak álcázott, népirtásra képes förmedvény, amire alig találok megfelelõ szavakat. Mindegy, lényegtelen. Folytassuk.

- Szóval, már régebb óta érkeztek olyan kommentek, üzenetek, tweetek, hogy mondjak már kiritikát a Szürke kisegér egyetlen kibaszott árnyalatáról, de most, hogy közeleg a Valentin nap, a film adaptáció megjelenésének egy éves „évfordulója”, szinte elárasztottak a különféle kérlelések minden létezõ internetes felületen. Direkt nem olvastam el a könyvet, mert én hittem más, nálam profibb kritika íróknak, de mivel ezt akartátok, hát megkapjátok! Felkészültetek? Akkor mehet a menet! – csapom össze tenyereimet. Ide majd a háttérbe teszek egy katonai indulót, és üdvrivalgást, de az majd késõbb. Elõször a felvétellel legyek készen, a lehetõ legminimálisabb bakik elkövetésével.

- Mint már a Twilight kritikámnál megjegyeztem, hogy nem fogom elolvasni a tovább megjelenõ könyveit, azt is megemlítettem, hogy hiába van egy-kettõ menõ karaktere, nem igazán fogott meg a csillámló diszkógömbökbõl álló falka és a csivavák rendjének világa, szóval fanfictionok után sem kutatgattam. Ugye tudjátok, hogy ennek az elolvasásával megszegettétek velem szent eskümet, miszerint Edward és Bella két méteres közelébe sem megyek?! Persze, hogy tudjátok… mindenki tudja. Minden ember, aki hallott már errõl a kulturális búgópestisrõl, tudja, hogy eredetileg egy Twilight fanfiction. Számomra ez az egyik legdühítõbb tény ebben az egészben, hogy mennyi-mennyi tehetséges író tölti föl az átgondolt, kidolgozott, több száz oldalas fenomenális történeteit az internetre, erre… erre egy ilyen pocsék, SEMMI fanfic lett best seller. Gratulálok világ, ezek után már semmin sem fogok meglepõdni. És még csodálkozik bárki is, hogy miért akarok egy JÓ könyvekkel teli lakatlan szigetre költözni, ahol nem kell az emberiség förtelmein füstölögnöm.

Mire a mondanivalóm végére érek, mintha minden erõm elszállt volna. Ennyit még a Twilight kritikám során sem füstölögtem, káromkodtam, vertem a fejemet a falba. Ebbõl nem csinálok rendszert, szeretek kicsit nyugisabb, kevésbé teatrális videókat kiadni a kezeim közül, de ez most muszáj volt. De végre vége. Sajnos, mivel nem akarok több órás videót föltenni – már pedig ezt könnyedén kétszer több ideig is cafatokra lehetne szedni, mint amennyi ideig a végig szenvedése tartott -, ezért nem tudtam belemenni az egyes témákba mélyebben. Amit sajnálok, mert például az, amit ebben BDSM-ként ábrázol az „alkotó”, az egyszerûen csak családon belüli erõszak. Nem pszichiáter vagyok, hanem csak irodalom szakos hallgató, de azt azért én is tudom, hogy ami ebben a könyvben folyik, az NEM NORMÁLIS. Áh, hagyjuk… most már soha az életben nem kell majd errõl hallanom. SOHA.

- Köszöntem a figyelmet, én Thierny Young voltam. A következõ alkalommal nem egy könyvvel fogok foglalkozni, hanem a sokak által imádott, még többek által rühellt ünneppel, a Valentin nappal. Nézzétek majd meg, ha valaki párkapcsolatban él, azért, ha valaki nem, az meg azért – kacsintok a kamerába, és ezzel vége is a videónak. Már csak meg kell vágni, be kell tenni az effekteket, blablabla. Mikor elkezdtem, nem is gondoltam volna, hogy ennyi meló egy vlog, de már nem tudnék nélküle élni. Szerencsére nem is kell, mert a támogatóktól, és a reklámokból bejön annyi, hogy ne kelljen munkát vállalnom, anélkül is tudjam finanszírozni az egyetemet, a koleszt, és a többi létszükségletet. Mint például a könyveket, amik annyira szaporodnak, hogy már az ágy alatt sincs túl sok helyem. De mindegy is, majd megkérem Robot, a szobatársamat, hadd tároljam majd a könyveket az õ ágya alatt.

Mivel már nincs túl sok erõm a videó szerkesztésének folytatásához, meg már túl sötét van kint ahhoz, hogy késõ délután lehessen, elmentem a már kész dolgokat, és kapcsolom is ki a gépet. Elvégzem a lefekvés elõtt szükséges dolgokat, mindezt hangos zene mellett, hisz muszáj kihasználni, hogy Rob a csajánál alszik, nem kell ügyelnem arra, hogy milyen hangosan hallgatom a zenét, meddig zajongok a vlog készítése közben, és arra sem, hogy még véletlenül se legyen egy zseblámpánál erõteljesebb világítás, mert fényben nem tud aludni szegényke. Szóval elégedetten mosolyogva vetem bele magam az ágyamba, és kivételesen nem a takaró alatt elbújva, hanem kényelmesen elhelyezkedve kapcsolom be a mobilomat, hogy a kedvenc fanfiction oldalamon, az AO3-n szörfölgetve eljussak egy újonnan föltett The Teen Cadets of the Galaxy fic-hez.

Elsõ fejezet, 2640 szavas, nem lehet tudni, hány fejezet lesz. Általában nem szoktam befejezetlen történetekbe belekezdeni, mert ki tudja, hogy végül folytatják-e, meg ha igen, akkor mikor, de ennek egészen tetszik a leírása.

„Bár Caecelin összetörte Jonathan szívét, Morgz mindig ott lesz, hogy megjavítsa azt. Mindig így volt, mindig így is lesz. A plutániumi már a kezdetekkor tudta, hogy valami nem stimmel a lánnyal, nem véletlenül próbálta elcsábítani többször is az évek során. Terve sajnos nem jött össze, az egyetlennel, aki a szívét õrzi, össze is veszett emiatt, de végül mégis neki lett igaza. Most már csak azt kell megmutatnia a földlakónak, hogy csak úgy hiszi, hogy összetört a szíve, de ez ugye lehetetlen, hiszen az végig Morgznál volt.

De hogyan mondanád el egy földlakónak, hogy õ a lelki társad, ha azoknak az egész csak mítosz?!”

Szeretem a lelki társas AU-kat, romantikus vagyok a lelkem mélyétõl egészen a teteéig. Lehet, nem kellene, hiszen most tette csak föl, és lehet, hogy hónapokon át nem fogja frissíteni, de ujjam magától talál rá a címre, és kattint rá. Most már meg van nyitva, muszáj lesz elolvasnom, nem tehetek mást. Hamar magába is szippant a történet, a jól kidolgozott alap szituáció, a sajátjává tett karakterek, és a villanásszerû múltba pillantások tökéletes egyvelege. Annyira, hogy alig veszem észre az idõ múlását, és egyszer csak ott találom magam, hogy elfogytak a szavak, nincsen más, csak az író megjegyzése, hogy reméli, elnyerte mindenkinek a tetszését, stbstb. Na jó, ide muszáj lesz majd még visszajönnöm, de elõször is, alvás!