Hosszan, kínzón telnek a percek, a szívdobogásom csillapodni látszik, de amint ez bekövetkezik, szisztematikus dobogást hallok meg. Mint mikor valaki felfelé lépdel a lépcsõn… A lélegzetem is elakad egy pillanatra, a biztonság kedvéért még egyszer ellenõrzöm a zárat és a szekrényem mellé, guggolva lapulok a falhoz. De nem ide jön be, hanem a fürdõszobába, aminek hallatán émelyítõ pánik rohan végig rajtam.

Elképzelem, ahogy nem fér el és lerángatja az összes virágomat, tönkreteszi a saját magam által díszített kerámiacserepeket és szétdorbézolja a leggyönyörûbb szobát a lakásban… Hosszan, mélyen veszem a levegõt, hallom, ahogy megereszti a vizet és nekiáll megfürdeni. Kétségek közt vergõdve mászom vissza az ágyra, szorgosan fohászkodva, hogy eszébe ne jusson, még véletlenül se az az opció, hogy ide bejöjjön. Nem tudom mennyit ihatott, de egy férfinál sosem lehet tudni…

Kopogás hasít végig a csenden, összébb húzom magam a párnák között. Türelmetlenül emel az intenzitáson, a végtagjaim ólomsúlyúvá változnak, szinte az ágyhoz láncolnak.

- Ciccmicc! – borzongás fut végig rajtam a hangjától, de nem a kellemes tónus miatt. – Komolyan doboljak le az ajtódon egy teljes Metallica-albumot? Nem lenne kedved mondjuk kinyitni?

Uramisten.

És ha mondjuk tettetném, hogy nem vagyok ebben a szobában? Hanem kimásztam a kertbe, vagy az erkélyrõl kiszöktem az utcára… Vagy a folyosó végi gardróbban bújtam el? Még a végén rám törné az ajtót!

Lekászálódom az ágyról és óvatosan kinyitom az ajtót, de ahogy a szemem elé tárul a megdöbbentõ és roppantmód nem ide illõ látvány, azzal a lendülettel vágnám rá az ajtót, de odateszi vizes, meztelen lábát.

Te jó ég!

Mérhetetlen zavaromban azt se tudom, mit nézzek, a tapétát vagy… A teste csurom víz, az ágyéka elõtt a hímzett, kedvenc törölközõm van, de ez mégis sokkal jobb, mintha anélkül rontott volna rám… Érzem, hogy ég az arcom, a teste annyira deltás, izmos és…

- Tetszik neked a testem, mi? Ne szégyelld, megszoktam. Ha gyönyörködni akarsz bennem, ajánlom a reggeli órákat, ugyanis mindig meztelenül alszom. De fel ne ébressz, azon berágok. Csendben közlekedj, amíg alszom.

És ezt egy lendülettel, egy rémesen zavaró vigyorral a száján mondja, szinte forog velem a világ, ahogy elképzelem, hogy lelépdelek reggel a lépcsõn és véletlenül benézek a nappaliba…

- És most… -  támaszkodik meg mellettem, és közelíti hozzám az arcát, minden vér és melegség kifut az arcomból, ami az utóbbi pár percben szinte leolvasztotta a bõrömet – lennél szíves megdobni egy törcsivel?

- Hogy… te… mit… - hebegek idétlenül, megpróbálva kikerülni az intimszférájából. Annyira zavarbaejtõ, hogy szinte még fel sem rémlik, hogy épp egy betolakodón kattog a fantáziám. Mintha valamiféle kollégium lenne, ahol a hármas blokkban elfogyott a törölközõ… Nem sétálhat csak úgy be ide! – Azonnal menj ki a szobámból!

Mélyet sóhajt és levágja magát az ágyra, megrezzenek, ahogy arra gondolok, hogy teljesen összevizezi a huzatot, a matracot, mindent… Nem kerüli el a figyelmemet, hogy a miniatûr törölközõ majdnem leesik a combjairól, idegesen igyekszem máshová nézni, de sehol nincs rajta egy olyan felület, ahonnan ne érné közvetlen támadás a szemeimet.

Az én ágyamon…

- Figyu, neked mi a bajod, most komolyan? Mindig ilyen hisztérika vagy? Mi a faszért csinálsz úgy, mintha valami láncfûrészes perverz gyilkos lennék? – hogy… mi? Csak úgy benyomakodott a lakásomba és még Õ kérdi, hogy mi a bajom ezzel az egésszel? Ez komolyan hibbant. Az egy dolog, hogy Ronald megígérte neki, de akkor keresse meg az õ új saját lakását, ne a régi… házunkba költözzön be, holmi ígéretekre apellálva!

Ez az én saját magán életterem, a barátaimon kívül még a vízvezeték szerelõ sem járt bentebb, mint az utóbbi pár órában Õ!

- A helyedben kábé örülnék, hogy egy világbajnoknak adhatok szállást. Szállásért jöttem, nem kefélni.

Világbajnoknak? Ugyan miben? Mások inzultálásában? Hogy viselhetném el az ehhez hasonló magatartást magam körül, ha ívesen kerülni szoktam az ilyen embereket.

- Ártottam én neked? Sértõ, ahogy bánsz velem.

Sértõ???

Bár tény, nem ártott semmit sem, de ez csöppet sem logikus. Bejöhetett volna mondjuk úgy is, hogy éjnek évadján feltöri az ajtót, lefekszik a kanapéra, kifoszt mindent és a hortyogására ébrednék fel reggel… És az is igaz, hogy… Én sem lennék túlságosan boldog, ha kapnék egy ígéretet, és mikor szükségem lenne rá, utólag visszavonnák, én pedig mehetnék a problémáimmal ki az utcára. Igen, biztos rosszul esne nekem is, sõt…

- A postaláda szerint Rebecca a neved. Én Damien Hills vagyok, nem lehet, hogy nem ismered a nevem – lassan kezdem én is azt hinni. – Hol a törölközõ?

Megfordulok, hogy a komódban kihúzzam az egyik fiókot, feltúrva az egyik lehetõ legnagyobb, legszélesebb, legvastagabb törölközõt, amit valaha volt alkalmam megvenni. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer szükségem lesz rá, hiszen akkora, hogy belõlem múmiát lehetne hajtogatni a segítségével. De ahogy… ránéztem, mindjárt jövedelmezõbbnek tûnt a dolog…

Nem akaródzik közelebb kerülnöm hozzá, így csak mellé dobom az ágyra a törölközõt, vigye, fogja, menjen Isten hírével…

- Tessék. Egy-két napig maradhatsz, maximum – igyekszem kihangsúlyozni az utolsó szót, de nem sikerül olyan lendülettel és magabiztossággal kimondanom, mint szeretném. – Aztán menned kell…

Fogja magát, kintebb teszi magát az ajtón, megkönnyebbülve sóhajtok fel, hogy ez egészen könnyen ment, még ha nem kerekedett annyira határozottra ez a konkrét kipaterolás-dolog.

- Azt majd meglátjuk, cicám – hallom meg a hangját a folyosóról, azzal a lendülettel be is teszem az ajtót utána. Igen, meglátjuk… addig lesz idõm kigondolni, miként fogok megszabadulni tõle. Ebben az egy-két napban. Ráfordítom a zárat, a biztonság kedvéért, de úgy érzem, fürdeni semmiképpen nem merek kimenni.

Az ágynemûtartóból kiszedem a párnákat, a paplant és a pizsamámat, még az ablakon levõ függönyt is behúzom, hogy átöltözés közben semmi se történjen. Betakarózom, szorosan magamhoz ölelem a plüssállatot, miközben folyamatosan a neszezéseit hallgatom, az ajtón túlról.

***

Reggel egy nagy durranásra ébredek, rémülten ülök fel a sötétben és nézem meg a telefonomon az idõt. Fél öt? Fél öt?! Mit csinál fél ötkor? Azt mondta, hogy fel ne merjem ébreszteni, ebbõl minimum az jön le, hogy rühell korán kelni… Kikászálódom az ágyból, de mikor az ujjaim már a kilincsre fonódnak, eszebejut, mit mondott legutóbb:

„Ha gyönyörködni akarsz bennem, ajánlom a reggeli órákat, ugyanis mindig meztelenül alszom.”

Nyelek egyet és inkább az utcafront felõli ablakhoz kapaszkodom fel és széthúzva a függönyöket kikukucskálok, hogy mégis mit mûvelhet… Remélem nem bontja szét a házat, mert nem fér el!

Látom, ahogy felöltözve lefelé lépdel a pázsiton, oldalán méretes táskája, kezében pedig telefon, úgy trappol le a járdára és indul el az egyik közeli buszmegálló felé.  Pár percig még várok, hátha visszajön, de ez szerencsére nem történik meg, így villámgyorsan beszaladok a fürdõszobába, hogy még a tegnapi tisztítószeres incidenst lemossam magamról. Elõhalászom az egyik növény tálkája alól a kulcsot és magamra zárom.

Feloltva a villanyt kishíján elájulok, látom, ahogy az egyik indiai páfrányomat felrúgta a mosdókagyló mellett, a mosógép fölé rakott borostyánom is le van rántva. Kikerekedett szemekkel, de végül saját magam okolva pakolom össze és söpröm össze a virágföldet, legalább a cserepeket megkímélte. Arról nem is beszélve, hogy az egész fürdõszoba úgy néz ki, mintha egy bálna tett volna látogatást elõzõ este.

„Õ Damien. Még gimiben jártunk össze néha, jelenleg elég híres úszó.”

Híres úszó?

Az úszás dolog megmagyarázná a…

- Te szentséges isten! – akadok ki végképp, mikor meglátok egy eléggé virágföldes ruhagombócot, a mosógép tetején. Gatya, zoknik, felsõ… A gatyát látva felgyullad az arcom, mint az olimpiai fáklyás menet. Kinyitom a mosógép elején levõ kis ajtót és behalmozom a ruháit, félig csukott szemmel, hogy ne lássam, mit fogok meg. Idegesen teszem be a saját, tisztítószer-szagú ruháimat is, majd beletöltöm a mosóport, az öblítõt, teszek bele egy vízkövesedés-gátló tablettát is. Szerencsére van szárító gomb is rajta, nem tudom honnan szerezték még régebben anyuék…

Bekapcsolom a mosógépet, majd nekiállok beállni a zuhany alá, elõtte még egyszer ellenõrizve, hogy tényleg bezártam-e az ajtót magam után. Felsóhajtva engedem meg a meleg vizet, jól lesikálom magam, mert tegnap óta szinte árad belõlem a klór jellegzetes szaga.

Mikor végzek, kilépek a zuhanytálcából, fáradtan mosok és törlök fel magam után –de fõleg miatta-, a vizes szõnyeget magamhoz veszem, hogy kiterítsem kint az udvaron. Átöltözve, egy méretes hokimezben és egy cicanadrágban próbálok meg nesztelenül lemenni a lépcsõn, hogy lekukucskáljak.

Legnagyobb örömömre sehol senki.

A nappaliba érkezve valahogy meg sem lep –a fürdõszobai látvány óta-, hogy a ruháit széthányta és az a pár cipõje, amije van, össze-vissza van dobálva. Összeszedem a ruháit, összehajtogatom, legszívesebben a kukába hajítanám mindet, de egyszerûen nem tudom ezt a hatalmas kuplerájt elviselni a környezetemben.

Kilépek a kertbe, kiterítem a törölközõmet és a fürdõszoba szõnyeget, majd visszamegyek a konyhába, hogy megnézzem, mégis mit reggelizhetnék. Alighogy kinyitom a hûtõt, újabb meglepetés ér: szinte minden elfogyott. Hogy bírt ennyi mindent megenni? Tátott szájjal és egyre növekvõ méreggel csukom be a hûtõ ajtaját és felsietek a szobámba, hogy átöltözzek. Majd eszek valamit a büfében, nekem olcsóbbak ott az ételek, mivel ottani dolgozó vagyok. Átöltözöm, felveszek egy jó meleg pulcsit, egy vékonyabb szövetharisnyát, rá egy sötétkék farmert, majd az elõtérben felveszem az egyik kabátom, elmarom a kulcsot a telefon mellõl, s kilépve bezárom magam után az ajtót.

Ki tudja… ha zárva találja az ajtót, talán eloldalog, valaki mást bosszantani…

***

A munkahelyemen már nagy a sürgés-forgás, a hétvégén két meccs is lesz, így hétvégére a fõnököm be is rendelt. Épp most simítják és tömörítik a jeget a pályán, mindenki nekiállt még a nyári port és piszkot letakarítani, beálltam én is a többi dolgozó közé, segíteni. Jól telt az idõ, hajlamos voltam megfeledkezni arról a kellemetlen tényezõrõl, ami valószínûleg a küszöbön fog várni, meglehetõsen mérgesen, a zárt ajtó miatt.

De ilyenkor csak arra gondoltam, hátha meggondolja magát, és hazamegy… Utána elküldöm neki postán a ruháit, hajlandó lennék még erre is pénzt áldozni, csak ne lássam többet, ne halljam többet.

- Becca! Hahó? – lengetnek meg a szemem elõtt egy seprût, megilletõdötten nézek Amandára, aki mosolyogva próbál meg kizökkenteni mélázásomból. – Mi a baj? Teljesen elrévedtél, történt valami?

- Nem, semmi… - rázom meg a fejem, de végül csak addig unszol a maradék pár percben, míg kicseréljük a vödrökben a vizet, hogy megadom magam és elmesélek mindent. Teljesen felháborodva kezd el kiabálni a dühtõl, alig sikerült lecsillapítanom, hogy halkítson a hangerõn és ne hívja fel ránk a figyelmet.

- És te elviseled? Még be is raktad a ruháit a mosógépbe? Én a helyedben meggyújtottam volna az udvaron! – hápog, utána felsorolva az összes lehetséges „kicsinálási módot”, amit õ nyugodt szívvel tenne meg. – Ki ez a bunkó paraszt? Hogy hívják?

- Valami Damien… Damien Hills – sóhajtok fel, a felmosóronggyal benyúlva a padok alá, de mikor hangosan koppan valami a földön, felnézek rá. Arca teljesen megnyúlt, majd pillanatok múlva izgatottan ugrálni kezd.

- Tényleg?! Úristen! Hát miért nem ezzel kezdted? Az a pasi valami eszméletlenül csúcs! Egyszerûen király! Annyira… úristen! Úristenúristenúristen – hadarja, teljesen úgy viselkedik, mint egy bezsongott kamaszlány.

- Ennyire népszerû?

- Te komolyan nem tudtad, kicsoda? Holnap gyere át hozzánk, mutatok neked pár videót! – lelkesül fel teljesen, elrévedõ tekintettel és összecsapott kezekkel mered a hátam mögé, ahol -biztos vagyok benne- nincs is semmi.

- Videót? – emelem fel a szemöldökeimet értetlenül, mire csak lazán legyint.

- Jaj már, ki nem szeret izmos, vizes, szinte majdnem pucér férfiakat nézni a képernyõn? – kacsint, majd felnevetve lát neki annak, hogy felsöpörjön elõttem, én pedig lógó orral igyekszem tisztességesen felmosni utána.

Vegyem megtiszteltetésnek, hogy nálam lakik? A hírneve miatt teljesen elhalványult tettének súlyossága, így az elkövetkezendõ pár órában nem is próbálom meg másnak elmesélni, sõt, szerintem még Sylvienek sem fogom elmondani. Ez így… hogy is mondta Amanda?

Totál értelmetlen.

Ahogy szóba kerül mivel foglalkozik, mindenki csak azzal tud törõdni, az én problémám eltörpül emellett a hatalmas hírnév és profizmus mellett. Csendesen folytatom a takarítást a nap további részében, felhívva Amanda rajongástól elködösült elméjét arra, hogy lehetõleg senkinek ne mondja el, amit tõlem hallott.

***

A munka végeztével fáradtan kullogok haza, jobb kezem mélyen elrejtettem a zsebeimben, kicsit összébb húzva magam próbálom meg elviselni a hirtelen beállt hideget, a ballal pedig egy szatyrot szorongatok, útközben meg kellett állnom a boltnál. Alig kanyarodok be a sarkon, ütemes lüktetést, dübörgõ hangot hallok meg az utcából, ahol lakok. Azt hiszem a szemben lakó Gretchennek most lesz a tizennyolcadik születésnapja… nyilván bulit rendezett. Kicsit eleresztették a basszust és a hangerõt, de ez teljesen rendben van, egyszer lesz tizennyolc az ember lánya… Ezen a dolgon egészen felvidulva lépnék fel a járdáról a házhoz vezetõ bejáróra, mikor szinte homlokon vág a szomszéd téglakerítése után a hatalmas hangzavar.

Ez… ez most…

Rémülten kapok a bejárati ajtó után, ami zárva van, de a kert úgy ki van világítva, mint karácsony idején a bevásárlóközpont! Rémülten fordítom meg a kulcsot a zárban, a konyhában ég a villany és alakok mászkálnak bent… idegesen markolok a táskámban levõ paprika sprayen, és belépek a házba… Ha odakint elviselhetetlennek éreztem a hangerõt, akkor idebent pláne. Szinte széthasítja a fejem, rengeteg ismeretlen –javarészt férfi- bóklászik össze-vissza, fetrengenek a kanapékon, látom, hogy mindenhol üvegek és poharak, szinte az összes az enyém.

- Hey, yo! Szia szépségem! – lép oda hozzám egy hatalmas férfi, nagyjából akkora lehet, mint az én hívatlan látogatóm, szinte le kell hajolnia, hogy az arcomba tudjon nézni. – Téged ki hívott ide?

Teljesen ledöbbenve, egyre-egyre nyelve a dühöm és a mérgem próbálok meg viszonylag semleges arckifejezést magamra ölteni.

- Én… - kezdem lassan, de riadtan kiabálni kezdek, mikor közelebb hajol, hogy rendesen halljon. – Itt lakom!

- Tényleg?! Akkor bocsi, semmi – oldalog el, mint aki rosszat csinált, a többi haverjához lépve magyaráz valamit tovább, szinte üvöltve. Magamhoz szorítva a táskámat, mint valamiféle hadifegyverzetet, azzal próbálom meg átverekedni magam a bagázson, ki, a kertbe.

Odakint meg is látom az emlegetett férfiút, aki a kedvenc napozóágyamban feküdve, kezében egy üveg Budweiserrel, halálosan lazán és nyugodtan, körülvéve pár sráccal, de látok nõnemû egyedeket is, az egyik kitörõ élvezettel masszírozza a vállait.

- Hogy jöttél be? – kérdezem teljesen kiakadva, odalépve hozzá. Csak rám mereszti a szemeit, végigmér, majd hetykén visszavágja:

- Átmásztam a kerítésen, a hátsó ajtót nyitva felejtetted, cicám – bök a sörös kezével az ajtóra, a mellette levõ srác erre hangos hahotába kezd. Már nyitnám a szám, hogy leordítsam a haját, de inkább lehajtom a fejem, veszek pár mély lélegzetet, de ebbe is beleszól…

- Jaj, ne égess már, el ne kezdj bõgni!

- Mi ez a buli? – kérdezem, a táskám szíját szorongatva, hirtelen teljesen kellemetlenül érzem magam, ugyanis bár nem hallják mirõl beszélgetünk, a távolabb állók is mind minket néznek.

- Házavató parti, semmi több.

- Semmi több?! – emelek a hangerõn, a mellettem levõ srác újra nevetgélni kezd, engem pedig megcsap a tömény alkohol bûze.

- Ugyan, lazulj már! Olyan savanyú vagy… Pasizz be! Hé, Rodney!

- Ne… - kezdeném, de megjelenik mellettem egy újabb égimeszelõ, ugyanolyan paraméterekkel, mint Damien és lazán átkarolja a vállam. Idegesen söpröm le magamról a nagy mancsokat, dühös szemvillanással jelzem, hogy tegye arrább magát, mielõtt még paprikát találna a retináján. Visszafordulok a rémhez, akinek vállain a vörös körmök szinte égnek a sötétben.

- Hoztál kaját? – mutat a szatyorra, amit eddig szintén görcsösen markolásztam, hogy elvezessem a feszültséget. – Holnap reggelre zabkását csinálj!

- Még mit nem! Azonnal küldj el mindenkit! Mit szólnak majd a szomszédok?

- Istenem, hogy mennyit tudsz hisztizni! Igyál egy pohár vodkát és feküdj le aludni, rontod a hangulatot – terpeszkedik el még jobban a nyugágyon, én pedig elsápadva fordítok neki hátat és csörtetek vissza a ház irányába.

- Ó, és köszi hogy kimostad a cuccaimat! – kiabál utánam, általános röhögést váltva ki ezzel. Összeszorított szájjal sietek be a nappaliba, onnan fel a lépcsõkön az emeletre, a szobám ajtaját kinyitva meglátok egy párt, akik épp hevesen csókolóznak a szõnyegen.

- Kifelé! – kiabálok, túlharsogva a zenét, mire méltatlankodva, anyázva kelnek fel és kelletlenül lépnek ki a folyosóra, én pedig rájuk vágom az ajtót. Újra feltépem, elkezdek minden egyes szobát bezárni, a fürdõtõl kezdve a vendégszobán át a gardróbig. Menjenek el haza vécére! Menjenek haza… azt csinálni!

Kiöblítem a felmosó vödör tartalmát az udvaron, a takarítás utolsó napirendi pontjaként. Még egy kis vizet engedek bele a kerti csapból, alaposan körbelötykölöm majd a szájánál lefelé fordítva a térkõre teszem, hogy biztos száraz legyen. A felmosórongyot felakasztom a többi takarítóeszköz mellé és egy utolsó sóhajjal csodálom meg a tisztán csillogó, üvegablakokat. Amelyeket nem értem el, azokat a létrára állva próbáltam meg a felmosórongy végével letakarítani. A madárpotyadékot.

Nem olyan nagy ez az üvegház, talán akkora, mint másoknál a fürdõszoba, bár ez elválik, kinél milyen nagyságú. Nem egy nagy építmény, de az én szívemhez nagyon közel áll.

Összepakolom a többi tisztítószert és a súrolóport, amiket magamhoz ölelve próbálok belavírozni a konyhába, hogy eltegyem a mosogató aljába. Sikerül a mutatvány, majd felegyenesedve az órára pillantok. Hat óra múlt pár perccel, odakint pedig már kezd hûvösödni és szürkülni. Az õsz nem a kedvenc évszakaim közé tartozik, a nyár után ez a legrosszabb idõszak, mert ilyenkor a táj olyan, mintha berozsdásodna és eltörne.

Kinyitom a szekrényajtót hogy kivegyek belõle egy kis teafüvet, a kannát pedig felrakom a gázra. Giselle adott egy filmet, azt mondta tökéletes esti program, én pedig mindent megcsináltam ma amit akartam, egy kis pihenés jól esne. Alig kezdem el levetni a vizes felsõt és a nadrágot, mikor valaki megnyomja a csengõt. Meglepetten húzom vissza a melegítõt és a pólót, majd utána az ajtóhoz lépek és a láncot levéve kinyitom.

Elõször csak egy bõrdzsekis mellkast pillantok meg, döbbenetemben képes vagyok elhinni, hogy egy fejnélküli törzs látogatott meg ezen a késeinek mondható órán. Fentebb pillantva egy zavarbaejtõ szempárt látok meg, amelyek érdeklõdve és… khm… vizslatnak. A haja ugyanolyan színben pompázik mint a haja, az oldalán pedig egy irdatlan nagy sporttáska van. Még a gondolataimat se tudom rendbe szedni a szakadt-farmeros látványra, hát még kinyögni valakit…

Ki ez a pasi? És mit keres itt?

- Helló – nyújtja el dallamosan és csábítón, akárcsak a filmekben. A hangja nagyon mély és karcos, mintha cigarettát szívott volna el pár másodperccel ezelõtt. Kiráz a hideg tõle. - Ronald itthon van?

A sokk, ami a szavai után ért, ledermeszti a lábaimat és még annyit sem vagyok képes hebegni, hogy miért jött. Úgy állok ott az ajtóban, mint akit villám sújtott, szabad kezemmel kapaszkodok az ajtófélfában, mint fuldokló a vízen lebegõ farönkbe.

- Ronald! – süvölt be felettem, mire önkéntelenül is összébb húzom magam.

Úgy benyomakszik mellettem, hogy már csak a cipzárjának lendülését látom és hogy már a lakásban szólítgatja Ronaldot. Akadozva fordulok meg és indulok utána, miközben már szinte körbejárta az összes szobát, jelenleg a nappali-konyha kettõse között ingázva kiabál.

- Hol vagy, a rohadt életbe!

- Már megbocsáss… - kezdem nagy nehezen, megállva a nappali ajtajában, mire méltóztatik rám figyelni. Levágja a méretes táskát a kanapéra és a gáztûzhelyre téved a pillantása. Szinte kapkodom a levegõt a felháborodástól, ez a férfi gyakorlatilag semmibe sem vesz! Az sem zavarja, hogy csak úgy besétált egy másik ember házába!

- Mit fõzöl? – kérdezi, én pedig úgy érzem, lassan feszítõvassal kell felszedni, úgy odaragadtam a parkettához.

- Ki vagy te? – határozott akarok lenni, de inkább félénk cincogásra telik, ahogy ez a hatalmas motoros berontott az otthonomba és pillanatok alatt felforgatta a bensõmet, a lakást még egyelõre érintetlenül hagyta.

- Hogy én ki vagyok? – hangosan felnevet, inkább már gúnyosan, és a pultra támaszkodva közli: – Cicám, engem mindenki ismer.

Még nyelni is elfelejtek, megütközve meredek rá, mint akinek görcsöl az arca. Most tudatosul bennem, hogy csak úgy besétált ide, és még csak annyit se mondtam, hogy menjen el, vagy várjon már egy pillanatot. Ilyen egyszerûen ki is rabolhatna! Gyanakodva húzódom odébb, mire a szájára egy pimasz vigyor kerül.

- Szóval Ronald mégis itt van, csak rejtegeted. Nekem úgyis jó, felforgathatom az egész házat utána – von vállat, én pedig kétségbeesve kiáltok rá:

- Ne! – veszek egy nagy levegõt, a teáskanna közben idegõrlõen sípolni kezd. – Ronald már nem lakik itt.

- Na persze.

Más házába csak úgy beront, és még neki áll feljebb…? Érzem, hogy kezd égni a szemem, de legyûröm a késztetést, hogy sírjak. Így az alsó ajkamba harapva, hunyorogva, fájó és görcsölõ gyomorral figyelem, ahogy megkerüli a pultot és leveszi a teáskannát a tûzhelyrõl.

- Mindegy, úgyis lóg nekem – mondja lazán, kivesz egy bögrét a szekrénybõl, otthonosan kiszolgálja magát, beleszór egy maréknyi teafüvet a bögrébe, és csak úgy a válla fölül hátraveti: - Hol tartod a cukrot?

Megremeg a szám, közelebb lépek a kanapéhoz.

- Pénzzel? – kérdezem reszketõ hangon, a legrosszabbra számítva. A pánikom kezd tetõzni, feszülten markolok bele a kárpitba a karfánál, hogy biztos pontot találjak.

- Dehogy, egy házzal, ahol lakhatok, ha valami gebasz történik – fordul meg, kezében az elõzetesen kikészített, kedvenc bögrémmel. Feketére vannak festve a körmei? Uramisten… Ki ez, valami szektás? A szájához emeli, nekem pedig kibuggyannak az elsõ könnyeim.

- Te voltál a csaja? Egy ilyen bõgõmasina? – szinte döf a szavaival, kezében a bögrével lépdel oda hozzám, de gyorsan hátrálni kezdek, majdnem felbukva az egyik színes szõnyeg szélében. – Tök mindegy, itt fogok lakni egy ideig.

Nemes egyszerûséggel hátat fordít, ledobja a táskát a földre és a kanapéra vágja magát teljes hosszában. Elmarja a távirányítót és bekapcsolja a tévét, közben pedig fészkelõdik, cipõs lábával elrugdossa a párnákat, amik útban vannak.

- A kanapé megteszi – mondja, beleszürcsöl a teába, majd undorodó fejjel a kávézóasztalra vágja. A szívem belesajdul, ahogy az antik darabról lepattan egy kisebb forgács. – Nincs valami piád?

- N-nem maradhatsz itt! Már én lakok itt! – próbálkozom egyre reményvesztettebben rávezetni, hogy egy idegen házába jött be! Csak úgy! Én pedig túl gyenge vagyok, hogy kitegyem innen a szûrét… Istenem!

- Meg tudsz akadályozni? – csöpög a szarkazmustól a hangja, ez az ember teljesen el van szállva magától. Sötétszín szemei arról árulkodnak, hogy tökéletesen természetesnek veszi, hogy majd itt fog lakni, csak azért, mert… Ronald tett neki egy ígéretet.

Kisietek a nappaliból, megkeresem a mobilom az egyik táskában, és kicsit habozva bár, de mégis feltárcsázom Ronald számát. Remélem… remélem nem változtatott számot. Éreztem, hogy nem szabad kitörölnöm a számát egy ideig, eddig mindig a lakásra fogtam, de most…

- Becca? – meghökkent hang a túlvégen, nyilván nem számított rá, hogy valaha az életben még valamiért felhívom.

- Szia – a hangom rekedt a visszafojtott sírástól. – Nem akarlak zavarni, csak… Van itt egy férfi, azt mondja megígérted neki, hogy itt lakhat, ha problémái akadnak. Igaz ez?

Lélegzetvisszafojtva várom a választ, ami nagyon lassan, hihetetlen lassúsággal érkezik.

- Ó… - és elhallgat. Csöndesen szuszogunk a telefonba, én inkább már a nyekergés szélén állok, ujjaim remegnek, ahogy tartom a készüléket. – Nagy, fekete hajú, szörnyen bunkó?

- Igen… - suttogom halálra váltan, a legrosszabbra számítva. – Ki ez? Valami maffiózó?

- Régi cimbora – nem barát, nem ismerõs, nem haver. Cimbora. – Teljesen megfeledkeztem róla. Ott van most… nálad?

- Igen! Csak úgy bejött és most a tévét nézi, cipõstõl a kanapén… Ki ez? – kérdezem egyre jobban bepánikolva.

- Õ Damien. Még gimiben jártunk össze néha, jelenleg elég híres úszó.

Semmi olyan, hogy „Add oda neki a telefont, majd én lerendezem” vagy valami más. Érzem, hogy semmit nem fog tenni azért, hogy kiebrudalja innen a pasast. Még megnyugtatni sem képes, ami akkor azt jelenti, hogy… még õ sem szimpatizál vele annyira. De akkor minek ígérte meg? Minek?

- Biztos összeveszett a szüleivel és gondolom eszébe jutottam – felsóhajt.

- Azt akarod mondani… hogy takarítsak fel utána, fõzzek rá és mossam a ruháit, ameddig el nem megy? – megremegnek ajkaim, a sírás olyan elemi erõvel fojtogat, mint mikor kijelentette, hogy szakítsunk.

- Nézd levegõnek!

Cseng a fülem, ahogy önkéntelenül lenyomom a piros gombot és leteszem. A készülék az egyik közeli kabát zsebében landol, oda se nézve lépek be a nappaliba, s még az elõzõ kijelentésére válaszolok:

- Kihívom a rendõrséget! – fordulok sarkon és villámgyorsan az elõszobában levõ komódhoz lépek, a vezetékes telefonhoz, de alig kapom fel, az ujja máris a kapcsoló gombon van.

- Ne merészeld megpróbálni – megremegek, hogy ilyen közel van hozzám, összeszorítom a szemeimet és várom, hogy megüssön, de nem teszi. A hangjával éppen elegendõ, ahogy kínoz, ezt már õ is észrevette.

- Ez… birtokháborítás… és… illegális lakásfoglalás - mondom rekedt hangon, de elveszi a kezembõl a kagylót és lecsapja a helyére, ellentmondást nem tûrõn.

És odébb áll, majd visszadobja magát a kanapéra, hogy a távirányítóval fensõbbségesen laza tartással végigkapcsolja azt a hatvan csatornát, amire még Ronald fizetett elõ, elvileg három hónap múlva megint csak tíz lesz. Odakint teljesen besötétedett, a függönyök lustán emelkednek fel és le, én pedig még mindig a komódnál, a telefon elõtt állok.

Nem hallaná meg, ha felvenném és tárcsáznák rajta. Most úgyis a tévét nézi, ráadásul nem halkan szereti, ahogy elnézem. Halk csörömpölés és máris elfelejtem a telefont és besietek a nappaliba, ahol már derékig eltûnt a hûtõben.

Egyszerûen nem tudok mit mondani. Van olyan szituáció, ahol nem jön még a legagresszívebbek szájára se semmi? Létezik olyan? Komolyan megtörténhet ilyen velem?

- Jól megleszünk mi ketten – emel ki diadalittasan egy üveg bort a hûtõbõl, ami még a legutóbbi sütögetéskor maradt meg, azt hiszem Sylvie hozta. Elõvesz egy kulcscsomót a zsebébõl és rutinosan beletolja a dugót az üvegbe, s máris meghúzza.

Elképedve, gyengén, leverten, lassan beletörõdve nézek rá. Csak a pultba beépített spotlámpa ég, aminek a fényénél sokkal nagyobbnak, sötétebbnek és veszélyesebbnek tûnik.

- Csatlakozol? – villant felém egy mosolyt és megemeli az üveget, mire rögtön hátraarcot csinálok és máris a lépcsõn felfelé szaladok, ami a bejárati ajtóval pontosan szemben van.

Csak el innen, el tõle, higgyem azt, hogy nincs is itt… Majd ha felkelek, úgysem lesz itt. Ez csak egy álom, egy rémálom!

A szobámba futok, nagy nehezen elõkaparom a kulcsát és bezárom, majd az ágyra kuporodom.

Ronalddal körülbelül másfél éve szakítottunk, ezt a lakást közösen, felesben vásároltuk meg, hogy összeköltözzünk. Õ karrierista volt, éjszaka egyetemre járt, nappal pedig folyton dolgozott. Soha nem tudta elfogadni, hogy csak egy középiskolám van és beérem egy ilyen egyszerû, alulfizetett állással. Szerette volna megváltoztatni a véleményemet, de befolyásolni sosem tudott. Ahhoz túlságosan is ismertem már, hogy kifigyeljem mikor és miért mit mond. Végül - nevetséges bár, de megtörtént-, egy olyan ügyön csattant az egész vita, mikor elmentünk egy közös háziállatot nézni, a közeli menhelyen.

Voltak furcsa ügyletei és még annál furcsább barátai, még a gimnáziumból. Nem tudom, hol találkozhatott ezzel a sráccal, akinek még a nevét sem tudom, és azt sem tudom ép ésszel felfogni, hogyan tudott egy ilyen fontos kérdésben döntést hozni nélkülem. Végülis, ez egy közös ház, nem? Egyik fele mindig az enyém marad, még ha a másik felére õ már többé nem tart igényt. Befutott közgazdász lett, valahol New Yorkban.

Én pedig itt maradtam, az összetört közös álmokból ki kellett szedegetnem a sajátjaim szilánkjait és újra összeragasztanom, illesztenem õket. De úgy tûnik, többet is itt hagyott, mint a fél ház. Ígéreteket, ajánlatokat, lehet, hogy adósságokat is?

Összegömbölyödve az ágyon, szorítom magamhoz az egyik plüsst, amit még a középiskolai ballagásomra kaptam. Kicsi, mégis nagy és bolyhos. Õt ölelem, õ nem ver át, nem csap be, nem hagy megoldatlan ügyeket a nyakamba… Némán folynak a könnyeim, szipogva szorítom magamhoz a kis medvét, nem merek lemenni a földszintre zsebkendõért, de még a szemben levõ fürdõszobába sem, toalettpapírért.

Rettegek a tudattól, hogy most mit csinálhat odalent. És arra is mérhetetlen félelemmel gondolok, hogy mi lesz, ha egyszer csak feljön?