Zavartalanul haladok elõre, a csavargók koszos menedékeikben kuporogva figyelnek, reszketõ szívvel várják, hogy biztonságos távolságra legyek tõlük. Holott fogalmuk sincs ki vagyok, de minden bizonnyal érzik rajtam azt a szagot, ami még az itt terjengõ bûznél is erõsebb és visszataszítóbb: a halál összetéveszthetetlen, irtózatos szagát, mely már hosszú évtizedek óta kísér mindenhová.  Rettegésük azonban teljesen hiábavaló, nekem sokkal kifinomultabb közönség kell. Olyan, aki nagyra értékeli a mûsoromat, a végén pedig a lehetõ legkeservesebben rimánkodik az életéért, rettenetes sikolya pedig betölti az egész éjszakát.  Akik többen vannak, rögtön összesúgnak, amint meglátnak, de én ezt mindössze koszos, remegõ ajkuk mozgásából látom, a hangjukat nem hallom. Fejemben szüntelenül visszhangoznak  a korábbi nézõim könyörgései és fájdalmas ordításai és, hogy elnyomjam ezt a bosszantó zajt, hangosan dúdolom a cirkusz egyik saját dallamát, mely az elõadások kezdetét jelzi. Erre nem járnak autók, a fal mellett kuporgó hajléktalanok sem csapnak zajt, így ez a sötét, hátborzongató dallam zavartalanul suhan át a környéken.

Teljesen elmerülök a dallamban és már csak minimális figyelmet fordítok a külvilágra, de egy hatalmas állat az utamat állja, visszarántva ezzel minden gondolatomat a valóságba. Hatalmas fogait villogtatja, miközben fenyegetõen morog. Egykor hófehér, gyönyörû bundája mocskos csimbókokban lóg vézna testén, bal füle pedig finoman szólva is rongyosabb, mint a körülöttünk tanyázó hajléktalanok ruhái. Nem méltatom figyelemre és tovább sétálok. Mikor elhaladok mellette egy gyors mozdulattal a kezembe akar harapni, de hiába. Egy ilyen kiéhezett eb soha nem lehet fürgébb nálam. Elrántom a kezem, így fogait nem tudja belemélyeszteni a kezembe, de a benne lévõ nyalókát sikerül megszereznie és már iszkol is vissza a nem messze lévõ régi raktárépület védelmezõ sötétjébe, ahonnan elõjött. Határozott, de komótos léptekkel megyek utána. Vissza akarom szerezni, amit elvett tõlem.  A raktár hatalmas ajtaján díszelgõ rozsdás lakatot már régen feltörték, így nekem csak ki kell tárnom a méretes vasajtót és már bent is vagyok. Lassan körbesétálok minden emeleten, de a kutya jól elbújt és még követhetõ nyomokat sem hagyott hátra. Türelmesen vizsgálok át minden poros sarkot, több patkány nyugalmas estéjét is megzavarva ezzel. Viszont sem egy mancsnyom a koszos padlón, sem egy apró zörej, semmi ami utat mutathatna.

Éppen egy ablak elõtt sétálok el, ami egy közeli játszótérre néz, mikor valami érdekesebb dolgon akad meg a szemem. Elsõ pillanatban még úgy tûnik, mintha az egyik hintán egy szép, életnagyságú baba ülne.  Gyönyörû, hófehér haján a hold ezüstös fénye lendületes táncot jár, ahogy a hinta ide-oda himbálózik a lány alatt. Kicsit messzebb tõle egy kisebb csapat fekete ruhás férfi áll és szótlanul, komoly arccal a környéket figyelik. Megfeledkezve az elorozott édességrõl a zsebembe nyúlok, kiveszek egy újat , majd megszabadítom színes csomagolásától és a számba veszem, közben még mindig a lányt figyelem. A sok év alatt felgyülemlett kosz, mely a repedezett ablakot fedi jelentõsen rontja a képet, így felmegyek az épület tetejére, hogy onnan jobban megnézhessem magamnak ezt az érdekes teremtést. Amint kilépek, a hûvös esti szél régi barátként fogad és sietve rohan hozzám, kellemes érzést hagyva maga után. A tetõ szélérõl letekintve tovább szemlélem a lányt, de pár pillanattal késõbb úgy tûnik, mintha észrevett volna. Kissé zavartan tekintget ide-oda, keres valakit, mintha érezné, hogy figyelem, de itt fent úgysem vesz észre, úgyhogy zavartalanul figyelem tovább. Valamit mond az õt körülvevõ embereknek, de innen csak egy szót tudok kivenni: „Unatkozom”.

Remek. Meg is találtam a ma esti közönséget. Kiveszem a számból a nyalókát, majd csak úgy, kopaszon a zsebembe teszem és elindulok. Pár pillanattal késõbb már lent is vagyok, és egy sötét utcasarokról izgatottan figyelem legújabb áldozatomat.  Nem sokkal késõbb, mintha ismét észrevette volna, hogy figyelem, ezért nem húzom tovább az idõt, elindulok. A sötétruhás emberek közt olyan gyorsasággal suhanok el, hogy átlagos emberi érzékeikkel fel sem fogják, hogy egyáltalán ott voltam. Egyedül a hintán ülõ lánynak engedem, hogy tudomást szerezzen rólam. Egy rövid pillanatra találkozik a tekintetünk, de mire bármit is tehetne, vagy mondhatna én már az utca végénél járok.  Persze itt már lelassítok, mert, ha nem tudna követni, akkor a ma esti elõadás eleven nézõ nélkül maradna.

-     - Hé várj!- Szól utánam, majd elindul.

Úgy teszek, mint aki nem hallja és megyek tovább a sötét utcán, hadd rohanjon még utánam.

-     - Ki vagy te?- Kérdezi, miközben a sarkamban lohol.

Különös. Eddig mindig, minden egyes nézõm engedelmesen, egyetlen hang nélkül követett egészen a sátorig. Hangjukat csakis néhány pillanatig hallottam, mikor halálfélelmük kirántgatta õket a bûvöletembõl és visszanyerve saját akaratukat ordítani kezdtek és az életükért könyörögtek. Különös, bár teljesen lényegtelen. Akár beszél hozzám, akár nem, már úgysem menekülhet. Hamarosan õ is örökre a közönségem része lesz és némán fogja végig nézni minden elõadásomat.

Hangosan megismétli az iménti kérdést, mire én megállok, majd felé fordulva elárulom a nevem, ha már ilyen kitartó.

-     - Amon vagyok.