|
|
Szerepjáték
(Naruto)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| ookami67sophie | 2014. 01. 20. 22:33:07 | #29011 |
 Karakter: Ino Yamanaka
Megjegyzés: (Shikamarumnak)
- És Choji-val mi lesz? Nem fogja vajon rosszul érezni magát? - kérdezem meg végül, hisz ez a dolog eléggé aggaszt még.
Ő csak elmosolyodik, és megfogja a kezem.
- Choji-val nem kezdek el járni. - a kijelentésére elnevetem magam - Ne aggódj miatta. Meg fogja érteni, meg nem fogjuk kihagyni semmiből. A küldetésekre ugyanúgy együtt fogunk menni, ha úgy küldenek minket.
- Értem. - mondom, majd folytatjuk a beszélgetést.
Egyszer csak megjelenik Konohamaru. Mindenkire számítottam, csak erre a kölyökre nem.
- Shikamaru. - jön oda hozzánk - Szia Ino.
- Szia Konohamaru. - köszön neki Shikamaru - Ne haragudj, de nem érek rá, amint látod társaságom van. - próbálja lepattintani rólunk a törpét.
- Ja igen látom, hogy Itt van Ino. Csodálkoztam is, hogy Choji nincs itt veletek, bár amennyit tud enni nem is csodálom. - kezdi el, és a folytatás igazán meglep - Tényleg kérdezni akartam, hogy hogy állnak a dolgok Temarival? Mindenki erre kíváncsi, hogy lesz-e esetleg valami komolyabb szövetség a Homok Falu és Konoha között.
Hogy Temari?! Ő és Temari?! Jól hallottam?! ...és ezt remélem mindenki tudta rajtam kívül! Én bolond meg reménykedtem benne, hogy ő is csak rám várt. Itt tartogatom magam neki, ő meg boldogan éli az életét. Ostoba vagyok, hogy azt gondoltam, hogy ez neki több egyszerű kis kalandnál. Nekem ő az egyetlen, az igazi, neki én meg csupán az akárhányadik, akivel jó lesz egy darabig. Én ezt nem akarom, erre jó lenne akárki, de nekem nem egy akárki kell...
- Köszönöm a vacsorát. - állok fel, s ott is hagyom mindkettőt.
- Ino kérlek állj meg. - szól utánam, de nem foglalkozok vele.
Egyenesen hazamegyek. Könnyeimet próbálom eltüntetni, amint belépek az ajtón. Egy kunoichi erős, kibír mindent és kitart az elvei mellett. S én így teszek!
A szobámba felérve meghallom, ahogy valaki az erkélyablakomon kopogtat. Elhúzom a függönyt, s látom, hogy Shikamaru az. Dacosan fordítok hátat.
- Ino engedj be kérlek. - szűrődik át kétségbeesett hangja az üvegen - Ha nem engedsz be kénytelen leszek betörni az ablakodat.
- Menj el Shikamaru. - jelentem ki, ám amint elhagyják számat a szavak, üvegcsörömpölést hallok. Sikítok, ám gyorsan szám elé teszem a kezem, s az ablak felé fordulok. Nem akarom anyámra hozni a frászt. Shikamaru már a szobámban áll, az ökle csordultig van szilánkokkal.
- Figyelj Ino én nem akarom ennyiben hagyni a dolgokat. - kezd bele komolyan - Igen voltam együtt Temarival, de az régen volt. Arról nem is beszélve, hogy nem is érdekel. Ha ő érdekelne, akkor szerinted tegnap megcsináltam volna veled azt? - kérdezi.
- Nem tudom, ittas voltál. - mondom konokul. - Sai biztos nem csinálna ilyet. Ő tisztelne engem. - vetem oda mérgemben, ne csak én legyek féltékeny!
- Én is tisztellek téged. Nem tudom miből gondolod, hogy nem. Nézd Ino, míg oda voltam a küldetésen végig veled akartam lenni, amikor visszajöttem, meg örültem, hogy látlak és most örülök, hogy együtt vagyunk. - magyarázza.
- Még tartozom Sai-nak egy randival. Azt hiszem fel is hívom, hogy beszéljek vele. - folytatom, de legbelül érzem, hogy ez nagyon komolytalan.
Kit akarok átverni... az biztos, hogy őt nem tudom. Szavaimat hallva nagyot sóhajt.
- Ha ezt szeretnéd. - Fordul meg, s felugrik az ablakra. - A javítás költségeit, majd küld el.
Nem tudom mire várok, hogy mégis mit tudna mondani, hisz a hiba nem benne van. Ki vagyok én Temarihoz képest... és hozzá képest... talán jobb is, ha még időben vége a dolognak. Nagyon szeretem, és szeretnék hinni neki, de nincs erőm. Túl sok volt a háború, a halál és a gyötrelmes várakozás.
- Szeretlek Ino. - mondja, majd nemsokára elmegy.
Jól esnek a szavai, olyannyira, hogy legszívesebben utána mennék, de félek. Félek, mert elbizonytalanodtam.
Éjszaka alig alszom, s akárhogy próbálom türtőztetni magam, nem bírom megfékezni könnyeimet. Most, hogy ilyen szép volt minden, nagyon hiányzik. Mintha az ember egy pillanatra láthatná a mennyországot, s letaszítanák a pokolba. S ha itt lenne sem lenne már ugyanolyan... nem tudok megszabadulni saját rémképeimtől.
-x0x-
Másnap hallom meg Sakurától, hogy épp küldetésre indul Kibávan, Shinoval és Nejivel. Körülbelül egy hét az időtartama. Szóval megint elmegy. De jó...
Munkám végeztével egy padra roskadok. Fáradt vagyok, s enni sem nagyon tudtam. Szinte biztos vagyok benne, hogy miattam teszi. Ezek szerint valóban szeret, különben nem menekülne... ennyire azért ismerem. Hirtelen valaki mellém ül.
- Szia. - hallom meg Shikamaru hangját.
- Hallom, hogy küldetésre mész. - fordulok el közömbösséget színlelve.
- Ez így van. - mondja hasonlóképpen.
Nem tetszik, hogy ilyen kimért. Különben is, én kezdtem el a közönyt!
- Beszélnünk kell! - jelentem ki.
- Majd ha megjöttem megbeszéljük. - folytatja hidegen.
- Ugye tudod, hogy amit Sai-ról mondtam, nem gondoltam komolyan... - kezdek bele halkan.
- Majd megbeszéljük. - vágja rá.
- Remélem tudod, hogy néha kiállhatatlan tudsz lenni! - fordulok felé dühösen.
- Remélem tudod hogy te is! - néz rám komoly tekintettel, amitől kissé ledermedek. - Már mondtam, hogy szeretlek, és nem akarlak elveszíteni, egy ilyen kis butaság miatt.
Szavai hallatán önkéntelenül is felé mozdulok, s mire észbe kapnék, már ajkán csüngök. Gyorsan kapom el fejem, illetve kapnám, de utánam nyúl, s magához ránt. A nyakamat kezdi csókolgatni.
- Mikor indulsz? - kérdezem remegő hangon.
- Holnap reggel. - tapasztja le ajkát nyakamról - nem akarod, hogy menjek, ugye? - neveti, majd nyakamba harap.
- Miért akarnám, hisz még csak most jöttél meg... - nyögöm.
- Akkor mit akarsz? - kérdezi, s végre elenged a szorításából.
- Azt, hogy velem legyél. - jelentem ki.
Végem van, ő győzött. Teljesen levesz a lábamról, vele szemben úgy érzem fegyvertelen vagyok.
- Akkor aludj ma nálam. - mondja.
- Nem lehet, Anya... - kezdek bele.
- Húsz éves vagy Ino. - húzza össze szemöldökét - jó, hogy nem kell beszámolnod arról, mikor mit csinálsz... - mondja ironizálva.
- Rendben, nálad alszom - mondom megadóan - de kérlek mond, hogy őszintén szeretsz. Teljes szívedből... - motyogom.
- Szeretlek, jobban, mint gondolnád. - néz rám komolyan.
- Akkor este! - kelek fel, s szelíden rámosolygok.
- Várlak! - mondja, majd felállva gyengéden megcsókol.
Elindulok haza, s már alig várom az estét. Vele akarok lenni, magamba szívni az illatát.
-x0x-
Az ablakán kopogtatok, nem akarom, hogy a drága anyukáink kibeszéljenek... így is elég érdekes lesz, ha Anya fülébe jut a tegnapelőtti dolog, ami nagy valószínűséggel meg fog történni.
Rövidesen kinyitja, mire én bedobom táskámat, majd ágyára huppanok.
- Na mi van, ide is költözöl?! - neveti a táskámra nézve.
- Egy nőnek kell néhány dolog. - jelentem ki büszkén.
- Gondolom, nem óhajtasz Anyámmal találkozni. - biccent az ablak felé - Zuhanyozzunk együtt, hisz gyanús lenne ha kétszer zuhanyoznék. - vigyorog.
- Miből gondolod, hogy otthon nem zuhanyoztam? - kérdem dacosan.
- Nem kényszer, csak egy ötlet volt... - emeli fel fejét.
- Akkor nézd meg, tiszta-e a levegő! - utasítom mosolyogva, mire lelkesen kiles ajtaján.
- Épp tévézik. - mondja izgatottan - mehetünk? - nyújtja felém kezét.
- Induljunk - csúsztatom kezébe kezemet.
A fürdőszobába érve bekulcsolja az ajtót, majd heves csókolózásba kezdünk. Szinte letépjük egymásról a ruhákat, úgy állunk be a zuhanyzóba. Megengedi a vizet, ami nagyon hideg, így sikkantva bújok hozzá. Remélem Anyuci nem hallotta meg...
|
| oosakinana | 2014. 01. 20. 19:21:47 | #29003 |
 Karakter: Shikamaru Nara
Megjegyzés: (Inomnak)
Másnap reggel még nagyon is tudnék aludni, de érzem, ahogy kimászik mellőlem. Kinyitom a szememet kicsit, de utána egyből vissza is csukom, hogy pihenjek, de amikor hallom, hogy kinyitja az ablakomat nem tudom megállni, hogy ne szólaljak meg. Elvégre milyen jó lenne már, ha tényleg együtt kelnénk.
- Már mész is? – kezemet fejem alá teszem és úgy nézek végig rajta. Nagyon szép még így reggelente is.
- Mennem kell, várnak az akadémián. – ja igaz is nekem is be kéne majd néznem.
- Persze. – remélem, hogy nem csak kifogás és már valamilyen szinten bánja az egészet. Jó lenne, ha még is lenne folytatása az egésznek… - Este elmegyünk valahová? – vállaljuk be a dolgokat, hátha ezúttal valóban igent mond.
- Ötre érek haza, gyere hozzánk fél hatra! – akkor ezt igennek veszem. El is mosolyodok. - és nem ragaszkodom hozzá, hogy Choji-t is magaddal rángasd. – valahogy sejtettem és én sem vágyom annyira rá, majd most elmegyek hozzá a mai nap.
Ki is mászik és magamra hagy én meg nagy nehezen, de kimászok az ágyból és felöltözök. Amint meg vagyok mindennel úgy megyek le, ahol anya van.
- Jó reggelt. – vigyorog rám. – Ino merre van?
- Neked is anya és már elment, mert az akadémiám van dolga. – mondom neki.
- Úgy hallottam összejöttetek az este. – erre a kijelentésére, csak felhúzom a szemöldökömet és úgy nézek rá a vállam felett.
- Te meg miért hallgatózol? Amúgy meg nem csak tőlem függ, hogy mi van. – jegyzem meg.
- Tudod nagyon hasonlítasz apádra. Ő is hasonló képpen jött velem össze. – nézi a csészéjét én meg felé fordulok komolyan és úgy nézek rá.
- Erről még soha nem meséltél. – jegyzem meg és leülve az asztalhoz hallgatom a meséjét, hogy miként ismerkedtek meg apámmal.
A nap folyamán elmegyek még Kurenai-sensei-hez, hogy meglátogassam a kicsi keresztfiamat, aki az én felelősségemre van bízva. Nagyon örül nekem Kurenai, bár a pici nem ismert meg, de majd megismer, hiszen rengeteg időnk van még, mire az akadémiába kerülne. Örülök, hogy minden rendben van velük és ez mostantól nem is lesz másképpen, mivel itt vagyok és segíteni fogok nekik, amiben csak tudok.
-x0x-
Az elintézett dolgaim után haza megyek és átöltözök, majd úgy megyek Inoékhoz a megbeszélt időre. Nem akarok késni, de leginkább már őt akarom látni. Be kell, hogy valljam, hiányzik, ha nem láthatom…
Nem sokkal később nyílik is az ajtó, ahogy kopogok. A látványon viszont kicsit elakad a tekintetem. Csodásan néz ki és jó ez a kombináció rajta… Grrr.
- Indulhatunk? – kérdezem meg, bár a szemem legeltetését nem tudom abba hagyni.
- Menjünk, mielőtt Anyám ideér! – végre a szemébe is tudok nézni, nem csak az alakját… hát na még is csak férfiből lennék…
- Remélem még nem ettél! – fordulok meg, ám a kezét nem hagyom üresen ahogy az enyémet sem, mivel így fogunk most már sétálni.
- Farkaséhes vagyok! – ezt akartam hallani.
Nagyon kellemes érzem magam vele és úgy érzem, hogy mindig is ezt akartam érezni és vele. Míg sétálunk is jót beszélgetünk. A napjáról, meg én is elmondom, hogy voltam Kurenai-senseinél és láttam a kis keresztfiamat, aki nagyot nőtt és nagyon aranyos.
Végül egy kis nyugodt, békés étterembe viszem el, ahol tudunk enni és kellemesen beszélgetni is. Arról is beszélgetünk, amiről tegnap nem tudtunk, mert hát elkalandozott a figyelmünk egy idő után, bár nem látom rajta azt, hogy bánná. Rendelünk egy kis ételt is, amit kihoznak és el is fogyasztjuk.
- Egy kis szakét? – vigyorodok el, ahogy meglátom az étlapon, hogy van itt is.
- Nagyon vicces, tudod nálam nem működik kétszer ugyanaz a dolog. – elnevetem kicsit magam, miközben úgy nézek a szemeibe. Igen valahogy ezt sejtettem, de nem is akarom megint leitatni. Az sem szándékos volt, meg nem úgy terveztem azt se, de ha már így alakult akkor nem bánom.
- Ezért hoztalak ma vacsorázni. – ilyen téren már azt hiszem mondhatom, hogy ismerem Ino-t tudom, hogy mit szeret és azt meg is tudom neki adni.
- Akkor mi most... – kíváncsi vagyok, hogy mit szeretne végig mondani, de azt hiszem, hogy sejtem, hogy mire akar kilyukadni. Legalább is remélem, hogy ugyan arra, amire a választ adom.
- Igen. – adok választ neki, amire mintha felderülne az arca is.
- És Choji-val mi lesz? Nem fogja vajon rosszul érezni magát? – a kérdése meg lep, de csak elmosolyodok és megfogom a kezét, amit letett az asztalra.
- Choji-val nem kezdek el járni. – erre a kijelentésemre még ő is elneveti magát. – Ne aggódj miatta. Meg fogja érteni, meg nem fogjuk kihagyni semmiből. A küldetésekre ugyanúgy együtt fogunk menni, ha úgy küldenek minket.
- Értem. – Beszélgetünk tovább megyünk, amikor egyszer csak megjelenik Konohamaru. Bár nem értem, hogy mit keres ebben az étterembe.
- Shikamaru. – lép oda hozzánk. – Szia Ino.
- Szia Konohamaru. – köszönök neki. – Ne haragudj, de nem érek rá, amint látod társaságom van. – próbálom finoman lekoptatni, mert most nem akarom, hogy bárki bármit elcsesszen.
- Ja igen látom, hogy Itt van Ino. Csodálkoztam is, hogy Choji nincs itt veletek, bár amennyit tud enni nem is csodálom. – Hogy ez a kölyök mennyire hülye és nem veszi észre a dolgokat. Rosszabb, mint Naruto. – Tényleg kérdezni akartam, hogy Temarival, hogy állnak a dolgok Temarival? Mindenki erre kíváncsi, hogy lesz-e esetleg valami komolyabb szövetség a Homok Falu és Konoha között. – te idióta kölyök nem tudod mikor kell befogni igaz?
- Köszönöm a vacsorát. – feláll, majd faképnél hagy és eléggé sértettnek látni.
- Ino kérlek állj meg. – szólok utána, majd Konohamarura nézek. – Köszi, hogy mindent elrontottál. – hordom le, mire kerek szemekkel néz rám.
- De mit?
- Én nem szeretem Temarit, hanem Ino-ba vagyok szerelmes. – világosítom fel, majd gyorsan leteszem bőven, amit a kaják értek, majd Ino után szaladok.
Ám elég gyors lett és nem találom, de nem fogom ennyiben hagyni a dolgokat és elmegyek hozzájuk, ám nem az ajtón megyek, hogy ne legyen gond, szerintem pont elég neki, ha az anyja kérdezgetik, ám világosságot látok az ablakán. Az erkélyre ugrok és úgy kopogok be. Elhúzza a függönyt, de nem enged be.
- Ino engedj be kérlek. – kérlelem. – Ha nem engedsz be kénytelen leszek betörni az ablakodat.
- Menj el Shikamaru. – meg egy penészt fogok elmenni. Nem foglak elveszíteni egy ilyen kis hülyeség miatt. Ha a kezem bánja akkor a kezem bánja.
Ökölbe szorítom, majd úgy töröm be az ablakát, amire egy kicsit sikít, de egyből a szájára tapasztja a kezét én meg bemászok az ablakon és nem érdekel, hogy hatmillió kis szilánk van benne.
- Figyelj Ino én nem akarom ennyiben hagyni a dolgokat. – mondom komolyan. – Igen voltam együtt Temarival, de az régen volt. – mondom komolyan. – Arról nem is beszélve, hogy nem is érdekel. Ha ő érdekelne, akkor szerinted tegnap megcsináltam volna veled azt? – kérdezem tőle.
- Nem tudom ittas voltál. – mondja dacosan. Igen sajnos ez is Ino-hoz tartozik ez az oldala. – Sai biztos nem csinálna ilyet. Ő tisztelne engem.
- Én is tisztellek téged. Nem tudom miből gondolod, hogy nem. Nézd Ino, míg oda voltam a küldetésen végig veled akartam lenni, amikor visszajöttem, meg örültem, hogy látlak és most örülök, hogy együtt vagyunk. – hívom fel a figyelmét.
- Még tartozom Sai-nak egy randival. Azt hiszem fel is hívom, hogy beszéljek vele. – nagyot sóhajtok. tudom, hogy csak a dac beszél belőle, de ezzel nem tudok mit csinálni.
- Ha ezt szeretnéd. - Fordulok meg, majd felugrok az ablakra. – A javítás költségeit, majd küld el.
Nem mond semmit, pedig kicsit szeretném, meg várnám, hogy megállítson, de nem fog. Szerintem ő ezt már elintézte magába, így nem tudok vele mit kezdeni. Ha egyszer valamit a fejébe vesz mondhatok bármit nem fogja érdekelni.
- Szeretlek Ino. – mondom még neki, majd végül ott hagyom és a tetőkön ugrálva megyek haza, hogy holnap jelentkezhessek a Hokagénál egy küldetésre.
Este már nem is látok és nem is tudok aludni, de mindegyik. Végig a tornácon ülök és csak a holdat figyelem, ami olyan szépen világít. Nem akarok hosszú küldetésre menni, csak annyira, hogy Ino is áttudja gondolni a dolgokat, hogy ő mit szeretne, vagy mit nem.
Másnap reggel el is megyek a Tsunade-sama-hoz, aki már nyújtja is nekem a küldetést. Csak a közelben kell egy kis felderítést végezni és már a társak is meg vannak. Kiba, Shino és Neji. Jó lesz velük is kimozdulni egy kicsit, meg addig sem tespedek otthon.
Éppen az utcán sétálok, amikor meglátom Inot ahogy egy padon ül és nagyon lógatja az orrát. Odasétálok zsebre dugott kézzel, majd lazán leülök mellé és a hátamat a padtámlájának támasztom.
- Szia. – köszönök neki és ingen csak a hangomra figyel fel rám.
|
| ookami67sophie | 2014. 01. 20. 16:29:56 | #28998 |
Karakter: Ino Yamanaka
Megjegyzés: (Shikamarumnak)
Másnap ahogy felébredtem, már tudtam mit akarok, ám azt még nem, hogy megvalósítását hogyan is képzelem. Délutánra már kezdtek kirajzolódni a körvonalak, de már késő volt. Sai az ajtómban állt, s én nem mertem lépni. Nem tudtam mit is mondjak neki, s nem akartam megbántani. Ekkor azonban bevillant Shikamaru csalódott, szomorú képe. Ez kellett ahhoz, hogy rájöjjek, őt még kevésbé szeretném szomorúnak látni.
Nagy nehezen kinyögtem, hogy közbejött valami. A csapattársam hazaért, közel két év után. Ugyan nagyon bánt, hogy az utolsó pillanatban kell lemondanom az estét, de az még jobban bántana, ha most nem lennék vele.
Sai meglepően jól viselte a dolgot, de az tuti, hogy nem fog többet "randira" hívni, ám ez nem is érdekel. Utamat boldogan vetem Shikamaruék háza felé. Csak ekkor gondoltam bele, hogy mi van, ha ezek után majd látni sem akar. Vagy ha a csalódottság arcán csupán baráti volt, és nem úgy gondol rám, ahogyan én őrá.
Most itt állok az ajtójuk előtt. Sokáig habozok még, ám végül bekopogok. Az édesanyja nyit ajtót.
- Ino! Micsoda meglepetés! - mosolyog rám - Shikamaru nem is mondta, hogy vendéget vár.
- Nem hiszem, hogy tud a dologról... - mosolygok zavaromban.
- Szólok neki! - kiáltja, s már pördül is - Shikamaru vendéged jött.
- Jövök. - hallom meg hangját.
Legszívesebben elmenekülnék. Kissé úgy érzem magam, mint egy nyúl az oroszlán barlangjában.
- Hát te? Neked nem Sai-val kéne lenned? - kérdezi értetlenül.
- De én veled szerettem volna lenni. Két éve nem láttam a társamat és most inkább lennék az ő társaságában. - mondom, s úgy érzem belepirulok.
- Gyere beljebb. - mosolyodik el. - Menjünk be a szobámba. Szereted a szakét?
- Miért ne? - mosolygok én is. Jobban sikerült, mint vártam.
Igaz, nem az erősségem az alkohol, de nem akarom tartózkodással feszélyezni a helyzetet, sem pedig megbántani azzal, hogy nem fogadom el. Legalább oldja a gátlásokat, s így kevésbé leszek zavarba. Két év az két év, lesz mit megbeszélnünk. Jaj, és a pirosló arcot is rá lehet fogni... hiába, minden a szaké ellett szól!
Felveszi az egyik üveg szakét, majd két poharat, s elindulunk. Bent becsukja az ajtót, s az ágyára ültet. Ezután kezembe adja a poharat, s tölt nekem.
- Hogy van a mellkasod? - nézek rá, miközben magának is tölt a szakéból.
- Még fáj, de már kezd jobban lenni, ma egésznap az ágyamba feküdtem. Egészségedre. - koccint velem, majd lehúzzuk. Az erejéből ítélve jobb lesz vigyázni, még a végén megárt...
Beszélgetünk, iszunk. Beszélgetünk, iszunk... és úgy érzem nem vigyáztam eléggé. Még Shikamarun is kezd meglátszani, pedig ő azért mérföldekkel jobban bírja.
Te jó ég, milyen állapotban lehetek...
- Örülök, hogy itt vagy. - jelenti ki, és én pont olyan állapotban vagyok már, hogy nem bírok parancsolni számnak:
- Nem tudtalak volna nem téged választani. - csusszannak ki a szavak, ám mire megbánnám ajkaink egymásra tapadnak. Kissé megijedek, nem tudom, mi is történik, s mit is tegyek. Ezek szerint ő is szeret engem?! Mintha álmodnék. Úgy érzem nem hagyhatom elúszni ezt a pillanatot, úgyhogy viszonzom a gesztust..
A csókok közepette óvatosan ágyára fektet. Félek, mert tudom mi következik, azt viszont nem, hogy akarom-e. Óvatosan megpróbálom eltolni, ügyelve a sérüléseire, de nem hagyja. A mellkasán lévő kezeimet fejem fölé kulcsolja, s fülemhez hajol.
- Azt akarom, hogy csak az enyém légy… Ino. - suttogja mire forogni kezd az egész világ. Újra megcsókol, s keze már mohón vetkőztet. Érzem, hogy akar, hogy kíván engem, nem akarhatok ennél többet... kezemet tarkójára csúsztatom, s bíztatóan simogatni kezdem.
Gyorsan végez, mire föleszmélek, mindketten teljesen meztelenek vagyunk. Egy takarót húz ránk, majd simogatni kezd. Érintéseitől meg-meg remegek, tiszta libabőr vagyok. Csókjai egyre lejjebb és lejjebb érnek, én pedig még tétován ugyan, de egyre jobban akarom őt. Ajkai megállnak mellemnél és finoman marcangolni kezdik.
Közben érzem, ahogy egyik kezét lábam közé csúsztatja, s simogatni kezd. Félve kezére fogok, mire a szemembe néz.
- Engedd el magad. – suttogja vágytól ittasultan, s megcsókol.
Hagyom magam. Érzem, ahogy ujját finoman belém helyezi, mire egész testem megfeszül. Még nem voltam senkivel, így kezdek kicsit félni, ő pedig minden erejével azon van, hogy megnyugtasson. Ujjai simogatásától, s finom mozgásától, és édes szavaitól kezdek ellazulni. Ezt észlelve még egy ujját csúsztatja belém. Egyre mélyebben jár bennem, majd egyszer csak kihúzza ujjait.
Mellém támaszkodik, szemembe néz, s megcsókol. Egyszerre nyögünk fel, ahogy belém hatol. A hátába karmolok. Kissé fáj ugyan, hisz ez az első alkalom, de túlságosan jó érzés ahhoz, hogy figyelmet szenteljek rá. Homlokát enyémnek támasztva kezd mozogni, amire nyögdécseléssel felelek ő pedig kéjesen a nyakamba liheg. Látom rajta, hogy élvezi, hogy ilyen hangokat hoz ki belőlem. Nyögéseimet meg-megszakítja egy-két finom csókja. Nemsokára gyorsít a tempón, mire én derekára kulcsolom a lábam. Azt akarom, hogy még jobban érezzem őt. Alattunk egyre vadabbul remeg az ágy.
Mikor már úgy érzem nem lehet jobb, élvezetem egy csókba fojtva eddig meg nem járt magasságokba szökik. Hatalmas nyögéssel olvadunk eggyé, ahogy a földöntúli élvezet belénk hasít. Egy darabig nem is mozdulunk, majd kicsúszik belőlem.
Nem szólalunk, csak magához ölel, és pedig szorosan hozzá bújok, s elalszunk.
-x0x-
Másnap reggel korán ébredek. Sajog a fejem, úgy látszik tényleg becsiccsentettem egy "kicsit". Ő még alszik, nem is lepődöm meg rajta. Mindig is szeretett aludni. Végignézek izmos testén, s libabőrös leszek, ahogy az tegnap este élvezeteire gondolok. Igazából csak most fogom fel teljesen, hogy mi is történt közöttünk.
Miután felöltöztem, az ablakhoz sietek.
- Már mész is? - kérdezi egy álmos, kérlelő hang.
- Mennem kell, várnak az akadémián. - jelentem ki szomorúan.
- Persze. - motyogja.
Látom rajta, hogy rákérdezne, s én is szeretném mielőbb megbeszélni a dolgot... de olyan gyorsan történt minden.
- Este elmegyünk valahová? - kérdezi végül huncut mosollyal az arcán.
- Ötre érek haza, gyere hozzánk fél hatra! - jelentem ki - és nem ragaszkodom hozzá, hogy Choji-t is magaddal rángasd. - vigyorgom, majd egy-kettőre kimászom, s megyek is.
Akármennyire szívesen maradnék vele, nem késhetek el. Sietve veszem utamat az akadémia felé, ahol a kicsik már várnak. Igaz, óraadóként csak heti pár alkalommal vagyok bent, mégis hamar megkedveltük egymást a törpékkel. Amikor velük vagyok, úgy érzem, alig várom, hogy legyen saját gyerekem.
Te jóságos ég! Hisz nem is védekeztünk! - fut át az agyamon. Egész álló nap csak az este történteken jár a fejem. Újra és újra lejátszódik az éjszaka, hisz akármennyit is ittam, elég józan voltam hozzá, hogy megőrizzem minden apró pillanatát. És valóban, egyre inkább arra a következtetésre jutok, hogy borzasztó felelőtlenek voltunk, hisz akár teherbe is eshettem. Biztosan ő is ezen gondolkodik. Talán este majd ezt is megbeszéljük, bár van egy olyan érzésem, hogy nem ugyanazon a véleményen leszünk... Ő sokkal racionálisabb nálam, és nem hiszem, hogy tetszik majd neki a dolog, hogy egyéjszakás apuka lehet. Sóhajtok, s úgy döntök, ha nem hozza fel, inkább én sem szólok. Hisz egyáltalán nem biztos, hogy teherbe estem! Inkább kivárok.
-x0x-
Ahogy hazaérek, egyből eloszlatom a kínzó gondolatokat, s készülődni kezdek. Gyorsan lezuhanyozom, majd egy szexi lila miniruhába bújtatom magam. Hajamat szabadon engedem, s halványan kifestem magam, de csak annyira, hogy még természetesnek tűnjön. Épp csak elkészülök, mire kopogtatnak. Ő lesz az.
- Nyitom Anya! - kiáltok neki, hogy még véletlenül se ássa bele magát a dolgokba.
Valóban ő az, egy laza vigyor kíséretében.
- Indulhatunk? - néz végig rajtam, úgy érzem szinte felfal szemeivel.
- Menjünk, mielőtt Anyám ideér! - mosolygok vissza rá, s elindulunk.
- Remélem még nem ettél! - jelenti ki, s kezét határozottan csúsztatja kezemre.
- Farkaséhes vagyok! - vigyorgok rá boldogan.
Olyan idilli ez az egész, el sem merem hinni, hogy mindez valóság. Most akkor mi együtt... hát szokatlan lesz, az biztos. Főleg Choji miatt aggódok, nem tudom mit szól majd a dologhoz, hogy a két csapattársa együtt van. A világért sem akarom, hogy kirekesztve érezze magát. Most azonban Shikamaru a legfontosabb, most egy darabig nem akarok mással foglalkozni.
Egy kis étterembe ülünk be, a városszélen, távol mindentől és mindenkitől, aki vagy ami zavarhat. Végtelenül udvarias, ami nagyon jól esik. Rendelünk, s amíg megjön az étel, ismét a különtöltött évekről beszélgetünk. A tegnapi este nem tudtunk mindent elmesélni, amit akartunk, de ezt szerintem egyikünk sem bánja.
Miután kihozzák az ételt, jóízűen látunk neki, s hamar elfogyasztjuk.
- Egy kis szakét? - fordítja oldalra a fejét, s húzza gúnyos vigyorra száját.
- Nagyon vicces, tudod nálam nem működik kétszer ugyanaz a dolog. - könyökölök az asztalra, s arcomat kezeimre támasztva nézek rá.
- Ezért hoztalak ma vacsorázni. - mosolyog rám.
Ez a fiú aztán tudja, hogy mire mit kell mondani... mindig is tudta.
- Akkor mi most... - kezdek bele lassan, megfontoltan, de végül nem jutok a végére, így inkább kérdésnek hangzik, mint kijelentésnek.
- Igen. - válaszol rá komolyan.
Remélem ő is arra gondolt, amire én... ostobaság, mi másra is gondolhatna...
|
| oosakinana | 2014. 01. 19. 22:38:46 | #28992 |
Karakter: Shikamaru Nara
Megjegyzés: (Inomnak)
Amikor végre kisírom magam úgy döntök, hogy nem megyek vissza a kórházba tök felesleges lenne, meg most már tényleg jól vagyok és ezt majd megkell köszönnöm neki, bár ha azt nézzük szerintem ő ezt úgy veszi, hogy viszonozta, azt amikor én segítettem neki.
Ahogy sétálok észre se vettem, hogy Inoék boltja előtt állok meg. Elmosolyodok, majd úgy sétálok be.
- Szia Ino! – ahogy látom eléggé elgondolkozhatott. Vajon, min jár az agya?
- Na mi volt Narutóval? – elmosolyodok kérdésén, bár az kicsit jobban tetszik, hogy tiszta vörös, bár kérdés, hogy mitől. Reménykedek azért, hogy hátha lenne nála esélyem.
- Semmi, csak igyekezett visszahozni a régi Shikamarut... – jegyzem meg zsebre dugott kézzel.
- És? Sikerült? – felhúzom egyik szemöldökömet és egy vigyor is megjelenik a szám szélén.
- Miért nem döntöd el te magad? – most már végre teljes lesz a mosolyom. Most már oda tudok koncentrálni a legfontosabb dolgokra, ami nem más, mint ő és a küldetések.
- Shikamaru! – jön ki Ino-nak az anyja hátulról. Remélem nem hallgatózott. - Shikamaru drágám, jobban vagy? Hogyhogy ilyen hamar kiengedtek a kórházból? De sovány vagy fiacskám, ne félj, most majd anyukád biztosan felhizlal... – megrázom kicsit a fejemet, majd úgy nézek az asszonyra.
- Abban biztos vagyok! – anya az ilyenben mindig otthon van és szereti is csinálni. - Már semmi bajom, de köszönöm. – bár a mellkasom néha még eléggé fáj, de majd csak begyógyul.
- Ino még azt sem volt hajlandó elárulni, pontosan mi is ez a fontos küldetés... – szerintem jó oka volt arra, hogy nem mondta. Senki nem tudja a faluban, hogy hol voltam, csak akikben megbízok.
- Egy bűnöző elkapása volt a feladatom, amit végül sikeresen végrehajtottam. – adok egy elfogadható választ, amire senki nem fog végre nyaggatni.
- Igazán nem tudom miért vesztegetitek ilyen veszélyes küldetésekre a fiatalságotok. Épp annyi idős voltam, mint Ino, mikor már megszültem. – ezzel már anyám is jött nekem, de ő tudja, hogy milyen vagyok így nem nyaggat miatta szerencsére.
- Mert a mi generációnknak ez a dolga. – mondjuk ez nem teljesen így van Ino, ahogy mondod, de van rész igazság is benne.
- Ez az, Ino-t is győzöm kimozdítani, csak virágbolt és küldetés... vagy esetleg az akadémiában dolgozik. – amint meggyógyultam remélem, hogy majd azért rám is szán néhány percet.
- Nekem most mennem kell. – azt hiszem itt az ideje, hogy visszavonulót fújjak - Holnap este, ha van kedved beülhetnénk valahova... mint a régi szép időkben. Te és én... és persze Choji. – Persze Chojit lehet, hogy véletlenül elfelejtem meghívni, hogy csak kettesben lehessünk és megismerhessük egymást megint.
- Sajnos holnap este Saival megy! – hogy mi van? na mindenre számítottam csak erre nem. Ezek szerint elkéstem nagyon is. Sai már meglátta benne a nőt és éppen be akarja hálózni. Hát azt hiszem, hogy ezek után én labdába se rúghatok. Érte amúgy is úgy oda volt.
- Akkor majd máskor. – akkor azt hiszem ennyi volt a terveimnek, hogy velem lesz majd egyszer…
- Shikamaru! – nevemre megállok, és úgy fordulok vissza.
- Hm?
- Jó éjszakát. – miért reménykedik az ember az ilyen visszahívásoknál, hogy valami változni fog?
- Neked is. – fordulok meg, majd úgy hagyom el a helyiséget.
Na ez most egy kicsit rosszabbul esett, mint bármi más az elmúlt napokban. Zsebre dugott kézzel sétálok a faluban, amikor összefutok szinte mindenkivel és beszélgetek velük párszót, de fáradtságra és fájdalmakra hivatkozva megyek haza.
Otthon anyámat öleléssel köszöntöm és bocsánatot kérek tőle a viselkedésem miatt, amit megért, de örül, hogy visszakapott és most már nyugodtan élhetünk, aminek én is nagyon örülök. Itt leszek anyámnak, és nem fogom magára hagyni, viszont feküdnöm még kell, így a szobámba megyek, ahol lefekszek az ágyamra és a csapat közös képét kezdem el nézni.
Másnap se mozdulok ki a szobámból, és egésznap pihenek, bár az ablakom nyitva van, mert a friss levegőt szeretem, meg jól is esik. Este viszont, ahogy a képre nézek eszembe jut, hogy Ino már lehet azóta valamelyik étterembe Sai-val társalog és gondolom, már azt tervezheti magába, hogy miként fog kinézni az esküvői ruhájában… Bár legalább ő megtalálja a boldogságát.
- Shikamaru vendéged jött. – hallom meg anyám hangját és meglepődök, hogy vajon ki lehet az.
- Jövök. – felkelek nagy nehezen, majd úgy sétálok ki és látom meg Inot, amin nem kicsit meglepődök. – Hát te? Neked nem Sai-val kéne lenned? – érdeklődök értetlenül.
- De én veled szerettem volna lenni. Két éve nem láttam a társamat és most inkább lenni az ő társaságában. – el is pirul kicsit, én meg elmosolyodok. Nagyon jól esik, hogy ezt mondja.
- Gyere beljebb. – mosolyodok el. – Menjünk be a szobámba. Szereted a szakét?
- Miért ne? – mosolyodik el, majd felveszem az egyik üveggel, míg anyám csak vigyorogva néz utánunk. Két poharat is viszek és el is tűnünk a szobámba.
Bemegyek, majd leülünk az ágyamra és úgy adom oda neki a poharat és töltök neki, majd magamnak is.
- Hogy van a mellkasod? – néz rám, miközben töltöm az italt.
- Még fáj, de már kezd jobban lenni, ma egésznap az ágyamba feküdtem. Egészségedre. – koccintunk, majd úgy húzzuk le a tartalmat és jól esik, ahogy végig marja a nyelőcsövemet.
Elég sokat beszélgetünk, hogy mi történt itt, és mi a helyzet. Ahogy hallom Naruto már készülne, hogy Hokage legyen, de ez nem megy ilyen egyszerűen, de csak sikerülni fog neki, hiszen ő a legerősebb Ninja az egész világon.
- Örülök, hogy itt van. – mondom Ino-nak, amikor már érzem a pia hatását és lehet, hogy egy kicsit sokat ittunk, mert rajta is látom, hogy kezd kába lenni a tekintete.
- Nem tudtalak volna nem téged választani. – erre a válaszra viszont eléggé meglepődök, viszont a reakcióm is pont olyan.
Odahajolva hozzá csókolom meg, amire eleinte lefagy, de végül felbátorodva viszonozza a csókomat, ami annyira jól esik és szinte simogatja a lelkemet, ami most kezd végre teljesen összeállni, hogy ő is itt van velem és úgy néz ki, hogy az érzéseim viszonzásra találnak pont abban a személyben, akiért annyira epekedek.
Óvatosan fektetem végig az ágyon, bár érzem, hogy próbálna elnyomni magától egy kicsit, de nem érdekel. Ő is hasonlóan érez mint én és ez nekem mindennél többet jelent. A mellkasomon lévő kezeit összekulcsolom az enyémmel és úgy emelem feje felé és az ellenkezése pont ennyi is volt. Annyira vágyok rá és azt akarom, hogy csak hozzám tartozzon. Elengedve ajkait hajolok a füléhez.
- Azt akarom, hogy csak az enyém légy… Ino. – suttogom neki, amire mintha ledermedne, de nem hagyok neki túl sok időt a gondolkodásra, mert megint ajkait halmozom el csókokkal, miközben a ruhájából kezdem el kibontani.
Kezeit ekkor érzem meg tarkómon, ahogy simogatja és becézgeti ujjaival a hajamat. Annyira jól esik. Olyan finom az érintése. Libabőrös leszek tőle.
Hamar megszabadulok a ruháitól és az enyémektől is, mert nincs rá szükség, de egy takarót azért terítek magunkra a biztonság kedvéért. Testét simogatom és élvezem, hogy minden érintésemre meg remeg. Ajkait is elhagyva csókolom végig a testét, de csak a melleihez érek el, mivel azok olyan ínycsiklandóak. Azokat kényeztetem, miközben ágyékát simogatom. Megfogja a kezemet, de a szemébe nézek.
- Engedd el magad. – suttogom és megcsókolom meg, mire elengedi a kezemet és szabad utat kapok tevékenykedésemben.
Óvatosan hatolok bele egyik ujjammal, amire kicsit megfeszül a teste, de ahogy elkezdem mozgatni és simogatom, meg suttogom a szavakat a fülébe ellazul és úgy adja át magát az élvezetnek. Még egy ujjamat társítom hozzá és egészen addig megyek el, amíg elég tágnak nem érzem magamhoz, mert nem akarok túl nagy fájdalmat okozni neki. Azt akarom, hogy élvezze és örökre mellettem maradjon. Ne akarjon mást csak engem.
Elég felkészültnek érzem, így bejáratához helyezem magam. Szemeibe nézek, ám megcsókolom, és úgy hatolok bele, amire mind a ketten felnyögünk. Ino a hátamba is mar. Érzem, hogy még nem volt senkivel, de úgy gondolom, hogyha tényleg nem akarta volna akkor erőteljesebben tiltakozik.
Homlokomat az övének támasztom és úgy kezdek el mozogni, miközben lihegek, miközben a csúcs felé hajszolom magunkat, bár az ő nyögései is kellő képpen korbácsolják a vágyakat, amiket olykor egy-egy csókkal próbálom némítani. Gyorsítom a tempót és egy idő után a lábait is megérzem a derekamon, így még mélyebbre tudok benne hatolni, ami csak jobban besegít abba, hogy hamarabb érjük el a csúcsot.
Nem is kell sokáig várni és egy csókba fojtott nyögéssel érjük el a beteljesedést, ami mindkettőnknek jól esik szerintem. Az én lelkemet legalább is biztos, hogy nagyon begyógyította. Egy kicsit még így maradok, de végül kicsúszok belőle és eléggé fáradtak vagyunk ahhoz, hogy bármi mást csináljunk, így magamhoz ölelem ő meg hozzám bújik és végül így alszunk el minden szó és beszéd nélkül…
|
| ookami67sophie | 2014. 01. 19. 21:20:53 | #28989 |
Karakter: Ino Yamanaka
Megjegyzés: (Shikamarumnak)
Másnap már kora délelőtt útra kelek. Először cigit veszek, ám tanácstalan vagyok a "márkáját", vagy mijét illetően. Elkeseredetten lépek be a vegyesboltba, s végül arra esik a választásom, amelyet még anno Asuma-sensei szívott. Talán tetszeni fog neki a gesztus, hisz gondolhatja, hogy nem vagyok otthon a témában.
Lassan a kórházba érek, s már rutinosan veszem az irányt Shikamaru kórterme felé. Az ajtóban megállok, s bekukucskálok, hogy nem alszik-e.
- Szia. Jobban érzed magad? – lépek beljebb, miután konstatáltam, hogy már felébredt.
Ahogy óvatosan feljebbtornázza magát, végigjártatom szememet sérült mellkasán. Sokkal izmosabb, mint mikor utoljára láttam, pedig már akkor sokan megirigyelhették volna. Még így, kórházi ágyban fekve is sugárzik belőle a nyers erő.
- Szia. Igen egy fokkal jobban vagyok. - mondja. Meglep a hangnem, sokkal kedvesebb, mint tegnap.
- Örülök neki. - nyúlok zsebembe a cigarettájáért - Choji szólt, hogy hozzak be neked. Bár nem tudom milyet szívsz, így olyat hoztam, amilyet Asuma-senseinél láttam.
- Tökéletes lesz. Köszi. - veszi el tőlem - Feljössz velem a tetőre? - meglep a kérése. Gondoltam, hogy rá akar gyújtani, ám azt nem, hogy az én társaságomban kíván elvonulni.
- Nem lenne szabad mozognod. - vágom rá automatikusan, hisz nem akarom, hogy baja essék.
- Ino. Te tudhatnád hogy rosszabbat is túl életem. - jegyzi meg, mire csak bólintok egyet. Ezután segítek felállnia és felkísérem a tetőre. Ott leülünk egy eldugott helyre, s rágyújt.
- Asuma-sensei miatt kezdtél el cigizni? - kérdezem tőle.
- Igen. - szinte biztosra vettem válaszát. Lassan beleszív a cigibe, pár másodpercig benntartja, majd lassan kifújja. Nagyon szexi, ahogy csinálja.
- Jól áll neked. Olyan menő vagy tőle. - jegyzem meg, ám ahogy felém fordul belepirulok, s lesütöm a fejemet. Nem is tudom mit mondjak neki...
- Köszönöm. - szív még egy slukkot.
Ezután csak csendben ülünk. A vállára döntöm a fejem, mint a régi szép időkben. Átfut az agyamon, hogy esetleg ellök magától de nem teszi. Utána az, hogy miért nem teszi, de ezt a gondolatot én zárom rövidre. Nem érdekel, az a lényeg, hogy itt van velem.
- Tudod nagyon nehezen tudtam csak megtalálni azt, aki ezt tette az apánkkal. – kezd bele a mesélésbe, ám ez engem nem érdekel. - De amikor végre megtaláltam bosszút álltam helyetted is. Nem hagyhattam, hogy megússzák. - mondja tekintetét az égre emelve.
Sohasem támogattam az ötletét, ám ezt mindeddig nem mondtam meg neki. A bosszú csak bosszút szül, s úgy gondoltam inkább elbírok apám megtorolatlan halálának emlékével, mintsem azzal, hogy őt is elveszítsem. Örülök, hogy vége van, és hogy ilyen véget ért.
- Köszönöm, hogy megtetted. Örülök, hogy visszakaptunk egyben. - kezemet kezére helyezem, s megfogom. Viszonozza. Elszívja és elnyomja a cigit, de a kezemet nem ereszti.
Nem tudom mióta ülhettünk már ott, mikor kivágódott az ajtó.
- Shikamaru. Gyere elő az egész kórházban téged keresnek. - Kiba az.
Gyorsan leveszem válláról a fejem, s felállunk.
- Itt vagyok ne parázzatok már ennyire. - dugja lazán zsebre a kezét - Nem szöktem meg. - indul el.
- Reméltem is. Nem akarja senki, hogy még nagyobb bajod essen. - épp csak kimondja, mire megjelenik Naruto is.
- Na mi van Shikamaru. - néz mondja vigyorogva - Jó, hogy egyben visszatértél. Nekünk viszont van egy dolog, amit el kell intéznünk. - nem értem miről van szó...
- Még is micsoda? – kérdi meg Shikamaru.
- Csak gyere velem. - válaszol Naruto.
- Naruto Shikamarunak pihennie kell. - lépek csapattársam mellé - Nem mehet veled sehova.
- Nyugi Ino Tsunade banya engedélyt adott rá. Minden rendben lesz, csak segítek neki valamiben.
Shikamaru bólint, így én már nem tehetek semmit. Hamarosan el is tűnnek.
-x0x-
Délután megint a boltban segédkezek, s egész idő alatt csak Shikamarura gondolok. Alig várom, hogy újra lássam.
A nap lassan és eseménytelenül telik, úgy érzem menten elalszom a pult mögött. Se vásárló, se senki... pedig Sakura-chan gyakran benéz, vele legalább eldumálgatnék, de ma ő sincs sehol.
- Szia Ino! - hallom meg az ismerős hangot. Sai az.
- Szia Sai, miben segíthetek? - kérdem rutinosan.
- Nem is tudom... - mosolyog azzal az erőltetett formájával, ahogy szokott.
- Kinek lenne? - kérdezem nagyot sóhajtva.
- Háát, senkinek... - makogja - ... nem virágért jöttem, csak gondoltam, holnap este, ha nincs programod, eljöhetnél velem. Ehetnénk valamit! - pirul el.
Alig kapok levegőt. Ezt nem vártam, s nem is nagyon akaródzik a dolog. Sai helyes ugyan, de elég furi.
- Ööö... az az igazság, hogy sajnos dolgom van. - lehelem szomorúságot színlelve. Nem akarom megbántani.
- Holnap ugyan mi, Ino? - hallom meg Anyám hangját - Szerintem az a dolog csak holnapután lesz! - jelenti ki kaján vigyorral az arcán.
Szülők...
- Akkor? - vigyorog Sai.
- Rendben. - mondom megadóan.
A fiú boldogan távozik, én pedig lángoló szemekkel nézek Anyámra, aki villámgyorsan eltűnik az emeleten. Mint aki jól tette dolgát.
Tudom, hogy bántja, hisz nem győzi hangoztatni, hogy: "Itt vagy húsz évesen, én már ennyi idősen szültem...", de ez nem ok arra, hogy helyettem döntsön. Jó, hogy férjet nem ő választ. Különben is, nem jön be úgy Sai... illetve más jön be, de ő nem a magamfajta lányokat szereti. Hozzá képest csak egy üresfejű liba vagyok, aki még túl éretlen.
- Szia Ino! - lép be a boltba, úgy, mintha egyenesen a gondolataimból szökkent volna elő.
- Na mi volt Narutóval? - kérdezem közömbösnek tűnően, ám csak reménykedni tudok benne, hogy nem vagyok épp paprikavörös.
- Semmi, csak igyekezett visszahozni a régi Shikamarut... - taglalja unottan.
- És? Sikerült? - kérdem, s huncut vigyor csúszik ajkamra.
- Miért nem döntöd el te magad? - kérdez vissza, s viszonozza a mosolyt.
- Shikamaru! - hallom meg anyám hangját. Ó ne, már csak ez hiányzott! - Shikamaru drágám, jobban vagy? Hogyhogy ilyen hamar kiengedtek a kórházból? De sovány vagy fiacskám, ne félj, most majd anyukád biztosan felhizlal... - én pedig ezalatt próbálok elsüllyedni.
- Abban biztos vagyok! - vág köze kissé zavartan, de még mindig mosolyogva Shikamaru - Már semmi bajom, de köszönöm. - mondja.
- Ino még azt sem volt hajlandó elárulni, pontosan mi is ez a fontos küldetés... - kezd bele, bennem pedig megfagy a vér.
Nem mertem elmondani neki, hogy Édesapját, s Apámat bosszulja meg. Féltem, hogy felzaklatja, hisz anyámat nagyon megviselte Apa elvesztése.
- Egy bűnöző elkapása volt a feladatom, amit végül sikeresen végrehajtottam. - jelenti ki. Ennek a fiúnak aztán tényleg vág az agya.
- Igazán nem tudom miért vesztegetitek ilyen veszélyes küldetésekre a fiatalságotok. Épp annyi idős voltam, mint Ino, mikor már megszültem.
- Mert a mi generációnknak ez a dolga. - rángatom meg erőltetetten vigyorogva Anyám vállát. Már csak az hiányzik, hogy esetleg ő szólja el magát.
- Ez az, Ino-t is győzöm kimozdítani, csak virágbolt és küldetés... vagy esetleg az akadémiában dolgozik. - morogja, én pedig égek.
- Nekem most mennem kell. - jelenti ki mosolyogva Shikamaru - Holnap este, ha van kedved beülhetnénk valahova... mint a régi szép időkben. Te és én... és persze Choji.
Már majdnem rábólintok, mikor megtörténik, az Anyám közbeszól.
- Sajnos holnap este Saival megy!
Ez az, még a levegő is megfagyott. Gratulálok!
- Akkor majd máskor. - jelenti ki szomorúan, s az ajtó felé sétál.
- Shikamaru! - kiáltom.
- Hm? - fordul vissza.
- Jó éjszakát. - mondom erőtlenül.
- Neked is. - fordít hátat, s eltűnik a sötétben.
Pedig ha tudná mennyivel szívesebben lennék vele, de nem csinálhatok hülyét szegény Sai-ból. Amúgy sem ment neki túl könnyen a beilleszkedés.
- Anya! Ezt miért kellett? - mordulok rá.
- Mit, miért, mi baj? - vág értetlen képet.
- Ezért mondtam Sai-nak, hogy nem érek rá... - nyafogom.
- De már elígérkeztél... és sohasem árt, ha azt látják a férfiak, hogy alaposan meg kell küzdeni érted! - kacsint rám végül.
Szerkesztve ookami67sophie által @ 2014. 01. 19. 21:28:07
|
| oosakinana | 2014. 01. 18. 19:34:11 | #28972 |
Karakter: Shikamaru Nara
Megjegyzés: (Inomnak)
Egy újabb küldetést hajtottam végre, aminek köszönhetően meg is bosszultam apám és Ino apjának a halálát. Meg tudták, hogy kik támadták meg őket és csak azokat vittem magammal, akiket szerettem volna. Nem akartam, hogy Inonak, csak Chojinak valami baja essen, így őket kihagytam ebből a dologból. Izumo-san volt az egyik aki velem tartott és segített a küldetésem sikerében, ám emiatt én eléggé megsérültem.
Egy év után most tértünk vissza Konohába, ám engem egyből a kórházba szállítanak, mert párbordám eltört és nehezen tudok mozogni miatta.
- Shikamaru, kisfiam. – ront be elsőnek anyám az ajtón, ahogy megtudja, hogy megjöttem és már meg lehet látogatni. – Olyan jó, hogy egyben látlak. – fogja meg a kezemet.
- Szia anya. – köszönök neki és figyelem könnyektől áztatott arcát. Gondolom nehéz lehetett neki, hogy egyszerre veszítette el a fiát meg a férjét.
- Mesélj hogy vagy? Mi történt veled? – most komolyan ezzel akar untatni?
- Küldetésen voltam anya. Megsérültem, de ezen kívül semmi sem változott. – mondom neki komolyan.
- Rendben. Nem sokára remélem hazajössz.
- Amint kiengednek innen, haza megyek. – adom neki az unott választ, amire bólint egyet. Kapok egy puszit is a homlokomra, és már megy is ki.
Csak nyugalomra van szükségem, meg, hogy végre egyedül legyek. Nem kell az, hogy körül ugráljon mindenki. Ám miért van olyan érzésem, hogy a nyugalmam nem fog sokáig tartani?
És ahogy gondolom nem sokára már megint nyílik az ajtó és egy számomra kedves hang szólal meg:
- Te aztán tudod, hogy kell az emberre hozni a frászt! – de sokat gondoltam rá, amíg távol voltam. Reménykedni tudtam benne, hogy egyszer megint hallani fogom ezt a hangot.
- Shikamaru, már azt hittük komoly bajod esett! – és nem egyedül jött. Pedig azt hittem, hogy fogok tudni beszélni vele egy kicsit, hiszen a mi apánkat mentem megbosszulni.
- Én is örülök nektek. – nyitom ki a szememet és alaposan végig nézek Ino-t változott még ez alatt az egy év alatt, vagy ilyen volt eddig is?
- Hoztam neked virágot! – amint meglátom a virágot felhúzom a szemöldökömet és úgy nézek rá.
- Ez célzás? – Ino ilyen téren semmit nem változtál, bár nem is kéne, hogy megváltozz.
- Természetesen, és ez tuti kibírja a szobádban is. – más nem is nagyon maradna meg, mivel én se vagyok bent állandóan.
Nem tudom levenni Inoról a tekintetem. Szebb lett és sokkal jobban áll neki a hosszú haj, mint a rövid. Kár, hogy ő Sasukéba vagy éppen Sai-ba van bele hullva. Velük soha nem vehetem fel a lépést.
- És mi történt? – kérdezi Choji, bár most nincs annyira kedvem hozzájuk.
- A sikeres küldetésnek olykor ára van. – jegyzem meg nyugodtan és a mellkasomra nézek. Igaz nem lett annyira komoly, mint gondoltam, de még is pont elég, hogy ágyhoz kössön.
- És most mihez kezdesz? – még is hogy érti? Mire gondol vajon? - Ezek szerint sikerült a bosszú, nem?
- Sikerült, de bőven akad még ilyen undorító alak a bingo-könyvben. – én is csináltam magamnak egyet, még ha nem is vagyok ANBU tag, de azért köt az Asuma-senseinek tett ígéretem is, hogy vigyázok a fiára.
- Akkor? Fejvadásznak álltál? – ez a gúnyos hang viszont kicsit sem tetszik. Ne csodálkozzon ha az ilyenekre olyan leszek, mint egy kaktusz.
- Mi van, ha igen?
- Csak aggódunk érted... – lép egyből védelmére Choji, amire nagyot sóhajtok.
- És ki kért rá benneteket?!
- Holnap megint meglátogatlak, most mennem kell, vár a bolt – a hangján érzem a csalódottságot. Bennem mostanában az emberek állandóan csalódnak. - hozzak esetleg valamit, bármit? – az erőltetett mosoly nem áll jól neki és nem is tudja jól csinálni, de majd felvilágosítom a dolgokról.
- Nem szükséges.
- Rendben, akkor szia. Jobbulást! – kimegy és legszívesebben megállítanám, de nem tehetem.
Choji még marad egy kicsit, de nem túl sokra megy velem, mielőtt viszont elmegy megkérem, hogy mondja meg Ino-nak, amikor holnap bejön hozzon nekem egy doboz cigit, mert idebent nem adnak, de nekem meg szükségem van rá.
Nem sokat változtam az elmúlt évekhez nézve. Még mindig nagyon fáj apám elvesztése a háború miatt. Nem tudom feldolgozni és kiengedni magamból azt, amire rá tudott venni, hogy megtegyem Asuma halálánál. Nem tudom, hogy mit kéne tennem. Kezdem úgy érezni, hogy mindenki akkor veszíti életét, ha velem egy csapatban van… Talán Inoéknak az lenne a legjobb, ha soha nem lennénk egy csapatba.
- Ennyire ne légy magadba fordulva Shikamaru. – hallom meg az Ötödik hangját.
- Maga is arról akar édeklődni, hogy miként vagyok? – nézek rá, majd el is fordítom a fejemet. – Ne fáradjon ilyenekkel.
- Tudod Shikamaru én is elvesztettem sok embert, aki számomra fontos. – kezd bele a szövegbe. – Volt egy öcsém, akit nagyon hamar elvettek tőlem és volt egy szerelmem is, akit úgy szint megöltek. – fordul felém. – Nem akarok itt papolni neked, de most már észhez kell térned. Nem taszíthatod el magad mellől az embereket. Szükségük van rád.
- Hogy még többen meghalljanak mellettem? – teszem fel unottan a kérdést.
- Ne légy bolond Shikamaru. – emeli fel kicsit a hangját. – Ami történt nem miattad történt egyik sem. Nem teheted mindenért magadat felelősnek. Az apád tudta, hogy mit vállal és tisztában volt a következményekkel. Jobb lenne, ha elfogadnád a döntését.
Nem válaszolok, de nem is nagyon zavar még az sem, hogy utána minden szó nélkül kimegy a kórteremből.
A mai nap folyamán még nagyon sokan bejönnek hozzám, de mindenki hamar távozik szerencsére. Egy ember nem jött be, akit azt hittem, hogy egyből ide fog rohanni, még pedig Naruto. Nincs az, amiből kitudna maradni.
~*~
Másnap nem tudom meddig alszok, de szerencsére nem zargatnak. Mikor felkelek rá nem sokkal, jelenik meg Ino és szerencsére egyedül.
- Szia. Jobban érzed magad? – lép beljebb, én meg óvatosan feljebb tornázom magam.
- Szia. Igen egy fokkal jobban vagyok. – nyerem vissza a régi énemet, amikor vele vagyok.
- Örülök neki. – elkezd matatni a zsebébe, majd felém nyújtja a cigit. – Choji szólt, hogy hozzak be neked. Bár nem tudom milyet szívsz így olyat, hoztam, amilyen Asuma-senseinél láttam.
- Tökéletes lesz. Köszi. – elveszem tőle. – Feljössz velem a tetőre? – ott legalább nem fognak minket egyáltalán zavarni.
- Nem lenne szabad mozognod. – pont ez érdekel a legjobban, hogy mit szabad csinálnom és mit nem.
- Ino. Te tudhatnád hogy rosszabbat is túl életem. – jegyzem meg, amire nem mond semmit, hanem csak bólintva, segít felállni és felmenni a tetőre, ahol leülünk egy eldugottabb helyre, ahol nem találhatnak meg minket olyan egyszerűen.
Előveszem a doboz cigit, majd kiveszek egy szálat belőle és rágyújtok.
- Asuma-sensei miatt kezdtél el cigizni?
- Igen. – nézem a cigit, majd beleszívok. Bent tartom, majd úgy fújom ki.
- Jól áll neked. Olyan menő vagy tőle. – Jegyzi meg, de ahogy fel fordítom a fejemet a kijelentésére el is vörösödik és lesüti a fejét.
- Köszönöm. – szívok még egyet majd előre nézek és csak úgy ülünk egymás mellett csendben.
Egyszer csak azt érzem, hogy Ino a fejét a vállamnak dönti. Elmosolyodok. Nem lököm el, mert jól esik, hogy ilyen közel van hozzám. Hiányzott, hogy itt legyen mellettem. Az utam során jöttem rá, hogy valamit kezdek érezni iránta, de azt is tudom, hogy ő viszont nagyon a nagymenőket hajkurássza.
- Tudod nagyon nehezen tudtam csak megtalálni azt, aki ezt tette az apánkkal. – kezdek bele a küldetésem elmesélésébe. – De amikor végre megtaláltam bosszút álltam helyetted is. Nem hagyhattam, hogy megússzák. – mondom őszintén, de csak az égre nézek.
- Köszönöm, hogy megtetted. Örülök, hogy visszakaptunk egyben. – kezét az enyémre teszi, amit meg fog és én is viszonzom a kéz fogását. Elszívva a cigit elnyomom és úgy maradunk még kettesben.
Ahogy kint pihenünk egyszer csak kivágódik az ajtó.
- Shikamaru. Gyere elő az egész kórházban téged keresnek. – Kiba. Nem tudja befogni az orrát.
Ino le is száll rólam majd felállunk.
- Itt vagyok ne parázzatok már ennyire. – nyugodtan dugom zsebre a kezemet. – Nem szöktem meg. – sétálok Kiba felé.
- Reméltem is. Nem akarja senki, hogy még nagyobb bajod essen. – ahogy kimondja egy olyan ember jelenik meg, akit már tegnap is hiányoltam… Naruto.
- Na mi van Shikamaru. – néz rám azzal a hatszáz wattos vigyorával. – Jó, hogy egyben visszatértél. Nekünk viszont van egy dolog, amit el kell intéznünk. – vált ő is hangnemet a végére, amire felhúzom a szemöldökömet.
- Még is micsoda? – kérdezem meg.
- Csak gyerek velem.
- Naruto Shikamarunak pihennie kell. – lép mellém Ino. – Nem mehet veled sehova.
- Nyugi Ino Tsunade banya engedélyt adott rá. Minden rendben lesz, csak segítek neki valamiben.
Bólintok, majd visszasétálok a szobámba és felveszem a ruhámat, amit azóta anya hozott be tisztát és követem Narutot. Senki nem jön utánunk ezek szerint tényleg komoly dolog lesz.
- Mit akarsz Naruto?
- Visszakapni a régi Shikamarut. Azt akarom, hogy adj ki magadból mindent. – megáll egy tisztáson, és úgy fordul felém.
- Te nem vagy komplett. Szét foglak verni.
- Ne légy annyira, nagyra magaddal, mivel fejlődtem én is.
El is kezdődik a harc közöttünk, mert hirtelen török neki és igyekszem mindent kiadni magamból, de meglepetésemre, még megütni sem tudom. Nagyon gyors lett vagy csak én lassultam be ennyire a legutóbbi küldetés után.
Végül a földre szegez és úgy támaszkodik felettem.
- Ideje, hogy kiadj magadból mindent, mert mindenki vissza várja a régi Shikamarut úgyhogy gyerünk. Az apád meg halt, ahogy Asuma-sensei is, de mi itt vagyunk neked és nem kéne, hogy ennyire magadba fordulj. Ino is feltudta dolgozni, akkor ne hogy te légy ennyire puhány. Örülj annak, hogy ismerted az apádat. Én nem ismertem, csak 16 éves koromban tudtam egyszer beszélni vele. Úgyhogy kapd össze magad. – Hallgatom a szavait, majd amikor elenged összekucorodok és, hogy senki ne lássa kezdek el sírni és kiadom magamból mindazt, amit eddig elfojtottam.
Soha nem hittem volna, hogy egyszer Naruto fog engem kiosztani, de hát ilyen egy jó barát, aki mindig elmondja, ha bármi gond van… Köszönöm Naruto…
|
| ookami67sophie | 2014. 01. 18. 15:09:36 | #28970 |
Karakter: Ino Yamanaka
Megjegyzés: (Shikamarumnak)
Újabb unalmas hétvégi nap a virágüzletben. Mondjuk nem panaszkodhatom, hisz rámfér a nyugalom a legutóbbi küldetés után. Ez az átka, hogy orvosi-ninja lettem. Mivel a háború után megcsappant a számuk, a Hokage asszonyság jóformán elhavaz a macerásabbnál macerásabb küldetésekkel. Néha megértem anyámat, hogy ez a főállása, bárcsak rá ütöttem volna. Kár, hogy apám vére csörgedezik bennem, így nem tudok soká tétlenül üldögélni...
- Ino, de jó, hogy megtaláltalak... - szakít ki a mélázásomból az üzletünkbe lépve Choji.
Megremeg a pult, ahogy lendületesen rátámaszkodik, én pedig alig bírom elkapdosni a lepördülő vázákat, az egyik végül ki is borul.
- Mégis hol lennék? - kérdem mély szarkazmussal, ám következő mondata merőben megváltoztatja a hozzáállásomat.
- Shikamaru visszatért! - visszhangoznak elmémben barátom szavai.
- Mi?! - kérdem hitetlenkedve. Valóban jól hallottam?
- Kórházban van... - nyöszörgi, s én csak ekkor fogom fel.
- Mi?! ...várj! Shikamaru visszajött... oké. És miért van kórházban? Megsérült? Súlyos? Mond, hogy nincs komoly baja!!! - rángatom meg a pult felett áthajolva felsőjét, aminek hatására még két váza esik le.
- Nem tudom! - védekezik ijedten - Nem tudok semmit!
- Induljuk! - jelentem ki határozottam, s gyors léptekkel indulok az ajtó felé.
- És a bolt? - kérdezi értetlenül Choji.
- Az várhat! - fordítom el a "nyitva" feliratot.
- Anyukás nem lesz... - kezdene bele.
- Nem! - vágok közbe - Anyám megérti majd, de most menjünk! - lépek ki, ám hirtelen visszafutok valamiért.
- Mi az? - kérdezi Choji.
- Ha már virágboltunk van, viszek neki valamit, ami felvidítja! - jelentem ki, s a kezembe kapok egy kis becsomagolt cserepes virágot.
- Nem úgy van, hogy cserepeset nem illik? Az azt jelenti, hosszan marad, nem? - kérdi a fiú.
- Ugyan - legyintek - Shikamaru ezt érdemli. Mármint nem a kórházban maradást, hanem a kaktuszt.
- Kaktuszt viszel neki? - mereszti rám meglepett tekintetét.
- Majd meglátod miért, de most menjünk! - sürgetem.
Eléggé aggódom Shikamaru miatt, főleg így, hogy azt sem tudom milyen állapotban van... de örülök, hogy visszatért. Már nagyon hiányzott, nélküle nem teljes a csapat. Meg eléggé nyugtalan is voltam, mióta elment. Bántott, ahogy háború után viselkedett, s ahogy én viselkedtem vele... az pedig még jobban, hogy hagytam elmenni. S most kórházban van, lehet, hogy súlyosan megsebesült. Ha meghalna azt sohasem bocsájtanám meg magamnak.
-x0x-
Ahogy beérünk a kórházba, egyből megtudakoljuk, hol van a társunk. Kissé megnyugtat, hogy csupán egy szimpla, első emeleti kórteremben találjuk. Hála az égnek nincs a sürgős esetek között. A kórterembe érve kellemes érzés tölt el, ahogy meglátom unott, álmatag arcát, amint épp lustálkodik. Úgy látszik mit sem változott a külön töltött idő alatt.
- Te aztán tudod, hogy kell az emberre hozni a frászt! - jelentem ki erélyesen, arcomon egy kedves mosollyal.
- Shikamaru, már azt hittük komoly bajod esett! - mondja valamivel halkabban a sietségtől lihegő Choji.
- Én is örülök nektek. - nyitja ki végre szemeit, majd laposan ránk sandít, és végigmér.
Szavai unottak és semlegesek. Mintha csak azért mondaná,hogy mondjon valamit, vagy mert így illik. Minden esetre elég rosszul esik. Úgy látszik telitalálat volt a szúrós növény, talán veszi a lapot.
- Hoztam neked virágot! - teszem az asztalára a kis kaktuszt.
- Ez célzás? - kérdi azonnal, s végre némi életet is vélek felfedezni hangjában.
- Természetesen, és ez tuti kibírja a szobádban is. - nézek rá kissé keserűen vigyorogva.
Csak remélni tudom, hogy marad, és minden újra a régi lesz. Sok minden történt, s sok megbeszélnivalónk van, de szívesen elfelejteném, ha cserébe visszakapnám őt. Csupán pár pillanatig állunk szótlanul, míg ő engem méreget, majd a mögöttem álló Choji töri meg a csendet:
- És mi történt? - kérdi kíváncsian.
- A sikeres küldetésnek olykor ára van. - mondja nyugodt hangon, s közben elgondolkodva bekötözött mellkasára emeli tekintetét.
- És most mihez kezdesz? - csúszik ki a számon, mire elkerekedett szemekkel fordul felém - Ezek szerint sikerült a bosszú, nem?
- Sikerült, de bőven akad még ilyen undorító alak a bingo-könyvben. - húzza össze szemeit.
- Akkor? Fejvadásznak álltál? - kérdem gúnyosan.
- Mi van, ha igen? - kérdez vissza.
- Csak aggódunk érted... - kezd bele Choji.
- És ki kért rá benneteket?! - morogja.
- Holnap megint meglátogatlak, most mennem kell, vár a bolt - motyogom lesütött szemmel - hozzak esetleg valamit, bármit? - erőltetek apró mosolyt arcomra, ám valójában nagyon fájnak szavai... nem is, inkább amilyen hidegen mondja.
- Nem szükséges.
- Rendben, akkor szia. Jobbulást! - indulok kifelé.
Choji szótlanul áll, úgy látom még maradna, úgyhogy nem szólok hozzá. Időzzön csak, hisz nagyon hiányzott már neki. Én viszont nem tudom mit akarok. Úgy érzem, az iménti beszélgetés kegyetlenül mély dolgokat korbácsolt fel, és túl sok volt mára. Emlékszem a napra, mikor elment. Hetekig azon gondolkodtam, utána menjek-e, de úgy döntöttem, jobb, ha elfelejtem őt. Ám akárhogy is próbáltam, nem sikerült.
Túlságosan összenőttünk már ahhoz, hogy valaha kiverjem a fejemből. Akárhogy is próbálom tagadni, még ma reggel is az eszembe jutott. Ahogy az is, hogy mi lenne, ha itt lenne, ha újra együtt lenne a csapatunk, és ő meg én... ostobaság. Nem akartam tőle semmit, ahogy ő sem éntőlem. Hisz ő mást szeretett, és én sem akartam soha olyan férfit magam mellé, amilyen ő. Meg is őrjítene az az állandó higgadtsága. Épp elég volt ezt a csapattársaként elviselni. Mára pedig sok idő eltelt. Rengeteg. Húsz éves vagyok, édesanyám ennyi idősen már a szíve alatt hordott. Egyre inkább hiányzik az, hogy mellettem legyen valaki, s ilyenkor mindig rá gondolok, meg hogy mi lett volna, ha mi... Vajon gondolt valaha erre? Azt is kétlem, hogy egyáltalán eszébe jutottam, amíg távol volt. A legjobb az lenne, ha túltenném magam rajta, de nem megy. Nekem ő kell.
-x0x-
Visszaérve a virágüzlet bejáratához látom, hogy a táblácska ismét fordítva van. Te jó ég, Anya lent járt... biztos le fog szúrni! Nehéz szívvel lépek be az ajtón.
- Yamanaka Ino! Örülök, hogy végre idetévedtél... - kezdi el - ...elmagyarázhatnád, hogy mi volt ez az egész!
- Shikamaru visszatért. - kezdem el, mire csodálkozva elmosolyodik - És kórházba került.
- Te jó ég! - kiált fel Anya. A születése óta ismeri Shikamaru, én sajnos nem, hisz egy nappal később születtem.
- Nyugi, nincs komoly baja. Sőt, már egészen jó színben volt... - mosolyok halványan.
- Jaj az a fiú! Mindig a bajt kresi...
- Bocsi, de vittem neki egy kaktuszt, majd kifizetem... - vágok közbe.
- Jaj, ez a legkevesebb, de miért épp kaktuszt? - értetlenkedik.
- Mert tudod milyen szúrósan viselkedett, mielőtt elment... - szavaim hallatán számon kérően néz rám - ...meg ő is olyan szívós, mint egy kaktusz.
- Jaj Ino! Na láss neki a dolgodnak! - utasít, majd szépen lassan felvonul az emeletre.
Én pedig újonnan beállok a pult mögé. Anyának nem sokat beszéltem a Shikamaru-s dolgokról. Arról tud, hogy elment, és hogy aggódtam érte, mint csapattárs. Többet nem. Nem is akarom, hogy bárki tudjon erről. Higgyék csak azt, hogy Sasuke, Sai és a hasonló "szívtiprók" után epekedem, akárcsak Sakura. Istenem de imádom ezzel piszkálni...
- Na, visszaértem Ino! - hallom meg Choji hangját.
- És mit mondott a mogorvák hercege? - kérdem unottan.
- Azt, hogy kérjelek meg, hogy vigyél neki holnap egy doboz cigit. De titokban! A nővérek nem engedik ki, bent pedig nem lehet, így nem adnak neki. - csodálkozva hallgatom szavait, nem is tudtam, hogy dohányzik.
Nyílván Asuma-sensei miatt szokott rá, de mit bánom én, legalább valamit tehetek érte.
- Rendben, úgy lesz. - nézek rá eltökélten.
Ha Shikamaru ezt kéri, akkor én megteszem, bár nem igazán tudom, milyet vegyek...
Szerkesztve ookami67sophie által @ 2014. 01. 18. 15:11:26
|
| Ereni-chan | 2011. 01. 17. 13:45:54 | #10578 |
Karakter: Aokawa Ryu
Megjegyzés: (Sunnak és Dainak)
Délután van. A Nap süt. Az ég kék. Minden szép. Na de nem mindenkinek…
Öcsikém ordítva rohan felém, én pedig a kardom magam elé emelve védem ki a támadását. És a következőt… a következőt… lassan ásítok egyet, mire még jobban begurul. Jutsukkal próbálkozik, sikertelenül. Sajnos még mindig túl könnyű legyőzni. Nagyon-nagyon könnyű.
Asszem volt vele egy csaj, meg egy erősebb jounin is. Jah, de csak volt. Olyan könnyedén elintéztem őket, mintha csak geninek lettek volna. Apropó jounin. Drága öcsikém is az. De olyannyira nem látszik meg rajta, hogy ettől a ténytől sírni lenne kedvem. Ez komolyan az én testvérem? Neeem… csak tévedés lehet.
Végül megunom a hadonászását, és a kardomat a nyakának szegezve, az egyik fának szorítom. Lihegve néz a szemembe. A tekintetében ott az értetlenség. Most próbál megtörni. Csak sajna nincs rám hatással, hiába vagyunk ikrek.
- Megmondtam neked, hogy ne kövess, Ryo - mondom neki rideg, érzelemmentes hangon.
- Én pedig megmondtam, hogy követni foglak, Ryu. Elvégre a bátyám vagy. Sosem fogom azt tenni, amit mondasz - villantja rám fekete szemeit konokul, mire morogva szorítom jobban a nyakához a kardom.
- Meg foglak ölni - közlöm vele, de látszólag nem veszi komolyan.
- Nem tudod megtenni - mondja teljes magabiztossággal, és épp ezért fogja nagyon megszívni. Valóban, tényleg nem fogom megölni, ha nem muszáj. Mivel szeretek játszani vele. Ki nem szeret a tesókájával játszani? De azt hiszem, most nagyobb lelki trauma kell neki, hogy leszálljon rólam egy időre. Minden játék unalmas lesz egy idő után. Ő is.
- Nem minden halál végleges. Van, hogy csak lelkileg halsz meg. Tudod, mire gondolok? - Először csak értetlen képpel bámul rám, majd lassan leesik neki a dolog, és a szemei ijedt, tiltakozó fénnyel csillannak fel.
- Nem! Ne csináld! - kezd el fészkelődni, de teljesen hiábavaló. Úgy kiállítottam, mint egy vásári pulykát. Akár még bukfencet is hányhat, akkor is a fának lesz szegezve.
- De igen. Te akartad, öcsi - gúnyos vigyorral hajolok közelebb hozzá, majd az egyik kezem a hátam mögé helyezem, és jeleket formálok vele. - Háromszor fogod átélni azt az éjszakát. Ha szabadulni próbálsz, meghalsz. Jó éjt, Ryo! - súgom felé, majd az utolsó pecsétet is megformálva ráolvasok. Azonnal eszméletét veszti, de még érzem, ahogy az izmai összerándulnak. Ez remek kis lecke lesz neki. Háromszor nézheti végig, ahogy megölöm a nagybácsikánk. Ennél jobb esti mesét nem is kívánhatott volna! Apropó este… kezd sötétedni. El kéne tűznöm, mielőtt még bármelyik idióta is magához térne. Aztán ha szerencsém van, se Ryo-chan, se a többiek nem követnek most egy ideig. Öcsike sebeit fontosabb lesz ápolni. Hm… hányadik alkalom is, hogy ezt csinálom vele? Nem sokadik. Ezt már tényleg csak a legnagyobb sodromban szoktam alkalmazni.
A kardomat kihúzom a fából, így az előttem lévő a lábaim elé csúszik. Arrébb rúgom, majd fegyverem a hátamra függesztve az egyik fára ugrom, és elindulok. Hosszú az út még Avarrejtekbe. És a küldetés sem lesz a legrövidebb…
Számban egy fűszállal, hónom alatt egy kis ninjatáskával érek a falu határába. Tiszta tanyasi feelinget nyújtok, és látom a határőrök képén, hogy ők is mindjárt elröhögik magukat. Na ja, a szent küldetésért mindent, nemde?
Megkérdezik, melyik faluból való vagyok, meg, hogy mi dolgom itt, természetesen hazudok valami abszurd marhaságot, aztán már Konoha utcáin sétálok. Az emberek a szokásos reggeli teendőiket végzik, a piacosok kiabálnak, én meg keresek egy elég kultúr helyet ahhoz, hogy átöltözhessek.
Szerencsére találok is egyet, így pár perc múlva már a sima, átlagos ruhámban mászkálok. Persze senkinek sem tűnik fel, hogy esetleg veszélyes is lehetek: mindenki csak egy gyereket lát bennem, pláne így, és az Akatsuki épp ezért veszi hasznomat. Mert senki sem gondolná, hogy az ártatlannak vélt kölyök talán nem is olyan ártatlan…
De ideje a küldetésre koncentrálnom. Reggel kaptam egy üzenetet az Akatsukitól, amiben leírták, mi lesz a feladatom. Likvidálnom kell egy Konohai jounint, valami Yakushi doktort. Hát ez szuper, újabban dokikat kell gyilkolnom? Mi haszna ebből az Akatsukinak? De nem kérdőjelezem meg a parancsaikat. A tagságom első feltétele volt annó…
A kórházat persze azonnal megtalálom, hülye is az, aki nem szúrja ki. Befelé menet elkapok egy ápolót, genjutsuval szépen elaltatom, majd az ő alakját veszem fel, és egyszerűen besétálok az épületbe. Senki sem veszi észre a cserét, legyenek akármekkora jouninok vagy chuninok. Az álcám tökéletes. Na hol is lehet az a doki?
Persze nem megyek azonnal a mély vízbe, először informálódom kicsit a prédáról. Az adattárba megyek, és egy ügyes kis csínnyel (genjutsuval) bejutva mérlegelem a helyzetet (azaz eltulajdonítok pár aktát). Majd átfutom őket, miután megszoktam a kórház járását.
A dossziékat a köpenyem alá rejtem, majd a szobából kilépve elindulok a folyosón, reményeim szerint a kijárat felé, de a reményeim most cserbenhagynak. Mivelhogy egy eléggé üres terepen találom magam, ami azért mégsem elég üres. Velem szemben két férfi jön, az egyik egy doki, a másik egy egyenruhás jounin. Felismerem benne az oly sokat emlegetett Hatake Kakashit. Fenébe, ez nem jó! Ennek a fazonnak Sharinganja is van! Ha nem vigyázok, könnyen lehet, hogy leleplez!
Komolyság, orvosos beütés. Nem fog átlátni rajtam. Ha eléggé koncentrálok, nem.
Elmennek mellettem, a szürke feltűnően néz, de nem tesz semmit. Én meg gondolok egyet, és befordulok az egyik kórterembe, csak, hogy ne tudjon többet nézni. Kissé felsóhajtok, mikor már nem érzem a chakráját, és csak ekkor nézek szét a szobában.
Tipikus kórházi szoba, ággyal, kis szekrénnyel, ablakkal meg virággal. És az ágyban fekszik valaki. Méghozzá egy szőke hajú fiú.
Közelebb sétálok hozzá, és mintha csak ellenőrizném, hogy van, írogatni kezdek valamit a kezemben lévő táblára. Igazából azt fontolom, vajon mikor lenne a legideálisabb lelépni. Hogy ne is keltsek gyanút, és ne is találkozzak Hatakével…
Közben a fiú mocorogni kezd. Erre közelebb hajolok hozzá, hogy megnézzem, nincs-e baja, mintha ezt az arcáról le lehetne olvasni. Igazából ez csak egy indok, hogy jobban megnézhessem. Elég jóképű srác. Nem is lehet sokkal idősebb tőlem. Vajon miről álmodik? Hm… és drága öcsikém vajon miről? Hehhe.
És akkor rám szegeződnek azok a zöld íriszek. Először leblokkol a tény, mivel elég váratlanul ér, de aztán sikerül felocsúdnom. Röviden: felébredt a kis aranyos.
- Te meg mit csinálsz? - fürkész továbbra is, és erre leesik, hogy ja, még mindig csak fél centire vagyok az arcától. Rögtön hátrább hajolok, és egy orvosi köhintés kíséretében a kezemben lévő lapokat kezdem bámulni.
- Csak ellenőriztem a légzésedet - mondom végül. Ez egész jó indoknak tűnik.
- Minek? Nem is vagy orvos! - Erre végignézek magamon, és tökre ledermedek. A fenébe, nem mondod komolyan, hogy az előbb…
- Üdvözlet - hallom az ajtó felől az ismerős hangot, és rögtön utána meg is pillantom az ajtófélfának támaszkodó Kakashit. Szigorú, de egyben elégedett képpel méreget, és gyűlölöm magam, hogy nem vettem észre előbb, miben mesterkedik. Nyilvánvalóan észrevette, hogy csak álcázom magam, és mikor elmentem mellette, szépen megtörte a jutsum. De hogy ezt úgy, hogy észre se vegyem… tényleg elég vérprofi. De a fenébe is, ha felismer, mehetek a sittre, és valahogy nagyon nem vonz ez a gondolat!
Így hát jobb ötlet lévén felrántom az előttem fekvő srácot, és a kardom a nyakának szorítom. Ez persze egy kisebb változata, mivel, hogy beférjen az orvosi szerkó alá, kicsit levettem a méretéből. Egyelőre nem is növelem meg. Az túl árulkodó lenne.
Kakashi erre a tettre kissé meghátrál, és tudom, hogy ezt kell kihasználnom. A túszom meglepettségét, és Kakashi zavarodottságát. Nagyon gyorsan kell cselekednem, különben a pillanat elúszik, és nem tudom kihasználni.
Így hát a sráccal egyetemben hátravetem magam, egyenesen ki az ablakon. Még látom, ahogy a szürkehajú jounin elindul utánunk, de közben már mondok is egy jutsut, amivel még több időt nyerhetek. Ködszimulálás. Ezen még a Sharingan sem lát át.
Gyors vagyok, és még épp időbe fejezem be a pecséteket. A köd mindent elborít, Kakashi nem lát semmit, és én sem, kivéve a szőke srácot, aki idegesen csapkodva próbál megszabadulni tőlem. Az sajna most nem fog menni, picim. A sors úgy hozta, hogy a foglyom leszel, ki tudja, mennyi ideig. Remélem, nincsenek túl nagy sérüléseid, mert én nem vagyok egy doki… sőt, én egy kivégző vagyok. De azt hiszem, ezt majd csak később tudatom vele.
Egyelőre az a fontos, hogy minél hamarabb eltűnjünk a színről.
|
| Levi-sama | 2009. 06. 11. 22:32:35 | #850 |
Karakter: Naruto
Naruto:
- Ez meg mire volt jó Teme? - kérdezem dühösen, és szikrázó szemekkel figyelem ahogy ledobja magát az egyik ágyra. - Válaszolj!
- Semmire. Csak kijelentettem valamit.
- Akkor meg min vigyorogsz? - csücsörítek gyanakodva. Olyan furcsa és szokatlan őt mosolyogni látni. Nem mondom hogy nem áll jól neki, mert nincs olyan dolog a földkerekségen, ami ne állna jól neki. Egyszerűen csak... szokatlan.
- Semmin. Csak örülök, hogy pont úgy esett, hogy véletlenül - húzza meg az utolsó szót - veled vagyok egy szobában. Hát nem remek?
Felforrósodik a képem ahogy tudatosul bennem. Öhm... nyugi Naruto, csak húzza az agyadat. És különben sem valószínű, hogy itt megbotlik majd valamiben és megint a számra esik... Ugye nem? - szorítom magamhoz a hátizsákomat.
- De...az... - morgom válaszul, és észbe kapva kezdem kirámolni a hátizsákom.
Beterítem szálláshelyünket egyenletesen az én otthonos rendetlenségemmel, és elégedett vigyorral megcsodálom művemet. Na így már sokkal jobb.
Megkordul a gyomrom, és rászorítom a mancsomat.
- Sasukeeee... - nyüszögöm. - Éhes vagyooook... megyünk vacsorázni?
- Nem megyünk sehova - vigyorodik el.
- Mi? - háborodom fel. - De éhes vagyok. Hazug...
- Azt nem mondtam hogy nem eszünk. Csak azt hogy nem megyünk sehova - vigyorodik el, és mellém lépve fogja meg kezem, hogy maga után húzzon a másik szobába. Egy megterített asztal, rengeteg kajával! Woaaahhh...
- Hogy...? Mikor...? - dadogom, mert hát nem láttam őt elmenni vásárolni.
- Mialatt fürödtél.
Jah értem. Nyáááá!
- Mmmm... de éhes vagyok - foglalok helyet, és behabzsolom a sok finomságot. Mmmfff... nymnymnyümmmnyümm...
Végül majdnem kipukkadva dőlök hátra egy elégedett sóhajjal, és olyan mosollyal, mint a lottógyőztesé.
- Azt gondoltam Dobe hogy sokat eszel... na de ennyit... - döf egy szokásos Sasukés fullánkot belém, és én felfújt képpel kezdem fixírozni a falat. Jaj már, most mér ilyen?
- A küldetéshez kell az energia - válaszolom, duzzogva csücsörített szájjal.
- Aha. Én is azt mondanám.
Kilököm kezéből a tányért, és dühösen nézek rá. Mindjárt beverem a képed!!!
Azonnal megtorpanok, és lemerevedek, amikor felvillan a sharinganja. Hideg, gyilkos szemek merednek rám, mint egykor Itachié...
- Sas... - dadogom.
- Semmi baj Dobe - szakít félbe halkan, és behunyja szemeit, arcára kényszerítve egy mosolyt. Hogy honnan tudom, hogy kényszeríti? Én egész életemben ezt csináltam. Felismerem.
- Ezek a szemek többet már csak nekem okoznak rémálmokat.
Ökölbe szorított kezemet leeresztem, és elszégyellem magam gyermeki vadságomért. Szomorúan figyelem ahogy feláll, és sétálni hív.
Sasuke.
Ő már nem az a Sasuke aki régen volt. Az iménti jelenet a fájdalmas valóságot vágta az arcomba. Ő már más... azok a szemek... istenem, Sasuke... Hiába nézel ki külsőleg úgy ahogy a régi Sasuke, belül már nem tudom ki lakozik.
Miért jött vissza? Nem hiszem el azokat amiket összehordott.
Olyan hideg volt a tekintete...
Elérte a céljait, már semmi nincs neki. Valóban így lenne?
- Amikor visszajöttél... - szólalok meg halkan.
- Igen?
- Szóval. Azt beszélik megölted Orochimarut és a bátyádat is. Szóval akkor... végülis elérted a célodat, nem?
Nélkülünk. A csapatod nélkül. A barátaid segítsége nélkül.
Felszökken egy háztetőre, és sztáros pompájában egyenesedik ki, arcát a lenyugvó nap felé fordítva. Valaki hozzon egy fényképezőgépet! Lefotózom, és Sakurának eladom!
- Igen Naruto... megöltem őket. Viszont hatalmas hiba volt...
- Hiba? - Ezt most nem értem. - Itachi meg akart ölni téged, És engem is... Kyubi miatt. Ráadásul kiirtotta a családodat. Orochimaru meg...
- A bátyám szeretett engem Naruto... - szakít félbe halkan. - Szeretett és ezért hagyott életben. A mészárlást a Hokage parancsolta neki. ANBU volt...csak parancsot teljesített. Az én életemért cserébe feláldozta a klánunkat.
MI?
Hogy... hogy micsoda...?
Döbbenten nézem őt, de nem látom az arcát. Ó te szent ég... óh ne... ez nem lehet igaz... ez nem... ez lehetetlen... a Harmadik sosem tenne ilyet... az lehetetlen...
- Sajnos mikor erre rájöttem már késő volt. - folytatja halkan. - Itachi hősként halt meg. Azt akarta hogy megöljem. Hogy én álljak rajta bosszút... azokért a bűnökért...amik egy életen át nyomták a lelkét.
Szavai halkak, és kifejezéstelenek, de a belőlük áradó fájdalmat tisztán érzem. Fogékony vagyok nagyon mások érzéseire, és tudom... szenved.
Megszorítom kezemmel a vállát, de csak folytatja tovább, mintha elszántan önostorozná magát.
- Orochimaru csak hab volt a tortán. Miután rájöttem hogy tulajdonképpen miért is fogadott maga mellé.. már késő volt. Nem volt más választásom mint megölni .. vagy ő öl meg engem.
- Sasuke... - próbálom félbeszakítani, mert csak még több fájdalmat okoz magának. Hogyan vigasztalhatnám meg? Borzasztó érzés őt így látni... Sosem voltam a szavak embere.
- Ne, ne mondj semmit - fordul felém, arcán zéró érzelem. Ügyes maszk. Vajon meddig bírod repedezés nélkül magadra erőltetni?
Szomorúan figyelem...
- Ami pedig a célomat illeti - folytatja halvány mosollyal. - Azt még nem értem el... de el fogom. Arra mérget vehetsz.
Oh...
- Na és mi az? - villanyozódom fel, mert ez egy jó hír. Célok nélkül nincs értelme az életnek.
Hirtelen eltűnik? Teme hol vagy?
- Tudni szeretnéd? - súgja ahogy hátamhoz simul. - Naruto...
Megremegek, és döbbenten fordítom felé a fejemet. Most mi van? Most mit csinál? Elfáradt, és rajtam pihen? Akkor miért nem megyünk vissza a szállásra pihenni?
- Gaara nagyon feltűnően nézett téged, ugye tudod? - mondja hirtelen, hangjában a szokásos gúnyos éllel.
- Mivan? Nem tudom miről beszélsz Teme... - mordulok fel.
- Olyan naiv vagy... - szusszan egyet. Mellkasomon érzem kezét. Mit csinál? Keres valamit a zsebemben? Ott nincs semmi...
- Gyere menjünk vissza - mondja, és megkönnyebbülten felsóhajtok. A közelségétől, és érintésétől valahogy elfogyott a levegőm... és valami bizonytalan okkból remegni kezdett a gyomrom. Hm. Talán az a tejszínes sütemény nem volt már friss...
Visszaugrálunk a háztetőkön, és beslisszolunk a szobánkba. Vidáman csacsogok vele, és ő türelmesen hallgatja szövegelésemet, ahogy régen. Legalább ez nem változott. Boxer alsómban és pólómban készülődöm alváshoz, és miközben szövegelek, őt figyelem ahogy komótosan vetkőzik.
- Nézni akarod...? - mosolyodik el. Oh... én nem, én csak... szóval elbambultam... vagy ilyesmi...
Égő képemet elfordítom tőle.
- Miért nem tudsz a fürdőben öltözni? - morgom az orrom alatt.
- Nem vagyok szégyenlős.
- De... - én viszont igen.
Halk neszezés.
- Most idenézhetsz.
Ránézek, és miután meggyőződtem róla hogy nem nudi, hozzávágom a párnámat. Nesze! Ezt azért kapod, mert olyan furcsán viselkedsz Teme!
Elkapja, és komolyan néz, de ajkai körül már ott a kis mosoly. Lassan elvigyorodik.
- Provokálsz dobe?
Felpattanok, megkaparintom az összes párnát, és az ágyamra halmozva kiskirályként húzom ki magam, széles vigyorral. Na és moooost! A Nagy Naruto Hokage-jövendőbeli-sama megmutatja mi fán terem a dijjjjóóóóóóó....!!!
Csak úgy suhognak a párnák amikkel megsorozom, de nem dobálja vissza, hanem hirtelen felettem terem egy na megállj morgással, de nem hagyom annyiban! Nem ám! A Nagy Narutot nem lehet ilyen könnyen legyőzni! Sorozom ám a kezemben lévp kispárnával, miközben kacagva küzdök szabadulásért.
Győzött. Ehh, meg sem lepődöm. Pihegve pillantok fel rá, és aztán felfigyelek valamire. Hé Teme... miért van ott a kezed? Izé... oda nem szokás csak úgy... szóval...
Mér lángol is az arcom.
- Sas...ke...mit csinálsz? - pillázok fel rá. Keresel valamit? Biztos leejtett valami kis dolgot, ami véletlenül becsusszanhatott oda. Igen, biztosan.
- Óh hát nem látod? Nézlek - mosolyog le rám.
- Nem az.. hanem...nhh... - fulladnak el szavaim ahogy megsimogatja.
- Nocsak Naruto... miféle hang volt ez? - már megint ez a gúnyos hangsúly... Elvörösödöm még jobban. Végül elveszi onnan a kezét, és hasamat simogatja meg. A Kyubi pecsétjét. Az átkomat és az áldásomat.
De miért csinálja ezt?
- Sas...mmmm... - fojtja belém a szavakat a szájával, és nyelve számba nyomul. Megremegek, és ellenszegülő, ellenkező kezeim lehanyatlanak.
Miért érzem ezt a forróságot és bizsergést? Nnhh... Nyelve hadakozik az enyémmel, mégis inkább tűnik játéknak... Olyan furcsa érzés... de jó... nagyon... és ahogy mellkasának forró bőre az enyémhez ér... az olyan... olyan...
Zihálva emeli fel a fejét, és mér bukik is ki belőlem:
- Ugye csak véletlen volt?
- Aha, persze. Szándékos véletlen - kacsint rám, és az ágyához vonul egy visszazsákmányolt párnával. - Jó éjt...
Mintha ezek után tudnék aludni! Amikor megint olyan dolgokat csinált, amiről gőzöm sincs mire jók!
Mert ne szépítsük a dolgot: megcsókolt. Pedig megcsókolni lányokat szokás. Én meg, férfilétem hajnalán állva, elmondhatom magamról, hogy minden Sakura-becserkészi tervem csődöt mondott, és életem összes csókját eddig csak Sasukétől kaptam. Az elsőt is, a másodikat is a harmadikat is...
- Grr... - mordulok fel, és másik oldalamra fordulok. Hogy képes nyugodtan aludni itt a szomszéd ágyon, amikor én nem tudok? Hogy mer?
Kinyújtom rá a nyelvem, és hátat fordítva neki elvackolódok végre.
Behunyom a szemem.
„Naruto...”
Felpattannak a szemhéjaim. Hát ez nem igaz! Ez a Teme! Grr...
Hosszas morgolódás után végre elalszom, de korán felébredek, ami nem szokásom. Én addig aszom, amíg éberre nem pofoz valaki. Hát most először csoda történt. Iruka-sensei sírna örömében ha ezt látná!
Boldog fogmosásos reggel. A szép fogak kellenek az ideális jófiú-pózhoz. A tükörre csillantom 24 karátos mosolyom, majd visszarobogok a szobába. Összerámolom a cuccaimat, és felkapom a fejem. Sasuke nyögdécsel, és halkan felmorran. Micsinálsz teme?
Mellé lépek és alaposan megnézem, elgondolkodva csücsörítek számmal. Rosszat álmodik? Juj azt nem hagyhatom szegénynek!
- Sasuke... - kezdem óvatosan, mert már tanultam abból, hogy ha hirtelen felébresztem, könnyedén belém áll a kardja. Semmi reakció, csak egy hangosabb nyögés.
- Sasuke... - hunyom be szemeimet kissé ingerülten. Újabb nyögés. Dühösen szorítom ökölbe mancsocskáimat, és felmorranok hangosan. - Sasukeeeeeeeeeeeeeeee!!!!!!!!!!
Végre kinyílnak sötét szemei, és szinte magukba szippantanak, úgy örvénylenek benne érthetetlen dolgok.
- Jól vagy? Nyöszörögtél álmodban. Meg... mindenféle furcsa hangot...
- Jól - szakítja félbe csacsogásomat, és kócos, sötét fürtjeibe túr.
Most kéne megint az a fényképezőgép! Sakura sikítozna ha látná milyen Sasuke ébredés után!
- Indulunk? - térít magamhoz.
- Aha, igen hamarosan - biccentek mosolyogva.
Felkel az ágyból, és ahogy szétnyílik kissé a köntöse... MI A..........?
Hát mekkora van neked, teme?
Hogy merészelsz nagyobb micsodával rendelkezni mint én? Ahhrgg... És... miért... khm...? Mondjuk az enyém is szokott néha, de nem ekkorára és nem ennyire...
Ellibeg a fürdőbe, és én sokkos állapotban kapcsolom be az automatikus robotpilótámat. Táska fel, ajtókilincs kinyit, lépked-lépked-lépked.
Nagyjából össze is kaparom magam, mire utolér.
Elindulunk.
Miközben Sai idegein táncolok, lopva hátra pillantgatok Sakurára és Sasukére. Beszélgetek, sugdolóznak, és Sakura elpirul. Sasuke pedig kaján mosollyal nézi.
Miért szorul össze a mellkasom, és esik nehezemre levegőt venni?
Vajon mit súgott neki?
Sakura mellém lép, és kíváncsi kérdésemre csak azt mondja hogy semmi. De akkor is volt valami ha elvörösödött. Sasuke csak elmosolyodik kérdő pillantásom láttán.
Durcásan csücsörítve fordítom el a fejem. Utáltam mindig is, amikor ezt csinálták. Sugdolóztak, mintha én nem is lennék... Hát, Sakura szemében nem is léteztem. Ő csak Sasukét imádta, mint egy istent. De amikor kettesben maradtunk, akkor minden megváltozott. Egymást támogattuk, segítettük, egészen mostanáig.
Mióta Sasuke visszatért, Sakura ismét keresztülnéz rajtam. Valamikor régen ez bántott volna, most csak zavar kissé.
*
Hosszas gyaloglás után Sakura pihenőt kér, és egy kis tisztáson megállunk. Sai bosszúsan sóhajtva osztja ki a feladatokat.
- Naruto, te nézz körül. Sasuke, te segíts neki légyszíves. Mint tudjátok, ez ellenséges terület. Sakura, készítsd elő az ételt. Egy óránál többet nem szeretnék itt tölteni.
Biccentek, és komolyan indul el egy találom irányba. Sasuke mellém lép, és bevetődünk az erdőbe. A fák között suhanunk némán, alaposan megfigyelve mindent. Két klónt előre küldök, felderítőként. Semmi.
Sasuke is körülpillant, vörös szemei mint két rubintkő, úgy csillannak meg a fák lombkoronáin áttűnő csipkézett napsugarakban.
- Semmi - mondja halkan. Behunyom szemeimet és befelé koncentrálok a klónjaimra. Megszüntetem őket, és elégedetten vigyorgok rá.
- Minden rendben, nincs semmi gyanús a környéken. Mehetünk is vissza, már éhen halo... - nyomom a rizsát, amikor valamit hirtelen megérzek. A hasamba nyilall, ami csak egy dolgot jelent. A Kyubi megérzett valamit, amit én nem.
- Hasra! - vetem rá magam Sasukera, és még időben. A nyíl elsuhan az arcom mellett, felsebezve azt. Egyszerre pattanunk fel, és A lövés irányába fordulunk. Én nem látok semmit, és nem is érzékelek semmit.
- Ketten vannak - mondja Sasuke. Sharinganjával látja őket. Előhúzom kunai késemet, és mögé állok, hátunkat egymáshoz vetjük.
- Hol?
- Neked négy óránál az egyik, a másik velem szemben.
- Milyen ninják lehetnek? - morgom halkan.
- Kőfalubeliek.
- Remek. Már úgyis nagyon unatkoztam - vigyorodom el. Mindig nagyképű szövegekkel hergelem az ellenséget.
- Dobe... - hallom, és valahogy tudom hogy mosolyog.
- Kage bunshin no jutsu! - emelem fel kezeimet, és beterítem kétszáz méteres sugárban az egész környéket önmagammal. Harcikiáltással vetődünk egyszerre az ellenségre. Az egyik ninjával harcolok, trükkösen rácsimpaszkodnak a klónjaim, így mindig látom hol van. Fél szemmel látom ahogy Sasuke harcol a másikkal. Hihetetlenül gyors és erős... tyűűű...
- Razengan!
Győztem. Nah, hol van Sasu...
- Sasukeeee! - ordítok fel rémülten, ahogy meglátom a földön heverni. Halálra rémülve termek mellette, és ajkamba harapva, egész testemben remegve hajolok fölé. Saját hangomat csak a távolból hallom - Mikor... jaj istenem... hogyan...? Sasuke...
- Dobe... - sóhajtja, és döbbenten pislogom ki könnyeimet a szememből. - Nyugi, semmi bajom, csak már nagyon elhúztad a harcot, és unalmamban majdnem elaludtam. De persze te a fülembe ordítasz...
- MI? - pattanok fel, dühös fejem lángol. Olyan pipa vagyok, hogy legszívesebben... Ahhhrgggg....
- Temeeee... - morgom fogaimat csikorgatva.
- Azt hitted meghaltam? - áll fel komótosan, és lepillant rám, arcán már nyoma sincs a gúnynak. Elsápadok ahogy kiejti a száján a halál szót. Szomorúan szegezem kék szemeimet mellkasára.
- Igen... - suttogom halkan.
- Oi dobe... - súgja, kezével megsimogatva arcomat, majd tarkómat cirógatja tovább, úgy hajol közelebb. - Ne haragudj, nem hittem hogy ennyire megrémítelek.
Behunyom a szemem.
- Én... - suttogom. - Azt hiszem... jobb ha visszamegyünk, és értesítjük a többieket.
Utolsó szavaimat már ajkai nyelik el.
Szerkesztve Levi-sama által @ 2009. 06. 11. 22:37:00
|
| Darky | 2009. 06. 02. 16:35:10 | #395 |
Karakter: Sasuke
Naruto meglehetősen a szívére vette a dolgot. Hogy akkor elhagytam a csapatot. Tudom hogy sosem fogja megérteni hogy miért tettem.
Akkor nem volt szükségem más segítségére, a saját erőmből akartam olyan hatalmasan erős lenni, hogy képes legyek legyőzni a bátyám.
Talán Naruto még most sem hiszi el hogy maradok.. talán tart tőle hogy újra eltűnhetek.. mert mikor mondom neki, hogy mostmár itt vagyok neki emlék helyett én megkérdezi:
- Igen? És meddig...?
Halk morgás csak, de én persze meghallom.
Oi dobe.. azt hiszed komolyan itthagynálak.. hehehe.. mekkorát tévedsz. De fogsz te még azért nyöszörögni.
Persze ezt nem mondom ki hangosan.
- Felejtsd el, és kérj másikat Tsunade-anyótól - mosolyog rám, mintha mi se történt volna. - Gyere menjünk, mert nagyon lemaradtunk.
Bakker.
Már tudom miért kérte ezt Kakashi.
Egyem a furfangos vén kéjencet.
***
Lassan megérkezünk a tóhoz.
Naruto nézi ahogy Sakura meg Sai a vízbe szaladnak.
Énis vetkőzni kezdek.
-Oi Dobe.. te nem jössz? - pillantok rá a vízpartról.
Pipacspiros fejjel álldogál a parton és gyorsan megrázza a fejét.
- Én én... inkább... ööö...
- Ch..
Na azt már nem. Nem hagyom hogy kimaradj a mókából.
Lassan sétálok elé, és megragadom a cipzárt a felsőjén.
- Hékás!
Védekezne és kapálódzik, de én megszabadítom lassan az összes ruhájától.
- Meleg van, fáradtak vagyunk és izzadtak. Elég a szégyenlősködésből, és gyere be velem a vízbe. - jelentem ki nyugodtan és már húzom le a nadrágját.
Hanyatt vágódik a fövenyen.. lábbal már a vízben is van.
Mosolyogva hajítom el a ruhadarabot.
Jajj a kis szégyenlős.. rögtön nyakig a vízbe merül.. majd lejebb..csak a feje búbja látszik ki.
- Eztbluugymégbluggymegbluggybánod...
Hahahahahaha..persze...
Én ellenben kicsit sem vagok szégyenlős. Az a pár év Orochimaruval és a csatlósaival teljesen érzéketlenné tett az ilyen dolgokra.
Ráadásul ha Naruto pírtól szikrázó pofiját láthatom..direkt provokálom vele.
Sakura megáll a növésben miközben Sait fröcsköli, így a fiú bevisz neki egy hatalmas adag vizet.
- Saiiii - visítja a lány, és ökle már hasítja a vizet, hatalmas hullámot keltve.
Remek.. ezek a dolgok..úgylátszik mit sem változtak.
Naruto meg elszalad úszni, toronyiránt.. már a másik partnál jár.
Nyehehehehe...
***
Suna.
Mindenhol homok... Kissé unalmas egy hely.
Kankuro jön elénk, Naruto kedélyesen elbeszélget vele. Én meg azon gondolkozom hogy már megint miért csikorgatom a fogam. Csak nem féltékeny vagyok.
Csak de.
***
Megérkezünk Gaara-hoz.
Kazekage cuccben feszít, látszik hogy Naruto felnéz rá, némileg olyan mintha olyan közeli barátokká váltak volna azalatt a pár év alatt, mint amilyenek mi voltunk.
Csak ugye.. mi már nem vagyunk azok.
Márcsak azért sem mert Naruto az enyém, és én fogom megszerezni.
Nem is állom meg hogy közbe ne szóljak, mikor Gaara vacsorázni hívja.
- Naruto nem tud veled vacsorázni ma. - jelentem ki lazán, kezem a vállára téve.
- Miért nem? - kérdezi kis szőkém, én pedig Gaara-ra nézve válaszolok.
- Naruto ma velem vacsorázik. - vigyorodom el.
Szikrák pattannak a levegőben ahogy egymásra nézünk.
Nahát.. régen se csíptük egymást. Most se. Ráadásul kölcsönös.
Nos, ez van.
- Menjünk. - vezetem el Narutot.
Természetesen rögtön nekem esik.
- Ez meg mire volt jó Teme? - kérdezi már amikor beértünk a szobába.
Levetem magam az egyik ágyra és onnan vigyorgok rá.
- Válaszolj! - morogja.
- Semmire. Csak kijelentettem valamit.
- Akkor meg min vigyorogsz?
- Semmin. Csak örülök hogy pont úgy esett, hogy véletlenül veled vagyok egy szobában. Hát nem remek?
Látszólag most fogta fel a dolgot mert rögtön elpirul, és a hátizsákjához sasszézik, magához szorítva azt, mint valami védőbástyát.
- De.. az. - nyögi halkan, majd nekiáll kipakolni.
A hálósipkánál elmosolyodom. Viszont sehol sem látom a fejpántot.
Vajon hol tarthatja?
***
Nem sokkal később firtatja is hogyha már azt mondtam hogy vele vacsorázom mehetnénk mert éhes.
- Nem megyünk sehova. - felelem kaján mosollyal.
- Mi? De én éhes vagyok. - teszi karba a kezét. - Hazugg...
- Azt nem mondtam hogy nem eszünk. Csak azt hogy nem megyünk sehova. - vigyorodom el, majd a kezét megfogva, vezetem a másik szobába, ahol már ott van megterítve az asztal.Csodálkozva nyílnek el a szemei a sok kaja láttán.
- Hogy..? Mikor..?
- Mialatt fürödtél. - felelem, azzal lelopok egy cseresznyét a tányér széléről, a díszétésből.
- Mmmm..de éhes vagyok. - dörzsöli meg a hasát és már ül is le hogy felfalja az egészet.
Azt mondjuk mondhatom hogy a farkasétvágya a régi.
Suna-ban elég csípősen készítik a rament.. azért iszik is bőven hozzá.
Aztán hanyatt dől a széken jóllakottam és figyeli ahogy az utolsó falat húst fogom meg a pálcikával.
- Azt gondoltam Dobe hogy sokat eszel.. nade ennyit.. - jegyzem meg gonoszan, mire puffogva fordítja el a fejét.
- A küldetéshez kell az energia. - feleli durcásan.
- Aha. Énis azt mondanám.
Puff. A rizsestál a földön landol, ahogy elindul felém és kilöki a kezemből. Lassan nézek fel rá, szemeimben épp csak megcsillan a Sharingan.
Visszahőköl ahogy meglátja a vörös ürességet a szemeimben.
- Sas..
- Semmi baj Dobe.
Behunyom a szemem, és immár mosolyogva nézek fel rá.
- Ezek a szemek többet már csak nekem okoznak rémálmokat.
Nem látom hogy megkönnyebült volna. A háta mögé rejti a kezét.
- Sétáljunk egyet. Úgyis régen voltam Suna-ban. - kelek fel a székből.
Elgondolkozva követ engem. Itt a sivatag közepén csak miután lement a nap elviselhető a klíma.. de ilyenkor egész kellemes. Figyelem az embereket, miközben végigsétálok az utcán. Itt persze nem ismer senki, ami remek dolog.. legalább nem bámulnak annyira. Naruto elgondolkozva sétál mellettem. Egy ideig nem szól semmit, majd mégis.
- Amikor visszajöttél..
- Igen?
- Szóval. Azt beszélik megölted Orochimaru-t. És a bátyádat is. Szóval akkor.. végülis elérted a célodat. Nem?
Arca kissé csalódottnak tűnik. Vajon miért.
Felugrom az egyik háztetőre, hagyom hogy a szél belekapjon a hajamba.
- Igen Naruto.. megöltem őket. Viszont hatalmas hiba volt... - sóhajtok. Homokot hord felénk a szél.. hagyom hogy a chakrám körbefonja a testemet és távoltartsa tőlem Gaara homokját.
- Hiba? - néz rám naivan csillogó szemekkel.
- Itachi meg akart ölni téged. És engem is.. Kyubi miatt. Ráadásul kiirtotta a családodat. Orochimaru meg...
- A bátyám szeretett engem Naruto... - szólalok meg halkan. Nem láthatja az arcomat mert a lemenő nap felé fordulok. - Szeretett és ezért hagyott életben. A mészárlást a Hokage parancsolta neki. ANBU volt.. csak parancsot teljesített. Az én életemért cserébe feláldozta a klánunkat.
Döbbent csönd.
- Sajnos mikor erre rájöttem már késő volt. Itachi hősként halt meg. Azt akarta hogy megöljem. Hogy én áljak rajta bosszút..azokért a bűnökért.. amik egy életen át nyomták a lelkét.
Érzem ahogy megérinti a vállamat.
Nem sírok.. nem.. megfogadtam hogy nem.. hogy soha többé..
Kétszer sírtam csak életemben.. akkor ott éjjel.. mikor megölte a családomat.. és nemsokkal ezelőtt mikor ő halt meg.. a karjaim között.
- Orochimaru csak hab volt a tortán. Miután rájöttem hogy tulajdonképpen miért is fogadott maga mellé.. már késő volt. Nem volt más választásom mint megölni .. vagy ő öl meg engem.
- Sasuke..
- Ne, ne mondj semmit. - fordulok felé. Az arcom teljesen kifejezéstelen. Egész könnyen sikerül álcáznom hogy végülis mennyire fáj ami történt. De ez ad nekem erőt.. Itachi azért halt meg hogy én élhessek. És meg is teszem... továbbélek..
- Ami pedig a célomat illeti. - apró kis mosoly tűnik fel az arcomon. - Azt még nem értem el.. de el fogom. Arra mérget vehetsz.
Kicsit meglepődik, majd kíváncsian megkérdezi.
- Na és mi az?
Egy másodperc alatt termek a háta mögött.
- Tudni szeretnéd? - súgom a fülébe, ő pedig megborzong ahogy lehelletem megcirógatja tarkója érzékeny bőrét.
Behunyom a szemem.
- Naruto.. - súgom a nevét.
Érzem ahogy remeg.. meg se mozdul mert fél hogy rossz lépés lesz. Haha..de az is ha maradsz.
- Gaara nagyon feltűnően nézett téged ugye tudod? - jegyzem meg kajánul.
- Mivan? Nem tudom miről beszélsz Teme..
- Olyan naiv vagy. -sóhajtok, és kezemmel előrenyúlva simogatom végig a mellkasát.
Megmerevedik, meg se moccan.
- Gyere, menjünk vissza. - engedem el hirtelen, ő pedig akkorát sóhajt hogy attól kuncognom kell.
Jajj édes ha te azt tudnád mi vár rád az éjjel.. nem sóhajtoznál ilyen megkönnyebbülten. Hehehehehe...
***
- Holnap indulunk vissza Konohába.. ha gyorsan haladunk már este hazai rament ehetek. - magyarázza vigyorogva miközben a pólóját húzkodja le a derekára. Oh.. csak nem szégyenlős vagy Dobe?
Leül az ágyra, az ölébe veszi a kispárnát és onnan figyel engem.
Kezem a ruhámhoz tartozó lila övöm van, de most megállok egy pillanatra. Kaján mosoly tűnik fel az arcomon.
- Nézni akarod..?
Vörösen fordítja el a fejét.
- Miért nem tudsz a fürdőben öltözni? - kérdezi halkan morogva.
- Nem vagyok szégyenlős. - vonom meg a vállam.
- De... - csönd. Nem fejezi be.
Felveszem a fehér hálóköntöst amit vendéglátóink kikészíttettek, lévén én ruha nélkül utazom.
- Mostmár idenézhetsz. - húzom meg övet a derekamon.
Felém pillant, óvatosan, majd felém hajítja a párnát.
Még a levegőben elkapom, és felvont szemöldökkel nézek végig rajta.
- Provokálsz dobe? - vigyorgok már előre, mire ő lelopja a párnákat a másik ágyról és munícióként maga köré tornyozva vigyorog kaján rókavigyorral.
Oh hogy aza...
Csilingelő nevetés.. ahogy megsoroz a párnákkal.
Az arcom elé emelem a karomat, és a párnák visszapattognak rólam.
- Na megállj! - mordulok fel, és rávetem magam.
Végigbukfencezik az ágyon, átfordul rajtam, közben pedig egyfojtában a fejemet üti a párnával.
- Ehh.. *puff* engedj el *puff*... teme *puff*..
Aztán mégi én kerülök felülre.
Éljen a mázlim.
És a kezem „véletlenül” pont rossz helyre érkezett.
Oh micsoda véletlen.
Figyelem a reakcióját.
Először döbbenet, majd enyhe pír az arcán.
- Sas..ke... mit csinálsz? - kérdezi ártatlanul pislogva.
- Óh hát nem látod? Nézlek. - vigyorodom el.
- Nem az hanem.. a..ahhnn..
- Nocsak Naruto.. miféle hang volt ez? - kérdezem kajánul vigyorogva, ő pedig még vörösebb lesz.
Kezem bebújik rövid pólója alá.. végigsimítok ujjaimmal a pecséten.. ami a rókát tartja fogva. Milyen selymes a bőre.. és milyen egészségesen barna.
Mosolyogva hajolok le hozzá, ő pedig csak akkor kap észbe, mikor már csak miliméterek választják el tőle az arcomat.
- Sas..mmmm..
Ahh anyám..
Finom csók. Imádom őt csókolni.
Valahogy olyan érzés..amitől az egész lényem megbolondul.
Valahonnan halványan érzem hogy a derekamra teszi a kezét, először távoltartási célzattal, majd egyre jobban ellazul.
Ez az..
Naruto...
Nem sokkal később lihegve szakítom el tőle az ajkaimat.
Majdnem felkacagok mikor megkérdezi.
- Ugye csak véletlen volt?
- Aha, persze. Szándékos véletlen. - teszem hozzá kacsintva.
***
Érzem ahogy alattam vonaglik, teste pont olyan amilyennek elképzeltem.
Makulátlan.. napbarnította bőr.. amihez csodásan illik szőke haja..és tengerkék szemei.
Mégis ez a szempár most rám néz.. olyan vággyal telien.. és egy száj érinti a vállamat..olyan finoman és lágyan...
Karcsú ujjak markolnak a fenekembe...
Ahhh...
- Sasuke! Sasukeeeeee!!
Árrghhh nemár.. pont most..?
Pedig olyan jót álmodtam.
Kinyitom a szemeim.
Naruto áll fölöttem és aggódva néz rám.
- Jól vagy? Nyöszörögtél álmodban. Meg...mindenféle furcsa hangot..
- Jól. - álmosan túrok a hajamba. - Indulunk? - kérdezem.
- Ahn, igen hamarosan. - bólint.
Bosszúsan tápászkodom fel. Még szerencse hogy bő hálóköntös eltakarja felajzottságomat. Kíváncsi vagyok mondjuk milyen fejet vágna, de azok után amit a fürdős szitunál levágott..gyanítom ilyen állapotban csak a vörös még sötétebb színárnyalatait produkálná.
Elvonulok öltözni.
***
Mikor végzek már mindenki itt szobrozik. Rám vártak.
Övembe tűzöm a katanámat és biccentek hogy mehetünk.
Sakura rögtön mellém szegődik, meséli hogy milyen értékes gyógynövényből kapott egy készletet.. a homokninjáktól.
Remek.
Narutot figyelem, aki épp Sai-t próbálja meggyőzni arról hogy hazafelé már tényleg tudja az utat, ezerszer megjárta..hagy vezessen ő.
Mosolyogva figyelem őt..
Sakura követi a tekintetemet.
- Naruto nagyon örül neki hogy itt vagy. Komolyan. - szólal meg halkan.
Ránézek.
- Tudod. Az utóbbi napokban rá se lehet ismerni. Volt egy idő amikor.. úgy tűnt végleg feladja a dolgot. De aztán..
- Tudom. Beletörődött.
- Nem. - rázza meg a fejét. - Ő sosem adja fel.
- Tudom. - felelem halkan. Elgondolkozva nézeget. Sakura tudhat valamit amit én nem. Az is lehet hogy sejt valamit a tervemből.
Neem az lehetetlen..
- Sasuke-kun...
- Hm?
- Naruto legnagyobb vágya te voltál. Azért edzett hogy elég erős legyen hogy a jó útra térítsen téged...
- Tudom..
- Van valami amit nem tudsz..? - teszi csípőre a kezét.
Intek neki a kezemmel hogy jöjjön közelebb.
- Elárulok egy titkot. - súgom a fülébe.
Olyan halkan beszélek hogy még véletlenül se hall belőle senki semmit.
Naruto csak Sakura vörös arcát látja, és a döbbenetet a szemeiben.
- Ha azt hiszed megállíthatsz lelked rajta. De úgyis megszerzem amit akarok. - vigyorodom el kajánul.
- Árulom Kakashi-nak.
- Csak tessék. Már tudja.
- Nem mondod..
- Sakura.. voltál már szerelmes..? - nézek rá komolyan.
- ÖÖÖ.. igen persze...
- Remek. - mosolygok rá. - Akkor biztosan tudod mit érzek. Tehát ne állj az utamba.
Lazán otthagyom és csatlakozom Sai-hoz aki éppen a távolt kémleli.
Kezdem kedvelni a kis szótlan fickót.
A szemem sarkából látom hogy Naruto arról kérdezősködik hogy mit mondtam neki.
Sakura a fejét rázza.
- De nem bántott meg? - kérdezi gyanakodva.
- Nem.. dehogy... - mosolyodik el a lány, majd mikor találkozik a tekintetünk.. látom hogy a fejét csóválja.
Naruto engem néz..
Elmosolyodom.
Dobe.. úgyis az enyém leszel.. csak te még nem tudsz róla..
|
|
