 Karakter: Alphonse Elric
Megjegyzés: (Yoshinak és Roynak)
- Mi az, ilyen hamar kifáradtál volna? - hallatszik fölűlem mesterem éles hangja. A kérdés maga egyértelműen költői volt, hiszen ki ne fáradna ki több óra kemény edzés után?
- Csak… egy percet hadd pihenjek… - lihegem térdeimre támaszkodva, és ebben a pillanatban tényleg elég elesettnek érezem magam. Állítólag régen sohasem merültem ki, nem volt szükségem alvásra és evésre sem… amikor még a lelkem egy páncélhoz volt csatolva, és amikor még itt volt velem a bátyám. Mindez nekem homályba vész, mégsem tudom rendesen irányítani a testem, ezért álltam be tanítványnak megint a Mester mellé.
- Nem lehet. Meg kell tanulnod beosztani az erőd. De amíg ez nem megy… - felém üt, én pedig a kezemet felkapva védem ki, de nem vagyok elég gyors, így a következőt már nem sikerül, épp ahogy az utána lévőeket sem. Végül ismét elterülök a földön, mindenem sajog és lihegve, félig lehunyt szemmel bámulok fel a Mesterre. - Tartalékolj! Hiszen vissza akarod hozni a bátyád, nem? - De, de igen… még ha nem ismerem a múltam, és a jövőm alakulását sem, ezt az egyet biztosan tudom. Visszahozom őt bármi áron!
Ez némileg erőt is ad, így már aktiválni tudom a Mester lába mellé rajzolt kis köröcskét. Felvillanó fény kíséretében földtüskék csapnak felé, de velem ellentétben ő órák múltán is ugyanolyan gyors, így nem tesznek benne sok kárt. Legalább arra van időm, hogy ismét talpra álljak, és elszántan a szemébe nézzek.
- De igen, és vissza is fogom! - Izumi halványan elmosolyodik, aztán összecsapja a tenyerét. Alig bírom megállni, hogy ne nyeljek egyet, mivel az ezután következő történések általában elég fájdalmasak szoktak lenni, és az még nem kifejezés. De mivel minden erőm odavan…
- Hát akkor küzdj, Alphonse Elric.
- - -
Egész szép reggel van. A Nap kellemesen süt, a szél pedig csak néha támad fel, de olyankor sem azzal a jegességgel, ami az elmúlt napokban jellemző volt rá. Talán kezd tavaszodni, tulajdonképpen nem is tudom… már legalább egy éve kutatok a bátyám után, pont mióta a Mesterem meghalt, azóta nem érzékelem az időt. Milyen évszak is volt akkor? Talán tél, de akkor régebben volt, mint egy év. Furcsa, hogy még mindig szívesen gondolok vissza az ott töltött időre. Lehet csak azért, mert nem volt alkalmam megköszönni, amit értem tett. Tényleg, megígértem magamnak, hogy meglátogatom a sírját… majd esetleg nyáron.
Feltápászkodom tegnap elkészített fekhelyemről, aztán nyújtózom egyet, és a folyó felé indulok. Ha szerencsém van nem lesz ott semmiféle állat, amivel meg kell küzdenem a vízért. Ha lesz is az-az én hibám, hiába mondta a Mester mindig, hogy osszam be, amim van, vagy tartalékoljak, egyszerűen nem megy. Ha étel vagy ital kerül a kezembe az maradéktalanul el is fogy. De szerencsére ezek már csak kis hibák, lassan teljesen hozzászokom ehhez a testhez. Azelőtt nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz. Mondjuk sok mindenről szintén nem gondoltam volna.
A folyóparthoz érve nem látok semmi gyanúsat, de azért többször is körbekémlelek, hogy biztos legyek benne. Miután elmúlik minden kételyem a széléhez sétálok, leguggolok és kezemmel a kristálytiszta vízbe nyúlok. Már jó ideje vergődöm át ezen az erdőn, mivel azt a jó tanácsot sem fogadtam meg az előző városban, hogy szálljak kocsira, mert hiába drága, jobban megéri, mint kóborolni napokig. Azóta már megértettem, hogy a farkasok és rókák miatt éri meg igazán, kivéve, ha kaja is van nálad, mert azzal kisebb öngyilkosság. Edzésnek nem volt rossz kocsikat mentegetni ragadozók elől, cserébe mindig kaptam valamit, így még nyertem is a kutyagoláson. Imádlak egyenértékűség!
Éppen befejezem az arcmosást, mikor valami a köpenyemet kezdi húzogatni. Kedves meglepetés lenne egy vicsorgó pofával szembenézni, de ennyire óvatlan biztos nem vagyok. Azért csak lassan pillantok hátra, és farkasszemet nézek egy vörös szemű szőrgombóccal. Egy fiatal nyúl az, bár nem tudom mi vette rá, hogy idejöjjön, még csak az illatom sem lehet most érdekes számára. De ha már itt van mosolyogva felé nyúlok, és megsimogatom a fejét. Nem menekül el, az ilyen kisállatok valahogy nem félnek tőlem, sőt szeretnek a közelemben lenni és ez kölcsönös. Még simogatom egy kicsit, aztán megtörlöm az arcom és ismét felállok. Ma már jó lenne eljutni a következő városba, túl sokat szöszöltem ebben a rengetegben. Ismét a bozót felé indulok, de pár lépés után majdnem el is vágódom, mivel a nyúl utánam szalad, és cikcakkozni kezd a lábaim körül. Eh, ezt meg mi lelte?
- Hé, ennek elég csúnya vége lehetett volna, kispajtás - emelem föl a bundájánál fogva, de csak bámul rám a füleit ingatva. Nem kellene ezt tennem, de mégis megesik rajta a szívem. - Na jó… velem jöhetsz - rakom be a táskámba, mivel nem kifejlett példány még pont belefér. Számítok rá, hogy fél úton ki fog ugrani, mégsem teszi. Mintha hozzá lenne szokva, de akkor csak házinyúl lehet, és ez jó hír nekem. Azt jelenti, hogy a város már tényleg nincs messze.
- - -
Délfelé jár az idő, mikor megérkezem. Először is veszek valami ebédet magamnak és a nyuszinak is, és csodálatos módon most nem fogy el az összes pénzem. Ettől valahogy mindjárt jobb kedvre derülök, így elég idillromboló, mikor az egyik erkélyről hangos gyereksikítások közepette megpillantok egy fiút leesni. Nincs időm gondolkodni, csak összecsapom a kezeim és a ház falához érintem őket. Pillanatokon belül oszlopok bukkannak ki belőle (puha anyagból, hogy ne üsse meg magát nagyon), amik lassítják a fiú leérését, így még pont el tudom kapni a becsapódás előtt, bár mindketten a földre ülünk. A kisfiú remegve kapaszkodik a ruhámba és sírni kezd, én pedig gyengéden átölelem, hogy megnyugtassam.
- Nyugodj meg, már nincs semmi baj - suttogom neki, sajnos tudom, mit érez, a halálfélelem nem kellemes dolog. Lassanként megnyugszik, de ennyivel még nem ért véget a munkám, ugyanis másodperceken belül még egy csapat gyereket ölelhetek, akik körém sereglenek, és ugyanúgy elpityergik magukat. Ó, a fiatalság…
- Alphonse - hallok egy halk, bátortalan hangot magam mögül, de mivel ismerős lassan hátrapillantok felé. Nem túl gyakori, hogy bárki ismerős legyen nekem, de a rózsaszín frufrujú lány kivétel. Ő volt az első, akit megismertem, mikor visszatértem.
- Anyu! - szólal meg az ölemben lapuló srác, aztán villámgyorsan felugrik, és a többiekkel együtt Rose-hoz szalad. Halványan elmosolyodom, legalább már biztos, hogy semmi baja sem lett.
- Köszönöm, hogy megmentetted - mondja Rose immár mellettem sétálva, a gyerekek pedig előttünk futkározva játszanak valami lövöldözős játékot. Az egyikük kicsit a bátyámra emlékeztet, ugyanolyan agresszívan húzogatja a lányok haját, mint annak idején ő az enyémet. Neki köszönhetően már öt éves koromra profin tudtam verekedni.
- Ugyan - mosolygom rá. - Csak természetes.
- Nekem kell rájuk vigyáznom - int a futkározók felé. - Így keresek egy kis plusz pénzt, és ők is jól szórakoznak.
- Jó nagyra nőtt a fiad. - Mikor legutóbb láttam még csecsemő volt, aki alig tudott járni. Nem sok időt töltöttem ugyan Rose-éknál, de azalatt játszottam vele néha. Most négy éves lehet.
- Ahogy te is. - Erre kicsit elpirulok, valahogy olyan furcsa ezt hallani mindenkitől. - Még mindig Edward után kutatsz?
- Persze - pillantok magam elé komolyan. Ezt mindig megkérdezik, pedig hogyan is változhatna? Amíg meg nem találom, így marad.
- És hogy haladsz? - Hát jó lenne azt mondani, hogy „remekül, napról napra egyre közelebb kerülök a célhoz” de az hazugság lenne. Nagyon lassan haladok, és ha találok is valami használhatót, azt szinte rögtön megcáfolja valami. Bár sosem gondoltam, hogy könnyű lesz.
- Haladgatok - válaszolom, ez így még nem ámítás.
- Nem gondoltál még rá, hogy szerezz magadnak egy társat?
- Társat? - Meglepő kérdés. Persze bátyót biztos sokan szerették, ennek ellenére még egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy megkérjek erre valakit.
- Igen… hiszen ti is ketten találtátok meg a Bölcsek Kövét. Egy társ nagy segítség lenne.
- Talán igazad van - pillantok rá elgondolkodva. - De ki lehetne az? - Erre Rose gondolkodik el, majd kis idő múlva ismét megszólal.
- Valaki a hadseregből? Ed népszerű volt ott, még ha nem is vallotta be magának. Ott van például az-az ezredes… Roy Mustang.
- Roy Mustang? - ismétlem meg, olyan ismerősen cseng a neve, mégsem ugrik be a képe. Hányszor történik ez meg velem…
- Igen. Nem emlékszel rá? Ed gyakran emlegette. - A fejemet ingatom, de ha a bátyám sokat beszélt róla, az két dolgot jelenthet: vagy nagyon jó ember volt, vagy nagyon rossz. És tekintve, hogy a hadseregről van szó… - Valójában nem tudok róla sokat, de Armstong ezredes igen. Vele már találkoztál, felhívhatnád.
- Kösz a tippet Rose - biccentek felé, végül is ez is egy út, miért ne indulhatnék el rajta? Talán még szerencsével is járok. - Én most megyek is - fordulok felé, mikor már majdnem a belvárosba értünk. Ők nagy valószínűséggel nem fognak bemenni, Rose-nak elég a kevésbé forgalmas utcán is szemmel tartani a gyerkőcöket. Minden csodálatom az övé ezért, én hamar belefáradnék.
- Nem jössz fel hozzánk?
- Bocs, most nem. Majd egy másik alkalommal - intek, aztán a gyerekek felé indulok. Rögtön elhallgatnak és utat engednek nekem, ehh pedig nem az volt a célom, hogy féljenek tőlem. Az egyik kislánynál megpillantom a nyuszit, ami reggel hozzám szegődött. Már akkor kiugrott a táskámból, mikor elkaptam Rose fiát, de a nagy izgalom miatt nem néztem, hová megy. Legalább tudom, hogy jó kezekben van.
- Vigyázz magadra, Alphonse - hallom még Rose hangját, pont úgy, mint mikor találkoztunk. Jó lenne, ha megígérhetném, hogy fogok. De a körülményeimet ismerve ebben csak reménykedhetek. De ne aggódj, Rose… majd igyekszem.
- - -
Telefonfülkét találni egy belvárosban egyáltalán nem nehéz. Megfelelő mennyiségű aprót találni a telefonáláshoz, na az már kihívás. Végül csak sikerül összekaparnom, de mikor váróra kapcsolnak a hadsereg titkárságán erősen aggódni kezdek, hogy még azelőtt lejár az időm, hogy egyáltalán tudtam beszélni valakivel. Öt perc sípolás után azonban végre beleszólnak.
- Halló, itt Alex Louis Armstrong őrnagy, a becses Armstrong család leszármazottja, miben segíthetek?
- Jó napot, Alphonse Elric vagyok.
- ALPHONSE milyen régen hallottalak! - Mindezt olyan hangerővel mondja, hogy ijedtemben majdnem elhajítom a kagylót, arról nem is beszélve, hogy a jobb fülemre valószínűleg megsüketültem, így én arra már nem fogom hallani az ő hangját. - Hol vagy most, fiam? Meg kéne látogatnod minket, olyan régen láttalak! - Az kéne még, szinte telefonon keresztül is kiszúrják a szemem az izmai! A látásomra pedig még jóideig szükségem lesz.
- A Keleti városban vagyok, ömm… csak meg akartam kérdezni, hogy…
- Óóóó a Keleti-város, az Armstrong család évszázadokra visszamenőleg köthető oda. Az üknagyapám szolgált még ott, és kitűnő küldetések ezreit hajtotta végre, azt meséltem már neked, mikor…
És innentől hiába is akarnék megszólalni, nem lehetne, így hát a telefon zsinórját csavargatva a fülke oldalának dőlök. Negyed óra elteltével szinte már el is felejtem, hogy én tulajdonképpen nem azért hívtam fel az őrnagyot, hogy az ő életét tudjam meg születésétől kezdve, hanem azért, hogy Roy Mustangét… bár a születése nagy valószínűséggel hanyagolható.
- Elnézést kérek, hogy félbeszakítom, de lenne egy kérdésem önhöz - vágom a szavába, mikor elég vészjósló sípolás hallatszik fel a kagylóból, dobnom is kell bele még egy kis aprót, de ezek már az utolsók voltak.
- Mi lenne az, ifjú Elric?
- Tudna nekem pár szót mondani Roy Mustang ezredesről? - Kis szünet következik, mintha az őrnagy gondolkodna, mit is mondjon erre.
- Tán dolgod van vele? - Kicsit gyanakvó a kérdés, de végül is Mustang katona, csak úgy nem fogják felolvasni az életrajzát a kedvemért.
- Nos, a bátyám állítólag sokat emlegette… ezen a szálon elindulhatok a kutatásban. - Bár valószínűleg csak egy helyben toporognék, mivel Mustang csak egy a többtíz katona közül, akivel a bátyám kapcsolatban állt.
- Értem. Nem szokásunk információkat kiadni az embereinkről, de mivel Elric vagy, veled kivételt teszek. - Felderül az arcom, végre arról is megtudok valamit, amiért igazán hívtam. Armstrong nem valami hosszasan mesél az ezredesről, de így is húzom a szám azoktól, amiket mond. Nem túl pozitív hangnemben beszél róla, de tisztelettel és nagy komolysággal. Mire leteszem a kagylót kétszer is átgondolom, hogy tényleg elmenjek-e hozzá egy ilyen kéréssel. Hát, végül is megenni nem fog… maximum megsütni. Szép kilátások! De végül csak meggyőzöm magam, hiszen próba szerencse.
- - -
Pár nap múlva már az Északi-hegyekben csörtetek felfelé. Ennek a Mustangnak is pont a tetejére kellett költöznie! De nem panaszkodom, nappal tudok hóembereket építeni, este meg én magam vagyok a hóember. Igazából elég jól boldogulok ahhoz képest, hogy hóviharral szemben megyek. Ilyenkor más emberek már százszor meggondolták volna magukat és visszafordultak volna, de én nem, mert nem adom fel a célom! Meg hát a nyomaimat is betemette már a hó, ki tudja, hova lyukadnék ki…
Pár óra küszködés után végre megpillantok a távolban valami fényt pislákolni, ettől máris felerősödök. Az út innentől sem sokkal könnyebb, de legalább egy viszonylag kijárt ösvényt találok, amin haladva hamar elérek a ház elé. Ott aztán majdnem bekopogok, de végül inkább azzal vagyok elfoglalva, hogy ne kapjak szívrohamot az ajtó mellett álló hóbucka megszólalásától.
- Te meg mit keresel itt? - Pillanatokon belül leesik, hogy ez csak Mustang lehet. Remek, pont olyan horror hangja van, mint amilyennek elképzeltem.
- Ömm izé én csak… - egy kényszervigyor kíséretében vakargatom a tarkóm, eléggé kínos, hogy nem vettem észre, mikor végig itt volt mellettem. - Magához jöttem, ezredes úr.
Némán végigmér, de mivel az én fejemen is kapucni van, az arcomon kívül nem sok mindent láthat.
- Edward Elric testvére vagy, igaz? - Bólintok. Remélem a következő mondata hozzám már egy beinvitálás lesz. - Gyere. - Arcomon elégedett kifejezéssel követem őt a házba, nem hiába, mesterien tudom szuggerálni az embereket.
Bent ég a tűz a kandallóban, így sokkalta jobb az idő, mint kint. Pár pillantással végigmérem a helyet, elég szerény berendezésű kuckó ez, de a célnak biztosan megfelel. Még akkor is, ha fogalmam sincs, miért helyezteti valaki ilyen helyre magát. Helyet foglalok egy… hát nem is tudom, mi akar ez lenni, de jó kemény.
- Mi volt olyan fontos, hogy idáig elgyere? A hadsereg üzent valamit? - kérdi Mustang, miközben dob pár fát a tűzre. A fényben már jól látszik az ő arca is, szigorú tekintet finom vonásokkal, és szénfekete haj. Az elmémben talán élt egy ilyen kép róla, de most teljesen újnak tűnik.
- Nem uram, én nem vagyok állami alkimista - válaszolom. Igaz talán könnyebb lenne úgy kutatni Ed után, de a vizsgát letenni hosszú idő, és csak utolsó lehetőségként fogom. - Igazából csak meg szeretném kérdezni, hogy… nem segítene a bátyám keresésében? - Csak egy kicsit bizonytalanodtam el közben, nem hiába, a hegymászás kellemes pillanataiban már begyakoroltam ezt a szöveget. Mustang erre abbahagyja a fadarabok piszkálását, és rám pillant. Olyan furcsa a tekintete, mintha szórakozottság sütne belőle. Meg is értem, miért, mivel két másodperc múlva már nevet rajtam. Eeeeh, hát rendben, erre mondjuk nem készültem fel…
- Neked ugyanolyan bolond kérdéseid vannak, mint a bátyádnak - mondja, mikor végre sikerül abbahagynia a kiröhögésem. Békés természetű vagyok, de ez valahogy nem tetszett. - Mégis honnan jött ez az ötlet?
- Egy barátom ajánlotta. - Bár erős túlzás azt a kétajtósszekrényt barátnak nevezni. - Azt mondta, hogy annak idején sokat segített nekünk. - Én ugyan nem emlékszem rá, de van egy olyan érzésem, hogy jobb is így.
- Hazudott. - Ezt olyan határozottan mondta, hogy nem lenne okom kételkedni benne, de azért mégis. Ha már eljöttem idáig, nem paterol ki ilyen könnyen.
- Ha így is van, most bepótolhatná - vonok vállat. - Egy társsal tényleg jobban haladnék.
- És nincs erre más jelölted? - húzogatja a száját, tényleg ennyire szeret ebben a lyukban lenni?
- Nos, az alkimista ismerőseim többsége vagy saját kutatást végez, vagy szolgálatban van. - Vagy a létezésükről sem tudok, apró kis bökkenők.
- Én is abban vagyok.
- Úgy értem dolgoznak. - Erre kicsit felvillan a szeme, oké, lehet, hogy tényleg nem kéne packáznom vele, de legalább most megbosszultam a kinevetést. Még szerencse, hogy az út hosszú volt idáig és azalatt kedvem lett több szemszögből is meghallgatni a Mustangról alkotott véleményeket. Az egyik pont erről szólt.
- Nem ez a legjobb módja annak, hogy meggyőzz, A… Alphonse - Mintha mást akart volna mondani. - Nem futok Edward Elric után. Nyilván az eltűnésének oka van, ahogy mindennek.
- Annak mi, hogy inkább itt kuksol, mint hogy emberek között legyen? - Nem költői kérdés volt, de ő határozottan annak vette. Úgy érzem nem nagyon értjük meg egymást az ezredessel, kíváncsi lennék, hogy ez régen is így volt-e.
- Felettébb élveztem a társaságod Elric, de most már ideje menned. - Ne, most már Elric vagyok? Elég hamar elhidegültünk egymástól.
- És mi lenne, ha megküzdenénk? Ha legyőz, soha többet nem jövök ide - ajánlom fel, bár ez elég kétségbeesett döntés volt, ugyanis nem sokat tudok az ezredes harcstílusáról, csupán annyit, hogy lánggal dolgozik. Erre megint megjelenik az arcán az a szórakozott kifejezés, bár ez inkább más gúnyosba megy át.
- Nem lehet. Nem használok alkímiát kölykök ellen. - Kölyök? Lehet, hogy én vagyok a fiatalabb, de azért…!
Nyilván ez bátyót jobban felidegelte volna, engem csak éppen annyira hat meg, hogy összecsapjam a tenyerem és a falhoz irányítsam. A tűz szépen kialszik a hamuvá vált fa miatt. Na nézzük, hogyan csihol tüzet a Láng Alkimista. Rám pillant, a tekintete szigorú, de legalább nem nyársal fel vele. Azonban nem is bírom sokáig, hamar másfelé kell kapnom a fejem. Olyan, mintha belém látna.
- Ah… kérem! - pillantok rá ismét, nem hiszem el, hogy másképpen ez nem megy! Még néz egy kicsit, de a kérés úgy nézem beválik, mivel a kandalló felé fordul, és a zsebéből kihúzott kezével csettint egyet. A tűz ismét fellobban, én pedig figyelmesen nézem, ez elég könnyen ment neki. Legalább már azt tudom, hogy csinálja. A kezén lévő kesztyűvel.
- Legyen. Veled kivételt teszek.
Oh, ezt a nagylelkűséget, már a második ezen a héten, szerethet engem a hadsereg. Azért köszönően biccentek felé, bár a stílusától nem vagyok elragadtatva. Kezd világos lenni, miért ment remetének.
Szerkesztve Ereni-chan által @ 2012. 08. 20. 23:17:13
|
