 Karakter: Dr. Gerard J. Ryan
Megjegyzés: ~ Drágaszágnak
Már régen besötétedett, éjfél is elmúlt, mikor elértem a parkolóban autómhoz. Hűvös téli este volt, összefogtam magam előtt begombolatlan szövetkabátom, míg a kulccsal vacakoltam. Ujjaim átfagytak azalatt a kétszáz méter alatt, míg elértem a gépjárművet, így csak nehezebben tudtam finom mozdulatokat végezni, ami közé az ajtó kizárása is beletartozott. Mikor végre bejutottam, az első dolgom a fűtés felnyomása volt, aztán kényelmesen hátradőltem az ülésben. Lehunytam szemeim, és végigszaladtam a nap eseményein gondolatban. Nem akartam hazavinni a gondokat, feszültséget és minden egyéb stresszort. Volt elég belőlük egyébként is, nem volt szükség még a kórházból hozottakra…
Nagyot sóhajtva dörgöltem meg arcom, így próbálva kiűzni szemeimből a fáradtságot, de a művelet nem bizonyosult túlságosan sikeresnek. Orromba bekúszott a gyomorforgató, klórmeszes szappan szaga, mely már szinte teljesen beleivódott bőrömbe, mondhatni, a részemmé vált. Natalie ki sem állhatta, így, mikor hazaértem, első utam mindig a fürdőbe vezetett, ahol a különbféle parfümös kenceficéivel megpróbáltam elfedni a tipikus kórház szagot. Szerintem ez sem vált be, de neki megadta a placebo hatást.
Elfordítottam a slusszkulcsot, amitől halkan feldorombolt a motor, majd finoman ráléptem a gézpedálra és kikanyarodtam a parkolóból. Alig volt már autó a dolgozóknak fenntartott parkolóban, az éjszakásokon kívül már mindenki otthon volt… csak én, ami miatt bűntudatom is volt. Emily már biztosan édesdeden alud, úgy, hogy ismét nem kapott tőlem jó éjt puszit, úgy, hogy csak reggel látott, mikor elindultam dolgozni… Gyorsítottam, bár tudtam, hogy így sem érek előbb haza, hisz a hajnali órák ellenére így is elég nagy volt a forgalom és pechemre az összes jelzőlámpánál pirosat kaptam. Kínomban felkapcsoltam a rádiót, hogy elterelje gondolataim és ébren tartson. Egy nem túl régi szám szólt, biztos voltam benne, hogy hallottam már, de a címét meg nem tudtam volna mondani, viszont amíg ezen tűnődtem, addig sem aludtam el a kormány mögött.
Hazaérve rögtön beparkoltam a garázsba, majd szinte rohantam a bejárati ajtóig. Óvatosan fordítottam el a kulcsot a zárban, mintha azzal is felkelthettem volna őket. Cipőimet lerúgtam, majd táskámat a kanapéra ejtve elindulok a fürdő felé. Már megszokásból cselekszem, mikor először kezeimet súrolom át az illatosított kézfertőtlenítővel – ezek után már olyan tiszta volt a kezem, hogy akár gumikesztyű nélkül is műthettem volna -, majd lezuhanyoztam. Jót tett volna fáradt izmaimnak egy kád forró víz, de még ahhoz is túlságosan fáradt voltam, így inkább csak bevánszorogtam a zuhanyzófülkébe, hogy letusoljak. Megengedtem a meleg vizes csapot, majd fejemet hátraszegve élveztem az arcomra hulló cseppeket. Hajam átázott, a kis vízcseppek megrekedtek a hajszálak között, így egészen elnehezítették loboncom. Miután kissé átmelegedtem, gyorsan megmosakodtam és a fülkéből kinyúlva összevadásztam egy hófehér törölközőt a közelben álló szekrényről. Felvéve pizsamámat első utam kislányom szobájába felé vezetett. Megálltam a kellemesen természetes fa színű ajtó előtt és hangtalanul lenyomtam a kilincset. Először csak fejemet dugtam be a kis résen, és úgy kerestem meg a hatalmas ágyban elvesző piciny testet. A szemnyugtató, sás szoba színei visszatükröződtek arcán, a mellette égő kislámpa jóvoltából, lángvörös tincsei játékosan kunkorodtak arca körül. Ajkaim akaratlanul mosolyra szaladtak, mellkasomat melegség öntötte el. Beslisszantam a résnyire nyitott ajtón és leguggolva mellé cirógattam meg csöppnyi arcát. Porcelán fehér, selyem tapintású buksiját párnájába fúrta, de ahogy megérintettem megrezdültek vonásai. Lassan kitárta hatalmas, álmoskás szemeit, de amint meglátott, teljesen felderült és nyakamba kapaszkodva húzott oda magához.
- Apuciiiii! – sikongott boldogan fülembe én pedig ölembe kapva hátát simogatta, haját fésülgettem ujjaimmal. Mindenki azt mondta, le sem tagadhatnám, hogy az én lányom, hisz az összes vonásomat örökölte.
- Mi újság te kis ördögfióka? – kérdeztem és megcsiklandoztam oldalát, amitől felkuncogott. – Jól viselkedtél ma?
- Ühüm.
- Akkor nagyon büszke vagyok rád. De most feküdj vissza aludni, reggel, ha felkeltél elmegyünk sétálni a parkba és kacsát is etetünk, rendben?
- Oki-doki! – bólogatott lelkesen én pedig visszafektettem az ágyba.
- De akkor most alvás, hogy hamar fel tudj kelni – suttogtam és nyomtam a homlokára egy puszit. Kis szemeit szorosan becsukta, hatalmas szempillái gyönyörűen harmonizáltak szeplős arcocskájával. Nem telt el öt perc, már aludt is, én pedig résnyire hagyva szobája ajtaját elindultam a hálónk felé. Natalie a baloldalon szuszogott, beburkolózva takarójába. Gesztenyebarna, hosszú haja szétterült a párnáján, karcsú alakja kellemesen rajzolódott ki az ágynemű alatt. Ilyenkor mindig elfelejtettem egy pillanatra a problémákat és ismét ugyan annak a jókedvű, kissé cinikus fruskának láttam, mint akibe egykor beleszerettem. Míg én megöregedtem mellette, ő talán úgy érezte, elpazarolta rám húszas éve első felét. Még mindig olyan fiatal volt, és sajnos… felelőtlen is. Sosem mondtam neki, de úgy éreztem, nem volt elég türelme Emilyhez, bár én is otthon maradhattam volna vele… De amikor megszületett ésszerűbbnek tűnt, hogy én mentem dolgozni és ő maradt otthon.
Mellkasom nehéz sóhajtással mozdult meg és bemásztam mellé a franciaágyba. Megcirógattam meztelen vállát és megcsókoltam nyakát, de ő csak morcos nyöszörgéssel magára hózta a akarót és mégjobban összehúzta magát. Nem hibáztattam, én tehettem arról, hogy későn értem haza, felkelteni pedig nem volt lelkem, hisz mindig arra panaszkodott mennyire lefárasztotta a tökmag. Így inkább átfordultam én is másik oldalamra, nyakamig húztam a takarót és igyekeztem minél előbb álomba szenderülni.
~°~}¤*¤{~°~
Másnap reggel piciny kezek tapogatták végig arcom, az apró ujjak belefúródtak a hajamba. Fél szememmel felsandítottam az oldalamon ücsörgő kis kócombócra, aki még mindig átszellemült vigyorral matatott a fejemen. Egy hirtelen mozdulattal elkaptam, és magam mellé rántottam az ágyra.
- Haha! Most meg vagy te kis Boszorkány! – vigyorogtam arcába fölé hajolva és adtam neki egy eszkimó puszit. Lelkesen kacarászott, amire felkaptam és a levegőbe emelve kezdtem el vele repülőset játszani. Kellemetlen érzéssel töltött el, hogy megfeledkeztem arról a tényről, hogy picinyem akkor már három éves volt, nem pedig baba, akit annak idején olyan könnyen dobáltam, és emeltem a levegőbe. Nem volt nehéz kisgyerek, de én sem voltam már fiatal.
Negyed óra intenzív játék után nyakamba véve indultam meg a földszintre, hogy megkeressem feleségem. Nem volt nehéz megtalálni, már talpig díszben várt a konyhában, rögtön tudtam, hogy készül valahová.
- Szép reggelt! – köszöntem neki derűsen és mellé lépve lágyan megcsókoltam.
- Neked is – hadarta a fülbevalóját igazgatva. – Ugye ma csak délután mész be a kórházba? – tért rá rögtön a lényegre. Válaszomra várva mélyen a szemembe nézve.
- Igen – feleltem. – Arra gondoltam… mi lenne, ha elmennénk együtt valahová. Akár csak sétálni a parkba, vagy hasonló – vázoltam ötletem, de arcát látva rögtön tudtam, hogy rossz ötlet volt.
- Ezt, most komolyan gondolod? – kérdezte halkan, bár tudtam, ez csak a vihar előtti csend. Lekaptam a nyakamból Emilyt és mellé guggolva kezdtem suttogni neki. – Figyelj, aranyom, menj fel a szobádba és szedd össze azt, amit szeretnél vinni a parkba – megvártam, míg elindult felfelé a lépcsőn – ami tökéletesen biztonságossá volt téve a kicsi számára – majd Natalie felé fordultam.
- Igazán eljöhetnél velünk… Csak, hogy kicsit együtt legyen a család – magyaráztam egy halvány mosollyal, de nem vált be. Gondterhelten és mérgesen kezdte ráncolni szépen ívelő szemöldökét, aztán pedig kitört a III. világháború csendes és gyors lefolyású változata.
- Gerard, ezt nem várhatod el tőlem. Az év minden egyes napját a gyerekkel töltöm…
- Emily… - vágtam közbe, de figyelembe sem vette.
- Nem járok el itthonról, nincs egy szabad percem sem – sorolta az ujjain mutogatva. – Egy szabadnap igenis jár nekem, amikor kicsit kikapcsolódhatok. Ugyanúgy a te lányod is, mint ahogy az enyém, te is tölthetnél vele kicsit több időt! – adta meg a kegyelemdöfést, a kést pedig még meg is forgatta mellkasomban.
- Jól tudod, hogy a munkám miatt nem vagyok veletek többet. Ha pedig nem dolgoznék, akkor nem tudnánk fenntartani a házat, a kocsikat se semmit… Mindkettőtöket szeretlek és ha lenne rá valamiféle lehetőség, többet lennék veletek – konstatáltam feszülten, de tudtam, nem nyerhetem meg a vitát. Valahol mélyen, magamban igazat adtam neki, sikerült bűntudatot ébresztenie bennem
- De akkor sem járja, hogy minden napomat egyedül töltöm a négy fal közé bezárva! Muszáj keresnünk valami megoldást – utolsó mondata sokkal inkább parancs volt, mint kijelentés, de mielőtt válaszolhattam volna, már meg is halottam a csattogó talpacskákat a fapadlón. Emily érdekében nem szólhattam semmit.
- Ígérem, hogy keresek valamilyen megoldást – súgtam felé, hogy a kicsi még ezt se hallja meg. Mikor odaért arcomra mosolyt erőltettem és úgy kaptam a karjaimba.
- Na mutasd, miket szedtél össze Tökmag? – kérdeztem a kezében tartott plüssmacit vizslatva.
- Csak Mézi Urat szeretném vinni – dugta orrom elé a játékszert biztos, ami biztos alapon, hogy jól megnézhessem.
- Rendben picúr! Akkor menjünk és öltözzünk fel, jó? Hűvös van kint nagyon – mondtam és nyomtam kerekded pofijára egy cuppanósat. Már elindultam vele a lépcsőn, mikor kíváncsi kis hangján feltette szívszakajtó kérdését.
- Anyu nem jön velünk?
- Nem drágaság, most nem – próbáltam nem elkomorodni, de talán mégis sikerült, ugyanis nem kérdezett többet, megértette a dolgot, a maga kis okos módján.
A szobájában elővadásztam szekrényéből néhány meleg ruhát és elkezdtem rárángatni. A body és a póló még nem okozott túl sok gondot, de mikor a kötött harisnya következett, már szükségem volt némi útmutatásra. Kislányom szívesen navigált a művelethez, és végül sikeresen véghezvittük közösen a feladatot. Mire teljesen felöltöztettem, úgy nézett ki, mint valami kis Michelin-figura. Kézen fogva vezettem le a nappaliba és ott bekapcsoltam neki a TV-t, hogy amíg én is elkészülök, lekösse valami a figyelmét.
Nem igazán foglalkoztam azzal, mit veszek fel, csupán arra figyeltem, hogy rétegesen öltözködjem. Magamra rángattam az egyik vastagabb farmernadrágomat és már egy póló összevadászásán ügyködtem, mikor Natalie betoppant a szobába.
- Elmegyek itthonról, amire dolgozni indulsz hazaérek Emilyhez, megnyugodhatsz – vágta hozzám csípősen, én pedig jobbnak láttam ráhagyni a dolgot.
- Rendben. Érezd jól magad – válaszoltam és küldtem felé egy mosolyféleséget. Ez számára megnyugvást jelenthetett, ugyanis elém lépve csókot hintett ajkamra és végigsimított meztelen felsőtestemen.
- Akkor megbeszéltük. Ciao – integetett búcsúzásként, jókedvűen. Nem tudtam kiigazodni rajta és a hangulatingadozásain. Akármivel próbálkoztam, végeredményként mindig én éreztem magam kellemetlenül a viselkedése miatt. Persze, én is hibás voltam, abban, hogy kapcsolatunk megromlott, nem töltöttem vele elég időt kettesben… De én legalább próbáltam tenni annak érdekében, hogy helyrehozzuk a dolgokat.
Immáron felöltözve lerobogtam kislányomhoz, aki a kanapén ülve beszélgetett játékával. Kinyomtam a televíziót és felkaptam a kis rosszcsontot.
- Na, akkor mehetünk pöttöm?
- Igeeeeen! – lelkesen tapsikolt apró kezeivel én pedig előkeresve télikabátját és csizmácskáját feladtam rá. Magamra is felkapkodtam a meleg ruhákat, aztán mehettünk is. Gyalog indultunk meg, nem volt messze a park. Ebből a szempontból imádtam a kertvárosi környezetet – tökéletes volt a gyerekneveléshez, kevés autó járt és tele volt fás, füves területekkel, játszóterekkel. Viszont túlságosan jól ismertük a szomszédokat, de az mégnagyobb problémát jelentett, hogy ők is jól ismertek bennünket.
Hűvös volt, leheletünk fehéres színnel gomolygott ki szánkon. Emily arca pirospozsgássá vált, megcsípte a lengedező szél. Feljebb igazítottam arcán a kis sálat, hogy jobban védje, de látszólag nem tetszett neki a dolog és egyujjas kesztyűs kis kezeivel megpróbálta lejjebb ügyeskedni, de végeredményképpen csak orra bukkant ki a kötött fonálhalmaz alól. Édes kis ügyetlenkedésén elnevettem magam, majd visszabújtattam orrát a sál alá.
- Hagyd magadon Emily, mert különben meg fogsz fázni – magyaráztam, mire felém nyújtotta játékszerét.
- De akkor Mézi Úrnak is kell sál, mert beteg lesz! – hadonászott hevesen.
- Látod, ez igaz – álltam meg a kezemben tartott csöppséggel. – mit csináljunk vele? – kértem ki a véleményét.
- Rakjuk be a kabátomba! – lelkesedett, én pedig lerakva őt a földre leguggoltam mellé. Lehúztam kabátja zipzárját ő pedig megpróbálta begyűrni a kis játékszert. Sikerült is neki, de láttam, így nem fogja beérni a kabát.
- Kicsim ez így nem lesz jó. Nem fogom tudni felhúzni a zipzárt – magyaráztam, mire gondolkodva húzta el a száját majd felcsillant szemében egy ötlet.
- Akkor dugjuk be a te kabátodba, apu! – sikongatott fel boldogan, én pedig felhúztam a szemöldökön.
- De Mézinek van bundája, ő nem fázik – próbáltam menteni a helyzetem, nem volt túl sok kedvem egy kikandikáló plüssmedve fejjel végigvonulni az utcán.
- De nagyon hideg van apa, és biztosan meg fog betegedni, ha nem rakod be a kabátodba – magyarázta hatalmas szemekkel, jól tudta, oh nagyon is jól, mivel tud rávenni a dolgokra, pedig csak három éves volt!
- Rendben – sóhajtott fel lemondóan és kigombolva a felső két gombot elrejtettem a szövetkabát alá a játékot. – Így már jó lesz? – kérdeztem mosolyogva, mire ő csak lelkesen bólogatott.
A parkban szabadjára engedtem Emilyt, aki boldogan szaladgált, nézelődött, én pedig egy ideig utána sétálva követtem, de aztán, mikor összefutottunk néhány ismerős családdal, akik szintén gyerekeikkel voltak lent, nyugodtan leültem egy padra, és onnan tartottam szemmel őt és a többi játszadozó rosszcsontot. Hamarosan társaságom is érkezett, kollégám és legjobb barátom, Nick is lejött legkisebb gyerekével a játszani és miután beeresztette a kisfiút a gyerekek közé csatlakozott hozzám a padon.
- Szép napot! – köszöntött jókedvűen.
- Szebbet – üdvözöltem viszont. – Többiek? Hogyhogy csak ketten jöttetek le? – érdeklődtem. Ők általában együtt töltik a szabadidejüket.
- Allie és Mark megfázott, az asszony pedig otthon maradt velük. De Peter mindenképpen jönni szeretett volna – magyarázta.
- Értem, jobbulást nekik.
- És veletek mi újság? Natalie? – kérdezett rá óvatosan. Talán ő volt az egyetlen ember, akivel meg merten beszélni a családi problémáim. Talán a messzire visszanyúló ismeretségünk, talán az empátiája… de tökéletesen bíztam benne.
- Sikerült megint összevesznem vele… Megoldást kell találnom arra, hogy több szabadideje legyen. Mindig ő van otthon Emilyvel, ez pedig nem igazságos… Valahol megértem.
- Ugyan Gee… Amikor mi kölykök voltunk, akkor anyánkkal voltunk otthon. Amúgy is Natalie nem dolgozik, nem csinál jóformán semmit…
- Azért, mert a lányunkat neveli – vágtam közbe. – Én helyre akarom hozni a házasságunkat… - Nick csak fejét csóválta. Tudtam, hogy mit gondoltam a feleségemről, annak ellenére, hogy sosem hangoztatta véleményét, tiszteletben tartva az érzéseim. – Nem akartam, hogy eljussunk idáig, de kell találnom egy bébiszittert. Az talán megoldás lenne.
- Lehet…
- Csak nem tudom, ki lenne az az ember, akire rámerném bízni Emilyt – ránéztem barátomra, aki egy pillanatra eltűnődött.
- Amikor Emma terhes volt Peterrel a két nagyobb gyerekre nem bírt úgy vigyázni, orvosi utasításra pihennie kellett – kezdte el mesélni, én pedig csak bólogattam. – Akkor alkalmaztunk egy srácot bébiszitterként, ő nagyon bevált. Azóta is fel szoktuk keresni, ha kicsit szeretnénk kettesben maradni. Ha gondolod megadhatom a számát – ajánlotta fel.
- Végül is… Nem veszthetek vele. Natalienak nem lesz kifogása ez ellen, de Emilynek kedvelni kell. Ha nem lesz neki szimpatikus, akkor nem fogom alkalmazni.
- Emiatt ne aggódj. Jól kijön a gyerekekkel. Nagyon közvetlen velük és betartja a szülői utasításokat – bíztatott Nick.
- Rendben… - egyeztem bele. – Add meg a számát.
Elővette telefonját, majd lediktáltam a telefonszámot. Gondosan beleírtam készülékembe és elmentettem a megadott névvel. Felix Hunter.
- Viszont arra figyelmeztetlek, hogy amikor találkoztok, ne lepődj meg. Kicsit… extrém kinézetű a srác – magyarázta egy sejtelmes vigyorral, amit nem tudtam mire vélni, de jobbnak láttam ráhagyni a dolgot.
~°~}¤*¤}~°~
Késő délután a félórányi szünetemben első dolgom az orvosi öltözőbe vezetett, ahol kivadásztam szekrényem alján nyugvó nadrágomból a telefonomat, hogy érdeklődjek a kapott számon. Magamra öltöttem kabátom és kisétáltam az épületből. Szükségem volt egy kis levegőre és némi csöndféleségre. A kocsik zaja még mindig nagyobb nyugalmat jelentett, mint a bent nyüzsgő emberek sokasága. Szerettem a munkám és odaadással láttam el feladatköröm, de néha mégis teher volt.
Korházi fehér edzőcipőm talpa hangosan csattogott a kicsempézett folyosókon, ahogy lefelé haladtam, majd mikor kifordultam az ajtón lassítottam lépteimen és összefogtam magam előtt a fekete szövetet. Mélyen tüdőmbe zártam a dermesztő, szmogos levegőt. Szinte éreztem, ahogy a szennyeződés lerakódik tüdőmre és beteríti mellhártyám, vastag réteget volt ereim falára ezzel lelassítva szívverésem. Addig, ha ideges voltam, egy pillanatban elszállt, de mégis kételkedve kerestem elő a lementett számot. Hezitálva megérintettem a megfelelő kis jelet, majd a fülemhez emeltem a készüléket. Kicsöngött egyszer, majd másodszor is. Aztán pedig beleszólt egy fiatal, egészen kellemes és barátságos hang.
- Igen, tessék?
- Jó napot! – köszöntem, mint ahogy azt az illem is elvárja. – Felix Hunterrel szeretnék beszélni.
- Én vagyok az – érkezett a válasz. – Tudok valamiben segíteni?
- Igen, köszönöm. A nevem Gerard Ryan, az egyik ismerősömtől, Nickolas Conortól kaptam a telefonszámát. Úgy hallottam, hogy vállal gyermekfelvigyázást.
- Igen – helyeselt.
- Meg szeretném kérdezni, hogy beleférne-e az idejébe egy munka? – ragaszkodtam a megszokott udvarias sémákhoz.
- Igen, természetesen. Pontosan miről lenne szó?
- Mit szólna, ha a részleteket valamikor, szemtől szemben beszélnénk meg. Akkor találkozhatna is a kislányommal, tudná kivel lenne dolga – igazság szerint az nem igazán foglalkoztatott, hogy mi a véleménye Emilyről, sokkal fontosabb volt, hogy a tökmagnak mi a benyomása a srácról. És persze én is meg akartam nézni, kinek a mancsai közé adom a gyerekem.
- Rendben, persze. Önnek mikor és hol lenne alkalmas? - rendkívül készségesnek tűnt, amivel egy piros pontot írtam neve mellé képzeletben.
- Tulajdonképpen holnap, egész nap ráérek, ha önnek megfelel– furcsa érzés volt magázni, nem voltam hozzászokva, plán úgy, hogy egyértelműen fiatalabb volt tőlem.
- Rendben. Hol találkozhatnánk?
- Nos, mit szólna, ha megadnám a címem? – vetettem fel ötletemet.
- Rendben. Ha tíz óra körül találkoznánk, önnek megfelelne? – érdeklődött visszafogottan, én pedig fejemben végigfutottam másnapi napirendem. Éjszakás voltam, így tudtam, hogy valószínűleg hulla fáradtan tudom csak fogadni, de végül helyeső választ adtam. Lediktáltam neki a címet, majd elköszöntem.
Ahogy letettem a telefont furcsa érzés fogott el. Egyszerre voltam bizonytalan döntésem helyességében és bíztam meg a fiúban, már csak a hangja alapján is… Idiótának éreztem magam, nem voltam olyan ember, aki ennyi után megbízott egy másikban… De mégis, a hangja, olyan… Gerard James Ryan, te nem vagy komplett…
~°~}¤*¤}~°~
Félálomban gubbasztottam a nappali puha szőnyegén Emily mellett, aki lelkesen magyarázott valamit a két kedvenc pónilováról és elszántan mutogatta a farukra nyomtatott különbféle mintákat. Helyeselve bólogattam minden szavára és igyekeztem mosolyogni. Legszívesebben ledőltem volna kicsit aludni, nehezen bírtam talpon maradni 24 alvás nélküli óra után, de muszáj volt kibírnom. A mellettem csücsülő kisboszorkány sikkantva fogadott már kora reggel, mikor hazaértem, ráadásul a bébiszitter jelölt érkezésének órája is vészesen közeledett.
- Kincsem… Nagyon haragszol rám, hogy keveset vagyok veled? – kérdeztem a vörös fürtös lánykát, miközben fejemet a mellettem álló fotelre támasztottam.
- Nem apuci, mert ha itthon vagy, mindig velem játszol, vagy sétálunk! – mosolygott rám kedvesem, én pedig felé nyújtottam karom egy mackóölelésre. Mikor befészkelte magát ölembe, megpusziltam fehér homlokát.
- Ma jön egy fiú, aki vigyázni fog rád, ha anyu vagy én nem bírunk itthon lenni veled – magyaráztam neki. – De csak akkor, ha szeretni fogod. Ha nem, akkor keresünk mást, rendben?
- Ühüm – bólogatott kedvesen, bár szerintem nem fogta fel igazán, amit mondtam.
Nem fészkelődött ki ölemből, ott maradt, én pedig szégyen szemre elszunnyadtam ülő pozícióban. Emily bökdösésére ébredtem.
- Apuci, csöngettek! – mondja vidáman. – Lehet, hogy az a fiú jött – karórámra lesve láttam, hogy tízig még kerek húsz percem volt, így kételkedtem lányom igazában.
- Szerintem csak anyu hagyta itthon a kulcsát, aranyom. De mindjárt megnézzük, rendben? – mondtam neki és karjaimba fogva feltápászkodtam a földről. Őszintén reméltem, hogy tényleg Natalie ért haza… Mivel rá is tartoztak a lányunk ügyei, szerettem volna, ha részt vesz a bébiszitter kiválasztásában.
Emilit belebújtattam gyorsan kiskabátjába, hogy meg ne hűljön, én pedig egyszál pulóverben megindultam a kapu felé. Már messziről kiszúrtam a kapu előtt toporgó fekete bakancsot, ami garantáltan nem feleségemé volt, így mikor elfordítottam a kulcsot a zárban, visszafojtott levegővel nyitottam ki a fém monstrumot. Kezemen ott csücsült a tökmag, aki látszólag nagyon izgatott volt, kis buksiját nem tudta hogy dugja minél előrébb, hogy megpillanthassa a fiút, de minden erőfeszítése ellenére én láttam meg először és megértettem mire utalt Nick…
A festett haj, fültágító és fülbevaló kombinációja nem volt túl biztató kombináció, de valamilyen csoda folytán sikerült póker arcot erőltetnem magamra. Aztán kicsit jobban szemügyre vettem, megpróbáltam a felszín alá látni, észrevenni gyermeteg, mégis komoly vonású arcát és felháborítóan hihetetlen zöld szemeit. Hány éves lehetett? 18?
Aztán első döbbenetemen felülkerekedtem, és kissé idiótán éreztem magam és megköszörültem a torkom.
- Jó napot – zökkentett ki.
- Jó napot! Khm… Fáradjon beljebb! – nyitottam jobban ki a kaput és tessékeltem beljebb egy alig észrevehető mozdulattal.
- Köszönöm – engedett meg magának egy kis mosolyt, aztán belépve mellém megindultunk a ház felé.
|
