Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Kuroko no Basuke)

<<1.oldal>> 2.

ef-chan2014. 07. 05. 01:51:03#30540
Karakter: Imayoshi Shoichi
Megjegyzés: (Wakamatsunak)


- Edző, szeretnék beszélni önnel - elsős vagyok csupán, mégis határozottan, elképzelések tömkelegével a fejemben lépek mesterünk elé. Akárhogy nézem, az eredményünk az alig megkezdett szezonunk végén katasztrófális. Alig két meccs után nyugdíjaztuk is magunkat.
Hogy mi a bak, talán az edző maga is tudja, talán elképzelése is lehet róla, de én ennél többet akarok. Bizonyosságot és radikális változások kieszközlését.

* * * 

- Köszöntelek benneteket az első edzésen. Imayoshi Shoichi vagyok, másodéves és a csapat kapitánya.
- Heeee? Már másodévesen kapitány? - vonyít fel egy szőke - ránézésre is idióta - srác, megbontva a fegyelmet.
Rápillantva "övendeztetem" meg azzal, hogy ritkán látható íriszeim megcsodálhassa, ahogy fenyegetően szélessé válik mosolyom. Nem szeretem, ha feleslegesen félbeszakítanak. Életösztöne viszont legalább agyával ellentétben jól működik, mert befogja feleslegesen járó csőrét. Akkor folytathatom is.
- Talán feltűnt, hogy  harmadévesek már odakinn edzenek. Ennek az oka igen egyszerű: az első- és másodévesekből új metódus mentén kialakított csapatot kívánunk építeni, ezért az edzést én fogom vezetni. Az edző előzetes tanácsai és iránymutatásai alapján természetesen.
 Jól érzékeltem, hogy ezt nem árt hozzáfűznöm, mert bár senkinek nem volt ideje belekotyogni, amellett, hogy a szőke ismét nyitotta volna a száját, másokon is látszott, hogy a kérdések és a rosszallás háborgás felhői kúsznak a szemükbe. Így viszont elhessegetik őket, hiszen egy már kész edzéstervet bárki levezényelhet. Érdekes teszt lett volna, hova jutunk a megjegyzés nélkül, de egyelőre nem engedhetek meg magamnak ilyesfajta játszadozást, kevés ehhez az utánpótlásunk.
- Elsőként mutatkozzon be mindenki, név, honnan jött, kosarazott-e már, s ha igen, milyen pályát futott be, milyen poszton játszott - adom is ki az első feladatot, amihez felcsapom gondolataim jegyzetfüzetét, hogy megjegyezhessek minden információt.
A felhozatal vegyes, ugyanakkor vannak ígéretesebb játékosok is. A sor a szőke kurjongatóhoz ér, s ösztönösen jobban kezdek figyelni. A levegő terhes a ki nem mondott, halványan gúnyos kérdéstől: mit tudsz, hogy megengedhettél magadnak ekkora pofátlanságot? Önbizalma viszont erős, széles mosollyal majdhogynem elhencegi végiggondolt (?) szövegét.
- Wakamatsu Kouske, korábban a Hyooumori centere voltam, már az első évtől állandó tagként abban az évben második helyezést értünk el országos viszonylatban - feltűnik, hogy egy árny suhan át a tekintetén, s nem is erőlteti tovább az eredményeit. Azt még hozzáteszi, hogy az általános suli óta kosarazik, éreztetve, hogy "öreg motoros" már. Mosolyomba egy árnyalatnyi megértés keveredik. A Teikou az ő életét is beárnyékolja mint mindenkiét, különösen ebben a kerületben, ahova ők is tartoznak. Mert a Teikou egyébként is erős iskola, de már most azt rebesgetik, hogy idén valami olyannak a megcsillanását tapasztalhatjuk majd, ami később legendaként vonulhat be a középiskolai kosárlabda történetébe. S ha belegondolok, hogy milyen kifejletlen tehetségük volt már tavaly, mert a vak is láthatja, mennyi minden bújik meg Aomine Daikiben, akkor el kell könyvelnem, hogy az ilyen várakozások jogosak, és nincs bennük lebegőbe beszélés.
Mindamellett a Teikou különösebb tehetségek nélkül is félelmetes gőzhenger. Második csapatot is képesek indítani az utánpótlásból, bőven hanyagolva a tehetségesebbeket is, apparátusuk pedig, ha lehet, még tiszteletreméltóbb.
De ez már nem a mi gondunk. Számunkra nincs Teikou, számunkra más erős csapatok okozhatnak kellemetlenséget.
- Rendben, elsőnek felmérném a képességeiteket egy felsőévesek kontra elsőévesek meccsel. Az első csapat, amely kezd - és sorolni kezdem a neveket. Minden posztra olyan embert választok, aki korábban úgy nyilatkozott, azon játszott. Már ez is meglep egyeseket, de az már a kétkedőket is meggyőzi, mikor a megfelelő posztokra cserélek be embereket folyamatosan.
Akadnak valóban ígéretes emberek, de olyanok is, akik nem alkalmasak  posztjukra, őket meglátásaim szerint cserélgetem, a fejemben építve a csapatot.
Mert azt nem hangsúlyoztam ki, hogy jelenlegi edzőnk nyugdíjba vonul, új edzőnk pedig jó eséllyel csak az év közepétől áll majd rendelkezésünkre, addig magamnak kell összefognom a csapatot, ez volt idős edzőnk feltétele ahhoz, hogy belemenjen a kísérletembe. 
Megértem, miért nem vállalta be. Mindenki számára személyre szabott edzéstervet kialakítani nem egyszerű, s ráadásul iszonyatosan időrabló. S ki tudja, megtérül-e a fáradozás.
A meccs után végigvezénylem az edzést, magam is végigcsinálva. Így valamiért jobban tudok koncentrálni mindenki kondíciójára. Talán mert van összehasonlítási alapom. Ahogy arra számítani lehetett, itt is vegyes a kép, s nem mindig az teljesít jól, aki kiemelkedett a játék során.
Egy valaki viszont mindenben "kiemelkedő", legyen a szó pozitív vagy negatív felhangú. Mert bár tehetséges, rég morgott ennyit bárki is amiatt, mit és hogyan mondok. Mindenre volt megjegyzése, még talán a saját megjegyzésére is.
Problémás személyiség. Hmmm...
- Sorakozó! - kiáltom. Az összesereglőkön végigvezetem a tekintetem Egyértelmű, ki az, aki az elégedetlenség szószólója lehet. - Szép munka volt, mindenki! - ajándékozok mosolyt az újoncok számára, mielőtt pakolni küldöm őket, kivéve a szőkeséget.
- Wakamatsu, neked nem kell pakolni - győzelemittas, némiképp beképzelt vigyor ül ki bárgyú ábrázatára, amit elégtétellel törlök le. - Ezentúl te leszel a segítőm - mindenki számára egyértelmű, ez csicskát jelent, mégis kihangsúlyozom duplán aláhúzva. - Kérlek, hozd utánam a kulacsom, lehetőleg tele, zöldtea jó lesz az automatából. Az edző irodájában várlak. Ne pepecselj sokat!
- Nande?!? - bődül utánam, de tiszteletére egyen szólva, meg sem próbál tettlegesen is ellenkezni, szemem sarkából látom, hogy bár magában hőbörög, megindul, és jó kutyához méltón szót fogad.

* * * 
Az edző forgószékében ülve várok rá, azzal múlatva az időt, hogy jobbra-balra hintáztatom magam. Hangosan csörtetve, dúlva-fúlva jelenik meg, az ajtót is erélyesebben nyitva-csukva. Azon veszem észre magam, hogy azon elmélkedek, ilyen-e eleve a természete, vagy folyamatosan neheztel. Akármelyik is, jól szórakozom. 
- Arigatou - nyújtom felé a kezem, mire észbe kapva adja át a kulacsot egy kényszeredett "Domo"-t dörmögve. 
- Ülj le! - kínálom hellyel, sok dolgot tartogatok még a számára. - Van üres füzeted, tollad? 
Bólint.
- Akkor vedd elő - mondom színpadiasan sóhajtva, ha már nem volt egyértelmű már a kérdésből, hogy szükség lesz rájuk. 
- Nande? - vonja össze gyanakvón a szemöldökét, szívatást szimatolva a háttérben. 
- Jegyzeteket készíteni az újoncok teljesítményéről - pillantok rá "cuki, ártatlan" fejjel. 
Gyanakvása nem múlik el, de kotorni kezd a táskájában. Persze máris ellenvetése van közben: - Azt nem edzés közben kellett volna.
Széles vigyorral kérdezek vissza: - Mert tudsz edzés közben is írni? 
Alsóajkába harap, mire felkuncogok.
- Daijoubu, nem szívatni akarlak, csak az oldalamra állítani. Kell egy nagyszájú valaki, aki segít motiválni az elsősöket, főleg, mert idén nem játszhatnak majd sokat.
- Miért? Így ránézésre nem tudja senki megmondani, ki mennyit fejlődik még az első banjoksági meccsig - méltatlankodik máris, de leintem. El is hallgat, megérzi, hogy fontos "titkok" tudójává fogom avatni. 
- A csapat tavaly súlyosan leszerepelt, s a tapasztalatok alapján új felállást javasoltam. A jelenlegi edző nyugdíjba megy idén, a harmadéveseket viszont még végig szeretné vinni, nekem pedig megengedte, hogy az elképzeléseim alapján alakítsam át a Touou arculatát, s támogatja az edzőjelöltemet. De az alapokat nekem kell lerakni, hogy a következő év zökkenőmentessé váljon. Azt viszont nem hinném, hogy külön magyarázatra szorulna, mennyi játéklehetőséget biztosít számunkra az edző a harmadéves csapattal szemben, akik az eredeti játékstílust fogják képviselni idén is.
Megnyugtató látni rajta az értelem nyomát. Nem is olyan reménytelen?
- Nos, most hogy ezt megértetted, kezdhetsz is jegyzetelni.
- Datte!... - tiltakozna, még mindig nem látva be, mennyire meg van tisztelve, de figyelmen kívül hagyva már mondom is gondolataim. Mert nem volt nehéz rájönnöm, ha nem hagyok neki időt a lázadozásra, szorgalmasan végez el minden munkát.
Mire végzünk, még arra sem marad ereje, hogy háborogjon a saját értékelésén, én pedig túl vagyok a zöldteámon. Nyújtózkodva felállok.
- Holnap ebédszünetben keress meg, hozd a füzetet is, könyvtárba megyünk majd - közlöm még vele a sorsát, jót derülve utánam ordibált szitkain és utolsó, kétségbeesett tiltakozásán. Pedig csak azért  megyünk a könyvtárba, mert olyankor a legnyugisabb hely, hiszen hivatalosan zárva van, épp csak van hozzá kulcsom.
S hogy miért akarok találkozni vele? Egyszerűen csak magamhoz kívánom szelídíteni, valódi jobbkezemmé téve.


timcsiikee2012. 09. 06. 10:48:32#23322
Karakter: Sakurai Ryou
Megjegyzés: ~ Mammernak


 

Sakurai:


- Vannak dolgok, amikhez semmi közöd – válaszol kérdésemre. Annyira nem ilyen választ vártam, hogy belül szinte teljesen összezuhanok. Megint rosszat csináltam.  
- Bocsánat – szontyolodom el.  
- Oké. – úgy sóhajtja ezt az egy kis szót, mintha fáradalmas lenne, de végül beszélni kezd - Ha a legjobb vagy valamiben, nem biztos, hogy abba akarod hagyni, hiszen miért akarnád? Ha te vagy az ász, akkor is az maradsz, ha nem jársz be az edzésekre. És ha járnék, csak rosszabb lenne… - én… én erre még nem is gondoltam.  
- Mi lenne rosszabb?
- Egy ideje nincsenek ellenfeleim és nem élvezem a játékot. – Amint kimondja érzem hogy a tekintetem elhomályosul. Nem könnyektől vagy hasonló inkább egy pillanatra megrezzenek még a gondolatra is. Ha nem élvezed azt amit szeretsz az… az szörnyű dolog. - De neked emiatt nem kell magad rosszul érezni, én már túl vagyok rajta.
Aomine-san olyan kedves. Talán elsőre nem látszik rajta, de… de én úgy érzem, hogy az. Mivel Ő kéri úgy teszek mintha én is túltettem volna magam rajta, bár nem egyszerű. Ő vajon hogyan volt erre képes?


~*~

Fura érzés valakivel együtt iskolába menni végig háztól. Nekem pláne furcsa, mivel nem otthonról megyek, de… mégis kellemes izgatottsággal tölt el az, hogy itt van mellettem. Lehet mással is hasonlót éreznék, vagy nem is tudom, de a tegnapi után kicsit féltem, hogy ennyi lesz az egész. Lelkiekben is felkészültem rá, hogy ennyi, aztán beérünk a suliba, és minden olyan lesz mint eddig, és láthatom ahogy mást cserkész be.
Ezért őszintén meglep, amikor az iskola közelében hirtelen megfogja a kezemet, és tenyeréből forró bizsergés árad felém.

- A… Aomine-san – motyogom zavartan, talán még kipirultan is mert ez eléggé szokatlan helyzet.

- Mi a baj? Nem egypár vagyunk? – kaján vigyorral néz le rám, és most már teljesen biztos vagyok benne, hogy a fejem hasonlít egy érett paradicsomra. Én… én erre nem számítottam. Habár nem sok esély van rá de előre biccentve fejemet hajammal próbálom piros arcomat eltakarni, de hogy ne hagyjam válasz nélkül kérdését így bólintok egyet, mert úgy érzem értelmes hang sem hagyná el a számat, nemhogy szó. Ujjaimat kicsit jobban rászorítom kezére habár alig érezhetően, mintha kapaszkodnék bele, hogy ez az álom ne illanjon el olyan könnyen.

Fejemben a zsongás csak tovább tetőzik, amikor az osztályba érve szinte mindenki körém gyűl és egyszerre beszélnek, kérdeznek. Legszívesebben bebújnék a pad alá vagy egy egérlyukba, de ekkor Aomine-san egyetlen suhintással mindenkit elkerget a közelemből.

- Ne nagyon kószálj el a közelemből – jegyzi meg kissé kelletlenül.

- Mi baj lehet? – igaz zavar hogy sokan elkezdenek kérdezgetni de egy idő után majd csak megunják nem?

- Ha ennyien érdeklődnek, akkor lesznek, akik bántani akarnak majd. – én erre nem is gondoltam. Összerezzenek, és fejemben erősen imádkozom azért, hogy csak féljek és ne legyen okom megijedni is. Remélem ez nem következik be.

~*~


Ebédszünetben Aomine-sant megkeresi a manager, lehet, hogy együtt ebédelnek így én nekilátok a saját bentomnak. Viszont talán csak pár falatig jutok el, amikor hárman megállnak a padom felett. Először nem nézek fel, mert lehet nem is felém fordulnak vagy nem is engem figyelnek, de egy „Oi” erős elhangzása után felemelem a fejem, és három kemény arccal találom magam szemben.

- Hai? – motyogom zavartan, mert talán csak Aomine-sant keresik, és tőlem akarják tudni hol van, nem hinném hogy pár ilyen senpainak velem lenne dolga.

- Gyere csak velünk egy kicsit – mondja egy másik, és a harmadik a felkaromat ragadja meg, mire csak nagy szemekkel tehetetlenül követem őket bár a lábam alig éri a földet, úgy megemelnek, csak a folyosón engednek el, de akkor körbevéve terelnek a mosdók felé.

Szívem a torkomban dobog, kezdek iszonyatosan félni, hogy talán ettől féltett Aomine-san, vagy legalábbis megpróbált figyelmeztetni. A férfi mosdóban senki nincs, pedig reménykedtem hátha valaki kiment, de egy lélek sincs, és végképp úgy érzem magam mint egy kisegér akit három korcs kandúr körbevett.

- Mondd csak, kicsi elsős. Mit szólnál ahhoz, ha nekünk is megmutatnád, amit annak az öntelt haverodnak? Cserébe mi is mutatunk valamit.

- Hidd el sokkal jobbak vagyunk ebben egy elsősnél – vigyorognak és röhögnek telibe én meg csak összekucorodom könnybe lábad szemekkel.

- Sajnálom, én… én nem tudom miről beszéltek, senpai – remegő hanggal nyöszörgök felnézve rájuk. Így még nagyobbnak tűnnek, ha összegörnyedek.

- Ó, dehogynem, vedd csak le az egyenruhát, a többiben majd segítünk – már épp kiáltanék amikor nyúl felém, de ekkor kicsapódik az ajtó, és egy pillanatra csak körvonalat látok, majd felismerem Aomine-san vonásait.

- Mit akartok tőle?

- Csak kértük, hogy mutassa meg, amit neked is mutatott – segítség!

Teljesen a sarokba lapulok a csempének nyomva a hátamat, megrémiszt ahol pár perc alatt könnyedén lenyomja a három senpait, és a düh az arcán valami démoni, de amint mindenkit kiütött sokkal nyugodtabbnak látszik, és elém lép.
- Nem kellett volna velük jönnöd – ölel át, tétovázva de végül visszaölelek és a hátán belemarkolok az ingébe, miközben mellkasába fúrva arcomat igyekszem lenyugodni.

- Nem… nem tudtam velük ellenkezni. Sumimasen – motyorászom az utolsó szót olyan halkan kimondva, hogy alig, vagy ne hallja meg, mert tudom, hogy nem szereti. Ahogy a hátamat néha megsimítja a remegésem is csillapodik  lassan, végül sikerül teljesen felengednem ahogy egymást ölelve beszívhatom illatát, és érezhetem a nyugtató érinést.

- Mindegy, a lényeg, hogy semmi bajod – ellép tőlem én pedig a szememet dörzsölgetem, hogy eltüntessem az utolsó cseppeket. – Gyere, mindjárt vége a szünetnek.

- Hai – bólintok és követem, a felkarjánál belekapaszkodok, hogy át tudjam lépni a kiütött testeket.

- Viszont ez után készülj fel, lehet hogy többen is próbálkoznak majd – már a folyosón haladva jegyzi meg halkan, mire megremegek és nyelek egy nagyot. Könyörgöm, most ne teljesüljön be amit mondott!

~*~

Az utolsó óra után kicsit megkönnyebbülve fordulok hátra, mert semmi komolyabb nem történt az után, de csak azt látom, hogy Aomine-san a padra fekve hortyog. Nem is jegyzetelt. Ez így nem lesz jó. Ha rossz jegyeket kap, akkor kiteszik a kosárcsapatból és nem játszhat majd.

Finoman megfogom a vállát, és óvatosan megrázom, bár nem sokat mozdul mert nem akarom durván felébreszteni. Lassacskán elszállingóznak az emberek, ki haza megy ki pedig klubokba, de olyan gyorsak, hogy végül csak egyedül maradunk a teremben. Mivel van még fél órám kicsit hagyom még aludni addig befejezem a házit, majd visszafordulok felé, hogy végre felébresszem.

- Aomine-san, kelj fel, vége az órának – próbálom halkan ébreszteni, kicsit jobban lökdösve. Morog valami Tet-ről, vagy Tets, nem igazán értem. Felállok, majd felé hasolva a fülébe suttogok. – Aomine-san – nagy a kísértés, így ajkammal meg is érintem fülét, de csak kicsit, mire felnyílnak végre szemei és felsandít rám.

- Ah, Ryou… elaludtam – visszaülök a helyemre pici mosollyal.

- Azt láttam. Vége az órának, nekem pedig edzésre kell mennem. – most sikerült még idejében visszafognom a sajnálkozó szót így még egy hangot sem ejtek ki belőle.

- Ühm – bólint, hátradőlve a székében. – Megvárlak – nyújtózik el. Válaszként az utolsó óra füzetét kinyitva az asztalára teszem.

- Tessék. – felvonja egyik szemöldökét.

- Mi ez? -  úgy néz le, mint aki mást szeretett volna.

- A mai anyag, meg a házi. Nem szeretném, ha rossz jegyet kapnál, Aomine-san, mert a végén akkor sem engednek majd játszani, ha végre erősebb ellenféllel kerülnénk szembe. – zavartan oldalra fordítom arcomat. Talán nem kéne azt a témát megint felhozni, de nem tudom mi mást mondhattam volna neki. Én… én szeretném, ha egyszer megtalálná azt, aki ellen élvezi a játékot, de ha nem tanul rendesen, nem lesz rá esélye. 


Rauko2012. 08. 14. 13:15:31#22897
Karakter: Aomine Daiki
Megjegyzés: ~Csemmernek


Sakurainak:

Hozzám bújik.
- Sumimasen – suttogja. Ahh, megint?!
- Most meg mi az istenért kérsz bocsánatot? – morranok fel.
- Azt mondtad következő… meg legyek felül, de… a lábujjamat sem bírom mozdítani.
Felnevetek.
Édes… és engedelmes. Tetszik nekem, nem is kicsit. Pont olyan, amilyenre szükségem van, hogy mindent elfeledtessen velem, ami volt.


* * *

Mikor felkelek, ő már nincs az ágyban, de hallom a szöszölést, így a konyha felé megyek.
- Osu – köszöntöm ásítva. Ő már friss, üde és nem is mozog olyan rosszul
- Jó reggelt, Aomine-san!
Mögé lépek, és végigsimítok a fenekén.
Ahh, kedvem lenne fellökni a pultra és újra… de nem, még szűz, nem hajszolhatom. Eljön majd az idő, amikor ő kéri majd.
- Hogy van a feneked?
- Izé… még kicsit kellemetlen, de jól vagyok – suttogja, és egy bocsánatot is hozzá tesz, hogy biztosan elmenjen a kedvem az egésztől.
- Ma jössz edzésre, Aomine-san? – vált témát, mikor leülök kajálni.
- Nem hiszem… - felelem őszintén.
Hm. Jó ez a kaja.
- De… akkor miért iratkoztál a kosárklubba? Mármint… tényleg lenyűgöző vagy és nagyon jól játszol, de úgy látom nem sok kedvvel. Miért? 

- Vannak dolgok, amikhez semmi közöd - morgom.
- Bocsánat - kezdi megint, de le is intem.
- Oké. Ha a legjobb vagy valamiben, nem biztos, hogy abba akarod hagyni, hiszen miért akarnád? Ha te vagy az ász, akkor is az maradsz, ha nem jársz be az edzésekre. És ha járnék, csak rosszabb lenne… - sóhajtom.
- Mi lenne rosszabb? - Nem faggatózik, mintha azt akarná, hogy öntsem ki a szívem.
- Egy ideje nincsenek ellenfeleim és nem élvezem a játékot. - Ahogy kimondom, felnyög ő is, és leteszi az ételt. Rám pillant, és érzem, mondana valamit, de nem tud. Bár nagyon édes így is, de nem akarom, hogy ilyen rosszul érezze magát, így folytatom. - De neked emiatt nem kell magad rosszul érezni, én már túl vagyok rajta.
Nem szól semmit, csak sóhajt egyet és folytatja az evést.

Amikor végzünk, felöltözünk és indulunk a suliba, de együtt. Ahogy odaérünk, ahol egyre több a diák, az iskola körüli parkba, mindenki kíváncsian néz ránk. Azt hiszem, senki nem tudja hova tenni, hogy miért jövök vele suliba. Nem is baj. Sőt.
Megfogom a kezét, mire teljesen lefagy.
- A… Aomine-san - suttogja.
- Mi a baj? Nem egypár vagyunk? - vigyorgok le rá.
Teljesen elpirul. Olyan szintre, hogy nem vagyok biztos benne, hogy egészséges-e még. Pár pillanatig a földet bámulja, majd egy picit bólint, és mehetünk is tovább. Ekkor kezdenek csak még jobban susmorogni, és azt hiszem, Sakurairól soha életében nem beszéltek még annyit, mint most, ezen a reggelen.
A helyzet a teremben tovább rosszabbodik, már faggatni is próbálják szerencsétlent. El kell zavarnom a lányokat és a fiúkat is, hogy hagyják békén.
- Ne nagyon kószálj el a közelemből - mondom neki.
- Mi baj lehet? - kérdezi érdeklődve.
- Ha ennyien érdeklődnek, akkor lesznek, akik bántani akarnak majd. - Nem szól, látom, hogy megszeppen egy picit, de megint bólint.

* * *

Ebédszünetben Satsuki kihív beszélgetni, hogy miért csinálom ez. Elmondom neki, hogy tökéletesen komolyan gondolom. Ryou-val jó a szex, engedelmes pár, és nem mond nekem ellent. Sőt, még tud is valamennyire kosarazni, nem ciki vele lennem. A teste jó, az arca szép, nem értem, miért baj, hogy együtt vagyunk. Satsuki végül megérti, de mire visszamegyünk, elég érdekes dolgot látok.
- Ryou? - kérdezem a lányt, aki előttünk ül.
- Bejött néhány senpai és megkérték, hogy menjen velük - mondja mosolyogva.
- Hova mentek? - kérdezem. Nem vagyok ideges. Nem mehettek el rég óta és nem hiszem, hogy bántani akarják.
- A mosdó felé - lép be egy srác, aki látta őket elmenni, így oda megyek én is.
Amit bent látok, nem lep meg, csak felhőz.
Három senpai, Wakamatsu osztálytársai állják körbe, és ahogy látom, nem kedves dolgokat mondanak neki. Közelebb lépek és becsapom az ajtót, mire rám figyelnek. Sakurai szeme könnyes. Ez nem tetszik.
- Mit akartok tőle? - kérdezem.
- Csak kértük, hogy mutassa meg, amit neked is mutatott - néz rám vigyorogva az egyik.
Picit elborul az agyam, ahogy közelebb lépek, és nem is nagyon figyelek semmire és senkire. Percekkel később a három senpai a földön fekszik, Sakurai, meg remegve áll a csempénél.
- Nem kellett volna velük jönnöd - morranok rá, de azért közelebb lépek és megölelem, hátha megnyugszik és befejezi a sírást. is.

 

 


timcsiikee2012. 08. 11. 11:38:51#22829
Karakter: Sakurai Ryou
Megjegyzés: ~ Mammernak


 

Sakurai:

Amikor be-becsúszik egy-egy ujja véletlenül jobban megszorítom, de nem szisszen fel, nem szól rám, csak halkan morog és folytatja tovább. Furcsa érzés, és forró a fenekem tőle, de kellemetlent még nem igazán érzek. Talán kicsit csikiz.

- Kívánlak. Még mindig akarod? – tényleg? Ő engem? Először nem merek válaszolni, mert nem tudom akarom-e. Viszont ha itt fordulnék vissza… annál nagyobb csalódást nem tudnék okozni. Érzem, hogy mennyire is igaz amit mondott, és… és én is… azt hiszem nem akarok visszafordulni. Felegyenesedek az ölében végül végső elhatározásként bólintok.

- De… fájni fog?

- Igen, nagyon – jelenti ki vigyorogva, és nem tudom eldönteni viccel-e vagy sem. Ez félelmetes - De jó érzés lesz túllenni rajta. – Én… én ezt nem értem… miért jó valakinek, ha egy nagy fájdalmon van túl? Miért csinálná valaki önszántából, ha fáj neki? Én nem vagyok mazochista. Vagy csak viccelt volna? Nem, Aomine-san nem ilyen, és nem hazudna. Felsikkantani sincs időm mikor az ágyra vet és felém magasodik. - Tedd szét a lábad, hogy közé férjek kényelmesen – lassan, bátortalanul, de eleget teszek kérésének, viszont olyan magas a szégyenérzetem, hogy majd szétfő a fejem.

Széttárt lábaim közé nyúlva megérint megint, de ebben a pozícióban sokkal intenzívebben érzem meg így ijedtemben elcsapom kezét reflexből. Csak a fájdalomtól félek. Hiába hiszem el Aomine-sannak, hogy utána jó lesz, mégis félek belekezdeni.

- Mi a baj?

- Én… én nem tudom… - azok után, ahogy a többiekkel láttam viselkedni velem mégis annyira kedves. Figyelmes. Megpróbálom elapasztani könnyeimet.

- Nem akarod? – nem erről van szó…

- Félek – vallom be ismét, bár hangom elcsuklik.

- De nem kell félni. Attól, hogy fájni fog, rohadtul fogod élvezni, és hidd el, nem először csinálom – hiszek neki. Olyan jó lehet neki, hogy már túlesett ilyenen, bár biztos nem az én oldalamról. Azt nem tudnám elképzelni. Megtörölgetem arcomat.
Ellazulásra ácsingózva átkarolom nyakánál, hogy felhúzva magam ajkát érinthessem. Kis belső szikrák formájában kellemes meleg áraszt el, valamennyi megkönnyebbüléssel fűszerezve, és ettől valamennyire sikerül ellazulnom.

- Jobb? – kérdi súgva, mikor visszahanyatlok az ágyra.

- Igen.

Ez után hagyom kutakodó kezeit tevékenykedni, mindenhol érzem ujját és ez nem is annyira kellemetlen, mint elsőre gondoltam volna. Ahh…

Biztos vagyok benne, hogy a gyakorlata miatt van. Ez… ez olyan jó érzés. Nem csoda, hogy szereti csinálni, vagy ha csinálnák neki, ha más érinti és nem én, akkor… akkor korszakokkal erősebb és jobb érzés. De még mindig felfoghatatlan számomra, hogy miért pont én. Talán mert engem ismert meg először így? Ha talált volna egy szebb valakit, most nem én feküdnék itt. Kissé szerencsétlennek érzem magam.

Apró megkönnyebbült mégis csalódott sóhajjal nyugtázom, hogy abbahagyja, majd felém mászik, közelről láthatom tüzes szemeit. Nem is tudtam, hogy a kék szín látványa is lehet ilyen perszelő érzés.

- Én leszek felül, oké? A következőnél majd te, akkor már tudod, hogy működik – csak bólintásra futja tőlem, gyorsan peregnek az események, nem is látom biztosan, hogy mit csinál, csak kicsit hideget érzek meg fenekemnél, ahol az előbb még ujjai hevítettek fel. Arcára nézve látom, hogy engem figyel vár mégis türelmetlen a pillantása. Arra vár mit mondok? Újabb bólintás. Minél hamarabb túlesel azon amit mondott, jobb lesz… remélem.

Túl nagy, túl felszít, amikor becsúszik, összeszorítom fogaimat. Ez… ez tényleg fáj.

- Ryou… lazíts… Nagyon szorítasz – hogy… hogy tudnék lazítani? Kinyitom szemem, ami megint könnyfátyolos, karijaimmal kapaszkodom belé, akadozva nyeldekelem a levegőt, nem könnyű ellazulni. Minden egyes mozdulatánál mintha ezer tűt döfnének belém, de olyan lassan csinálja, hogy gyorsan tűnik el a kellemetlen érzés, bizsergetővé válik, és testem már nem bír magával, magától mozdul. Ez után hirtelen gyorsan mozog felettem, egy pillanatra megijedek, de egy erősebb lökésnél felsikoltok, mert csillagokat láttam, és majdnem kirobbantam.

- Ott volt? – mi? Mi volt ott? Hol? Mi ez?

Újra és újra feltör bennem ez az érzés, egyre gyakrabban és erősebben. Félek… mi ez? Nem fáj és mégis… sosem éreztem még ilyet. A kellemetlenből kellemessé válik, mikor néha kicsit lelassít belül azt várom mikor gyorsít újra. Nem… nem akarom, hogy abbahagyja, egyszerűen nem… Kezével is kényeztetni kezd, összeszorítom szemeimet, mert könnyeimtől úgysem látnék semmit, végül olyan hirtelen csap le rám egy kitörés, sokkal, ezerszer intenzívebb mint amikor a mosdóban csinálta nekem, hiába haraptam be ajkamat csak kitátott szájjal nyögök fel, sőt talán sikoltok, majd amilyen gyorsan jött olyan gyorsan is illan el, kellemes, langyos lebegést hagyva maga után.

Kifulladva, izzadtan süllyedek az ágyba, olyan, mintha a világ darabkái lassacskán térnének vissza tudatomba. Eddig olyan volt, mintha csak ketten léteznénk, és nincs semmi más a világon. Tényleg létezik ilyen?

Hamarosan meghallom egyenletes szuszogását. Én még mindig a hátamon fekszem, de már valamennyire összeszorított lábakkal. Na jó inkább csak leeresztettem őket, mert nagyon hideg csapott meg a lábam között. Félálmosság támad meg, de képtelen vagyok elaludni, egyszerűen nem megy.

Oldalra fordulok, hogy teste melegéhez kuporodjak, illata teljesen belém ívódik, olyan békésnek és megnyugtatónak érzem, mint még soha. Főleg amikor karját a hátamra teríti, mocorogni kezdek, félénken szabadon lévő karom épphogy oldalához és mellkasához érintem, ráterítve tenyeremet. Kinyitom ujjaimat és azt figyelem, ahogy a sápadt csíkok közül rikít sötétebb bőre.

- Sumimasen – motyogom rekedtesen, száraz torokkal.

- Most meg mi az istenért kérsz bocsánatot? – morran fel, mire összerezzenek, kicsit megköszörülöm a torkom, hátha jobb lesz. Nem jobb…

- Azt mondtad következő… meg legyek felül, de… a lábujjamat sem bírom mozdítani – mintha a bokámra ólomsúlyokat csatoltak volna. A lüktető fenekemről nem is beszélve.

Szokatlan tőle a felszabadult halk kuncogás, vagy nevetés… már nem tudom. De ahogy szorosabban ölel így magához, karom átsiklik mellkasán, és nevetését hallva mosolyogva nyom el az álom.

~*~

Igyekeztem Aomine-sant nem felébreszteni. Pedig azt hittem a nyöszörgésem a felkelés próbálkozásával megzavart, de szerencsére jó alvó. Ahogy felültem az ágyon oldalra is vetődtem, mert olyan fura, kellemetlen érzés nyilallt belé, hogy megijedtem.

Ha minden ilyen után ezt fogom érezni… nem biztos, hogy rászoknék. Bár ez olyan lehet, mint a testedzés. Minél rendszeresebben és gyakrabban csinálom a nehéz dolgokat is, a testem hozzászokik és fel sem tűnik neki.

Viszont ha belegondolok ebbe… megint sül a fejem.

- Osu – hallom morranását álmosan, én viszont már ébren perdülök meg a konyhában. Állva könnyű mozogni… viszonylag.

- Jó reggelt, Aomine-san! – épp kész a reggeli így a már kikészített tányérra tálalok neki. Csak pislog párat, biztos fáradt még, majd visszafordulok a konyhapulthoz, hogy becsomagoljam a bentot.

Mivel azt hittem, hogy le is ült enni meglep, hogy mögöttem terem így a rizst majdnem félreszedem.

- Hogy van a feneked? – suttog a fülembe, rásimít, de nem markol bele. Még szerencse, mert akkor ugrottam volna egyet.

- Izé… még kicsit kellemetlen, de jól vagyok, bocsánat. – nyekergem zavartan, amíg közvetlen a hátamhoz simul, majd nyugtázva a dolgot leül enni. Mikor becsomagoltam mindent, leveszem a kötényt, és… az asztala mellett állok, mert ha nem muszáj, akkor inkább nem ülök le.

- Ma jössz edzésre, Aomine-san? – kérdem halkan, mire egy tojástekerccsel a szájában néz fel rám.

- Nem hiszem… - jóízűen nyeli le a falatot, majd nyúl a következőért.

- De… akkor miért iratkoztál a kosárklubba? Mármint… tényleg lenyűgöző vagy és nagyon jól játszol, de úgy látom nem sok kedvvel. Miért? 


Rauko2012. 08. 10. 10:45:01#22807
Karakter: Aomine Daiki
Megjegyzés: ~Csemmernek


 

- Ni-nincs még korán? – kérdezi félve. Elmosolyodom. Ilyen átlátszó menekülést.
- Az alváshoz igen… - Morgom a fülébe. Nem reagál, így a nyakára csúsztatom a fejét és felfelé irányítom a tekintetét.
- Gyerünk Ryou, ha túl sokáig húzod reggel nem fogunk bírni felkelni – mondom, mire nyel egyet. Pillanatokkal később szólal meg ismét.
- Mutasd meg, kérlek – suttogja.
- Ez a beszéd.
Magam után húzom, egészen a hálóig. Ott ledobom a törölközőmet, mire ő felnyüsszen, és eltakarja a szemeit.
- Ugyan már, láttál már ilyet. – Legalábbis ha nem tévedek nagyot, neki ugyanilyen van. Ahogy a mellkasomra húzom a kezét, majdnem összeesik, úgy remeg.  
- Élvezd csak ki, nem kell szégyellned, hogy tetszik amit látsz.
Édesen ismerkedik, lefelé simít a hasamra, végigcirógatva a hasfalamat. Közben én is simogatom, de mikor le akarnám róla simítani a textilt, nem hagyja.
- Lazíts már, én is meztelen vagyok.
Miközben a nyakát csókolom, a kezét a farkamra vezetem. Meglepettségében elengedi a törölközőt, így le tudom szedni végre.
- Ez az… - suttogom, mikor a fenekébe markolok. Az ágy felé terelgetem, és leülök, majd az ölembe húzom. Minden rendben is megy, amíg nem simítok be két ujjal a feneke vágatába. Akkor olyat ugrik, hogy meg vagyok győződve róla: elugrik a fejem felett.
- Fáj? Még hozzád sem értem.
- Nem… bocsánat… csak furcsa érzés.
A kezét megint magamra terelgetem. Ezek szerint lassítanom kell.
- Csináld… mintha magadnak próbálnád – mondom, mire csinálja is, míg én a fenekét markolászom.

Ahhoz képest, hogy kezdő a témában, ösztönösen jól csinálja, hamar teljesen kemény és akcióra kész lesz a farkam.
- Kívánlak - súgom a fülébe, mire megint megremeg. - Még mindig akarod? - Nem felel. A vállamba bújik, és pár pillanatig csend van, egyikünk sem mozdul, aztán kiegyenesedik, rám néz, és félénken bólint.
- De… fájni fog? - kérdezi.
- Igen, nagyon - vigyorgok rá. - De jó érzés lesz túllenni rajta - kacsintok rá, és felemelve ledobom az ágyra, majd fölé mászok. - Tedd szét a lábad, hogy közé férjek kényelmesen - kérem, mire bólint, és már csinálja is. Közben olyan vörös, hogy megfordul a fejemben: ez vajon még természetes?
Ahogy elkezdem ismét simogatni a fenekét, megint pánikba esik, és elkapja a csuklómat, sőt, ha ez nem lenne elég, sírni kezd.
- Mi a baj? - támaszkodom meg felette.
- Én… én nem tudom… - suttogja.
- Nem akarod? - kérdezem.
- Félek - súgja, szinte alig hallani.
- De nem kell félni. Attól, hogy fájni fog, rohadtul fogod élvezni, és hidd el, nem először csinálom - mondom határozottan. Pillanatokig csak néz, aztán olyat tesz, amire nem vagyok felkészülve.
Megtörli a szemecskéit, felpillant rám, és a nyakam köré fűzi a karjait, majd lehúz és - igaz, hogy nagyon bénán, de megcsókol.
Lassan, hagyom, hogy ő vezessen, és ettől el is lazul kicsit. Amikor elválunk, már nem is könnyesek a szemei.
- Jobb? - kérdezem.
- Igen - feleli, és nekem ennyi elég is.
Megint elkezdem simogatni, de most a farkát is, így miközben tágítom, sikerül ellazulnia, és nem is szorít annyira, hogy mindjárt eltörik az ujjam.
Amikor kész vagyok vele, megint fölé mászok.
- Én leszek felül, oké? A következőnél majd te, akkor már tudod, hogy működik - simítok ki egy tincset az arcából. Szerintem alig jutnak el hozzá a szavaim, teljesen kába, olyan vágy ég a szemében, hogy szerintem saját magától ijedne meg.  
Bólint, én meg gyorsan elkapom a síkosítós flakont és a gumit. Pillanatokkal később már a bejáratnál várok, hogy bólintson egy picit, majd elmerülhessek benne.
Ahogy ezt megteszem, megint meg kell állnom egy pillanatra.
- Ryou… lazíts… - kérem halkan. - Nagyon szorítasz - nézek rá, mire kinyitja a szemeit. Megint átkarol, és hallom, hogy próbálja szabályozni a levegővételeit.
Lassan mozgok benne hogy neki is jó legyen, de amikor - szerintem akaratlanul - lök egyet a csípőjével, kicsit gyorsítok, és sikerül elsőre eltalálni azt a bizonyos pontot. Nem is nyög, sikít.
- Ott volt? - kérdezem vigyorogva, de folytatom is.
Látszik rajta, hogy szűz, akármennyire élvezi, akármennyire verem a farkát is közben, könnyesek a szemei. De a vége felé kezd feloldódni, és egész ügyesen lebben át a gyönyörön.
Összeszorulnak az izmai, így nekem sem kell több. Morogva élvezek a gumiba, majd mellé fekszek az ágyba, és várom a reakcióit.
Felpattan és elrohan, vagy hozzám bújik?
 


timcsiikee2012. 08. 10. 00:32:37#22803
Karakter: Sakurai Ryou
Megjegyzés: ~ Mammernak


 

Sakurai:

Nem sok választ el az ájulástól, és már épp felkészültem mindenre, amikor csak annyit mond:

- Jó fiú. Felmegyünk hozzám, ma nálam alszol. Szólj a szüleidnek. Kint várlak, a válaszoddal – majd magamra hagy, hogy öltözzek át.

Eh? Hogy én? Nála aludni? Jajj nekem… mit csináltam?

~*~

Mielőtt hozzájuk mennénk haza kell ugranom pár cuccért. Nem akarom megvárakoztatni így rohangálok fel-alá a lakásban, de összepakolok mindent. Ruhák, kajának való, tankönyvek. Három szatyor lesz belőle.

- Itt vagyok – szólok mikor visszaérek, felém fordul, majd meglepődik.
- Ezek?
- Bentonak való, a tankönyvek és a ruháim – mutogatom sorba őket, mire kettőt kikap a kezemből. Arcára nézve inkább nem tiltakozom. Pedig igazán nem kellett volna, el tudtam volna vinni magam is.   
- Egyébként jó ha tudod, hogy már most feláll tőled – jelenti ki vigyorogva. Folyamatosan zavarba hoz, de hogy egyre jobban, az is biztos.  
- De… mi… miért én? – se helyes nem vagyok, béna is vagyok, szerencsétlen is vagyok. Egyedül a főzés ami jól megy, de az nem hiszem, hogy túl izgató dolog lenne.  
- Ha besétálsz egy édességboltba, és meglátsz valamit, megkívánod. Ha nem kapod meg, akkor rosszul érzed magad, és valahogy így vagyok én is veled. Akarlak és nincs racionális magyarázat. Te se keresd – ez… ezt nem tudom vitatni, bár… nem igazán ismerem az érzést.

Hamarosan megérkezünk hozzájuk. A vérnyomásom már tuti a plafonon van, annyira izgatott vagyok. Biztos vagyok én ebben? Nem kéne inkább hazaszaladnom, mielőtt még nem késő? Egyáltalán miért egyeztem bele? Olyan hülye vagyok.

-  Ne nézz szét. Nincs a lakásban senki csak te meg én, szóval akármi történik, hozzám gyere és ne nagyon várj másra. Ott alszunk, ahol akarod, de együtt fogunk, reggel meg kelsz amikor akarsz és csinálhatod a bentot. Most menj zuhanyozni, mutatom az utat.

Házigazdának elég nyers, de azt hiszem ha nem így viselkedne, akkor nagyon meglepődtem volna rajta. Igen, azt hiszem kezdem egyre jobban megismerni Aomine-sant… talán túl jól is…

Csak követem mikor elindul hirtelen, és bár szörnyen feszélyez a dolog, végül kérésére lezuhanyozok… egyedül, szerencsére. Pedig már majdnem a szívroham kerülgetett, amikor ő is elkezdte lekapni a fürdőben a ruháit, de végül hagyta, hogy egyedül fürödjek meg.

Amíg ő tölti idejét a fürdőben, én a konyhát mérem fel. Azt hiszem reggelit is csinálok majd, de az edények sehol. A mosogatógépben találom meg őket, ami nem a legjobb hely így kipakolok belőle. Majdnem elejtem az egyik tányért, amikor hirtelen megjelenik közvetlen mögöttem, friss üde illatával körbeölelve. Na meg karjaival.

- Mit csinálsz? – elzárt minden menekülési utat, ráadásul teljesen sakkban tart azzal is, hogy nyakamon szájával kezd el kábítani.

- Én… én csak… - hasamat simítja meg, teljesen elgyengülök.

- Na, megmutassam az ágyamat? – morogja a fülembe, majd megrágcsálja. Ha így folytatja, el fogok olvasni.

- Ni-nincs még korán? – próbálom menteni a menthetőt.

- Az alváshoz igen… - duruzsolja sejtelmes vigyorral, így megint nyelek egyet és óvatosan leteszem a tányért a kezemből, mielőtt elejteném. Nem akarok neki kárt okozni, ha már vendégségben vagyok, így is túl lelkes voltam… Vagyis tolakodó.

Hasamról mellkasomra simítja kezét, majd nyakamra és lassan feltolja államat, így már a plafon felé nézek.

- Gyerünk Ryou, ha túl sokáig húzod reggel nem fogunk bírni felkelni – újabb nyelés és így jobban megérzem ujjait nyakamon. Hah… nem szeretném, ha miattam késne Aomine-san… és bár félek… eddig nem csinált semmi rosszat. Mégis alig bírok megszólalni.

- Mutasd meg, kérlek – suttogom végül, mire megfogja csuklómat.

- Ez a beszéd – von maga után, én pedig igyekszem lépést tartani, belépünk a szobájába, de nem kapcsol lámpát. Igazából nem is kell, mert a lenyugvó nap narancssárga fénye kitölt még mindent. Egy könnyed mozdulattal ledobja magáról a törülközőt, mire kezeimmel eltakarom szememet. – Ugyan már, láttál már ilyet – lép közelebb, hogy lassan lehúzza kezemet a szememről, viszont ez nem elég, egyenesen magára vezeti.

Először csak mellkasára, de már ennyitől is remeg a kezem.

- Élvezd csak ki, nem kell szégyellned, hogy tetszik amit látsz.

Beszívom és megharapom alsó ajkamat, elengedi a kezem, és tenyerem még mindig rajta pihen. Kérdőn nézek fel arcára, de inkább visszaterelem tekintetem mellkasára. Nem sokkal jobb a helyzet, de a szemei… túl éhesek nekem.

Bátortalanul lefelé simítom meg testét, hasának minden kockáját. Igen, nekem soha nem fog ennyire jól állni, mint neki.

Viszonozva az érintést karomat, derekamat simítja meg, majd csípőmről próbálja letolni a törülközőt, de hirtelen az anyag után kapok.

- Lazíts már, én is meztelen vagyok. – előre hajol, szuszogva csókol megint nyakamba sokszor, kicsit fogával is karcolva. Most álmodom, vagy tényleg itt vagyok?

Kezemet ölére tereli, és ott is tartja, mielőtt elkapnám, másik kezemből is engedem kicsúszni a frottír anyagot, végül mikor fenekembe markol felsóhajtok.

- Ez az… - lassú kis léptekkel terel az ágy felé, húz magával, leül a szélére, engem pedig az ölébe vesz.

Ez… ez annyira kínos… mindent lát, de tényleg mindent. Én meg érzek. Összeszorított szemem sarkából kis könnycsepp gördül ki, de nem több, csak egy pici. Ahogy simít és markolászik, jó érzés, ezt nem tudom tagadni. Viszont amikor két ujját becsúsztatja fenekemen egy kicsit, sikkantva megugrok és remegve kapaszkodok vállaiba.

- Fáj? Még hozzád sem értem.

- Nem… bocsánat… csak furcsa érzés.

Egyik kezemet megint visszatereli magához, remegő ujjaimat ráfonja merevségére majd szelíd vigyorral hajol közelebb.

- Csináld… mintha magadnak próbálnád – utasít halkan, én pedig próbálok eleget tenni kérésének. Forró az egész testem, ha nem ölnék az ölében nem bírnám tartani magam, még a kislábujjaim is bizseregnek. De akkor csattan bennem nagyobbat egy energiavillám, amikor megint fenekemet kezdi el egyre hevesebben simítani és dörzsölgetni. 


Rauko2012. 08. 09. 21:02:35#22794
Karakter: Aomine Daiki
Megjegyzés: ~Csemmernek


 A nap további része kifejezetten unalmasan telik, így mikor visszamegyek Ryou elé, már nagyon várom, hogy történjen is valami.
Imayoshi jön ki épp, és rám néz.
- Ne fáraszd ki nagyon - kéri, de nem olyan hangnemben, mint Wakamatsu, és ez tetszik. Vigyorogva bólintok, és belépek. Kicsikém épp pakolászik, így mögé lépek, és ahogy zárja a szekrénye ajtaját, már neki is támaszkodom.
- A-aomine-san – nyüsszögi.
- Nem gondoltad még meg magad, Ryou? – kérdezem, miközben ő megfordul. A ruháit szorongatva pislog rám.  
- Aomine-san, te… miből jöttél rá? Szóval hogy… hogy a fiúkat kedveled?
- Ez nagyon egyszerű – mondom, és az ujjaim közé kapom az egyik tincsét. – Rájuk áll fel, ennyi az egész.
- És nem zavart téged, amikor megtudtad? – kérdezi. Elhajthatnám a fenébe, de akkor sosem kapom meg, szóval türelmes vagyok.  
- Miért zavart volna?
- N-nem tudom, azt hittem…
- Téged sem kéne zavarnia, ez természetes. És minél előbb túlesel rajta, annál természetesebb lesz. Én csak segíteni akarok neked – vigyorgok rá.  Nekitolom magam, mire persze összerezzen.
- Szóval? Vagy nem találsz elég vonzónak? Az lehetetlen…  - vonom fel a szemöldököm.
- Sumimasen, nem erről van szó. – El is ejti a ruháit zavarában, de ha akarna, sem tudna most lehajolni értük.
- Akkor?
- Csak félek… sosem csináltam ilyet.
- Nincs benne semmi félelmetes. Amint kipróbálod, majd te is rájössz. Na mi lesz? Bevállalod?
Látom, hogy gondolkodik, vörös az arca, beharapja az ajkát, de végül…
- Hai.

Közelebb hajolok, de nem csókolom meg.
- Jó fiú - suttogom. Remegni kezd megint, de most csak kicsit közelebb húzom. - Felmegyünk hozzám, ma nálam alszol. Szólj a szüleidnek - mondom, ugyanolyan halkan. Picit összerezzen. - Kint várlak, a válaszoddal - kacsintok rá, és közelebb hajolva összeérintem a számat a szájával. Nem akarom elijeszteni. Egy tökéletesen szűz passzív, akit olyanra alakítok, amilyenre én akarok. Tetszik az ötlet és azt a kis energiát is megéri, amit bele kell fektetnem.

Kint aztán a terem falnák dőlve várok. Eltelik majdnem negyed óra, mire megjelenik, táskával a kezében.
- Hazaugorhatunk a holnapi tankönyvekért? - kérdezi félve. Nem felelek, csak bólintok, és várom, hogy elinduljon, mutatva, hogy ő merre szokott menni.  
Ahogy odaérünk, megegyezünk, hogy ő megy be egyedül, én a sarkon megvárom. Így is teszek, leülök és várok.
Itt majdnem fél óra, de nem nyaggatom érte ha kijön, mert biztosan furcsa neki is, nekem meg nem az a célom, hogy elijesszem. Sőt. Csak nem tudok vele olyan nyálasan kedves lenni, mint mondjuk Wakamatsu lenne. Mert ő biztosan pátyolgatná és nem siettetné. Én viszont vele ellentétben ismerem a passzívokat, pláne a szűz passzívokat. Ha most mondott igent, most kell menni.
- Itt vagyok - áll meg mellettem. Most nem iskolai egyenruha van rajta. Egy narancssárga ing, egy fekete nadrág, és kifejezetten tetszik. Most pláne. Kezében három táska.
- Ezek? - kérdezem.
- Bentonak való - mutatja az egyiket -, a tankönyvek és a ruháim - sorolja. Kettőt sóhajtva kikapok a kezéből.  
- Egyébként jó ha tudod, hogy már most feláll tőled - vigyorgok rá, mire olyan vörös lesz, mint eddig még soha.
- De… mi… miért én, - kérdezi félénken.
- Ha besétálsz egy édességboltba, és meglátsz valamit, megkívánod. Ha nem kapod meg, akkor rosszul érzed magad, és valahogy így vagyok én is veled. Akarlak és nincs racionális magyarázat. Te se keresd - mondom lágyabban. Bólint, de még mindig olyan vörös, hogy ha nem ismerném, aggódnék érte.

Az út további részében nem szólunk egymáshoz.
Ahogy hazaérünk hozzám, persze egyedül vagyok. Testvérem nincs, a szüleim meg nem is láttam évek óta. De legalább a lakást rám hagyták, ez elég.
- Ne nézz szét - kérem, ahogy belépünk. Ő persze visszafogottan, de körbepillant. Leteszem a cuccait.
- Nincs a lakásban senki csak te meg én, szóval akármi történik, hozzám gyere és ne nagyon várj másra. Ott alszunk, ahol akarod, de együtt fogunk, reggel meg kelsz amikor akarsz és csinálhatod a bentot - darálom. - Most menj zuhanyozni, mutatom az utat.
Szó nélkül bólogat a monológom alatt, aztán némán követ. Engedelmes kis pasi, ez tetszik.
Itt van törülköző - adom a kezébe. - Beállítom a vizet, eddig vetkőzz szépen - vigyorgok rá. Mélyvörös, és először nem is mer moccanni sem. Oké, most kellene csinálnom valamit, hogy feloldódjon.
Mondjuk…
Ja.
Lekapom az ingemet és a nadrágomat, és egy szál boxerban állok előtte. Végigmér, nyel egyet, és mintha ez tényleg elég lenne neki, ő is elkezd vetkőzni. Én persze vigyorgok, de azért beállítom neki a vizet.

* * *

Mindketten lezuhanyoztunk már, ő épp a konyhában szöszöl valamit, mikor egy szál törölközőben kilibbenek a fürdőből. A tippem helyes, a mosogatógépből pakol épp kifelé. Édeske… Mögé lépek és megtámaszkodom mellette, mire halkan sikkant egyet.
- Mit csinálsz? - kérdezem, és csókolgatni kezdem a nyakát.
- Én… én csak… - Egyik kezemmel végigsimítok a hasfalán, miközben egyre vadabbul vcsókolgatom a nyakacskáját.
- Na, megmutassam az ágyamat? - súgom a fülébe.


timcsiikee2012. 08. 09. 15:43:07#22785
Karakter: Sakurai Ryou
Megjegyzés: ~ Mammernak


 

Sakurai:


- Azt hittem, ma hozzám sem szólsz – mondja halkan morogva, miközben előrébb hajol.  
- Hát… - válaszolnék, de int. Oké, csendben leszek.  
- Nem kell ezt olyan véresen komolyan venni. Neked jó volt, akkor ennyi a lényeg, és pont – olyan jó neki, hogy ilyen egyszerűen tud beszélni a dologról. De ez olyan… zavarba ejtő, akkor is. - Egyébként edzhetnél kicsit. Három perc alatt elélvezni…? – fogait kivillantva vigyorodik el, én viszont majdnem a pad alá süllyedek. ÁÁÁÁ! Miééért kellett?
Már épp pördülnék meg a szépemen, de megfogja a karomat és enni kezd. Ohm…
- Te ennyire félsz tőlem? – nem erről van szó, csak… Hahh… Felé fordulva megint az asztalán eszünk, bár. Valahogy a falatok nem akarnak lecsúszni a torkomon.  
- Hát… én… mármint…
- Igen, vagy nem? – vág közbe, mire rendezem gyorsan gondolataimat.  
- Nem, nem félek – bököm ki végre. Hahh… annyira nem is volt nehéz, bár még egyszer nem menne ilyen könnyen és folyékonyan.  
Ez után nos… nem igazán beszélgetünk. Én nem tudok mit mondani vagy kérdezni, és ha ő nem teszi… én nem tudok megszólalni. De azért örömmel látom, hogy az utolsó szem morzsát is eltünteti, így biztos lehetek benne, hogy jó volt.

A nap végén, az utolsó óra után felé fordulok.
- Aomine-san, akkor én elmegyek edzésre – rám néz szokásos, kicsit unott arccal. Csak egy bólintást, vagy még annyit se várnék, helyette válaszol.
- Oda kísérlek, kíváncsi vagyok valamire – valamire? Vajon mire gondol? De csak bólintok.
- Csak nem edzésre jössz te is? – szokatlan, de új és jó élmény lenne.

- Nem, egyáltalán nem, de ha akarod, megpróbálhatsz kicselezni – vigyorog megint szenvtelenül, mire elfordulok tőle zavart arccal és bólintok. A bokájáig sem érek kosárban de… ha ezt szeretné…

~*~

Mindenki meglepődik, amikor Aomine-sannal a nyomomban lépek be az öltözőbe. Nem rajtam lepődnek meg, hanem az… „árnyékomon”, hogy úgy mondjam, mert olyan szorosan jön mögöttem.

-  Ígértem Sakurainak egy kis mókát – reakcióként egy labda csattanását hallom meg, és összerezzenek. Miért nem tudunk jól kijönni egymással? Vagyis ők. Olyan jó lenne.

- Nincs kedvem átöltözni – jelenti ki Aomine-san, miközben ledobja magáról az inget. Nyelek egy kicsit. – Gyere, Ryou – karol át és már vezet is ki. Eh? De…

- Akkor… én sem? – mármint átöltözni.

- Akkor te sem. Gyere, mókázunk.


Akármit teszek még ha többet is hozok ki magamból mint egy meccsen, akkor sem érek fel hozzá. Persze próbálkozom, de semmi nem sikerül. Aomine-san legyőzhetetlen. Bár tény, az is zavar, hogy nincs rajta póló. Oké, biztos nem hozott magával pólót és így megértem, hogy nem akarja összepiszkolni az ingét, de… Ahh…

Mikor végzünk, vagyis gondolom megunja a dolog, megint hangosan csattan a labda Aomine-san kezében.
- Ez lesz a hobbid? – morran rá Wakamatsu senpaira, aki letámadta. Nem tudom senpai most miért morcos, pedig Aomine-san eljött és még gyakorolt is… márha az én porig alázásomat gyakorlásnak lehet nevezni.  
- Cselezz ki – szólítja fel senpai szintén morogva, de még vicsirigva is hozzá.  
- Ennyi ember előtt döngöljelek a földbe? Nincs kedvem.
- Gyáva vagy. – Ajjaj, ezt nem kellett volna.

Pillanatok alatt lerendezi, vagyis nekem annak tűnik ahogy nézem őket, majd a dolog után Aomine-san hozzám lép.

- Edzés után eléd jövök – jelenti kis sejtelmesen, mire bólintok, majd folyamatosan engem figyelve hagyja el a tornatermet.

A többiek már mind átöltözve sorakoznak fel, valaki pedig összekanalazza Wakamatsu senpait.

- Sumimasen, máris átöltözöm.

- Ne siess Sakurai, szerintem már eléggé bemelegítettél. – mondja a csapatkapitány, mire csak bólintok majd kisétálok az öltözőbe.

~*~

Utolsónak érek be az öltözőbe, mert még elpakoltam a labdákat, és mire a szertárból az öltözőbe megyek, egyre kevesebben vannak.
Legutoljára  Imayoshi-san megy ki, de még megáll az ajtóban, és felém néz.

- Ne erőltesd túl magad. Sakurai-kun – mondja mosolyogva, csak meglepetten pislogok rá párat, majd nem telik el három másodperc újra nyílik az ajtó, Aomine-san lép be, én meg gyorsan a szekrényem felé fordulok kikapkodva a ruháimat.

Amikor becsukom a szekrényajtót, egy alkar támaszkodik fejem mellett a bútornak, és máris érzem őt a hátam mögött, mire összerezzenek.

- A-aomine-san – makogom halkan, magamhoz szorítva ruháimat.

- Nem gondoltad még meg magad, Ryou? – behúzom a nyakam meg megcsiklandozott a lehelete, számat összeszorított szemekkel a ruhakupac mögé rejtem, de megfordulok és hátamat a fémnek nyomom, úgy pillantok fel rá. Mélykék tekintete azonnal magába szippant így sűrűn kell pislognom, ha nem akarok elveszni.

- Aomine-san, te… miből jöttél rá? Szóval hogy… hogy a fiúkat kedveled – próbálok összefüggően beszélni de nem könnyű, miközben ilyen közel hajol hozzám.

- Ez nagyon egyszerű – szabad kezével, amivel nem fejem mellett támaszkodik, megfogja egyik kiálló hajtincsemet és morzsolgatni kezdi. – Rájuk áll fel, ennyi az egész. – nyelek egy nagyot. Soha nem fogok hozzászokni a nyers közvetlenségéhez.

- És nem zavart téged, amikor megtudtad? – próbálom terelni a szót vagy témát, vagy akármit, vagy csak húzni az időt.

- Miért zavart volna? – kérdez vissza. Ez így nem fog menni.

- N-nem tudom, azt hittem…

– Téged sem kéne zavarnia, ez természetes – olyan közel hajol, megérzem a számon a leheletét. Mikor fogta meg a csuklóm és húzta le? – És minél előbb túlesel rajta, annál természetesebb lesz. Én csak segíteni akarok neked – vigyorodik el.

Csípőjét felém tolja, és megérzem… Összerezzenek, mint egy nyuszi a róka elől bujdosva. Meg fog enni.

- Szóval? – kicsit oldalra fordítom a fejem – Vagy nem találsz elég vonzónak? Az lehetetlen…

- Sumimasen, nem erről van szó. – mentegetőzök karjaimmel kalimpálva a kicsit helyen kettőnk között, mire leejtem a ruháimat, de… nem hajolok le érte.

- Akkor?

- Csak félek… sosem csináltam ilyet. – megfogja az állam, de lesütöm a szemeimet.

- Nincs benne semmi félelmetes. Amint kipróbálod, majd te is rájössz. Na mi lesz? Bevállalod?

Felemelem a szemeimet, de közelségétől csak résnyire nyitott szemekkel nézek rá, érzem ahogy erősebben kipirul arcom mint eddig, és szám megremeg, majd összeszorítom, de végül egy apró nyelés után kipréselek magamból egy kis szót.

- Hai.


Rauko2012. 08. 09. 10:51:18#22778
Karakter: Aomine Daiki
Megjegyzés: ~Csemmernek


- I-igen. Azt hiszem – cincogja. Ejnye…
 - Azt hiszed? – kérdezem vigyorogva, mire persze nyitja is a szemét és rám pillant, én meg a képébe tolom a saját cuccától koszos kezem, mire teljesen elpirul.
 - Sajnálom, sajnálom – mondogatja, de megszorítom, ahogy ölelem. 
- Mit mondtam?
- Bo… izé… azt hogy ne mondjam, de… – Csak hebeg meg habog, így lenyugtatásképp a szája elé teszem az egyik ujjam, mire végre elhallgat.
- Nyugi. Most szépen kimegyünk a többiekhez, felöltözünk, és elindulunk haza, oké?

Az öltözőben már nincs senki. Ő már felöltözött, látom a tükörből. Én még boxerben állok, és látom, ahogy végigmér, tetszik is neki, amit lát. De mielőtt akármit is mondhatnék egy sumimasen után elszalad. Ch… kis hülye. Na, mindegy, ha itt lrsz az ideje, kamatostul hajtom be.

* * *


A helyzet ugyanaz másnap is, mint tegnap volt: egész nap hozzám sem szól, csak a hosszú szünetben fordul hátra, elém tolva a bentot.
- Eto… Aomine-san… Ezt neked hoztam.

- Azt hittem, ma hozzám sem szólsz - morgom fáradtan.
- Hát… - kezdene bele, de leintem.
- Nem kell ezt olyan véresen komolyan venni - nézek fel rá. - Neked jó volt, akkor ennyi a lényeg, és pont - mondom határozottan, mire köldökig pirul. - Egyébként edzhetnél kicsit. Három perc alatt elélvezni…? - vigyorgok fel rá, és a hatás nem is marad el.
Mélyvörös színt ölt az arca és előre is fordulna, de elkapom a karját, ami viszont meglep, hogy azonnal remegni kezd, ahogy megérintem.
- Te ennyire félsz tőlem? - kérdezem, de közben enni kezdek. Ő is visszafordul, és elkezd turkálni a kajában, de nem nagy kedvvel.
- Hát… én… mármint…
- Igen, vagy nem? - nézek rá.
- Nem, nem félek - mondja ki ő is, mióta ismerem, először egyben végigmondva egy mondatot.
Nem is nagyon beszélünk többet, de a nap hátralevő részében velem van, nem kóborol el haverkodni meg mit tudom én. Nekem meg tetszik. Ugyanis idegesít, hogy a csajok meg a pasik bámulnak, és mióta Ryou a képbe jött, egyre kevesebben vannak körülöttem.

- Aomine-san, akkor én elmegyek edzésre - mondja Ryou, mire felé fordulok.
- Oda kísérlek, kíváncsi vagyok valamire - mondom, mire elpirul, de bólint.
És hogy mire vagyok kíváncsi?
Wakamatsura. Van egy olyan érzésem, hogy neki is kellene Sakurai, azonban már lefoglaltam. Ő az én passzívom lesz, amint betanítom.
- Csak nem edzésre jössz te is? - kérdezi jobb kedvvel.
- Nem, egyáltalán nem, de ha akarod, megpróbálhatsz kicselezni - villantom rá a legperverzebb mosolyomat, mire megint elpirul - ami már meg sem lep -, és bólint.

Ahogy odaérünk, nincs bent csak két srác és Imayoshi-san, aki meglepetten néz rám.
- Mit keresel te itt? - kérdezi.
- Ígértem Sakurainak egy kis mókát - mondom, a lehető legkétértelműbben, ugyanis látom, hogy megjelenik közben Wakamatsu is. A feje máris akkora, és olyan piros, mint egy lufi.
Nem szól egy szót sem, csak hozzám vég egy labdát. Meg sem lep, de azért Ryou kicsit megszeppen, azt látom.
- Nincs kedvem átöltözni - felelem, és ledobom az ingemet. - Gyere, Ryou - karolom át a derekát, egyenesen Wakamatsu képébe röhögve.
- Akkor… én sem? - kérdezi félénken kicsi őzikém.
- Akkor te sem. Gyere, mókázunk.
Odaadom neki a labdát és beállok.
Persze nem tud kicselezni, pedig nagyon igyekszik, hárompontost is, fadeawayt is próbál, de semmi sem jön össze neki. Kis hülye… Bár be kell vallanom, ha nem hozzám mérjük, akkor tényleg jó. Mondjuk Kise ellen. Mert Midorimát sem tudná lenyomni, de Kisét még talán.
Amikor befejezzóük, már épp lépnék le, amikor valaki megint hozzám akar vágni egy labdát.
- Ez lesz a hovbbid? - kérdezem nyersen.
- Cselezz ki - néz rám Wakamatsu.
- Ennyi ember előtt döngöljelek a földbe? - nézek vissza rá. - Nincs kedvem.
- Gyáva vagy.

Elborul az agyam, és persze, nem hagyom, hogy igaz legyen. Könnyedén győzöm le, nem is izzadok meg különösebben.
Mikor már zihálva fekszik a földön, ellépek mellette, egyenesen Sakuraihoz. Megállok előtte és ránézek.
- Edzés után eléd jövök - jelentem be, és bár nem mondom ki, szerintem látja: ismételni kellene a tegnapit is.


timcsiikee2012. 08. 09. 01:22:47#22774
Karakter: Sakurai Ryou
Megjegyzés: ~ Mammernak


 

Sakurai:

A mosdó padlóján gubbasztva várok, hátha legalább a hideg érzésétől elmúlik, de semmi. Miért? Pedig már az árnyékát sem érzem annak, hogy megérintett. Vagy mégis?
Most nem kezdhetem el… itt…

- Ryou… - visszhangzik Aomine-san félreismerhetetlen hangja mögöttem. összerezzenek már csak ettől is. Miért jött utánam? - Magától nem múlik el – Miih? Ráadásul mellém is telepszik. Ez olyan… ciki.

- De akkor…. saj…  mármint… - el kell terelnem a témát. - Wakamatsu-senpai? – merre van? Azt hittem majdnem, hogy ő fog bejönni.

- El van foglalva – válasza után lábamhoz és simítva, ezzel csak fokozva testem ingerültségét így felnyüsszenve kúsznék arrébb, de az ölébe kap. Bennem reked a levegő. – Lazíts! – szólít fel bársonyos hangon morogva, miközben pillanatok alatt veszi kezével megint birtokba kényes testrészemet.
- Aomine-san… - nyeldekelem a levegőt - Ez nem he… helyes…
- Kit érdekel, hogy mi a helyes és mi nem, amíg élvezed? – van benne valami, de mivel még gondolni se mertem volna soha ilyenre és mégis hamarabb megtapasztalom, mint amire valaha számítottam… nekem ez annyira szokatlan, hogy nem érzem jónak - És élvezed, nem igaz? – mégis az. Igen… igen…
Próbálom visszafogni a hangomat, remegő ujjaim hol a nadrágomba, hol karjába marnak, de nem akarom megszorítani így inkább maradok a ruhánál. Számban pici vért érzek, olyan erősen harapdáltam az alsó ajkamat, de muszáj elviselnem, mert nem lenne jó, ha a többiek meghallanák mi folyik ide bent.

A keze olyan forró és gyakorlatias, félig karol is így körbeölel a testéből áradó hő, és kényelmesen megtart. Piheségem néhai felmordulások övezik, majd amikor már aprókká akadozik légzésem mielőtt kitörne belőlem valami, elrántja fejem, számra tapad szája, és éppen ebben a pillanatban sikkantok fel, végtelennek hosszú pillanatokkal később teljesen elernyed testem a ringatózó elégedettségben úszva, de gyorsan el is tűnik az érzés, és csak a bűntudat marad utánra.

Előre nézve összekuporodok az ölében, még a lábaimat is összefogom karjaimmat. Most… most ilyenkor mit kéne csinálni? Soha életemben nem voltam még hasonló helyzetben… Most nekem néne valami…? Kizárt, lehetetlen, én erre nem vagyok képes…

- Nem vagyok olyan hülye, hogy most kérjek cserébe akármit is. De legalább élvezted? – belesuttog fülembe, majd ajkai közé veszi, amitől pici villámok pattognak végig bennem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem.  

- I-igen – motyogom nagyon halkan, kisegérként cincogva az egyetlen kicsi szót. – Azt hiszem – teszem még hozzá, mire felemeli kezét.

- Azt hiszed? – érzem hangján, hogy vigyorog, és amikor felpillantok arcom előtt tartott kezére, fehér ragacsot látok meg az ujjai között.

Ááááááá!!

Tenyereimbe temetem arcomat megrázva a fejem. Miééért kell ezt csinálnia?

- Sajnálom, sajnálom – dünnyögöm a tenyerembe, mire hasamnál átkarolva ránt rajtam egyet.

- Mit mondtam?

- Bo… izé… azt hogy ne mondjam, de – tiszta ujja számra tapad, hogy jelezze fogjam be. O-oké.

- Nyugi. Most szépen kimegyünk a többiekhez, felöltözünk, és elindulunk haza, oké?

Csak bólintok. De… de ez így olyan rossz. Rossz érzés, hogy ilyen után semmit nem tudok… adni, vagy hogy mondják. Feláll és felsegít engem is, majd a háta mögött követve lépek ki vissza az öltözőbe, de már sehol senki.
Azt mondta nem kér cserébe semmit. Meg kellett volna nyugodnom, de… mégis miért nem?

Felveszem a felsőmet, az egyenruha kabátját, megigazítom, felkapom a táskát, Aomine-san még a nyakkendőjével bíbelődik boxerban. Nyelek egyet.

Nem mintha… rossz társaság lenne, de… úgy érzem most elég kellemetlen lenne négyszemközt a hazaséta.

- Sumimasen – motyogom halkan, majd kiszaladok az öltözőből, és csak az iskola kapujában lassítok le. Most olyan érzésem van, mintha egy fura álomból ébredtem volna.



~*~


Reggel szokásosan készítem a reggelit és a napi kajámat, ugyan annyit csomagolok mint eddig, de az utolsó dobozt is felpakolva elakadok. Aomine-san mögöttem fog ülni.
Mit kéne tennem? Most ez után hogy kéne… viselkednem vele?

Neki egyáltalán mit jelent egy ilyen? Nem úgy tűnik, hogy sokat, mert akkor nem venné a dolgot ilyen könnyen. Hahh…

Azt hiszem a legjobb lenne, ha próbálnék úgy tenni, mint… eddig.

Ami elég nehéz lesz, tekintve, hogy még álmomban is Ő jelent meg. Soha nem álmodtam még effélét, de zavaró volt… zavarba ejtő. Ráadásul olyan dologra világított rá, amire nem is gondoltam volna. Vagy nem most. Anyunak nem is mertem semmit mondani. Lehet soha nem is fogok.
Lehet csak azért van mert Ő volt az első, aki… aki Úgy ért volna hozzám? Ennyi lenne? Lehet, nem tudom. Jó lenne megtudni, mit kell ilyenkor csinálni.

Beérve a suliba az első pár órában csak kuporgok Aomine-san előtt az órákon a padomban, majd elérkezik a hosszú szünet. Oké, akkor most nagy levegő, és természetesen.
Na meg persze mellőzve pá szót, amit Aomine-san nem szeret.

- Eto… Aomine-san – fordulok meg a székemmel, mire tettetett bóbiskolásából felébred, de csak egyik szemét nyitja fel, szemöldökét felemelve. Az asztalára teszem a dobozkát, és a pillantását állva mosolygok rá. – Ezt neked hoztam. – Remélem nem haragszik, hogy tegnap csak úgy eltűntem. 


<<1.oldal>> 2.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).