|
|
Szerepjáték
(Kuroko no Basuke)
| ef-chan | 2013. 01. 15. 23:43:00 | #24846 |
 Karakter: Kise Ryouta
Megjegyzés: (Isaminak)
- Az elkövetkezendő hetekben főleg az állóképességet fogjuk az edzés középpontjába helyezni - közli az edző, és már előre fintorgok, mire senpai úgy oldalba bök, hogy viselkedjek, hogy egy ideig kiegyenesedni sem tudok. Ettől függetlenül a véleményem alapjaiban nem változik. Utálom az erősítő edzést, mégha belátom is, hogy szükséges...
Már a levezető köröket futjuk odakinn, Kasamatsu-senpai vezényletével, mikor a nevemet hallom. Jó, ez nem olyan ritka és kivételes esemény, épp csak a hang nem általánosságban ismerős, hanem eszembe is juttat azonnal egy arcot. S ahogy az irányába fordulok, meg is pillantom a hang gazdáját, Isamit, ahogy felém integet kocogva, mögötte pedig ott kullognak sorban a lánycsapat tagjai. Elmosolyodva viszonzom az integetést, mire persze több lány is csápolni kezd, amin szintén csak derülni tudok. Adjunk a lelkesedésüknek egy kis olajat, hagy lángoljon, végül is nem kerül semmibe.
- Csak így tovább, szép hölgyek! - kacsintok is hozzá szalutálva, hogy még menőbb és szexibb legyen a kis ösztönzésem, aztán ahogy ez megvolt, kissé lassítva lépteimen, várom be a lánycsapat sportosan csinos kapitányát. Ahogy utolér, máris letámadom kérdésemmel.
- Na, hogy halad a kiképzés?
- Jobban, mint gondoltam - mosolyog lelkesen, mintha valami olyasmiről mesélne, amit a két kezével teremtett, s bár lényegében így van, azért még elég képlékeny, de örömmel tölt el, hogy mennyire elszánt és büszke a mögötte kocogó bandára, amely még most a legjobb indulattal sem nevezhető igazán csapatnak, s ezzel ő is tökéletesen tisztában van. - Persze még mindig sok a gyengécske, aki csak miattad van itt, de azóta jelentkeztek mások is, talán egy jó csapatot össze tudok verbuválni.
- Ezt jó hallani - mosolyom őszinte, s kifejezetten örülök, hogy "ilyesmihez adhattam az arcom".
- Remélem, tényleg sikerülni fog - tűnik kissé lehangoltabbnak egyszeriben, ami kissé összezavar, mert épp az előbb volt töke magabiztos, és egótól dagadó mellű kapitány. Igyekszem is valahogy biztatni, mert az a helyesebb út, nem ez a hirtelen jött pesszimizmus.
- Szerintem biztos. Jó kapitányuk leszel - nyomom meg a jót.
Meglepetten pillant fel rám: - Talán, még nem biztos, hogy én leszek.
Épp mondanék valami olyasmit, hogy már miért ne lenne biztos, hiszen senki más nem lenne nagyon alkalmas rá, mikor Kasamatsu-senpai bukkan fel előttünk, kissé a szívbajt hozva rám, s morogva megjegyzi: - Ha így hagyod elveszni őket, akkor tényleg nem biztos.
Hátrapillantok én is, és hát igen... izé... jól lehagytuk a bandát, pedig jól lemaradtunk a fiúktól is. Isami fel is sikkant, ahogy leesik neki, hogy ez így nem jó.
- Mindent bele Isami! - kiáltok még vissza, mert ő megállt, míg nekem futnom kell tovább, s ha már így alakult, Kasamatsu-senpaijal vissza is térünk a csoport elejére egy kicsit meghúzva a távot.
* * *
Izgatott vagyok, épp emiatt jókedvű, ahogy már átöltözve ballagok az iskola udvarán, de már hazafelé. Az edzés végén bejelentette az edző, hogy jövő héten gyakorlómeccset játszunk majd egy másik kerület iskolai csapatával, a Seirinnel. Alig várom! Imádom az olyan meccseket, ahol olyasvalakik ellen játszhatunk, akiket még nem ismerek Egyrészt láthatok jó dolgokat, másrészt sokkal izgalmasabb elkalapálni őket, mint az itteni gyakorlómeccseken a csapat egy részét.
Igazából csak kíváncsi vagyok, mit lehet róluk tudni, így rákerestem az iskola honlapjára a telefonomon keresztül, és azzal babrálok egy jó ideje. Az iskola új alapítású, csak a második évét kezdte. Hmm... Nem tűnik valami nagy számnak, de tavaly pár tagjukról azért írtak némi infót. Azt hiszem, megnézem, milyen hivatalos csapatlistával indulnak - mert gondolom, hogy indulnak majd, hiszen tavaly is indultak - az Iskolák Közöttin.
- Kise! - zökkent ki saját nevem a böngészésből, s megfordulok, felfüggesztve a telefonom babrálását. - Hazafelé? - ér mellém Isami, mire csak bólintok helyeslően. - Merrefelé? - érdeklődik tovább, így inkább lecsukom a telefonom, és zsebrevágom, mielőtt válaszolnék.
- A közeli metróállomásig, onnan meg a 2-es vonalon öt megállót a kifelé, onnan meg haza.
- Nem bánod, ha elkísérlek a metróig, mert én is megyek, csak majd egy kicsit tovább. Persze, ha nem baj - teszi hozzá úgy, mintha észbekapott volna, mennyire nem kézenfekvő az ajánlata. De szerintem megint csak túlaggódja a dolgokat, mert én csak örülök, ha nem megyek teljesen egyedül haza, mert olyankor tökre zavar, hogy összesúgnak körülöttem állandóan.
- Na és, mik az első tapasztalatok? - kezdeményezek beszélgetést egyetlen fixen közös témánkat húzva elő.
- Alapvetően olyasmi, mint amire vártam. Makioka-san nagy segítség, ő mondhatni már profi játékos lehetne középiskolai szinten, ha lett volna korábban itt csapat, így ő segít összefogni a dolgokat. Meg kell vallanom, sokkal egyszerűbb, mintha teljesen egyedül kellene csinálnom mindent. A csapat meg... remélem, kialakul. Azért nem ártana egy edző, de annak még erősen híján vagyunk.
- Hmm... biztosan adna azért a mi edzőnk is pár tanácsot, ha megkérdezed, meg ahogy elnéztem, azért neked is van elképzelésed, aztán beígérték az edzőt, nee?
- Be. Beígérték. Csak ki tudja, mikorra érkezik meg, és ki tudja, milyen lesz.
Bólogatok. Teljesen igaza van, hogy addig is kell kezdeni valamit, mert szétszéled a banda, másrészt, ha nem megfelelő az edző, akkor hiába lehetne összetenni jó csapatot, végül nem lesz semmi az egészből szintén.
- Ahh, minden kezdet nehéz, de ha túllesztek rajta, majd már nosztalgikus rózsaszínbe burkolva emlékeztek majd vissza ezekre a kezdeti kellemetlenségekre és akadályokra - fogalmazom biztató mondattá gondolataim.
- Mindenesetre sosem kell majd azon bánkódnom, hogy meg sem próbáltam - ért egyet.
- Juj, tényleg! - jut eszembe hirtelen. - Jövő héten edzőmérkőzése lesz a fiúknak, ha gondolod, elhozhatod a lányokat, hogy lássanak igazi kosármeccset most már olyan szemmel, hogy hamarosan ők is hasonlóban vesznek majd részt. Meg hát, mi Kaijousok tartsunk össze! - invitálom.
- Jól hangzik, de az edzésidőben játszotok majd, nem?
- Hát... igen.
- Sejtettem. Tök jó lenne ott lenni de nem engedhetem nekik, hogy ellógják az edzést - válik gondterheltté.
- Az igaz - értek egyet. Azt hiszem, bár még sosem alakítottam friss csapatot, hogy most az a legfontosabb, hogy csapattá váljanak. Kell egy mag, amely barátilag is összetart, hogy a pályán megérthessék egymást. Nem azt mondom, hogy kebelbarátnak kell lenni, de nem árt, ha mindenki ismeri a másikat, és nincs viszály a tagok között. - Sőt, talán rátok férne egy kis csapatépítő program is... Tudod, hogy mindenki megismerje egy kicsit a másikat. Tekintve, hogy nálatok nincs mag, meg kell azt teremteni. Bár, lehet csak én szeretek mindenkit ismerni, és elcsivitelgetni - kuncogok fel zavartan fintorodva el.
- Hmm, ezen még nem gondolkodtam el, de lehet, hogy igazad van. Majd beszélek Makioka-sannal, hogy mit gondol erről - gondolkodik el komolyan arról, amit felvetettem, pedig csak úgy eszembe jutott.
Közben megérkezünk az állomásra, ahol egy kisebb csapat lány letámad, és bocsánatot kérve Isamitól, osztok ki pár autogramot, meg mosolygok párszor pár mobil kamerájába, mielőtt csatlakoznék hozzá, hogy fel is szálljunk a megérkező szerelvényre.
A beszélgetés azonban erősen megtört. Ez legfőképp a viselkedésén érezhető. Én viszont pont emiatt folytatom ott a beszélgetést, ahol abbahagytuk, remélhetőleg kirángatva a kommunikációt eme ingoványból.
- Kíváncsi vagyok, melyik ez a Makioka-san. Majd mindenképp be kell mutasd nekem.
- Jó. Tudod, mit, majd odavezényeljük ketten a kis csapatot a meccs végére, hátha elkapunk belőle még valamit egy kis pihenő közepette - élénkül fel ismét, amire válaszul lelkesen bólintok, mielőtt elköszönnék tőle, mert nekem már le is kel szállnom.
* * *
A hét gyorsan eltelik, s izgatottságom most már azért is nagy, mert tudom, Kurokocchi is az ellenfelem lesz a meccs alatt. Épp a csapata elé szaladok, hogy majd betaláljanak, mert nem olyan egyszerű ez, mint náluk, a ő sulijukban lenne, mikor belebotlok a gyakorló lányokba, s Isami felém int. Egy pillanatnyi kitérőt teszek.
- Helló! Mi újság? - érdeklődök, mire mind körém sereglenek, és gondolom, begyakorolhatták, vagy valami, mert mintha mérkőzés előtt lennének, állnak kört körülöttem, majd egyszerre kezdenek skandálni - Mindent bele, Kaijou! - egész megilletődött meghatottsággal mosolygok, miközben ismét utat nyitnak nekünk, s Ismami még hozzá teszi: - Ezzel szeretne a lánycsapat sok sikert kívánni a fiúcsapat ászának, sajnos többre nem futja, mivel edzeni kell, mert mint kiderült, egy hónap múlva már kezdődnek a bajnoksági selejtezők.
- Igazán köszöni a fiúcsapat a lánycsapatnak, a többieknek majd átadom a jókívánságot, a lánycsapatnak pedig jó gyakorlást kíván a fiúcsapat az elkövetkezendő bajnoksághoz - hajolok meg szertartásosan, majd intek még egy viszlátot tovább futva az eredeti célom felé.
* * *
Lehangoltan ücsörgök a padon. Nem elég, hogy életemben először vesztettem, még Midorimacchi is itt volt, s nem kifejezetten engem akart megvigasztalni, mint sem inkább beszólt a maga módján... Már ha jól értettem. Mert ezt a sorsos dolgát nem értettem sosem teljesen. Igaz, senpai szavai jól estek, mégis azt hiszem, kell némi idő, hogy feldolgozzam ezt az érzést.
Nem is derülök fel, hogy lépteket hallok közeledni, és már épp menekülőre fogva kapom fel a táskám, mikor előtűnik két alak az iskola épületének eddigi takarásából. Az egyik lány ismeretlen, vagyis jó, láttam már, csak ténylegesen nem lettünk bemutatva egymásnak, a másik pedig Isami. Remek... vele pont nem akartam most találkozni, mivel az első kérdése máris fájdalmas lesz. S nem is kell csalódnom.
- Szia Kise! Na, mennyivel vertétek a Seirint? - vigyorog rám, s bár a másik lánnyal nem ismerjük egymást, kissé megböki a kérdezőt, mintha figyelmeztetni akarná. Kesernyésen mosolyodom el félrefordulva.
- Kikaptunk egy ponttal - felelem, s hiába próbálnám elrejteni lehangoltságom, túlságosan könnyű bennem olvasni.
- Ó... Gomen... - válik tétovázóvá, mire azonnal legyintek, mosolyt erőltetve magamra.
- Ugyan, megesik. Mármint... mással meg szokott... - remek, most magamnak adtam egy lelki gyomrost. - Igazából nagyon rossz érzés vesztesnek lenni, még sosem vesztettem... - érzem, hogy megint összeszűkül a gyomrom, és ha így folytatom, megint kicsit magam alá kerülök, pedig senpai felfogása tök igaz, ráadásul ez csak egy gyakorló meccs volt, mégis a régi követelmnyekkel teli beidegződések miatt valahogy katasztrófa ez a vereség...
|
| timcsiikee | 2012. 10. 08. 11:00:14 | #23682 |
 Karakter: Isami Shiko (kitalált)
Megjegyzés: ~ Kisének
Isami:
Hirtelen jött jókedve nem tudom honnan jön, kicsit meglep.
- Igazából már többen is – szólal meg végre. - Előbb dolgoztam modellként, mint a kezembe vettem volna a kosarat. Bár kosarazni csak két éve kezdtem, szóval ez nem olyan nagy dolog. – Eeee? Mennyi?
- Eh, csak két éve kosarazol?
- Kései szerelem volt – válaszol poénkodós hangnemben - Na és te? Miért pont ide jöttél? Ahogy látom, kedveled a kosarat, de itt nincs lánycsapat, legalább is én nem hallottam róla.
- Sehol nem találtam olyan már létező csapatot, akik tetszettek volna. Ez a suli pedig nagy hangsúlyt fektet a sportokra, így biztos vagyok benne, hogy ha sikerül összeszednem pár embert, megengedik, hogy női kosárcsapatot alakítsunk – kezdem kis csalódottsággal, de a mondat végére határozottabb leszek, sőt elszántabb, ahogy a mondandóm is igazolja.
- Oh... vagányul hangzik... – végre valaki, aki nem néz le vagy nem kicsinyíti le az ötletem. Bár nem tudhatom hogy komolyan is gondolja-e de jól esett, hogy az első reakciója nem kétely volt. Telefon csörgése zavarja meg, gyorsan fel is veszi majd kis idő múlva visszafordul felém. – Gomenne. Sajnos most mennem kell, örülök, hogy megismerkedtünk. A csapathoz pedig sok sikert! Ha tudok esetleg, szívesen segítek – egy jófiús kacsintás után hátrál majd megfordulva elsiet. Még rendesen elköszönni sincs időm, csak egy kicsi mosollyal után intek. Érdekes egy srác az biztos, és ami a legjobb, hogy nagyon jól kosarazik.
~*~
Ahh… az iskola nem túl segítőkész… de legalább nem mondta azt, hogy lehetetlen! Nekem ennyi már elég. Rögtön készítek is egyik este sok kápráztató, hívogató kis plakátot, hogy majd a suliban több helyen és hirdető táblán hagyjak majd belőlük, sőt még az osztálytermek belső falán is hagyok, ahol biztos mindenki észreveszi.
Csak ezért kelek picit korábban másnap, pár emberrel még így is összefutok és utoljára a saját termünkben teszem ki a cetlit. Mennyi osztály... nem is gondoltam volna, míg végig nem jártam, és így a folyosókra csak kettő jutott, de nem baj, a termekben fontosabb volt, ott tuti észreveszik.
Olyan izgatott vagyok, napközben is csak a délutánt várom, nem is nagyon figyelek szünetekben inkább csak órákon a tanára de néha még így is elkalandozok. Páran az osztályból néha furán pillantanak felém, főleg a lányok, de inkább ignorálom őket és a szüneteket a folyosón töltöm.
~*~
Délután kipakolhatok egy kisasztalt egy székkel, lapokkal tollal mindennel. De nem igazán akar jönni senki. Egyetlen egy másodéves lány jelentkezett, szimpatikusnak tűnt félhosszú sötétvörös hajával, bár kicsit fiúsnak hatott a jelleme, de az nem lényeg, végre valaki.
Reménykedve várom, hogy talán a kezdeti nehézségeken túlestem és hamarosan többen is jönnek, de semmi… csak a környéken sétálgatnak hiába nézek szét, lassan unni kezdem magam, végül elnyúlok az asztalon. Akkor sem adom fel, akár estig itt fogok ülni és várni, mert sosem tudhatom.
- Isami! – hallom meg messziről a nevem, egy kicsit ismerős hang, fel is tápászkodom és a forrás felé nézek, amikor az ismerős arc társul a hanghoz, aki egész vidáman közeledik kocogva.
- Oh, szia Kise – tényleg, már majdnem el is felejtettem, hogy Ő is ide jelentkezett. Na jó, nem tudtam igazán elfelejteni, mert minden második szünetben ezt hallgatom fél füllel, hogy menjünk nézzük meg, tudtad-e… és a többi. Nem tudtam, hogy ennyire híres, de legalább nem kamuzott mikor azt mondta, hogy modellkedik.
- Mi a helyzet? Akad jelentkező? – velem szemben az asztal másik oldalán guggol le megtámaszkodva, és így most felnézve rám kíváncsian. Nos elég volt e a kérdés és a pillanatnyi öröm hogy újra látom máris elszáll és csak egy kis csalódottság marad.
- Hát... Ha az egy fő soknak számít, akkor akadt lelkes jelentkező bőven. – húzom el a szám kelletlenül. Alig hogy kimondom kezdem érezni, hogy a sok óra várakozás erősíti bennem a feladást, bár még mindig kitartok, de egyre csökken az esélye.
- Ohh...
- Mindegy, megszoktam, és tudtam, hogy nem lesz egyszerű menet. A kosár nem Gucchi, nem vonzza annyira a lányokat, akik cukik akarnak lenni, hogy bejöjjenek a fiúknak, mert jobbára mind háztartásbeli szeretne lenni egy rakat kölyökkel – na jó kicsit talán túloztam… és nem mintha nem lennének hasonló gondolataim, de jobban szeretek olyat csinálni ami nekem okoz örömet mint hercegnőt játszani a meséből aki csak egy királyfira vár.
Lassan feláll, tenyere a fejemet érintik ami egy pillanatra meglep, sőt kellemes bizsergéssel tölt el, és már épp néznék fel rá, amikor megszólal.
- Pedig szerintem egy kosarazni tudó lány igazán vonzó, mi több, igen szexi rajtuk a mez. Ráadásul jó eséllyel vagy együtt, vagy a fiúk előtt illetve után edzenének, az edzőtáborok is folyhatnának közösen, sokkal könnyebben ismerkedhetnének. – Ráadásul olyan hangosan mondja, mintha cseppet nagyon halló lennék.
Ennek hatására fel is vonom szemöldököm, hogy ezzel vajon mit is akart, mire közelebb hajol.
- Figyeld meg, hamarosan lesz legalább egy halom jelentkező. Ha sikerül belőle egy csapatra valóval megszerettetned a játékot, gond már nem lehet. Ha egy dolog már elindult, akkor könnyebb működtetni.
Épp hogy befejezi nekem suttogott gondolatát máris megjelenik két lány megszeppenve, akik jelentkezni szeretnének. Feldobban még a szívem is lelkesedésemben, s egyre nagyobb örömmel fogadom a jelentkezőket. Nem hittem volna, de ez tényleg bejött.
~*~
- Egy halom jelentkező lett végül – kezemben szorongatom a papírokat, tele nevekkel. Több is mint amire számítottam.
- Kérdés, ki bizonyul belőle értékesnek, és köteleződik el valóban a sport iránt – persze gondoltam én erre is, de ez most nem fontos egyelőre… A lényeg, hogy megvan az az irreális létszám, amit az iskola kikötött, sőt kicsit többen is. Had koppanjon az álluk. Biztos azt hitték nem fog menni, de tessék. Hátha a végén még edzőt is biztosítanak.
- Bízd csak ide! Az már az én dolgom, hogy rádöbbentsem őket, hogy ez valóban menő, nemcsak "kosaras pasi" fogó módszer. – biztatom a mellettem haladót.
- Az biztos, hogy a lelkesedésedből nem lesz hiány. – jegyzi meg jókedvűen és nem kicsit epésen mint az előbb, ami még engem is kis mosolyra késztet.
- Nem nagyon – jut eszembe. Vele szembe fordulva hajolok kicsit meg - Köszönöm a mai segítséget. Bármilyen vacakul is hangzik, nélküled nem sikerült volna. Jövök neked eggyel!
- Ugyan – rendezi le így fel is egyenesedek. Akkor sem fogom elfelejteni, tényleg kedves tőle, hogy segített és illik viszonozni. Az még kérdés, hogy mivel, de majd meglátjuk. - Akkor hát... további szép napot! Én még tartozom az edzésem végének pár körrel a suli körül – megint csak intve búcsúzok el tőle, de elégnek is érzem.
Most kicsit úgy érzem, hogy végre szereztem egy barátot az új iskolámban. Egy hét után már ideje volt.
~*~
Végre meg is tarthatjuk az első edzést! Szerencsére most kezdődik a jó idős szezon így amíg az iskola nem tud biztosítani tornatermet, addig kint tudunk edzeni, gyakorolni, minden. És persze nekem kell elkezdeni felkészíteni mindenkit a rendes edzésekre, amíg nem kapunk edzőt.
Nyakamban síppal, fejemen egy kisebb siltű sapkával, vállaimra feltűrt pólóval. Nem mintha ki akarnék tűnni, de jobban érzem így magam.
- Na lányok! Amíg nem kapunk rendes edzőt, addig én mondom meg mit csináljunk. Veletek együtt edzem majd persze, szóval nincs sírás, hogy nem bírom, mert én is végigcsinálom azt, amit mondok. – Még felsőbb évesek is vannak nem is kevés a sok elsős között, egész jól megoszlanak, és eddig szerencsére egyik sem akadékoskodott, hogy miért én „parancsolok”, pedig felkészültem erre is. – Kezdetnek fussunk pár kört az iskola körül, én megyek előre, majd Makioka-senpai megy hátul, hogy senki ne maradjon le.
Makioka-san is olyan lelkes mint én. Azt mondta tavaly ő is szeretett volna kosarazni az iskolában de mikor jelentkezett még nem tudta, hogy ilyen nincs. Ő volt az, aki önszántából jelentkezett, míg a többiek csak Kise miatt.
Ami pedig még jobban feldobott, hogy a minap, miután kiderült hogy indul csapat, jelentkeztek még páran akik csak azért nem mertek, nehogy ciki legyen számukra, hogy jelentkeztek valamire, és nem indul. Nem tudok rájuk haragudni, nem lehet mindenki olyan elszánt, mint én.
Mivel egyelőre még nem tudnám igazán kiszűrni okkal azokat, akik csak Kise miatt jelentkeztek és valójában eszük ágában sincs mozogni, majd később valahogy kiválogatom őket. Hátha egyszerű hátsó kispadosoknak jók lesznek, ha soha nem is játszanak, így van elég létszám és nekik is jó ha azt hiszik, hogy így majd érdekelni fogják a fiúkat.
Számba veszem a sípot és egyszer megfújom.
- Gyerünk, szépen sorban, és nincs beszélgetés mert akkor rosszul veszitek a levegőt és eleshettek. – én igyekszem mindenkire figyelni, szóltam, ha nem tartják be, az már nem az én hibám lesz.
A második körnél nagyon lemarad mindenki, szegény Makioka-senpai is már lassan egyhelyben fut, míg a lányok nyavalyognak, én meg már lassan csak háttal futok, hogy figyeljem őket. Lusta banda… de majd én megmozgatom őket. Nem is tudják, hogy mennyire csinosít a mozgás és éhezniük nem kell a jó alakért. Csak hitessem el velük.
Kicsit messzebbről meghallok egy vezényelő kiáltást, s kíváncsian fordulok a hang irányába, amikor is meglátom a fiúkat közeledni. Oh, úgy látszik most ők is futáson sorosak.
Amikor meglátom a közeledő szőke üstököt, azonnal elmosolyodom, még mindig háttal futva.
- Áh, Kise! – kezdek vadul integetni, mire a legtöbb lány felkapja a fejét, majd sikkantva követik tekintetükkel. Kapok egy barátságos mosolyt, mellé egy intést, majd végignéz a lányokon. Igen, eléggé feltűnő, hogy én helyben háttal futok míg a többiek vonszolják a lábukat futás néven.
- Csak így tovább szép hölgyek – megereszt egy idolos kacsintást feléjük, ujjaival szalutálás szerű intéssel fűszerezve, mire végre fellelkesülnek, kapnak egy kis löketet. Ehh… megint a segítségére szorultam.
Újfent belefújok sípomba, mert én bírom szusszal.
- Gyerünk lányok! Nehogy a fiúk lekörözzenek máris minket! – végre megindulnak először csivitelve majd szuszogva utánam, visszafordulok előre nézve és látom, hogy Kise a végére kicsit lemaradozik. Csak nem engem várt volna?
Meghúzom kicsit a lépést míg utolérem, majd vissza normál tempóba, így mindketten a csapataink közelében lehetünk.
- Na, hogy halad a kiképzés? – kérdi játékosan, mintha valami katona tiszttel beszélne.
- Jobban, mint gondoltam. Persze még mindig sok a gyengécske, aki csak miattad van itt, de azóta jelentkeztek mások is, talán egy jó csapatot össze tudok verbuválni.
- Ezt jó hallani – mosolyodik el annyira sármos fiúsan, hogy nem szokásom, de kicsit még az én arcom is belepirosodik. Na de foghatom majd a futásra… talán ha eléggé kifulladtam.
- Remélem tényleg sikerülni fog. – valahogy ilyenkor előtör belőlem egy minimális pesszimizmus, de csak egy nagyon pici ami egy fél pillanatra felül tudja múlni az elhatározásaimat.
- Szerintem biztos. Jó kapitányuk leszel – meglepetten pislogok rá, majd ahogy elgondolkodom a csajhordán akik mögöttem futnak, kis mosoly szalad a szám szélébe.
- Talán, még nem biztos, hogy én leszek.
Hirtelen még egy személy tűnik fel előttünk.
- Ha így hagyod elveszni őket, akkor tényleg nem biztos – egy fekete tüsis hajú srác jelenik meg, de amikor ránézek rögtön el is fordítja az arcát. He?
Hátra nézek és a lányok sehol.
- Ááá! – állok meg hirtelen lesokkolva. Ennyire lehagytam őket?
- Mindent bele Isami! – kiált még vissza Kise, most felé kapom a fejem és csak mosolyogva integetve nekem hátra, majd kap egy öklöst és visszasiet a csapatához. Ehh…
Gyorsan vissza kell futnom a többiekhez, a végén még azt hiszik hogy én is csak a pasizás miatt kezdtem el kosarazni… pedig egy hangyányit sincs köze az egészhez.
~*~
Hahh… utolsóként öltözök át, a többiek félholtan nyüsszögve indultak el hazafelé. Lesz ez még így se… akkor is megdolgoztatom őket rendesen, amik ugyan úgy meg nem izzadunk egy edzésen. Nincs kegyelem!
Határozottan csapom be az öltöző ajtaját. Na jó ez talán kicsit hangos volt…
A folyosóra kilépve körbenézek, hogy valaki hallotta-e, de úgy látszik mázlim van. El is indulok tovább az épületből kifelé amikor a kapunál egy lassan battyogó magas alak megint megragadja tekintetem. Minő véletlen.
- Kise! – szólok utána, mire megfordul, úgy látszik telefont nyomkod, azért halad ilyen lassan így könnyen beérem. – Hazafelé? – kérdem kíváncsian, mire csak bólint. Persze gondolhattam volna, de azért jobb volt megkérdezni, ki tudja mit szokott csinálni iskola után. – Merrefelé? – érdeklődöm tovább, hátha még egy kis szakaszon együtt tudunk sétálni hazafelé.
|
| ef-chan | 2012. 09. 09. 03:02:03 | #23356 |
Karakter: Kise Ryouta
Megjegyzés: (Isaminak)
A beiratkozás mizérián átesve, a klubos jelentkezést is letudva sétálgatok, mikor jellegzetes és össze nem téveszthető hang üti meg a fülem: a kosárlabda pattogása. A hang irányába módosítom egyébként nem létező úticélom irányát, s ahogy befordulok, egy lányt pillantok meg, ahogy épp különböző figurákat gyakorol egyedül. Az úgy nem valami izgi, az elhivatottság és játékszeretet mégis ott ül az arcán. Gondolok egyet, s közelebb lépek.
- Egyedül biztos nem valami izgalmas játszani - jegyzem meg fennhangon, amellyel megszerzem figyelmét.
Kihívó pózt véve fel kezdi el pörgetni az ujján a labdát: - Beszállsz?
Mozdulata és határozottsága még inkább felkelti a figyelmem, így beljebb lépek halkan kuncogva: - Biztos jó ötlet ez? - érdeklődöm mosolyogva annak elenére, hogy szerintem nem ismert meg. - Bár egy lánynak ritkán szoktam nemet mondani.
- Nem tudom, ki vagy - sejtettem. -, de nagyon magabiztosnak látszol. Tegyünk próbát! - kezdi ismét pattogtatni a jól ismert játékszert.
- Ahogy a szép hölgy kívánja - tűröm fel a felsőm a könyökömig felkészülésképp. Aztán közelebb lépek, hogy bele is kezdhessünk az egy-egy elleni játékba. - Átadom a kezdést.
- Milyen nagylelkű - jegyzi meg, majd még kijelenti az egyértelműt, biztos, ami biztos alapon. - Félpálya!
Egyetértésem jeléül kissé berogyasztom térdeim, s védekezésre emelem kezem. Nem akartam vele szemben rögtön kemény lenni, ennek köszönhetően átcsusszan a védelmemen, de magasságomnak és gyors reakciómnak hála kiütöm a kezéből a labdát, mielőtt rádobhatná, majd egy nagyobb ugrással zsákolok.
Kiegyenesedve mosolyodik el, sapkáját megfordítva. Szemébe komolyság költözik, amely engem is mosolygásra késztet. Innentől kezdve érdekesebb lesz a játék, mert bele fog adni szép lassan mindent. Most csak komolyabb lesz, a végén már fel is paprikázza majd az állás - hiszen kérdés sem férhet hozzá, én nyerek majd - s előrukkol majd minden képességével. Kíváncsi vagyok, tud-e valami érdekeset mutatni.
- Ez tetszik - motyogja is magának, serkentően. S mivel enyém volt a pont, most ismét ő jön. Megdöbbenésemre most gyorsabban mozog, s meg is van az eredménye annak, hogy nem vettem elég komolyan, máris kiegyenlít, majd meg is szerzi a vezetést.
Hmm, azt hiszem, nekem is komolyabban kell vennem magam, ha nem akarok kikapni szégyenszemre.
Az idő csak telik, a pontok csak gyűlnek, s bár nem játszom teljesen úgy, mint mikor meccsről van szó, jó pár érdekes figurát láthatok tőle. Ez már csak azért is hasznos, mert lány, egészen más szempontok mentén játszik, mivel egészen más adottságokkal van megáldva, mint lenne, ha ugyanilyen fizikumú fiú lenne, így olyan elemekkel gyarapodhat a mozgáskultúrám, ami a férfi kosárlabdában nem gyakori, így meglepő és sokkal nagyobb hatásfokkal hasznosítható.
Viszont ideje befejezni a dolgot. Egy gyors kézváltással kicselezve dobok rá kivételesen messzebbről, bezsebelve a győztes kétpontost. Diadalmas elégedettséggel, ugyanakkor úgy nézek rá, mintha valami értékes kincsre bukkantam volna. Ahogy kifújja magát, felegyenesedve felém nyújtja a kezét: - Ez jó volt, játszhatnánk még majd valamikor.
Kissé megilletődöm a gesztusra, olyan fiús, de végül elfogadom és megrázom a kezét. - Isami Shikonak hívnak - teszi még hozzá.
- Kise Ryouta - viszonzom a bemutatkozást, és már előre felkészülök, hogy talán a név mondani fog neki valamit, és bumm vége a varázsnak, de nem történik hasonló, arca továbbra is ugyanattól az arckifejezéstől bájos, így valamiért mérhetetlen nyugalom költözik a tagjaimba, ahogy elmosolyodom. Ritka dolog, azt hiszem, amikor az ellenkező nem tagjai között akadok olyasvalakire, aki talán még jó barátom is lehet, mindenféle a háttérben megbúvó egyéb indíttatás nélkül.
- Mondták már neked, hogy modell lehetnél? - böki ki kisebb vizsgálódás után, amelyre felnevetek.
- Igazából már többen is - felelem, ahogy abba bírom hagyni a kuncogást. - Előbb dolgoztam modellként, mint a kezembe vettem volna a kosarat - fűzöm hozzá minden kérkedés nélkül. - Bár kosarazni csak két éve kezdtem, szóval ez nem olyan nagy dolog.
- Eh, csak két éve kosarazol? - lepődik meg.
- Kései szerelem volt - viccelődöm. - Na és te? Miért pont ide jöttél? Ahogy látom, kedveled a kosarat, de itt nincs lánycsapat, legalább is én nem hallottam róla - érdeklődöm. Bár lehet, nincs annyira elkötelezve a sport iránt. Pedig nem is volt rossz, egész megmozgatott, jól helyben is hagyott majdnem.
- Sehol nem találtam olyan már létező csapatot, akik tetszettek volna. Ez a suli pedig nagy hangsúlyt fektet a sportokra, így biztos vagyok benne, hogy ha sikerül összeszednem pár embert, megengedik, hogy női kosárcsapatot alakítsunk - jelenti ki határozottan.
- Oh... - illetődöm is meg, de fel is derülök mosolyogva. - vagányul hangzik... - szavaim azonban a telefonom csörgése szakítja félbe. Intek, hogy bocsánat, majd felveszem, félre sétálva.
- Gomenne - teszem le a telefont. - Sajnos most mennem kell, örülök, hogy megismerkedtünk. A csapathoz pedig sok sikert! Ha tudok esetleg, szívesen segítek - kacsintok még rá intve, majd a kapu felé indulok.
* * *
Elgondolkodva sétálok a folyosón, mikor gúnyos nevetés üti meg a fülem. Már csak természetes kíváncsiságból is arrafelé fordulok, a szendvicsemen nyammogva, amikor a nevetést éles megállapítás követi: - Akkor lesz itt női kosár, ha piros hó esik!
- Az tuti, előbb aggódnának a lányok, hogy letört a körmük, mint hogy értelmesen kosárra dobjanak - nevet egy másik alak, kontrázva.
Ez a kis jelenet elég, hogy immáron százszázalékig birtokba vegye a figyelmem, s a két gúnyolódó mögé lépjek.
- Szerintem meg van jó pár olyan lány, aki elképesztő lenne, ha csapatban játszhatna, s sokkal többet tehetne le az asztalra, mint ti, akik itt gúnyolódva semmiben sem jeleskedtek szintúgy - teszek úgy, mintha csak meg akarnám nézni a kitett hirdetést. Megmosolygom a kézzel összevágott és ragasztgatott hirdetményt. Az a lány tényleg komolyan eltökélte, hogy keresztülviszi a tervét.
A két megszólított fogcsikorgatva hallgat el, majd morogva, és - bár azt hiszik, nem hallom - engem is becsmérelve távoznak. Ahh, nem szeretem az olyan embereket, akiknek túl savanyú a szőlő. Ha legalább letettek volna valamit az asztalra...
Tekintetem a jelentkezés idejére és helyszínére siklik, hogy amint elraktároztam a megfelelő információkat, meginduljak az öltözők felé, mert ha nem érek edzésre időre, senpai kitapossa a lelket is belőlem.
* * *
- Senpai - lépek Kasamatsu-senpai mellé.
- Mi az, Kise? - fordul felé, s már elő is adom a nyavalyám különös kérésbe burkolva.
- Nagy gond lenne, ha ma a gyakorló meccs helyett az edzés végén inkább futnék pár kört a suli körül?
Felvonja a szemöldökét. Nem ismer régóta, épp csak egy hete járok ebbe a suliba, de már úgy olvas bennem, mint egy nyitott könyvben, így szerintem már le is fülelt, s milyen igazam van. - Miben sántikálsz?
- Ano... - sóhajtok, nekiállva megvallani az igazat. - Senpai, hallottál arról, hogy alakítani szeretnének egy női kosárlabda-csapatot? - bólint. - Most folyik a jelentkezés, és csak kíváncsi vagyok, minden rendben van-e. Korábban belebotlottam pár rosszindulatú fickóba, és hát... gondoltam megnézem, mi a helyzet.
Úgy csinál, mint aki fontolóra veszi a dolgot bólogatva, majd ahogy reménykedőn közelebb hajolok, megragadja a fejem, a hóna alá szorítja, és fojtogatva tölti ki rajtam a mérgét: - Ne edzésidő alatt csajozz te idióta!
- De tényleg nem erről van szó - nyikorgom kapálódzva, hogy megpróbáljak valamelyest védekezni a terror ellen.
* * *
- El sem hiszem, hogy rávettél erre! - fut mellettem senpai.
- Ugyan, valld csak be nyugodtan, senpai, hogy te is kíváncsi vagy - vigyorgok, mire, ha nem lennék résen, kapnék egy öklöst a vállamba, amit így kikerülök, és csak a verbális része repül a szidalmaknak az arcomba.
- Á, ott van - mutatok egy felállított asztalka felé.
- Egy környi lazsálást kapsz, mire visszaérek, menetkész legyél! - kapom még ukázba, majd tovább futja a kört, míg én engedélyt kapok a lecsatlakozásra, amit kihasználva az asztalka felé kezdek futni.
- Isami! - kiáltok messzebbről, felkeltve a lány figyelmét. S felkeltve még párét, bár azokat nem szándékosan.
- Oh, szia Kise - egyenesedik ki a székén, mert eddig látszólag az asztalra feküdve bámult ki a fejéből.
- Mi a helyzet? Akad jelentkező? - guggolok le, az asztalra támaszkodva.
A tekintete komorrá válik. - Hát... Ha az egy fő soknak számít, akkor akadt lelkes jelentkező bőven.
- Ohh... - fintorodom el.
- Mindegy, megszoktam, és tudtam, hogy nem lesz egyszerű menet. A kosár nem Gucchi, nem vonzza annyira a lányokat, akik cukik akarnak lenni, hogy bejöjjenek a fiúknak, mert jobbára mind háztartásbeli szeretne lenni egy rakat kölyökkel - látszik rajta, hogy rosszkedvű, és azért ilyen cinikus.
Felállok, s vigasztalón megsimogatom a feje búbját, aztán szándékosan hangosabban szólalok meg, hogy körülöttünk is mindenki hallja. - Pedig szerintem egy kosarazni tudó lány igazán vonzó, mi több, igen szexi rajtuk a mez. Ráadásul jó eséllyel vagy együtt, vagy a fiúk előtt illetve után edzenének, az edzőtáborok is folyhatnának közösen, sokkal könnyebben ismerkedhetnének - az egyik szemöldökét felemelve, értetlenkedve néz rám, hogy ez most hogy jön ide. Csak rákacsintok, mielőtt közelebb hajolnék, és halkabban adnám tudtára: - Figyeld meg, hamarosan lesz legalább egy halom jelentkező. Ha sikerül belőle egy csapatra valóval megszerettetned a játékot, gond már nem lehet. Ha egy dolog már elindult, akkor könnyebb működtetni.
Nem mondom, hogy bármiféle válasszal szolgáltam volna kérdő tekintetére, de megválaszolja azt helyettem az élet, máris két lány áll mögöttem, s aprót köhintve kérnek bocsánatot a zavarásért, s miközben autogrammot kapnak tőlem, regisztrálnak az alakuló kosárcsapatba. S ha az a bizonyos jég megtörik, sokkal könnyebben indul neki más is.
* * *
- Egy halom jelentkező lett végül - lelkendezik felvillanyozva, amely engem is jókedvvel tölt el.
- Kérdés, ki bizonyul belőle értékesnek, és köteleződik el valóban a sport iránt - rontom mégis a hangulatot, de látszólag ez sem hat most, a lelkesedése határtalan.
- Bízd csak ide! Az már az én dolgom, hogy rádöbbentsem őket, hogy ez valóban menő, nemcsak "kosaras pasi" fogó módszer.
Nevetek: - Az biztos, hogy a lelkesedésedből nem lesz hiány.
- Nem nagyon - mosolyog vissza, majd meghajol kissé: - Köszönöm a mai segítséget. Bármilyen vacakul is hangzik, nélküled nem sikerült volna. Jövök neked eggyel!
- Ugyan - legyintek, majd szemem sarkából megpillantom az épület sarkánál, annak takarásában a falnak támaszkodó senpait. Azt hiszem, ideje mennem.
- Akkor hát... további szép napot! Én még tartozom az edzésem végének pár körrel a suli körül - köszönök el, majd visszairamodom senpaihoz.
- Köszönöm - szólalok meg, ahogy mellé érek, mert még a hülyének is világos, mint a nap, a rendelkezésemre álló idő bőven több volt, mint egy környi az iskola körül. Főleg, ha senpairól van szó.
Legyint: - Mit gondolsz, összejön nekik? - pillant vissza, Isami felé.
- Szerintem igen. Igen energikus kapitányuk lesz - jelentem ki komolyan, majd senpai képébe hajolok: - Neee, neee, senpai, nem alakítunk egy cheerleader csapatot a lányoknak?
Elfintorodva tol arrébb az arcomba tolva a tenyerét. - Idióta!
Rövid ideig fájlalom még a képem, majd visszanézek utoljára a lányra, s ismét mosolyt öltve esek neki, hogy teljesítsem az elmaradt futásadagom.
|
| timcsiikee | 2012. 08. 05. 00:18:08 | #22677 |
Karakter: Isami Shiko (kitalált)
Megjegyzés: ~ Kisének
Isami:
Végre kezdődik a tavasz, és lehet Streetballozni. Már annyira untam a hideget és a termeket. Végre szabadlevegő, kevesebb ruha és ugye melegebb időjárás. Hiába hívtam a fiúkat, nem érnek rá… A beiratkozási procedúrával vannak elfoglalva, mint mindenki. Én már letudtam az egészet, egy jó magániskolába mentem, ahol nagyon sokat adnak a sportra. Még itt sincs női kosárlabda csapat, de el fogom érni, hogy alapítsanak egyet. Nem ér, hogy csak a fiúk játszhassanak. na meg ha alapítunk, kevés az ellenfél, mert sok iskolában nincs ilyen, és legalább nagyobb az esély a győzelemre. Igen, ez jó érv lehetne az iskola felé is.
Egyedül pattogtatom a fekete, sárga csíkos labdámat a pályán, mivel nincs még itt senki más. Igaz pulóverre még szükség van, de csak egy vékonyra, a sortom megteszi és egy combfix, ami fedi majdnem az egész lábamat. Felgyűröm könyökömig a vékony pulcsit, bemelegítek, majd szaladgálva gyakorolok pár ziccert. Túl könnyű, de hát ha nincs más, ezzel kell beérnem. Még egy kósza lelket sem látok, aki a közelben sétálna, nem hogy olyan aki talán beszállna. Szívesen játszanék bárkivel.
Forogva vezetem a labdát, gyakorolva a cselezést, bár akadály nélkül ez így annyira nem hatásos. Forgásból szaladok neki, és még így is bedobom. Még jó, hogy nem szédültem meg. Elégedetten mosolyogva szuszogok, amikor a tarkómon megérzem az első izzadtságcseppet.
- Egyedül biztos nem valami izgalmas játszani – hallok meg hirtelen egy hangot a semmiből, de a rács bejáratánál egy alakot pillantok meg hosszú nadrágban, divatos felsőbe bújtatva. Szép szöszifiú vajon honnan került ide elő? De legalább valaki leszólított.
Oldalra billentve csípőmet egyik kezem ujján pörgetni kezdem a kosárlabdát.
- Beszállsz? – kérdem mosolyogva, és eggyel beljebb lép, körülbelül olyan arc és testtartással, hogy jól meg tudjam figyelni. Halkan kuncog egy kicsit.
- Biztos jó ötlet ez? – kérdi mosolyogva. – Bár egy lánynak ritkán szoktam nemet mondani. – erre csak mosolyom kiszélesedik, de némi csintalanság vegyül bele. De nagyképű valaki.
- Nem tudom ki vagy, de nagyon magabiztosnak látszol. Tegyünk próbát. – A labdát megint pattogtatni kezdem, de most csak egy helyben állva.
- Ahogy a szép hölgy kívánja – elkezdi feltűrni a karján a felsőt egészen könyökig, majd lassan közelebb lépdel. – Átadom a kezdést.
- Milyen nagylelkű. Félpálya! – jelentem ki, és megvárom, amíg elég közel ér ahhoz, hogy legalább megpróbáljon majd védekezni. Épp a középvonalnál vagyunk.
Felvesz egy védő pozíciót és csak most veszem észre, hogy jó darab, mivel magasabb nálam, így minden végtagja hosszabb is, de… ez nem fog kifogni rajtam.
Nekilendülök, átcsusszanok a karja és a lába között a lábai alatt átpattintva a labdát, majd neki is lendülök a ziccernek, de a dobás pillanata után elcsaklizza a labdát, én nem tudok akkorát ugrani, mint ő így bedobja.
Kiegyenesedve, elégedett mosollyal fordítom meg sapkámat, aminek eddig a siltje árnyékolta a szemem. Ha komolyabbra fordul a dolog, mindig megfordítom, hogy jobban lássak.
- Ez tetszik – mondom halkan, és mivel ő dobta be, megint enyém a labda. Sokkan jobban odafigyelek rá, nem csak a védésére, vagy a dobására, de hogy mennyire gyors is. Kettő kosárt be is tudok dobni zsinórban a gyorsaságomnak hála. A másodikat csak azért, mert hirtelen kicsaptam a kezésből.
Hogy tudjuk követni a pontokat minden dobás után hangosan ismételjük meg egymásra nézve.
Próbálom a mozdulatait másolni, de ugyan úgy nem tudom visszaadni, csak hasonlóan. Viszont a sokadik kosara bedobása után azt veszem észre, hogy ha én próbálkozom valamivel, azt ő ismételi meg. Persze ha csak dobok, akkor azt zsákolással spékeli meg.
Már lihegek, de nem adom fel. Végre valaki, aki ellen nagyon trükközni kell. Honnan szalajtották ezt a fazont?
Mindent bevetek, hogy leszereljem, de egyedül nehéz, viszont így is sikerül lépést tartanom vele. Azt hiszem már komolyan kezdi venni, mert nem a legvidámabb az arca, inkább figyel. Már játszhatunk egy ideje, mert kifulladva érzem magam, ráadásul elérünk a döntő ponthoz. Negyven-negyven az állás.
Elég sokáig szórakozunk a labda ide-oda szerzésével, de a végénél meglep, hogy mikor kiütném a kezéből a labdát, átveszi a másik kezébe és úgy halad tovább. Kétkezes? Ne már!
És egy szép dobással fejezi be.
Lihegve állunk meg egymás előtt. Kissé diadalittasnak látszik, de valahogy mégis furcsa, ahogy engem figyel. Oda sem figyeltem, hogy milyen arcot vághatok, mert a játék közben erre nem igazán ügyelek, de érzem a megfeszülő izmokat. Közelebb lépek hozzá, majd mosolyogva nyújtok kezet.
- Ez jó volt, játszhatnánk még majd valamikor. – meglepettnek tűnik, de végül elfogadja a kezemet és megrázza. – Isami Shikonak hívnak.
- Kise Ryouta – válaszol még mindig megszeppenve, majd hirtelen elmosolyodik. Így közelről egész helyes.
- Mondták már neked, hogy modell lehetnél?
|
|
