~~~

  Kurvára reggel van. Nem arra kelek, hogy csicseregnek az édes kismadarak az ablak elõtt álló fán. Nem arra kelek, hogy a kukásautó elhalad az úton. Nem arra kelek, hogy a szomszéd kutyája megint a mi lépcsõnkre szart. Nem. Én erre a kibaszott fejfájásra kelek. Mint mindig. Akárki, akármit mond, ezt nem lehet megszokni. Nem a mellékhatások miatt iszik az, aki iszik.
  Hosszú percekig csak ülök az ágy szélén tenyerembe temetett arccal és fájdalmas grimasszal. Aztán ráveszem magam, hogy kibóklásszak a szobámból.
- Reggelt. - köszönök rá, megint a masinája elõtt gubbaszt.
- Neked is. - fordul felém. - Kávét?
- Kérek.
  Olyan, mint mindig. Meg sem látszik rajta a tegnapi éjszakázás. Mintha meg sem történt volna. Talán akkor is így viselkedik, amikor kilépek az ajtón. Mintha nem léteznék. Mintha soha nem is ismert volna. Mintha soha nem lettem volna egy percig sem az életének a része. És nem ítélem õt el ezért. Megérdemelné azt az életet.
- Minden rendben?
  Elhúzom a számat és sarkon fordulok. Nem fogok hazudni neki, hogy persze pajti, minden király és rózsaszín. Nem fogok hazudni neki, mert az igazság az, hogy minden szarrá változik, amihez csak hozzáérek. Minden megposhad, elrothad, megdöglik, vagy megszökik. Olyan vagyok, mint a dögvész.
  Kinyitom a szekrényajtót és rövid matatás után elõveszek egy csészét. A kávé még forró, nemrég fõzhette. Mindig is jó volt az ilyenekhez az idõérzéke. De másnaposságom révén a mozdulataim még eléggé koordinálatlanok ahhoz, hogy mellé öntsem a kávét. Rá a kézfejemre.
- A faszomat! - csapom le a kancsót a pultra és dugom hideg víz alá égõ kezemet. - A büdös picsába!
  Ingerülten kapom fel a kancsót és töltöm tele a csészét. Az sem érdekel, hogy bármelyik pillanatban kilottyanhat belõle a kávé.
- Jól vagy? - kérdezi, mikor leülök mellé a kanapéra.
- Remekül. - biccentek komoran.
- Nekem nem úgy tûnik. - firtatja.
- Ezer bocs, legközelebb majd felveszem a bájvigyort, hogy meggyõzzelek. - vonok vállat.
- Tudod Vincent – kezdi egy sóhajjal. -, sokáig azt hittem, hogy egy felfuvalkodott bunkó vagy. - mér végig, aztán beleiszik a teájába.
- Aha, és? - kérdezek vissza. - Aztán rájöttél, hogy kedves vagyok, ellenállhatatlan és jóképû, mi? - kérdezem keserûen, belebámulva a sötét italba elõttem.
- Nem. - rázza meg a fejét és vigyorodik el. - Aztán megbizonyosodtam róla, hogy az vagy, aminek gondoltalak kezdetben. Felfuvalkodott és bunkó.
- Csodás. - én ehhez nem vagyok még eléggé kipihent. - Jó veled beszélgetni. Tényleg kösz. - kacsintok rá egy fáradt mosoly kíséretében.
- Biztos, hogy jól vagy? – ráncolja össze a szemöldökét.
- Seth, ha még egyszer megkérdezed, megütlek.
  Felkelek a kanapéról és visszamegyek a konyhába. A kiömlött kávé már a földre csöpög a pultról. Felsóhajtok.
- A francba is. – túrok bele hajamba, majd megragadok egy rongyot és letörlöm a pultot. Ekkor lép be õ is a konyhába.
- Te meg mit csinálsz? – hangján a kristálytiszta döbbenet hallatszik.
- Feltakarítok magam után. – válaszolok.
- Miért? – nyögi.
- Meleg front? – kérdezek vissza vállat vonva és a felmosó után nyúlok.
- Vince…
- Milyen nap van ma egyáltalán? – vágok szavába.
  Nem akarom, hogy most bármit is szóba hozzon. Vegye tudomásul, hogy néha én is lehetek rendes és ne kérdõjelezze meg. Mindennek oka van, amit teszek. Talán ennek is oka van, csak még nem jöttem rá, hogy mi. Seth túl sok mindent gondol bele a dolgokba. Mindennek valami mögöttes jelentést tulajdonít. A mocsok hippije azt hiszi, hogy valami bajom van, amiért feltakarítom a kávét. Pedig én csak egyszerûen feltakarítom a kávét. Gyakorlatilag minden mögöttes lelki trauma nélkül, teljes lelki békében. Az indokom is csak annyi, hogy miattam ömlött ki.
- Szerda. – válaszolja csendesen.
  Vállát az ajtófélfának támasztja és úgy néz. Nem, nem néz. Gyanakodva méreget. És ez rohadtul idegesít. Miért nem tudja elfogadni csak azt, amit lát?
- Mi a fasz van már? – mordulok rá, visszalökve a felmosót a helyére. – Köpd már ki, mi bassza a csõrödet.
- Engem jobban érdekelne, hogy veled mi van. – fonja karba a kezét. – Tettél valamit?
- Nem fogok leállni veled lelkizni. – lépek el mellette. – Ha pszichológusra lesz szükségem elmegyek egyhez, de tõled nem tûröm el, hogy elemezgess.
  Elõveszek egy szál cigit és kilépve az erkélyre, rágyújtok. A napfény elvakít és hunyorogva bámulok a semmibe egy darabig. Fejembe újult erõvel nyilall bele a fájdalom.
- Legalább vele lehetnél kedvesebb. – mondom magamnak félhangosan és mélyet szívok a nikotinból – Õ az egyetlen, aki még elvisel.
  De miért is izgat ez engem? Elõbb vagy utóbb úgy is belefárad nem? Elõbb-utóbb úgy is itt hagy. Mint eddig mindenki más. És én el fogom engedni. Mert megérdemel egy olyan életet, amiben nem szívom a vérét.
  A korlátra könyökölök és tenyerembe támasztom az állam. Egymás után, lassan szállnak fel a szürke füstkígyók. És mögöttem nyílik a terasz ajtaja.
- Vince...
- Mondjad? - kérdezem foghegytõl egy újabb adag füstöt szívva.
- Elmegyek.
  Nem. Hova? Minek? Miért? Miért ilyen hamar? Épp csak most gondoltam arra, hogy majd egyszer itt hagy, de annak nem most kéne lennie! Még nem tudnám õt elengedni. Ökölbe szorulnak a kezeim és lassan fújom ki a füstöt.
- Hova? - kérdezem érdektelennek szánva hangomat.
- Az egyetemre. - feleli úgy, mintha ez magától értetõdõ lenne. - Nekem ma óráim vannak. Holnap neked is lesznek, úgyhogy könyörgöm ma este ne idd le magad.
  Meg sem várja, hogy válaszoljak, már csukódik is mögötte az ajtó. Hitetlenkedve és megkönnyebbülve nevetek fel.
- Olyan hülye vagyok. - nyomom el a csikket.
  Mikor belépek a lakásba Sethnek már nyoma sincs. Hamar le tud lépni. Vajon ilyen hamar fog kilépni az életembõl is?
- Elmegyek.
- Hova.
- Hát tudod, csak úgy el. Nélküled. Messzire. Talán vissza se jövök. De azért legyél jó gyerek.
  Meg a büdös francokat. Mintha hagynám!
  Pedig hagynám.
  Egyetlen átkozott szó nélkül hagynám. Talán még az ajtóig is kikísérném és jó utat kívánnék neki. Utána pedig addig innék, amíg bele nem fulladnék az alkoholba.
  Elegem van magamból. Másnaposan túl sokat gondolkodok fölösleges szarságokon. Kell egy fájdalomcsillapító. Céltudatosan fötrök bele minden egyes kibaszott fiókba a lakásban. De sehol egy szem gyógyszer sem találok.
- Azt ne mondd, hogy elzárta õket elõlem! - csapok öklömmel az ajtófélfára.
  Az egyetlen hely, ahol még nem néztem, az a szobája. Ide nincs engedélyem belépni. Ez egy íratlan szabály közöttünk. A szobája a szentélye. Se részegen, se józanul nem léphetek be. Persze most nincs itthon. Ha mindent visszateszek a helyére, nem fogja észre venni, hogy bent jártam.
  Jelen pillanatban nem érdekel, ha kiborul. Csak találjak valami fájdalomcsillapítót. És találok is. Szinte keresnem sem kell. A tömény füstölõ-bûztõl kábultan, könyökömmel lökök meg egy ormányát feltartó elefántot, melyet sikerül, még röptében elkapnom és visszatennem a polcra.
  Egy pohár vizet legurítok a pirula után és a tévét bekapcsolva elheveredek a kanapén.

~~~

- Vincent!
  Lesodrom vállamat rázogató kezét magamról.
- Vincent!
  Csak nem hagyja abba. Hátat fordítok neki és a fejemre szorítom a díszpárnát.
- Vincent!
  Igen, ez a nevem. Most már jó lenne, ha nem koptatná tovább.
  És nem is teszi. Egyszerûen csak lerángat a kanapéról, és a földön durván koppan a fejem.
- Mi a fasz bajod van te hülye hippi?! - kiáltok fel.
- Elõször is! - kezdi dühösen fújtatva. - Azt hittem, hogy meghaltál!
- Élek. - tárom szét karjaimat.
- Igen, de öt perce még mozdulatlanul feküdtél és az sem látszott, hogy lélegzel-e még.
- A legszebb álmomból riasztottál fel. Szégyelld magad.
- Nem. - rázza meg a fejét és leroskad a fotelbe. - Másodszor. - hangja jeges ollóként vágja keresztbe mozdulataimat. - Bementél a szobámba? - kérdezi hûvös, kimért hangon.
- Ööööhhh.... - egy pillanatig gondolkodom, hogy letagadom, de nem épp úgy fest, mint aki elhinné. - Be.
- És miért? - hangja még mindig higgadt. Ez olyan, mint a vihar elõtti csend.
- Gyógyszerért. Fájt a fejem.
- Megegyeztünk, hogy nem lépsz be a szobámba! - fakad ki.
- Ha nem zárod el a kurva gyógyszereket, nem kellett volna bemennem abba a buddhista templomba! - kiabálok vissza. - Különben is, honnan tudod, hogy bent jártam. Nem csináltam felfordulást.
- Az egyik elefántom nem az ajtó felé nézett. - szûkülnek össze a szemei.
- Ó, baszd meg a rohadt fengsujodat! Nem mindegy melyik farka néz az ajtó felé?
- Legközelebb kulcsra zárom az ajtót. - motyogja, jóformán csak magának.
- Akkor a te lelkeden fog száradni, ha beledöglök a fejgörcsbe. - fonom karba a kezeimet még mindig a földön ülve.

 A füst szürke kísértetként kanyarog bele a levegõbe. Mélyet és hosszút szívok bele a cigimbe. Érzem, ahogy az egész tüdõmet megtölti a nikotinfüst. Lehunyom a szemeim és megnyalom száraz számat, mielõtt kiengedném. És ahogy a füst felszáll, én újra üresnek érzem magam. 
 Keserûen elmosolyodom. Az önsajnálat az egyetlen, amiben mindig is jó voltam. Olyan egyszerûen beletörõdök mindenbe. De miért is küzdenék bármiért is, ami nem lehet az enyém? Minek tápláljak reményeket eleve veszett ügyekért? Nem pazarolom fölöslegesen az energiám.
 Elmélázva nézem a vezetékek, fák és épületek mögött lebukó napot. Lassan úgy érzem, hogy megfulladok. Az sem megoldás, ha eszméletlenre iszom magam. De amíg ki vagyok ütve, addig sem kell foglalkoznom a problémáimmal. Máshogy is el lehetne ezt intézni, de nekem ez pont így kényelmes.
 Elnyomom a csikket és visszamegyek a lakásba. Az erkély ajtót gondosan becsukom magam mögött. Seth a kanapén ül és valami online zombigyilkolós játékkal nyomul. Fülein fejhallgató, ajkai elé görbül róla a mikrofon és erõsen koncentrálva beszél a csapattársaival. Elmosolyodom. Ideje megszívatni egy kicsit. Ma még úgy sem ugrattam.
 Mögé lépek és a mikrofon felõli oldalon hajolok füle mellé, majd elõszedem legvágyakozóbb, legerotikusabb hangomat és megszólalok.
- Hé Fõnök. – búgom félhangosan. – Mocskosul akarlak! Hagy abba ezt a szart és izzasszuk meg egymást a paplan alatt.
 Felegyenesedek, és tarkómra kulcsolt kezekkel somfordálok a konyha felé arcomon elégedett vigyorral. Hallom, ahogy szabadkozik és mentegetõzik. Aztán meghallom a lépteit is.
- Ez meg mire volt jó? – csap tenyerével az asztalra és a gabonapehelyben megcsörren a kanál.
- Unatkozom. – vonok vállat. – Néha játszhatnál velem is. – kacsintok rá.
- Vince ne bomolj. – grimaszol sértetten.
- Tudod, néha én is lehetek magányos. – kelek fel az asztaltól otthagyva a félig elfogyasztott vacsorát. – Reggel találkozunk. – veregetem meg a vállát, ahogy ellépek mellette.
- Megint elmész? – komorodik el.
- Megfulladok a négy fal között. – válaszolom továbbra is a hátamat mutatva neki.
 Nem szólt többet. Rám hagyja a dolgot, mint mindig. Hagyja, hogy kilépjek az ajtón és elinduljak, ki tudja hová. Hagyja, hogy úgy éljem az életem, ahogy akarom. Hagyja, hogy hibázzak és rohadtul megbánjam a hibáimat. De jó ez így. Én sem szólok bele az õ életébe.
 Mostanában, mintha idegenek lennénk. Bár ismerjük egymást az utolsó hajszálig, mégis olyan ismeretlennek tetszik. Titkai vannak, mint nekem. Magánélete van, mint nekem. Persze nem azt akarom, hogy még azt is elmondja, hogy mit szart reggel. De azért néha jó lenne, ha csak úgy leülnénk beszélgetni.
- Hé. - szólít le egy fazon az egyik sikátor sötétjébõl kilépve.
 Díler. Ez elsõ ránézésre is látszik rajta. Megállok és hagyom, hogy felzárkózzon.
- Szia haver. - pacsizik le velem vigyorogva, bár soha nem találkoztunk még. - Van egy király cuccom. Ezerszer jobb, mint az LSD. - újságolja fojtott hangon.
- Ó de kár! Pedig én naturalista szivárvány nyulakat akartam látni, ahogy basznak a hátsó kertben. - sóhajtok fel csalódottan. - Mutasd, mid van?
- Crack, öcsém. De a legjobb fajta.
- Nincs benne fölösleges lószar? - ráncolom össze a szemöldököm.
- Nincs, nincs. Ez kristálytiszta. - biztosít izgatottan.
- Kösz haver, most nem. - mosolyodom el. - De jegyezd meg az arcom, hátha legközelebb összejön.
 Ezzel otthagyom. Egy kevésbé ismertebb környék felé veszem az irányt. Nem sûrûn járok erre, de most szeretnék egy kicsit sétálni, mielõtt újfent leiszom magam a sárga földig.
 Nem szeretem ezt az utcát. A kertes házakat és a világos nappalikat. Megállok egy ház elõtt és rágyújtok. Odabent egy szõke kiskölyök rohan az apja felé, aki felkapja, majd csókot nyom felesége ajkaira és eltûnnek a szemem elõl. Kifújom a füstöt és tovább állok. Nem szeretem ezt az utcát.

~~~

 Igyekszem nem nagy zajt csapni, de hogy a picsába ne csapnék zajt, amikor imbolyog elõttem a kulcslyuk? Sokadik próbálkozásra sem sikerül a kísérlet, hogy bejussak. Öklömmel csapok az ajtóra. Homlokomat kézfejemnek döntöm és veszek egy mély levegõt.
- Ma még csak be se rúgtam igazán. - morgom az orrom alatt. - Simán hazataláltam.
 Léptek hangzanak fel bentrõl és nyílik az ajtó. Még idõben sikerül hátrébb tántorodnom, így nem zuhanok arccal elõre a nappaliba.
- Mi lenne, ha nem vernéd fel a szomszédokat? - néz rám összeráncolt szemöldökkel. - Van fogalmad róla, hogy hány óra van?
 Megvárt. Megint. Senki nem szólította fel rá, hogy várjon meg. Feküdjön le és aludjon. Nyugodjon le a picsába. Ha már megállítani nem tud, akkor ne is várjon rám!
 Nem mozdulok, de õ kilép és hónom alá nyúlva beljebb tessékel, majd bezárja az ajtót mögöttünk. Szótlanul leültet a kanapéra és hoz egy pohár vizet. Ez mindennapi rutin. Nem veszem el a poharat. Ma nem. Eltolom a kezét.
- Csak... hagyj békén. - kerülöm a tekintetét, de elkapja az arcom és a szemeimbe néz.
- Mondd, hogy nem drogoztál. - vizsgálódva nézi egyik, aztán másik szemem.
- Nem drogoztam. - rántom el a fejem. Azt hiszi nem hallom azt az apró, megkönnyebbült sóhajt. - Feküdj le aludni.
- Elõbb ágyba duglak téged. - nyalábol fel a kanapéról.
- Ha ezt tudtam volna, nem iszok ennyit. - vigyorodom el.
- Részeg vagy. - szögezi le rosszallóan, jelezve, hogy ne is folytassam, amit most elkezdtem.
- Az. - bólintok. - Részeg vagyok és szánalmas.
 Nem szól. Kinyitja a szobám ajtaját és bevezet. Leültet az ágyra és felkel, hogy itt hagyjon.
- Seth. - szólok utána és õ megfordul. - Segíts levetkõzni.

Utólagosan is gratulálok az angol érettségihez! I know that you're the best, darling <3

Zene

Ott álltam Bennett elõtt és csak néztem a mogorva arckifejezését. Nem haragudtam rá, mert jól tudtam, hogy elfoglalt ember lévén én kértem tõle újra túl sokat. Az sem volt biztos, hogy ráért, de én nagyon szerettem volna, ha velem tart. Oly sokat jártam már a temetõre egyedül, amivel nem volt különösen bajom, de szerettem volna valakivel megosztani a… nem is tudom miimet.

- Szóval mindenszentek napján? – kérdezett vissza, mire én bólintottam egy aprót, reménykedve. – Szabadnak szabad leszek…

- Akkor eljössz velem a temetõre? – csillantak fel reménykedve a szemeim. Apa bizonyosan velem tartott volna, ha megkérem, de õt ismerve nem maradtunk volna túl sokáig ott. Én pedig szerettem anyánál kicsit elidõzni, a sírja körül rendet rakni, hisz úgy szerette, ha minden szép és tiszta volt. Természetesen mindeközben végig beszéltem hozzá, mintha csak ott állt volna a fejfa helyén. 

Eleinte Bennett is velem tartott minden egyes alkalommal. Aztán az elmúlt két évben egyre többször kimaradozott, mindig volt valami indoka vagy programja, amit nem tudott lemondani. Én pedig szó nélkül elfogadtam, s felültem egyedül a buszra. Nem haragudtam sose rá. Sose. Csak az utóbbi idõben már kezdett frusztrálni a dolog, sõt, nem csak ez, sok más is.

- Nos… - kezdett bele elgondolkodva. – Meglátjuk anyámék vagy a húgom nem a tervez valamit aznap estére. Hisz tudod, Halloween lesz… - vigyorgott rám, de látván komoly és reménykedõ arcomat, nem folytatta. – Ha nem, természetesen veled fogok menni zokszó nélkül – cirógatta meg arcomat, halovány mosollyal az ajkán. – Te vagy az én kincsem, természetes. Gondolkodás nélkül. – Hálásan döntöttem fejemet kicsit oldalra, hogy még jobban belesimuljak a nagy tenyerébe. Imádtam, mikor így cirógatott, s ezt õ is jól tudta.

- Köszönöm, Ben – suttogtam.

Ahogy teltek a napok, úgy uralkodtak el rajtam az érzéseim. Apa még nem készülõdött, én viszont már javában jártam a virágárusokat, hogy valami szépet vegyek édesanyám sírjára. Sokszor nem csak csokrot vagy koszorút vittem neki, hanem valami szép nippet is. Szerette mindig az aranyos angyalkás vagy kisgyermekeket ábrázoló porcelánokat, díszeket.  Az adott nipp mindig addig maradt kint anyánál, míg a következõ alkalommal nem vittem másikat. Szerencsére sosem tûntek el, így az összest hazavittem utána, s kiraktam õket az ablakba.

Apa nem szólt miatta, de jól tudtam, hogy nem szerette, ha az irodájába vagy a szobájába raktam egyet is. Egyszer, anya halála után másfél évvel, bevittem az irodájába egyet – két kisgyerek ült egymás mellett -, s a nap végén mérgesen csörtetett oda hozzám, hogy így nem tud koncentrálni. Értettem én, nem kellett jobban kifejteni. Teher volt számára leragadni anyám halálánál, õ tovább akart lépni. Nem úgy, mint én.

Jól tudtam, hogy egyedül reménytelen voltam, s annak ellenére, hogy Bennett végig ott volt mellettem… Úgyis nagyon nehéz volt. Sokat segített a jelenléte, nem voltam magányos s nem törtem a fejemet bolondságokon, mint az öngyilkosság több formája. Aztán vagy három éve elkezdtem gyerekekre vigyázni. Olyankor mindig úgy éreztem, hogy anya velem van. Nagyon jól értett a gyerekekhez, segített nekik, ahol csak tudott. Jó anya volt. A lehetõ legjobb.

Mikor eljött a Mindenszentek napja, én már délelõtt le akartam tudni a temetõt. Hívtam Bent, de nem vette fel így elindultam hozzá. Volt kulcsom, régebben adta, nem használtam túl sokat, de ott lógott a nagy karikán. A bérház ajtajánál tudtam a kódot, így csak a lakás bejárati ajtajának a kulcsát kellett megtalálnom. A szatyromban koszorú volt s gyertyák hada. Nem sikerült kinyitnom az ajtót, így elkezdtem a csengõt nyomni, embertelenül. Zajt hallottam, majd morgást, végül Bennett megviselt, kissé másnapos arca nézett vissza rám.

- Felix! Úh, basszus… Picsába – simított végig az arcán, míg én fapofával figyeltem.

- Bocs, hogy felkeltettelek. Akkor majd hívlak, ha hazaértem – közöltem vele halkan, majd elindultam kifelé az épületbõl.

~*~|¤|~*~

Három napja nem beszéltem Bennettel, ami roppantul nyomta a szívemet. Nem hívott fel, smst se küldött, semmit. Sõt, kínomban már én próbáltam felhívni, hogy kegyelemért könyörögjek, no meg azért, hogy bocsásson meg nekem, de nem vette fel a telefont. Jobb ötlet híján úgy döntöttem, hogy várok. Én már rég megbántam mindent, hiába fájt a dolog. Õ viszont, attól tartottam, hogy jól az eszébe véste a kiabálást a folyosón.

S bár nyomta a veszekedés a szívemet, minden másnak folytatódnia kellett. Beletemetkeztem a tanulásba, majd mikor lurkófelvigyázásra került a sor, ott kerestem a boldogságot. Bár õszintén, a legboldogabb akkor voltam, mikor a vörös tündérkisasszonyra figyelhettem a Ryan háznál.

Éppen Emilyre vigyáztam az egyik délután, ami életmentõ volt számomra. Érte érdemes volt erõsnek maradnom, mosolyognom, s vele kacagnom. Nagyon megszerettem, igazi cserfes kisasszony volt. Jól esett a tudat, hogy õ is kedvelt engem. Szeretett az ölemben ülni, rajtam keresztül ide-oda mászni, ölelgetni, sõt, egyre többször kaptam puszit. Elsõ alkalommal olyan bamba képet vágtam, hogy a pöttöm Panna ki is nevetett. Persze ezért meg kellett büntetnem: kacagó rohamig csiklandoztam.

Aznap azonban késõ õszi nap ellenére is szép idõ volt. Sütött a nap, a szél sem fújt, egész kellemes idõ volt. Anya ilyen idõben engem mindig kivitt, így én is vettem a bátorságot, hogy Emilyt felöltöztessem. Vastag nadrágot adtam rá, pulcsival. Felvehette a vörös kabátocskáját, amihez ment a piros cipõje is. A viseltebbet adtam rá, nem akartam, hogy az újat tegyük tönkre. Sapkát is kapott, egy kellemes krémszínû darabot. A két csurkába fogott vörös tincsei kilógtak alóla.

- Nagyon csini vagy – állapítottam meg, mire õ odaszaladt hozzám, s átölelte a lábaimat. Széles mosollyal az ajkán pislogott fel rám.

- Köszönöm, Felix – felelte, mire én megsimogattam a buksiját. Felhúztam a cipzárt a kabátomon, s mehettünk is ki a friss levegõre.  Szerencsére Emily bõven nem ellenkezett a kinti játszás miatt. Az udvaron, a falevelek között volt egy labda, amit rögtön be is vontunk a játszásba. Dobáltuk kicsit, ez jót tett Emily kézügyességének. A végére már elég jól belelendült, szép nagyokat sikerült dobnia nekem. Nem bírtam dicsérni, amitõl édesen kipirosodott orcája. Aztán egyszer csak jött a gyerekbetegség: megunta.

Jobb ötlet nélkül maradtunk egy kis bújócska-fogócskánál. Bújócskának indult, de mikor megtaláltam mindig elfutott, így végül ennél maradtunk. Hangosan kacagott mindvégig. Olyan jó volt boldognak látni, a szemei csak úgy ragyogtak, ajkán a mosoly pedig fültõl fülig ért. Sokat kellett kergetnem, így merészkedtem az õszi kabátomat levenni, s csak a kockás ingemben szaladni utána. Neki is ki volt melegedve az orcája, de csakis a kis sapkát engedtem, hogy levegye.

Miután végeztem, s óvatosan visszahúztam a kezemre az ing ujját, mert fáztam, tovább játszottunk a kis vörösömmel. Szerettem azokat a gyönyörû hajtincseit, amiket az apukájától örökölt. Oh, igen, az apja… Gerard. Nem beszéltünk sokat, csakis a szükséges dolgokat, hisz nem azért fizettet, hogy rá vigyázzak. Bár az volt az igazság, hogy nagyon szimpatizáltam vele, s ha nem lett volna Bennett, akkor szégyenpírral az orcámon leselkedtem volna utána, hogy láthassak belõle többet és többet. Jóképû volt. Imádtam a mosolyát…

Nyílt az ajtó, s a kis vörös libbent is. Kacagott, kiengedett haja arca körül táncolt. Hazaért az édesapja, õ hozzá igyekezett oly lelkesen, ami mosolyt csalt arcomra. Egy hangos kiáltással csimpaszkodott a férfi nadrágjába, aminek következtében annak alsónadrágjának egy kis része kivillant. Nem kellett volna úgy lázba hoznia a dolognak, csak azért, mert meleg voltam… de Mr. Ryan ritka példánya volt a nemünknek, s ha tehettem, nos, szívesen megnéztem magamnak.

Hamar ölbe került a kisasszony, majd egy kicsit arrébb újra a földre tette az apja. Jobbnak láttam odamenni s köszönteni, így nagy nehezen felálltam s odasétáltam hozzájuk.

- Várd meg, amíg levetkõzöm, aztán elmeséled mit csináltatok a Felixel – jegyezte meg Gerard, majd rám nézett. Széles mosollyal köszöntöttem a férfit, no meg még az elõzõ „köszönöm Emily” akciónak köszönhetõen.

- Rendben, papa – bólogatott a kis hercegnõ, majd odaugrabugrált hozzám. - Addig játszunk még Felix, majd bejön apuci is – jelentette ki, míg az én nadrágomba is belekapaszkodott úgy, mint az elõbb Gerardéba, majd a nappali felé invitált. Addig azonban nem mozdultam, míg Mr. Ryan rá nem bólintott. Emilyvel visszamentünk a nappaliba, s visszaültünk a szõnyegre, ugyanis egy komoly társasjátékkal játszottunk, ahol épp a kis vörös állt nyerésre. Gerard amint végzett az öltözéssel, leült a kanapéra, s onnan figyelt minket. Éreztem magamon tekintetét, amitõl kellemes bizsergés futott végig a gerincemen.

Emily sikeresen nyert, szemei elégedetten csillogtak, de ügyesen nem csúfolt ki lúzerségem miatt. Persze hogy hagytam nyerni, de neki errõl bõven nem kellett tudnia, jó volt az úgy. Sõt, a kisasszony kifejezve részvétét odabújt hozzám, kis karjaival átölelt, majd kaptam egy cuppanós nagy puszit az arcomra. Ép kezemmel lábacskájára simítottam, de õ suhant is tovább, édesapjához, kinek térdein támaszkodott meg.

- Na mesélj angyalom, mi jót csináltatok ma? – kérdezte a férfi kellemesen mély hangján, míg én nekikezdtem összepakolni a társasjátékot, ami végül a dohányzóasztalon kötött ki. Túlságosan is érdekelt a csevejük. Törökülésbe helyezkedtem, majd kissé feléjük fordultam, s érdeklõdve figyeltem párosukat. Messzirõl lerítt róluk, hogy mennyire szeretik egymást, ami gyógyír volt minden szemnek, ami õket figyelhette.

- Kimentünk labdázni és fogócskázni, mert olyan szépen ragyogott a napocska, apuci! Aztán amikor fogócskáztunk Felix akkorát esett, hogy még én is megijedtem! – Ettõl tartottam én, de igazán tudhattam volna, hogy Emilynek ez volt a nap eseménypontja, amikor végre történt is valami. Azonban Gerard huncutul csillogó szemei csak rontottak a bõrszínemen.– És képzeld, hatalmas bibise lett, de nem sírt! Amikor megkérdeztem, hogy miért, azt mondta, hogy õ már nagyfiú. – Mély nyomott hagyott benne ez a mondatom, ami nem éppen úgy volt.

- Nagyon megütötted magad Felix? – fordult felém Gerard, amitõl csak hevesebben kezdett verni a szívem, végül pedig zavartan megráztam a fejemet.

- Ne-nem… én csak… csak kicsit… - gagyogtam, kerestem a szavakat, de Emily helyettem is intézkedett.

- De én láttam! Nagyon csúnya! Még vérzett is, apa! – jelentette ki, sõt, csúnyán is nézett rám, apjára pedig úgy tekintett, hogy ugorjon is csináljon valamit, ha már letette a doktorátust.

- Na, hagy lássam – dörmögte nekem a férfi. – Hisz mit szólnának az emberek, ha egy orvos elengedne úgy, hogy meg sem nézte, milyen a sérülésed? – mosolygott rám biztatón, s oh, bár ne tette volna! – Kincsem, te pedig vidd fel a társasodat, rendben? – Emily csak bólogatott, én meg éreztem, hogy a gyomrom vészesen elkezdett összemenni. Kettesben a dokival…

- Rendben van, apuci. Lehet, hogy kicsit fent maradok játszani – jelentette ki a csöppség, édesapja pedig lágy csókot hintett a homlokára. Emily lábai már a lépcsõt csattogtak, mikor Mr. Ryan felém fordult.

- Na gyere, mutasd azt a bibist! – mosolyogott rám, majd megveregette maga mellett a kanapé ülését. Nem tudom mi vett rá a dologra, de végül csak mellé ültem, s zavartan figyeltem arcát. A sebem még mindig fájt, s féltem attól, hogy talán oda lesz a nagyfiússágom mellette.

- Ne aggódj, nem foglak bántani, csak megnézem, hogy minden rendben van-e – kaptam továbbra is a biztató, szívritmust zavaró mosolyt, sõt, még egy kedveskedõ térdveregetést is, amitõl rögvest tíz évesnek éreztem magam. Bár nem kellett volna ezen fennakadnom, neki csak egy kölyök voltam. – Hol sérültél meg?

-  A bal alkaromon – feleltem egy kis tétovázás után, majd elkezdtem feltûrni az említett végtagomon a kockás ingemet. Nem akartam, hogy õ tegye ezt, belebolondultam volna az érintésébe. Hiszen már akkor görcsbe rándult a gyomrom…

- Várj, segítek – hagyta el ajkát az a szó, amit nagyon nem akartam hallani. Inkább próbálkoztam volna tovább fél kézzel, de õ ezt nem hagyta nekem. Gyengéden nyúlt hozzám, sõt, igazán nem is éreztem érintését. Ügyesen gombolta ki csuklómnál ingem ujját, majd elkezdte feljebb húzni. Nem akadt vele gondja, a kezeimen szinte mindegyik felsõm ujja lógót, hisz eleve nem voltam nagydarab.  A sebem pedig csúnyább volt, mint emlékeztem rá, s úgy tûnt a doki is így gondolta.

- Hát, ez nem valami szép… - dünnyögte. – Hogy sikerült így megsérülnöd? – pislantott fel rám mosolyogva.

- Fogalmam sincs – feleltem õszintén, szemforgatással vegyítve. Gyerekként sem akadtak akkora sebeim, mint az volt, pedig tényleg csetlõ-botló srác voltam, akinél mindig akadt sebtapasz.

- Lekezelem, rendben?

- Igazán nincs rá szükség, ne fáradjon ezzel Mr. Ryan – próbáltam menteni a menthetõt, mire felállt mellõlem.

- Nem fáradtság. Csak egy pillanat, idehozom a táskám. – Ekkor már tudtam, hogy nem lesz menekvés, a doki vér elõtört, s bennem is egy potenciális megmentendõt látott. Felsietett az emeletre, biztosan az elsõsegélydobozért, addig én a kanapén ücsörögtem, s a kezemen lévõ hatalmas sebet nézegettem. Már nem csak belül voltam sebzett, s ez valamelyest kínos nevetésre ösztökélt. Szerencsére abbahagytam, mire visszatért a fekete táskájával.

Leült velem szemben, törökülésben. Jobb térde bal combomat súrolta, gyengéden fogott csuklómra, melytõl a lélegzetem is elállt. Aztán míg nekikészült szaggatottan megtöltöttem légszomjas tüdõmet levegõvel, s próbáltam normálisan lélegezni. Hamar elért hozzám az alkoholos jódillat, ami gyerek fejjel mindig ijedtségre adott okot.

- Lehet, hogy kicsit csípni fog – figyelmeztetett kellemes baritonján, de jól tudtam én mi fog következni. Gyengéd volt, nem is lehetett volna óvatosabb és figyelmesebb, azonban így is volt pár mozdulata, amitõl arcvonásaim megrezdültek.

- Szólj, ha nagyon kínozlak – duruzsolta nekem, amitõl rögvest mosolyra húzódtak ajkaim. Szerencsére nem nézett fel, ugyanis magyarázkodhattam volna… Azonban a hangneme teljesen másra engedett következtetnem. Mocskosabbra, mint a sebem.

- Nem olyan vészes – feleltem jólesõ melegséggel a szívemben. Egy bizonyos módon figyelt rám, amiért nagyon hálás voltam.

Felnézett rám, én pedig halovány mosollyal ajándékoztam meg. Közelebbrõl még jobbképû volt, s a kissé csontos arca oly módon csalogatta tekintetemet, hogy komoly önuralom kellett ahhoz, hogy ne bámuljam tovább. Õ azonban úgy tûnt elfeledkezett arról, hogy én is az õ nemébe születtem, vagy esetleg nem tudta rólam, hogy a hozzá hasonló, karizmatikus, mosolygós férfiak voltak a gyengéim. S miért is gondoltam ezt? Mert úgy bámult, hogy zavarba jöttem tõle,

- Mr. Ryan... – szólítottam meg, mire a nyakamról újra a szemeibe nézett. Láttam rajta, hogy õt is hirtelen érintette a dolog, nem hiszem, hogy így tervezte a dolgot, de így alakult.

- Bocsánat, elgondolkodtam – indokolta tettét, amit nem kértem, majd folytatta a sebem ellátását.  - Kérlek, ne vedd tolakodásnak, de megkérdezhetem mit tanulsz? Emily mondta, hogy néha szoktál hozni könyveket.  – Úgy tûnt beszélgetést szeretett volna kezdeményezni, amire már vártam egy ideje, így gond nélkül válaszoltam kérdésére.

- Emberi erõforrások szakon tanulok.

- És szereted?

- Nem rossz. És valamit muszáj kezdenem magammal – feleltem õszintén. Annak idején ez tûnt a legjobb döntésnek a képességeimhez mérve. Jól is ment, de mehetett volna jobban is, ha a szívemet is bele tudtam volna adni.

- Elfogadsz tõlem egy jó tanácsot? – Szívem kihagyott egyet, s nem a kérdése miatt, hanem a mosolyától, ami ajkán játszott. Féloldalas, csibész, roppant dekoratív, igézõ… Meg akart ölni? Jól haladt vele, a szívem belesajdult a létezésébe, s abba, amilyen gyengéden bánt velem.

- Persze, Mr. Ryan – bólintottam bizonytalanul, de bármit tenni azért, hogy hallhassam mit mond.

- Csak azt érdemes csinálni, azért érdemes küszködni, amit tényleg akarsz. Annak nincs értelme, ha kényszerbõl teszel erõfeszítéseket. Persze, tudom, hogy nincs ehhez semmi jogom, hogy ilyenekkel traktáljalak, de saját bõröm is tapasztalom ezt nap, mint nap.

- Talán nem szereti a munkáját? – bukott ki az elsõ gondolatom, amit nagyon de nagyon szégyelltem. ostoba kérdés volt, látszott rajta, hogy szeretett orvos lenni! Zavaromban lesütöttem tekintetemet, nem volt erõm rá nézni.

- De, szeretem. Csak rengeteg áldozatot követel, amit elsõsorban nem én sínylek meg – kezdett bele, azonban Emily megtörte a kettõnk kis szféráját.

- Összevarrtad Felixet? – kérdezte kíváncsian, amint odaért hozzánk. Édesapja halkan felnevetett, majd szabad kezével megcirógatta az angyali orcáját. Komolyan szerettem õket nézni, az enciklopédiában az édesapa szó mellett Mr. Ryan arcának kellett volna szerepelnie.

- Nem, nem kellett összevarrni, kincsem. Meg fog gyógyulni magától is. – A férfi folytatta az ellátásomat, gézt kerített, s térdére támasztva könyökömet, s úgy tekerte lassan körbe a seb súlyosabb részét… vagyis az egész alkarom orvosi kinézetû volt, én mégis boldog voltam. „El fogom rakni emlékbe.” futott át agyamon az ostoba gondolat.

- Bocsánat, ekkora méretû ragtapaszt nem gyártanak – jegyezte meg vigyorogva, amin én is elmosolyodtam. Már éppen visszaszóltam volna valami frappánsat, de a hercegnõm megelõzött.

- Adj rá gyógypuszit is, apa! Hogy gyorsabban meggyógyuljon! – Kacagta teli szájjal, míg apja elnevette magát. Én annyira eldöbbentem, hogy kicsit tátva is maradta szám, de jobban belegondolva, nem bántam volna, ha csak egy futó csókot adott volna a csuklómra a férfi. „Nem, várjunk… nem jó ötlet. Itt ájulnék el a gyönyörtõl, még ha az ajka bõrömet nem is érné. Esetleg fülig érõ vigyorral, paradicsom vörös fejjel ülnék itt. Az sem lenne jobb. Mit mondanék? Nem tudják, hogy meleg vagyok, lehet többet nem is jöhetnék. Maradjunk csak ennél az álhetero dolognál!”

- Arra semmi szükség kincsem –adott a férfi inkább kislányának egy cuppanóst. – Na, meg amúgy is, az én gyógypuszim, csak a te bibiseidre hat – dörmögte a kis vörösnek a nagy vörös,ami úgy tûnt megfelelõ válasz volt a „Felix antiszeretgetés” projektre.  Emily azonban megsajnált, s miután apja megszeretgette, kibújt az erõs karokból s odajött hozzám. Felmászott az ölembe, öntörvényû kislány volt, de ezt sosem bántam. Kaptam puszit a bibimre, ami épp oly jól esett, mintha az apja adta volna.

- Köszönöm, prücsök – suttogtam neki hálásan, míg õ boldogan csillogó szemekkel nézett engem. Jól tudtam, hogy búcsúzkodás idõ volt, ahogy õ is. Megölelgettem, õ is engem, majd elindultam öltözni. Ott kapott el Gerard, pénz adott, az aznapi béremet.  Úgy tûnt ezzel sem érte be, a kapuig kísért ki, ahol visszafordultam s zavartan rámosolyogtam. Tartoztam még valamivel.

- Viszont látásra, és köszönöm a sebkezelést! – tördeltem ujjaimat zavaromba, míg õ csak kedves mosollyal az ajkán megcsóválta a fejét. „Semmiség” üzente tekintete, míg nekem igenis nagyon sok mindent jelentett. Nem akartam tovább rabolni az idejét, se az én szívemet fájdítani, így hát elindultam.

- Felix! – szólta utánam pár lépés után, mire én visszafordultam. – Ha segítség kéne, én szívesen segítek.

Szívem nagyot dobbant, arcomra is kiült a boldogsággal vegyes döbbenet. Hiába vettek körül az emberek, én mindig egyedül voltam. Anya volt a fény az életemben, majd Bennett ragyogta meg az égboltomat. Az õ csillaga azonban hanyatlásnak indult, alig pislákolt már, s több fájdalmat okozott, mint hasznot. Erre ott volt egy olyan mondat, amit más esetben biztosan nem éreztem volna oly gyönyörûnek, mint akkor. De nem így volt: szívmelengetõ volt a gondoskodása, a törõdése, de egyben ijesztõ is, hogy látta rajtam.

- Köszönöm, Mr. Ryan – nevettem megkönnyebbülten, majd egy pillanatra lesütöttem a szemeimet. – De nem kérhetem magától, hogy az én terhemet is cipelje, hisz ha elmondanám, már nyomná a vállát – suttogtam, majd még egy utolsó mosolyt küldtem felé. – Jó éjszakát. Adjon helyettem is csókot a kis Makrancos Kisasszonynak – még egy utolsó pillantást, egyetlen egy futó csodálat, s fordultam is. Végig mosolyogtam, de nem tudtam volna megmondani miért.

~*~|¤|~*~

Két napra a bibis napom után mentem újra vigyázni Emilyre, Bennettel továbbra sem vettem, vagyis nem tudtam felvenni a kapcsolatot. Apa segített a kötésem lecserélésében, de nem kérdezett túl sokat arról, hogy is szereztem, pedig szívesen csacsogtam volna neki úgy, mint a kis vörös a dokinak. De már rég kinõttem abból a korból, így csak hagytam, hogy körbecsavarjon.

Mrs. Ryan ugrott be értem délután, szépen kisminkelve, csinosan, mosolyogva. Apuval váltott pár szót, javarészt egymás egészségi állapotát vitatták meg, no meg egy kis idõjárást. Azután meg én lettem sietetve, de nem zavart a dolog, pattantam a kocsiba zokszó nélkül. Emily már nagyon várt, mesét nézett a nappaliban. Megint megkaptam a kulcsot, a tökmag be volt zárva, s egy pohárnyi kakaó volt neki odakészítve. Az ölembe ültetve simogattam, míg együtt néztük a Szépség és a Szörnyeteget.

Nem értettem Mrs. Ryant, de nem volt beleszólásom a családjukba. Láttam rajta és Mr. Ryanon, hogy a kapcsolatuk nem volt olyan felhõtlen, mint ahogy azt szerették volna bemutatni. Néha rajta-rajta kaptam az asszonyt, ahogy a férjét piszkálta apróságokkal, aki jól tûrte ezt. De vajon meddig? Bennett szülei is elváltak, emlékeztem mennyire megviselte. Ott igaz az apja csalta az anyját, de akkor is véget vetettek a házasságuknak. Emily még kicsi volt ehhez, biztosan nagyon megviselte volna, ahogy egy rossz család is.

- Csináljak még kakaót? – suttogtam a fülébe, mire õ megrázta a fejét. Mesenézés közben a kezemet fogta, s már félig a kanapén feküdtünk, betakarózva.

- Szerinted a szörnyeteg miért ilyen gonosz? – suttogta, mire én fél szemmel komoly kis arcát figyeltem.

- Nem gonosz õ. Csak magányos – jegyeztem meg elgondolkodva.

- Mint te, Felix? – tette fel a sokkoló kérdést. „Honnan…?” – Apa mondta, hogy figyeljek nagyon rád oda, mert magányos vagy.

- Oh, rendes tõled drágaság, de nem nekem kéne rád vigyázni? – kérdeztem vissza, mire elvigyorodott.

- Azt hiszem igen – majd újra komoran pislogott rám, homlokát ráncolva. – De velem nem vagy magányos, ugye?

- Veled vagyok a legboldogabb, hercegnõ! – nevettem, majd odahúztam magamhoz. Kuncogva tûrte, hogy összecsókolgassam az orcáját.

- Szeretlek, Felix – fonódtak kis karocskái a nyakam köré, míg én a hátára simítottam. Oly erõsen szerettem volna magamhoz ölelni, hogy élõ volt, abba beleroppant volna a kis teste. A szavai teljesen felkavarták a lelkemet, gyerektõl ezt hallani maga volt a csodálatos gyönyörûség.

- Én is nagyon szeretlek, Emily – szipogtam, ugyanis a sírás kerülgetett. Egy komoly féle, amit nem kellett a kislánynak látnia. Igazán gondolkodtam azon akkoriban, hogy egy garast sem leszek hajlandó elfogadni azért, mert vigyázhattam a kezeim között tartott kis tüneményre.

Emily végül elhelyezkedett a mellkasomnál, s nézte tovább a meséjét. Neki nem jelentett annyit, mint nekem… nem, ez hazugság lett volna. Tudtam, hogy ugyan annyit jelentettem neki, mint õ nekem. Õ is magányos volt, csak õ éppen a szülei miatt. Édesapja éjjel-nappal dolgozott, s tudtam, hogy imádta a kislányát, de egy kicsi csöppség ezt nem tudta foglalkozás nélkül érezni. Az édesanyja pedig… nos, nem egyszer zárta rá a kislányára az ajtót, míg eljött értem.

A délután hátralevõ részében, miután vége lett a mese, társasjátékoztunk, színeztünk és játszottunk. Ha lehet ilyet mondani, minden szeretetemet és odaadásomat Emilynek adtam, s elhatároztam akármi is adódik, az úgy fog maradni. Nem akartam mellette semmi szomorúra gondolni: se Bennettre, se az õ sorsára. Együtt boldogok voltunk, s csak ez számított. Nem is… csak Emily számított.

- Megjöttem! – csendült a kellemes férfihang, míg mi odafent játszottunk Emily szobájában. Épp a teámat töltötte ki – persze csak a képzeletbelit -, így azonban félbe maradt a teaestünk.

- Apuci! – sikkantotta vidáman, majd fel is pattant a kis székébõl, s robogott lefelé.

- Ne fuss, el ne ess! – szóltam még utána, majd lassabban, de hasonló lelkesedéssel indultam el utána. Engem is elfogott az a várakozás, ami a kis pöttömöt körbejárta. Még ha az órát nem is ismerte, a belsõ, biológiai órája nagyjából meg tudta határozni, hogy mikor ér haza az „apa” nevezetû férfi egyed.

- Hoppá! – kapta el a hónalja alatt a kislányát, majd felemelte, hogy homlokon csókolhassa. – Mennyire hiányoztam?

- Ennyire! – nyomott egy cuppanósat apja arcára Emily.

- Jó estét, Mr. Ryan – somfordáltam közelebb, halovány mosollyal az ajkamon.

- Szia Felix – köszönt vissza, míg Emilyt eligazgatta a karján. – Jót játszottatok ma? – intézte a kérdést a kislányának, aki hevesen bólogatni kezdett.

- Rajzoltam neked valamit, apuci – csillantak a kislány szemei, majd apja tudtára adta, hogy rakja le. – Mindjárt jövök, addig ne mondjatok semmi fontosat! – Egyszerre nevettünk fel Mr. Ryannel, s míg én a kislány után néztem, a férfi engem figyelt.

- Hogy vagy, Felix? – szólalt hozzám, mire felé kaptam a fejemet.

- Jól, köszönöm – feleltem halovány mosollyal. – És ön?

- Fáradtan, de büszkén, s most már boldogan – mosolyogta. – A karod?

- Gyógyul már, azt is köszönöm. – Eközben elindultunk a nappali felé

- Ne nézzem meg megint? Kötéscsere, vagy akármi?

- Oh, nem kell! – hárítottam. – Otthon megcsináltam, édesapám segített is. Ketten boldogultunk. – Válaszul csak egy bólintást kaptam. Úgy szerettem volna valamit mondani, kérdezni, bármit… csak hallhassam a hangját. Jó lett volna vele beszélgetni, akár Emilyrõl, vagy róla többet megtudni kicsit. Azonban egyetlen egy dolog sem jutott eszembe.

- Natalie említette, hogy édesapád is doktor – törte meg a csendet Gerard. – Pontosítva pszichológus, igaz?

- Igen, az.

- Akkor biztos sokat beszélgettek errõl meg arról – jegyezte meg, mire belõlem kicsúszott egy mondat, ami ahogy elhagyta a számat, szégyenem is lett.

- Aha, úgy gondolja? – Számat rágva figyeltem arcát, ahogy homlokát ráncolta, s kissé sajnálkozó tekintettel engem bámult. Felix Hunter befoghatta volna a száját, kérem. – Mármint igen… szóval… megvagyunk – gagyogtam, majd inkább vállat vontam. Olyan tekintettel nézett rám, mintha nagyon is felfogta volna abból az egy mondatból a helyzetemet.

- Egyke vagy?

- Igen, de biztosan látszik – feleltem motyogva. Égett a képem, apámról nem szabadott volna ilyet mondanom Gerard elõtt, de úgy kikívánkozott. Újabb elbukásom volt, amit emészthettem magamban.

- Azért kérdeztem, mert nem látszik – mondta a férfi kellemes, meleg hangszínnel, ami merszet adott ahhoz, hogy újra rá nézzek. – És ne szégyelld a dolgot, Felix. Nekem is néha ki-kicsúsznak olyan dolgok, amiket utána szégyellek. A szüleimrõl meg végkép – tette hozzá cinkos mosollyal.

- Jaj, mondtam, hogy semmi fontosba ne kezdjetek bele! – szaladt felénk Emily, kis kezében az aznapi rajzával.

- Semmi fontosról nem beszéltünk, prücsök – nyugtatgatta Gerard. – No, mutasd azt a mestermûvet! – indult el kislányával a kanapéra. – Látom, ez itt te vagy…

- Ez meg te, õ meg anyu, õ meg itt Felix – mesélte lelkesen rajzának minden részletét Emily. Mosolyogva figyeltem, hogy magarázott kézzel-lábbal, a szóhasználatát, édesapja reakcióit. Arra eszméltem fel, hogy a telefonom zúgott egyet, smsem érkezett. Bennett volt az, s csak annyi állt benne, hogy „várlak”. Szemöldökömet ráncoltam erre, ami a két vörösnek is feltûnt.

- Baj van? – érdeklõdött Gerard, mire megcsóváltam a fejemet, lassan.

- Nem hinném, de azt hiszem, jobb ha megyek.

- Rendben. Hozom a pénzt, kincsem, addig búcsúzz el Felixtõl – simogatta meg Emily buksiját, majd áll felt. Megölelgettem a tökmagot, puszit nyomtam a hajára, majd leült a kanapéra, s bekapcsolta a tévét. Míg Mr. Ryan elõszedte a pénztárcáját, felhúztam a cipõmet.

- Tessék Felix, a mai munkádért – nyújtotta át a pénzt, mire én nagy levegõt vettem.

- Beszélhetnénk? – kérdeztem rá. – Az ajtó elõtt. Emily ne hallja. – Láttam a férfin, hogy ez meglepte, s rosszat sejtett. Bólintott, kabátot húztunk, õ pedig a benti papucsában csoszogott ki a bejárati ajtó elé. – Nem szeretnék pénzt elfogadni – tértem a tárgyra rögtön.

- Tessék?

- Szeretek idejárni, Mr. Ryan, nagyon is, örömmel. Annyira nem vagyok megszorulva és… nem szeretnék többször pénzt elfogadni azért, mert vigyázhatok a tündéri kislányukra – magyaráztam neki õszintén, végig a szemébe nézve, amelytõl kellemes bizsergés kerített hatalmába. – Nem érezném fairnek.

- Akkor jól figyelj ide, Felix Hunter – kapta el a kezemet, amitõl bennem rekedt a levegõ. – Megszolgálsz ezért a pénzért, s én örömmel adom. Fogadd el! Gyûjts… nem is tudom, Csodaországba vezetõ útra, vagy add oda valami alapítványnak, de ingyen nem foglak dolgoztatni. Jó srác vagy Felix… és ez már egy ok arra, hogy ne üres kézzel távozz.

- Mr. Ryan… - nagyon jól estek a szavai, tényleg. Nem dicsért meg igazán, de nekem már ez is kincset ért. Szívbõl mosolyogtam, boldogan.

- Felix! Meddig várjak még?! – Az ismerõs hangra ijedten pördültem meg. A kapu elõtt egy igen morcos Bennett ácsingózott.

- Be-Bennett! Én az hittem… hogy… hogy kerülsz te ide? – siettem a kapu felé. Az arcára volt írva, hogy mérges volt. Nagyon. – Viszontlátásra Mr. Ryan! – fordultam vissza a döbbent férfi felé, majd gyorsan kislisszoltam a kapun, arrébb lökve az ott álló srácot.

- Mi van? Még te vagy felháborodva és van képed lökdösõdni? – morogta olyan hanggal, hogy szerintem a férfi is hallotta.

- Ne itt kezdj bele! – sziszegtem kétségbeesetten. Nem akartam lebukni. Még nem…

Emily mire visszaértem a házba, már félálomban, Mézi Úr egyik karját markolászta, úgy pislogott egyre laposabbakat. Halvány mosollyal nyugtáztam, hogy Felix rendesen lefárasztotta. Karjaimba vettem és felvittem a szobájába, hogy lefektessem. Alig ért párnát a kis buksija, már is hangosakat szuszogott. Betakartam, maciját pedig az oldala mellé fektettem, hogy vigyázzon rá és megóvja õt a rémálmoktól. Ujjaimmal végigvizslattam hajfonatát, elidõztem a gumi alatt szabadon lógó kis hullámos résszel.  Talán ott gyönyörködtem volna benne egész éjszakán át, ha meg nem hallom, ahogy nejem beáll az autóval. Nagyot sóhajtottam és lehunytam pár másodpercre a szemem. Nem akartam vele veszekedni, hisz most én tehettem arról, hogy szerencsétlen srácnak tovább kellett maradnia, hisz úgy volt megbeszélve, hogy tízre otthon leszek.

Nyitódott, majd csukódott a bejárati ajtó, én pedig idõszerûnek éreztem, hogy felálljak és levánszorogjak hozzá. Érdeklõdve jött elém a lépcsõ aljához.

- Hát te? Ránéztél Emilyre? – kérdezte érdeklõdve, míg passzos szabású, bézs, zakószerû felsõjét gombolta.

- Felix nem tudta elaltatni, Emily meg akart várni. Ráadásul még késtem is… - panaszoltam neki nyúzottan. – Késõbb bírtam eljönni a munkából.

- Jaj, Gee. Néha igazán a sarkadra állhatnál és megmondhatnád, hogy családod van, kisgyereked és sietned kell haza – magyarázta szemöldökét ráncolva.

- Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerû.

- Dehogynem! – kezdett el kötekedni. – Csak te olyan ember vagy, aki nem tud nemet mondani. Legalább is a munkájával kapcsolatban nem… - morogta az orra alatt. Legszívesebben visszaszóltam volna neki, de még ehhez is fáradtnak éreztem magam, sokkal könnyebbnek tûnt a szõnyeg alá seperni a büszkeségem és igazat adnom neki. Közelebb léptem hozzá, egyik karomat átfûztem csípõre tett kezén és úgy simogattam meg derekát.

- Sajnálom… - duruzsoltam neki, majd mikor vonásait láttam enyhülni, homlokomat homlokának döntöttem.

- Nem megyünk fel? Emily elaludt… - végig szemeibe néztem, hogy biztosan megértse, mire is gondolok. Régen bújtunk már össze, és minden veszekedésünk ellenére, én nagyon szerettem.

- De elõtte zuhanyozz le… Fertõtlenítõ szagod van – jelentette ki, de szemében már ott csillogott egy kis huncut fény.

- Mi lenne, ha megmosnád a hátam? – vigyorogtam ajkaira, majd hintettem rá egy kis csókot. Választ sem várva kaptam fel karjajim közé, õ pedig nevetve sikkantott.

- Csss! – nevettem én is. – Csak halkan, nehogy felébredjen a kicsi – mutatóujját széles mosolyára tette, én pedig ismét megcsókoltam.

- Eddig minden jól alakul, de majd a kádban elmesélem – simított végig tarkómon, majd túrt bele hajamba. – Szörnyû… Hogy lehet valaki ennyire lángoló vörös, hm? – kérdezte már kevésbé õszinte vigyorral, ez már sokkal inkább fintor volt. Tudtam, hogy sosem volt oda lángtincseimért, már a festetésre is megpróbált rábeszélni, de minduntalan ellen álltam neki.

- Majd idõs korunkban, mikor már szürke lesz, nem fog zavar – hintettem egy csókot füle mögé.

- Hát… azt majd meglátjuk – motyogta.

~°~}¤*¤{~°~

Egymást követték a napok, amire észbe kaptam már október második felében jártunk. Natalieval sikerült csökkentenünk a veszekedéseink, összekapásaink számát, bár ez sokkal inkább volt annak betudható, hogy õ is munkába állt, az éjszakákat leszámítva alig találkoztunk. Akkor is csak általában bezuhantam mellé az ágyba, mikor már aludt. Ha pedig éppen ébren volt, váltottunk néhány tompa szót. Faggattam a napjáról és kérdezgettem Emilyrõl. Valahogy az állásról olyan könnyen tudott fecsegni, a kislányunkról pedig… Inkább hagyjuk.

Az ünnep közeledtével egyre több idõt töltöttem bent a kórházban, persze nem önszántamból. A halottak napja amúgy sem tartozott a legboldogabb ünnepnapok közé, pláne nem mikor az elkeseredett családtagok, élettársak követni akarták szeretteiket a sírba… Az öngyilkosságot kísérõk száma jelentõsen megnõtt, majdnem annyira, mint karácsonykor. Akkor szintén ez volt a helyzet. Voltak, akik nem bírták elviselni a magányt…

A rengeteg munka és a kimerültség kombinációja azt eredményezte, hogy Emily még inkább nyaggatott, hogy töltsem vele minden szabad percem. Én pedig szívesen és nagy örömmel teljesítettem. Bár új mániájáét, a barbizásért. Már akkor sem örültem neki, mikor az anya kijelentette, hogy babákra minden kislánynak szüksége van. Nem akartam, hogy úgy viselkedjen vagy azt tartsa követendõ példának, amit az ilyen „barbis” mesékben látott. Ha rajtam múlott, nem is kapcsoltam be neki, eldugtam a DVD-t és azt füllentettem neki, hogy nem tudom hol van. Mondjuk annyira nem is hiányolta õket…

Egy ilyen játék közepette esett meg az az eset, mikor elõször kezdett nekem beszélni Felixrõl. Kíváncsian kezdtem hallgatni a kis csacsogót, hisz érdekelt mi a véleménye a fiúról. Amennyit én láttam a munkájából, nem volt benne kivetni valóm, de kislányom által pontosabb belátást nyerhettem együtt töltött óráikba.

- Tudod papa, én veled és Felixel nagyon szeretek babázni… Bár veled a legjobban, Felix nem annyira ügyes – halvány vigyor jelent meg arcomon, ahogy eszembe jutott az a kép, amint törökülésben csücsültek a nappali közepén és játszottak. Olyan mélyen beleégett emlékezetembe, hogy biztos voltam benne, évekkel késõbb is emlékezni fogok rá.

- Miért nem olyan ügyes? – kérdeztem, miközben elterültem mellette a szobájában lévõ, ki játszós szõnyegen. Õ az egyik baba haját fésülgette lelkesen. Amilyen óvatossággal csinálta, biztos voltam benne, hogy az aranyszõke, mûanyag hajszálaknak nem lesz hosszú élete a játék fején. Már alig vártam…

- Mert õ nem úgy játszik, ahogy én akarom. Anyuval ezért nem szeretek játszani… Õ semmit sem úgy játszik, mint, ahogy én akarom – magyarázta elmélyedt tekintetéssel, még mindig fodrásznak képzelve magát. Halkan felkuncogtam, és megcirógattam kicsi arcocskáját. De belegondolva abba, amit az anyjáról mondott… nos nem volt szívderítõ.

- Drágám, nem lehet minden úgy, ahogy te akarod. Az úgy nem jó játék másoknak – magyaráztam. – Ha hagyod, hogy kicsit olyan legyen a játék, ahogy õk szeretnék, sokkal izgalmasabb lesz, hidd el apának. Oki-doki?

- Majd akkor legközelebb úgy lesz, ahogy Felix akarja – bólogatott beleegyezõen, én pedig beletúrtam ismerõs színû fürtjeibe. Sosem hagytam az anyjának, hogy rövidre vágja neki, annyira passzolt kis arcához és halvány pulykatojás szeplõihez. – Apuci? Mikor jön megint Felix játszani? – kérdezte izgatottan, mellkasomra támaszkodva.

- Még kettõ nagyot kell aludni, és jön – feleltem és felültettem mellkasomra. – Ennyire szeretsz vele lenne? – faggattam.

- Azt majd még megbeszéljük – csiklandoztam meg, õ pedig halkan kacarászott.

- Prücsök – szólítottam meg, mikor már abbahagyta a nevetgélést. – Azt nem tudod véletlenül, hogy Felix mit csinál, ha nem rád vigyáz? – próbáltam kiszedni belõle pár dolgot, ami érdekelt volna.

- A-a. De néha szokott hozni nagyon vastag könyveket. Amikor megkértem, hogy meséljen belõle, azt mondta, hogy nem mesekönyvek,õ azokból tanul.

A másnap pont ugyan úgy zajlott, mint az elõzõ hetek mindegyike. Reggel hatkor már a kórházban voltam, és már magam sem tudtam hányadik kávémat szürcsölgettem, de még mindig ne éreztem magam elég élénknek. Zúgott a fejem, minden idegszálam alvásért sikítozott. El is határoztam, hogy ebédszünetben meglátogatom az orvosi szobát és ott ledõlök kicsit aludni. De aztán csak nem jött össze…

Mikor megindulhattam volna a szoba felé, csipogóm hangosan visítva jelzett, hogy készüljek, autóbaleset áldozatait viszik be. Egy sóhaj kíséretében tettem 180°-os fordulatot, és indultam meg a mentõk bejárata felé. Nem számíthattam semmi jóra, csak reménykedni mertem, hogy csak egy koccanásról van szó.  Izmaim megfeszültek, ahogy megérkezett a mentõautó és betolták a hordágyakon fekvõ betegeket. Elsõ ránézésre szörnyûbbnek tûnt a dolog, mint amilyen valójában volt. Két fiatal kölyköt hoztak be, a mentõorvos elbeszélése alapján alkoholt fogyasztottak, ezért történt a baleset. A srác homloka felrepedt, orra pedig eltört, de ébren volt, sõt mi több, beszélt is. Mondatai zavarosak voltak, összefüggéstelenek, melyet az alkohol, vagy az agyrázkódás is eredményezhetett. Más, külsõ sérülés nem volt megfigyelhetõ rajta. Viszont a lány, aki a fiúval utazott, hangosan és fájdalmasan sikítozott. jobb válla rendellenesen lógott, és csontja kifordulva meredezett bõre alatt. Felhúztam egy pár gumikesztyût és kezdõdhetett a munka. Míg a fiút megröntgenezték, addig elláttuk a lányt. Egy kis segítséggel visszaraktuk a kiugrott vállát, majd rögzítõkötést tettünk rá a nõvérekkel. Aztán kitisztítottam ás összevarrtam sebeit combján, melyeket a betört szélvédõ okozott. Mire befejeztem a mûveletet, a srácot vissza is hozták. Mázlija volt, megúszta egy enyhe agyrázkódással a dolgot, törése se sem volt. Kapott egy érzéstelenítõt, hogy össze tudjam ölteni a homlokán tátongó sárülést, aztán pedig egy másik kollégám segítségével helyre tettük az orrát is.

- Hahó, megjöttem! – kiáltottam be az ajtóból, és rúgtam le gyorsan csukáim.
- Itt vagyunk, apuci! – hallottam kislányom hangját a nappali felõl, így arra indultam meg. Viszont a látvány, ami szemem elé tárult, kissé meglepett. Felixet találtam ott, Emilyvel az ölében, aki kakaót szürcsölgetett kedvenc bögréjébõl.

- Sziasztok. – Emily kimászott Felix ölébõl, majd a kezébe nyomta bögréjét. Mire észbe kaptam már röppent is felém. Leguggoltam hozzá, hogy átölelhessem. Rögvest kaptam is tõle egy jó kis kakaós puszit az arcomra. – Látom megint Felix vigyáz rád. Mit néztek? – kérdeztem a tévé felé pillantva, még mindig nem tudtam hová rakni a helyzetet.
- Szörny mesét. Ahol olyan bohókásak – felelte a karjaim közé bújt kis boszorkány széles vigyorral. – Meg Felix csinált nekem kakaót. Olyan finom kakaót, apuci, de olyan finomat!  - áradozott tágra nyílt csillogó szemekkel. Megsimogattam kócos kis buksiját.
- Vidd ki szépen a bögrédet, Emily – lányom szót fogadva elvitte kis bögréjét, így kettesben maradhattam Felixel legalább annyi idõre, hogy megtudakoljam miért vigyáz Emilyre és, hogy hol van a feleségem. – Ma nem kéne itt lenned, Felix. – konstatáltam kissé mogorván.

- Én tudom, de… Natalie felhívott, hogy… Szóval felhívott, hogy nem e tudnék Emilyre vigyázni egy kicsit és… és nem tudtam nemet mondani, úgy kérlelt… dadogott össze-vissza, arcára kiült, hogy zavarban volt. Nagyot sóhajtva lehuppantam mellé a kanapéra. - Jól van, jól van – csitítottam, hogy kissé megnyugodjon. – Szóval a feleségem felhívott. Értem. Akkor ezért próbált elérni… - dünnyögtem orrom alatt. „Szóval tényleg fontos hívás volt…”
- Varrt ma, Mr. Ryan? – kérdezte, én pedig akaratomon kívül is felfontam egyik szemöldököm. Fogalmam sem volt, hogy mire céloz.
- Tessék? – kérdeztem vissza egy lehelletnyit magasabb hangfrekvencián, mint amit megszoktam magamtól.
- Elnézést, én… -arcához kapott és igyekezett eltakarni az ott megjelenõ pírt. Halkan felnevetett, majd lessan, felegyenesedve nézett rám. – Emily mondja így. Csak még nem jöttem rá, maga milyen varró is. Mármint milyen orvos – magyarázta, én pedig kényszeredetten elmosolyodtam. Elég morbid dolog volt belegondolni ebbe a varrásos dologba, de a maga módján vicces is volt.
- Ja, hogy így – Emily lassan felénk sietett. – Baleseti sebész vagyok. De nem mindig varrok ám, valamikor tövist távolítok el, vagy vállat rakok helyre – magyaráztam részben neki, részben pedig csepp l.ányomnak, aki gyorsan befészkelte magát karjaim közé. - Éppen ki csurran be az ajtón.
- És apa, ma hány embert varrtál meg? – érdeklõdik a kis prücsök, amit nem bírtam ki nevetés nélkül és az ölembe húztam, úgy szeretgettem tovább.
- Kettõt – mutattam ujjaimon is büszkén. – Gyere, te rosszcsont – simogattam meg hátacskáját.

Felix nagy sóhajjal emelkedett fel mellõlünk a kanapéról, mi pedig lányommal egyszerre felé fordultunk.
- Felix, hová mész? –érdeklõdött Emily.
- Haza. Nem szeretnék zavarni – mosolyogta szerényen a fiú.
- Felix sosem zavar. Ugye apuci? Felix is családtag. Többet van itt, mint Cathrine néni vagy Ben bácsi – csacsogta a kis vörös, nekem pedig egészen belesajdult a szívem. Örültem neki, hogy ennyire ragaszkodik hozzá, az viszont elkeserítõ volt, hogy egy idegenhez ragaszkodik ennyire, testvéreimet pedig csak mellékesen említi. Én is kedveltem a kölyköt, szimpatizáltam vele, mégis kellemetlenül érintett a dolog. Kezdtem úgy érezni, tényleg keveset vagyok lányommal…

- Nos, persze, Felix nem zavar – erõsítettem meg kislányom, hisz tényleg nem zavart jelenléte. – Ülj csak vissza.
- Gyere Felix! – integetett hevesen Emily, Felix pedig zavartan visszaült mellém. – Apa, engedj el. Ide akarok ülni. Közétek. – elengedtem, õ pedig be is fészkelte magát kettõnk közé, úgy nézte tovább a mesefilmet.

- Tényleg nem akarok zavarni, Mr. Ryan – suttogta nekem a különös srác, én pedig tagadólag csóváltam a fejem. - Nem zavarsz. Maradj csak nyugodtan.
- Köszönöm szépen – mosolygott rám felderült arccal, amit halványan viszonoztam is.

A mese után Felix elbúcsúzott, kislányomtól még kapott is arcára egy hatalmas cuppanósat, amin csak jót vigyorogtam, végül még egy becenévvel is kitüntette. Így lett õ Kakaós Felix, ugyanis õ tudta a legfinomabb kakaót készíteni, amibõl aznap délután be is nyomott vagy három bögrével. Felix csak gyengéden megölelte, majd még egyszer megköszönte, hogy maradhatott a mese végéig. Úgy nézett ki sokat jelentett a számára, amit nem is igazán értettem, de elismételtem, hogy felesleges ezt megköszönnie.

Kikísértem, majd kezdõdött a szokásos kis játszadozás Emilyvel, amíg Natalie haza nem ért. Mér jócskán közeledtünk az estéhez és amilyen lendülettel bevágta maga mögött az ajtót, sejtettem, hogy nincs túlságosan rózsás kedvében. Mikor Emily üdvözölte, azt is elutasítóan kezelte, rögtön letámadott. Nem kiabált, sokkal inkább csak sziszegett, de talán ez még rosszabb volt.

- Gerard, elárulnád, hogy minek a jó égnek van mobiltelefonod? – kérdezte forrongó fejjel.

- Sajnálom, nem tudtam felvenni. Tudod, hogy alig lehet elérni, ha dolgozom…

- De mostmár ÉN is dolgozom, NEKEM is van munkám. Az volt a szerencse, hogy Felix ráért, különben nem tudtam volna mit kezdeni Emilyvel… - panaszkodott akkor már nyugodtabban, a fejét csóválva.

- Tudod, hogy anyáméknál mindig otthon van valaki.

- De amire odaértem volna, már régen elkéstem volna, és amúgy is, nincs kedvem anyád fintorgását nézni, tudom, hogy nem kedvel – arcára kiült a kölcsönös utálat, melyet anyám iránt érzett.

- Tudom, hogy mi a véleményem anyádról, de Emilyt feltétel nélkül imádja – amint ezt kimondtam, meg is bántam arcát látva.

- Te sosem tudsz az én oldalamon állni? Akkor miért vettél el egyáltalán…?! – „Már én sem tudom…”

- Nem, félreérted! De ez most lényegtelen… Örüljünk annak, hogy Felix ráért. Nagy szerencse volt – Igazából sajnáltam egy kicsit a fiút, hogy megint õ lett ugratva, amikor a mi gyerekünkre kellett vigyázni…

- Igen, az… - enyhült meg Natalie, majd leült a kanapéra és már türelmesebben fogadta Emily közeledését. Hála istennek nem élte meg olyan rosszul, mint amikor múltkor fültanúja volt vitatkozásunknak. De akkor sem örültem neki, hisz kisgyerek volt, nem tett jót sem a lelki, sem a szellemi fejlõdésének.

Sóhajtva ültem le Natalie mellé és cirógattam meg kézfejét, amit viszonylag egészen sokáig tûrt.

- Milyen napod volt, drágám? – kérdeztem meg még mindig engesztelõ hangnemben, pedig õ támadott le engem. És ráadásul nem is teljesen indokolatlanul…

- Semmi különös, azért kellett volna a segítséged, mert sürgõsen be kellett mennem a céghez megcsinálni egy fotósorozatot.

- Értem.

~°~}¤*¤{~°~

Alig léptem át a küszöböt, Emily már röppent is felém. Lángfürtjei kacagva ugráltak pajkos porcelán arcocskája körül. Vigyorgott, mint a vadalma és csatakiáltással csimpaszkodott bele nadrágom szárába. Úgy rángatta apró kezeivel, hogy szinte éreztem, ahogy alsóm kivillan a nadrág korca felett.
- Kincsem, lehúzod a nadrágom! - kacagtam fel és hóna alá nyúlva tettem egy kicsit arrébb, majd elé guggoltam. - Várd meg, amíg levetkõzöm, aztán elmeséled mit csináltatok
A Felixel - lestem fel egy pillanatra az éppen megjelenõ vigyori fiúra.
- Rendben, papa - bólogatott, aztán odaugrált az általa annyira szeretett sráchoz. - Addig játszunk még Felix, majd bejön apuci is - pont ugyan úgy belekapaszkodott az õ nadrágjába is és gyengéden elkezdte a nappali felé cincálni. Felix kérdõn nézett rám, mire én csak vigyorogva bólintottam. Kedveltem benne, hogy ennyire, már-már túlzottan udvarias és meg akar felelni. Pedig nem volt minderre szüksége, már azért is szimpatizáltam vele, hogy ilyen szinten meg tudta nyerni a kislányomat magának. Ráadásul látszott rajta, hogy jól érzi magát vele.
Lefejtett lábaimról a tornacipõket, majd a fogasra dobtam dzsekim és befelé vettem az irányt. A két jómadár a szõnyegen üldögélt és egy társasjátékkal ügyködött. Besettenkedtem melléjük és leültem a kanapéra. Onnan néztem egy darabig, hogy mit játszanak. Melegséggel töltötte el a szíven, ahogy Felix foglalkozott Emilyvel, ahogy észrevétlenül nyerni hagyta. Arcomra is kiült egyfajta átszellemült mosoly melyet le sem tudtam volna vakarni. Aztán lassan befejezték a játékot, nem meglepõ módon Emily nyert, de jó kislány módjára nem kezdett vele hencegni. „úgy néz ki megérte elmagyaráznom neki, hogy ez miért nem szép dolog.” Még a végén meg is ölelgette Felixet és puszit is kapott. Aztán következhettem én. Kis kezeivel megtámaszkodott térdeimen.

- Na mesélj angyalom, mi jót csináltatok ma? – kérdezem tõle, majd fejecskéje mellett Felixre is figyelek. Összepakolta a társasjátékot és felrakta a dohányzóasztalra, majd törökülésben kicsit felénk fordult. Nem zavart, hogy ott volt, sõt. Megkönnyebbülést jelentett, hogy nem akar rögtön eltûnni. Talán õ is kezdett kicsit feloldódni az én társaságomban.

- Kimentünk labdázni és fogócskázni, mert olyan szépen ragyogott a napocska, apuci! Aztán amikor fogócskáztunk Felix akkorát esett, hogy még én is megijedtem! – csacsogta lelkesen én pedig visszafojtottam egy mosolyt a köldökig vörösödött fiú láttán. Még a fülei vége is lángolt, annyira zavarba jött. – És képzeld, hatalmas bibise lett, de nem sírt! Amikor megkérdeztem, hogy miért, azt mondta, hogy õ már nagyfiú – magyarázott tovább Emily, de én leragadtam a „bibis” szónál.

- Nagyon megütötted magad Felix? – néztem rá komolyan, õ pedig zavartan, tagadólag kezdte csóválni a fejét.

- Ne-nem… én csak… csak kicsit… - makogta, de Emily csúnyán, össze vont szemöldökökkel kezdte nézni.

- De én láttam! Nagyon csúnya! Még vérzett is, apa! – hangja vádlóvolt Felixszel szemben, rám pedig akaratosan pillantott.

- Na, hagy lássam – dörmögtem megadóan. – Hisz mit szólnának az emberek, ha egy orvos elengedne úgy, hogy meg sem nézte, milyen a sérülésed? – próbáltam bíztatóan rámosolyogni. – Kincsem, te pedig vidd fel a társasodat, rendben? – mondtam kislányomnak, aki beleegyezõen bólogatott.

- Rendben van, apuci. Lehet, hogy kicsit fent maradok játszani – magyarázta, én pedig jóváhagyásként adtam a homlokára egy puszit. Megvártam, míg elindul felfelé a lépcsõn, aztán Felixre összpontosítottam a figyelmem.

- Na gyere, mutasd azt a bibist! – idéztem mosolyogva a kislányomtól, majd megveregettem magam mellett a kanapét. Vonakodva mellém huppant, és olyan zavaros szemekkel nézett, hogy szinte elnevettem magam.

- Ne aggódj, nem foglak bántani, csak megnézem, hogy minden rendben van-e – mosolyogtam rá, és már szinte reflexbõl megveregettem a térdét, mint ahogy a kiskölyköknek szoktam. Pedig õ már régen nem volt az. – Hol sérültél meg?

-  A bal alkaromon – felelte, és már el is kezdte feltûrni ingje ujját.

- Várj, segítek – mondtam neki és már cselekedtem is, mikor megláttam, ahogy egy kézzel próbálkozott. Kigomboltam a kockás ing ujját és lassan, ügyelve kezdtem felhúzni, nehogy fájdalmat okozzak neki. Gyorsan ráakadtam a keresett sebre, méretébõl kiindulva nem volt nehéz dolog. könyökétõl majdnem, hogy csuklójáig le volt nyúzva a bõre, itt-ott mélyebben, de volt, ahol csak felületi zúzódás volt megfigyelhetõ.

- Hát, ez nem valami szép… - morogtam orrom alatt – hogy sikerült így megsérülnöd? – kérdeztem még egy bíztató mosollyal ajkaimon.

- Fogalmam sincs – forgatta szemeit. Biztosan azon töprengett, hogyan lehetett ennyire ügyetlen. Pedig nem ez bárkivel elõfordulhat.

- Lekezelem, rendben? – kértem beleegyezését.

- Igazán nincs rá szükség, ne fáradjon ezzel Mr. Ryan – szabadkozott, én pedig felpattantam mellõle.

- Nem fáradtság – konstatálom. – Csak egy pillanat, idehozom a táskám.

Sietve robogtam fel hálószobánkba és a szekrény legmélyérõl elõvadásztam egy kis fekete, orvosi táskát, amely tartalmazta a szükséges eszközöket: némi vattát, kötszert, fertõtlenítõt és hasonlókat. Visszacaplattam a nappaliba a feszülten gubbasztó fiúhoz és leültem vele szemben. Hogy kényelmesebben felé tudjak fordulni, felhúztam lábaim törökülésben és kissé elterpeszkedtem. Térdem combját súrolta, amitõl picit mocorogni kezdett, de aztán abbahagyta az izgágáskodást. Finoman fogtam meg csuklóját és fordítottam a megfelelõ pozícióba, hogy el tudjam látni. Elõkerestem egy sötétbarna üveget, amely jódtinktúra oldatot tartalmazott és az elõkészített vattát átáztattam vele. A bronzos, barnás folyadék befogta ujjaim, de már nem zavar, megszoktam. A szobában gyorsan terjedt szét az alkoholos jódoldat kissé kellemetlen szagaga.

- Lehet, hogy kicsit csípni fog – figyelmeztettem a fiút, aki csak bólintott egyet. Óvatosan kezdtem feláztatni a megalvadt vért. Némely mozdulatomnál megrezdült az arca, fintorgott kicsit. Ilyenkor próbáltam még gyengédebb lenni.
- Szólj, ha nagyon kínozlak - duruzsoltam neki, de nem néztem fel arcára. Jobbnak láttam folytatni a munkát, hogy minél elõbb befejezzem és be tudjam kötözni.
- Nem olyan vészes - kaptam a feleletet. Erre már vetettem felé egy futó pillantást. Halványan mosolygott, ami miatt lágy mosolyráncok jelentek meg arca két oldalán és futólag megpillantottam egy kis gödröcskét is, mely inkább a kisgyermekekre jellemzõ. Neki mégis ott csücsült vonásai között és felháborító módon, férfi léte ellenére, még jól is állt neki. Tekintetem tovasiklott nyakára, pontosabban az oda varrt fekete, kecses vonalakra. Nem igazán tudtam kivenni, hogy mit is ábrázolhat a minta, hisz nagyobb része jócskán felsõje alá kúszott, talán kulcscsontján futott végig.
- Mr. Ryan... - csengett az ismerõs hang, amire az ékkõszemek felé kaptam tekintetem. Csupán ekkor eszméltem fel delejes kábulatomból. Megráztam fejem, és egy pillanatra elszörnyülködtem magam, mekkora idióta vagyok. Rendesen megbámultam szerencsétlen kölyköt.
- Bocsánat, elgondolkodtam - szabadkoztam és azonnal folytatni kezdtem a még jócskán befejezetlen munkát.
Madárcsontú csuklójánál fogva tartottam a kezét, úgy folytattam a betadine-nel való ásztatást.
- Kérlek, ne vedd tolakodásnak, de megkérdezhetem mit tanulsz? - intéztem hozzá a kérdést, hisz ez alkalmas idõnek tûnt, hogy kicsit jobban megismerhessen. - Emily mondta, hogy néha szoktál hozni könyveket.
- Emberi erõforrások szakon tanulok.
- És szereted? - faggatózom tovább.
- Nem rossz. És valamit muszáj kezdenem magammal - érkezett a semleges válasz, amibõl sejtettem, nem igazán rajong érte. De valamiért abban nem kételkedtem, hogy becsületesen és lelkiismeretesen tanul. Rövid ideje ismertem, de abban szinte biztos voltam, hogy rendkívül pedáns és szorgalmas.
- Elfogadsz tõlem egy jó tanácsot? - villantottam rá egy féloldalas vigyort, melyet édesanyám minduntalan csibészesnek avanzsált. Nem tudom, miért érzem fontosnak, hogy errõl beszéljek vele, talán amiatt, amit feleségemtõl megtudtam. Anya nélkül nem lehetett könnyû az élete, hisz még én, harminc felett is gyakran támaszkodtam édesanyámra... Nem csodálom, hogy gyakran tûnt kissé elveszettnek.
- Persze, Mr. Ryan - bólintott egyet bizonytalanul, amit nem tudtam hová tenni, de azért belekezdtem.
- Csak azt érdemes csinálni, azért érdemes küszködni, amit tényleg akarsz. Annak nincs értelme, ha kényszerbõl teszel erõfeszítéseket. Persze, tudom, hogy nincs ehhez semmi jogom, hogy ilyenekkel traktáljalak, de saját bõröm is tapasztalom ezt nap, mint nap.
- Talán nem szereti a munkáját? - szalad ki száján, ami miatt csak zavartan pislog, de én csak lesütöm szemem, úgy mint egy sütilopáson kapott kisgyerek.
- De, szeretem. Csak rengeteg áldozatot követel, amit elsõsorban nem én sínylek meg - ennél több magyarázatra nem futotta tõlem, ugyanis meghallottam Emily apró lábacskáinak csattogását, ahogy lefelé igyekezett a lépcsõn. Hamarosan ott termett közöttünk és érdeklõdve figyelt minket.

- Összevarrtad Felixet? – kérdezte kíváncsian, én pedig halkan felnevetve megcírógattam arcát egyik kézfejemmel, hogy ne kenjem össze.

- Nem, nem kellett összevarrni, kincsem. Meg fog gyógyulni magától is – magyaráztam majd a fertõtlenítõs vattát félretettem egy tiszta gézre és elõkerestem a kötszert. Lábamat felzúztam és térdemen megtámasztottam könyökét úgy, hogy alkarja behajlítva legyen felém. A sérülésre puha gézlapokat tettem, majd jöhetett a fásliszerûség, amivel rögzítettem. A végeredmény egész barátságos látványt nyújtott, bár az egész karját sikerült bekötöznöm.

- Bocsánat, ekkora méretû ragtapaszt nem gyártanak – vigyorogtam rá, hogy oldjam a hangulatot. Õ is elmosolyodott, de mielõtt bármit is mondhatott volna, kislányom közbevágott.

- Adj rá gyógypuszit is, apa! Hogy gyorsabban meggyógyuljon! – vigyorgott teli szájjal, én pedig zavaromban elnevettem magam. Eszecskéjének lehetetlen feltételezésével, hogy egy puszi gyógyító hatású lehet, egészen lenyûgözött mindig is, de akkor fõleg a jó szándék vezérelte.

- Arra semmi szükség kincsem, húztam oda magamhoz egy puszira. – Na, meg amúgy is, az én gyógypuszim, csak a te bibiseidre hat – úgy tûnt, válaszom kielégítõ volt számára, ugyanis karjaim közül kibújva tovább slisszant Felixhez, és õt kezdte el szeretgetni. Õ azért a biztonság kedvéért adott neki egy gyógypuszit, amit a fiú kedves szemekkel meg is köszönt neki. Megvártam, míg elbúcsúznak egymástól, aztán fizettem Felixnek a munkájáért és kikísértem. A kapuban még visszafordult és zavartan rám mosolygott.

- Viszont látásra, és köszönöm a sebkezelést! – tördelte az ujjait, én pedig megcsóváltam fejem, jelezve, hogy ez mind semmiség volt részemrõl. Én is elköszöntem tõle, de ahogy elindult eszembe jutott még egy fontos dolog. Nem tudtam, hogy hogyan fogadná, amit mondani akartam, így elõször csak ajkaimat rágva tûnõdtem, hogy hagyjam-e kiszökni a gondolataim, vagy sem. Végül engedtem az erõs késztetésnek.

- Felix! – szóltam utána, õ pedig megfordult. – Ha segítség kéne, én szívesen segítek.

Már éppen írtam volna, hogy „ahogy az édesapja is”, de meggondoltam magamat. Nem voltam még biztos a naplóm sorsa felõl, ugyanis ez már a sokadik próbálkozásom volt. Édesanyám halálát nagyon nehezen tudtam feldolgozni. Nem, rosszul fogalmaztam. Akkor sem, sosem tudtam igazán feldolgozni. De az elején szörnyen kezeltem. Apa nem tudott velem mit kezdeni, így az egyik ismerõsének a segítségét kérte. Természetesen õ is dili doki volt. Nem akartam neki megnyílni, akkoriban Bennett jelentette a világomat, azonban a doki nem tágított. Azt akarta, hogy naplót vezessek. Ben is jó ötletnek tartotta, így belekezdtem. Azóta meg… nagy ritkán írtam. Ha valami rendhagyó volt.

Régen mindennapot leírtam. Apa így jött rá arra is, hogy meleg vagyok. Benne volt minden, amit Bennettel lemûveltünk, õ pedig elolvasta. Nem szidott le vagy valami ilyesmi, csak leült velem, nem is tudom mióta nem tett olyat, azóta se, s átbeszéltük. Röviden és tömören. Ahogy a „férfiak szokták”. Aztán szépen lassan elhanyagoltam a dolgot, ahogy apámat se érdekelte tovább a dolog. Hajfestés, tetkó, piercing, fülbevaló. Reménytelennek könyvelt el, fõleg miután jött ez a „fiúkat szeretem” dolog is.

Becsuktam a különféle fényképezõgép képével díszített naplómat, majd bebújtam az ágyba. Másnap újrakezdõdött a hét, mellesleg minden hétfõm reggel nyolctól este hétig tartott. Mindig késõn estem haza, ilyenkor munkát se vállaltam. Sokszor nyûgös is voltam, meg fáradt. Örültem, hogy a Ryan házaspár a keddet választotta. Igen kellemetlen helyzettõl óvtak meg vele…

~*~|¤|~*~

Kedd délután próbáltam kitenni magamért. Nem sminkeltem, újra, bár szerintem Emily nem botránkozott volna meg. Láthatóan tetszett neki az, ami kiakasztotta a szüleit. No, ezért nem festettem ki magamat. A táskámba begórtam pár könyvet, ha netán Emily elaludna, s a szülõk késnének, eltöltsem hasznosan az idõt. Minden kezdet nehéz, így kicsit aggódom. Inkább amiatt, hogy megfelelek e majd nekik, meg hogy nem e csinálok valami rosszat. Nem szeretek rosszat csinálni. Nem szeretem, ha csalódnak bennem. Az olyan… rossz érzés.

Zenével vigasztaltam magamat, néha túlzásba vittem a tátogást. Énekelni nem énekeltem, tisztában voltam mindig is a hangommal. Borzasztó. Nem nekem találták ki. Az utcába érve az órámra pillantottam. Akkor is hamarabb értem oda, de a másik busszal késnék. Majd próbálom megmagyarázni a helyzetet, biztosan megértik. Natalie nyitott nekem kaput, én pedig egy halovány mosollyal a szám szélén köszöntem neki.

- Szép napot!

- Szia – köszönt vissza, majd engedett be. – Hamarabb jöttél – jegyezte meg rögtön, mire én zavartan a tarkómhoz nyúltam.

- Igen, tudom. Remélem nem baj, mert… mert a busz így ér ide. Ha a késõbbivel jövök, akkor pedig kések. Azt pedig nem szeretnék – igazítottam meg a válltáskámat, miközben Natalie engem vizslatott. Ajkára mosoly kúszott, majd bólintott.

- Semmi baj, gyere csak. Emily már vár téged. – Szélesebb lett a mosolyom, jó volt ezt hallani. Bár reméltem, hogy nem csak kegyes hazugság volt a részérõl. De nem: Emily már az ajtóban toporgott, s boldogan integetett nekem. Ahogy bementem a nadrágomba csimpaszkodott, s szüntelenül locsogott. Bólogattam, s válaszoltam neki, alig hagyta, hogy leöltözzek. Natalie rögtön ott is hagyott minket, de nem bántam. Nem rá kellett vigyáznom, hanem a kislányára, aki teli szájból kacagott, mikor gyengéden megcsiklandoztam.

- Játszol velem? – kérdezte meg, mire én helyeslõen bólintottam. – És mit játszunk?

- Mit szeretsz játszani? – érdeklõdtem, míg õ a kezembe csimpaszkodva elkezdett a nappali felé húzni. Már pár baba, ruha, plüssállat s különféle kellékek ott sorakoztak. Leültem mellé, mindegyikrõl mesélt egy keveset, de Mézi Úrnál elidõztünk.

- Õt a papától kaptam, õ a kedvencem. Mindig jó kedvem van tõle, és vele alszom, és õ itt a fõnök – rakta be a játéksereglet közepébe komoly arckifejezéssel. Nehezen, de sikerült visszafojtanom a nevetést, így folytattuk tovább a játszást. Majdnem egy óra múlva Natalie sietett oda hozzánk, szépen kisminkelve, csinos ruhában. Eldarálta a szabályokat, majd távozott.

Amit feltétlenül be kell tartanom Emilyvel, hogy vacsora után nincs édesség. Le kell fürdetnem, ügyelnem kell arra, hogy megmossa a fogát rendesen, majd alvás. Az édesapját tízre kellett várnom, legalábbis ezt az infót adta Natalie. Természetesen addig még rengeteg idõnk volt, így játszottunk és mesét néztünk, majd vacsorát melegítettem neki. Én nem ettem, nem is voltam éhes, meg engedélyt sem kaptam. Így volt helyes, részemrõl.

Nos, a lefektetésig minden rendben ment. Elõtte még befontam a haját, amin ámult és bámult, hogy fiú létemre ilyet is tudok. Emily jó kislány módjára befészkelte magát az ágyába, én pedig levonultam a nappaliba, hogy tanuljak. Ez körülbelül öt percre sikerült is, ugyanis a kis lurkó ekkor megjelent, kezében pár játékkal, ajkán széles mosollyal.

- Neked nem ágyban lenne a helyed? – kérdeztem rá, mire õ odaszaladt elém.

- Nem tudok aludni. Várjuk meg együtt apát! S míg várunk – rakta le a játékokat a földre -, addig játszunk!

- Ezért nagyon mérges lesz az apukád – jegyeztem meg neki, mire õ megcsóválta a fejét. – De, az lesz.

- Sokszor megvárom. Úgy jobban tudok aludni, ha õ is itt van. Elûzi a mumust az ágyam alól - jelenti ki. Láttam rajta, mennyire büszke volt az édesapjára, ki ilyen hatalmas tettekre képes.

„Szóval a mumust… Talán félne a sötétben? De égve hagytam a kislámpát, aminek elég fénye van. Vagy csak a tudat, hogy velem van itthon csak, és se az anyja, se az apja nem tartózkodik házon belül? Ez igen jó kérdés… Talán mind, együttvéve.”

- Nos, rendben van. De csak ma – jegyeztem meg neki, mire boldogan csapkodott két kicsi kezével. Babázni kellett vele, amint nem bántam igazán. A lényeg csak az volt, hogy mindent úgy kellett játszani, ahogy õ szerette volna. Persze, néha fordítottam a kockán, olyankor tátott szájjal bámult rám, majd rendezvén arcvonásait elmagyarázta, hogy nem jól csináltam.  Épp egy ilyen alkalomnál toppant be Gerard. Emily rögtön kiszúrta, s szaladt is fele hangos csatakiáltással.

- Apuci! – vetõdött apjára, aki felkapta s arcon csókolta. Nem hallottam mit pusmogtak, csak figyeltem, ahogy a csöppség karjait apja nyaka köré fonta szeretetteljesen. Közelebb akartam menni hozzájuk, önkéntelenül is. Idilli kép volt. Apám sosem szeretett így…

- Hát te még ébren vagy rosszcsont? – kérdezte Gerard, mire elpirultam. Olyan marhára jogos kérdés volt!

- Elnézést… Másfél órán keresztül próbálkoztunk, de csak nem tudott elaludni. Meg szerette volna várni önt – hadartam zavartan, s reméltem ezzel nem húztam ki a képzeletbeli gyufát.

- Semmi gond, máskor is volt már fent eddig – mosolygott rám haloványan a férfi, amitõl hevesebben kezdett el verni a szívem.– Ne haragudj, hogy tovább kellett maradnod, nem tudtam elõbb elszabadulni a munkahelyemrõl és úgy nézni a feleségem programja sem ért még véget… Természetesen a plusz idõt is kifizetem –ecsetelte, mintha õ lett volna a bûnös az egészben.

- Semmi baj – feleltem mosolyogva. Én remekül elszórakoztam a lányával, a pénz pedig nem volt lényeg. Annyira…– Jól elvoltunk Emilyvel, bár a végén már kicsit nyûgös volt, le szeretett volna jönni, így pár játékát lehoztuk. Remélem nem probléma.  – Eszem ágában sem volt kinyögni azt, hogy én próbálkoztam a lefektetésével, s hogy a kicsi lány az ágya alatt lakó mumustól fél. Megígértette velem, hogy ez kettõnk titka marad.

- Nem, dehogy – kaptam egy tagadó fejrázást, majd újra Emilyhez fordult. – Kincsem, kikísérem Felixet, utána lefekszünk aludni, rendben? – Heves bólogatás volt a válasz.

Gerard kifizette az aznapi munkámat, majd illedelmesen kikísért. Nem szólaltunk meg, mindketten fáradtak voltunk. Õ jobban. Halovány karikák húzódtak aranybarna szemei alatt, melyek nem csillogtak a kimerültségtõl. Tompaságuk arról is árulkodott, hogy nem könnyû munkát végezhetett. Apropó, azt sem tudtam mibõl fizet ki… Elhatároztam, hogy legközelebb kifaggatom Emilyt, mit csinál az õ mumus vadász apukája, mikor nem õt védelmezi.

A kapuból még visszafordultam, hogy elköszönjek illedelmesen, ahogy édesanyám annak idején tanított. Halk választ kaptam, majd újra szabadkozni kezdett a késése miatt. Apró fejrázással válaszoltam, miszerint ez semmiség, s bárkivel elõfordulhat, majd hazaindultam. A táskámból elõhalásztam a mobilomat, hogy útközben egy kis rockot hallgassak. Ekkor láttam csak meg, hogy Bennett aznap este ötször is hívott. Grimaszra húztam a számat, nem volt jó jel, ha túl sokszor hívott, sõt, egy smst is pötyögött.

Felvehetnéd, nem poénból csörgetlek, mint állat!

Lehunyt szemmel fújtam ki a levegõmet, majd a tárcsázás gombra nyomva a fülemhez emeltem a készüléket. Két hosszú búgás után felvette, hiába reménykedtem abban, hogy már rég az igazak álmát aludta.

- Mi tartott eddig? – förmedt bele a telefonba. A gyomrom összerándult, éreztem, semmi jó nem lesz abból az esti kis csevejbõl.

- Sajnálom, dolgoztam… - dünnyögtem az orrom alatt, mire egy hatalmas sóhaj volt a válasz. – Rezgõn volt a telefonom, nem hallottam, hogy hívtál. Sajnálom.

- Tizenegyig dolgoztál?

- A kislány édesapja késett.

- Késett?

- Igen. Késett.

- Miért, mit dolgozik, hogy nem bírják idõben elengedni? Engem is elszoktak – kötözködött velem, míg én a sötét égbolt felé néztem.

- Nem tudom, Bennett. Nem kérdeztem meg tõle, hogy mit dolgozik és miért késett. De miért kerestél? – próbáltam elterelni a témát valami kellemesebb felé.

- Már mindegy. Lényegtelen – felelte. – Akkor jó éjt, kicsim. Holnap beszélünk.

- Elmondhatod, nyugodtan. Tényleg – erõsködtem.

- Mondom, hogy már mindegy. Fáradt vagyok, vigyázz magadra. Szia – nyomta ki a telefont, ami megállásra késztetett. Mi a fene ütött belé?

~*~|¤|~*~

Teltek, múltak a napok, lassan hetekbe torkollottak. Két esetleg három délután alkalmával jártam a Ryan családhoz, hogy vigyázzak Emilyre. Hétfõ kivételével minden nap vigyáztam valamilyen lurkóra, de õk voltak a heti rendszerességgel „visszatérõk”. Szerettem hozzájuk járni, s nem azért, mert jó környéken laktak, jól felszerelt lakásban. Nem. Emily minden pénzt megért, s néha úgy éreztem, még ingyen is vigyázni tudtam volna rá. Nagyon megkedveltem a kislányt, s úgy tûnt õ is. Lehet ennek hála, hogy a szülõk megtartottak, mint a jól bevált fura srácot.

Nem felejtettem el megkérdezni tõle, mit is csinál a papája. A válasza beleivódott az elmémbe, ugyanis olyan nevetést kapott el, amin a kislány is nevetett.

- A papa megvarr embereket. A mama legalábbis mindig azt mondja, hogy „Na szívem, ma hány embert varrtál meg?”

Egyik délután Natalie felhívott, hogy nem e tudnék aznap is menni, hamarabb. Az asszony erõsködött, hogy sürgõs eset, duplán is fizet, csak menjek. Össze-vissza habogtam a telefonba, miszerint a nap jó lenne, de idõben nem tudok odaérni busszal. Egy pillanatnyi hallgatás után megkérdezte hol lakom. Miután beazonosította a részt, kijelentette, hogy értem jön, ne mozduljak semerre. Gyorsan összegóráltam pár cuccot, meg letusoltam. Szerettem tisztán a gyerekek közelében lenni. Éppen mikor öltözködtem, akkor csengettek.

- Apa! Kinyitnád? – Révén, hogy aznap az egyik betege lemondta a kezelést, otthon volt, nem eshetett nehezére kinyitni az ajtót. Körülbelül két percig vesztegeltem még a szobámban, majd lerobogtam a lépcsõn, a nappaliba, ahol már Natalie apámmal beszélgetett.  Gyorsan magamra rángattam a cipõmet meg a kabátomat, majd beléptem hozzájuk. A nõ ajkán széles mosoly ült, s mikor meglátott szinte rám nevetett.

- Felix, úgy örülök, hogy mégis sikerült ezt leegyezetnünk! – szólt hozzám a köszönés után.

- Nincs mit – dünnyögtem, miközben megigazítottam a válltáskámat. – Akkor majd jövök – szóltam oda apának, miután Natalie elindult a kocsi felé. Apa kikísért minket, sõt, még integettet is. Nagy sóhajjal ültem be az anyósülésre, Natalie mellé. AZ út feléig csend vett minket körbe.

- Nagyon kedves apukád van, Felix – szólalt meg végül Natalie. – Sármos. Persze, az én Gerardom a mindenem, de érted mire célzok… Vagy nem. Lényegtelen! – nevetett fel. - Nagyon szerencsés anyukád van.

- Volt – dünnyögtem, majd összehúztam magamat, mintha ettõl jobban belebújhattam volna a kabátomba. Natalie egy értetlen pillantást vetett felém, mire én kelletlenül bár, de kiböktem a dolgot. – Négy éve meghalt. Mellrák.

- Oh, Felix! Részvétem. – Egy kis csend után újra megszólalt. – Ha jól láttam pszichológusként dolgozik.

- Izzig-vérig az – néztem ki az ablakon. Gyorsan kitett, amit szörnyen furcsálltam, majd a kezembe nyomott egy kulcscsomót, hogy nyissam ki az ajtót. Mikor megkérdeztem mi van Emilyvel, annyit felelt, hogy a lakásban van. Próbáltam nem képet vágni. Szerencsémre össze is jött.

A kicsi lány a nappaliban mesét nézett. Mikor meglátott boldogan ráncigált ruhástól oda, én pedig nem tiltakoztam. Valamiért oly sajnálatot éreztem iránta, hogy az édesanyja képes volt bezárni a lakásba, egyedül. Kedveskedve simogattam vörös tincseit, míg õ közelebb bújt hozzám. Kicsi fejét az ölembe hajtotta, a kanapén elfeküdve nézte a Szörny Rt.-t. Sokáig cirógattam, játszadoztam tincseivel. Nem is inkább azért, hogy õt nyugtassam vele. Inkább magamat, miszerint ezzel is teszek érte valamit.

Hiába nyitottam ki elõtte a bejárati ajtót, megvárta, míg elõre megyek és leteszem Emilyt. A kis vörös vidáman dobálta le meleg ruháit és szaladt egy kört a házban. Felszedtem a földrõl dolgait, majd felakasztottam õket a fogasra. Csak ez után fordultam a kissé megszeppent fiú felé.

- Elnézést, én még nem is mutatkoztam be – a bejárati ajtóban állt meg, látszott rajta, hogy feszült, ami jó jel volt. Számomra ez azt jelentette, hogy meg akar felelni az elvárásaimnak. Eközben Emily visszatalált hozzánk és nadrágszáramba csimpaszkodva figyelte az események. Majdnem lerántotta rólam a farmert, úgy kapaszkodott kis kezeivel.
- Nos, én hívtam magát – jegyeztem meg kicsit zavartam, nem igazán értettem mire céloz. – Szabad? – kabátjáért nyúltam, õ pedig kapkodva vette le és nyújtotta át.
- Köszönöm szépen – dünnyögte. – Azt tudom, de a kishölgy még nem ismer. – kijelentésével meglepett, ami valószínûleg ki is ült arcomra, de aztán elmosolyodtam. Ha nagyon gyanakvó akartam volna lenni – pedig õszintén, tényleg, az voltam -, akkor úgy is felfoghattam volna a dolgot, hogy csak be akar vágódni, de ahhoz túlságosan õszinte volt. Szemeiben semmiféle hamiskás fényt nem láttam, mellesleg feszült is volt. Ha csak megjátszotta volna magát, nem lett volna ideges. Lepillantottam a kis csimpaszkodóra, aki még mindig erõsen azzal volt elfoglalva, hogy leszedje rólam a nadrágot.
- Gyere ide, Emily – nem kellett neki kétszer mondani, rögvest közénk libbent, s nagy szemekkel meredt fel Felixre. Meg is lepett bátorságával. Gyermeklétébõl adódóan nem volt zárkózott, de az idegenekkel szemben mindig visszahúzódó volt. Felix rámosolygott kislányomra, majd leguggolt hozzá, hogy jobban szemügyre tudják venni egymást.
- Szia, Felix Hunter vagyok. Téged hogy hívnak?
- Emilynek. Emily Ryannek – mosolygott és ide-oda illegette-billegette magát. Jó jel volt, nagyon jó.  – Te fogsz majd rám vigyázni?
- Nos – néztem fel rám egy pillanatra. -, ez apukádtól függ. Meg tõled is, hogy szeretnéd e.
- Tetszik a haja, apa – a kis boszi olyan komolysággal nézett fel rám, hogy nem bírtam ki mosolygás nélkül. Õszinte szemeiben kíváncsiság csillogott, és tudtam, megkedvelte a fiút.
- Köszönöm – felelte Felix jókedvûen.
- Menjünk be a nappaliba – invitáltam beljebb, hogy inkább ott folytassuk a beszélgetést, õ pedig sebtében kiugrott cipõibõl. Emily megvárta és vele együtt jött át a szobába, aztán, hogy tetõzze a dolgokat, mellé ült a kanapéra. Ez részben megnyugtatta a lelkem, hisz lányom tetszését sikerült elérni. Natalie véleménye miatt nem aggódta, szinte biztos voltam benne, ha nekem megfelel, neki is tökéletesen meg fog…
- Nos, nem szerettem volna addig elkezdeni, míg a feleségem nem ér haza, de feltartani se szeretném – leültem vele szemben egy fotelba. Nem akartam tovább várni. Tudtam, hogy Nataliera is tartozik a dolog, de fogalmam sem volt mikor dönt úgy, hogy hazaér. Fáradt voltam, így türelmem sem volt az igazi.
- Nyugodtan tegezõdhet velem – mosolyogott rám zavartan. – Több mint valószínû, hogy én vagyok a fiatalabb, Mr. Ryan. – Ajánlata megkönnyebbülést jelentett, és a beszélgetés máris kevésbé volt merev. Én nem ajánlottam fel neki ugyan ezt, de nem tudtam volna megmondani, hogy miért. Még nem ismertem, volt bennem némi ösztönös távolságtartás. Ráadásul ahogy mondta is, (jóval) öregebb voltam tõle.
- Kicsim, nem mennél fel a szobádba egy kicsit? – elsõ mondatom Emilyhez intéztem, nem akartam, hogy hallja mirõl is beszélünk. 
- Hallgatni akarom mirõl beszéltek – jelentette ki makacsul.
- Majd elmondom mire jutottunk Felixszel, rendben van? – Újabb tagadó fejrázás volt a válasz. Emily nem tágított és úgy tûnt, nem is tudom rávenni arra, hogy kicsit kettesben hagyjon minket Felixel. Ajkaimat tûnõdve szorítottam össze, nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel. Ritkán fordult elõ, hogy nem fogadt szót, így ötletem sem volt, mivel gyõzhetném meg. Tanácstalanságomból a kapucsengõ mentett ki. Orrom alatt elmorogtam egy bocsánatot, majd felpattanva megindultam kifelé. A kapuban ott toporgott a feleségem, türelmetlenül, beburkolózva csinos, bézs kabátjába. Mikor meglátott széles mosolyra húzta a száját és rögtön belekezdett a csacsogásba.

- Jajj, édesem! Remeg volt a délelõttöm! Képzeld a régi munkahelyemrõl felhívtak, hogy lenne egy kisebb fotózás, és rám gondoltak, mint modellre! – lelkesedett, de én csak éppen meg tudtam mozdítani ajkaim szélét, vigyorra már nem futotta.

- Ennek nagyon örülök, de a fiú már itt van… - értetlenül nézett rám, fogalma sem volt arról, hogy mirõl beszélek. – Tudod, a gyerekfelvigyázó…

- Miért mennyi az idõ? – kabátja ujját feltûrve vizslatta meg divatos és modern karóráját. – Még csak negyed tizenegy.

- Igen, de elõbb ideért – közöltem határozottan, ami látszólag nem esett jól neki.

Arról én már nem tehetek, hogy korábban jött… Örüljön, hogy egyáltalán beengedtük. – „Pontosabban beengedtem” – javítottam ki fejben.

- Mindegy… Mostmár mindegy – sóhajtottam fel. Csak gyere, ne tartsuk fel, beszéljük meg gyorsan a szükséges dolgokat, biztosan neki is van dolga.

- Rendben van – húzta fel az orrát és elkezdte riszálni magát a bejárat felé.

- Natalie! – szóltam utána. – Ne lepõdj meg, amikor meglátod – mondtam neki finoman, hisz tudtam, milyen fintorokat képes vágni. Visszafordult felém, de látszólag figyelembe sem vette, amit mondtam neki.

Ahogy bementünk a házba segítettem neki levetni a kabátját, leraktam táskáját is. Mikor kibújt magas sarkújából, szembe fordult velem és karvaly szemeit egyenesen enyéimbe mélyesztette.

- Tudod Gee, attól, hogy fáradt vagy, még nem kéne mindenért morognod velem – szavai rendesen célt találtak. Ha akart, tudta, hogy mit kell mondani ahhoz, hogy bántson. Tisztában volt azzal, hogy mennyire görcsösen akarok megfelelni neki és a lányomnak, még úgyis, hogy sohasem mondtam neki. Nem voltam képes neki visszavágni, csak álltam pillantását, majd mikor összeszedtem kavargó lelki világom, beszóltam a nappaliba.

 - Emily, anya hazajött – ajkaira halvány, bájmosolyt húzott, úgy indult el a nappali felé. Meggyõzõ volt, és fölöttébb hitelesnek tûnt. Egy vadidegen nem jött volna rá, hogy megjátsza magát, de én már ismertem. Hiába szerettem… Mert igen is szerettem, hisz a lányom anyja volt és a feleségem… De nem tudtam elviselni, mikor így viselkedett.
- Szia kicsim – köszönt a kislányunknak, majd Felixhez fordult, aki addigra majdnem hogy haptákba vágta magát.  – Te lennél az a fiú, aki gyerekfelvigyázást vállal, igaz?
- Igen, asszonyom. Felix Hunter vagyok – mutatkozott be.
- Asszonyom? – kuncogott fel Natalie. - Oh, jaj, dehogy. Téged is magáz, Gee? – fordult felém, én pedig csak bólintani bírtam. – Felesleges. Nem kell minket öregíteni. Anya és apa nem öreg, ugye Emily? – negédes hangon beszélt, bájolgott.
- Nem – felelte vigyorogva Emily.
- Már megbeszéltetek valamit? – kérdezte, miközben letelepedett a fotelbe, ahol addig én ültem. – Lemaradtam valamirõl?
- Semmirõl. Most kezdtünk volna bele – feleltem, Felix pedig visszaereszkedett Emily mellé. Kislányom kérdezett tõle valamit, de éppen csak sutyorgott, így nem értettem. Felix ugyan ezen a hangfrekvencián válaszolt. Kezdett kialakulni köztük valami, a kis kócos megbízott az érdekes fiúban. Elfogott a féltékenység. Nem értettem miért ment ilyen könnyen neki, hogyan tudta ilyen gyorsan megszerettetni magát a kislányommal, én pedig néha úgy éreztem, minden erõfeszítésem ellenére nem vagyok jó szülõ.

- Különös kinézetû fiú, nem? – súgta nekem oda vigyorogva Natalie, én pedig akaratlanul is összeráncoltam szemöldököm.

- Szerintem ezt nem itt és most kéne megbeszélnünk – sziszegtem fogaim között. Szemei kikerekedtek, majd arcára fagyott a színtiszta düh. Megalázva és megsértve érezte magát, de abban a helyzetben inkább visszanyelte mindkettõt, bár tisztában voltam, baklövésemért még megkapom a magamét egy kiadós veszekedés formájában…

Meg állt az eszem tõle, de legfõképpen attól, hogy mennyire figyelmen kívül hagyta, hogy halja-e a szóban forgó személy vagy sem. Fejemmel az illetékes felé böktem észrevétlenül, mire felesége arra fordította tekintetét. Példáját követve én is így tettem, amire szerencsétlen fiú kínjában elmosolyodta magát.

Elõször Natalie kezdte a faggatást, elsõsorban az érdekelte, hogy mikor és mennyi idõt ér rá, nekem pedig rögtön rosszmájú gondolataim támadtak, de igyekeztem elhessegetni õket. Ingerlékenységemet igyekeztem kialvatlanságomra fogni, ami miatt viszont kellemetlenül éreztem magam, hogy feleségemen vezetem le… Ah, micsoda ördögi kör.

Fél szememmel folyton-folyvást tündérkémet figyeltem, aki jókedvûen játszadozott a mellette ülõ egyik karkötõjével. Néha felnézett ránk, vagy Felixre. Mikor feleségem befejezte a kérdezõsködés, én következtem a kellemetlen és kínos anyagiakkal; az sem volt mellékes, hogy mennyit kér. Végül válaszként egy jutányos árat mondott, ami ellen semmi kivetni valóm nem volt. Megbeszéltük az elsõ felvigyázás idõpontját, majd részleteit, aztán el is búcsúztunk egymástól. Kikísértem a kapuig, hisz az illem elvárta, aztán következhetett a küzdelem.

- Gerard James Ryan, elmondanád nekem, hogy KI és MI jogosított fel arra, hogy így megalázz egy vadidegen kölyök elõtt?! – vont kérdõre, nekem pedig kiszáradt a torkom.

- Sajnálom, ha úgy érzed, ezzel megaláztalak, de szerintem akkor sem elõtte kellett volna megjegyzést tenned a megjelenésére… - próbáltam higgadt maradni, mivel Emily is hallótávolságon belül volt. Amúgy sem volt szokásom kiabálni, de véletlenül sem akartam felemelni a hangomat. Õt mindenképpen meg akartam óvni ettõl.
- És neked ott, elõtte kellett kioktatnod?! Ha nem vetted volna észre, felnõtt nõ vagyok, nincs szükségem arra, hogy valaki megmondja, hogy mit tehetek és mit nem! Tudod mi a te bajod Gerard? Az, hogy mindenki más érzéseire jobban figyelsz, mint az enyémre vagy Emilyére, ha pedig fáradt vagy, vagy rossz napod volt, rajtunk vezeted le a feszültséget! – szórta fejemre vétkeim. Mellkasom furcsán szorított, ismételten sikerült bennem bûntudatot keltenie. Én is tudtam volna számtalan, szebbnél szebb dologgal elõrukkolni, felsorolni az õ hibáit is, de… nem voltam rá képes. Tudtam, hogy úgysem kerülhetek ki gyõztesként a helyzetbõl, így hát inkább ajkaimba harapva figyeltem dühösen fújtató alakját. Orrlyukai kitágultak, kezét csípõjére tette. Már éppen szólásra nyitottam volna a szám, próbáltam volna valamivel csitítani a helyzetet, de akkor becsoszogott mellém könnyektõl csillogó arccal és remegõ szájjal az én drága egyetlenem, majd lábszáramba kapaszkodva zokogott. Értetlenül guggoltam le mellé és öleltem át törékeny, kicsiny kis testét.

- Miért sírsz, kincsem? Mi történt? – aggodalmasan feszült meg arcom, ahogy nyugtatóan simogattam a hátát.

- Ne veszekedjetek! – hebegte remegve és nyakamba karolva csimpaszkodott fel rám.

- Nincs semmi baj egyetlenem, csak anyunak és nekem akadt egy kis nézeteltérésem, de nincs semmi baj – hitegettem a csöppséget miközben felálltam vele és odavetettem az anyjának egy „Látod mit csináltunk?!” pillantást. Szemeit forgatta, ahogy megindultam lányunkkal a karjaimban az emelt felé. Ahogy elhaladtam mellette, nem állhatta meg, hogy ne vessen oda nekem egy gúnyos megjegyzést.

- Én vesztegetem vele az idõmet itthon, nap, mint nap, és mégis téged szeret jobban… Ez igazán szép, mondhatom – ez egyszer igyekeztem tényleg figyelmen kívül hagyni, és csak lányomra koncentrálni. Õ volt a legfontosabb, nem Natalie, vagy én. Az õ jóléte mindennél fontosabb volt, fontosabbnak kellett volna lennie. Nem lett volna szabad meghallania a vitánk…

Zöld szobácskájában az ágyához mentem, ölembe vonva ültem le vele. Összekuporodva bújt mellkasomhoz, akár csak egy kiscica. Sápadt arca kipirult a sírástól, borostyán szemei könnyben úsztak. Egyik kezemmel Mézi Úrért nyúltam, majd kislányomnak adtam, aki mentõövként ölelte át, fonta köré mind a négy végtagját.

- Édesem, – simítottam végig csöpp arcát. – ne sírj, semmi gond. Anya és apa szeretik egymást, csak egy kicsit összekaptak – ringattam, és öleltem. Lassan kezdett megnyugodni, ami az én lelki békémnek is jót tett. Légzése egyre egyenletesebbé vált, és mire észbe kaptam, könnye elapadtak és illó rózsalét szállt szemeire. Abbahagytam ringatását és lefektettem ágyikójára. Lábát megszabadítottam tarka, bolyhos mamuszától és betakargattam. A szívem majdnem megszakadt megviselt arcát látva. Nem voltam képes felállni és otthagyni. Torkomban gombóc volt, szemei szúrtak. Vettem egy mély lélegzetet, hogy azokat az erõszakos kis könnycseppeket visszaparancsoljam helyükre. Mikor végre kicsit erõsebbnek éreztem magam átmentem a hálószobánkba és ágynemûmet felmarkolva átpakoltam õket a vendégszobába. Tudtam, hogy Natalie este úgyis átpaterolt volna, így legalább kikerültem a felesleges szóváltást.

~°~}¤*¤{~°~

A fõnõvér pultjánál beszélgettem az éppen távozni készül Nickolassal, mikor megszólalt a csipogóm, jelezve, hogy szükség van rám. A jelek szerint nem nagy dologról volt szó, de mivel én voltam bent az ügyeletes orvos kötelességem volt menni. Féltékenyen és sóvárogva intett búcsút barátomnak. Irigyeltem, hogy hazamehet a családjához. De tudtam mi a kötelességem, így a kis készüléken kijelzett kórterem száma felé vettem az utat. Bent egy hangosan síró kisfiúval találtam magam szemben és az édesanyjával, aki aggodalmas arccal próbálta nyugtatni. Vettem egy mégy lélegzetet, hiszen ez volt a legnehezebb, mikor gyerekekkel volt dolgom. Mindig Emily jutott róluk eszembe…

- Jó napot! – köszöntem az asszonynak, majd háttámla nélkül székemet a kisfiú elé borítottam, aki a vizsgáló asztalon fészkelõdött.

- Mi történt a nagyfiúval? – mosolyogtam rá nyugtatóan a hölgyre, aki elkezdte mesélni a dolgokat.

- A testvéreivel játszott egy fakarddal és egy hatalmas szálka beleszúródott a kis kezébe – magyarázta, majd finoman megragadta a gyermek kezét, aki megszeppenve figyelte az eseményeket. Nem volt nehéz észrevenni a sérülés helyét, hiszen a gyermek kezébõl egy négy centiméteres faszálka kandikált ki.

- Jól van kisöreg, nem lesz semmi gond – mosolyogtam rá a gyerkõcre is, majd az anyjához fordultam. – Adok neki érzéstelenítõt, aztán kiszedem a szálkát és fertõtlenítem. A biztonság kedvéért kapni fog egy tetanuszt is, hogy biztosan elkerüljük a fertõzéseket – magyaráztam, a nõ pedig csak bólogatott.

Hozzáláttam a kisfiú ellátásához, aki meglepõen jól tûrte a dolgot. Fél óra elteltével már boldogan vigyorgott fehér kötésével a kezecskéjén és azzal a matricával, amit tõlem kapott jó magaviseletéért. Édesanyja megköszönte az ellátást, aztán távoztak. Karórámra pillantottam. Háromnegyed tíz volt. Gyorsan rendeztem fejben a dolgaim, és tudtam, hogy tízre semmiképpen sem fogok hazaérni. Így már csak a halovány reményem maradt Natalie pontossága felé.

Gyors átöltözés után leadtam a recepción a papírjaim és kocogtam az autóm felé. Volt egy olyan érzésem, hogy feleségemnek sikerült pontosan érkeznie, és amint hazaértem ez be is bizonyosodott. Kocsija sehol sem volt.  Fejemet csóválva indultam meg a lakásba. A nappali ablakán fény szûrõdött ki, sehol máshol nem égtek a lámpák, amit kicsit furcsálltam is. Még kislányom szobájából sem szûrõdött ki a kis éjjeli fény gyenge sugara.

Ledobtam a kabátom, majd lerúgtam az edzõcipõmet. Halkan indultam meg a nappali felé, hisz nem tudtam, hogy mit fogok ott találni, de a szemem elé táruló látvány végképp nem az volt, amire számítottam. Rögtön széles mosolyra szaladt a szám, ahogy megpillantottam befont hajú angyalkámat rózsaszín pizsamájában a szõnyeg közepén ülve Felixxel. Éppen babáztak. Lányom lelkesen magyarázott neki valamit, a fiú pedig roppant együttmûködõen hallgatta a beszámolót. Nem sok idõm volt kiélvezni az idilli és felettébb édes képet, ugyanis csepp lányom hamar kiszúrt, és sikkantva rohant felém.

- Apuci! – csapódott be kezeim közé. Rögvest kaptam tõle arcomra egy puszit. – Szúr az arcod, apucikám – jegyezte meg, de aztán kaptam mégegyet és elkezdte ölelgetni nyakam.

- Hát te még ébren vagy rosszcsont? – kérdeztem, bár inkább az éppen feltápászkodó Felixtõl, aki kissé elpirult, úgy lépett hozzám közelebb.

- Elnézést… Másfél órán keresztül próbálkoztunk, de csak nem tudott elaludni. Meg szerette volna várni önt – magyarázta alázatosan. Úgy néz ki, kissé sikerült ráijesztenem… Ennyire félelmetes arcberendezésem lenne?

- Semmi gond, máskor is volt már fent eddig – mosolyogtam rá egy kicsit, hogy megnyugtassam. – Ne haragudj, hogy tovább kellett maradnod, nem tudtam elõbb elszabadulni a munkahelyemrõl és úgy nézni a feleségem programja sem ért még véget… Természetesen a plusz idõt is kifizetem – magyaráztam abban a reményben, hogy nem sikerült egy életre elüldöznöm gonosz pofámmal és a késéssel.

- Semmi baj – felelte egy mosoly társaságában. Látszólag tényleg nem bánta a dolgot. – Jól elvoltunk Emilyvel, bár a végén már kicsit nyûgös volt, le szeretett volna jönni, így pár játékát lehoztuk. Remélem nem probléma.

- Nem, dehogy – csóváltam a fejem, majd kislányomhoz fordultam. – Kincsem, kikísérem Felixet, utána lefekszünk aludni, rendben? – a kis prücsök bólogatott. Letettem a kanapéra és egy ott lévõ pléddel letakartam.

Boldog Karácsonyt, Drágaságom! :D


Lassan lépdeltem az utcán, miközben a fáról lehulló faleveleket figyeltem. Gyönyörûek voltak, mind külön színben pompáztak. Egy erõsebb fuvallat több levelet is magával vitt rövid, de annál szebb táncba. Ajkamra mosolyt csalt a látványuk, lelkemre nyugalmat hoztak. Kizártam a világot, csak õk voltak és én, aki lent állt a járda szélén. Nekem táncoltak. Csak én néztem õket, csakis nekem tûntek ki a rohanó világból.

- Hé, Felix – simult egy kéz a vállamra, mire én összerezzentem, ahogy kiléptem az álomvilágomból. Bennett volt az, ajkán halovány mosollyal, szemeiben szeretetteljes csillogással. – Menjünk tovább, álmodozó kisherceg.

- Ne cukkolj – vontam össze szemöldökeimet, mire széles vigyor terült el a képén. - Komolyan ne – dünnyögtem, majd hagytam, hogy vállamnál fogva odahúzzon magához, s fél karjával átkaroljon.

- Bocsánat.  Akkor mehetünk tovább a moziba? Vagy már kibámultad magadat és hagyjuk a fenébe? – indult el, én pedig követtem. Fél fejjel magasabb volt tõlem, barna haja rövidre volt nyírva, nem úgy, mint az enyém. Semmi testékszer nem volt rajta, még gyûrû sem. Tetoválása viszont akadt, egy a lábszárán, amit elrejtett a sötétzöldfarmer, egy másik pedig a vállán.

- Még érdekel a film. Tudod jól, hogy a Hobbit könyv is meg van, ezért érdekel mit hoztak ki a filmbõl – dünnyögtem, miközben sála az orromat csiklandozta. Bennett illata volt. Szerettem az illatát.

- Ennek nagyon örülök, prücsök. Már kezdtem aggódni – cirógatta meg nyakamat, majd engedett el. Így is páran megbámultak minket. – Addig is még odaérünk, mondj valamit.

- Jövõ héten is lesz egy kis felvigyázásom.

- Kire kell megint vigyáznod? – kérdezett vissza, miközben elõhalászott egy cigit a kabátzsebébõl.

Régebben jobb szemmel nézte, hogy szabadidõmben így kerestem egy kis plusz pénzt, gyerekfelvigyázással. Aztán, az elmúlt fél évben kezdett megváltozni. Új munkahelye lett, mert az egyetemet otthagyta. Nem tetszett neki. Legalábbis ezt mondta. Szerintem meg nem bírta a rohamot, az elvárásokat. Így letett egy targonca jogsit, s különbözõ nagykerekben dolgozta le a nyolc óráját.

- Nos, lehet emlékszel még arra a családra, ahol az anyuka most várandós a második babájukkal. A négy éves kislányukra kellene, mert az édesanyjának egész délutános kivizsgálása lesz csütörtökön. – A válasz csak egy hümmögés volt. – Más nincs – zártam inkább le a témát, majd zsebeimbe dugtam átfagyott ujjaimat.

- Azért hétvégén ráérsz, ugye? – nézett rám olyan tekintettel, amitõl olyan érzésem támadt, hogyha a világvége jönne, vagy elcsapna a busz, akkor is igent kellene mondanom.

- Persze – vágtam rá, mire újra elvigyorodott.

- Átugrasz majd hozzám? – érdeklõdött, mire én zavartan elmosolyodtam. – Rég csináltuk… - tette hozzá rekedtes hanggal. Nem kellett volna a szívemre venni, hisz én is kívántam már egy igazi összebújást, de… Nem is tudom. Nem volt az igazi.

- Persze – helyeseltem újra. Ez nem volt kérdés, mindezek ellenére szerettem, s vágytam rá.

Azt hiszem.

~*~|¤|~*~

Az egyik délelõtt, miközben társadalomismereti elõadáson ültem, megszólalt a telefonom. Mivel az elõadóterem legvégében ültem, közel az ajtóhoz, merészkedtem felállni. Nem ismertem a számot, s netán ha csak tévesnek is bizonyult volna, már megszabadultam pár perc dögunalmas monológtól.

- Igen, tessék? – szóltam bele, miközben kiosontam a folyosóra. Akkor esett csak le, hogy lehet elsõnek köszönnöm kellett volna, mint ahogy azt illik.

- Jó napot! – Erre gondoltam. Pont erre. Csak nem ilyen kellemesen mély férfias hangra… - Felix Hunterrel szeretnék beszélni.

- Én vagyok az – vágtam rá. – Tudok valamiben segíteni?

- Igen, köszönöm. A nevem Gerard Ryan, az egyik ismerõsömtõl, Nickolas Conortól kaptam a telefonszámát. Úgy hallottam, hogy vállal gyermekfelvigyázást – rögtön összeraktam a fejemben a képet.

- Igen – válaszoltam.

- Meg szeretném kérdezni, hogy beleférne-e az idejébe egy munka? – érdeklõdött, míg én már mosolyogtam csupán a gondolattól is.

- Igen, természetesen – feleltem. – Pontosan mirõl lenne szó?

- Mit szólna, ha a részleteket valamikor, szemtõl szemben beszélnénk meg. Akkor találkozhatna is a kislányommal, tudná kivel lenne dolga. – Mosolyogva néztem ki az ablakon. A fák lombkoronája barna-vörös és sárga színben pompáztak.

- Rendben, persze. Önnek mikor és hol lenne alkalmas? – érdeklõdtem. Már ebbõl le tudtam szûrni, hogy egy gondoskodó szülõ hívott fel, aki bizony keményen át fog világítani. A fejemben már összeraktam a lehetõ legnormálisabb öltözékemet, semmi smink, semmi testékszer. Volt olyan, akinek nem számított ki vigyázott a lurkóra, de szerettem nem megijeszteni a csöppségeket.

- Tulajdonképpen holnap, egész nap ráérek, ha önnek megfelel. – Szombat lévén kicsit elmerengtem a dolgon. Úgy volt, hogy Bennetthez átruccanok, bár délutáni idõpontban egyeztünk meg…

- Rendben. Hol találkozhatnánk? – Biztos voltam benne, hogy nem hosszú távú találkára gondolt már az elsõ alkalommal.

-  Nos, mit szólna, ha megadnám a címem? – vetette fel az ötletet, mire én bólintottam. Tudtam jól, hogy nem látta, de oly reflexszerûen jött, mint a lélegzés.

- Rendben. Ha tíz körül találkoznánk, önnek megfelelne? – érdeklõdtem, s nagyon reménykedtem abban, hogy ez az idõpont fordult meg az õ fejében is. S lám, helyeselt, én pedig boldog voltam. Lediktálta a címet, majd mikor letettük gyorsan besiettem az elõadásra, s lekörmöltem az utat a házszámmal. Már akkor azon gondolkoztam, melyik busz lesz jó nekem.

Míg az óra tartott, csak ezen járt a fejem, meg a férfin. Kellemes mélytónusú hangja beleégett az elmémbe, s azon kaptam magamat, hogy a füzetembe egy erõs arcvonású, de mégis melegséggel teli szempárral rendelkezõ férfi rajza került. Gyorsan becsuktam a spirált, majd az egyik tincsemmel kezdtem el zavaromban játszani. Jobb lett volna, ha másra koncentrálok. Mondjuk az órára, meg a profra.

~*~|¤|~*~

Szombaton már a korai órákban fent kuruttyoltam. Egy hatalmas, piros pöttyös bögrébõl szürcsöltem a forró kávémat, miközben az ablakon keresztül figyeltem a világosodó tájat. Az íróasztalomnál ültem, vagyis valami hasonlót csináltam. Törökülésben foglaltam helyet az irodai székben, s az sem zavart, hogy a karfa már vörös nyomot hagyott a meztelen combomon. Letettem a bögrémet az asztalra, majd a saroknál sorakozó mappákhoz nyúltam. Az egyikük a rajzaimat rejtették, melyek legtetején egy befejezetlen rajzzal. Rég használtam színeket, sokat csak a grafittal firkáltam, ahogy azon a képen is. Egy kopottas szék állt az üres, megviselt szobában. Nagy sóhajjal visszaraktam a rajzokhoz, majd a mappát és visszahelyeztem a helyére.

Megágyaztam az ágyamat, kicsit összerámoltam, ugyanis rengeteg füzet hevert a földön. Elõzõ este kicsit tanultam, volt egy olyan érzésem, hogy Bennett nem csak aznap délutánomat akarta, hanem a vasárnapom jó részét is. Így kicsit elõre tanultam, nem akartam vele összeveszni emiatt.

Kilencre már menetfelszerelésben voltam, nyakam körül egy vastag sállal. Hideg volt aznap, de szerencsére nem esett semmi; se esõ, se hó, se a kettõ keveréke. Apa meg se kérdezte hova tartok, a konyhában ült az asztalnál, s a reggel készített kávém maradékát iszogatta. Elköszöntem tõle, de annyira elmerült a cikkekben, hogy válaszolni se válaszolt. Nagyot sóhajtva csuktam be magam mögött a bejárati ajtót, majd indultam el a buszmegállóba.

Ügyeltem arra, hogy aznap semmi sminket ne kenjek magamra. Még egy kis szemfestéket se. Eleinte a legtöbb szülõ megrettent a hajamtól, majd miután jobban szemügyre vettek rájöttek, hogy a fültágító, fülbevaló és tetoválás kombó durvább volt. Akadt olyan, aki emiatt már be se engedett, de a legtöbbjük ismerõstõl kapta meg a számomat, akik már felvilágosították õket arról, mire is kell számítaniuk.

Az utcában már igenis rosszul éreztem magamat: izgultam. A gyomrom vacakolt, reméltem, hogy nem nagy gond, ha kicsit hamarabb odaérek. Csak fél órácskával… A busz így dobott itt le, azt hittem majd bolyonganom kell egy kicsit, de a külvárosi, gyerekes családok övezetében minden szépen ki volt táblázva. Gond nélkül jártam az utakat. A házszámokból kiindulva, már csak négy kellett… három… kettõ… egy… s máris a takaros házikó kapuja elõtt álltam. Nagy levegõt véve rögvest a mutatóujjamat a csengõ gombjának nyomtam, majd vártam.

„Lehet tényleg korán jöttem” – gondoltam magamban -, hisz már pár perce itt rostokolok. Képem viszont nincsen még egyszer megnyomni a csengõt.”

Ekkor azonban ajtócsapódásra lettem figyelmes, s lépések zajára. Nyeltem egy nagyot, önkéntelenül is lesöpörtem kabátom aljáról a láthatatlan koszcicákat, mikor nyílt a kapu. Két pár borostyánszínû szempár mustrált, s legnagyobb meglepetésemre apa és leánya hajszíne ugyanolyan vörös színben pompázott. Míg a csöppség szemei érdeklõdve, sõt boldogan csillogtak, édesapjáé, Gerardé, a szokásos távolságtartó módon vizslattak. Igen, tipikus apuka. Sebaj.

- Jó napot – köszöntem oda. Nos, a rajzom sok mindenben eltért, viszont nagyon karizmatikus, férfias arcvonásai voltak. Jó képû volt. Piszkosul. Még egy pillanatra el is szégyelltem magamat ezen a gondolaton, a kislánya ott ült a kezén. Én pedig az édesapjára csorgattam a nyálamat.

- Jó napot! Khm… Fáradjon beljebb! – nyitotta ki jobban a kaput. Beengedett. Ez már nem volt halott ügy.

- Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan, majd elindultunk a lakás felé. Nem mentem elõre, nem csak azért, mert nem tudtam a járást, hanem a csöppség miatt is. Fel volt öltöztetve, de jobbnak láttam, ha elsõnek õ rakja le a lábait, s szalad be a meleg lakásba.

- Elnézést, én még nem is mutatkoztam be – álltam meg a bejárati ajtó elõtt, miután becsuktam magam mögött. A férfi zavartan mustrált, míg a kislány az apja nadrágjába kapaszkodva, csillogó szemekkel, huncut mosollyal az ajkán várta az eseményeket.

- Nos, én hívtam magát – jegyezte meg a férfi, majd vette le a kabátját. – Szabad? – Zavartan bólintottam, majd gyorsan lehámoztam magamról a sálamat, majd a kabátomat.

- Köszönöm szépen – dünnyögtem. – Azt tudom, de a kishölgy még nem ismer. – Gerard meglepetten pislogott rám, majd végül egy halovány mosollyal az ajkán fordult kislánya felé.

- Gyere ide, Emily – nem kellett neki kétszer mondani, rögvest közénk libbent, s nagy szemekkel meredt fel rám. Jobbnak láttam leguggolni, hogy fel tudjam vele venni a szemkontaktust. Így be tudtam lépni az õ kis világába, könnyebben tudtam vele kialakítani a barátságot.

- Szia, Felix Hunter vagyok. Téged hogy hívnak?

- Emilynek. Emily Ryannek – mosolygott rám, miközben ide-odabillegett. – Te fogsz majd rám vigyázni?

- Nos – néztem fel a férfire, aki érdeklõdve figyelte a kialakuló helyzetet -, ez apukádtól függ. Meg tõled is, hogy szeretnéd e.

- Tetszik a haja, apa – nézett fel édesapjára komolyan, mire mindketten elmosolyodtunk.

- Köszönöm – feleltem jókedvûen. Máris feldobta a kedvemet.

- Menjünk be a nappaliba – invitált beljebb a férfi, mire én gyorsan levettem magamról a sportcipõmet. Emily megvárt, úgy tûnt a bozontom határozottan bejött neki. Igaz nem volt olyan közvetlen még, mint egyes gyerekek, hogy már rögtön az ölembe másztak, de a kanapén határozottan mellettem foglalt helyet.

- Nos, nem szerettem volna addig elkezdeni, míg a feleségem nem ér haza, de feltartani se szeretném – ült le a vörös hajú férfi velünk szembe a fotelbe.

- Nyugodtan tegezõdhet velem – mosolyodtam el zavartan. – Több mint valószínû, hogy én vagyok a fiatalabb, Mr. Ryan. – Úgy tûnt kicsit megkönnyebbült erre. Persze nekem eszem ágában sem volt áttérni tegezõdésre, de engem is frusztrált ez a nagyon hivatalos hangnem.

- Kicsim, nem mennél fel a szobádba egy kicsit? – intézte szavait a csöppséghez, aki tagadóan megrázta a fejét.

- Hallgatni akarom mirõl beszéltek – jelentette ki makacsul.

- Majd elmondom mire jutottunk Felixszel, rendben van? – Újabb tagadó fejrázás volt a válasz. Emily nem tágított, s úgy tûnt édesapja olyat is megszeretett volna velem osztani, amihez az õ jelenléte határozottan nem volt szükséges.

Ekkor szólalt meg újra a csengõ, mire Gerard egy gyors elnézést mormogva kisietett. Ketten maradtunk Emilyvel, akin úgy tûnt, jobban érdekelte, hogy kis és mi vagyok, mint az illetõ, aki csengetett. Kérdezgetett, én pedig szívesen válaszoltam. Én is feltettem neki pár kérdést, hogy milyen az oviban, szeret e járni. Készségesen válaszolt nekem, közben a kicsi lábai ide-oda jártak. Nyílt az ajtó, õ pedig éppen azt ecsetelte nekem, hogy kikkel szokott aludni. Mézi Úrról nagyon sok mindent megtudtam, hisz õ erõs volt és bátor, no meg aputól kapta. Úgy locsogott, hogy a szívem belesajdult az édességébe. Zabálnivaló teremtés volt, nagyon reméltem, hogy a szülei is így vélekedtek róla.

- Emily, anya hazajött – csendült Gerard hangja, mire mindketten a bejárati ajtó felé néztünk. Egy roppant csinos, barnahajú asszony állt a férfi mellett, halovány mosollyal az ajkain.

- Szia kicsim – indult meg felénk, míg én rögtön felpattantam a kanapéról. A nõ kezét nyújtotta, én pedig rögtön kezet is fogtam vele. – Te lennél az a fiú, aki gyerekfelvigyázást vállal, igaz?

- Igen, asszonyom. Felix Hunter vagyok – mutatkoztam be, mire kaptam egy széles vigyort.

- Asszonyom? Oh, jaj, dehogy. Téged is magáz, Gee? – fordult a férje felé, aki csak bólintott. – Felesleges. Nem kell minket öregíteni. Anya és apa nem öreg, ugye Emily?

- Nem – felelte a csöppség, miközben töretlen mosollyal az ajkán nézett minket.

- Már megbeszéltetek valamit? – simított kislánya fejére kedveskedõen a nõ, majd leült a fotelba, ahol elõbb még Gerard ült. – Lemaradtam valamirõl?

- Semmirõl. Most kezdtünk volna bele – felelte a férfi, míg én visszaereszkedtem Emily mellé.

- Nagyon szép anyukám van, ugye Felix? – csacsogott, mire én bólintottam. – Neked is szép anyukád van?

- Szép, igen. De a tiéd sokkal szebb – suttogtam neki oda, mire õ felkuncogott. Én is elmosolyodtam, közben legbelül felrémlett elõttem édesanyám képe. Közben a felnõttek halkan valamirõl diskuráltak. Végül mindketten felém néztek, míg én zavartan elmosolyodtam. Fõleg azért, mert az fogalmazódott meg bennem, hogy Emily édesapja mégis szebbnek bizonyult számomra, mint az édesanyja… Pedig Natalie ajkán széles mosoly ült, Gerard pedig, szó szerint mogorva arckifejezéssel mustrált.

Elsõnek Mrs. Ryan kezdett bele a beszélgetésbe, vagyis Natalie, mert megkért, hogy tegezzem. A vörös kis borzos is ott maradt mellettem, az egyik karkötõmet piszkálta az egész beszélgetés alatt. Míg Nataliet az érdekelte mikor és mennyit érek rá, addig Garerdot mennyit is kérek ezért. Miután mindent átbeszéltünk, s kitûztük az elsõ délutáni idõpontot jövõ hét keddre, este héttõl tízig, elbúcsúztunk, majd én mentem is a dolgomra. Még le kellett zuhanyoznom, hisz délután Bennett várt. S nem teára…