|
|
Szerepjáték
(Kuroko no Basuke)
| ef-chan | 2015. 07. 23. 00:42:30 | #33215 |
 Karakter: Himuro Tatsuya
Megjegyzés: Atsushinak
- Nem hiszem el! Még csak tegnap kezdődött a suli, de már megint egy halom édességet és egyéb földi jót kaptál csinosabbnál csinosabb lányoktól! Azt már meg sem említem, hogy egy vallomását már így is visszautasítottad, mert így is baromi irigy és frusztrált vagyok! - önsajnáltatja magát Okamura-san.
- Úgy beszélsz, mintha direkt csinálnám - mosolygok rá kényszeresen. Ő nem érti, hogy ez a nagy érdeklődés tulajdonképp megterhelő a számomra. Ő sem élvezné, ha ilyen mértékű figyelemben lenne része, csak mivel egyáltalán nem részesül figyelemben - sőt, visszautasítják -, kesereg. S akkor arról még nem beszéltem, hogy mit kezdjek ezzel a halom kajával állandóan, amit annak ellenére is a nyakamba sóznak, hogy megpróbálom visszautasítani.
- Ne.. nem azért mondtam - visszakozik nagy mamlasz kapitányunk, aki ismer már annyira, hogy kiérezze udvarias hangsúlyom mögül a neheztelést. A panaszkodás ellenére viszont egy nyomorék cukorkától sem szabadítana meg, mert "azt nem ő kapta"...
- Hai, hai - hagyom rá, mert látszik rajta, hogy saját szemszögéből sosem fogja belátni, hogy nem olyan élvezetes a napi figyelem az ellenkező nem köréből, de megpróbálom elterelni a figyelmét kellemesebb és engem is érdeklő témák felé.
- Mondd csak, Okamura-san, jelentkezett valaki érdekes a kosárlabda csapatba? - csak mert magam nem lehettem ott a toborzásnál azzal az indokkal, hogy akkor nem látszott volna a klub a lányoktól. Bár ez szerintem erős túlzás volt Okamura-santól, nem sértődtem meg, hogy nem kellett részt vennem a "kampányban".
A nagydarab kapitány elmosolyodik, s büszkén kidülleszti a mellét. - Sokan jelentkeztek, és igen, akad bőven érdekes fazon, különösen egy, de majd meglátod - szerintem élvezi, hogy egy kis fölényt szerezhetett, még ha amúgy tök jelentéktelen dologban is. A kisebbségi komplexusban szenvedő embereknél mindegy, mi a fölény tárgya, máris jobban érzik maguk. Amúgy sem tudom nagyon faggatni addig beszéltetve, míg maga kiböki, mert ismét leszólít egy lány. A jó a rosszban, hogy vigyoroghatok azon, hogy oltja le ez a tény a kapitány virágosan fölényeskedő jókedvét. A lányt viszont nem úszom meg, kedvesen visszautasítom, de újabb édességes csomagocskával gyarapodok - lassan totál meggyűlölöm az édességet... -, s mivel a kapitány elpárolgott, magamra hagyva, egyedül folytatom utam az öltöző felé egy nagyobbat sóhajtva. Egy pillanatra lehunyom a szemem, félhangosan szusszanok közben egyet, ám mikor felnyitom, hirtelen akadállyal találom szembe magam, s már képtelen vagyok időben reagálni, kevésbé elegáns módon nekiütközöm valakinek, aminek következtében valami plattyan mellettem.
Megilletődötten pillantok fel az útakadályra, és kissé elhűlve konstatálom, hogy
a: milyen magas
b: milyen dühös
Körbenézek, mi eshetett le, s egy nagy darab csokis rudat látok mogyorókrémes belső töltelékkel. Ismét a hegyre pillantok, aki már nyitja is a száját, fenyegetőn emelve a fejem fölé hatalmas tenyerét.
- Tönkretetted a csokis rudam, ezért most összeroppantalak! - A fagyos hangnem libabőrössé borzolja a hátam, de próbálok megnyerőn mosolyogva nyugalmat erőltetni magamra.
- Suman, suman, kárpótollak érte. Azt hiszem, csokis rudam pont nincs, de... - nézek bele, mit is kaptam épp az előbb a kis csomagban. - Van egy adag pockym kéznél, és - túrok bele a táskámba, elővéve a ma összegyűlt halom kaját, s a kezébe nyomom. - ez is a tiéd lehet.
Láthatóan visszább nyugszik, de még mindig nincs megelégedve: - De nekem csokis rúd is kell! - Durcásságával egy kisgyerekre hasonlít. Szusszanok megadva magam.
- Hai, hai, akkor délután, ha vége a sulinak, beugrunk egy közeli boltba és kapsz azt is, jó? Viszont nekem most kosáredzésem lesz, úgyhogy mennem kellene. Az öltözők környékén majd megtalálsz - búcsúznék el fellélegezve. Nem bízom benne, hogy teljesen levakarom, nagyon olyannak tűnik, aki még a csokis rudat is bevasalja... Nem is tévedek, csak épp egészen más okból sem tudom lerázni, ugyanis unott arccal megjegyzi, miközben már a pockyt majszolja: - Ja, nekem is az van.
- Eh? - lepődök meg, igaz, legfőképp a flegmaságon, mert a magassága alapján eszembe is jutott, hogy jó kosaras alapanyag lehetne belőle.
- Akkor miért errefelé jöttél? A tornaterem és az öltözők pont az ellenkező irányban vannak... - nem akarom én számon kérni, épp csak nem igazán értem, mit keres itt, ha tényleg a másik irányban lenne dolga.
- Hmm, nem tudtam, merre menjek, így erre indultam - feleli ugyanolyan rezignáltan, mint korábban. Szerintem az időjárásról is nagyobb érdeklődéssel tudnék beszélni.
- Könnyebb lett volna, ha megkérdezed. Így el is késhettél volna - indulok meg, ő pedig jön mellettem. Elég nehéz egyszerre felnézni rá és előrefelé is figyelni, hogy ne essek el.
- Annyira nem érdekel.
Felbosszant a válasz. Mi az, hogy nem érdekli? Udvariasan, mégis némi éllel kérdezek vissza.
- Akkor miért választottad a kosarazást klubelfoglaltságnak?
- Mert Akachin azt mondta - feleli úgy, mintha ez lenne a legegyértelműbb és legtermészetesebb magyarázat.
- Souka... - Nem, egyáltalán nem értem, de van egy olyan érzésem, hiába kérdeznék, akkor se érteném meg jobban. Csak azért fog kosarazni, mert valaki azt mondta neki?... Azért ez valahol pofátlanság az olyanokkal szemben, akik a sportág lekötelezettjei - mint amilyen én is vagyok. Viszont... anno rég én is mondtam valakinek, hogy kosarazzon, s bár később a szenvedélyévé vált, eleinte csak miattam próbálkozott. Milyen bosszantó, hogy ennek ellenére hamar elérte a szintem. Apró fintor suhan át az arcomon.
De aztán elhessegetem az emlékekkel együtt az ellenérzéseim is.
- Mindegy, most megmutatom, és akkor legközelebb már nem kell kóvályognod. - Be is fejezhetném a beszélgetést, de az úgy olyan rideg lenne, Amerikában kb elképzelhetetlen, nyilván ezért irritál engem is.
- Hogy hívnak? - kezdeményezek hát beszélgetést.
- Murasakibara Atsushi - mormogja csámcsogva, amin csak vigyorgok, mert eszembe jut, hogy Kenichi tuti felhúzta volna már magát ezen. Engem viszont szórakoztat, Amerikára emlékeztet.
- Wow, long name! - felelem, de amúgy tetszik a neve, csak baromi hosszú tényleg. - Az enyém Himuro Tatsuya, de az ilyen udvariassági vackokat hagyd el, megmondom őszintén, idegesítenek.
- Hmm - hümmög. Mily beszédes!
- Melyik suliból jöttél?
- A Teikoból.
Elgondolkodom. Úgy rémlik ez a sulinév, de nem tudom összekaparni hirtelenjében, honnan. Bezzeg ha amerikai suli lenne!
- Valahonnan rémlik, but I can't remember... - mormogom hangosan is.
- Direkt beszélsz angolul sokat? Elég idegesítő - szólal meg hosszabban, máris degradálva. Erőltetettebb mosollyal válaszolok: - Suman, tavalyig Amerikában éltem, sokszor észre sem veszem, hogy angolul beszélek.
- Akkor is idegesítő - erősíti meg két nyammogás között.
- Ez esetben csendben maradok, akkor véletlenül sem foglak idegesíteni - szavaim udvariasak, könnyedek, de azért most engem is megsértett. Mintha érdekelne a véleménye abban a tekintetben, hogyan beszéljek!
Látszólag mondjuk nem zavarja, de tényleg nem is szólok hozzá többet. Ahogy megérkezünk az öltözőbe, még jó messze is pakolok le tőle, és a többiekkel beszélgetve öltözök át, komolyan elgondolkodva azon, hogy fittyet hányok arra is, hogy pótoljam a csokis rúdját, kapott helyette egy hekto édességet, érje be annyival!
Azonban ahogy kimegy, összesúgnak mögötte, és rögtön le is esik, miért volt ismerős a Teiko neve.
- Vajon tényleg annyira jó, eléggé motiválatlannak tűnt - jegyzem meg a többieknek, mire a tájékozottabbaktól megkapom, hogy sosem tűnt lelkesnek egy meccsen se, mégis félelmetes védő volt minden alkalommal. Nekem nincs szerencsém tudni, igaz, tavaly már itt játszottam, de mivel nem kellett ellenük mérkőznöm, annyira sosem törődtem az úgynevezett Csodák Generációjával. Viszont ha tényleg olyan jó, az edzésen úgyis kiderül - bár nyilván nem véletlenül van olyan hírneve, mint amit a többiek ecseteltek.
Az edzés eleje a megszokott, mindenki bemutatkozik. Már előre jóindulatúan mosolygok, mert az óriás most is kajál dugiban, de olyan, mint egy kisgyerek: mikor rákerül a sor, eldugja a csokit. Csúcs egy figura! Mondjuk a kelletlensége még mindig kihoz a sodromból, különösen frusztrálva érzem magam, mert emellett még zseni is. Ez valahol rohadtul nem fair.
Ám mikor megkezdjük a gyakorlatokat, főleg mert mellém osztják be párnak, egész megváltozik a véleményem. Nem mondom, hogy úgy tesz, mintha beleadna mindent, sőt, kifejezetten úgy tesz, mintha minden nehezére esne, és alig akarna mozdulni, de minden gyakorlatot megcsinál, mégpedig kiválóan - és valahogy úgy érzem, valójában száz százalékig odatéve magát. De komolyan el tudom képzelni, hogy még maga előtt is tagadja ezt a tényt, de aki nem veszi komolyan a sportot, az nem izzad meg ennyire egy edzésen.
Még azonban nem békéltem meg vele teljesen. Különösen mert inkább a képességeire vagyok kíváncsi.
Nem titkolt elégedettséggel tölt el - bár mások szerint ez nem szokott látszani rajtam -, hogy ma sem maradhat el az edzés végi gyakorlómeccs, ami most még ráadásul hosszabb is lesz, hiszen edzőnk is fel akarja mérni az új tagok képességeit, így mindenkit meg kíván mozgatni. Külön jó, hogy miénk, az állandó tagoké a főszerep, hiszen mi megmaradunk a csapat alapköveinek. Régebbi kispadosokkal tölti fel Masako-san soraink, ellenfeleink csupa elsősök. Nagy örömömre máris beállítja a kevésbé lelkes óriást.
A meccs nagy lendülettel kezdődik meg, hogy ahogy hozzám kerül a labda, máris elfintorodjak magamban. A "csodavédő" egykedvűen áll a palánk alatt, abszolút nem segíti a társait, s ha így állunk, lehet, nagyon semmit sem fog csinálni, hát nem cifrázom, és nem várom meg, hogy a többi elsős is rendesen visszaérjen védekezni, egyszerűen rádobom. Nem is tartom kétségesnek, hogy be fog menni, de ekkor váratlanul megmozdul, és hosszú kezével egyszerűen, minden nagyobb erőfeszítés nélkül félrecsapja a labdát, és gonosz, kárörvendő pillantást küld felém unott arca mögül.
Hát így állunk!
Visszatempózok védekezni, de megint csak azt láthatom, ahogy ásítozik a palánk alatt. Nem is esik nehezünkre visszaszerezni a labdát, Kensuke már viszi is fel, magam is nekilendülök, hogy esélyt kapjak. Másodszorra nem fogom ennyire könnyedén venni! Ahogy számolok vele, megkapom a labdát, most nem vérre játszunk, így mivel jeleztem, meg is kapom a lehetőséget, most nyugodtan kísérletezgethetek még, sima meccseken majd nem így lesz. Bár kötve hiszem, hogy belefutok majd keményebb védőbe, mint az előttem álló fura srác, aki pont erről lett híres már ilyen idősen.
Ahogy elnézem, arra alapoz, hogy hosszú végtagjaival bárhova elér, de nézzük, milyen mozgékony. úgy teszek, mintha megint rá akarnék dobni, hiszen egész közel állok, jóval közelebb, mint korábban. Nem lepődök meg, mikor máris ott terem, elzárva a “rálátást”, viszont pont ezt akartam. Ahogy én sem mértem fel rendesen az ő képességeit, ő sem tart többre, mint egy teljesen átlagos játékost. Tény, hogy én nem vagyok tehetség, de azért nekem is van pár trükk a tarsolyomban. Be is játszom különleges lövésem, lássuk, a védők királyával szemben mire megyek vele. “Ellövöm” a labdát, majd újra elkapva valóban eldobom. Magabiztosan véd, míg meg nem vicceli a trükk, ekkor meglepődve és kifejezetten mérgesen fordul a palánk felé, de nincs kérdés, a labda becsorog. De ez még semmi, elsőre mindig sikerül, mert meglepő.
Ő is úgy néz rám, mintha fel akarna nyársalni - ez mindig hízelgő - rám is mutat: - Több nem megy be! - jelenti ki, és valamiért megint egy duzzogó gyerek jut róla eszembe. Viszont kétségtelen, állja a szavát. A gyakorló meccs további részében, ha nálam köt ki a labda, folyamatosan elém tornyosul, és tényleg nem hagy semmilyen lehetőséget. Piszkosul jól esik, hogy komolyan vesz, ugyanakkor rohadt frusztráló, hogy ennek ellenére nem találom újra a nyitját, egy lyuk sincs a védelmén, komolyan fantasztikus.
Ennek ellenére sikerül még pár pontot szereznünk azzal, hogy megjáratjuk, megtréfáljuk fürgébb passzokkal, de szemtől szemben egyértelműen megfogott. Csak azért verjük le az újoncokat, mert végül az edző becseréli, bár komoly erőfitoktatás szemtanúi lehetünk, mert megmakacsolva magát nem akart lemenni a pályáról, de aztán Masako kegyetlenül megtalálta a módját, hogyan zavarja le onnan.
Azonban hiába az élvezetes játék, hamarosan véget ér az edzés. Az öltözőben hamar átöltözöm, így kinn várom. Ugyan felbosszantott még edzés előtt, de úgy érzem, ha ilyen védelem mellett játszhatok, kifejezetten eszméletlen év áll előttem, megérdemli azt a csokis rudat.
Amint kilép, meg is szólítom: - Végre kész vagy, Atsushi! Mehetünk csokis rúdért?
Azt hiszem, nem számított rám, vagy nem tudom, olyan furán méreget. Lehet sérti, hogy a keresztnevén szólítottam?
- Hai - mordul végül.
- Remek. Majd mondj valami helyet, hol lehet ilyesmit kapni, mert én nem nagyon vagyok tájékozott ebben. Nem nagyon vagyok édességes.
- Az Amaiban nagyon finom.
- Akkor oda megyünk. Mármint majd odavezetsz, mert nem tudom, merre van - egyezek bele. Remélem, nem lesz egy kisebb vagyon, azért annyira nem vagyok eleresztve...De hogy ezt lerendeztük, próbálom a kosár felé terelni a szót. - Ahhoz képest, hogy nem érdekel a kosárlabda, eszméletlen jól védessz. Jó érzés a csapatban tudni, máris könnyebbnek érzem a legdurvább meccseinket is.
- Te sem vagy olyan rossz - mormolja, de látszik, hogy dagad a büszkeségtől, még ha ezt is természetesnek veszi, és az arcán nem jelenik meg ez a kifejezés, csak a hangján érződik. - Rég nem kaptam már pontot, míg Muro-chin meg nem lepett.
Muro-chin? Ez lennék én? Egész hasonlít a titokzatos Aka-chinre… Csak nem ez az elismerése jele?
- Ha megnyugtat, csak lebecsültél, ahogy én is elsőre - felelem vidáman. Lehet, holnap is odaadom neki az összes kaját, amit kapok.
|
| Ichi-nii | 2012. 08. 04. 14:27:56 | #22641 |
 Karakter: Kuroko Tetsuya
Megjegyzés: ~ Kagamimnak
Szinte legutolsónak végzek az edzés után az öltözőben. A nadrágom övét megigazítva nézek körül a szokásos kifejezést nélkülöző pillantásommal. Koganei-senpai és Kagami-kun van még benn, bár előbbi éppen most kapja vállára a táskát, és int egyet elköszönés gyanánt, így kettesben maradunk. Csak én, és Kagami-kun. Kicsit zavartabban pakolgatom be a táskámba a kosaras mezem, a rövidnadrágom és a tornacipőm, hiszen eddig mindegyik a padra volt vetve. Amint kész vagyok behúzom oldaltáskám cipzárját, fel is kapom a vállamra, kiveszem a szekrényemből a melegítő felsőt, visszazárom és sietősen távozni próbálok, ám ahogy megfordulok nekimegyek valakinek, aki Kagami-kun. Egy pillanatra reménykedtem abban, hogy most én nem vettem észre valakit, aki itt maradt, de nem. Ez a vörös, akinek az árnyéka lettem, egyszerűen csak vészesen közeledik, és ajkait az enyémre biggyeszti. Aztán valami elkezd csörögni...
… én pedig kinyitom a szemeim. A szobám fehér plafonja fogad, az ágyam mellől néhány kósza napsugár fénye szűrődik be az ablakon. Álmodtam... Örüljek neki, vagy inkább szomorkodjak? Nem tudom.
Levetem magamról a takarót, egy nagy ásítás közben el is indulok a reggeli „túrára”. Először a fürdőbe, egy gyors zuhanyzás és hajmosás, aztán magamra kapom a Seirin egyenruháját, melyet magamhoz mérten gondosan rendben tartok, mindig felhúzom a cipzárt, nem alakítok rajta semmit. Egy kis dezodort és parfümöt is használok, persze kizárólag férfi termékeket. A tükörben elrendezem a hajam, amennyire tudom. A konyhában összecsapok egy pirítóst, és ahogy kész be is tömöm, aztán az oldaltáskámmal a kezemben el is indulok az iskola felé. Épp, hogy egy kicsit sietős tempóban kényelmesen be is érek, az osztályba ahogy belépek egy halk köszönést csikarok ki magamból, aztán elsétálok a helyemre, a sor utolsó padjába, Kagami-kun mögé, aki látszólag ma sem aludt sokat, hiszen a padon húzza a lóbőrt. Nem is zavarom, de amikor bejön a tanár egy ceruzával megpiszkálom a hátát, mire egy hökkenéssel fel is kapja a fejét, és hátranéz egy tigris gyilkos tekintetével, mire én egy kíváncsian ijedt macskához hasonló fapofát vágok, és felállok, hiszen a tanár már letette a könyveit az asztalra, és hozzám hasonlóan az egész osztály felemelkedett már, csak Kagami-kun forgolódik értetlenül, csak akkor fogja fel a helyzetet amikor a matematika tanárunk köhint egyet.
***
Ebédszünetben a kosárlabda csapattal a tetőre megyünk, hogy kicsit átbeszéljük mi is lesz mostanában. Tőlünk mindenki itt van, és a senpaiok közül sincs hiányzó. Mi inkább leülünk, én személy szerint egy shounen mangát olvasgatva eszem a reggelire készített obentomat, egészen addig, amíg az Edző nem méltóztatik mondani nekünk valamit.
- Holnap lesz egy gyakorlómeccsünk. - jelenti ki a legnagyobb természetességgel. A legtöbben kiakadnak, hogy még csak nem is szólt erről, de a csapatból úgy négyen valahogy teljesen normálisnak érezzük a dolgot. Vagy inkább nem nyavalygunk. - A Kaijo ellen.
- Kaijo? - kérdezek vissza, kis érdeklődést sugallva, bár úgy néz ki engem elfelejtettek, mert a legtöbben hátrahökkennek...
- Igen. Miért kérdezed Kuroko-kun? - néz rám totál értetlen fejjel, miután egy cseppet lenyugodott ő is.
- Ha jól emlékszem az egyik régi csapattársam oda jelentkezett... - vándorol oldalra a tekintetem. Elég egyértelmű reakciókat vált ki a mondatom, mindenki berosált a dolog hallatán, csak...
- A Csodák Generációjából?! - pattan fel azonnal Kagami-kun lehetetlen nagy lelkesedéssel.
- Ja. - bólintok egy kicsit. - Kise Ryota-kun.
- Szóval azt mondod, hogy vele játszhatok? - mászik a képembe. Egy pillanatra bevillan az álmom, ezért, hogy leplezzem a zavartságom a mangámat gyorsan magam elé kapom, és bólintok egyet. Hál égnek eltereli rólam a figyelmet, így nem kell tovább takargatnom magam, hiszen amúgy is elfelejtik, hogy itt vagyok. Mikor csöngetnek mindenki megy is vissza a termébe, folytatni ezt a rettenetesen izgalmas napot.
***
Ahogy végzünk természetesen mindenki megy is a tornatermi öltözőbe. Mivel én és Kagami-kun az elsők közt vagyunk akik ideértek kicsit sietek átkapni a mezt, amin a Seirin 11 díszeleg, és a hozzá tartozó dolgokat. Egy fekete csuklópántot is felveszek a jobb kezemre. Ahogy kész vagyok bepakolok a szekrénybe, és ki is megyek, valahogy elsőként, és valahogy az Edző is reagál a jelenlétemre.
- Ömm Kuroko-kun! - hív magához a teremben, én pedig felé veszem az irányt. - Tudnál mesélni valamit a csapattársadról? Talán a hasznunkra lenne. - néz rám nem várt kiskutya szemekkel, amit nem érzek teljesen helyesnek... de ettől függetlenül szépen nyugodtan elmesélem neki Kise-kun képességét, és a tapasztalataimat vele szemben. Közben a többiek egy kis alapzajjal tarkítják a beszélgetést, és ahogy kitálaltam az Edzőnek rögtön bele is fúj egy hatalmasat a sípjába, ami azt jelenti, hogy kezdetét vette az edzés.
Kicsit keményebben kellett teljesítenünk, de gondolom az Edző sem akarja, hogy egy gyakorló meccsen lenyomjanak minket. És én sem fogom hagyni. Valaki küld egy passzt, amit egy szempillantás alatt eljuttatok Kagami-kunnak, aki ugyan ennyi idő alatt be is dobja a labdát, így megint felhallatszik a síp, és vége. Megköszönjük a játékot és az edzést, aztán megyünk is az öltözőbe. Legalábbis a senpaiok és a többi elsőéves, Edző engem és Kagami-kunt is megkér arra, hogy maradjunk még egy kicsit gyakorolni. Rábólintunk, aztán a többiek után megyünk, hiszen én is szeretnék egy kicsit felfrissülni, és gondolom Kagami-kun is.
- Ha ti ketten nem lennétek, akkor nagy bajban lenne a csapat. - mosolyog ránk Hyuuga-senpai ahogy belépünk.
- Mindent meg fogok tenni, hogy nyerjünk. - válaszolok nyugodtan Kagami-kun mögül, de magamhoz képest mégis lelkesen, és bár nem mutatom ki, már nagyon izgatott vagyok a holnapi meccsel kapcsolatban. Kiveszek a táskámból egy kis ásványvizet és majdnem a felét le is húzom egyszerre. Aztán megtörlöm az arcom és a tarkóm, meg a kézfejeimet. A többiek elköszönnek, mi pedig itt maradunk ketten. Ketten...
Egy ideig várunk, Kagami-kun fel és alá járkál, de meg se szólal. Én egyszerűen csak a szekrénynek támaszkodva nézek ki az öltöző ajtaján, hátha megpillantom az Edzőt, de semmi. Kicsit elrugaszkodok, hogy elinduljak megkeresni, de pontosan úgy és pontosan annak megyek neki, aminek az álmomban. Kagami-kunnak. Lassan felnézek, szerintem annyira összehúztam magam, hogy már látni is alig lehet, nem, hogy észrevenni. Megint álmodok? Nem, ez most teljes mértékben a valóság, sokkal részletesebb, mint az éjszakai volt. Ahogy levegőt veszek érzem Kagami-kun illatát, és szinte a tekintetét is. Lehet, hogy csak mondani akar valamit... de miért nem akarom, hogy megtörténjen az a dolog? Biztos, hogy érzek valamit iránta, csak még nem vagyok teljesen tisztában ezzel. Hiszen csak úgy nem szoktam kijelentgetni, hogy valakinek az árnyéka leszek... Lehet, hogy nem hangzik nagy dolognak, ha egy hozzám hasonló srác ilyet mond, de nálam ez mindig is meghatározó tényező volt.
Kezeit lassan a szekrénynek támasztja, így már menekülni se tudnék. Pedig akarok... vagy nem?
Közelebb hajol, szemeit szorosan lecsukja, míg én végig figyelem arcának minden mozdulását.
Vészesen közel van, de nem csinál semmit. Semmit! Mintha meghátrálna. Megáll, és szinte látni rajta, hogy újra átgondolja az egészet, és inkább visszafordul. Egy másodperc alatt dől el bennem minden.
 Megragadom mezét, kicsit lábujjhegyre állok, és előzetes hezitálás nélkül megcsókolom. A pillanat hevében tulajdonképpen azt sem tudom, hogy mit csináltam, csak élvezem Kagami-kunt, és remélem, hogy ő is így tesz, csak én vagyok az élvezés alanya.
Ahogy vége a csóknak, elpirulva ereszkedek vissza, elengedem a felsőjét, és oldalra pillantva kapkodom a levegőt. Leemeli a kezeit, és nekem háttal leül a padra, én pedig lassan lecsúszok, és a földön foglalok helyet, és a hátát bámulva gondolkodok el azon, hogy mit is tettem... Lehet, hogy tényleg nem akart tenni semmi ilyesmit és csak félreértettem...
***
Miután gyakoroltuk kicsit a csapatmunkát már mi is hazamehetünk, bár ő is, és én is inkább a kedvenc gyorséttermünkbe megyünk. Meg se szólalunk, ő is csak akkor, amikor megrendeli a 15 darab hamburgert, és egy vanília turmixot. Szóval rendelt nekem is... előkaparom a pénztárcám, de hirtelen ráfog a fejemre, és egy kicsit lenyomja.
- Én fizetem. - felnézek rá, és próbálja hozni a szokásos ijesztő arcot, de egy kis zavart felfedezek rajta, és ezen egy alig látható mosollyal mulatok.
- Köszönöm.
- Pff... - érkezik a válasz.
Leülünk a szokásos asztalhoz, én elkezdem szürcsölgetni a turmixot, Kagami-kun pedig eszegeti a hamburgereket, szépen sorban. El is bambulok rá, amit egy idő után nem tud hova tenni, és letesz elém egyet, amit meg én nem tudok feldolgozni, és csak nagyokat pislogok.
- Edd meg. - javasolja, a jelzőt persze csak a végén teszi hozzá, ahogy szokása. Bólintok egyet, kicsomagolom, és elkezdem nyammogni, bár nem olyan sebességben, mint a velem szemben ülő. Elég hamar végzünk, egy kereszteződésig megyünk együtt, onnan mindketten másik irányba megyünk. Otthon egyből zuhanyzok és le is dőlök, hiszen holnapra kell bőven energia. Bár nem tudok teljesen elaludni, mivel még most sem tudom, mi lesz köztem és Kagami-kun között... De részben valóra vált egy álmom. Megint mosolygok.
***
Reggel már a Seirines mezt veszem fel, és rá a melegítő felsőt. Gyorsan készülök el mindennel, hogy időben a suli elé érjek, ami sikerül is. Leülök valahova, hamarosan befut a többi elsőéves, és a senpaiok is, csak Kagami-kunra és az Edzőre várunk, szinte egyszerre érkeznek meg, így el is indulunk a Kaijo-ba. A mellettem sétáló vörös nem néz ki túl lelkesnek, de egy senpai is észreveszi ezt, ezért meg sem kell kérdeznem, már meg is kapom a választ: annyira izgatott volt, hogy nem is aludt semmit. Ahogy beérünk elvezetnek a tornaterembe, és hamar elkezdődik a meccs is.
Mivel csak Kise-kunról van szó, nem kell annyira megerőltetnem magam, de a passzok amiket leadok most is tökéletesen sikerülnek, így a legtöbb pontot én és Kagami-kun szerezzük, persze a senpaiok is nagyon sokat segítenek kettőnknek, és nélkülük kétlem, hogy ilyen jól menne.
Meg is nyerjük a mérkőzést, az Edző majd kicsattan az örömétől, ezért azt találta ki, hogy kapunk egy kis jutalmat. Remélem nem valami hülyeséget, mert akkor legközelebb inkább vesztünk.
Kagami-kun nem viselkedik úgy, mintha meg se történt volna a tegnapi. De lehetne olyan, mert nagyon zavar, hogy még hozzám se szólt. Inkább el sem megyek az étterembe, otthon gubbasztok a gép előtt, és valami új játékkal próbálom lekötni magam, vagy TV-t nézek.
Estefelé megcsörren a telefonom. Nem sok embernek van meg a számom, a kijelzőre pillantva csak annyit látok, hogy Edző. Fel is veszem.
- Szia Kuroko-kun! Zavarok? - szól bele lelkesen.
- Nem, dehogy.
Ezután szép magyarázásba kezd, hogy azt találta ki jutalomképp, hogy egy hétig a kosárcsapat elmegy egy „edzőtáborba”. Nem hangzik rosszul, bele is megyek a dologba. Holnap dél körül összejön a csapat, és megbeszéljük, mit-hogy. Ahogy végzek a telefonálással elmegyek fürdeni, majd bevetem magam az ágyba.
***
Délben el is megyek a kijelölt helyre, valami viszonylag normális ruhát is megpróbálok magamra önteni.
 A többiek közül páran már meg is jöttek, köszönök nekik, és mivel egy szökőkútnál lett megbeszélve a dolog leülök egy közeli padra. Ahogy mindenki megjött az Edző felsorolja a lehetőségeket, aztán rajtunk a sor, hogy válasszunk, bár én nem igazán szólok bele. Végül is egy vízpart közelébe megyünk, így amíg még melegebb idő van tudunk egy kicsit strandolni is, és persze edzeni. Még egy fél órát elbeszélgetünk, Edző elmondja, hogy már hétfőn indulhatunk, mert addigra le is tudja szervezni. Ahogy mindenki megy a dolgára én is elszánom magam, hogy hazamegyek, de ahogy elindulok valaki megfogja a kezem. Gyorsan hátrakapom a fejem, és Kagami-kunnal találkozik a tekintetem.
- N... nincs kedved beülni valahova? - kérdezi kicsit elpirulva.
- Elmehetünk. - vágom rá a szokásos fapofával.
- Azért lehetnél lelkesebb! - rivall rám, mire csak pislogok párat, és ide-oda nézelődök. Lelkesebb? Én? - Hagyjuk... - sóhajt lemondóan, aztán megsimogatja a fejem, és elindul. Utána sietek, persze most is oda megy, ahol általában enni szoktunk. A szokásosat rendeli, és megint ő fizet. Szinte már ösztönből ülök le a megszokott asztalhoz, ő velem szembe, kapok egy hamburgert, és elkezdünk enni.
- Jól játszottál tegnap. - motyogom, csak, hogy ne legyen ilyen feszült a levegő.
- Te is. - kapom válaszul, és megint meg se szólalunk.
- Nem akarsz eljönni hozzám? - erre félre is nyel egy falatot, amire kicsit durcás leszek, bár nem mutatom ki, de ez nem esett valami jól... Ahogy felnéz a fulladozásból szinte látom, hogy most ki fog borulni. Nagyszerű...
- Végül is miért ne? - fonja össze a kezeit, szemeit becsukja és kicsit megemeli a fejét, mintha ő tenne ezzel szívességet nekem. De azért örülök, hogy eljön. Talán tudunk beszélni erről az egészről.
Ahogy végez a kis lakomájával elindulunk felém. Fura, hogy én vezetem, de kifejezetten aranyos, hogy azt se tudja merre van. Nincs olyan messze a lakásunk, de most rajtam kívül amúgy sincs itthon senki. Az előszobában levesszük a cipőnket, és beljebb kerülünk. Kagami-kun nézelődik erre meg arra, de leginkább engem követ a szobám felé. Benn leül az ágyamra, én pedig nem bírom, meg kell kérdeznem. Nem csak azért, hogy tisztázzuk, de tudni akarom, hogy én mit érzek iránta.
Lassan mellé állok, csípőjénél egyik lábam átteszem a másik oldalára, majd szépen ledöntöm, ráfekszem, és valamiért muszáj elkapnom a nyakláncát, így emelkedek felé.
 Megérzem kezét a derekamon, majd a fejemen is.
- Kagami-kun... - kezdem el, végig szorítva a nyakláncot a számban. Kíváncsian néz rám, folytatnom kell. - Tegnap...
- Nem mertem elmondani... de most itt az alkalom. - vág a szavamba. - Szeretlek, Kuroko.
Kinyitom a szemeim, és nem egy elpirult, teljesen káoszban lévő srác van előttem, hanem egy lágyan mosolygó fiú, aki szerintem ebben a pillanatban lopta el a szívem. Megemelkedik, és megcsókol. Viszonozom, átölelem, egyik kezemmel a hajába túrok, és így folytatjuk, néhányszor megszakítva, de alig pár pillanat múlva újra és újra kezdjük, csak sajnos levegőt is kell venni. Sose gondoltam volna, hogy ilyen jó érzés megcsókolni valakit, akit szeretek...
***
~ A táborban. ~
Egy közeli étteremben intézte az Edző az étkezést, éppen itt vagyunk. Majdnem mindenki mást kért, de egész hamar jönnek az adagok, bár több asztalnál vagyunk, és pont attól rendeltek utoljára, ahol én ülök. És persze engem el is felejtettek megkérdezni, ezért külön kellett rendelnem... legalább egy vanília turmixot kaptam ajándékba.
A senpaiok akik velünk vannak kitalálták, hogy Felelsz, vagy mersz?-et játszunk. Pár pörgetés után Kagami-kun az, akinek választania kell. Felel.
- Hmm... Őszintén Kagami! Van szerelmed? - kérdezi Koganei-senpai, és mindenki idefordul felénk. Kicsit megemelem a buksim, de a többiek felé nem mutatom ki, hogy érdekelt vagyok a dologban. Kagami-kun úgyis elmondja, vagy legalább burkoltan letagadja.
- A francokat van! Szerinted olyan vagyok akinek kellenek mások a sikerhez?! - ordítja le a fejét Koganei-senpainak, és ezzel képletesen szólva egy mély vágást is ejtett bennem.
 A szívószálam kiveszem a számból, és elképedve állok fel a helyemről.
- Elnézést, ki kell mennem a mosdóba. - szólalok meg a szokásosnál is érzelemmentesebben. Hyuuga-senpai bólint egyet, én pedig elindulok. Érzem, ahogy pár könnycsepp végiggördül az arcomon. Régen sírtam már... de nem most akartam. Olyan őszintének tűnt, hogy még az is lehet, hogy tényleg komolyan gondolta... egy fülkébe zárkózva pityergek, halkan, remélem senki nem hall. Nem kellett volna hagynom Kagaminak, hogy ennyire behálózzon... percekig itt vagyok, és szerintem itt is maradok. Lehet, hogy inkább hazamegyek... vagy egyszerűen csak kilépek a kosárcsapatból, és elmegyek Kise-kun csapatába...
- Kuroko! - nyit be valaki, és igen hamar felismeri, melyik fülképen vagyok. Be is próbál nyitni, de már rég bezártam egy egyszerű fordítással. Kagami az...
- Neked nem kell senki. - szipogom, mire morog egyet.
- Nyisd ki azt az ajtót! Szerinted komolyan gondoltam?
- Igen. Miért ne lennél őszinte előttük? Vagy talán szégyenled?...
- Nyisd már ki! - kezdi rázni a kilincset, én pedig fordítok egyet, így kinyílik az ajtó, ő pedig valósággal beront, és tulajdonképpen felkap, majd kisétál velem.
- Mit... - kezdenék neki valaminek, mire már le is rak a földre, maga mellé.
- Tessék, ő az, akit szeretek! - kiáltja ki mindenki előtt. Ez biztos Kagami? Biztos...
Mindenki csak bámul, egyedül az Edző arca pirul el egy perverz mosoly közben. Fel nézek Kagamira, és totál úgy néz ki, mint máskor, de egy bizonyos kisugárzása mégis van... rettenetes vagyok, hogy gondolhattam, hogy nem szeret? Talán egy kicsit még szoknom kell a szerelmet.
- Kagami, nem április elseje van... - nyögi be Koganei-senpai.
|
|
