Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

1. 2. 3. 4. 5. <<6.oldal>>

Rauko2014. 07. 03. 11:12:02#30511
Karakter: Joy Heller
Megjegyzés: ~ Sashának


- Előbb is találkozhattunk volna – jegyzi meg és belekortyol a z italába ő is. Leköt azonban az, ahogy egy jégkockát kényeztet. Csodára lehet képes az ajkaival…
- Örültél volna neki? – kérdezem.
- Nagyon. Elképesztően jó érzés olyasvalakivel együtt lenni, aki tisztában van önnön szexualitásával és nem is fél azt használni.
- Nem nagyon szoktál mellébeszélni igaz? – kuncogok fel.
- Nem. Teljesen felesleges időpocsékolás. Ha velem akarsz lenni, akkor velem leszel akkor is, ha azt mondom, szívem szerint a fogaimmal tépném le rólad a ruhát, hogy a testedhez férjek. Ha pedig nem akarsz velem lenni, akkor ígérgethetem neked, hogy lehozom az égről, balról a harmadik, nevedre szóló csillagot, akkor sem megyek vele semmire.
- Miért pont a fogaiddal? – Értem, amit mond, de nem szeretnék csendet a beszélgetésben. Túl kellemes vele az együttlét ezen formája is. A másik meg csak még jobb lehet.
- Mert akkor szám kellően közel van a testedhez, ha ruhatépés közben csókolgatni, nyalogatni, vagy harapdálni támadna kedvem – mondja a szemembe nézve.  - Vizuális típus vagy igaz? – kérdezi pár pillanat múlva. Nocsak, kiül az arcomra ami a fejemben zajlik?
- Igen.
- Mennyire?
- Ó, most éppen pereg egy film veszettül – jegyzem meg és végigszántok nyelvemmel az ajkaimon.
- Annyira moziznék veled – nevet fel. Tetszik a nevetése - is.
- Talán, ha elég jól érzem magam veled, elmesélem a filmemet – csábítom tovább.
- Kezdem úgy érezni, hogy ez egy nagyon izgalmas este lesz, főleg, ha valami banánosat rendelsz.
- Banánosat mi? – nézek fel rá az étlap mögül.
- Azt ám. Bár, ha jobban belegondolok, te bármivel tudsz buja gondolatokat ébreszteni az emberben. Nem is ragaszkodom a banánhoz.
- És ha én igen? – kérdezem a lehető legfélreérthetőbben.
- Ne aggódj! Egyet mindenképpen félreteszek neked. És mielőtt kérdeznéd, lesz hozzá tejszínhab is.
Megint elmosolyodom. Kellemes vele lenni. Elég okos és művelt, intelligens ahhoz, hogy értsen minden apró célzást és elég szexi ahhoz, hogy el tudjak veszni a vele való társalgás minden pillanatában. És egészen biztos vagyok abban is, hogy a teste is kedvemre való lesz - legalábbis a ruhája nem sok kétséget enged. Magas, szexi, okos… kellhet ennél több? Talán, hogy szeresse a fiúkat. De egyelőre úgysem akarok vele összeköltözni, esetleg szexelni. De azt sem egyszer.

Még szép, hogy spárgát rendelek. Jelenleg a legkevésbé jelentős szempont, hogy laktató legyen a kaja. Őt akarom a végletekig csábítani, és erre a spárga a tökéletes alapanyag.
- Ez ám a vizuális petting – jegyzi meg, mikor már a nem is tudom hányadik szállal játszok eléggé félreérthetően.  
- Tetszik?
- Nagyon, de ezt úgyis tudod.
Az este további része is kellemes, enyhén túlfűtött szexualitásban telik. Igyekszem neki nem hagyni nyugodt pillanatot, de ő ez kicsit sem marad el mögöttem. Ha szemmel meg lehetne fektetni valakit akkor igencsak fájnék pár ponton.
Épp ez az oka annak is, hogy kicsit sem lep meg, hogy a kocsihoz érve nem nyitja ki az ajtót, hanem eléggé egyértelműen az ajtónak nyom.
- Szóval szeretsz a tűzzel játszani, Joy? – kérdezi, de csak a nyelvem kellene kicsit kinyújtani és végigívelhetnék az ajkain. – Játssz csak! Nekem nagyon bejön.  A végén úgyis elégsz velem!

Ahogy a levegővételei a nyakamhoz érnek felsóhajtok. Szívem szerint most rögtön azt mondanám neki, hogy vigyen a lakására és tegyen velem amit csak akar, de akkor minden esély meg van arra, hogy megun egy vagy két alkalom után, én pedig úgy érzem, ha nem hagyom ezt, akkor igencsak kellemes társaságom lehet akár hosszabb távon is, még ha nem is komoly kapcsolatban, de legalább nem lenne gondom a szexre. Pont ezért kell kitartanom és nem engedni a vágyamnak még akkor sem, ha őrült módjára pucsítanék neki akár itt, helyben is. De azt megtehetem, hogy még jobban felhúzom, és még jobban fogom érdekelni a továbbiakban.
- Mertem remélni - nézek rá. - De nem ma este… - Mondandómmal ellentétben felhúzom az egyik lábam és átkulcsolom vele a testét- már amennyire tudom. Így még közelebb kerül, én könnyebben tudok mozogni és meg is teszem.
- Valóban? - kérdezi, és elkapva a kezeimet a kocsi tetején fogja össze őket. Felnyögök a hirtelen jött, enyhe erődszakra, és kifejezetten jól is esik. Pont ezért lökök egyet finoman a csípőmmel, de szerencsére nem sokkal magasabb nálam, így a farka körülbelül ott van, ahol az enyém és szintén kemény. Érzem, nadrágokon keresztül is.  - Akkor talán ne játszadozz - hajol közelebb a nyakamhoz és lassan végigível a bőrömön a nyelvével. Már ennyitől megremeg a testem, mi lesz, ha ez a kis mozdulat az egész testemen vezet majd végig?
- Ki játszadozik? - nyögök fel.
- Például te. - Megfogja a felhúzott lábam, így még biztosabbnak érzem magam, és nem kell abbahagynom a dörgölőzést sem.
- Engedj el! - nyögök fel.
- Miért tenném? - kérdezi a fülembe sóhajtva.
- Akkor gombold ki mindkét nadrágot, mert nem érezlek eléggé - tolom még jobban hozzá a testem. Felkuncog, és már nyúl is érte, de ekkor megjelenik valaki azon a parkolószinten, ahol mi is vagyunk. Mielőtt befejezhetné, suttogva szólalok meg. - Abba ne próbáld hagyni vagy sikítok - nézek rá határozottan, mire halkan felnevet és tovább folytatja a nadrágok kioldását. Két nő az, akik itt sétálgatnak, de az oszlop pont eltakar minket, bár ha nem tenné sem érdekelne, viszont ahogy megérzem, hogy milyen rohadt nagy is a farka, az ajkai után kapok, hogy ne nyögjek fel hangosan. Nem kifejezetten ilyenre terveztem az első csókot, de ahogy a szája az enyémhez ér én szinte rutinosan - pedig az első… - nyitom szét az ajkaimat, hogy a nyelve az enyémmel találkozva valami olyat mutasson, mint amit nem éreztem soha.
Voltam már férfiakkal is, nőkkel is, de ilyen csókot még soha nem kaptam. Erőszakos, követel, elveszi, ami kell neki és mégsem bánt. Még élénkebb mozgásra ösztönzi a csípőmet, de amikor a szabad keze végigsiklik a hátamon, tovább csúszva a csípőmön egyenesen a fenekemhez, egy nagy nyögéssel elélvezek, szerencsére még mindig az ajkai között.
Remegve teszem tovább azt, amit eddig egészen addig, amíg ő is el nem élvez, és el nem engedi az ajkaimat. Pont akkor, amikor a két nem várt sétálgató végre hallótávolságon kívülre ér.  
- Ugye nem gondolod, hogy ez után hagylak simán hazamenni? - kérdezi és szinte perzselnek a szemei.
- De. Gondolom - nyalok végig most én az ő száján.
- Felejtsd el - hajol a nyakamhoz és szív rá egy foltot, ami szerintem még jövő héten is látszani fog, nem hogy holnap reggel.
- Hidd el - nyögök fel -, én lennék a legboldogabb, ha most elvinnél a lakásodra és hajnalig kefélnéd a seggem, de ma nem.
- Miért nem? - néz rám.
- Mert ha kicsit vársz rá, még édesebb lesz - hajolok én az ő nyakához, és kicsit megharapom.
- Miből gondolod, hogy várok rád, és nem veszem el egyszerűen, amit akarok? - csúszik vissza a szabad keze a fenekemre.
- Mert te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy ha én adom és nem te veszed el, akkor még jobb lesz - suttogom. - Ha elveszed csak azt fogod hallgatni, ahogy sírok és könyörgök, hogy fejezd be. - Nem gondolok a tegnapra, nem szabad. Ő nem Billy. Érzem, hogy ő nem akar bántani, csak eléggé felhúztam, de nem akar rosszat. - Ha én adom, akkor viszont magamtól teszem szét a lábam neked, élvezettel szopom le a farkad és csak a nyögéseimet, a sikolyaimat fogod hallgatni és azt, ahogy könyörgök, hogy gyorsabban és mélyebbre. Nem lenne sokkal jobb? - Nyakától az állához hajolok és finoman megharapom. - Érezni, ahogy a hátadat marom és nem azt figyelni, hogy mikor tudlak lelökni magamról…
Fogalmam sincs, hogy sikerült-e meggyőznöm, de mélységesen remélem, hogy nem fog elcipelni valahova és akaratom ellenére megdugni. Az sem lenne rossz, de komolyan tartani akarom magam. Én is vágyom rá, de nem egy éjszakát akarok, viszont ha most megkap, holnapra a nevemet is elfelejti, hiszen egy ilyen pasi nyilván nem is stzólal meg és már tíz másik tette szét a lábát neki. Ha nehezebben adom magam, sokkal jobb lesz mindkettőnknek és kicsit az ő vadászösztönei is felélednek, mert hogy nem kellett ezzel a külsővel vadászgatni az tuti.

 

 


Sasha2014. 07. 02. 20:12:43#30502
Karakter: Devon Turner
Megjegyzés: Raukonak


A mondatom egy darabig lóg a levegőben, aztán Joy végre hozzáfűzi a magáét, miután megemésztette.

- Nos, akkor az igazi a hatás, ha én is észreveszem, nem igaz? – kérdezi mosolyogva.

Ránézek és muszáj mosolyognom, jól érzem magam a közelében, nagyon jól, pedig még nem kóstolhattam meg egy kicsit sem. És mégis jó itt és most vele lenni, figyelni minden rezdülését, hogy tudjam, miként lehet rá leginkább hatni, lenyűgözni és a végén megszerezni. És ha már megfigyelés… Azt is látom, ahogy a számat nézi, szinte áthatóan. Úgy megkérdezném, hogy akar-e esetleg egy kis ízelítőt a desszertből még a vacsi előtt, de a végén nem teszem. Még korai lenne ezzel jönni, semmit sem tudunk egymásról biztosan, csupán azt, hogy a vonzalom megvan mindkettőnk részéről, de ez még kevés, hogy csókkal kecsegtessem a kocsiban ülve. Tehát csendben figyelem, ahogy gusztálgat. Nyilván arra gondol, amire én az ő buja ajkait nézve, hogy milyen lenne szép lassan közéjük csúsztatni a nyelvem, aztán megízlelni, majd mélyíteni a csókot, egészen a kifulladásig. Legalábbis én erre gondolok.

- És hová is megyünk? – érdeklődik.

- Vacsorázni – emlékeztetem. – Szerintem tetszeni fog, kellemes hely – teszem még hozzá.

- Ha nincs sok ember és hangzavar, tökéletes lesz – bólogat.

- Akkor tényleg tetszeni fog – nyugtázom.

Gondosan választottam ki az éttermet, biztos voltam benne, hogy a háta közepére nem kívánja a hangoskodást meg a tömeget. Az Aranykehely tökéletes lesz mindkettőnk számára, egyrészt nem egy ócska hely, nagyon népszerű, de mégsem kell puccba vágnia magát az embernek, másrészt itt Joy is megkapja a kívánt nyugalmat és kellemes légkört. Minden kerek. Már kezdeném nagyon elégedettnek érezni magam, amikor előkapja a telefonját.

- Egy gyorsat, oké? – kérdezi, de már telefonál is. – Szia! Figyelj, később érek haza! Egy kedves barát elvisz vacsorázni – közli, nyilván a babysintérrel, amitől csak egy picit megy fel bennem a pumpa.  – Okés, te meg ne adj nekik ilyenkor édeset, vagy ébren lesztek éjfélkor is.

Leteszi a telefont, aztán felém fordul. Nyilván lehet valami a tekintetemben, vagy az éles kanyarodási stílusomból következteti ki, hogy nem tetszett a telefonja, de magyarázkodni kezd.

- A babysitterem igencsak hasznos! – tájékoztat, de nem szólok. – Hetero, és még csak nem is homofób. Igazán jól járok vele.  

Amit mond, kicsit megnyugtat, de azért nem vagyok meggyőzve teljesen. Azért megnézem még magamnak ezt a babysittert, hogy leellenőrizzem, tényleg hetero, és valóban csak a munkáját végzi Joynál. Ezt nyilván nem kötöm a fodrászkám orrára, ahogy azt sem, hogy nyomoztattam utána. Valami azt súgja, nem örülne neki, ha megtudná. Az esélyeimet semmivel nem akarom rontani, nem mintha kétségeim lennének afelől, hogy az enyém lesz a kócos.  Sokkal nyugodtabban vezetek az étteremig, ahol lepasszolom a kocsit a kissrácnak és várom, hogy Joy besétáljon az étterembe, de inkább nézelődik egyelőre.

- Ami igaz, az igaz. Az ízléseddel nincs baj – nézi a kivilágított éttermet.

- Ez kérdéses volt? – vonom fel a szemöldököm.

- Velem vacsorázol, nyilván nem – sóhajt, akár egy díjnyertes drámakirálynő, aztán elkomolyodik, végül nevetni kezd.

A nevetése kicsit olyan, mint egy finom, könnyed simogatás, de nem ettől tetszik annyira, hanem az őszinteségtől. Nem megjátszás, nem műnevetés, egyszerűen igazi.

 

A kedvenc asztalomhoz kísérnek minket, megkapjuk az étlapot, a pincér pedig szépen várja, hogy megrendeljük az italunkat. Nem szólok, hagyom, hogy Joy rendeljen, elvégre „hölgyeké” az elsőbbség.

- Sex on the Beach-et kérek – néz egyenesen a szemembe.

Csak vigyorgok és megrendelem az italomat, közben azon jár az agyam, vajon Joy sejti-e, hogy rohadtul nem csak a beach-en lesz sex. Ugyanis, ha rajtam múlik, akkor bárhol, ahol megkívánom a dögös kis testét. Amíg én jövőbeli együttléteinken agyalok, addig a jelenben rajtam, mert a szemei újfent engem pásztáznak, a szemem, arcom, aztán megállapodnak az ajkamon. Milyen fura, hogy mindketten a másik ajkára vagyunk ennyire rágerjedve. Persze csak addig, amíg nem láttunk egymásból többet, mert utána garantálom, hogy nem a számat fogja leginkább imádni. De sajnos a pucérkodás még erősen odébb van…

- Tetszik, amit látsz? – faggatom.

- Kifejezetten – feleli halkan.

 - Az érzés kölcsönös – terül el megint egy önelégültnek is nevezhető vigyor az arcomon.

Fél pillanattal később megérzem a lábfejét végigsimítani vádlimon. Csupán annyi időre lep meg a dolog, amíg végigfut az agyamon, hogy biztosan megnyomtam Joyon egy láthatatlan csábítás kapcsolót az iménti mondatommal, attól lett ilyen merész hirtelen. És még ezt is képes fokozni egy szívószálra cuppanással, meg azzal, hogy a belső combomra csúsztatja a lábát, miközben végig a szemembe néz. Kicsit csalódott vagyok, amikor az édes teher eltűnik a combomról, de kárpótol a tudat, hogy Joy igazán elemében van, ha a csábításról van szó. Kész felüdülés a kócos. Nincs szarakodás, tudja, mit akar és meg is mutatja nekem. A srácok, akikkel viszonyom volt a közelébe sem érnek, még az sem, aki nem volt világtalan a szexben. Joy egészen más kategória minden téren.

- Előbb is találkozhattunk volna – kortyolok az italomba.

A pohár pereme felett végig őt nézem, akkor is, amikor egy jégkockát veszek a számba és kicsit eljátszadozom vele, mielőtt teljesen elolvad. Remélem, érti a célzást.

- Örültél volna neki? – billenti kicsit a fejét, de a tekintete az ajkamon kalandozik.

- Nagyon. Elképesztően jó érzés olyasvalakivel együtt lenni, aki tisztában van önnön szexualitásával és nem is fél azt használni - adom meg az egyenes választ.

- Nem nagyon szoktál mellébeszélni igaz? – hallat érzéki kis nevetést.

- Nem. Teljesen felesleges időpocsékolás. Ha velem akarsz lenni, akkor velem leszel akkor is, ha azt mondom, szívem szerint a fogaimmal tépném le rólad a ruhát, hogy a testedhez férjek. Ha pedig nem akarsz velem lenni, akkor ígérgethetem neked, hogy lehozom az égről, balról a harmadik, nevedre szóló csillagot, akkor sem megyek vele semmire.

- Miért pont a fogaiddal? – kérdezi, és most nekem kell nevetnem, amiért pont ez ragadta meg a figyelmét az egész mondandómból.

- Mert akkor szám kellően közel van a testedhez, ha ruhatépés közben csókolgatni, nyalogatni, vagy harapdálni támadna kedvem – nézek egyenesen a szemébe.

A szemei csillognak, ahogy hallgat, ennél kedvezőbb reakciót aligha kívánhatnék magamnak, főleg, hogy teljesen beleéli magát.

- Vizuális típus vagy igaz? – kérdezem mosolyogva.

- Igen – nyel aprót, de azért észlelem.

- Mennyire? – faggatom tovább.

- Ó, most éppen pereg egy film veszettül – nyalja meg az ajkát.

- Annyira moziznék veled – nevetek.

A pasi egyszerűen tökéletesen nekem való, ami az érzékiséget és buja kis játszadozásokat illeti. És valami azt súgja, hogy talán ő lehet az, aki minden más tekintetben is nekem való lesz.

- Talán, ha elég jól érzem magam veled, elmesélem a filmemet – kacsint játékosan, aztán felüti az étlapot.

- Kezdem úgy érezni, hogy ez egy nagyon izgalmas este lesz, főleg, ha valami banánosat rendelsz – vigyorgok.

- Banánosat mi? – néz rám a pillái alól.

- Azt ám. Bár, ha jobban belegondolok, te bármivel tudsz buja gondolatokat ébreszteni az emberben. Nem is ragaszkodom a banánhoz.

- És ha én igen? – szegezi rám a tekintetét.

- Ne aggódj! Egyet mindenképpen félreteszek neked – viszonzom a kacér pillantást. – És mielőtt kérdeznéd, lesz hozzá tejszínhab is.

A mosolyát meg a csillogó szemeit elnézve kedvem lenne feldobni az asztalra és leteperni, azt sem érdekelne, hogy hányan látnák közben. Amilyen jól nézünk ki, mindenkinek lenne egy rohadt jó estéje miután minket megnézett széles vásznon. Szerintem Joy simán benne lenne a dologban. Az lepne meg, ha nem, amilyen kis belevaló.

 

Nagy nehezen sikerül vacsorát is kikérni, de Joy még a kajaválasztásával is hergel. Mi másért választana magának spárgaszálakat öntettel? A hús nem is érdekel, mert spárgaszál fejével játszik úgy, mintha legalábbis én lennék a szájában, a szósz pedig adja a ráadást.

- Ez ám a vizuális petting – jegyzem meg, miután egy újabb spárgaszállal játszik nyalókásat a szemem előtt.

- Tetszik? – faggat incselkedve.

- Nagyon, de ezt úgyis tudod – mosolygok.

- Te nem játszol valamivel? – provokál.

Dehogynem, majd vele, főleg, ha továbbra ilyen ügyesen játszik a türelmemmel. De nem bánom, vele igazi élmény minden pillanat. Még az is, amikor az provokatív, érzéki vacsora után a kocsihoz kísérem. De ahelyett, hogy kinyitnám neki az ajtót, egyszerűen a kocsihoz nyomom és hozzá simulok.

- Szóval szeretsz a tűzzel játszani, Joy? – kérdezem pár centire az ajkától. – Játssz csak! Nekem nagyon bejön – suttogom a fülébe. – A végén úgyis elégsz velem!




Szerkesztve Sasha által @ 2014. 07. 02. 21:23:44


Rauko2014. 07. 02. 13:43:36#30493
Karakter: Joy Heller
Megjegyzés: ~ Sashának


- Inkább menjünk el vacsorázni, farkaséhes vagyok – jegyzi meg, de a szemei elég sokat elárulnak arról is, hogy nem csak ételre.
- Igazából én is. Tegnap óta nem sokat ettem – rezzenek össze a tegnap eszembe jutására, de ha nincs Billy, lehet, hogy ő sosem tér be az életembe, bár még elég korai lenne megmondani, hogy hálás vagyok-e vagy nem.
- Akkor ezt meg is beszéltük. Mehetünk is, ismerek egy jó helyet. És ne bántódj meg, de az én kocsimmal megyünk. A tiéd valami borzalmas.
- Nagyon megbízható autó – mondom.
- Az állampapírról is azt mondták. – Nahát, nem csak szexi és vonzó, de még művelt is? Ez kifejezetten kedvemre való.
- Te tényleg az állampapírhoz hasonlítottad a kocsimat?
- Simán. És még tapintatos voltam, Joy.
Kicsit még szívjuk egymás vérét, ami igencsak jól esik most a lelkemnek. Tudom, hogy helyes férfi vagyok és a meleg társadalomban egész könnyen akadhatnék partnerekre is, de válogatós is vagyok… így elég sokat vagyok egyedül, hiszen akiknek a külseje tetszene, azoknak általában csak pár éjszakára kellek. És bár imádom, hogy a szabadidőm száz százalékban a fiaimé, szívesen venném, ha osztozniuk kellene.
- Most az a kérdés, hogy megbízható vagyok-e?
- Nos, nem elhanyagolható információ, az már biztos – válaszolom.
- Nos, egészen megbízható vagyok – lép közelebb, szintre a fülembe suttog. – Amíg úgy van kedvem
A hangjára végigszalad a hátamon a kellemes borzongás. Meg tudnám szokni, ha az ágyban is így suttogna a fülembe.
- És mi befolyásolja a kedved, Devon?
- Most éppen egy kócos fodrász.
Reméltem is. Bár van itt még valami, hiszen ha helyes és szexi, ráadásul okos is, akkor nyilván nem csak én vettem ezt észre a városban.
- És gyakran befolyásolják a kedved kócos fodrászok? – Semmi kedvem belekeveredni valamibe.
- Te vagy az első. A többi fodrászom nem volt kócos – jegyzi meg, mire elpárolognak a kétségeim. Végülis, egy vacsora és utána valami… nem együttélési szerződést fogunk aláírni. Megfogom az egyik tincsét, így ugyanis nincs okom nem csábítani őt.
- Szép és egészséges a hajad, így sajnos nem tudok belekötni a munkájába.
- Pedig már majdnem elmondtam, miként hatsz a kedvemre, de így nem lehet – sóhajt fel.

 

 

- Nos, akkor igazi a hatás ha én is észre veszem, nem igaz? - kérdezem mosolyogva.
Rám pillant és ő is elmosolyodik, nekem pedig akaratlanul is eszembe jut, hogy milyen érzés lehet hozzáérni az ajkaihoz. Nos, nem vagyunk tinik, nyilván az este végén meg fog csókolni, ha valóban kedvel engem valamilyen szempontból. Mert én őt nekem fogom, de ha ő engem igen, egészen biztos, hogy nem utasítom vissza.  - És hová is megyünk? - kérdezem.
- Vacsorázni - világít rá a nyilvánvalóra. - Szerintem tetszeni fog, kellemes hely.
- Ha nincs sok ember és hangzavar, tökéletes lesz - bólintom.
- Akkor tényleg tetszeni fog.
Nos, remélem. Nincs sok kedvem emberek között lenni, a szükségesnél több jelenlétében elfog a kellemetlenség. Nyilván Billy hatása még mindig, de el fog múlni. Ebben biztos vagyok.
Hirtelen eszembe jut, hogy nem szóltam még Aureliónak, hogy később érek haza, így gyorsan előkapom a telefont.
- Egy gyorsat, oké? - kérdezem, de már nyomom is így hívok is.
- Helló! - köszön bele.
- Szia! Figyelj, később érek ma haza - mondom azonnal.
- Baj van? - kérdezi azonnal, és próbálja túlkiabálni Alexet, aki nem éri el a sütis dobozt.
- Egykedves barát elvisz vacsorázni - mondom és mosolyogva nézek Devonra.
- Akkor csak okosa - neveti Aurelio.
- Okés, te meg ne adj nekik ilyenkor édeset, vagy ébren lesztek még éjfélkor is.  - Okézza és leteszi. Oldalra fordulok és látom, hogy változott a tekintete. Nocsak. Kihallotta volna, hogy Aurelio egy férfi? Látom, hogy nem olyan  gondtalan mint volt, és ezt szerintem a telefonhívás váltotta ki. Amilyen gyönyörűek a szemei annyira beszédesek, ha az ember elég jól megfigyeli. - A babysitterem igencsak hasznos - szólalok meg. Nem felel. - Hetero, és még csak nem is homofób. Igazán jól járok vele.
Hát, a rutin meg az évek. Ha bármiféle szempontból kétségei lettek volna, nos, már ne legyenek. Én is szeretném őt megismerni, hogy kiderüljön, várhatok-e tőle valamit mielőtt még elkapjuk egymást. Mert nem tudhatom, hogy milyen, amíg nem ismerem meg eléggé. Addig viszont elérhetem, hogy már a gondolatomra is merevedése legyen. Igen… szeretek ilyen hatást kelteni, pláne, ha a másik fél olyan szép férfi, mint ő. Mert minek tagadni, felnőtt vagyok, vannak szükségleteim és annak ellenére is imádom a szexet, hogy ritkán van benne részem.

Az étteremnél kiszáll és egy fiúcska már viszi is el a kocsit, ami valljuk be, szebbnek mindenképpen szebb, mint az enyém. Nem is baj.
- Ami igaz, az igaz. Az ízléseddel nincs baj - nézek az étterembe. Ismerem hallomásból a helyet. Nem olcsó, de valóban diszkrét és kellemes, már meséltek róla a vendégeim.
 - Ez kérdéses volt? - néz rám felvont szemöldökkel.
- Velem vacsorázol, nyilván nem - sóhajtok fel drámaian, majd komolyan nézek rá de a következő pillanatban elnevetem magam.

Egy ablak melletti asztalhoz vezetnek minket, és kapunk is étlapot, majd a pincér vár. Gondolom itt illik rögtön valami italt rendelni. Ki sem nyitom az itallapot, ilyen helyzetben egy italt szeretek rendelni.
- Sex on the beach-et kérek - nézek Devonra. Ő elvigyorodik és rendel, de nem figyelek arra, amit mond. Most először van hozzám elég közel - egy asztalnyira, és most van időm tényleg megnézni őt.
Kicsit sem csalódok. Tökéletesen jól néz ki. A szemeiben el tudnék veszni, de ami a leginkább tetszik, az a szája. Nagyon nagyon…
- Tetszik, amit látsz, Joy? - kérdezi.
- Kifejezetten - mondom halkan.
- Az érzés kölcsönös - vigyorodik el.
Nos, nekem sem kell több. Ha nem lesz komolyabb az egészen biztos, hogy akarom. Bármi történt is tegnap, ez a férfi előttem megmentett, nem rossz ember, így nem kell tartanom tőle. Észrevétlenül lerúgom a cipőmet és így, cipő nélkül simítok végig a vádliján. Egy pillanatra meglepettség csillan a szemeiben, de aztán csak néz rám. Ekkor ér ki a koktél, már épp a térdénél járok. Szerencse, hogy elég magas vagyok, hogy jó hosszú lábaim legyenek így csak egy picit kell lentebb csúsznom, hogy, miközben a szívószálat a lehető legfélreérthetőbben a száma veszem, a belső combjára simíthassak, végig a szemébe nézve, majd elhúzom a lábaimat.
Talán nem is csak csókot akarok ma este… de az tuti, hogy én megtettem az első lépést, ami vezethet valahova. Legalábbis oda, ahova akarom, hogy vezessen.



Szerkesztve Rauko által @ 2014. 07. 02. 14:07:36


Sasha2014. 07. 01. 22:52:22#30489
Karakter: Devon Turner
Megjegyzés: Raukonak


Állok egy darabig a csukott ajtó előtt, egészen addig, amíg hangosan sírni nem kezd, mert akkor magamat is meglepve empátiát gyakorolok és kimegyek a szobából, azt hiszem, a fájdalma most nem tartozik rám. Hagyom, hogy megnyugodjon, addig beszélek lent Travisszel, elvégre azért jött.

- Új játék? – kérdezi azonnal.

- Még nem vagyok benne biztos – vonom a vállam. – De valószínű, hogy megforgatom párszor magam alatt. Miért?

- Igazán szemrevaló. Kurvának is elmenne valamelyik házadban – vélekedik.

- Erősen kétlem, hogy ilyen tervei lennének – mosolygok. – Apuka a szentem.

- Ne baszd! Ez a pasi? – hitetlenkedik.

- Igen, ez a pasi – bólogatok. – És minimum kettő van neki. Legalábbis Billy azzal fenyegette, hogy árvát csinál a gyerekeiből, ha nem hagyja magát.

- Szóval őt akarta Billy megerőszakolni. Te pedig hősiesen megmentetted mi? – neveti.

- Ha láttad volna a fenekét, te is megmentetted volna, barátom – veregetem meg a vállát. – Úgyhogy most gyorsan mondom, amit kell, aztán vele foglalkozom, ha végzett a pacsálással. Kell egy új nő a főházba, Kerry felcsináltatta magát, az a büdös ribanc! – morgok. – És meg kéne erősíteni a védelmet a raktárnál, egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy véletlen volt az a kis rövidzárlat meg a tűz.

- Intézkedem – bólintja, aztán szedi a cuccait. – Hagylak szórakozni. Később találkozunk a bunkerben – mosolyog, ő is tudja, hogy Billynek igen kellemetlen estéje lesz, ha odaérek.

Még elintézek egy gyors telefont, aztán visszamegyek a hálóba, remélve, hogy a kócos kis feketém végzett, jobban szeretem, ha a szemem előtt van. Meg hát a látványa igen jót tesz nekem, leginkább az amúgy is túlfejlett libidómnak. Nem is kell csalódnom, mert csak pár percet kell várnom és már jön is ki a fürdőből a pólómban meg az egyik kedvenc gatyámban, amit remek érzékkel választott ki magának. Izgató a tudat, hogy az én cuccaimat viseli. Persze jobb lenne, ha azután húzná magára a gönceimet, hogy hosszasan izzadt alattam, de majd eljön annak is az ideje, mert meg akarom kapni a kis édest. Elsőre nem örül nekem, mert megijed, és azonnal hátrálni kezd, ahogy meglát. Ha nem egy nemi erőszak kísérlet után lenne, zokon venném, de így nem teszem szóvá a dolgot.

- Én… kö… - kezdené megint, de nem hagyom, hogy újra végigmondja.

- Ne köszönd meg még egyszer. Már megtetted – nyomok a kezébe egy üveg ásványvizet.

- Oké – sóhajt, aztán gyorsan bemutatkozik. – Joy Heller vagyok – mondja halkan.

- Devon Turner – biccentek, de nem nyújtom a kezem, nem hinném, hogy az érintést most nagyra értékelné. – Haza tudsz vezetni? – érdeklődöm.

Válasz helyett emeli a remegő kezeit, majd megajándékoz egy kissé hisztérikus nevetéssel, aztán elkomorodik.

- Haza kell mennem. A fiaim… - hagyja lógva a mondatot.

- Hazaviszlek.

Bólintással veszi tudomásul, de abban sem vagyok egészen biztos, hogy felfogja, amit mondok neki, nagyon nincs itt fejben. Megértem, legalábbis nagyon igyekszem, mert nem volna jó, ha feldühítene a figyelmetlensége, elrontaná a vele kapcsolatos jövőbeli terveimet.

- Menjünk.

A hangja csak erőtlen suttogás, de most annak is örülök, hogy egyáltalán hajlandó volt válaszolni. Úgy sejtem, még nem jött el a teljes összeomlás nála, de nem kell már sokáig várni rá, jobb lesz, ha gyorsan hazaviszem, hátha a fiai felrázzák egy kicsit. Lehajtott fejjel sétál utánam, én meg úgy érzem magam, mintha én lennék a hibás, mintha én befejeztem volna, azt, amit Billy elkezdett. Utálatos egy érzés, főleg, hogy én vagyok a megmentője, vagy mi a szar. Mindegy, most úgysem tudtam volna ennél többet kihozni ebből a dologból, de kerítek rá alkalmat, hogy megkapjam Joytól a jutalmamat. Az a reményem is szertefoszlik, hogy majd a kocsiban beszélgetünk egy kicsit, mert a navigálást leszámítva nem hallatja a hangját. Húszpercnyi idegesítő hallgatás után végre leparkolok egy kétszintes, kertes ház előtt. Pont ilyet képzeltem el hozzá, tipikus családi ház, apukáknak ideális.

- A babysitteremnek van jogosítványa, ha gondolod… - néz rám.

- Nem szükséges – pillantok oldalra, ahol már vár a fekete kocsim.

- Köszönök mindent – ismétli megint. – Holnap, ahol… szóval a zsákutca mellett van a szalonom. Fodrászüzlet. Kimosom a ruhákat addigra, ha oda tudnál jönni, hálás lennék.

- Mindenképp. Valamikor majd megyek – közlöm.

- Kilenc és hat között nyitva vagyok, hacsak Billy nem jön vissza – jegyzi meg remegő hangon és akkorát nyel, hogy szerintem a kocsimban is hallották az embereim.

- Nem fog már zavarni, ne izgasd magad – mosolygok rá bíztatóan.

Mondana még valamit, ahogy látom, aztán nyílik a ház ajtaja és két gyönyörű fiú rohan a kocsi felé. Nem kell több Joynak sem, repülőstartot véve távozik a kocsiból, hogy egy röpke pillanattal később magához szorítsa a gyereket. Megkapó látvány lenne, ha értékelném az ilyesmit, de az nem én vagyok. Nincs itt semmi keresnivalóm, így csendesen, a biztos viszontlátás tudatában távozom.

 

Már a kocsiban ülve hívom az egyik magánkopót, aki nekem dolgozik, hogy tudjon meg mindent Joyról, nem szeretek felkészületlen lenni, akkor sem, ha egy cicáról van szó, akit megdönteni igyekszem záros határidőn belül.  A telefon lebonyolítása után elégedetten dőlök hátra. Tehetem, hiszen a dolgok kedvező irányban haladnak, ahogy szeretem. Még szép, megdolgozom érte, ahogy mindig. Soha semmit nem adtak nekem ingyen, és a jövőben sem fognak, de attól még megszerzem mindazt, amire vágyom. Joyt is. Minden csak idő kérdése.

 

* * *

 

Másnap reggel már a Joyról szóló jelentést olvasgatom a kávém mellett, mint az alapos magánnyomozói munka gyümölcsét. Van pár meglepő dolog benne. Például a kora. Nem gondoltam volna, hogy a harmincadik életévét tapossa. Mondjuk így belefér, hogy hat évesek a gyerekei. Alex és Chris. Imádja a kölykeit és azok is őt. Igazából nem zavar, hogy Joy apuka, már nem kell pelenkázni a két srácot, és nem visítanak folyton, így nem hinném, hogy gond lesz velük. A babysitter jelenléte már jobban szúrja a szemem, főleg az, hogy „álompopsinál” lakik és még férfi is. Egyelőre azonban nem kavarok, majd meglátom, okoz-e gondot nekem a kis farok a jövőben. Ha igen, megoldom, hogy eltűnjön Joy életéből. Babysittert bárhol találni, annyi van belőlük, mint égen a csillag. De ne szaladjunk ennyire előre, még az sem biztos, hogy Joy örömmel veszi majd az érdeklődésem, így az változtathatja még a terveimet. Szóval ki kell várnom a délutáni találkozást, mielőtt komolyabban dolgozni kezdek az ügyön. Bele tudnám élni magam a tervezgetésbe, csakhogy ezen a napon is gondoskodnak róla, hogy ne legyen rá időm. De a mai szarságoknak legalább annyi hasznuk van, hogy eltelik velük az időm, így mire észbe kapok, már mehetek is a kis feketémhez.

Gondosan válogatom meg az öltözékem, nem akarok ijesztő lenni, erőszakosságot sugallni, így eltart egy darabig, amíg megfelelő holmit találok az esti találkára. A választásom egy szűkebb, fekete nadrágra, egy vörös pólóra meg egy bőrdzsekire esik. Pontosan megfelel a mai „randinkra”. A válogatással annyi időm elmegy, hogy hat előtt pár perccel érkezem meg a szalonba, ahol Joy éppen zárni készül, de előtte még beenged.

- Hello! Éppen időben – mosolyog rám.

- Látom, jobban vagy – foglalom el az egyik székét.

- A fiúk rengeteget segítenek. Feltöltődöm és megnyugszom mellettük.

Végre összefüggően beszél, kész öröm hallgatni, főleg, hogy ilyen lelkes és átszellemült. Miért is ne lenne, a fiairól beszél. Csacsogás közben nagyon keresgél valamit, aztán a mellettem lévő asztalra teszi a becsomagolt ruháimat.

- Köszönöm a ruhákat is, mosva, szárítva. Esetleg van időd, hogy meghívjalak valamire? – Ó, igen, a testedre szépségem. – Tartok alkoholosat és menteset is idebent – mosolyog rám újra.

- Inkább menjünk el vacsorázni, farkaséhes vagyok – nézek végig rajta.

Nem is próbálom leplezni, hogy alaposan megnézem magamnak, elvégre az imént ő is hasonlóan tett velem. A folyamatos mosolygása alapján pedig megengedem magamnak azt a következtetést, hogy tetszem neki.

- Igazából én is – vallja be. – Tegnap óta nem sokat ettem – borzong meg egy kicsit, ahogy a tegnapi napot emlegeti.

- Akkor ezt meg is beszéltük – állok fel. – Mehetünk is, ismerek egy jó helyet. És ne bántódj meg, de az én kocsimmal megyünk. A tiéd valami borzalmas – fogom meg a zacskót.

- Nagyon megbízható autó – jegyzi meg az ajtót nyitva.

- Az állampapírról is azt mondták – sétálok ki az ajtón.

- Te tényleg az állampapírhoz hasonlítottad a kocsimat? – faggat.

- Simán – biccentek. – És még tapintatos voltam, Joy – piszkálom mosolyogva.

- Akkor is megbízható – köti az ebet a karóhoz.

- Hát persze – nyitom a kocsim ajtaját. – Mindjárt megtapasztalod, mi az, hogy megbízható.

- Most a kocsiról beszélünk? – érdeklődik mosolyogva.

- Most az a kérdés, hogy megbízható vagyok-e? – dobom vissza a labdát.

- Nos, nem elhanyagolható információ, az már biztos – feleli.

- Nos, egészen megbízható vagyok – lépek közel hozzá, a testem szinte súrolja az övét. – Amíg úgy van kedvem – súgom még a fülébe, aztán elnyúlok mellette és kinyitom a kocsi ajtaját.

- És mi befolyásolja a kedved, Devon? – kíváncsiskodik.

- Most éppen egy kócos fodrász – kacsintok rá, aztán becsukom az ajtót, miután beszállt.

Azt hiszem, nagyon jól ki fogunk jönni egymással mi ketten. Tud és szereti is flörtölni, amiből azt szűröm le, hogy az ágyban is feltalálja magát, tehát nem kell rendezni meg pátyolgatni, ami kész felüdülés lesz a legutóbbi cicám után, akinek mindent a szájába kellett rágni. De Joy nem kölyök már, mondhatjuk, hogy érett férfi, akinek nem lehetnek gondjai a szexualitásával. És lássuk be, nem is úgy néz ki, mintha nem lenne tisztában a vonzerejével.

- És gyakran befolyásolják a kedved kócos fodrászok? – fordul felém a kocsiban ülve, nekem pedig mosolyognom kell, mert éppen most bizonyítja élesben, hogy mennyire tudja, mi kezdjen magával.

- Te vagy az első – vallom be. – A többi fodrászom nem volt kócos – teszem még hozzá komolyan.

Figyeli az arcomat, aztán megint mosolyog, a szemeim nyilván elárulták, hogy vicceltem az imént, ami a többi fodrászom kócosságát illeti, a másik része a mondatnak nagyon is igaz, még sosem kavartam fodrásszal mostanáig. De mindent el kell kezdeni egyszer, főleg, ha olyan dögös valakiről van szó, mint Joy.

- Szép és egészséges a hajad – érinti meg az egyik tincsemet. – így sajnos nem tudok belekötni a munkájába.

Elég sokáig tartja a kezében a hajam ahhoz, hogy félreérthető legyen, de nem egyértelmű, hogy szakmailag, vagy férfiszemmel tanulmányozza-e, mert ezt is nagyon ügyesen csinálja.

- Pedig már majdnem elmondtam, miként hatsz a kedvemre, de így nem lehet – sóhajtok fel.

Ha már játszunk, akkor rendesen.




Szerkesztve Sasha által @ 2014. 07. 02. 08:45:41


Rauko2014. 07. 01. 10:20:11#30480
Karakter: Joy Heller
Megjegyzés: ~ Sashának


 

- Már megyek is főnök! – hallom meg Billy hangját és azt is, ahogy a nadrágjával szöszöl, de annyira a történtek hatása alatt vagyok, hogy a saját zihálásomon kívül más már nem hatol be az elmémbe. Az arcomhoz érek és lesimítok egy adag vért, majd az ujjam a szemem elé emelve csak bámulom. Még mindig úgy pucsítok, ahogy Billy lelökött a motorháztetőre, de nem tudok moccanni sem.
Ha ez a valaki nem jön… ha nem szól bele akkor én már…
Visszanyelem a könnyeimet, ahogy elképzelem. Vagy olyan fájdalom, amit eddig elképzelni sem akartam, vagy tényleg vége, itt fekszek amíg vissza nem ér az öreg hajléktalan, aki szól a rendőröknek, a fiaimat vagy elviheti Aurelio vagy nem, és akkor árvaház…
Jézusom…
Bele kell íratnom a végrendeletemben, hogy ő legyen a gyámjuk ha valami bajom lesz. Meg kell beszélnem vele… sürgősen…
- Minden rendben – furakszik be egy hang az elmémbe, de moccanni sem merek.  – Joy!
Az ismételt hangra összerezzenek, de eszembe jut, hogy kitolt seggel fekszem a saját kocsimon és azt se tudom, hogy ki mentett meg. Lassan moccanok meg, lecsúszok és ránézek.
Ami először, még zavart elmémbe is beissza magát az a szeme. Mármint mindkettő. De annyira kékek, hogy szinte már fehérek. Istentelenül félelmetes, vagy csak túlságosan félek még mindig.
- Köszönöm – suttogom. Próbálnám takarni magam, hiszen az alsómat és a nadrágomat is letépte ez az állat, de nem tudom összefogni magamon, így hát megint meghallom a hangját.
- Inkább ezt próbáljuk meg – adja nekem a zakóját. Belebújok és remegve szorítom magamra, ismét megköszönve. Ha ő nem jön… istenem, ha nem jön…  - Igen, ezt már mondtad – jegyzi meg és az arcomhoz ér. Az érintésre azonnal összerezzenek. – Micsoda vétek, kárt tenni egy ilyen vonzó arcban.
Egy pillanatra nem hiszem el, amit mond, aztán meg túl jól. Ő is…?
- Hazaviszlek – szólal meg megint, ismét meglepve.
- Így nem mehetek haza… Ruhára van szükségem. - Az hiányzik még, hogy a fiúk meglássanak egy szál zakóban…
- Megoldjuk.


Nem gondolok semmire, nem nézek sehova, csak a tenyeremet bámulom amíg elérünk valahova a kocsiban. Nem eszmélek még akkor sem, amikor a házba vezet, ami azt se tudom, hogy kié és hol van, csak megyek vakon és némán oda, ahova vezet.
- Ott van hátul a fürdő – zökkent ki a hangja, de annyira hangosnak hallom, hogy összerezzennek tőle . – Használd nyugodtan. A szekrényben pedig találsz ruhákat, válassz nyugodtan kedvedre. - Az az ajtó?
- Köszönöm – suttogom és belépek.

Nem foglalkozom semmivel, ledobom a zakót és azt a pár cafatot a ruhából, ami rajtam maradt és beállok a víz alá. Forró. Az elviselhetőnél kicsit forróbb, de nem érdekel, le kell mosnom magamról Billyt. Nem állhatok így a fiaim elé. Nem lehet… nem…
Ahogy eszembe jutnak, felzokogok. Majdnem… istenem, én majdnem… hogy tehettem ezt velük? Még akkor is, ha nem tudnak róla. Hogy kergethettem az egész helyzetet ennyire veszélyes mederbe? És ha ez a férfi nem jön? Akkor ott kefél véresre a zsákutcában, és hiába üvöltök, senki nem jött volna… utána meg? Hogy megyek haza? Mit mondok a fiúknak? Nem… nem bírom. A gondolat egyszerűen túl sok. Szinte ordítva sírok tökéletesen elfelejtve, hogy nem otthon vagyok, még csak nem is egy ismerősnél, csak sírok és üvöltök, annyira… annyira sok volt minden. Alig látom őket, alig lehetek velük, de a bolt sem megy. Lassan a tartalékokhoz kell nyúlnom, hogy fenntarthassam, és semmi garanciám nincs rá, hogy Billy nem jön vissza holnap este. Talán nem kellene kinyitnom. De be van írva hat vendég, ha nem nyitok ki, őket is elveszítem. Nem… nem veszíthetek több embert.

Mire végzek a zuhanyzással, teljesen vörös a bőröm, hiszen a víz olyan forró volt, amilyet már majdnem nem tudtam elviselni. Találok egy törülközőt, azt a derekamra kötöm és kilépek. Nincs senki a szobában, így gyorsan az említett szekrényhez megyek, találomra kihúzok egy alsó, egy nadrágot és egy pólót, majd vissza a fürdőbe. Gyorsan felöltözök, és mire visszamegyek ismét a szobába, már ott van ő. Először ijedten nézek rá és hátrálok egy lépést annyira megrémít a jelenléte, de rögtön rájövök, hogy ő nem Billy és neki köszönhetem, hogy nem esett a kis vágáson és a lelki sebeken kívül bajom.
- Én… kö… - Gyorsan szólal meg, félbeszakít.
- Ne köszönd meg még egyszer. Már megtetted - mondja, és a kezembe ad egy fél literes üveg innivalót. Ásványvíz azt hiszem.
- Oké - sóhajtok fel. Hirtelen eszembe jut, hogy talán a nevemet sem tudja. - Joy Heller vagyok - mondom halkan.
- Devon Turner - viszonozza, de a kezét nem nyújtja és én sem tettem. Nem esik jól az érintés. - Haza tudsz vezetni? - kérdezi.
Felemelem a kezem, de még mindig remeg. Pánikba esve nevetek fel, majd elmúlik és komolyan nézek rá.
- Haza kell mennem. A fiaim…
- Hazaviszlek. - Bólintok. Nincs erőm ellenkezni és gyerek sem vagyok már. Nem tudok hazavezetni, vagy ha mégis elindulnék, biztosan balesetet szenvedek. Annak meg mi értelme lenne? Megszabadulok Billy-től, hogy a közúton haljak meg. Remek jövőkép.
- Mehetünk - suttogom, és várok, hogy elinduljon, hiszen befelé semmit sem néztem, most meg már illetlennek tartanám bámulni és nézelődni, így lehajtott fejjel, az ő ruháiban haladok kifelé. Egy póló és egy szabadidőalsó-féleség, ezeket találtam és talán holnapig nem is kell neki. Majd megkérem, hogy jöjjön be értük a szalonba, így nem kell keresgetnem és úgyis jöhet, amikor akar.

A kocsiban, ahogy beülünk, én eldöntöm, hogy nem fogok egy szót sem szólni és tartom is magam ehhez. Annyit beszélek, amíg az útvonalat diktálom a házig, majd ahogy húsz perccel később leparkol, felé fordulok. 
- A babysitteremnek van jogosítványa, ha gondolod… - nézek rá.
- Nem szükséges - mondja és oldalra pillant, ahol már egy fekete autó áll. Gondolom utánunk jöttek, csak nem vettem észre.
- Köszönök mindent - mondom. - Holnap, ahol…. szóval a zsákutca mellett van a szalonom. Fodrászüzlet. Kimosom a ruhákat addigra, ha oda tudnál jönni, hálás lennék.
- Mindenképp. Valamikor majd megyek.
- Kilenc és hat között nyitva vagyok, ha csak Billy nem jön vissza - jegyzem meg remegő hangon és nyelek egyet. -
- Nem fog már zavarni, ne izgasd magam - mosolyog rám kedvesen, mire egy pillanatra tényleg megnyugszok, de ekkor meghallom az ajtó nyitódását és meglátom a fiaimat, ahogy szaladnak a kocsihoz, amennyire hat éves lábacskáik bírják. Gondolkodás nélkül ugrok ki az anyósülésről és szaladok eléjük, majd ahogy a karomba érkeznek, halkan sírni kezdek.
- Papa… - szólal meg halkan Alex, de inkább nem mondanak többet, csak megölelnek és kapom sorban a vigasztaló puszikat. Mellettünk Aurelio áll, de ő sem szól semmit.

Percek telnek el, és mire megfordulok, hogy elköszönjek, már nincs ott senki.
- Mi a baj? - néz rám Aurelio. - Ki volt ez a fura férfi?
- Bent - suttogom, és megfogva a fiúk kezét, elindulok a lakás felé.
Devon Turner…

Reggel arra kelek, mint mindig, de most valahogy külön jó és kifejezetten erőt adó, ahogy az ágyon a fiaim fekszenek mellettem. Már két éve alszanak külön, de minden reggel így kezdődik. Akkor is, ha hajnal négyig tart egy forgatás vagy egy szeretőmnél vagyok, ha felkelek fél hétkor vagy hétkor, ők itt gombóckodnak mellettem. De nem bánom, hiszen ők az életeim. Mindketten csodaszép fiúk már most is. Mindketten barna szeműek és szőke hajúak, egy pici túlsúly nélkül, határozottan szép, enyhén feminim vonásokkal. De hát nem is csoda, nekem vannak a legszebb fiaim.

Felkelek, és elindulok lefelé, hiszen emeletes lakásban élünk. Aurelio már a konyhában tesz-vesz.
- Jobban vagy? - kérdezi mosolyogva.
- Igen. Sajnálom, ha megijesztettelek - sóhajtok fel és öntök egy pohár kávét.
- Megértelek - mondja.
Este még elmeséltem neki, hogy mi történt, miután a fiúkat lefektettük. Nem mondott semmit, csak megölelt és halkan sírt velem együtt. Rettenetes volt. De legalább azonnal rábólintott a végrendelet módosítására is, és megegyeztünk, hogy véglegesen ide fog költözni, feladja az albérletet és a fizetése egy részét visszaadja a rezsibe és a lakbérbe. Inkább fizet nekem és állandóan tud a fiúk körül lenni ha nekem dolgom van, a vendégszoba meg úgyis a földszinten van
- A ruhák, amikben hazajöttél már a szárítógépben vannak - jegyzi meg. Mosolyogva mondok köszönetet, de tovább beszélgetni nincs időm, ugyanis a lépcsőn meghallom a gyöngyeimet lefelé jönni.



* * *


William is észreveszik hogy valami nem okés, így neki is elmesélek mindent, de ő sem mond semmit, csak felsóhajt és megkér, hogy ha még egyszer meglátom, azonnal jelentsem fel, mert ez így nem jó. Végül négykor elkéri magát, mert a barátnőjének születésnapja van és arra készülne, én meg elengedem, hiszen már senki sincs beírva, olyan sok azonnali vágás meg sanszosan nem fog beszaladni.

Hat előtt két perccel, mikor épp zárnám a boltot, megjelenik az ajtóban. Mosolyogva engedem be és utána már zárok is.
- Helló. Épp időben - mosolygok rá.
- Látom, jobban vagy - mondja és leül az egyik székre.
- A fiúk rengeteget segítenek. Feltöltődöm és megnyugszom mellettük - mondom, és az öltözőszekrényből kiveszem a ruháit, majd a zacskóval együtt, amibe még Aurelio tett őket, a mellette levő asztalra teszem. - Köszönöm a ruhákat is, mosva, szárítva. - Bólint. - Esetleg van időd, hogy meghívjalak valamire? Tartok alkoholosat és menteset is idebent - mosolygok rá.
Most, hogy nyugodtabb vagyok, el kell ismernem, csodaszép férfi és épp az esetem. A szemei fantasztikusan szépek, a haján pedig látszik, hogy tökéletesen egészséges. Erre még jön az, hogy magasabb nálam és az alakja is kifogástalan, az arcát pedig kellemes nézni. A bőre is minden bizonnyal selymes, és az ajkai is finomak lehetnek. Talán csak a stressz, talán a furcsa érzések, amik tegnap óta keringenek bennem, de tetszik nekem ez a férfi.


Sasha2014. 06. 30. 19:35:47#30476
Karakter: Devon Turner
Megjegyzés: Raukonak


Ilyen nincs, de komolyan. Most lett tele a bakancsom a kis kurvával meg a hisztijével. Sokadszor is cirkuszol nekem a költözés miatt, pedig elég világosan megmondtam neki, hogy rohadtul nem fog velem élni. Egy hajszál választja el attól, hogy kitekerjem a nyakát, de a konyhakés is egyre többször jut eszembe, főleg miután sírni kezd a kis dög, amit még a veszekedésnél is jobban utálok. Ennél a pontnál fogy el a maradék türelmem is, szerintem végre észleli ő is, mert amikor felállok, azonnal hátrálni kezd előlem. Nem kell rászólnom, hogy tűnjön el, valósággal kimenekül az irodából. Ilyen az én szerencsém basszus, az egyetlen srác, aki egy hónapnál tovább bírta mellettem, az idegeimre megy. Azok, akik tetszettek volna hosszabb távon is, a bűvös négyhetes határt sem érték meg. Ez van, senki nem mondta nekik, hogy könnyű lesz velem. És sajna ugyanabba a hibába esik mindegyik, azt hiszi, hogy majd költöm rá a pénzt, neki meg csak néha oda kell tartania a seggét. Hát nem! Velem nem így működnek a dolgok. Arra költök pénzt, akiről úgy gondolom, hogy megéri, de nagyon kevesen voltak ilyenek. Nagyon utálom, ha ostobának néznek, és azt gondolják, ki lehet használni. Utoljára a bátyám csinálta, és ő már nem él ugye. Némely kis ágymelegítőmnek az volt a szerencséje, hogy szukákat nem ölök, csak a legvégső esetben, de egyik sem éri meg a vesződséget, amivel egy hulla eltakarítása járna. A nemrég elrohanónak is ez mentette meg az életét meg az a tény, hogy sajnáltam volna összevérezni vele a drága szőnyegemet. Viszont neki hála, késésben vagyok, márpedig utálok késni, kapkodni pedig még jobban, és most erre kényszerülök. Két korty kávé közt bújok bele a fekete nadrágba, aztán a fehér ingbe meg a nadrághoz passzoló zakóba. Nem ez a kedvenc viseletem, de jól mutatok benne, mint minden másban. Ja, említettem már, hogy nagyon szerény vagyok?  Nem? Nos, ez nem véletlen, nem vagyok szerény, tisztában vagyok önmagammal, meg azzal, hogy bármit, bárkit megkapok, ha úgy akarom. Ilyen egyszerűen működnek nálam a dolgok.

- Látom, jól sikerült a reggeled – sétál be a szobába Travis.

- Prímán – morgok a nyakkendőmet kötve.

- Szegény úgy sírt, ahogy szaladt kifelé – mondja, de a hangján hallom, hogy vigyorog.

- Örüljön, hogy a saját lábán szaladt – csatolom fel az órámat.

- Pedig olyan kis kitartó volt – támaszkodik az ajtónak.

- Kitartóan akarta a pénzem – bólogatok.

- Nem csak azt – vélekedik. – És legalább hálás kis ribanc volt.

- Ja, csak a felfogásával voltak komoly gondok. Nem értette meg, hogy nem fogunk együtt élni.

Csak vigyorog, tudja, hogy még vele sem élnék együtt, nemhogy egy játékszerrel, aki másra nem jó, csak arra, hogy néha megmásszam. Ez utóbbi még abban sem volt túl jó, ha jobban belegondolok. De már nem is érdekes, van ezer fontosabb dolog, amivel törődnöm kell.

Travis velem tart a bankig, aztán tovább megy, hogy intézze azokat a dolgokat, amikkel megbíztam. Ő az egyetlen ember, akiben feltétel nélkül megbízom ez rajta kívül senki másra nem igaz, a szüleimre sem, pedig mindent megadtak nekem, amit csak tudtak. De az már régen volt, hosszú ideje nem láttam őket, csak pénzt küldök nekik, meg segítek, ha kell. Ennél több kapcsolat nincs már köztünk és jól is van így. Megvan a magam élete, amit úgy élek, ahogy csak akarok, senkinek nem kell megfelelnem, csak magamnak.

 

Két hosszú órát töltök el a bankban, de a végén az én akaratom érvényesül, ahogy mindig. Szeretem éreztetni a hatalmam, főleg az olyan jól öltözött seggfejekkel szemben, mint akik a bankban pöffeszkednek, és azt hiszik, okosabbak nálam. Tévednek, én vagyok az okosabb, de mindig előny, hogy lenéznek és alábecsülnek, annál nagyobb a meglepetés a végén, amit okozni szoktam. Zsebemben a számomra kedvező, új szerződéssel, de ingerülten hagyom el a bank puccos épületét, nem tesz jót a hangulatomnak, hogy reggel nem tudtam kefélni egy rendeset. Legalább utána balhézott volna az a kényes kis szuka, de nem… Ez viszont senkire nézve nem jelent jót. Amikor ingerült vagyok és szexuálisan frusztrál, még Travis is óvatosan mozog a közelemben, nemhogy a többiek. Ilyenkor az a legjobb, ha mindenki csendben, kérdés nélkül teszi, amit mondok, aztán messziről elkerül. Csakhogy az ilyen napok és Murphy törvényének sajátossága, hogy mindig jön valami, ami még inkább felidegesít. Nem kivétel ez alól a mai nap sem, valahogy csőstől jön a szar. Az egyik legjobb kurvám felcsináltatta magát, sürgősen kell kerítenem egy másikat a helyére, de megúszta annyival, hogy elkaptam a nyakát, bár néhány napig viseli majd magán az ujjaim lenyomatát. A bordélyom vezetője nem úszta meg ennyivel, eltört pár csontja és már sosem fog rendesen járni, de örök életre megtanulta a leckét. Velem nem lehet szarozni, ha nem értene annyira a pénzcsináláshoz, már halott lenne, de nem vagyok a saját magam ellensége, de több esélye nincsen. Másnak ennyi sem szokott jutni. Ha ettől nem lettem volna már elég ideges, az egyik raktáramban tűz ütött ki egy zárlatos vezeték miatt… Szóval totál káosz minden, de azért ott is rendet teszek, csak szét kell rúgni néhány segget és nem képletesen értem, hanem szó szerint. Mire eljutok odáig, hogy késő délután ebédeljek, már olyan mérges vagyok, hogy Travisnek is csak annyit mondok a telefonba, hogy már hagyjon békén mindenki, különben baj lesz. Szó nélkül teszi le, ismer, tudja, hogy most azon a ponton vagyok, hogy bármikor robbanok.

 

A vacsora valamelyest javít a közérzetemen, de még így is kitérnek az utamból az emberek, ahogy végigsétálok utcán. Nem sűrűn járok erre személyesen, megvannak az embereim, akik intézik a dolgokat a területemnek ezen a részén, de ha már itt vagyok, akkor miért ne nézhetnék kicsit körül magam is. Nagyon kellemes környék, rengeteg a családi vállalkozás, valamint a kisebb-nagyobb üzlet, virágzik az egész. Nem szedek védelmi pénzt, nem vagyok híve, inkább támogatom, ha valaki üzletet akar nyitni. Nem a védelmi pénz a nagy üzlet, hanem a gazdagok, akik eljönnek ide a kézműves, minőségi dolgokért, és ha már itt vannak, akkor szórakozni is akarnak. Ez hozza a pénzt, nem az, ha a rettegő boltosokhoz nem jönnek a vásárlók. Én ebben hiszek és működik. Egészen megnyugtat, ahogy sétálgatok, aztán a már majdnem kellemesnek mondható hangulatomat megzavarja az egyik zsákutcában zajló jelenet. A nagydarab büdös bunkót, azonnal felismerem, meg sem kell szólalnia. Big Billy. Már figyelmeztettem párszor, hogy ne kakaskodjon az én területemen, de úgy látszik nem ért a szóból, mivel itt van és csinálja a balhét. Ahogy közelebb sétálok, úgy üti meg a fülemet Billy fülsértő hangja.

- Mi a baj, Joy? Mitől félsz?

Remek. Más sem hiányzik, mint egy nemi erőszak ügy az én területemen. A zsaruk a tenyeremből esznek, de azért ilyesmit elsikálni mindig macerás, nagyon sok pénzbe kerül, amit nem óhajtok megfizetni Big Billy kedvéért. Nem az erőszakkal van a bajom, de ne itt csinálja nekem. Utálom a nőket, szóval tőlem azt csinál vele, amit akar, csak nem most és nem itt.

- Engedj el, te beteg állat! – ordítja ekkor az erőszak tárgya, aki meglepetésemre nem nő.

- Nem én vagyok az első, aki megdugja a segged, nem? – röhög Billy, mint egy beragadt fakutya. – Akkor meg legyél jó fiú, vagy a végén még… - villantja meg a kését. – Árvát csinálok a kölykeidből!

Kicsit megakadok, ahogy összerakom a képet. A begerjedt grizzly egy apukát készül megerőszakolni a nyílt utcán. Ez az a pont, amikor a beavatkozás mellett döntök.

- Billy, mit csinálsz te errefelé? – érdeklődöm.

A hangom nyugodt, ahogy megállok pár lépésnyire tőle, de ez nálam mindig a kezdődő vihar előjele. Billy lassan pufferelve fordul felém, nekem meg felkívánkozik az étel, ahogy a gusztustalan altestét meglátom egy igen formás hátsóhoz feszülni. Az utolsó pillanatban léptem közbe, ahogy elnézem.

- Ké...kérem! Segítség! – hallom a dugnivaló fenék gazdájától.

Segítek édes! Ne aggódj! Azt pedig nagyon remélem, hogy nem csak a feneked ilyen guszta, hanem a többi részed is. Főleg, hogy bunyózni fogok miattad!

- Már megyek is főnök! – rámolja el Billy sietve a farkát, de nem téveszt meg, mivel a kést nem igen pakolja el.

- Már annyiszor szóltam, hogy takarodj a területemről, de úgy látszik, nem értesz a szóból, amíg bele nem verem, abba csökött agyadba – mondom hűvös nyugalommal.

Nézi a szemem, tudja, hogy nincs menekvés, de azért támad, elvégre kés van nála, azt hiszi, ez elég lesz. Csakhogy nem elég gyors, és nem elég ügyes. Reccsen a csontja, ahogy kifordítom a csuklóját, a feje pedig csattan a falon, ahogy a tarkójánál fogva nekivágom. Ennél a legbénább emberem is ügyesebb. Szánalmas kis féreg.

- Nem akarlak még egyszer itt látni – taposok rá a törött a kezére. – Remélem, világos voltam.

Nem válaszol, csak nyöszörög, aztán négykézláb elmászik. Nyilván nem ússza meg ennyivel, de „álompopsinak” nem kell tudnia, hogy Billyt később még kezelésbe veszem, ugyanis nem messze innen majd elkapják az embereim.

- Minden rendben – nyugtatom a kocsi tetején hasalót, aki továbbra sem akar megmozdulni, teljesen leblokkolt. – Joy!

Erőteljesebben szólok rá, ki kell valahogy zökkenteni a sokkból. A hatás nem marad el, kicsivel később lassan megmozdul, majd felém fordul a formás hátsó gazdája. Hm… Megérte megmenteni, az már biztos. Nem csak a feneke dögös, hanem az egész pasi. Borzas, fekete haj, nagy barna szemek, de mindent visznek a buja ajkai. Azonnal lepereg egy mocskos kis film a fejemben, ahogy közéjük tolom a farkam egy kis játék céljából.

- Köszönöm – szólal meg végül.

Kétségbeesetten igyekszik megigazítani a ruháját, de ez két okból kifolyólag sem sikerül neki, egyrészt remeg a keze, másrészt a cafatokban lévő nadrág nem akar megmaradni rajta.

- Inkább ezt próbáljuk meg – veszem le a zakómat és felsegítem rá.

Elég hosszú ahhoz, hogy takarja, amit kell és össze is tudja húzni magán, bár nagyon igyekszik tartani magát.

- Köszönöm – ismétli.

- Igen, ezt már mondtad – bólintok, majd előrenyúlva letörlöm a vért az arcáról. – Micsoda vétek, kárt tenni egy ilyen vonzó arcban.

Meglepetten néz rám, aztán elhúzza a fejét. Gondolom, nem hiányzik neki az iménti események után, hogy valaki megint a vonzerejével foglalkozzon, amin a megtépázott külseje sem ront semmit. Lehet, hogy nem kéne ennyire bámulnom, de rohadtul tetszik. Szívesen befejezném, amit Billy elkezdett… Nagyon szívesen.

- Hazaviszlek – közlöm vele.

- Így nem mehetek haza – néz rám. – Ruhára van szükségem.

- Megoldjuk – ígérem, aztán beültetem a saját kocsijába, majd a földön megkeresem a kulcsokat és behuppanok a volánhoz.

A kocsi szörnyű, nem olyan, mint az enyém, de hát nem lehet mindenkinek olyan autója, mint nekem.

 

Travis csak felvonja a szemöldökét, de nem szól semmit, amikor bekísérem a házamba Joy-t. Szedtem már össze furább körülmények között is fiút magamnak, szóval nem lepi meg, hogy most egy szakadt ruhás, csapzott vendéggel térek haza. Felkísérem a kis feketét az emeletre, aztán be a hálószobámba.

- Ott van hátul a fürdő – mutatok az ajtóra. – Használd nyugodtan. A szekrényben pedig találsz ruhákat, válassz nyugodtan kedvedre.

- Köszönöm – bólintja, aztán eltűnik a fürdőszoba ajtaja mögött.

Örülhet, hogy nem látja a mosolyt, amivel utána nézek. Annak pedig még jobban, hogy nem tud olvasni a gondolataim közt, mert visszasírná Billy-t, ha tudná, éppen darabokra szedni vágyom.

- Meg fogod köszönni – mondom a csukott ajtónak


Szerkesztve Sasha által @ 2014. 06. 30. 23:41:47


Rauko2014. 06. 30. 12:20:24#30467
Karakter: Joy Heller
Megjegyzés: ~ Sashának


 

Épp az ollókat fertőtlenítem. Nem mindenhol szokás, én szeretem naponta kétszer megcsinálni. Akármi lehet egy ember haján, és ha esetleg érzékenyebb egy másik, még baj is lehet. Nekem meg minden hiányzik, csak a rossz hír nem. Mostanában kicsit amúgy is megcsappant a vendégeim száma, bár ennek az egyik oka épp most lép be az ajtón.
- Hé! - Will, az asszisztensem, segédem és titkárom gyorsan kapcsol, mint mindig és mindenkit behív hátra, és tekintve, hogy csak négy törzsvendégem ücsörög bent, ők meg mennek is, hisz törzsvendégek, már tudják, mi történik.
 - Már megint te? - Leteszem az ollókat és megtörölve a kezem, felé fordulok.
- Fogadhatnál kedvesebben is - jegyzi meg idegesítően magas hangon, majd úgy kezd el röhögni, hogy a tokája beleremeg. Egy pillanatra elfog a hányinger, de leküzdöm. - Hogy döntöttél? - lép közvetlenül elém:
- Ahogy eddig is - sóhajtok fel fáradtan. - Nem fizetek védelmi pénzt. Minek fizessek, ha ez nem is a te területed? - kérdezem. - Lefeküdni meg akkor sem feküdnék veled, ha aranyrudak lógnának a farkadról.
Sokadik körünket futjuk. Big Billy egy helyi kis semmi, de nem is olyan kicsi. Olyan két méter magas lehet, és tonnában is valahol a kettes közelében jár. Nem is foglalkoznék vele, de egy szép napon a fejébe vette, hogy nekem védelmi pénzt kell fizetni neki, mert a szalon az ő területén van. Pedig tudom, hogy nem, az övén. De már oda fajult a dolog, hogy a fiúk dadája, Aurelio is említette, hogy látta őt a játszótérnél. Szánalom.
- Ezek szerint tényleg nem félsz eléggé - böfögi, és még közelebb lép, nekiszorítva a testem az egyik türkös asztalnak , de nem esek kétségbe. Hazai pálya ez nekem és nem utolsó sorban pont ide tettem az eltörölt ollókat, így csak oldalra nyúlok, picit magam mögé, és elveszem egyet, majd a hasának nyomom. Bele sem akarok gondolni, hogy hány réteg zsír van épp a bőre alatt, ami undorítóan meghajlik az olló hegye és az onnan érkező nyomás miatt.
- Ha nem tűnsz el innen, esküszöm, hogy beléd szúrom. - A hangom szigorú, ő pedig lenéz az ollóra, majd elvigyorodik, megpaskolja az arcom és megint megszólal.
- Nehogy baja essen a szép fiacskáidnak. Véletlenül pont tudok valamit, aki épp az ő korosztályukat szereti. - Vigyorog, nekem meg elpattan valami és az ollóval a kezemben lendítem a karom. Sikeresen kitér mielőtt a szemébe állítanám, de így is vérérmarja az arcát.
- Takarodj innen! - üvöltök rá. - Ha még egyszer a szádra veszed a fiaimat , feljelentelek! - Magamon kívül üvöltök, hogyne tenném, remegek az idegtől.
Ő az arcához ér, majd a véres ujjait nézi, de végül morogva rám néz és kisiet.

Ahogy az ajtócsengő elhallgat, előbukkan Will.
- Joy… - lép mellém, és a vállamra teszi a kezét. Sóhajtva temetem az arcom a tenyerembe.
- Hallottad, hogy mit mondott? - kérdezem.
- Hallottam. Undorító…
- Mit tegyek Will? - nézek fel rá. Fiatal arcán most őszinte kétségbeesést vélek felfedezni, zöld szemeiben félelem csillog, majd lassan beletúr szőke, félhosszú hajába. Már mondtam neki, hogy felmondhat, ha nem bírja, de nem akar. Kitart mellettem. Bár ha így fogynak a vendégek, akkor úgyis el kell engednem, mert nem fogom tudni fizetni.
- Feljelenthetnéd… - jegyzi meg.
- Holnap fel fogom. Ma inkább telefonálok egyet - mosolygok rá halványan. Nem viszonozza, tudja, hogy nem őszinte. - Addig a két festést bekevered és felkened? - kérdezem, mire bólint és kihívja hátulról a vendégeket, de négyből egy marad… a többiek, hiába törzsvendégek, kifogásokat keresve rohannak kifelé.
Ha ez így megy tovább el kell adnom az üzletet és keresni másik helyet… talán másik várost is.

Aurelio megnyugtat, hogy semmi baj. Chris és Alex influenza miatt otthon vannak, így nem is igazán mennének sehova, Aurelio pedig hallva, hogy megint bent volt Billy, inkább online rendel vacsorának valót a hipermarketből. Igen, isten áldása ez a srác, pedig ateista vagyok. Már második éve ő a dadus, a srácaim imádják, jóformán nálunk lakik a vendégszobában. Hetero, nincs vele baj, csak, amint elmondta, impotens. Nem tudják, hogy mi a baj, de egyszerűen nem áll fel neki, és emiatt olyan önbizalomhiányban szenved, hogy félelmetes. Pedig szép az arca és az alakja is jó lenne, de hát… még ha meleg lenne, akkor tudnék olyan srácokat, akiknek ez totál nem akadály, de így, hogy hallani sem akar róla, nehezebb. Bár nem undorítja a dolog, de nem is hajlandó még csak megpróbálni sem. Így viszont nálunk lakik, mintha egy kis háziasszony lenne, csak pasi. De megfőz és kitakarít, vigyáz a fiúkra, viszont épp ezért nem érnék hozzá egy ujjal sem, ő pedig tiszteletben tartja azt, hogy én nem közeledem, és ő sem teszi. Amúgy sem tudnék mit kezdeni egy impotens sráccal. Nekem túlságosan fontos a szex.

A délután végül meglepően nyugodtan telik. Tekintve, hogy Billy látogatása után nem érkezik vendég, Will-t elengedem hamarabb egy órával, így én takarítok ki indulás előtt. Mindent kiseprek és felmosok, megtakarítom a tükröket, elmosom a fésűket és az ollókat, majd riasztok és már kint is vagyok. Pakolni egy kis zsákutcában szoktam, amire a hátsó ajtó nyílik. A szomszéd épület lakóház, így végülis egyedül vagyok, csak a fürdőszobák ablakai nyílnak erre. Meg a kuka mellett lakik egy kedves, idős hajléktalan, aki elzavar mindenki mást, de ilyenkor beszerzőkörúton van, így csak a kartondobozai alá teszem, amit itt szoktam hagyni neki. Egy kis péksütemény, egy csomag, olcsó, nedves törlőkendő, és ma, mivel amúgy sem volt vendég és nem fogyott, a szokásos adag napi aprócukor. Cserébe ő mindig figyel nap közben a kocsira, ha kedve van és kellemes az idő bekopog, kér rongyot, vödröt meg vizet és le is mossa. Igazán kedves az öreg.

Azonban baj történik. Ahogy egyenesednék fel, valaki durván elkapja a tarkómat és a kocsim motorháztetőjére lök. Ijedten pislognék hátra ha tudnék, de hirtelen még inkább megrémülök.
- Mi a baj, Joy? - hallom meg Billy undorító hangját a fülem mellett, és még bele is nyal! - Mitől félsz?
Ú- Engedj el, te beteg állat! - ordítom.
- Nem én vagyok az első, aki megdugja a segged, nem? - röhögi. - Akkor meg legyél jó fiú, vagy a végén még… - Egy kés villan az arcom mellett és enyhén meg is sérti a pengével a bőrt. - Árvát csinálok a kölykeidből!
Ahogy ezt kimondja, egy pillanatra lefagyok.
Ő közben elkezdi tépni rólam a nadrágot, a nyála és az izzadtsága az arcomra csöpög, miközben arról magyaráz, hogy ezt a vágásért kapom, de bennem egyre nagyobb a pánik. Az egy dolog, hogy ha megkefél akár el is kaphatok tőle valamit és jó eséllyel nem fog rendesen előkészíteni sem, akkor meg felszakadok, de ha sokat mocorgok és tényleg megöl, mi lesz a fiúkkal?! Nem… nem lehet, hogy itt legyen vége mindennek… nem…
- Billy, mit csinálsz te errefelé? - hallok meg egy idegen hangot. Kétségbeesve próbálok hátrapillantani, de nem látok semmit, csak hallom a hangot és érzem, hogy Billy megmerevedik, pedig már a seggemnél volt a farka. Pillanatok választottak el valami rohadtul fájdalmastól.
- Ké… kérem! - Nem szeretek segítséget kérni. Férfi vagyok, utálok segítséget kérni, de most az az első, hogy ezen túllegyek, mert a fiaim nem maradhatnak apa nélkül! - Segítség!
Fogalmam sincs, hogy ki ez, nem is látom, de az tuti, hogy fiatal lehet, a hangja legalábbis kellemes. Még ebben a helyzetben is, bár abban még mindig reménykedek, hogy nem szabadítok ezzel magamra valami még rosszabbat!


Kaira2012. 10. 24. 22:10:23#23869
Karakter: Caleb Damien
Megjegyzés: ~Vyvynek



Van valami szánalomkeltő, mégis egyszerre mulatságos érzés abban, ahogy drága öltönyömben feszítve zsebelem be más-más emberek csábító pillantásait. A szánalmas csupán az, hogy most az egyszer nem én kapom, a vicc pedig az egészben, hogy mégis képes vagyok mosolyogni rajta…
Tizenegy óra múlt öt perce, ami egyértelművé teszi, az estének még koránt sincs vége; mégis már most fájnak az izmaim. A folytonos mosolygás, a ragyogás kikészít… A máskor ily örömteli pillanatok most egyre inkább nyomasztónak hatnak. Az ital keserűbb, a levegő áporodott szaggal telik meg és a póker asztalnál lévő nagykutyák játéka sem tűnik már annyira mulattató dolognak. Nem értem mi változott meg, vagy hogy egyáltalán meg e változott valami…?!

Norat épp, hogy csak elkapom egy pillanatra, ahogy két kísérője oldalán befordul a vörös függönnyel letakart szoba előtt. Int felém, én visszabiccentek, aztán eltűnik… A játék pedig ezzel véget is ér köztünk. Itt nem ismerjük egymást, nem tudjuk ki a másik… Azt sem tudjuk él e egyáltalán... Ő más, ő nagyobb, felsőbb körökben mozog, mint én, talán valaha is fogok. Mégis, ennyi kell. Kell, hogy érezzem én is érek valamit, hogy tudjam, épp annyira figyelnek rám most is, mint édes testőröm megjelenése előtt…

Aztán a sarokban állva, italomat kortyolgatva újra bekúszik elém a délelőtt történtek emlékképei. A lövések hangja, a fékcsikorgás... 
Az engem megölni készülő golyót csendben szorítom meg zsebemben. Forgatom ujjaim közt, játszok vele; mindezt úgy, hogy közben tudom akár ők is lehetnek... Mindenki gyanúsított a teremben. Férfi, nő, nem számít… Ebben a szakmában nincs olyan, hogy barát, társ… Csak ellenség, egy mindig ellened játszó vetélytárs. Már megtanultam. Noranak ezt a dolgot, sosem kellet a fejembe vernie…

A pohár kiörül, szinte észre sem veszem. Dietrich a soros ismét, hogy hozzon számomra egy újabbat. Rábízom, talán nem is érdekel, mivel lep meg. A mostani is csupán rutinból csúszott végig a torkomon.
Ahogy italért ügyesen igyekvő alakját nézem az emberek közt, akaratlanul is de felsóhajtok. A hálószobabéli jelenet azóta nem hagy nyugodni. Itt mászkál a fejemben, újra és újra levetítve a képet, ahogy hátradől, ahogy elhajol csókom elől. Az én csókom elől...
Hihetetlen és egyben talán lehetetlen is, hogy egy olyan férfi ne lépett volna már akár egyszer is, de szexuális kapcsolatba egy nővel, vagy éppen férfival…

Ahogy visszaér, szó nélkül adja oda a poharat. Ujjai épp hogy csak érintik az enyémeket. A vérvörös színű lötty drága bort sejtett és ahogy elveszem elgondolkozom milyen jó lenne ezt róla elkortyolgatni, elszopogatni… Az álomkép túl erős ahhoz a fejemben, hogy ne nézzek rá ismét. Kidolgozott testére, széles vállaira, markáns arcára…  A nehéz munkával megszerzett izmai még így, az öltöny takarása alól is jól kivehetőek. Csodálkozom hát, hogy mindenki őt kíséri figyelemmel?
Az üvegpohár halkan roppan ujjaim közt, épp, hogy csak visszatudom magam fogni nehogy szilánkosra törjem. A felém igyekvő pincér tálcájára teszem, majd ahogy ő is eltűnik mellőlem a terem közepén álló asztalhoz lépek. A rég látott arcok „kedvesen” mosolyogva fogadnak, holott az asztal alatt azért leellenőrzik fegyverüket. A luxus prostik szépen mutogatva bájukat lépnek hozzám gazdájuk intő bólintására és én ismét elcsodálkozom…
Ennyire könnyű lenne? Ennyire könnyű lenne átverni valakit? Ezek az ostoba, degenerált vén egyedek még arra sem jöttek rá, hogy nem épp a nagy mellű nőstény hiénákra bukom…?!

- Caleb, mesélj csak ki ez a szép fiatalember melletted? Beújítottál egy férfit?

Erős a késztetés, hogy tarkón lőjem a palit, de eléggé fontos személy ahhoz, hogy műmosolyt villantva válaszoljak.

- Több annál… - felelem sejtelmesen, mire a vén kuruzsló elmosolyodik bajsza alatt. Mint valami perverz öregapa, aki tizenéves csitriket tart a háznál, mert ő megteheti…
- Csak nem leköteleztük magunkat? – Szól egy túlságosan is ismerős hang mögülem, mire nem csak én de testőröm is kihúzza magát. A zseton egy pillanatra megáll a kezemben. Látom, ahogy Dietrich teste megfeszül, ahogy ugrásra készen áll és várja, hogy megszólaljak, hogy mondjak valamit… Épp hogy csak rápillantok szemem sarkából. Nyugtatólag, figyelmeztetőleg, aztán az érkezőre vezetem pillantásom.
Hófehér ing, fekete öltöny, s ismét hófehér nadrág… Szívesen rászólnék mégis mily röhejesen fest, de visszafogom magam. Aztán a golyó ismét megmozdul zsebemben, ahogy Yuneh vigyorgó arcába nézek és megszólalok.
 
- Ezt te tudhatnád a legjobban…
 
A kérdés kétértelműen is csenghetne, de ő érti. Tudom, látom rajta… Mégis tovább feszíti a húrt, ahogy nevetve ül le mellém.
 
- Sosem gondoltam volna, hogy majd az annyira hiú Caleb ily szörnyű dologra adja a nevét…

Legszívesebben falba verném a fejem. Ilyen hülyét, még is hogyan engedhettek be ide, de az információ most sokkal fontosabb. Tudnom kell ki lőtt rám a minap. Ki akar eltenni lába alól… És igen, tudom, hogy ő tudja, ismeri az illetőt. Ha pedig szövetkezett is vele, már meg is ásta a sírját. Yuneh amúgy sem túl fontos ember. Mindössze információkat ad annak, aki épp nagyobb árat fizet neki érte… Az én árajánlatom Dietrich lesz…

- Az idők változnak… - Belemegyek a játékba, mert miért ne. Óvatos mozdulattal teszem kezem testőröm karjára, majd egy aprót körözök rajta mutatóujjammal. Érzem, ahogy az izmok megrándulnak érintésem nyomán, de az arca ugyanolyan rezzenéstelen marad.
 
- Milyen igaz Caleb. Sohasem tudod mi fog történni. Ki les rád a sarokból, a hátad mögül, vagy éppen mellőled… De hát ilyen a mi életünk, igaz emberek? – Néz végig a társaságon mire mindenki őrült kacagást hallat. A vörös szoba és Nora jelenléte pedig sokkal inkább kínzó hiánnyá válik…

Két és fél órával később, jó pár információt megtudva és nem kevés összeggel távozom, kérek elnézést a még asztalnál ülő emberektől. Az öreg Thomas egy névjegykártyát csúsztat felém, mire én hálásan és nem mellesleg elégedetten veszem kézbe, majd pillantok rá búcsúzásképp. Így most már Dietrich sem mondhatja, hogy nem haladok öccse és közte lévő kapocs újbóli fellendítésében. Most már csak meg kellene találni…

Az emberek még mindig pont annyira idegesítőek, mint ideérkezésünk pillanataiban. Többen környékeznek meg, állítanak meg pár szóra, hosszabb beszélgetésre, ahogy testőrömet keresem. Kurvák, selyemfiúk, régi és új ügyfelek egyaránt, így fél órát ismét igénybe vesz, mire kijutok a tömegből. A szűk folyosó épp annyira ijesztőnek hat, mint amennyire felszabadító érzésnek, ahogy hátamat a hideg falnak döntöm.
 
Három név, két szám és egy hely. Köztük talán azé, aki épp rám vadászik...

Hirtelen hallok meg aztán hangokat, ahogy aprót sóhajtok és a névjegykártyát a kabátom belső zsebébe süllyesztem a többi mellé. Először fel sem figyelek a hangok gazdáira, de az egyik, túl ismerősnek hat. Mély, érzékeket felborzoló… Aztán, ahogy elhangzik a név is, furcsa érzés lesz úrrá rajtam. Ők, ketten?!

- Gondolkozz el ezen Dietrich és keress meg, ha jónak látod…

Ennyi, mindössze egy mondat majd egy ajtó halk csapódása. Egy nehéz lélegzetvétel, aztán halk léptek közeledése…
Hirtelen mozdulok a fal takarásból épp, hogy csak eltudom kapni karját, de aztán végül mégis én találom magam a falhoz vágva, nyakamat szorító kezekkel.

- Caleb?

Mit sem sejtő, nyugodt hangját meghallva ismét dühös érzés önti el belsőmet. Nagyobb, gyűlöltebb, mint eddig bármikor… Hirtelen fordítok helyzetünkön. A felállás változik. Most ő a csapdába szorított állat a fal mellett én pedig a felette álló vadász.

- Üzletelünk testőrkém? Nem hittem volna…
 
- Caleb, mit akarsz?
 
Nem mozdul, nem fél, talán meg sem rezzen jeges, gúnyos hangom hallatára. Az öltöny anyaga gyűrődik kezeim szorítása alatta, hogy arcába sziszegem.
 
- A kérdés, hogy te mit akartál Yunéhval? Több pénzt ajánlott fel? Nagyobb tisztséget? Esetleg… Egy találkozást az öcséddel?
 
Az utolsó kérdés betalál, épp, hogy csak megrezzen. Alig észrevehető mozdulat a részéről, mégis én jól látom.
 
- Óóó szóval az utolsó. Csodás… És mit fogsz tenni testőrkém? – hajolok közelebb hozzá. Ajakira suttogván a szavakat. – Kiadsz neki? Elárulsz? Te is? Válaszolj!
 
- Neked dolgozom. Azt teszem, amit te mondasz…
 
- Pontosan!  Amit én mondok…

Gyors mozdulat, szinte kétségbeesett látvány, az ahogy ajkaira marok. Hirtelen, vágytól fűtve nyalok végig alsó ajkán, majd a felesőn. Épp, hogy csak fogai közé csippentem, majd elhúzódom…
Nem mozdul, ismét csak áll… De ez más. Más, mint az előbbi.
 
- Az enyém vagy. Nekem dolgozol. Ezt ne felejtsd el! Soha…
 
Lassan hajolok ismét közel hozzá. A mozdulat gyengébb, szinte már-már kedves. Halkan szippantok egy aprót, ahogy orromat végighúzom arcán, majd ahogy lehunyván szemeim közelebb lépek hozzá.
Nem tudom mi ez… Talán saját magamat sem értem. Görcsösen kapaszkodó kezeim azonban tovább sem eresztik az öltöny selyem anyagát. Egyszerre hívogat, és taszít el. Nem tudom dühös vagyok, vagy sokkal inkább elkeseredett, kétségbeesett...
Csak a bőre érinti a bőrömet, csak ő van és én… Mégis sokkal többet érzek. Vére pumpálását, lélegzetvételeit, egy-egy nagyobb sóhaját. Mellkasomon érzem, ahogy szíve veri a ritmust, miközben illata orromba kúszik, be bőröm alá, hogy aztán fogva tartson, és talán soha többé el ne eresszen. Egyszerre érzem magam szentimentális bolondnak és zaklatott férfinak, ahogy ajkaimmal ajkát keresem a sötétben, a hideg folyosón állva. Nem vagyok nyugodt, már tagadni sem tudnám… Érzi ő is, jól tudom… Amikor pedig ismét megízlelem ajkait, rájövök az egész helyzet öt sem hagyta hidegen…

Aztán hangokat hallok. Messziről, majd egyre közelebb. Az ajtó csapódik, és ahogy egy nevetés is felhangzik, elengedem ajkait.
Mellé fordulok, a hideg fal szinte égeti a hátam, ahogy aprót nyelek. A legszánalmasabb az egészben még is az, hogy most is csak Norat okolom mindezért…
 
 


Kaira2012. 08. 29. 00:02:21#23199
Karakter: Caleb Damien
Megjegyzés: ~Vyvynek


Nora a telefonban nem mond újat azzal, hogy mekkora idióta vagyok, mikor elhagyván jövőbeli testőröm házát tárcsázom a számát. De elfogadom… Mert tőle hallom. És amit ő mond az vagy szent, vagy eleve megkérdőjelezhetetlen. Ha meg még is szembe mernék vele szállni félő, hogy a háza alagsorában találnám magam. Amit bármennyire is próbál titkolni; tudom, hogy létezik. Arról meg már jobb nem beszélni, még is mire használja.

De én tudom… Jelentkezni fog. Egyszerűen érzem. Olyan ez, mintha megfertőztek volna… Éjjelenként néha már azon kapom magam, hogy tekintetem, hol az ágyam melletti telefonon és a szoba ezüstszínű tapétájával bevont fala közt siklik oda-vissza. A táv nem nagy, még is eléggé kimerítő ahhoz, hogy szemeim alatt az egy karika helyett, egyre több és több fogadjon… Hát nem aprózza el, az biztos…

Végül egy hét múlva már ténylegesen kezemben tartom a gyeplőt, ahogy a telefon megszólal és az ő hangját köszöntöm viszont. Ezt követően együtt utazunk vissza egy gépen, egymással szemben ülve. Ugyanott szállunk le, ugyanabba az autóba ülünk be és bár közben nem szól, nem kérdez; valahol még is sejtem ennek nem csak egyedül szótlansága az oka. Jól tudom, bár nem olyan körökben mozog, mint én, mégis megvannak a kapcsolatai és persze a magához való esze. Elvégre még is csak az, aki…

A kisebb kúria ugyanúgy fogad, ahogy ott hagytam, az alkalmazottak tenyérbe mászó mosolya is a szokásos még is, ahogy belépek az ajtón, tudom valami megváltozott. Talán azért, mert ezentúl ő is velem fog lakni. Más szárny részben, más szobában, külön ágyban… De még is velem…

Mikor a szobáját átadom és meggyőződök róla, hogy megfelel igényeinek a konyha felé veszem az irányt. A szakács e napra szabadott kapott. Ami végett ugyan kisebb fajta sokk érte, de szó nélkül elfogadta és csendben hagyta el a konyhát… Nem volt mit tennie…
Mikor azonban sikerül az olajat a mézzel összekevernem, a köretet pedig vagy negyedszerre kezdem el, elgondolkozom azon, vajmi nagyon rossz ötlet, hogy ha egy napra is, de én vonom uralmam alá a helységet. A helyzet pedig még inkább kétségbeejtő formát ölt, mikor a konyhaszekrény egy része is lángra kap. Azt hiszem drága zsoldosom feladatköre ismét egy ponttal tódul… Már saját magamtól is meg kell védenie…


Nora mindig azt mondta, ha egy embernél elakarod érni, hogy a tenyeredből egyen, bánj vele kezes bárányként, hogy aztán mikor már eléggé „megpuhult” farkas módjára vethesd rá magad. Akkoriban még nem értettem mit akart ezzel mondani. A tanításai értelmetlennek tűntek, ócska reklámszövegnek a papíron. Most még is lélegzett visszafojtva várom, ahogy ajkához emeli a falatot, majd megrágva azt rögtön le is nyeli.

- Ez förtelmes…

Egyszerű kijelentés, még is elgondolkozom azon, vajon mennyire tűnhetnék morbid alaknak, ha emiatt felállva egy erős jobb horoggal jutalmaznám. De nem, vissza fogom magam. Fő a jól neveltség.

- Én tudok főzni, de hogy te nem, azt száz százalékra veszem – mondja, ahogy finom mozdulattal leteszi az evőeszközöket. - A hús száraz, és leégetted az alját, mellesleg elsóztad, a többit meg sem merem kóstolni. Inkább térj rá a lényegre, vázold a helyzetet!

- Gondolom erősen utánam néztél, hogy rábólintottál a dologra – válaszolom, ahogy szemem sarkából rápillantok. - A lényeg, hogy ebben az időszakban még inkább figyelnem kell magamra, de nem tudok állandóan a hátam mögé nézni, miközben intézem az ügyeimet, erre kell a te munkásságod. 

Megérti… Miért ne értené. Az előbbi vacsora kritizálása után komoly témákra tér rá, és nem fél kérdezni olyanról sem, amihez vajmi nagyon kevés köze lenne. Szemrebbenés nélkül vág vissza, kéri szinte követeli az igazat, és valami teljesen mást is. Őszinteséget… Tőlem. A játék pedig épp ezért annyira élvezetes, mert újat mutat. Mert mer újat mutatni... Nem fél, nem retteg tőlem, szinte kihúzza belőlem a válaszokat még akkor is, mikor macska módjára kerülgetem a forró kását.

Végül mikor felteszi a legésszerűbb kérdést, tudom, mégis csak döntetlennel zárul a „mérkőzés”.

- Miért pont én kellek erre a feladatra? 

- Mert te vagy a legjobb. – A betanult szavak nem is tűnnek annyira csetlő botló hazugságnak, ahogy elhagyják ajkaim. - Reggel kilenckor megyünk el itthonról, estére pedig hivatalosak vagyunk egy kisebb összejövetelre, remélem, van öltönyöd… - szólok még utána, de mikor válasz nem érkezik és alakja is eltűnik előlem… Győzelem ittasan mosolyodok el. 
A felfordulással mit sem törődve hanyag mozdulattal dobom le a szalvétát az asztalra, majd ahogy az utolsó korty vörös bor is lecsúszik torkomon felállok és szobám felé veszem az irányt. A falra szerelt lámpák egymás után gyulladnak fel mellettem, s mire szobám ajtajához érek az egész lakás olyan, mint valami őrült, karácsonyi kivilágítás után.
De én pont így szeretem. Jó érzés, akár csak a tudat, hogy itt van. Megannyi ajtóval és lépcsővel messzebb ugyan, de itt. Velem. A házamban.
Mint mondtam, én mindig megszerzem, amit akarok – kúszik ajkaimra egy gúnyos, még is sokkal elégedettebbnek tűnő mosoly, ahogy a forró vízsugár alatt állok.

Másnap reggel, immáron saját ágyamban fekve, a telefon csörgése ébreszt. Nem törődök vele. Majd elhallgat… Mint egy mantrát ismételgetem, de mikor a kilencedik csengés is felhangszik két dologra jövök rá. Egy; az alak nagyon kitartó. Kettő; az üzenetrögzítő megint csődöt mondott…

- Nora – motyogom fél álmosan, ásítva a telefonba, majd mikor a vonal túlsó végégből egy félreismerhetetlen gúnyos kis morgás hallatszik; rájövök, nem is lőttem bakot.

- Hogy van az én tündérvirágszálam?! Remélem már felemelted azt a kényelmes kis hátsód…

- Látom nagyon elemedben vagy – ásítom ismét, ahogy hajamba túrva szétvetett végtagokkal elterülök az ágyon. – Ha már kora reggel ama becses testrészemmel foglalkozol. Végül még rosszra találok gondolni...

Felnevet. Hangosan, csípősen… Tipikus Norás kacaj cseng a fülemben, majd ismételten elkönyvelem jó nap elébe nézek, ahogy nő arra kér az esti mulatságon ő is csodálhassa meg „báránykámat…”

Kissé ijesztő ugyan milyen átéléssel adja elő a dolgát és úgy beszél Dietrichről, mint valami vásáron vett állatról. De lenyelem. Mint az összes ehhez hasonló, furcsa jellemvonását. Mert Nora ilyen. Ilyennek kell lennie… Egy gúnyos, felfuvalkodott, különös embernek, aki sokkal jobban ismerem engem, mint én, valaha is fogom. Kissé olyan ő, mint egy anya. Egy pótmami. Persze, a furábbik kiadásból, amit más gyerekek szíves örömest cserélnének le egy jobb tervezésre. De nekem igy jó… Igy tökéletes!

~*~*~*~*~*~*~*~

Felöltözve még mindig mosollyal az ajkaim sarkában lépek be a tálalóba, ahogy a szemközti kisasztalról lekapom kedvenc bögrém.

- ’reggelt kedves bérkatonám. Remélem felkészült az első nagy napjára – köszönök rögtön, ahogy vigyorogva leülök mellé, és mikor az egyik cseléd megjelenik, csak bögrém nyújtom felé. Az éltető nedű szinte simogatva kúszik végig a torkomon, ahogy bármi féle édesítő és egyéb adalék nélkül inni kezdem. Ez az igazi kávé íz…

- Kérsz?! – pillantok rá, mire valami morgásszerű, beszédnek aligha betudható hang hagyja el ajkait, ahogy egy apró falatot szúr a villájára. Rendben, még reggel van…

- Ann kérlek – kiáltok ki az egyik cselédnek. – Hozz abból egy keveset, amit az úr is eszik.

A lány a férfire pillant a vállam felett, majd vissza rám. Kicsit elidőzik a tekintete köztünk, mire felvonva szemöldököm újra megkérem. A hangom már parancsolóbb, jóval hideg tónust vesz fel, mire a lány kapcsolva, de dolgára siet.

- Hm… Ez isteni! – szakad fel belőlem akaratlanul, ahogy az első falat lecsúszik. A szakácsom dicséretben részesülne, ha időközben ki nem derülne, valaki más tulajdonította ki a konyhám.

- Te?  - Kérdezem tőle, de az is lehet, hogy inkább kiáltom. – Azt hiszem, előbb kellet volna gondolkodnom és szakácsnak kellett volna téged alkalmaznom – támaszkodom az asztalra, miközben őt nézem.

- Ha befejezted indulhatnánk!? Kilenc óra lesz öt perc múlva. Gondolom, nem a szomszédba akarsz látogatót tenni.

- Nem hallottál még az illendő késésről? - Kérdezem, mire ismét válasz nélkül maradok. Már kezdem megszokni… Sóhajtom.


A város kevésbé forgalmas útszakán parkol le az autó. Mire intek Dietrichnek, hogy maradjon a kocsiban, csak pár pillanat az egész és mehetünk tovább. De nem tágít, velem együtt száll ki, majd lép mellém. Ismét megcsap az a fűszeres különleges illat, mire rákapom a tekintetem.

Ő persze továbbra is csak előre néz. A metál fényezésű autót alig három méterre előttünk. Yuneh mindig is megadta a módját…

Hirtelen nyílik a dzsip ajtaja, majd Yuneh vigyorgó feje tűnik fel. Kezében egy kisebb irattartó foglal helyet. A látványra az én ajkaimra is mosoly kúszik. Hízelgő, csaknem túl kedves. Szinte már-már túl könnyű… Túl egyszerű…

- A földre… - sziszegi a mellettem álló, mire értetlenül nézek rá. Megszólalni sincs időm máris felhangzik az első lövés. Fülsiketítő, gyors és még mindig pont annyira ijesztő, mint akkor. A golyó, amit minden bizonnyal az tüdőmnek szántak az autó üvegablakát törik be felettem. A szilánkok repülnek, szétszóródnak körülütünk, ahogy karjaimat fejem felé húzom. Ösztönös viselkedés, mi minden emberben ott lappang a félelem szülöttje; a védekezés, hogy mentsd az életed… Mert elég egy apró pillanat és már is több méter mélyen találod magad egy egyszerű fadobozban…

Megmozdulni sincs időm, nem, hogy hátra nyújtani a karom az ülés alatt lévő fegyverért, mikor ismét egy pisztolylövés hangzik fel. Ezúttal közelebbről és még hangosabban.

- Ne hősködj! – szól, de az is lehet, hogy üvölti, ahogy rám néz, kezét pedig karomra szorítja figyelmeztetésképp. Bólintás csupán a válasz. A szavak most mit sem érnek ahogy rápillantva engedelmeskedem neki. Mint egy jól nevelt kisfiú tűröm, hogy az autóba taszítson, be az ülésék közé. És nem szólok még akkor sem mikor a fegyvert kibiztosítva most ő lő.

Két lövés… Mindössze ennyi… Aztán végtelennek tűnő, fojtogató csend…

  



Szerkesztve Kaira által @ 2012. 08. 29. 00:05:32


Kaira2012. 08. 25. 23:10:37#23126
Karakter: Caleb Damien
Megjegyzés: ~Dietrich Gerhardtnak :)



Dietrich Gerhardt tipikus az az ember is lehetne, akiről már első pillantásra lelehet szűrni, mégis miféle lélek ő valójában… Mint afféle bérkatona öntörvényű, beképzelt hólyagnak is tűnhetne, aki már csak azért is a saját szabályai szerint él… De nem, ez kicsit sincs is…

Szinte félve közelítem meg a két személyes kanapét a szoba túlsó végében. Nem bőr, nem drága holmi. Szinte sérti a bőröm, ahogy lassú mozdulattal leereszkedem rá.
A szoba tiszta, letisztult, minden tárgynak megvan a saját, személyes helye. Nem csúszhat el semmi, minden mértani pontossággal kiszámított helyzetben van. Tipikus az az otthon, ahol, ha akarnám a kisszekrény második polcán ugyanúgy sorrendbe szedve találnám az orvosságokat, rögtön a ragtapaszok mellett. Szinte égeti a tenyerem, hogy felugorván minél előbb meggyőződjek róla.

 

És valahol mélyen, mégis mérhetetlenül büszke vagyok magamra, hogy immáron kilenc perce viselem el azt, ahogy bámul. Nem, nem néz… Bámul… Hideg pillantását az enyémekbe fúrja és hirtelen meglepődöm… Meglepődöm a semmin… A nagy semmin!

Mit keresek én itt?!

Pár napja csörrent meg a mobil először a kisasztalon. Jól emlékszem még, a kora délelőtti kávém izére, a belváros halk morajára. Sőt! Az aznapi újság címlapját is fel tudom idézni. A dicső, elégedett mosoly az ajkaim sarkában, ahogy a kamerák kereszttüzében rázok kezet a város polgármesterével. Tipikus, a nagykönyvekben megirt tökéletes nap délelőttje. Egészen addig a pillanatig...

 

Nora sohasem volt szokványos ember. Előbb adott, mint sem, hogy kérjen… Kedves, előzékeny, aranyos… Az ember azt gondolná teljesen elmeháborodott szegény, hogy ilyen munkára adta a fejét. De nem. Aki ismerte, aki tényleg igazán ismerte sohasem került volna vele összetűzésbe. Inkább elkotródott volna a világ másik felébe is, ha az kell… Bármit, csak ne kelljen a nő szeme elé kerülnie, mikor az ki kell önmagából.

- Megtaláltam a tökéletes alanyt a munkádhoz… - Feleli, ahogy rám sem nézve teát tölt a csészéjébe. A narancs lágy aromája végig kúszik bőrömön, ahogy finom mozdulattal veszem kezembe a miniatűr csészét. Két korty, mindössze ennyi fér bele az apró tárgyba…

- Nora – sóhajtom, ahogy feszült mozdulattal hosszú ezüstös hajamba túrok. Lélekben újra felkészülök egy hosszú, értelmetlen beszélgetésre, ahogy a nőre vezetem pillantásom. – Ezt már megbeszéltük. Már egy hete megvan a tökéletes jelölt…

- Csak volt – vág a szavamba könnyű szerrel, ahogy egymás után rakosgatja a cukrokat a teájába. Egy… Kettő… Három… Négy… Egy keverés balra, kettő jobbra. Ízlelés, egy apró hümmögés és újra rám néz. Igen, Nora fura ember…

- Fejtsd ki ezt bővebben.

- Mit kell ezen kifejteni. Tévedtél ennyi. Most van meg a megfelelő alany. Vagy olyan hihetetlen, hogy a nagy Caleb is tévedhet? Ha innen fúj a szél…

- Nora… - Kuncogva pillant fel a csészéből, ahogy újabbat kortyol. És hirtelen elgondolkozom azon, az előttem ülő nő tényleg harmincnégy esztendőjét rúgja e már?!

- Caleb, nézd, ismerlek. Tudom, mire készülsz. És bár nem helyeslem, nem teszek ellene semmit. Egy nincs rá időm, kettő úgy sem hallgatnál rám azzal a csökönyös fejeddel. Nincs értelme… Fölöslegesen meg nem jártatom a szád. Tudod jól. – Erős a kísértés, hogy felhorkantsak, de a csészébe nézve visszafogom magam. - Igy csak annyit tehetek, hogy ha a háttérből is, de megvédem azt a formás feneked, mielőtt egy terrorista, jobb esetben a helyi maffia meg nem tenné azt céltáblájává. Érdekes is lenne – mélázik el hirtelen, ahogy befejezi mondókáját, és ismét tölt a teából. A szokásos kétkortynyi nedű négy cukorral három kavarással.

- Ki az?

Nem felel, helyette inkább futólag rám néz, komolyan gondolom e kérdést, majd feláll és eltűnik a szalon ajtaja mögött. Pár pillanat telik el, mikor cipője ütemes kopogása újra fülembe kúszik. Mikor megáll a kis asztal előtt, immáron egy apró kék dosszié pihen a hóna alatt.

- Nézd átt, aztán mondd, hogy tévedtem…

Számok… Adatok… Nevek… Mérhetetlen összevisszaság fogad az oldalakon, de ahogy egyre inkább belemélyedek a számok értelmet nyernek, a nevekhez arcok kapcsolódnak, az adatok pedig megdöbbentő nyögésre késztetnek.

- Honnan van?

- Mégis honnan lenne? - Forgatja meg szemét, ahogy ügyesen keresztbe teszi a lábait. Bár a legcsekélyebb mértékben sincs rám hatással. Sőt, előbb harcolnék egy bottal a kezemben egy bengáli tigrissel, mint, hogy őt megkörnyékezzem, de azt kell, hogy mondjam, igenis jól használja a női praktikát… Volt kitől tanulnia.

- Oké, hülye kérdés volt… Szóval ez a Albrecht Di… - akadok el már a névnél.

- Albrecht Dietrich von Bertram.

- Ugye nem várod, hogy kis is mondjam?! Már a második szóba bele akad a nyelvem a végére pedig már csomó függ rajta.

- Ne gúnyolódj! - ró meg tettel szigorral.

- Úgy ismersz? – kérdezem egy sunyi pillantással, ahogy rátekintek.

- Nem… dehogy – Az iróniája szinte süti a bőröm, ahogy felállva mellém lép. – Ő lesz a megfelelő. Hidd el. A másikról tegyél le. Bárki bármit mondd, a szakmában ő az egyik legjobb.

- Milyen kis értesült vagy…

- Hisz ismersz – von vállat, ahogy kezét anyáskodó mozdulattal vállamra teszi.  – A címe ott van az utolsó oldalon.

- Várj, még is, hogy győzöm őt meg, hogy dolgozzon nekem? – Ésszerű kérdés, még is bolondnak érzem magam, ahogy a nő arcára tekintek.

- Okos vagy te, rájössz…

És igaza lett… Rájöttem. Két napig tartott, mire rászántam magam, hogy alig öt órát végig ülve egy másik államban találjam magam. És most itt vagyok… Ezen az alig hetven négyzetcentiméteres lakáson, ami épp akkora, hogy az alsó szint felém foglalná be nálam. Vele szemben egy szótlan nagydarab alakkal, aki engem vizslat…

- Khm… Ajánlatom van magára.

Rögtön a tárgyra térni nem okos dolog. Sosem volt az. De most még is úgy érzem, nála aligha jutnék sokra az üres fecsegéssel. Nem úgy, mint más embereknél…

- Először is ki maga? Nem, nem a nevét kérdeztem. Azt már tudom – foglal helyett előttem, mire nem tudom a hangját meghallva, vagy inkább azon lepődjem meg, hogy egyáltalán van hangja.

- Mint mondtam a nevem Caleb Damien. Egy egyszerű polgár, vállalkozó, ha úgy tetszik. Néha itt, néha ott. Mindig más térfélen játszani amúgy is eléggé mulatságos. Nem gondolja?

Nem válaszol. Talán értelmét sem látja. A hideg, kifejezéstelen tekintettől úgy látszik nem tud szabadulni.

- Rendben, látom nincs beszédes kedvében. Egyenes leszek és lényegre törő. Szükségem van a… Hm… Munkásságára. Mondjuk úgy. Mindössze három hónapot rabolnák el az életéből. A feladata az én személyes védelmem lenne. A következő munkám nem tűri meg maga mellett a feltűnést. Igy egy hadseregnyi emberrel nem sokra mennék. Higgye el…

- Pontosan mit akar?

Ismételten lenyelve a meglepődést és azt a szokatlan bizsergető érzést mi gerincem mentén kúszott végig mély, érces hangjának hála; rá pillantok. Egyenesen rá. A szemébe. Az arcára. Magára az emberre. Próbálom keresni a férfit, mélyen belül, mint már oly sokszor más embereknél… De falakba ütközöm. Mindig…

- Azt akarom, hogy védjen meg… Egyszerű! – válaszolom végül. – Persze az ilyenkor ajánlott összeg dupláját kívánom fizetni, ha elvállalja. Vagy, ha ez sem elég, akkor amennyit akar. A pénz nem gond…

- Nem érdekel a pénze – néz rám, ahogy feláll, és a bejárati ajtóhoz lép, egyenesen jelezve felém, hogy jobb lenne, ha mennék. A panellakásban egyszerre túl hideg lesz, szinte fojtogató levegő kúszik végig a szobán, ahogy álló helyzetbe tornázom magam.

Ahogy ellépek mellette megcsap egy különös fanyar, még is fűszeres illat. Önkéntelenül is szippantanák belőle, de amilyen gyorsan jön az illat, olyan gyorsan távozik is.

- Ha a pénzem nem kell, akkor talán más valami érdekelné. Valami teljesen más. Egy kisfiú. Vagy is most már inkább felnőtt férfi. Az öccse… Tessék, keressen fel, ha érdeklik a részletek – Csúsztatok egy névjegykártyát az ingzsebébe, mire megrezzenve hátra lép egy lépést. Nem tulajdonítva neki túl sok figyelmet kilépek az ajtón.

A győzelem izét, szinte már a számba érzem… Mert, győzni fogom. Én mindig megszerzem azt, amire szükségem van…!

 



Szerkesztve Kaira által @ 2012. 08. 25. 23:47:42


1. 2. 3. 4. 5. <<6.oldal>>

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).