Elkapja a kezem és olyan dühösen bámul rám, mintha most gyaláztam volna meg a dédapja emlékét. Most végre őszinte kifejezés ül az arcán. Nem játssza a bárgyú szépfiút, vagy a túl kedves, cukormázas jó szomszédot. Most látom az igazi arcát. Amikor megszólal, hangja tartózkodó.

– Nem tudsz te semmit, Adrian Jefferson. Tudod miért? – kérdezi, hangjába most gyűlölet vegyül. – Mert egy hideg szívű fasz vagy.

És még neki áll feljebb? Ideköltözik, bepofátlankodik a személyes terembe, feslett szajhaként dorbézolja végig az egész lakótömböt. Utána azt követeli, hogy én kérjek tőle bocsánatot. Ahányszor csak rá kell néznem, ezerfokosra forr a vérem, a vérnyomásom az egekbe szökik. Ujjaim megfeszülnek az állán. Nem is értem, miért tartom még mindig? Casey annyira feldühít, hogy legszívesebben a kukába hajítanám a diplomámat és agyonverném.

– El tudnám törni ezt a csinos pofidat – közlöm vele.

– Azt hiszed olyan kifinomult vagy és okos – szűri fogai közt. – De nézz magadra, csak egy átkozott vadember vagy.

– Legalább nem vagyok egy idegesítő kurva, aki nem tudja maga alatt tartani a seggét – felelem, és ezzel sikerül belegázolnom a lelkébe. A szemében felbukkanó könnycsepp legalábbis erre enged következtetni. Mit is csinálok én most tulajdonképpen? Miért nem tudom megőrizni a közelében a hidegvérem? Lerázom magamról a kezét és ellépek tőle. Ha tovább folytatjuk ezt az egész cirkuszt, az a karrierembe kerülhet.

– Menj haza, cserkészlány.

– Csak egy kurva doboz sütit kellett volna elfogadnod! – kiált rám és lép közel hozzám. – Lehet, hogy olyan vagyok, mint egy hiperaktív kutya, de kurvára nem érdemlem meg azt, ahogy mindenki bánik velem – olyan indulatosan beszél, hogy arcán újabb könnyek indulnak útjukra. – Csak barátkozni akartam, mert képzeld, magányos vagyok! Izgatott voltam, hogy talán lesz pár kedves szomszédom. Igen, túl izgatott. Sajnálom – komorodik el. – Több doboz sütit csináltam hajnalban, olyan izgatott voltam – Szóval tényleg ő sütötte? – Csóváltam a seggemet abban a lakásban, mint egy magányos kutya, aki mindig reménykedik. – szemei most újra megtelnek csalódottsággal. – Kidobtál és megaláztál. És lehet nem érted, de szerintem a normális emberek nem akarnak minden apró hülye dolog miatt feljelenteni. Csak azt akartam, hogy bocsánatot kérj. Hogy mutass egy kis együttérzést, megértést, még akkor is, ha egy idegesítő ribancot látsz. – Nem lehet túl sok önbecsülése, ha így beszél saját magáról. Pedig az ember azt hinné, hogy a sikeres modellek oda meg vissza vannak maguktól. – Csúnyább találkozásokat is rendbe lehetne hozni. De soha senki nem akar ezen a kurva világon bármit is tenni az emberi kapcsolataiért. És belefáradtam abba, hogy egyedül próbálkozok. Basszus, ha akartad volna, már egy hete ingyen, házi kaját adnék neked, ha nyugton beszélgettünk volna csak napi öt percet! Mekkora hülye, kétségbeesett kurva, mi? – nevet fel keserűen. – Annyi mindent tudnék adni az embereknek – fintorodik el fájdalmasan. – De asszem, veszek egy macskát. Úgyhogy köszönöm. Bármi mondanivaló? – még egy lépést tesz felém és tekintetét az enyémbe fúrja. – Gyerünk, most beszélj! Bármire készen állok.

A hajamba túrok és elfordítom a fejem. Akármennyire is utálom elismerni, de van igazság abban, amit mondott. Új helyre költözni mindig stresszes időszak. Új környék, új környezet. De attól még nem lesz senki a puszipajtása, ha sütit dug az orra alá. A barátai nem jönnek látogatóba, hogy könnyebben akklimatizálódjon? Vissza nézek rá, szemei csalódott dühtől csillognak és még mindig engem figyel. Nem tudom kezelni a hozzá hasonló emberek végtelen energiáját. Ha nem lett volna hasogató fejfájásom, akkor sem biztos, hogy kedvesebben bántam volna vele. Allergiás vagyok arra, ha valaki csak úgy megsérti a személyes teremet. Mégis, ahogy visszapörgetem a fejemben az első találkozásunkat... Anyám arca pirulna a szégyentől. Ez nem én vagyok. Akármit is hoz ki belőlem Casey, az nem én vagyok. A modorom mindig fontos volt. Akárhol is legyek, soha nem járattam le magam senki előtt, úgy nem, mint az ő esetében.

– Mi van? – kérdezi dacosan.

Ellépek mellette és a konyhába sétálok. Előveszek a hűtőből két doboz energiaitalt. Az egyiket felé nyújtom. Gyanakodva jön beljebb és értetlenül néz rám, de elveszi a koffeinbombát. Leülök az egyik bárszékre és kibámulok az ablakon. Magam mellé mutatok, némán jelezve, hogy foglaljon helyet, amit ő vonakodik megtenni.

– Nem fogok bocsánatot kérni – kezdek bele lassan és felbontom a dobozos italt. – De, ahogy te is mondtad, rosszabb szituációkat is rendbe lehet hozni, mint a miénk – rá nézek és belekortyolok az italba. – Kezdjük elölről. Adrian Jefferson vagyok, ügyvéd. A munkám az életem és nem vagyok társasági lény. Szerencsétlenségedre nagyon rossz néven veszem, ha valaki veszélyezteti a személyes terem – kissé összeráncolja a szemöldökét, de felbontja a saját italát és nem szól közbe. – Nagyon rossz pillanatomban találtál meg a süteményeiddel, iszonyatos migrénem volt.

– Ha én is a monitort bámulnám egész este, az én fejem is fájna – motyogja.

– Nem garantálom, hogy barátok leszünk – szögezem le –, de nem muszáj ellenségeknek lennünk. Csak kérlek, ne verd fel a fél lakótömböt az éjszaka közepén.

Elgondolkodva kortyol bele az üdítőbe, aztán fintorogva leteszi inkább a pultra. Mással nem tudom megkínálni, alkoholt nem tartok itthon.

– Ettől veseelégtelenséged lesz – szólal meg.

Vállat vonok, de nem válaszolok. Hagyom, hogy leülepedjen benne, amit mondtam. Legurítom az utolsó pár kortyot és én is leteszem az üres dobozt a pultra.

– Szóval nem akarsz barátkozni – állapítja meg halkan, kicsit talán csalódottan is.

– Ne vedd magadra, nincsenek barátaim – biztosítom róla. – De ez nem zárja ki, hogy ne lehetne köztünk munkakapcsolat. Mindig örülök egy jól fizető ügyfélnek – pillantok rá és elmosolyodom.

– Hogy te mekkora egy seggfej vagy – fújtatja felháborodva, de ajkai körül mosoly játszik.

– Kikísérlek – kelek fel a bárszékről.

– Megint kidobsz? – kérdezi, de ő is elindul az ajtó felé.

– Kénytelen vagyok – sóhajtok fel drámaian.

Az ajtóig kísérem és kinyitom neki. Kilép a folyosóra, de mielőtt becsukhatnám, megfordul és rám néz.

– Mihez kezdjek a francos hangszigetelővel? – kérdezi.

– Tartsd meg, egyszer még jól jöhet – kacsintok rá és ő halkan felnevet.

*

Amikor kilépek a liftből, szokatlan hangokat hallok a bejárati ajtó felől. Kezemben az aktatáskában egy új ügy paksamétája pihen. Ma este át akarom futni, hogy a holnapi megbeszélésen felkészültebb lehessek a kérdésekkel. Két nagyon is ismerős hang hallatszik tompán az ajtó túloldaláról. Összeráncolom a szemöldököm és kulcsomat elfordítva érzem, hogy az ajtó nincs bezárva. Ez gyanúsabb már nem is lehetne. Kinyitom az ajtót és belépek lakásomba. A konyha felől veszekedés hallatszik. Veszekedés? Cipőmet le sem véve veszem utamat a hangok felé.

A konyhában két alak is ácsorog. Egyikük Nina, a házvezetőnő, aki takarítani jár hozzám. Amint meglát, kétségbeesetten rohan felém. Mivel nem igazán tud angolul, nehezen kommunikál, de minden erejét és tudását latba veti, hogy elmesélje, mi történt.

– Mr. Jefferson! Férfi, kopog és bejön. Nem megy el! – hadarja kétségbeesetten. – Hívni rendőrség! Betörő!

– Semmi baj, Nina – teszem az apró nő vállára a kezem. – Ismerem.

– Mr. Jefferson ismer betörő? – kérdezi hitetlenkedve.

– Nem betörő, Nina, szomszéd – pillantok Casey-re, aki fakanállal a kezében, kötényben szentségteleníti meg a konyhámat. Összeráncolom a szemöldököm és visszafordulok a kis vietnami hölgyhöz. – Elmehet, Nina, ezt majd én rendezem.

A néni bólogat, aztán még gyorsan elkapja a karomat és figyelmeztetően szól hozzám.

– Vigyázni! Szomszéd sumák! – ezzel felveszi kis táskáját és elhagyja a lakást.

Meglazítom a nyakkendőmet és visszalépek a konyhába. Végignézek az előkészített lábasokon, tányérokon, fűszereken és egyéb alapanyagokon. Kész káosz. Le merném fogadni, hogy a nem lábas és evőeszköz kategóriába eső holmik nem is az én lakásomból származnak.

– Van kedved elmagyarázni, hogy mit keresel itt, és miért hoztad rá a frászt Ninára? – kérdezem és leülök a pulthoz, kinyitom az aktatáskát és előveszem belőle a papírokat.

– Nagyon harcias házvezetőnőd van – jelenti ki.

– Ez nem volt válasz a kérdésemre – nézek rá. – Mit keresel már megint a lakásomon, Casey?

– Nem egyértelmű? – tárja szét karjait szemöldök ráncolva.

– Miért nem otthon főzöl? – fordulok ismét az akta felé.

– Mert nem akartam, hogy a forró lábassal a kezemben csapd rám az ajtót – válaszolja és visszafordul a tűzhely felé.

– Nem dobtalak ki – lapozok egyet.

– Tényleg nem – ismeri el elgondolkodva. – Azt hittem, nagyobb cirkuszt csinálsz.

Leteszem a papírköteget és minden figyelmemet neki szentelem.

– Nem tudok mit kezdeni az olyanokkal, mint te. Túl sok vagy Casey. Ha nem lenne fontos, hogy ezt itt átolvassam – emelem meg a papírosokat –, akkor lehet, hogy már a folyosón lennél úton a saját lakásod felé, de most nem tudom megosztani a figyelmem közted és a munkám közt.

– Akkor... – kezdi óvatosan. – Maradhatok?

– Azt csinálsz, amit akarsz, cserkészlány – sóhajtok fel és újra a munkába temetkezem. – Csak ne hangoskodj.

Legalább ezt a kérésemet tiszteletben tartja. Minimálisan csörömpöl főzés közben. Szinte megnyugtató az alapzaj, ahogy az aktát olvasom. Egy cég perel egy másikat szerzői jogok megsértése és plagizálás miatt. Még most sem értem, hogy miért vállaltam az ügyet. Na jó, ez hazugság. Ha megnyerem nekik a pert, akkor ha karácsonyig nem vállalok el semmit sem, akkor is jól élek. Egy szó, mint száz, jól fizet. Ha átverekszem magam rajta és sikerre viszem, akkor hosszú ideig nem lesz gondom semmire. Még az is lehet, hogy összerakok egy új gépet, vagy végzek egy kis renoválást és csinálok egy játékszobát.

Egy ideje nem hallom Casey szöszmötölését, ezért felnézek. Engem néz, zavartan elkapja a tekintetét.

– Kész a vacsora – szólal meg miután megköszörüli a torkát. – Ha gondolod, megterítek és ehetünk.

– Ehetünk? – ráncolom össze a szemöldököm.

– Csak nem gondolod, hogy üres hassal haza kullogok és még nekiállok magamra is főzni? – kérdezi félig felháborodva.

Pár pillanatig fürkészem főzéstől kipirult arcát. Egyszerű, fekete kötényét, amely rásimul az alakjára. Sötét szemeit sejtelmes fénybe vonja a konyha neoncsöveinek fénye. Alakja karcsú, de nem gebe, mint a legtöbb modell. Nem csodálkozom, hogy miért azt a hivatást választotta, amit. Kellemes látvány a szemnek. Nyilván sokan megőrülnek érte. Vajon mekkora botrány lenne, ha kitudódna, hogy konyhás nénit játszik egy ügyvéd lakásán?

Összecsukom az aktát és elrakom a táskába, amit leteszek a pult mellé a földre, ezzel jelezve, hogy megteríthet. Az arca felderül és pakolni kezd.

– De csak most az egyszer – figyelmeztetem határozottan.

A per sikerrel zárult, a bizonyítékok a mi kezünkre játszottak, így nem volt nehéz meggyőzni a bírót arról, hogy nem csupán biztosítási csalás történt, de bizonyítékok meghamisítása és a hatóságok félrevezetése is. A lehető legnagyobb pénzbírságot kapták, és sikerült három személyt is rács mögé juttatni a bandából. A büntetés szigorú, és az a legnagyobb szerencséjük, hogy senki nem sérült meg a tűzben.

Gondolataimba mélyedve választom a lift helyett a lépcsőházat. Kell egy kis testmozgás, és ki is kell szellőztetnem a fejem. Az esti terveim közé tartozik egy három órás raid a csapatommal, még előtte kéne szereznem alapanyagokat a gyógyitalokhoz. Kemény dungeon került be a múlthéten és az első próbálkozásunk szánalmasan gyengére sikerült. Már az első bossnál kipurcantunk. Másik taktikát kell választanunk.

Már csak három emelet van vissza, amikor meghallom a hangokat. Összetéveszthetetlen hangokat. Mégis csak a liftet kellett volna választanom? Vajon cserkészlány az egész világot a saját hálószobájának nézi? Vagy esetleg egy forgatás kellős közepére fogok besétálni? Még egy forduló és megpillantom őket. Kamerák és stáb nélkül. Szerencsére csak ketten vannak. Valami csippendél fiút szedett össze magának, és úgy tűnik itt helyben egymásba olvadnak, mint az amőbák.

– Helló, pokróc szomszéd! – köszön rám két nyögdécselés között.

– Menjetek szobára – morgom bosszúsan, ahogy elsétálok mellettük.

Belépek az emeletre és magam mögött hagyom a duót. Lepakolom a cuccaimat a bejáratnál, és a zuhanyzó felé veszem az irányt. Épp a vizet állítom be és azon gondolkodom, hogy mexikóit kéne rendelni vacsorára, amikor meghallom őket. Olyan hangosan és szégyentelenül... khm... dolgoznak egymáson, hogy az elképesztő. A nyögések és kiáltások olyan erőltetettek és műnek hatnak, mintha tényleg filmet forgatnának. Komolyan, a pornófilmekben játsszák meg ennyire magukat a „színészek”. Az órámra nézek, remélem időben befejezik.

Egy órával később még mindig nyomatják. Kezd az idegeimre menni, még fejhallgatón keresztül is hallom őket. Közben elkezdődik a ready check a raidhez.

– Miért nem kapcsolsz mikrofont? – kérdezi a guildem vezetője.

Elfintorodom, ahogy gépelek: „Az újdonsült szomszédom pornó filmet forgat és visszhangzik tőle az egész épület.”

Az egész csapat hangosan felröhög. Nem valami empatikusok a nyomorommal szemben.

*

Három nap. Három idegőrlően nyomorúságos nap. Olyan, mintha felvételről nyomatná egész nap és egész éjjel. Az ki van zárva, hogy valakinek ennyi energiája legyen, hogy eddig bírja. Az előző éjjel kénytelen voltam kivenni egy hotelszobát, hogy valamennyit aludjak. De ez nem mehet így tovább. Én laktam itt előbb!

El akartam intézni, hogy kidobják a házból, úgy hogy a lába sem éri a földet. De megvette a lakást, nem lakoltathatom ki a saját tulajdonából. Más eszközökhöz kell fordulnom. Az első dolog az, hogy le kell nyugodnom. Beszéljük meg, kulturált felnőttek módjára.

Kopogtatok az ajtaján. Nem kell sokat várnom, hogy kinyissa. Egy alsón kívül nem visel semmit, az ajtófélfának dől.

– Miben segíthetek szomszéd? – kérdezi kajánul vigyorogva.

– Tudod jól, cserkészlány! – morgom. Csak az eszement vigyorát kell látnom a hülye fején ahhoz, hogy máris elveszítsem a hidegvérem.

– Nem tudom, miről beszélsz – pislog ártatlanul. – Tettem valamit talán?

Türelmetlenül sóhajtok egyet.

– Igen. Túl sokat tettél. A lakásom napok óta a szégyentelen nyögéseidtől zeng. Esküszöm, feljelentelek, ha ez így folytatódik. Nem bírok aludni sem rendesen! Tegnap már hotelszobát kellett kivennem. Próbáltam megértő lenni, de ez a fajta életrendszerű viselkedés egyszerűen elfogadhatatl...

– Oh! Hát ne haragudj, észre sem vettem magamat. Talán hangosak voltunk? – kérdezi és válaszra sem várva csapja be az ajtót az orrom előtt.

Ökölbe szorítom a kezem és emlékeztetem magam arra, hogy semmiképp sem szeretnék ülni testi sértésért. Ekkor üzenetem érkezik:

CSAK KÉRJ BOCSÁNATOT!

Nos, ha gyerekesen akar viselkedni, akkor állok elébe. El sem teszem a telefonomat, egyből tárcsázok, ahogy hívom a liftet.

– Adrian! – szól bele pár csengés után a telefonba a férfi. – Miben segíthetek?

– Magánügyben, Howard – felelem.

Előadom neki nyomorúságomat és ő türelmesen végighallgat. Néha hümmög. Aztán sóhajt egy nagyot.

– Nem akarom ténylegesen feljelenteni, csak rá akarok ijeszteni egy kicsit – fejezem be mondandómat. – Semmi mást nem kérnék, csak hogy gyere át és segíts egy kicsit.

– Rendben – feleli a rendőr. – Szeretek rápirítani az ilyen seggfejekre. Fél óra és ott leszek, csak befejezem a papírmunkát.

– Köszönöm, Howard.

– Jössz egy sörrel – hallom hangján, ahogy elvigyorodik.

– Hát hogyne! Kettővel is – vigyorodom el én is és bontom a vonalat.

Ismét a bájos szomszéd ajtaja előtt állunk. Most Howard kopogtat be hozzá.

– Mi az, nem tudsz nélkülem élni? – kiabál ki a lakásból.

– Howard Jenkins, rendőrség – mutatja be magát barátom, azon az ismerős, ellentmondást nem tűrő hangon, amit a bűnözőkkel szemben is használ.

Pár pillanat gondolkodás után nyílik az ajtó. Legalább nem pucér. De elégedetten nyugtázom, hogy nem örül. Arcán nyoma sincs a korábbi vigyornak.

– Komolyan kihívtad rám a rendőrséget? – kérdezi szemrehányóan.

– Figyelmeztettelek, hogy ezt fogom tenni – közlöm vele szenvtelenül.

– És mit akarsz? Feljelentesz azért, mert jól éreztem magam?

– Csendháborítás – veszi át a szót Howard. – Javasolnám, hogy az éjjeli órákban igyekezzen visszafogni magát kedves...

– Casey Johnson – mutatkozik be türelmetlenül. Állkapcsa megfeszül a dühtől, szemöldökei összeszaladnak.

– Nos, Mr. Johnson, egyelőre megússza egy figyelmeztetéssel, de attól tartok, hogy legközelebb...

– Hadd mondjam meg, mi lesz legközelebb – szól közbe barátságtalanul. – Legközelebb fogom a maga gumibotját és feldugom az ő seggébe! – mutat rám indulatosan. – Most pedig kopás van – csapja be az ajtót az orrunk előtt.

Howard értetlenül néz rám, megvakarja tarkóját.

– Hú, ember...

– Én szóltam – vonok vállat.

Lekísérem a földszintre és megköszönöm neki a segítséget. Megegyezünk abban, hogy majd ő keres, ha be akarja rajtam hajtani azt a sört, amivel lógok.

Az akcióm nem úgy sült el, ahogy akartam, de legalább letöröltem az arcáról azt az idióta vigyort. Ideje kitalálni valami mást, amivel jó szomszédként kisegíthetem.

*

Csak két nap telik el. Végre éjjel nyugodtan alhatok. Ám most dühödt kopogtatás hallatszik az ajtón. Elmosolyodom, mert erre a pillanatra vártam azóta, hogy Howard kilépett az ajtón. Várok még egy kicsit, hadd kopogjon. Aztán elégedett mosollyal sétálok az ajtóhoz és kinyitom.

– Cserkészlány – bólintok felé köszönés képen.

– Anyádat – válaszolja.

– Miben segíthetek? – kérdem komolyan.

– Félre ment a csomag, amit rendeltél. Ott dekkol a doboz az ajtóm előtt.

– Áh, az – játszom a hülyét. – A bocsánatkérésem – mosolyodom el. Elégedetten látom, hogy elképed. – Már az elején nem kellett volna beleszólnom az életviteledbe. Arra gondoltam, hogy jó szomszédi barátságból, kisegítelek, hogy teljes életet élhess anélkül, hogy másokat zavarnál.

– És ezért hangtompító paneleket rendeltél nekem? – kérdezi hitetlenkedve.

– Az elmúlt napok tanulságából, jól fog jönni. Ha szeretnéd, segítek felszerelni őket – mosolyodom el.

– Dugd fel magadnak! – horkan fel.

– Nem tudom, miért vagy ennyire megszállottja a hátsó felemnek, szomszéd – tárom szét a karjaimat, aztán mélyen a szemeibe nézek. – Azt hittem, másra sem vágysz, csak a bocsánatkérésemre.

– Ugyan már! Mindketten tudjuk, hogy ennek semmi köze a bocsánatkéréshez!

Kezd elfogyni a türelmem. Közelebb lépek hozzá és ujjaim közé csippentem az állát.

– Akkor miért töröd még mindig magad, hogy elnyerd a figyelmem? – kérdezem mély hangon. – Rajtad áll, hogy folytatjuk-e ezt a hógolyózást, vagy megpróbálunk normálisan élni egymás mellett. A legjobb az lenne, ha látnunk -hallanunk- sem kéne egymást.

A fejem viszont tényleg istentelenül fáj. Bevettem egy gyógyszert, amit még Nina javasolt, de nem hiszem, hogy használ. Egy kicsit ki akartam kapcsolódni a munkahelyi mókuskerék után. Egy kicsit élvezni pár videójátékot anélkül, hogy a koponyám ne lüktetne és a szemeim ne akarnának kiesni. És mivel ezek voltak a terveim, ezt a pályát már végig játszom.

Mintha kopogtatnának az ajtón. Összeráncolom a szemöldököm és halkítok egy kicsit. Hallgatózom, de semmi. Aztán még is. Valaki megint kopogtat. Vajon megint Ms Escribano az?

– Mindjárt megyek! – kiáltok ki. Ha megint az istenverte macskáival jön, én esküszöm, hogy kihívom rá a PETA-t.

Veszek egy mély levegőt, aztán lassan az ajtóhoz sétálok. Azonnal megbánom, hogy nem néztem ki a kémlelőn, mert ahogy kinyitom az ajtót, egy rakat doboz masírozik be a lakásomba. Végig pörgetem magamban, hogy milyen nap van, várok-e valakit, rendeltem-e valamit. De nem jut eszembe semmi ilyesmi. Akkor ez csak két dolog lehet:

a) Telemarketinges csaló.

b) Tökkelütött betörő.

– Maga mégis mit csinál? – vonom kérdőre, amíg az ipse eltangózik a dobozokkal a konyháig.

Engedély nélküli behatolás más rezidenciájára már magánlaksértésnek számít, tehát ha nem válaszol gyorsan, vagy még jobb, nem tűnik el gyorsan, meghúzhatok pár szálat a rendőrségen.

– Oh, én vagyok az új szomszéd! – vágja rá vidoran és pakolászni kezd. – Casey Johnson. Sütöttem néhány sütit, hogy köszöntsem a szomszédokat, de basszus senkinek nem kellett! Bár ennyi üres fal mellett megértem. Csak azt nem értem az embernek miért van egy egész emelete, ha nem is lakik itt. Látod mennyire szuflé megmaradt? A drága, édes süteményeim! Hát ezért dolgoztam velük? Most mind neked kell megenned! – Felnevet és tovább árad belőle a szó, ahogy kinyitja a hűtőszekrényemet. – Basszus ez a hűtő gáz! Komolyan, hogy bírsz így élni? Ha ezt az anyám látná elsírná magát. Bár én is közel állok hozzá. Mikor vásároltál be utoljára? A konyhapult is teljesen üres! Hol vannak a gyümölcsök, a dekoráció, a finom házi kenyér? Vagy legalább egy rendes pékségből való. Sürgősen segítségre van szükséged. Ha ez valami fogyókúra, akkor az nagyon nem jó! Figyelj, ha edzeni akarsz segíthetek. Még nem tudtam rád nézni, de bármi a helyzet megoldjuk. Átjöhetsz hozzám, bármikor örülök a társaságnak! Vagy nem vagy túl sokat itthon? Máshol eszel? Basszus, akkor miért nem szólsz? Megkeresem mindjárt, hogy hol van a legközelebbi szociális intézmény, ahol értékelhetik ezeket a sütiket. Igen, valószínűleg ennyi azért sok lesz.

Vajon mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy behúzz valakinek? Ez a paprikajancsi nem hiányzott a mai napomból. Újabb mély levegőt veszek, hogy megőrizzem a hidegvérem.

– Az is sok, hogy maga az engedélyem nélkül a lakásomban van – szólalok meg. – Tudja, hogy ez valahol máris bűncselekmény?

Nem csak valahol. A legtöbb államban az.

Végre megfordul és elégedetlenül ráncolja szemöldökét, ahogy végigmér. Valahonnan ismerős az arca, de nem tudom behatárolni, hogy honnan. Olyan érzésem van, mint amikor felébredsz reggel és megpróbálsz visszaemlékezni arra, mit álmodtál, sikertelenül. Nem lényeg.

– Ne haragudj, de szerintem ez a konyha bűncselekmény – szól vissza.

Be kell szereznem egy húsklopfolót.

– Talán több virág kéne az lehet a baj. A ház többi része is ilyen? – és már megint ömlik belőle a szó, ahogy felfedező túrára indul a lakásban. – Hol vannak a képek? Mi ez a függöny? Basszus, az egy koszos zokni? Komolyan? Ez az unalmas boxerek jele, ugye tudod? Rendetlen agglegény, kicsit sem vonzó gatya! Hogy hozol fel ide bárki... Oh!

Megáll a háló ajtajában és zavartan néz befelé. A fejem most már úgy fáj, mintha valaki satuba fogná és egyre csak szorítana rajta minden egyes rohadt lélegzetvételnél.

– Szóval a kerítésmászó hang egy játék volt! Egyszer bemodellezték a testemet egy ilyenbe, vagyis valójában kétszer, de az egyik egy pornó játékhoz volt. Azt nem biztos, hogy láttad. Bár nem gáz, ha igen! Az én testemet már a fél város látta. De a tiédet? Ez a lakás után kétle...

Nem.

Elég volt.

Befejeztük.

Elkapom a grabancát és magamból kifordulva kiáltok rá.

– Tűnjön a lakásomból! Most azonnal takarodjon, maga elbaszott kurva! Húzzon vissza a mocskos anyjába! Felszólítottam, hogy távozzon, ennél a pontnál fogva jogom van megvédeni magamat és a saját tulajdonomat.

– Mi a fasz?! Nem szólítottál fel te senkit! És mi a fenét mondtál az anyámról? – fordítja hátra a fejét.

– Ügyvéd vagyok, be tudom perelni magát – figyelmeztetem.

– Jelen pillanatban inkább úgy nézel ki, mint aki egy pillanatra van attól, hogy lesmároljon, drágám- aki beengedett engem- aztán pár sütit nagyon túlreagálva megtámadott – szájjal vissza.

Jó, akkor játsszunk, így.

Elengedem és ő meglepve fordul felém, mint aki nem számított rá, hogy ilyen könnyen szabadul.

– Igazad van – mondom csendesen. – Hová is tettem a modoromat? Te csak jó szomszédi kötelességből süteményt hoztál.

– Így van! – kontráz rá hevesen. – Nem tudom, milyen hullámvölgyben vagy, de mondtam már, hogy ezen segíthetünk.

Amíg szövegel a konyha felé veszem az irányt ő pedig jön utánam, mint egy engedelmes kiskutya. Mindaddig amíg hagyom beszélni, nem fog gyanút. És ahogy látom, nagyon szereti hallani a saját hangját.

– Igen, valóban segítségre szorulok – hazudom neki, miközben magamhoz veszem a dobozait. – Megfognád ezeket egy kicsit, amíg csinálok nekik helyet?

– Hogyne! – nyújtja ki értük a kezét. – Tudod, nem is vagy akkora pokróc seggfej, mint ahogy elsőre hittem.

– Megtisztelő – biccentek. – Gyere – fogom kézen.

– Hová vezetsz? – kérdi meglepve.

– Egy titkos helyre, ahol biztonságban lesznek a süteményeid – felelem.

– Uhh, mint valami titkos BDSM szoba, vagy ilyesmi? – kérdezi lelkesen. – Egyszer voltam egy olyanban is, de sajnos nem próbálhattam ki semmit, mert csak a fotózás miatt mentünk. A menedzserem szigorúan kikötötte, hogy mindent a szemnek, semmit a kéznek – sóhajt fel csalódottan.

– Ez szomorú – válaszolom. Kinyitom előtte az ajtót. – Itt lépj egy kicsit nagyobbat.

Szépen engedelmeskedik.

– Úgy, ügyes vagy – dicsérem meg.

– Köszi!

Ezzel becsukom a bejárati ajtót és kulcsra zárom. Amikor észreveszi, hogy a folyosóra vezettem vissza, kiabálni kezd.

– Ez most komoly, te pöcs? Kidobtál a sütikkel együtt? Mégis mi volt ez az egész? – Hallom, ahogy toppant a lábával egyet mérgében. – Esküszöm, rosszabb vagy, mint a gonosz spanyol néni!

Kell egy forró zuhany, vagy egy altató. Vagy mindkettő. A fejem most már elviselhetetlenül fáj. Szó szerint émelygek tőle. És ha ez a paprikajancsi tovább óbégat, vagy magamban teszek kárt, vagy benne. Inkább benne.

Otthagyom, ha kiabáljon, majd csak megunja.

*

Álmodban látsz egy arcot, de mikor felébredsz, már nem emlékszel rá. Csak az érzés van meg, amit kiváltott belőled. Ez volt az első benyomásom, amikor tegnap betört a lakásomba az a paprikajancsi. Tudtam, hogy láttam már valahol, csak éppen nem fordítottam rá akkora figyelmet. De azt a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy az irodám ablaka előtti óriásplakátról fog kacéran visszavigyorogni rám egy Victoria's Secret-re nagyon hasonlító alsóneműben. Bár meg vagyok győződve róla, hogy a VS nem készít férfi alsóneműket. Mondjuk nem igazán követem nyomon a divatot.

Tíz órakor tárgyalás. Még bőven van időm átfutni az anyagot. Biztosítási csalás. A cég...

Felpillantok és Paprikajancsi képe vigyorog vissza rám.

Felkelek a székemből és behúzom a szalagfüggönyt. Máris jobb!

Tehát a cég egyik raktára leégett. Nagyon ügyesen rejtették el a bizonyítékokat és a nyomaikat, de másodvéleményt eszközöltem ki a bíróságon, mert valami nem stimmelt. Bevontam egy tűzszerész ismerőst, aki egyébként is tartozott nekem a válópere után, és kiderült, hogy szándékos gyújtogatás történt. Ráadásul a biztonsági kamerák felvételével is temperáltak. Ezekkel a bizonyítékokkal a kezünkben a biztosító egy vasat sem fog fizetni, ráadásul nem csak pénzbírság, de akár börtön büntetés is befigyelhet. Ha szerencsénk van, letöltendő; ha nincs, akkor felfüggesztett.

Megcsörren a telefonom. Ismeretlen szám, de ez nem lep meg. Sokak rendelkeznek a névjegykártyámmal. Gyanútlanul felveszem.

– Jefferson – szólok bele.

– Helló, itt én! – szólal meg egy ismerős hang a vonal túlsó oldalán és érzem, ahogy a vérnyomásom az egekbe szökik.

– A cserkész lány a sütikkel – jegyzem meg komoran.

– Cserkész lány a nénikéd! – szól vissza.

– Honnan van meg a számom? – kérdezem kertelés nélkül.

– Névjegykártya – feleli lazán. – Tegnap elvettem egyet, mert nem mutatkoztál be. Nem kéne szanaszét hagynod a cuccaidat.

– Észben tartom – biccentek. – Miben segíthetek?

– Hű, nem hittem volna, hogy ez a beszélgetés eddig eljut – ismeri be csodálkozva. – Igazából azt hittem, hogy rám fogod csapni a telefont.

– Bármennyire is szeretném, nem tehetem – sóhajtok fel. – Dolgozom, és mivel felkerestél, valószínűsítem, hogy olyan problémád van, amihez ügyvédi segítségre van szükséged.

– Teljesen más a kisugárzásod, mint tegnap – motyogja.

– Szóval, miben segíthetek? – forszírozom tovább a kérdést. – Tízkor tárgyalásom lesz, szóval ha megkérhetlek, fogd rövidre.

– Azt akarom, hogy bocsánatot kérj!

Ez kizökkent. Pislognom kell párat, hogy felfogjam, tényleg komolyan gondoltam.

– Halló? Ott vagy még?

– Igen, itt vagyok – felelem. – De nem hiszem el, hogy arra pazarlod a drága időmet, hogy bocsánatkérést követelj, mint egy hisztis gyerek.

– Sérült az önérzetem! – vágja rá. – Tudod, ha szarul érzem magam, én sem tudok jól teljesíteni a munkámban, és az nem tesz jót a karrieremnek.

– Nem hiszem, hogy bárki a lelkeddel lenne elfoglalva, ha csak egy csipketerítőt viselsz – masszírozom meg orrnyergem.

Egyszerűen nem lehet szabadulni ettől az ipsétől.

– Szóval utánam néztél? – hallom a hangján, ahogy vigyorog.

– Nem volt rá szükségem, az irodámból premier planban rálátok a csodálatos plakátodra.

– Ugye milyen jól sikerültek az új képek? – kérdezi lelkesen.

– Még mielőtt bele lovallnád magad, szeretnélek emlékeztetni, hogy ÉN dolgozom. És bármennyire is szeretném hallgatni a hangod cserkész lány, sajnos elszólít a kötelesség.

– Egy nagy szemétláda vagy, ugye tudod?

– Nem, csak egy ügyvéd – felelem és bontom a vonalat.

Leteszem a telefont az asztalra és a számhoz emelem a kihűlt kávét oly hűségesen tartó bögrémet. Belekortyolok. Ekkor SMS érkezik.

EGY SEGGFEJ VAGY!

Felsóhajtok és törlöm az üzenetet, de ekkor jön még egy.

Casey voltam!

Ezt is törlöm. De megint kapok egy értesítést.

Mentsd el a számom!!!

Óh, Uram, adj nekem türelmet, mert, ha erőt adsz, ez a szerencsétlen nagy bajban lesz!