|
|
Szerepjáték
(Kuroko no Basuke)
| ef-chan | 2012. 08. 14. 22:10:44 | #22902 |
 Karakter: Kise Ryouta
Megjegyzés: (senpaaaainak)
Igazából felkészültem arra, hogy megint hasonlóan reagál majd a gesztusomra, mint azon a reggelen, mikor főzött nekem, így meglep, mikor a fájdalom helyett a hátam a keze melege "önti el" fel-le terjeszkedve.
- Naná, hogy mindent meg fogsz tenni, különben megkapod a magadét - fenyeget lágyan, s önkéntelenül is elmosolyodom. Senpai olyan lökött, de igazán érti a dolgát. - Gyerünk, szedd össze magad - utasít még, s szavai nyomán valóban úgy érzem, képes vagyok rá. Felegyenesedem, s míg letörlöm a könnyek nyomait, megszokott mosolyom is visszakúszik az ajkamra. Ahogy meggyőződik róla, hogy elérte a kívánt hatást, megfordul, s megindul az egyik kezét csípőre vágva, s a másikkal aranyosan vakarva a tarkóját egyértelmű zavara jeleként. Mosolyom önkéntelenül kiszélesedik.
- Gyere, együnk valahol valamit - invitál még, s gondolkodás nélkül követem.
* * *
A gyakorlómeccs óta az edzések keményebbek lettek. Sajnos én meg visszaszoktam a sokat kések verzióhoz. Ma is már fél órája tart, mire végre beesek, s levágódok senpai mellé.
- Megint fél órát késtél! - vág vállon. - Nem hiszem el, hogy nem tudod jobban igazítani a beosztásodat.
- Gomenne, senpai - fájlalom a meggyötört testrészt, de igaza van, tudom. De hiába igyekszem, valahogy mindig elcsúszik minden.
- Bocsánatkéréssel nem hozod vissza az elmaradt időt az edzésről - törli végig izzadt arcát a pólójával, s valamiért önkéntelenül is rövid ideig fedetlen hasára téved a tekintetem. A bőre olyan fehér... Nem azért, mintha az enyém nem lenne ugyanúgy fehér, mégis... ez a benyomás marad meg bennem a leginkább. - Azt látom, hogy keményen edzel, és egyre jobb vagy - folytatja közben mondanivalóját, s a póló visszahullva rejti el a rabul ejtő bőrt, így figyelmem is feléled. -, de szeretném, ha akkor is pontos lennél, amikor én kérem, nem csak, ha meccs van.
- Igyekszem, tényleg - vakarom meg a tarkóm. Lehet, nem ez a legjobb időzítés, mégis meg kellene kérdeznem. Jobb előbb, mint soha, mert a végén csak kifutok az időből, mint mindig, ha halogatom. - Senpai - várok, míg felém fordul.
- Hm? - adja is jelét annak, hogy figyel.
- Eljössz majd velem megnézni az elődöntő meccseket? Úgy hallottam, a Seirin továbbjutott - szórakozottan fogom a lábam, ahogy ülök törökülésben, s hol jobban, hol kevésbé préselem magam a falhoz, imitálva a hintázást. Reflexszerű a mozgás, fel sem tűnik igazán.
- Persze, én is kíváncsi vagyok rájuk - feleli, s elégedettség tölt el, hogy most már biztos, nem kell egyedül mennem. Mert mindenképp elmentem volna, ez nem kérdés. Nem csak Kurokocchi miatt, Midorimacchi miatt is. Elvégre ő is eljött, pedig a mi meccsünk Kurokocchiékkal csak gyakorló volt, és még arra is vette a fáradtságot, hogy pár szót váltsunk. Ismerem, tudom, hogy a maga módján érdekelte, mi van velem. S ezt a gesztust nemcsak illik viszonozni, szeretném is.
Senpai lassan feláll mellőlem, majd felém nyújtja a kezét: - Gyere, tegyük tökéletessé a másoló képességed - elmosolyodva fogadom el a kinyújtott kezet. Igen, tegyük sokkal de sokkal jobbá.
* * *
Ahh, a mateknak soha nem akar vége lenni! Ma különösen így érzem. Az meg egyenesen szabályszerű, hogy már megint majd leragad a szemem, pedig még van vagy negyed óra hátra az órából. Arról nem is beszélve, hogy valahogy össze kellene hozni a házit, amit kapunk. Ahh, és még az irodalom esszé is... Még el sem olvastam azt a hülye könyvet!
Lopva próbálom megmasszírozni a tarkóm, hogy egy kissé felfrissítsem magam, mert ha így folytatódik, bealszom még az órán, aztán megint mehetek délután büntetésből különórára, ami megint elvenne egy csomó időt.
- Igen, Kise? - hallom meg a tanár hangját, és riadtan pislogok rá. - Jelentkeztél, nem? Szóval, mi a megoldás? - néz rám várakozón, és érzem, bajban vagyok...
* * *
Hah, el sem hiszem, hogy vége, azt meg végképp alig, hogy kivételesen sikerült valami értelmeset kinyögnöm, és nem ordítottak velem megint. Hála az égnek, nem sült el rosszul a jelentkezésnek hitt tarkómasszázs. Mindenesetre ezentúl inkább hanyagolom.
Na de a házi. Persze megint jó sok... A telefonom órájára nézek. Még van negyven percem edzésig, gyorsan megcsinálok belőle, amennyit csak tudok. Nem is kezdek pakolni, hanem neki is esem, kihasználva azt, hogy az óra öt perccel előbb végződött, s az sem zavar, hogy a többiek lassan elszivárognak.
- Ááááá! - firkálom át az utolsó számítást, majd a kezemre hajtom a fejem. Megint nem jött ki, csak valami képtelenség. Pedig ha elsőre meg tudnám oldani ezeket a nyavalyás példákat, kész lehetnék bőven. Mindegy, majd maximum meghagyok előlük az edzés utánra is keveset, valahogy majd behozom a lemaradást. Mert ma nem szabad elkésnem. Szeretném meglepni a többieket. Főleg Kasamatsu-senpait...
Arra riadok, hogy valaki fejbe vágott. Bár lehet, csak álmodtam. A szemem dörzsölgetve tekintek körbe.
- Senpai? - pillantok meg a fölém tornyosuló alakot, és azonnal észbe kapok. - Ah! Megint elkések! - fel is pattanok a székről, de meg is csúszok, és csak jó reflexeimnek köszönhetem, hogy nem vágódom el fájdalmasan, de nem is foglalkozom vele. Csak felkapom a táskám, és hajigálnám is bele a cuccaim, mikor a keze megfékez.
- Kise, állj le. Ma nem megyünk edzésre.
- Mi? - nézek rá nagy szemekkel. Azt hiszem, ideje lenne tényleg felkelnem, mert a jelek szerint még mindig álmodom.
- Csak a mai nap, nem lesz több kegyelem. Pihenned kell, látom rajtad, hiába próbáltad elkenni - mutat rám a füzetemmel.
Zavartan lesütöm a szemem, dörzsölgetni kezdve. Kasamatsu-senpai túlságosan is erős éleslátással rendelkezik... De hiába, nem tudom lenyelni az ásítást, akkorára sikeredik, hogy egy kissé még a könnyem is kicsordul.
- Látod? Erről beszéltem - folytatja kioktató hangnemben. - Jobb lenne, ha nem vállalnál annyi munkát, mert a kosár rovására fog menni. Ezt csapatkapitányodként mondom. Barátként meg azt, hogy jobban is odafigyelhetnél magadra.
Egészen picire húzom össze magam, miközben dorgál, ám az utolsó mondatra kikerekedik a szemem, s nagyot dobban a szívem.
- Barátként? - suttogom. Az agyam zakatol, s nem tudok nem boldog lenni egyszeriben, s karom szélesre tárva ölelném keblemre vidáman rikkantva: - Senpaaaai, még sosem neveztél barátodnak! - de csak a saját füzetemet kapom a képembe.
Senpai mindig olyan elutasító, hogy kedvem lenne bőgni, mint egy óvis.
- Ugye tudod, hogy ha hármasnál rosszabb jegyet kapsz bármikor, akkor kitesznek a csapatból? - közli szigorúan, s azonnal elhűlök.
- Eeeeeeeeeeeee? - Hármasnál rosszabbért ilyen jár? Már egy miatt is? Lehangoltan nézek a füzetemre. Nem jók a kilátásaim. De abba meg belehalok, ha nem kosarazhatok. Elvégre nem véletlenül és szórakozásból választottam ezt a sulit.
Nagyot sóhajt, s a vállára veszi a táskáját. Biztos megint mérges...
- Segítek neked - közlése váratlanul ér, épp mintha gyomron vágott volna. - Ezért is mondtam, hogy ma nem megyünk edzésre. De csak most az egyszer hagyom ki miattad, értetted? - szegezi nekem a mutatóujját. Újabb melegség önt el, s rajzol mosolyt az arcomra.
- Hai! - felelem vidámságom nem is próbálva rejteni, s gyorsan összepakolok a táskámba, hogy aztán futva érjem utol, mert már megindult.
* * *
Megint hozzánk helyezzük a főhadiszállást. Végtére is praktikus mert bár a szüleim már hazaértek, napközben mindig dolgoznak. Ha meg véletlen nem, akkor is szeretnek csavarogni, így biztos nyugtunk lesz. Út közben beugrottunk egy közértbe, hogy vegyünk némi kaját, ami biztos senpai fogához is fűlik, meg némi üdítőt is, szintén hasonló célzattal, közben meginterjúvol, hogy mégis mi mindent csinálok egy héten.
Igazából már a szerdánál besokallt. Pedig nem is vészes. Csak most, hogy anyáék nem voltak itt, a házimunkával is kellett valamit kezdeni, meg kaját is kellett vadászni. Az ember nem is gondolná, mennyi plusz idő. Bár egyébként a legtöbb időt kétségtelenül az veszi el, hogy ingázni kellett, de most nem lesz egy ideig sok meló, mert letudtuk a nyári előszezont - ez annyit tesz, hogy a nyári kollekciók java részéhez már megcsinálták a képeket, és most pangás lesz, elvégre a szakma is szeret nyaralni. Meg amúgy sem szoktam vállalni mást, csak szünetben. Ez is csak amolyan nagyon kellene, légyszilégyszlégyszi alapon történt.
- Szóval csak nem tudsz nemet mondani - sóhajt fel úgy, mintha magában elkönyvelte volna, hogy javíthatatlan vagyok.
- Nem nagyon - értek egyet bocsánatkérő mosollyal. - Túlságosan szépen kér mindig a menedszer. Olyan gyönyörű, barna bociszemeknek nem lehet ellenállni.
- Ez elég perverzül hangzik - mér végig.
- Most miért? Attól, hogy már harminc éves elmúlt, igazán csinos nő - védem meg a menedzserem. Mert Akiko-san tényleg jófej, nem is szokta kihasználni sűrűn eme adottságát, de most tényleg bajban volt, és illendő volt végre törlesztenem a szívességeket, amiket ő is megtett korábban nekem. Meg egyébként is, nem szeretek nemet mondani lányoknak még akkor sem, ha már felnőtt, érett nők.
- Nő? - lepődik meg. - Azt hittem, férfi.
- Nem, dehogy - vinnyogok fel. - Senpai hogy nézne már ki olyat belőlem, hogy egy idősebb férfinek nem tudok ellenállni?
- Csodálkozol, mikor állandóan kétértelmű hülyeségeket beszélsz nekem is? - vág vissza kissé elpirulva. De most nem tud lefoglalni, hogy ilyenkor milyen aranyos mindig, mert túlságosan sértő, hogy ilyesmit gondol rólam. Nem vagyok én olyan laza erkölcsű!
- De arról Kasamatsu-senpai tehet, mert olyan aranyos! - jelentem ki olyan hangerővel, hogy már akár ordításnak is lehetne kategorizálni, bevágva a hisztit. Azonnal susmorogni is kezdenek a környezetünkben levők a vonaton, s tőle is bezsebelek egy zsibbasztó medvepuszit vállba.
- Ne ordíts már, baka!
- Gomen - halkulok el, de még mindig olyan képet vágok, mint egy kivert kutyakölyök. - De akkor is... - kezdenék bele, de a számra tapasztja a tenyerét.
- Ejtsük már a témát, a kamik szerelmére! Egyszerűen csak valamiért nálam egy menedszer férfi, ennyi. Meglepődtem, hogy nő. Rendben?
- Rendben - felelem, hogy pár perc múlva mégis megkérdezzem: - Kasamatsu-senpai, te tényleg azt hitted, hogy minimum biszex vagyok és mégis barátkoztál velem? - választ nem, csak egy sarkat kapok a sípcsontomba.
* * *
- Tadaima - tárom ki a házunk ajtaját, de válasz nem érkezik. - Úgy tűnik, tényleg nincs itthon senki - nézek végig a papucsállományon a bejárat melletti kis szekrénykét végigmérve. Le is emelem onnan a sajátom, és még egyet Kasamatsu-senpainak. Majd beljebb invitálom, miközben lepakolok a konyhába. Némi rágcsát pakolok egy tálcára, aztán kilépek.
- Kasamatsu-senpai, éhes vagy? - a nemleges válasz után folytatom. - Akkor szerintem menjünk fel a szobámba. Ott biztos nem zavarunk, és minket sem fognak.
Előremegyek a lépcsőn, és beengedem. A szobám hát... viszonylag rendben van, csak minimális könyv és újsághalom hever szanaszét. Egyébként nem egy extravagáns szoba, szerintem kimondottan visszafogott hozzám képest. A falon csak pár kosaras poszter, az is a Teikos csapatról, amúgy minden teljesen átlagos. Talán a nagysága okozhat némi meglepetést, de amúgy semmi extra tényleg.
A tálcát a kis dohányzóasztalra teszem, ami megfelel majd kettőnknek a tanuláskor. Aztán lepakolok, lepakoltatom senpait, s valóban le is kucorodok a matek cuccommal, majd kinyitva a füzetem nagy szemekkel nézek senpaira, várva az isteni szikrát tőle, amely majd felvilágosít matekügyben. Remélem.
* * *
Két feladatot vettünk végig, mire rájött, hogy egész reménytelen vagyok. Hiába igyekeztem, egyszerűen egyszerűbb lépéseknél is akadt hiányosságom, így előbbről kezdte, tisztába téve néhány alapvetőbb matematikai műveletet is. Rengeteg idő pergett le, de végre kezdem tisztábban látni az egészet. Lehet, érdemes lenne figyelni rendesen órákon is, és nem bealudni?
Ahogy becsukom a matek füzetem, elégedett mosoly kúszik az arcomra. - Kasamatsu-senpai igazán jól magyaráz. Így már nem is tűnik olyan nehéznek az egész.
- Ez is olyan, mit a kosár, ha az ember tudja az alapokat, nem is olyan bonyolult már egy-egy nehezebb figura - néz rám, de én csak zavartan megvakarom a halántékom.
- Igazából nekem sosem volt bonyolult annyira a nehezebb figura sem - csak halkan merem megjegyezni.
- Nem mondod, hogy ott sem vagy pontosan tisztában az alapokkal? - kérdez vissza hitetlenkedve húzva fel a szemöldökét.
- De, Kurokocchi segített sokat. Meg hát... nem tudom. Már alsó-közpben is mindig csak lemásoltam mindenkit tesin is, hogy megkapjam a felméréseken a megfelelő jegyet - gondolkodom el. Aztán fáradtan nyúlok el, kiegyenesítve a tagjaim, a szőnyegen, és két kezemre támaszkodva nézek fel senpaira. - Nee, nee, senpai, neked milyen volt az alsó-középsuli? Egyáltalán mikor kezdtél kosarazni és miért?
|
| timcsiikee | 2012. 08. 07. 01:45:22 | #22717 |
 Karakter: Kasamatsu Yukio
Megjegyzés: ~ Kisének
Kasamatsu:
- Akárki is, egyszer a csapattársam volt, így természetes, ha izgatott vagyok – válaszol kevesebb lelkesedéssel bár ajkán a megszokott mosoly ott virít. Szerintem meg pont az ellenkezőjének kéne lenni, annak alapján, amit múltkor mondott. Ha nem igazán beszéltek egymással, azt jelenti nem voltak jóban, ahogy mondta is. Akkor miért lelkesülne be attól, hogy lát valakit? Lehet csak arról lenne szó, hogy játszani akar ellene? Nem, az más lenne. Érdekes…
Még érdekesebb az, hogy elsőként távozik edzés után az öltözőből.
~*~
A legérdekesebb pedig a mai nap.
Nem csak az, hogy Kise nem késik, de előbb ért ide, mint ahogy az edzés kezdődik. Ez felér egy csodával. Vagy kettővel.
- Kise? Hát te? – nézek rá nagy szemekkel miután leszólít.
- Ideértem időben. – jelenti be húszkarátos mosollyal.
- Épp ezt furcsállom én is.
- Senpaiiii, igazán örülhetnél neki, hogy amikor irtózatosan kell, pontos vagyok. Mi több, előbb érkezem! – vállába kap egy gyenge öklöst a nyafis hangja miatt.
Nem arról van szó, hogy nem örülök neki. Csak inkább én örülnék annak, ha a kedvemért is pontosan érkezne, nem csak akkor ha valami kedvére való fog történni.
Az öltözőben szinte forr körülötte az energia.
- Izgatottnak tűnsz. Ha jól sejtem, tegnap kiderítetted, ki is a bizonyos ismeretlen.
- Jupp!
- És? – furcsállva néz fel rám a cipőkötésből, majd tőle szokatlanul olyan mosoly jelenik meg az arcán ami nem sejtet túl sok jót. - Majd meglátod, senpai! Csak annyit mondhatok elöljáróban, hogy az a valaki igazán csodálatos! De most megyek, futok pár bemelegítő kört! – és azzal el is tűnik.
Nem láttam még ilyennek. Egyre kíváncsibb vagyok mitől van úgy oda.
Hamarosan meg is tudom, amint a Seirin a pályára lép. Az edző először csak fél pályát ad nekünk, amit nem elleneztem, mert úgysem hallgatott volna rám. Szerintem nem volt jó ötlet, de ha egyszer ezt vette a fejébe… Végül is a többieknek is edzenie kell.
Viszont arra nem számítok, ahogy előadja csendben, Kise miért nem léphet pályára, holott már be is öltözött a mezébe. Igaza van az edzőnek, hogy Kise jóval tehetségesebb, de ezzel minket is lealacsonyít, hogy nem vagyunk elég jók.
Na de… majd mindjárt megmutatjuk, hogy nem véletlenül vagyunk nemzetközileg is elismertek.
Meglepődöm, amikor egy pillanat alatt kikerül a kezemből a labda, pár másodperc csupán, felfogni sincs időm és bedobnak egy kosarat. Az a drabális állat pedig letöri a gyűrűt.
Az egyik Seirines megáll mellettem.
- Ez nem jó, rozsdás volt az egyik csavar.
- Ez akkor sem normális – morgom halkan. Ennek is megvan az eredménye. Egész pályán fogunk játszani, és az edző már Kisét is beállítja, hogy megmutassa nekik, fogjanak vissza magukból.
Már épp kezdenénk, amikor hangos sikoltozás szakítja félbe a meccset. Mind azon siránkozik, hogy Kise figyeljen rá… Francba vele.
- Ezek meg? – kérdezi a szemüveges, mire komoran csípőre teszem a kezeimet.
- Mindig ez van, ha játszik… különben… - futólépésben közelítem meg, majd egy ugrással lerúgom - Ne integess már nekik! Megütlek! – rivallok rá, a következő pillanatban már görnyedve áll előttem.
- Már megütöttél, Kasamatsu-senpai. – nyöszörgi, és már nem is figyelek tovább a fenyegető lányokra a lelátón. Közel hajolok Kiséhez, hogy csak Ő hallja a suttogásom.
- Te érted, mi folyik itt, Kise? Ki a fene a 10-es számú?
- A 10-es számú? - körbenéz, majd unottan vissza. - Ahh, az Kagami.
- Kagami? Sosem hallottam még róla – legalábbis a Csodák Generációja között nem.
- Felejtsd el őt! A srác, aki ellopta a labdát, a 11-es! A csapattársam a Teikoból, Kurokocchi. – a kis jelentéktelen jellegű kékhajúra nézek. Na róla meg még úgyse hallottam. Pláne nem tartom valami lényegesnek.: - Hihetetlen, ugye? Ugye? – olyan lelkesen vakkantja, mint egy duracelles játékkutya.
- Miért vagy olyan boldog? – ütöm oldalba, hogy álljon le. Miért indul be ennyire arra a srácra? Chh… - Mindenesetre szép kis üdvözlésben volt részünk. Udvariatlanság lenne nem viszonozni a szívességet. – megint kapok egy majdnem ördögi mosolyt, de legalább végre megkomolyodik, és rendesen játszani kezd. Ez a beszéd.
Viszont rögtön az első dobásnál akkorát zsákol, másolva az előző mozdulatát a 10-esnek, hogy recsegni kezd a palánk. Újabb derékrúgás.
- Barom, mondtam, hogy törd le!
- Sumimasen!
~*~
Úgy érzem valóban két csodák generációja tag ütközik meg. Lassan én is rájövök, hogy a passzolós srác, Kuroko valóban több veszélyt jelent, mint gondoltam volna. Ha oda-vissza passzolgatnak egymásnak, egy ideig kifognak Kisén, de hamarosan kiderül az is, hogy ez megoldható.
Amikor pedig mind Kisére próbálnak ráállni, megmutatom, hogy a csapatból nem csak egy embertől kell tartaniuk. Még szép.
Viszont akárhogy hajtunk, az utolsó kosarat a 10-es, Kagami dobja be, és megszólal a síp. Kész… vége.
Pár pillanat alatt végigfut rajtam minden érzelem, a kifulladástól a csalódottságon át a beletörődésig. A többiekre nézve megnyugtató mosollyal elérem ugyan ezt. Vesztettünk, de ez csak egy gyakorló meccs és ezek után még jobban fogunk hajtani és fejlődni, hogy ne legyen több ilyen.
Viszont amikor Kisére nézek látom nála nem elég ennyi. Pityeregve fordul el.
- Te barom – billentem fenékbe, nyomomban a többiekkel. Meglepetten fordul meg, arcán még látszik a néma könnypatak. - Hagyd abba a sírást! És van vér a pucádban azt mondani, hogy még sosem vesztettél ezelőtt, megütlek! Jobb, ha beleveszed a "revans" szót is a szótáradba! – Habár arcára mosolyt erőltet és abbahagyja a sírást látszik még rajta, hogy nem nyugodott meg teljesen.
~*~
Amíg elbúcsúzom illendően a Seirin csapattól immáron átöltözve, megjegyzi valaki, hogy Kise nincs sehol. Meglepő, de nem vettem észre. Igaz edzés előtt vagy után közvetlen nem mindig szoktam látni. Sőt… az a ritka alkalom, hogy igen.
Visszamegyek az öltözőbe, de a cuccai még itt vannak, így következőnek a terem hátsó kijáratát veszem célba. A többiek pakolnak, és indulnak lassan hazafelé.
Kint találok rá, a csapoknál, amint épp mossa az arcát.
- Hé, Kise! – lassan mögé sétálok, de közben megfordul. Úgy le van törve, mint a bili füle.
- Hai? – szinte suttogja a szót, és oldalra néz szégyenkezve. Pedig nincs rá oka.
- Most komolyan ennyire a lelkedre veszed? – nézek rá komoran. Minden csodák generációs ilyen pipogya lesz ha veszít? Ezek szerint tényleg nem vesztett még soha… Ez csak egy gyakorló meccs volt. Pedig ha tudná…
- Sumimasen. Nem voltam hasznotokra. Most majd mellőzni fog az egész csapat. Úgy tűnik, önmagamban nem érek sokat... – sorolja a hülyeségeit, mire válaszként elsőnek gyomrába vágok, hogy görnyedjen meg, majd lefogom, magamhoz szorítva.
- Te hülye! Egyrészt rohadtul nem vagy önmagadban, hiszen itt vagyunk mi is, a csapat mögötted, másrészt meg attól, hogy kikaptunk, még te vagy az egyik legjobb játékosunk, a legidiótább banda lennénk, ha mellőznénk, s ha ennyire értéktelennek érzed magad, hát gyakorolj többet, hogy amikor majd számít, már ne fordulhasson elő ilyen! – ha nem az egyszerű szavakra volt nála szükség, talán erre. Remélem… rossz látni a szomorú arcát, pedig Ő megtett mindent. Ne vágj már ilyen képet!
- Senpai... - motyogja megrezzenve így elengedem, de most fordul a kocka, és erősen átölel. - Arigatou!... Mindent meg fogok tenni, ígérem! – már épp lökném el magamtól, amikor megérzem vállamon enyhe remegésének okát így ahogy felemeltem kezem, hogy megragadjam pólóját, inkább meglapolgatom a hátát ami végül pár simítássá gyengül.
- Naná, hogy mindent meg fogsz tenni, különben megkapod a magadét – újabb két paskolás, de még mindig ölel, de legalább nem szorít és már nem is sír… azt hiszem. – Gyerünk, szedd össze magad. – Felegyenesedik és most az sem zavar, hogy felém magasodik. Csak figyelem, ahogy apró mosollyal letörli könnyeit. Ez már szebb mosoly, mint amit az előbb bent erőltetett magára. Viszont ezt a gyengéd tekintetet már nehezebben viseli a gyomrom, így sarkon fordulok mielőtt kiül arcomra is a zavarom.
- Gyere, együnk valahol valamit – egyik kezemet a csípőmre teszem, a másikat a tarkómra, majd előre megyek az öltözők felé.
~*~
A Seirinnel való meccs óta jobban meghajtunk mindenkit. Én is magam… Nem hagyom, hogy legközelebb legyőzzenek minket. Mire a levezető egymás elleni játékra kerül sor, mindenki csurom izzadtság, így pár perc pihenő után kezdünk csak játszani. Persze nem csak a fizikai erőnlét fejlesztése a fontos, de az újabb gyakorlatokkal hirtelen könnyebben kimerítettük a testünket. A folyamatos odafigyelés, koncentráció…
A többiek hülyülni kezdek azzal, hogy gyakoroljuk valakinek a hátát dobálni amíg el nem kapja, de lecsaptam mindkettőt.
Amíg öten-öten felállnak játszani én még egy ideig kifújva magam a fal tövébe ülök, iszok még egy keveset, és nem sokkal később Kise csapódik mellém. Csak egy vállon csapással fogadom.
- Megint fél órát késtél! Nem hiszem el, hogy nem tudod jobban igazítani a beosztásodat.
- Gomenne, Sepnai – simogatja meg karját.
- Bocsánatkéréssel nem hozod vissza az elmaradt időt az edzésről – beszéd közben felemelem a pólómat a hasamról, és rendesen átdörgölöm vele az arcomat. – Azt látom, hogy keményen edzel, és egyre jobb vagy, de szeretném, ha akkor is pontos lennél, amikor én kérem, nem csak, ha meccs van.
- Igyekszem, tényleg – most a tarkóját kezdi dörzsölgetni. Hátamat a falnak támasztom, ahogy a fejemet is így kicsit laposan kell néznem, hogy lássam a többieket. – Senpai – szólal meg megint ő, elnyomva a csikorgó cipők hangját a teremben.
- Hm? – fordítom oldalra a fejem, vállamnak támasztva arcomat.
- Eljössz majd velem megnézni az elődöntő meccseket? Úgy hallottam a Seirin továbbjutott – törökülésben ülve fogja a lábát, és ha nem támasztaná a hátát Ő is a falnak, arckifejezéséből arra következtetek, hogy most legszívesebben előre-hátra billegne, mint egy jól lakott ovis.
- Persze, én is kíváncsi vagyok rájuk. – fordulok vissza a meccs felé, majd mikor elég erőt érzek magamban, felállok a földről, és a kezem nyújtom Kisének. – Gyere, tegyük tökéletessé a másoló képességed – biztatom mosolyra, és végre magabiztosabban csúsztatja ujjaim közé forró kezét, mint múltkor.
~*~
Mivel eggyel kevesebb órám van ma így beváltom előre megfogadott gondolatomat, és megkeresve Kisét elérem, hogy most ne késsen el az edzésről. Míg tart az órája az automatából veszek egy szendvicset és inni, elfogyasztom, majd amikor már látom az osztálytársait elvonulni, megkeresem a termüket.
Lassan sétálva meg is érkezem, és amikor meglátom a padján feküdve, elszorul a torkom. Na nem elérzékenyülve, inkább visszafogom a kiabálást, amivel be akartam lépni. Lassan közelebb lépek és apránként észreveszem a környezetét. Kezében egy ceruza, és feje félig a karján, félig a füzeten.
 Ha jól látom, éppen házi feladat írás közben bóbiskolt el. Edzés előtt csinálná meg? Igaz mondta, hogy esténként a munkája miatt elfoglalt, de erre nem is gondoltam.
Amikor elmentünk karaokezni múltkor, akkor is teljesen ki volt merülve. Nem csoda… Miért nem utasít vissza pár munkát? Ha e miatt csökken a teljesítménye elverem.
Viszont ahogy látom lehunyt szeme alatt a két szürke kis karikát, amit sminkkel próbált elfedni, nincs szívem felkelteni. Vele szemben kihúzom a széket és leülök rá, a háttámlára támasztva karjaimat, nézem közelebbről. Államat az egyik karomra teszem. Többet kéne pihennie. Szerintem ezt valahol Ő is tudja, és mégis…
Arca alól óvatosan kijjebb húzom a füzetet. Úgy látom matek. Viszont amikor meglátom a háromszor kiradírozott megoldásokat, sóhajtva meggyűröm az arcomat. Túlterheli magát a hülye.
- Kise – próbálom felébreszteni, de mivel szép szóval nehezen megy, és még nem akarok kiabálni, elkezdem rázni a vállát. Semmi.
Hirtelen kihúzom alóla a füzetet, de még mindig nem reagál így gyorsan összetekerve a füzettel csapok egyet a fejére.
- Ébresztő – mordulok hangosabban, mire nyammogva fejét dörzsölve tápászkodik fel.
- Senpai? – álmosan néz körbe, majd kipattannak szemei – Ah! Megint elkések – felugrik a székről, ami majdnem felborul, de csak megcsúszik, és kapná össze magát, de megállítom.
- Kise, állj le. Ma nem megyünk edzésre.
- Mi? – pislog olyan értetlen fejjel, mintha más nyelven beszéltem volna.
- Csak a mai nap, nem lesz több kegyelem. Pihenned kell, látom rajtad, hiába próbáltad elkenni – mutatok a füzettel a fejére.
Lesüti szemeit, mintha lefelé nézve, megdörzsöli a szeme alatt, ami egy ásításba torkollik.
- Látod? Erről beszéltem. Jobb lenne, ha nem vállalnál annyi munkát, mert a kosár rovására fog menni. Ezt csapatkapitányodként mondom. Barátként meg azt, hogy jobban is odafigyelhetnél magadra.
- Barátként? – ismétli meg suttogva, pont a „lényegtelen” részt, majd hirtelen kivirul az arca, és tárt karokkal vetődne felé. – Senpaaai, még sosem neveztél a barátodnak – mielőtt elérne, a nyitott füzetet a képébe nyomom, és úgy tolom el magamtól.
- Ugye tudod, hogy ha hármasnál rosszabb jegyet kapsz bármikor, akkor kitesznek a csapatból? – a kezébe nyomom a füzetet, így kicsit szétcsúszott hajjal megint bambán néz rám.
- Eeeeeeeeeeeee? – rikkantja el magát, majd elkámpicsorodva néz a füzetébe. Csak nagyot sóhajtok, vállamra véve a táskámat.
- Segítek neked. Ezért is mondtam, hogy ma nem megyünk edzésre. De csak most az egyszer hagyom ki miattad, értetted? – szegezem neki mutatóujjamat, de minden reakcióra számítok, csak a mosolyára nem. Na jó talán valahol mégis éreztem, hogy ez lesz a reakciója, mert valamennyire már ismerem.
- Hai! – jelenti ki vidáman, és amíg összepakol a táskájába, addig kimegyek a teremből.
|
| ef-chan | 2012. 08. 06. 19:29:43 | #22712 |
Karakter: Kise Ryouta
Megjegyzés: (Senpainak)
Olyan erővel ragadja meg a fülem, hogy feljajdulok, és azonnal el is engedem, s hogy ez ne legyen elég, még a fejemre is koppint. Meggyötörten, kibuggyant könnyekkel pislognék rá, de megfordít, és szó szerint rúgdos arrébb, hogy húzzak már fürdeni.
- Hülye! Ha van kedved marhulni, inkább igyekezz fürdeni, mert elkésünk!
- Oké-oké - fájlalom a popóm. Olyan kegyetlen tud lenni senpai, pedig én csak örültem és hálás voltam... - pedig, ha nem is viccből mondanám, akkor is így reagálnál - mormogom még. S valóban, nem vicceltem én egy fél percig sem, igazán kedvelem. Ha belegondolok, még sosem csinált nekem senki reggelit a szüleimen kívül. Ők sem kifejezetten nekem, hanem csak mert együnk.
Na de teljesítsük a küldetést, és küzdjünk meg a fürdőszoba rémeivel. Elsőnek gabalyodjunk ki a saját ruhánkból, azt juttassuk bele a kosárba. Gombócba gyúrva, és ívesen dobva tökéletes lenne Midorimacchi szerint, de én itt is zsákolok, mégpedig elsétálva a szennyeskosár mellett, laza félmozdulattal. Mert ez az én stílusom. Aztán be kell állni a zuhany alá, és megnyitni, felvisítani, hogy túl hideg, aztán hogy túl forró, majd megnyugodni, hogy most jó, ne is mozogj. Így eláztatom magam egy ideig, majd mikor már képesnek érzem magam bármiféle tevékenységre, jöhet a tusfürdő, majd ismét zuhany, aztán törölközés, és végül keríteni kell ruhát is.
Magam köré tekerem a törölközőt, majd elindulok a szobámba. Senpai vígan elcsörömpöl a konyhában, inkább nem is zavarom, csak feltrappolok az emeletre, és magamra húzok egy boxert és egy fehér inget. Az egyenruhám viszont nem találom. Hol hagytam el este? Egy jó ideig töröm a fejem, mire visszaidézem, hogy utolsó emlékeimben még rajtam volt. Remélem, nem hánytam le...
Letrappolok, hátha senpai tud a kis huncutról valamit.
- Senpaaaaai - ásítom el a felét. - Nem láttad az egyenruhámat?
- A fotelra tettem - feleli, és arra pillantva tényleg meglátom. Tök jó, épp csak nem verte ki eddig a szemem. De mielőtt ismét közelebbi kapcsolatba kerülhetnék vele, senpai feljajdul.
Félig riadtan, félig kíváncsian lépek vissza a konyhába, s mivel a csapnál áll, mögé állva kukkolok át a válla felett.
- Senpai, jól vagy?
- Me-menj inkább, öltözz fel végre - förmed rám, pedig csak segíteni akartam. Kivert kutyaként ódalgok el, hogy végre beleugorjak az egyenruhámba, megigazítsam az ingem és felkössem a nyakkendőm is. Egy röpke pillantást vetek a nappaliban levő tükörre. Meg kell állapítsam, egész jól nézek ki ma is.
Elégedett, és immár ébernek mondható mosollyal lépek vissza a konyhába, utolsót simítva a nyakkendőn, beletűzve a nyakkendőtűt.
Ahogy az asztalra pillantok, ráébredek, hogy két teríték van fenn, fel is rikkantok: - De jó, Kasamatsu senpai-jal fogok reggelizni - majd lehuppanok cicavigyorral az egyik székre.
- Mivel nem volt időm otthon reggelizni - morog, kezébe véve a saját evőpálcikáját.
- Gomen, gomen - utánzom mozdulatait, majd egyszerre törjük meg a csendet: - Itadakimasu!
* * *
Senpai oltári jól főz, nagyon ízlett a reggeli, megettem az utolsó morzsáig. Pedig nem is szoktam reggelizni, de ezt inkább nem mertem neki elárulni, mert szakrálisan kivégzett volna.
A metrón az ablaknak támaszkodva megírom gyorsban a házit is, amelyben kicsit segít, meg közben elbeszélgetünk. Mesélek neki a fotózásról, mert érdeklődött, hogy mégis mi volt, amiért ennyire kikészültem.
- Nagyon köszönöm, Kasamatsu senpai, hogy tegnap segítettél. Igazán kedves vagy - hajolok le hozzá, hogy őszinteségem jeleképp a szemébe tudjak nézni. Különben is szeretem a szemét, olyan különleges a színe. A pillanat nem tart sokáig, máris visszaegyenesedem, előre figyelve inkább, mielőtt nekimegyek valakinek vagy valaminek. Már látom a sulit a távolban.
- Csak nem hagyhattalak ott a vécében összeesve, pláne, hogy mindegyikünket meghívtad - feleli. Ugyan már, senpai, nem kell szerénykedni. Senpai akkor is ultra kedves.
- Nem baj, szerintem senpai akkor is kedves, mert felkeltett és még reggelit is csinált - olyan büszke vagyok, hogy ilyen szuper senpaiom van, aki még kedvel is.
Vidámságom egészen az iskola kapujáig tart, ahol megpillantom az egyik ablakot, amelyen keresztül a matektanár alakja sejlik fel.
- Hoppá... - bukik ki belőlem a felismerés, el is fintorodom. Hogy én megint mit fogok kapni... - elfelejtettem, hogy óra előtt segítenem kell a matektanárnak. Köszönök mindent, senpai! Találkozunk az edzésen! - intek, majd turbóra kapcsolok, végignyargalva az udvaron.
* * *
Az elmúlt hét fantasztikus volt. Egy csomót lógtam senpai-jal, és a héten egyszer már előfordult, hogy csak öt percet késtem. Az olyan, mintha nem is késtem volna. Igaz, tegnap jó fél órát, de csak mert a hét eleji késés miatt akkor kellett bepótolnom a matektanárnak beígért szívességet. De erről tudott senpai, mert mondtam neki ebédnél, így nem kaptam meg a szokásos letorkollásom. Mondjuk így, hogy ennyit találkozunk, könnyebb értesíteni. Ma pedig ismét sikerül úgy beesnem, hogy csak tíz percet késtem.
- Végre, hogy itt vagy - lép elő senpai, de mielőtt még belekezdhetnék a magyarázatba, hozzáteszi: - Inkább siess, és öltözz át!
- Hai! - rohanok is tovább, hogy további öt perc múlva már a teremben is legyek.
Az edzés a megszokott, mégis fáradtság helyett egyre energikusabbnak érzem magam, bár rólam is dől a víz. De ma annyi jó mozdulatot láttam, önkéntelenül is kiélesednek az érzékeim. Így én is felfigyelek azonnal, mikor az edző megszólal, bár nem nekem. Onnantól kezdve pedig határozottan hegyezem a fülem, amint meghallom a gyakorlómeccs kifejezést. Jó lenne végre másokkal is gyakorolni. Jó a csapattal is játszani, de értelemszerűen mindenkinek ugyanolyan marad a játékstílusa, és így nem fejlődhetek olyan ütemben, mint szeretnék. De ami leginkább megfog, a következő mondat: - A Seirinről. Valami nagyon új iskola, semmi különös, bár úgy hallottam, nekik is van egy Csodák Generációja tagjuk, de soha nem hallottam még róla.
Ha senki nem hallott róla, akkor nem lehet más, mint Kurokocchi!
- A Seirin? - lépek hozzájuk csillogó szemekkel. - Edző! Edző! Fogadjuk el, ez jó gyakorlás nekünk is, és... - Kasamatsu senpai állít le a mellkasomra téve a kezét, így megszeppenten némulok meg.
- Kisének most igaza van - ahh, ritka alkalom, ha kutya lennék, most tuti boldogan csóválnám lihegve a farkam! El lettem ismerve. Vagyis hát az igazam, de az is nagy haladás! - Azzal nem tudunk eleget gyakorolni, ha egymás ellen játszunk, és elemezzük a videóikat, testközelből többet tanulunk abból, hogyan mérjük fel gyorsan a helyzetet - jappjapp, bólogatok is egyetértően.
- Oké, ebben igazatok van - ad igazat az edző is nekünk. Egész izgatott leszek. Kurokocchi! - Nos, akkor szólok, hogy megegyeztünk. Bár mivel ez az iskola még nagyon új, semmi adatunk nincs róla.
- Az nem baj, majd megismerjük őket - válik magabiztossá senpai. Fura érzés kerít hatalmába. Szeretném, ha senpai magabiztossága töretlen maradna, ugyanakkor nem szeretném Kurokocchin a vereség miatti letörtséget látni. De a kettő valahogy kizárja egymást, márpedig én győzni akarok, még Kurokocchi ellen is. Talán, ha meggyőzném, hogy csatlakozzon inkább hozzánk a Seirin helyett. Újra együtt játszhatnánk!
- Senpai olyan okos - ölelem meg Kasamatsu senpait, elhessegetve magamtól a kellemetlenül ellentétes érzelmeket. Kissé meglepődök ugyan, hogy hagyja magát, bár morog, s már épp a végzetem látnám abban, hogy letolja magáról a karjaim, mert most majd jön biztos a rúgás, de helyette megpördül, és rám néz egész közel hajolva, gyanakodón.
- Gyanús vagy nekem, Kise... Ki van a Seirinben, aki ennyire érdekel?
- Akárki is, egyszer a csapattársam volt, így természetes, ha izgatott vagyok - próbálok semleges választ adni. Nem hiszem, hogy sikerült, de legalább nem firtatja tovább a dolgot. Én ellenben a levezető futás után villámgyorsan bevetem magam az öltözőbe, majd tőlem szokatlanul elsőként távozom sietősen, kíváncsian és reményektől telve, hogy megnézzem magamnak a Seirint.
* * *
A tegnap délután furcsán sikerült. Kifejezetten örültem, hogy újra láthattam Kurokocchit, de ő végtelenül elutasító volt. Iszonyúan fájt, hogy ilyen rideg... Felsóhajtok, s felkelek. Akárhogy is, izgatott vagyok. Bár jobb volt Kurokocchival egy csapatban játszani, végül is így is játszhatunk, s ennek köszönhetően ismét tudok róla legalább egy egészen picit. Ráadásul az a Kagami srác kíváncsivá tett. Mert megakadt rajta a szeme.
* * *
- Senpai! - integetek már messzebbről, és ő megilletődve fordul meg.
- Kise? Hát te? - fejezi is ki meglepettségét. Olyan aranyos.
- Ideértem időben - vigyorgok rá büszkén. Bár nem csoda, hogy itt vagyok, már várom, hogy játszhassak Kurokocchi ellen. Bár azt még jobban várom, hogy itt legyen. Na de a kettő egyenesen fog következni egymásból, így mindkettőt várom.
- Épp ezt furcsállom én is - jegyzi meg, fintort csalva az arcomra.
- Senpaiiii, igazán örülhetnél neki, hogy amikor irtózatosan kell, pontos vagyok. Mi több, előbb érkezem! - nyavalygok műnyafogva, mire kapok egy kisebb boxot a vállamba. Tényleg nem azt a cél szolgálja, hogy fájjon, egyszerűen csak így fejezi ki, hogy ne hülyüljek. Olyan aranyos. Minél jobban értem, annál aranyosabbnak gondolom az egészet.
Az öltözőben gyorsan átöltözöm. Bár még csak a gyakorlós ruhába, a meccs előtt ugyanis még kicsit melegítünk, csak utána érkeznek majd a vendégek.
- Izgatottnak tűnsz - bukkan fel mellettem már szintén átöltözve Kasamatsu senpai. - Ha jól sejtem, tegnap kiderítetted, ki is a bizonyos ismeretlen.
Senpai félelmetesen élesszemű... Kár is tagadni, így bólintok: - Jupp!
- És?
Kissé értetlenül nézek rá egy fél pillanatra, de aztán "ördögien" elmosolyodom: - Majd meglátod, senpai! Csak annyit mondhatok elöljáróban, hogy az a valaki igazán csodálatos! De most megyek, futok pár bemelegítő kört! - válok ismét lelkes óvodássá, s kitempózok az öltözőből.
Nem véletlen futni kívántam. A kampuszon keresztül csalinkázva már meg is pillantom őket a távolban, hogy aztán üdvözölhessem is őket a magam módján, miközben beinvitálok mindenkit a tornaterembe. Arra azonban nem számítok, hogy kellemetlenségek sora várja őket. Az hagyján, hogy az edző nem tisztelte meg őket az egész pályával, ami miatt mindenki dühös lesz, de még csak játszani sem enged, amely váratlanul ér, és még inkább rosszul esik. Én játszani akarok, már csak azért is mert kihívtak, de még inkább, mert akkor legalább közvetve Kurokocchival játszhatok! Bár az talán kissé túlzás volt az edző részéről, hogy kijelentse, egész más szinten vagyok. Tudom, hogy így van, szó se róla, mégis, minek hangoztatni. Még a végén Kasamatsu-senpai visszatér a komolyabb fenyítéshez, ami azt jelentené, nem kedvel.
Azonban, ahogy titkon el is vártam, nem kell sokáig a kispadon száműzetésben töltenem az időt s miután Kurokocchi egy kiváló passzt ad, Kagami máris oltári zsákolással szerez pontot. Még a palánkról is leszakítja a gyűrűt. Az edző iszonyatosan ideges, így igyekszem elfojtani elégedett mosolyom, de még így is úgy vigyorgok, mint a vadalma. S míg előkészítik a terepet, felkészülök. Mondjuk tény, valahányszor a letört gyűrűre nézek, nevethetnékem támad. Ez a Kagami, nem is olyan rossz. Van benne lehetőség, épp csak még kevés, nagyon kevés ellenem.
Ahogy a pályára lépek, komollyá válok, ezzel tisztelem meg Kurokocchit.
- Bocsánat, hogy megvárakoztattalak titeket - úgy tűnik, elégedettségem kölcsönös a Seirin állandóiéval. Remélem, jót játszunk. Bár afelől kétségem sincs, ki fog nyerni.
A pálya széléről felhangzó megszokott sikoltozás viszont kissé kizökkent. Ma is jó sokan vannak a rajongóim, mint mindig. De ma nem fogom őket elkényeztetni, mert valaki sokkal fontosabbal kell foglalkoznom. Azért annyit megengedek magamnak, hogy vidáman odaintegessek nekik, megköszönve, hogy eljöttek megnézni és szurkolni nekem.
A következő pillanatban viszont kis híján a földet nyalom fel, ahogy iszonyatos nagy hátsón billentést kapok, s senpai hangja kél mérgesen: - Ne integess már nekik! Megütlek!
A kérdéses testrészt fájlalva egyenesedem ki felé fordulva, és enyhe felháborodott hisztivel a hangomben állapítom meg a tényt: - Már megütöttél, Kasamatsu-senpai.
Azonban nem törődik nyavalygásommal, helyette intim közelségbe lép, csak pislogok. - Te érted, mi folyik itt, Kise? - teszi fel a kérdést. Most mondjam azt, hogy nem erre számítottam? - Ki a fene a 10-es számú? - és miért pont a 10-es számú?
- A 10-es számú? - kérdezek is vissza, szétnézve. Ki lehet a 10-es számú? Ahogy megpillantom, leesik a tantusz. - Ahh, az Kagami.
- Kagami? Sosem hallottam még róla - jegyzi meg, mire felnevetek. Ugyan már!
- Felejtsd el őt! A srác, aki ellopta a labdát, a 11-es! A csapattársam a Teikoból, Kurokocchi. - érzem, hogy átmegyek áradozó üzemmódba: - Hihetetlen, ugye? Ugye?
Ő viszont nem osztja ezt a nézetem velem: - Miért vagy olyan boldog? - vág gyomron. Nyaff...
- Mindenesetre szép kis üdvözlésben volt részünk - folytatja egyenesen a szemembe nézve. - Udvariatlanság lenne nem viszonozni a szívességet.
Elmosolyodom. Pontosan értem, mire gondol, s rajtam ne múljon! Mindent beleadok!
Neki is kezdünk, a terv szerint, s gyors mozdulatokkal rázom le az engem fogó Kagamit, hogy aztán megkaphassam senpaitól a passzt, és pontosan lemásolt mozdulatokkal vágom én is be a labdát, zsákolva. De hiába, a gyűrű csak megmarad, nem törik, így végül elengedem, a földre érkezve. Azért elégedett lennék magammal, ha nem kapnék újabb rúgást: - Barom, mondtam, hogy törd le! - üvölt velem ismét Kasamatsu-senpai, én meg csak arra vagyok képes, hogy kegyelemért és bocsánatért esedezzek: - Sumimasen!
* * *
A kis kezdőaffér után a meccs iszonyatos tempóban gyorsul fel, s egymást érik a pontot érő találatok, mindenki belead mindent. Én is. Mert bár gyakorlómeccs, számomra ez valahol mégsem játék. Hiszen még egy ilyen tét nélküli mérkőzésen is a győzelem számít. Ahogy Akashicchi mondaná, a győzelem minden.
Azonban a meccs második felére egészen másképp jönnek fel. Magabiztosabbak, és rá van írva az arcukra, olyasmit találtak ki, amely szerintük hatásos lehet. Már az első percben meg is tapasztalhatom, mi az: Kagami elkezd paszolni, és összejátszani Kurokocchival. A dolog felbosszant, s elhatalmasodik rajtam az érzés: akárhogy is, de nem hagyom, hogy gúnyt űzzenek belőlem, bebizonyítom, hogy még így sincs esélyük ellenem!
Mégis még sok mindent kell megtanulnom, azt hiszem, félretenni, mert mikor elém áll, megtorpanok. Egy sereg érzelmet kavar fel bennem, ahogy farkasszemet nézve állunk egymással szemben. Sosem voltunk még ellenfelek. Sosem tudtam eddig rá vetélytársként nézni. Mindig is elismertem, de soha nem gondolkodtam azon, hogy egyszer azon kell munkálkodnom, hogy keresztülléphessek rajta. Kurokocchi...
Akkor sem állíthat meg!
Könnyedén suhanok el mellette, ám ekkor Kagami áll elém, s mire észbekapok, Kurokocchi hátulról már ki is üti a kezemből a labdát. S ismét hátrányba kerülök. A dolog felbosszant, így mikor ismét az enyém a labda, hárompontossal próbálkozom, de ismét csak megdöbbent, hogy Kagami Kurokocchit használva emelkedik elég magasra, s blokkolnak megint. A fenébe már! Lendületesen fordulok meg, ám ekkor valamibe beleütközik a kezem. Ahogy visszafordulok, hidegzuhanyként ér: Kurokocchi vérzik.
Csak bámulom, ahogy leviszik, s bűntudatom támad. Én tettem ezt vele, bár nem szándékosan...
A meccs viszont tovább folyik, Kurokocchi nélkül, de hasonló intenzitással. Mintha minden beindult volna. Ennek ellenére tartjuk magunk. S ha a meccs elején úgy gondoltam volna, így már nem lesz ugyanolyan, most egy csepp hiányérzetem sincs.
S a negyed végére Kurokocchi is magához tér. Ahogy elnézem, mikor ismét beáll játszani, hirtelen valamiért olyan egyedül érzem magam. Az érzést nehéz megmagyarázni, hiszen ugyanannyian vagyunk a pályán, mégis, ahogy a csapattársaira néz...
Gondolkodni viszont nincs időm. A nyomás egyre nagyobb, és kezd bennem is elhatalmasodni a nyomás hatására az elszántság. Még többet, egyre többet kell beleadnom! Mert győznöm kell! Még Kurokocchi ellen is!
Ismét felgyorsul az egész, mégsem tudunk elhúzni, egyszerűen nem találom rajtuk a fogást. S valahogy állandóan kettejükkel kell szembenéznem jóformán egyedül. A percek pedig egyre csak fogynak. Az utolsó támadás azonban a miénk lesz, senpai helyzekedik, és rá is dobja, ám mindenki meglepetésére Kagami megint előbukkan és blokkolja. A fene, így még juthat idő egy támadásra tőlük!
Megindulnak, de eléjük állok, akárhogy is, ha Kagamit blokkolom, mivel Kurokocchi nem képes dobni, akkor elég lehetek, s a többiek visszaérve megszerezhetik a lepattanót, az idő pedig lejár, s akkor hosszabbítást játszunk, hála a döntetlennek. A szám azonban tátva marad, ahogy Kurokocchi rádobja. Hiszen nem is tud dobni! Csak később esik le a turpisság, mikor már késő, csak annak lehetek szemtanúja elkerekedett szemmel, ahogy bevágja a kosarat, s belém hasít szinte azonnal a bíró sípjának a hangja.
100-98.
100-98...
Az egész olyan hihetetlen. Csak lassan fogom fel, s ki kell mondjam hangosan is, hogy tényleg el is jusson az agyamig is teljesen: - Veszítettem? - ez még sosem fordult elő. Életemben először... képtelen voltam nyerni. Hiába adtam bele mindent, vesztettem. A könnyek hirtelen, minden előzetes jel nélkül csorognak végig az arcomon, meg is illetődöm, miközben próbálom letörölni őket, de azok egyre csak szaporáznak, folyton pótolva "elhullott" társaik. Pedig én ... én nem akarok...
- Te barom - nyeklek megint majdnem össze, ahogy senpai belém rúg. - Hagyd abba a sírást! És van vér a pucádban azt mondani, hogy még sosem vesztettél ezelőtt, megütlek! Jobb, ha beleveszed a "revans" szót is a szótáradba! - a szavai ugyan jól esnek, de nem változtat a kedvemen. Igaz, mire felsorakozunk, addigra összeszedem magam annyira, hogy már ne sírjak, mégis olyan fakó most minden. Így amint lehetőségem van rá, az udvarra sétálok, amely most egész elhagyatott. Át sem öltöztem, csupán ledobtam valamerre a mezt az öltözőben.
Látszólag csak lehűtöm magam, de igazából próbálom elmosni a gondolataim.
- Hé, Kise! - összerezzenek, s kényszeredetten kiegyenesedem, hogy senpaira nézhessek.
- Hai? - hangom elhaló, s tekintetem is kerüli az övét.
- Most komolyan ennyire a lelkedre veszed? - vonja össze a szemöldökét.
- Sumimasen - felelem halkan. - Nem voltam hasznotokra. Most majd mellőzni fog az egész csapat. Úgy tűnik, önmagamban nem érek sokat...
Gyomron vág, s ahogy összegörnyedek, megragad a nyakamnál fogva, és úgy szorít magához, kis híján megfojtva, bár nem az a célja, tudom. - Te hülye! Egyrészt rohadtul nem vagy önmagadban, hiszen itt vagyunk mi is, a csapat, mögötted, másrészt meg attól, hogy kikaptunk, még te vagy az egyik legjobb játékosunk, a legidiótább banda lennénk, ha mellőznénk, s ha ennyire értéktelennek érzed magad, hát gyakorolj többet, hogy amikor majd számít, már ne fordulhasson elő ilyen!
- Senpai... - nézek fel rá és olyan komolynak tűnik, miközben szorítása enyhül, így kicsusszanhatok karmai közül. Ám ahogy felegyenesedek, gyors mozdulatokkal ölelem át, hogy elrejthessem ismét előbukkanó könnyeim. - Arigatou!... - súgom. - Mindent meg fogok tenni, ígérem! - sokkal erősebb leszek. Mert bízol bennem, ezerszer erősebb leszek!
|
| timcsiikee | 2012. 08. 04. 14:53:58 | #22659 |
Karakter: Kasamatsu Yukio
Megjegyzés: ~ lökött Kisének
Kasamatsu:
Az edzés után a minden évben szokásos papírmunkát csinálom meg és készítem elő, amikor Kise jön közelebb.
- Kasamatsu-senpai, nem lesz valamikor csapatépítő tréning? Elmehetnénk mondjuk közösen karaokézni! Mit szólsz hozzá? Jót tenne a csapatnak, nem? – pattog lelkesen, de csak sóhajtok egyet, felé sem nézve.
- Erről főként a csapatot kellene megkérdezni, de ahhoz ugyebár időben kellene edzésre érni.
- Dedede, nem lenne jó ötlet összeszokni?
- Ha az ember az öltözőben is tölt időt, legfőképp akkor, mikor a többiek is benn tartózkodnak, ezzel nincs probléma – felnézek a papírból és ahogy meglátom a szomorú kiskutya szemeket, kissé eltorzul az arcom. Hogy tud ilyen képet vágni? Bár lehet nem véletlenül modell.
- Talán – ül le mellém elszontyolodva. Amíg csendben van tovább folytatom a feljegyzéseket, de megint ő töri meg a csendet. - Senpai... emlékszel, tegnap kérdeztél valamit. – leállok az írással és rá figyelek. Na máris? Azt hittem többet kell majd várnom vele.
- Igen. – felé nézek és tőle elég szokatlan kifejezéssel arcán mesélni kezd.
- Tudod, azért nem mentünk egy suliba, mert fel sem merült bennünk, hogy ilyesmit megbeszéljünk egymással. Csak kitöltöttük a lapokat saját magunk, felvételiztünk saját magunk, s végül mentünk, amerre a sors irányított minket. Minden edzést együtt töltöttük, minden versenyen együtt voltunk, de ahogy vége volt az utolsó évben a kupának, úgy szétfújt minket a szél, mintha soha nem is ismertük volna egymást. Ezzel nincs baj. Az élet ilyen, az ember állandóan hasonló dolgokkal szembesül, elvégre minden elmúlik. Én csak szeretném kihasználni a három évemet itt, amely megadatott arra, hogy közös emlékeket éljek át másokkal. – Amikor megszólalnék megcsörren a telefon. - Elnézést – ez után már csak azt látom, hogy integetve elsiet. Biztos fontos dolga akadt.
De… mi az hogy eszükbe sem jutott megbeszélni? Nem csak azt, hogy talán valamelyikükkel egy iskolába mennek, vagy sem… de hogy még azt sem tudták a másikról, hogy hova akarnak menni? Ez nekem elég furcsa.
Gondolom így értette, hogy nem jöttek ki jól egymással. Még ha egy csapat is voltak, de… nem úgy tűnik, mintha ezentúl bármi más kapcsolat lett volna köztük. Persze ez nem szabályszerű, de legalább valamennyire csak jóban kéne lenned azzal, akivel együtt játszol.
Nem tudom pontosan milyen lehetet ez, én el sem tudnám képzelni, igaz hogy én sem valamelyik régebbi csapattársammal jöttem ide, de mindenkinek meg volt az oka miért hova megy, és tudtam előre. Leteszem a tollat, hátra dőlök, és a plafont nézve felsóhajtok, majd előveszem a telefonomat és tárcsázni kezdek.
~*~
Másnap az egyik szünetben felkeresem, de valahol meg is bánom. Egy ideig tudom ignorálni a megvető vagy épp ingerlő pillantásokat, de amikor ez egyre gyarapodik, ugyanúgy egyre nehezebb nem észrevenni, hogy lesik minden lépésemet. Mielőtt meggondolnám magam már a terme előtt vagyok, és épp egy kilépő diákot állítok meg.
- Ne haragudj, meg tudnád mondani itt van e Kise Ryouta? – szerencsémre egy srácot fogtam ki aki tök lazán fordul be, hogy mondatával együtt mutasson is.
- Kise? Ott hátul, az ablak mellett – rögtön el is nézek mellette, biccentéssel megköszönöm majd bemegyek a szöszke felé, aki közben már észre is vett. Megállok közvetlen felette. Azt hiszem muszáj lesz gyorsnak lennem, ha nem akarok elkárhozni pár hülye tyúk tekintetétől.
- Ne légy ennyire letörve, barom – ököllel barackot kap a fejére, mire fáradt szeméből szemsarkában kis könnycseppel néz fel rám - Lebeszéltem a srácokkal, este kiruccanunk közösen. Hatkor a kapunál. Ne késs! – meglepett arcát látva kissé elakad a lélegzetem is főleg mikor szemeiből nem csak meglepettséget veszek ki.
- O…oké! – makogja megilletődötten és most, hogy átadtam hírt megyek is tovább dolgomra.
~*~
Felváltva nézzük óráinkat ki a kezén ki a telefonján én pedig már morogva lépkedek jobbra-balra, miközben várunk. Komolyan, nem is Ő lenne, ha nem késne el egyszer valahonnan.
Végre feltűnik futva.
- Bocsánat, bocsánat, bocsánat!
- Nehezedre esne egyszer nem késni? – oldalba bököm mikor eléggé a közelembe ér.
- Bocsánat, csak visszatartott a matektanár büntetésből. – egyre jobb, ha még a tanárokkal is bajban lesz, az a vég.
- Javíthatatlan! – ahogy elindulok mindenki követ, Kise halad mellettem és fokozatosan látszik rajta, hogy ahogy a hely felé közeledünk, egyre jobban kivirul. Mikor megérkezünk a helyre már annyira elemében van, hogy mi csak egy emberként állunk és nézzük mint egy mutatványt, ahogy fel-alá szaladgál, rohan a pulthoz, foglal, majd vezet is a terem felé, elsőnek akar énekelni, mindenki hagyja, hogy beállítsa a karaoket.
Első ránézésre nem mindenkinek van kedve ehhez, vagy inkább fogalmazzunk úgy Kiséhez képest olyan mintha mindenkinek csak nyűg lenne?
Meghozzák az italokat is közben, bár nem tudtam, hogy ezt is kértünk.
- Vegyetek nyugodtan, ami tetszik – ide érezni az italból a piaszagot, bár az üvegen is látszik.
- Te alkoholizálsz?
- Nem vészes, csak öt százalékos, jó az ellazuláshoz – nem sokkal ez után elindul a szám, üveggel a kezében énekelni kezd, közben néha iszik ha a szövegben van idő rá. Lassan feloldódnak a többiek is ahogy elnézem. Megnyugtató.
- Köszönöm szépen! Senpai igazán csodálatos, egész belé fogok habarodni tényleg! – ezzel lerombolva az eddigi időszakra kialakult képet lerombolja, már épp csapnék felé, amikor felkészülten perdül tovább. Mi baja van ennek? Mi poénos az ilyen meleg megszólalásokban? Franc… forró fejjel inkább egy pohárért nyúlok és oldalra fordulva iszok bele, amíg elmúlik a fejem fővése.
Egy idő után Kise eltűnik, ami még nem lenne baj, mert gondolom a mosdóba ment, de túl sokáig marad távol. Amíg a többiek elvannak kimegyek hogy utánanézzek persze elsőként a férfi mosdóban, és amint belépek rögtön hörgés fogad.
- Kise? – újabb gurguláró ronda hang, rögtön meg is találom gazdáját. Elég pocsékul néz ki. - Látod, milyen hülye vagy, minek ittál? – főleg ha nem bírja. Még, hogy nem lesz baj, csak 5%... persze.
- Nem azzal volt a baj – kezd bele kicsit nyeldekelve a levegőt. - Csak kezdek lemerülni, nem aludtam tegnap reggel óta, csak egy órácskát. – Egy órát? Ez most komoly?
- Mert hol voltál?
- Fotózáson – Ezzel majdnem mindent elmond. Nem tudom hogyan folyik egy ilyen fotózás, de valószínűleg éjszakázott, pont a tegnapi edzés után. Hát ez remek.
- Miért nem mondtad előbb?... – ha ezt előre tudom vártam volna még pár napot ezzel a programmal bár halvány dunsztom sincs neki mikor van munkája.
- Én csak... az én ötletem volt... és senpai annyira igyekezett, egész meghatódtam... nem akartam pont én kimaradni – Nekidől a falnak, jobban mondva nekiesik. Ez egyre rosszabbul néz ki.
- Inkább kimaradsz két-három napot a suliból, mire rendbe jössz, mert túlhajtottad magad! Normális vagy? – nem mond semmit, valamennyire azért létszik rajta, hogy megbánta a meggondolatlanságot. Hogy tanulni fog-e belőle… Majd meglátjuk, de egyelőre nem hiszem. - Gyere, hazakísérlek. – ajánlom fel kezet nyújtva, hogy felsegítsem.
Cuccok fel, szólok a többieknek és már az utcán is vagyunk.
Mivel út közben támogatom így lassabban haladunk, de szerencsére úgy néz ki a mosdóban mindent kiadott magából, mert egynél többször nem állunk meg fal mellett.
Már a mondott utcában járunk, elég jó környéknek tűnik, sőt mi több, de most nincs időm ezzel foglalkozni.
- Melyik a tietek?
- A második kerítés, és itt a kulcs – átveszem, az utolsó métereken is betámogatom még a lakásba a kanapéig.
- A szüleid? – hogy-hogy ilyenkor még nincsenek itthon?
- Külföldön, nyaralnak – tavasszal? Komolyan?
Csak pár pillanat amíg körbenézek, majd közelebb lépek a kanapéhoz.
- Hé, Kise, melyik a… - elakadok amikor meglátom, hogy háton fekve, ahogy ledőlt úgy aludt el. Feje oldalt, fele lába a földre lóg. egyik karja szintén, másik rajta. Ez gyors volt…
Egy pillanatra elgondolkodok vajon mit is kéne csinálnom, csak induljak el, de azt nem, lehet. Először előkerítek valahonnan egy plédet, de elsőnek nem rá terítem, hanem a kanapé háttámlájára. Ha így hagyom az egyenruhája össze fog gyűrődni.
Lehet mégsem kellett volna hazakísérnem? Én hülye.
Óvatosan leveszem róla az egyenruha kabátját, az ingét inkább rajta hagyom, majd remegő kezekkel kioldom a nadrágját. Annyira groteszk ez a helyzet. Úgy érzem mintha nyárson sütnék a fejem, de fogcsikorgatva megcsinálom. A nehezebb részén túl vagyok, már csak lehúzom róla a nadrágot a bokarészénél fogva, majd a fotelra teszem összehajtva a kabátja mellé. Most már betakarhatom, a kulcsát az asztalon hagyom, cipő fel.
Még a bejárati ajtóból vetek rá egy pillantást, majd kilépek. Azt hiszem holnap baromi korán kell kelnem.
~*~
Az egy dolog, hogy sokkal korábban keltem mint általában, még egy közértben is voltam már, de hogy tizedszerre hívom és nem veszi fel, a kopogás sem kelti fel, az már nekem is sok. Ha meghalták, Kise, megöllek!
A kopogásból dörömbölés válik, pedig igazán nem akartam ennyire hangos lenni, de úgy néz ki, hogy muszáj, közben a telefonnal folyamatosan hívom és végre kattan egyet a készülék.
- Senpai? – morog bele álmosan, de én sokkal hangosabban válaszolok, hogy erre felkeljen.
- Végre már, nyisd ki ezt a nyomorék ajtót!
- Máris... – kinyomom a telefon, pár dörrenő lépést hallok, majd nyílik is az ajtó - Kasamatsu senpai? – valóban ennyire korán lehet neki, ha nem esett le, hogy ha telefonban kérem, hogy nyissa ki az ajtót és csapok itt eget zengető lármát és nem a szomszéd.
- Bemehetek végre? – morgom zsörtölődve, mikor már több másodperce bámult mint kéne, és az ajtó közepében áll fogva a kilincset. Félre is áll, hogy beférjek, majd be is csörtetek, csak lábbal letolva szépen a cipőimet. - Tudtam, hogy magadtól elaludnál! – A konyhában leteszem a szatyrot, s táskámat, majd lekapom az egyenruha felsőjét, majd feltűröm az ingemet. - Fürödj le, tedd rendbe magad, aztán reggelizz meg, összedobok valamit. De igyekezz, mert ha elkések miattad, megnyúzlak!
- O... oké... – makog válaszként, de nem moccan.
- Mire vársz még? – kinézek a konyhából a fél ajtóban állva, minden haragom elszáll, amikor meglátom arcát, és inkább meghökkenek. – Mi a baj? – totál leblokkolok, amikor kettőt lépve előttem terem, de ha ez nem lenne elég, még át is ölel. Wheeeeeeeeeeeeeeee?
- Senpai, én tényleg beléd fogok szeretni! – a fejem belső hőmérője kiakad, a gőzszabályzóról beszélve, ami sípolni kezd, egészen nyakamig tüzes méreg –vagy valami ahhoz hasonló – önt el, ujjaim ökölbe szorulva remegnek meg. Ez hülye, ez hülye, ez hülye.
Hirtelen felnyúlok egyik kezemmel, hogy meghúzzam a fülét, jajgatva enged el végre és ha már szinte húztam, akkor koppintok is egyet a fejére, mire újabb fájlaló jajgatás a válasz.
- Hülye! Ha van kedved marhuli, inkább igyekezz fürdeni, mert elkésünk – mordulok rá forró fejjel, majd még egy utolsó fenékbe billentéssel irányzom vélhetően a fürdők felé.
- Oké-oké – dörzsöli hátsóját sajnálkozva, majd megfordul végre, így én is visszairányulok a konyha felé – pedig ha nem is viccből mondanám… - csak pár szót hallok ki motyogásából ahogy eltűnik a házban, így még egyszer visszafordulok, de ekkor már nem látom. Most vagy túl jó a hallásom vagy képzelődök.
Elismerem… most pír van az arcomon. Mi az, hogy nem vicc? Idióta…
Nekikezdek a zöldséges omlettnek, a legegyszerűbb, amit gyorsan meg tudok csinálni, amíg lefürdik, kockázom a paprikát, paradicsomot, kis pohárban kikeverem tojást a fűszerekkel, amiket nem találok meg elsőre, bár majdnem kiszúrták a szemem. Másabb, mint a mi házunk, naná. Kicsit érdekes érzés is más házában reggelit készíteni.
Keresek két tányért, kiteszem a pultra, ekkor meghallom a lépteket.
- Senpaaaaai – mondja nyújtottan, nyúzottan mintha épp egy ásítást nyomna el, a hang felé fordulok kezemben a serpenyővel, és meglátom, hogy tarkóját dörzsölve, szétnyitott ingben és egy szál boxerban lép be a konyhaajtón. – Nem láttad az egyenruhámat?
Most hogy belegondolok, edzés előtt vagy után szinte sosem láttam Kisét az öltözőben… Miért mérem végig harmadszorra?!?
- A fotelra tettem – fordulok vissza az omlett felé, hogy a tányérra tálaljam, amikor még az előző látványtól elvakultan sikerül leforráznom a kezemet. – Wáh! – gyorsan leteszem a serpenyőt, a csap fölött hidegvizet zúdítok ujjamra, de nagyot ugrok én is és a gyomrom is bukfencezik egyet, amikor megérzem közvetlenül mögöttem.
- Senpai, jól vagy? – még jó hogy nincs közelben a forró serpenyő, mert most belenyúltam volna.
- Me-menj inkább öltözz fel végre! – förmedek rá mire lebiggyesztett kis ajkakkal hátrál, majd kifordul végre.
Ez a kölyök menthetetlen. Bár tény, most nem csinált semmi rosszat. Hahh…
Megtörlöm a kezem, szerencsére semmi baja, így befejezem a tálalást, és mire kipakolok mindent az asztalra már a nyakkendőjét igazítva lép vissza. Végre…
- De jó, Kasamatsu-senpaiial fogok reggelizni – vidáman ül le, élénken szaglászva.
- Mivel nem volt időm otthon reggelizni – morgom halkan, kezembe véve az evőpálcikát.
- Gomen, gomen – ő is követi példámat, majd egyszerre mormoljuk el, hallhatóan más hangsúllyal: - Itadakimasu!
~*~
A suli felé haladva be kell látnom, hogy annyira nem is rossz társaság, habár néha fárasztó tud lenni, viszont olyan mintha kiegészítene. Na jó ez furán hangzott. Akkor inkább azt mondom, hogy úgy viselkedik, ahogy én nem. Na jó ez is hülyén hangzik, inkább hagyjuk. A lényeg, hogy jó társaság, és ez elég.
- Nagyon köszönöm, Kasamatsu-senpai, hogy tegnap segítettél. Igazán kedves vagy – billeg mellettem, kicsit felém hajolva, jókedvű mosollyal, majd visszaegyenesedik. Ha így csinál, mindig eszembe juttatja, hogy alacsony vagyok, de… most nem bököm oldalba.
- Csak nem hagyhattalak ott a vécében összeesve, pláne, hogy mindegyikünket meghívtad. – magyarázom előre nézve.
- Nem baj, szerintem Senpai akkor is kedves, mert felkeltett és még reggelit is csinált – most csak virul a feje, és halad előre mellettem.
Na igen… lehet, hogy amúgy is megtettem volna, de azok után amit mesélt… Úgy éreztem szüksége van erre, ha már eddig hiányzott az életéből. Nem tudom hogy esett volna neki, ha egy ilyen este után kihagy egy napot és senkit nem érdekel. Az edzőt is csak annyira, hogy megint késik és nem érdekli miért…
Nem mintha azért csináltam volna, mert én is elvárnám mástól, vagy épp tőle.
Mikor megérkezünk az iskola elé, megtorpan egy pillanatra.
- Hoppá… - megállok mellette, és felnézek arcára - elfelejtettem, hogy óra előtt segítenem kell a matektanárnak – sóhajtva fél arcomat egyik tenyerembe temetem, és kissé megrázom fejem. Nem is Ő lenne. – Köszönök mindent, Senpai! Találkozunk az edzésen – rohanni kezd integetve, még szerencséje, hogy nem esik el valamiben.
- De ne késs el! – ordítok utána, bár szerintem marhára nem értem el vele semmit, ha hallotta, ha nem.
~*~
A következő hét körülbelül úgy telik el, mint a tavalyi év, annyi különbséggel, hogy a hosszabb szünetekben Kisével sétálok vagy ülök le kint vagy az egész csapattal ha véletlenül úgy alakul. Talán mégis van abban valami, ha a csapat jobban ismeri egymást, mintha csak sima csapattagokként könyvelnénk el a másikat, és semmi más.
Talán mégsem olyan mint a tavalyi év… sokkal jobbnak érzem, és azt hiszem ehhez Kisének is van köze.
Az már meg sem lep, hogy az edzésről késik, az viszont már igen, hogy kevesebbet, mint máskor. Csak nem fejlődőképes? Nahát.
- Végre, hogy itt vagy – már épp hajlongana bocsánatkérően, de tovább intem – inkább siess és öltözz át – terelem messziről így megspórolva a hosszú sajnálkozást csak felegyenesedik és megnyugodva siet tovább.
Megvárjuk míg kicsit bemelegít, majd az edzéstervet követve már egyszerre végezzük el a gyakorlatokat, műveleteket, amiket az edző írt elő. Emlékszem általános iskolában ez még csak olyasmikből állt, hogy labda dobálása, körbe futkosás labdát pattogtatva.
De már nem vagyunk gyerekek, ráadásul már a versenyekre is készülnünk kell, az iskolák közöttire. Az edzés végén lezárásként, min mindig most is két felé válunk, hogy csapatokba verődve játsszunk egymás ellen.
- Kasamatsu, idejönnél egy kicsit? – szól az edző, mire arcomat a pólómmal megtörölve felé kocogok érdeklődve. Tényleg nem tudom, mit akar, mert minden papírt megcsináltam, és még tuti, hogy nincs meg a csoportok listája.
- Tessék – állok meg előtte, és rá is felfelé kell néznem. Nem csak magas, de széles is.
- Az egyik iskolából érdeklődtek, hogy ráérnénk-e egy gyakorló meccsre. Mit szólsz?
- Melyik iskoláról van szó? – kérdezek vissza, a többiek is kicsit elcsendesednek de még hallom a nyüzsgést.
- A Seirinről. Valami nagyon új iskola, semmi különös, bár úgy hallottam nekik is van egy csodák generációja tagjuk, de soha nem hallottam még róla.
- A Seirin? – lép szinte közénk Kise, felém magasodva. – Edző! Edző! Fogadjuk el, ez jó gyakorlás lesz nekünk is, és… – mellkasára téve kezemet megtolva állítom le. Megszeppenve néz rám, mint a kiskutya aki nem kapja meg a kutyakekszét.
- Kisének most igaza van. Azzal nem tudunk eleget gyakorolni, ha egymás ellen játszunk, és elemezzük a videóikat, testközelből többet tanulunk abból, hogyan mérjük fel gyorsan a helyzetet.
- Oké, ebben igazatok van. Nos, akkor szólok, hogy megegyeztünk. Bár mivel ez az iskola még nagyon új, semmi adatunk nincs róla.
- Az nem baj, majd megismerjük őket – válaszolom lazán, majd az edző bólint és megy is dolgára, a levezető meccseken már úgy sem szokott mindig maradni.
- Senpai olyan okos – támad le hátulról megölelve kise, pár pillanatig hagyom morgolódva, majd letolom magamról karjait, átbújva alatta, és megpördülve fordulok felé, hogy rendesen láthassam arcát.
- Gyanús vagy nekem Kise… Ki van a Seirinben aki ennyire érdekel?
|
| ef-chan | 2012. 08. 04. 14:52:47 | #22658 |
Karakter: Kise Ryouta
Megjegyzés: (Senpainak)
- Épp hazafelé indultam - feleli érdektelenül, mire kissé szomorkásan, nagy kérlelő szemeket meresztve hajolok közel, hogy megenyhítsem.
- Kééérlek senpai, nem sok idő! - szokásos mód mar az oldalamba, de ez most inkább csikiz, mint fáj, s önkéntelenül fel is kuncogok "menekülve". Senpai olyan kis mufurcnak tűnik, de valójában nagyon jó arc. Kedvelem.
Na de még mindig nem szereztem meg a fülemnek tetsző választ, így továbbra is mellette rostokolok, míg felcsapja a hátára lazán a táskáját.
- Jól van - kezd bele látszólag csak úgy mellékesen. -, ha ennyire szeretnél, meghívhatsz.
Azonnal felderülök: - De jó akkor... - ahogy a szavak el is jutnak az agyamig, kissé leforráznak. - eeee? - adok hangot megilletődöttségemnek. Hogy én hívjam meg? Az nem olyan, mint valami randi? A másik opció rosszabb, de azt nem feltételezem senpairól. S senki nem tudna meggyőzni arról, hogy "kelletné magát", és pénzért árulná csak a barátkozási gesztusait számomra.
Fejét kissé hátra fordítja, oldalra döntve: - Te mondtad, hogy köszönetképp, vagy tévedek?
Tényleg, ez igaz. Akkor végül is nem is furcsa. Meg nincs mögötte hátsó szándék. Imádom senpait! Belül ismét túlárad bennem az örömteli lelkesedés, míg őt békítendő már a ki nem mondott gondolat miatt is, felemelem a kezem: - Jól van, jól van, csak vicceltem, meghívlak... Senpainak amúgy is kijár - indulok meg elégedetten, mint egy jóllakott óvodás.
Egy ideje bandukolunk egymás mellett, mikor megtöri a csendet: - Kise - érdeklődésem teljes armadájával fordulok felé. - Hogyhogy nem az egyik régi csapattársaddal mentél egy iskolába? - a kérdés tök logikus, és helyénvaló is, mégis... nehéz rá válaszolni.
Egyik ujjam az államra biggyesztem, úgy próbálom összeszedni az érzelmeimet és emlékeimet ezzel kapcsolatban. De még így is nehéz szavakba rendezni, mert nem igazán jönne át a lényeg.
- Hmmm... Igazából mind más iskolába mentünk - így alakult? Azt hiszem, valami ilyesmi lenne a megfelelő.
- De én nem ezt kérdeztem - morog elégedetlenül, mert; jól tudom én is; nem adtam választ, csak beböffentettem valamit. Mégsem változtatok ezen, helyette rábökök az egyik étkezdére, amit ismerek is, bár csak a láncot, amihez tartozik, magát ezt a helyet nem, s be is lépek. Aztán szokásos asztalfoglalás, étlapmustra és végül a rendelés. Csak ezután veszem fel ismét a fonalat, amely számomra kissé kellemetlen, de őt sem akarom megsérteni azzal, hogy elhallgatom.
- Igazából nem jöttünk ki jól egymással. Senki - és én most ezen változtatni szeretnék, azt hiszem. Vagy legalább ismét megteremteni magamnak az illúziót erre a három évre is: tartozom valahová, s az új csapat, a Kaijo, második családom. Szeretném magam fontosnak érezni, és szeretném fontossá tenni az állandó tagokat magam számára.
- Ezt hogy érted? - emeli meg a szemöldökét érdeklődőn. Közben a rendelés is megérkezik.
Ki is használom, hogy megzavartak ismét, mert nem szeretném, ha rossz benyomás alakulna ki benne a Teikoról és a kosárcsapatunkról. Így inkább az ételre vetem magam: - Itadakimasu!
Azonban alig lendülök bele az étel élvezetébe, halk lányhang csendül: - Ano... Kérhetnék egy autogramot - feltekintve kisebb sort pillantok meg. Egy röpke másodpercre lefagyok, de aztán már reflexből érkezik megszokott mosolyom.
- Hát persze - veszem el a kis füzetkét a tollal, és már érdeklődöm is a nevét, hogy kinek címezhetem az egészet. De mintha szaporodnának, vagy nem is tudom. Csupán arra eszmélek, hogy senpai feláll, s vállára csapva a táskáját elköszön: - Én mentem, majd holnap találkozunk.
- Várj! Senpai! Kasamatsu-senpai! - hiába, rajongókon képtelen vagyok átjutni, s mire mégis sikerül, már nyoma sincs. A kedvem egyszerűen dugába dől. Biztosan megsértettem.
* * *
Bocsánatot kell kérnem. Sóhajtva görnyedek a füzetem fölé, és jószerivel fogalmam sincs, miről szól az óra, még azt sem tudnám megmondani, milyen tárgyat hallgatok épp látszólag. Megérteném, ha senpai haragudna rám. Mindig mindenki dühös, amiért mások körberajonganak. Pedig nekem sem kényelmes sokszor. Nem tehetek róla, én egyszerűen csak nem szeretnék szomorúságot okozni senkinek, ezért képtelen vagyok visszautasítani senkit...
Hirtelen pattanok fel, mert megszületett bennem az elhatározás. Ezt jelzendő még a kezem is ökölbe szorul, ahogy tűztől égő szemekkel mondom ki hangosan is: - Mindenképp megkeresem!
Egy keményfedeles könyv csattan a fejemen.
- Kedves Kise, ha van ideje álmodozni az órámon, feltételezem, a táblán levő feladattal könnyen elbánik - a matektanár villanó tekintetével találom magam szemközt. Aztán mint aki álomból eszmél, pillantok a táblára, és elsápadok hátrahőkölve. Ez meg milyen rondaság már megint???
* * *
Egy ideig eltartott, de végre kinyomoztam, hol is vannak. A teremajtón benézve ugyan nem látom meg rögtön, de azért máris elrikkantom magam: - Kasamatsu-senpai! - ahogy mozdul, ki is szúrom. - Ráérsz most? - integetek. Bár megint felhős lesz az arca ránézésre, felpattan, és már előttem is terem. Olyan gyors a pályán kívül is!
- Hogy találtál ide? Tegnap még a menzáig sem jutottál el egyedül - szegezi nekem a jogos kérdést zsebrevágott kézzel.
- Megfogadtam az okos tanácsod, Senpai, és megkérdeztem egy rajongót - vigyorgok dicséret után áhítozva, miközben háta mutatok a hüvelykujjammal, hogy így is jelezzem, azok ott kinn, azok mind a rajongóim voltak, akik idáig navigáltak. Tök rendes tőlük.
- És? Most miért kerestél? - spórolja meg a dicséretet... Nem baj, akkor is kiharcolom egyszer.
- Olyan ellenséges vagy, Senpai, mindig ráncolod a homlokod - próbálom ujjammal kisimítani az emlegetett ráncocskákat, mert sokkal jobban áll neki, ha legalább azok kisimulnak, de a legjobb neki is az lenne, ha mosolyogna, rögtön nőne az egyébként is magas népszerűségi indexe - nálam mindenképp - legalább 100 ponttal.
Persze a "jutalmam" nem marad el, és belemászik a tenyerével az oldalamba, de rájöttem, ez már a kis kétszemélyes játékunk része. És amíg erre méltat, addig csak nem lehet nagy baj, és nem haragszik rám igazán. A tudat ellazít, s bár fáj, nevetek egy keveset megkönnyebbülten.
- Azért jöttél, hogy sértegess? - kezd acsarkodni, félreértve, így gyorsan védekezem.
- Dehogy, dehogy. Bocsánatot szeretnék kérni a tegnapi miatt. Ettél már?
- Igen - feleli, ami kissé lelomboz, de aztán eszembe jut a mentő megoldás.
- Akkor igyunk valamit - csalom el az aulába az automatákhoz. Igaz, megint én állom a dolgot, de azt hiszem, ez is normális, elvégre ez meg bocsánatkérő ital.
* * *
Az újabb késésem miatt büntetésből futhattam tíz percet az épület körül, de legalább ezzel most letudtam a dolgot, és senpai haragszom rád nézése is elmúlt, és visszaszelídült az én így nézek rád normálisan morcos képévé. Ahogy én is visszakerültem a rendes edzésnél megszokott mókuskerékbe, s a gyakorlatok után ismét egymás ellen játszik két kiállított csapat. Igazán szórakoztató, el is vagyok, mint a befőtt, hogy aztán, mikor végeztünk, vidáman és kellemesen fáradtan sétálhassak ki a kinti csaphoz inni, na meg levegőzni.
Ahogy nagyokat kortyolok a hideg vízből, s a fejemre is folyatok belőle, hogy lehűtsem magam, érdekes ötlet jut eszembe. Kicsit megrázom a fejem, hogy ne csöpögjön a hajamból annyira a víz, míg visszanézek a terembe.
- Kasamatsu-senpai - lépek a megszólított mellé lelkesen. -, nem lesz valamikor csapatépítő tréning? Elmehetnénk mondjuk közösen karaokézni! Mit szólsz hozzá? Jót tenne a csapatnak, nem?
- Erről főként a csapatot kellene megkérdezni, de ahhoz ugyebár időben kellene edzésre érni - olt le ironikusan, de közben oda sem figyel, valami papírmunkán molyol.
- Dedede, nem lenne jó ötlet összeszokni? - ragaszkodom ahhoz, hogy ismerje el az alapötlet zseniális mivoltát.
- Ha az ember az öltözőben is tölt időt, legfőképp akkor, mikor a többiek is benn tartózkodnak, ezzel nincs probléma - köti az ebet a karóhoz, felnézve az írásból. Kissé meg is döbben, valószínűleg elszontyolodott arcomat látva.
- Talán - ülök le mellé leforrázva, arcom a kezemmel támasztva meg. Egy ideig csendben vagyok, és magamon érzem a tekintetét, aztán ismét csak sercegni kezd a toll a papíron, de érzem, őt is feszélyezi a dolog.
- Senpai... - a toll sercegése ismét abbamarad. - emlékszel, tegnap kérdeztél valamit.
- Igen - felel röviden.
Megkeresem tekintetét szomorkás mosollyal: - Tudod, azért nem mentünk egy suliba, mert fel sem merült bennünk, hogy ilyesmit megbeszéljünk egymással. Csak kitöltöttük a lapokat saját magunk, felvételiztünk saját magunk, s végül mentünk, amerre a sors irányított minket. Minden edzést együtt töltöttük, minden versenyen együtt voltunk, de ahogy vége volt az utolsó évben a kupának, úgy szétfújt minket a szél, mintha soha nem is ismertük volna egymást. Ezzel nincs baj. Az élet ilyen, az ember állandóan hasonló dolgokkal szembesül, elvégre minden elmúlik. Én csak szeretném kihasználni a három évemet itt, amely megadatott arra, hogy közös emlékeket éljek át másokkal.
Mondana valamit, de megszólal a mobilom, és nem tudom, ő hogy van vele, de én összerezzenek a hirtelen felzengő japán rockszámra.
- Elnézést - állok fel, majd miközben kifelé igyekszem, felveszem a telefont, hogy aztán pár perc múlva visszarohanjak a cuccaimért, és úgy, ahogy vagyok, még az edzős ruhámban, elviharozzak, utoljára még mosolyogva odaintve Kasamatsu-senpainak.
* * *
Fáradtnak érzem magam, így csak az asztalra dőlve bámulok ki a fejemből. Nincs sok kedvem ma élénknek lenni, legszívesebben aludtam volna még otthon. De hát így jár az, aki hétközben elvállal egy délutáni fotózást, ami törvényszerűen az éjszakába nyúlik. Még csak házit sem csináltam, semmit. Ha túlélem egyben ezt a napot, akkor valami csoda történt.
- Kise? Ott hátul, az ablak mellett - figyelek fel a nevemre, ahogy a hang gazdája valószínűleg befordulhatott a folyosóról a terembe, mert a folyosóról érkező zajok már túlságosan egybefolynak. Így hát kíváncsian felemelem a fejem, hogy mi is van velem, s azonnal megilletődöm, mert Kasamatsu-senpai lép be a terembe, és bár zavartnak látszik, egészen elém áll, így eléggé ki kell "törnöm" a nyakam, hogy felnézhessek rá.
- Ne légy ennyire letörve, barom - nyom le egy kokit, amely csak annyit segít, hogy a fájdalomtól kicsorduljon egy könnycseppem, de a megilletődöttségem továbbra is megmarad. - Lebeszéltem a srácokkal, este kiruccanunk közösen. Hatkor a kapunál. Ne késs!
- O...oké! - felelem egész felvillanyozódva, s csillogó tekintettel, hálásan nézem a gyors léptekkel távolodó senpai hátát.
Kasamatsu-senpai egyszerűen túl rendes, nem lehet nem szeretni!
* * *
Persze, hogy késtem, persze, hogy azért, mert az egyik tanár benn fogott, amiért nem volt házim, és amiért emellett még be is aludtam az órán - pedig csak öt perc volt, jószerivel arra elég, hogy még inkább totál kész legyek...
- Bocsánat, bocsánat, bocsánat! - kántálom már messziről, de így is mindenki arcán ott ül az ingerültség.
- Nehezedre esne egyszer nem késni? - szúr oldalba alattomosan Kasamatsu-senpai. Fájdalmasan tapogatva igyekszem bűnbánó arcot vágni: - Bocsánat, csak visszatartott a matektanár büntetésből.
- Javíthatatlan! - fogalmazza meg a többiek véleményét is senpai, majd nekiindulnak, én meg észbe kapva kapkodom utánuk a lábam.
Egész hamar megérkezünk, s elérzékenyülve lelkesedek fel, megtörve az út alatti csendességem, mikor ráébredek, bizony karaokézni jöttünk. Rendezkedek is rögtön.
- Majd én foglalok egy egész külön termet, csak várjatok meg itt! -futok is a pulthoz, s azonnal sorolom is, mit szeretnék, majd csengetem is az összeget, hogy aztán újabb lelkendezés közepette, elégedett vigyorral mutathassam a szobánk bilétáját.
Ki-ki a maga lelkesedésének mértéke szerint vonul be, én meg azonnal nekiesek a karaokegépnek.
- Kezdhetem én? Kezdhetem én? - érdeklődöm, mire csak legyintenek, nyugodtan, így meg is keresem az egyik kedvenc számom, amellyel mindig kezdem az estét bemelegítésnek. Közben meg is érkezik a frissítő is, amit kértem. Némi alkohol, meg azért némi rendes, alkohol mentes üdítő is. Hogy kiskorú vagyok, ugyan kérem, egy lágy mosoly, és máris megkapom, amit szeretnék. Főleg, ha elővillantom a szándékosan a különböző celeb-partyk miatt készített, hamisított igazolványom. Nem mintha ott is olyan nagyon szigorúan vennék ezt. Mellette persze rágcsálnivalót is kértem, mert éhes is vagyok, és mert a többiek is lehetnek azok.
Oda is viharzom, hogy magamhoz vegyek egy kis narancsos-alkoholos üdítőt meg némi ropit.
- Vegyetek nyugodtan, ami tetszik - kínálok meg mindenkit, de igen csak érdekes pillantást kapok.
- Te alkoholizálsz? - jön máris a rosszalló kérdés.
- Nem vészes, csak öt százalékos, jó az ellazuláshoz - magyarázom, s közben már el is indítom a kedvenc számom, egy pörgősebb zenét, lenyelve a minimáltáplálékot. Igaz, nem árt beénekelni, meg ilyenek, de ettől sem rosszabb, sem jobb nem lenne a hangom, így ilyen apróságokkal nem foglalkozva, a kibontott üveggel és a mikrofonnal a kezemben kezdek neki a dalnak, hogy néha a szünetekben kortyolgassak is. Iszonyatosan felfrissít, s bár délután már ott jártam, hogy beájulok a fáradtságtól, most egész kivirulok. Bár ahogy vége a dalnak, átadom a stafétát, azonnal senpai mellé huppanok, s széles mosollyal vigyorgok a képébe: - Köszönöm szépen! Senpai igazán csodálatos, egész belé fogok habarodni tényleg! -de mielőtt ismét "bántalmazhatna", kitérek felpattanva, és visszatáncikálok az éppen éneklő csapattársamhoz, és elszórakoztatom magam élvezve a műsort és az együtt töltött időt.
Az egész körülbelül egy óra hosszat tart, hogy aztán meginduljon a mini önpusztítás miatti bosszú, amelyet a testem rendez ellenem. Addig ugyan tartom magam, míg elnézést kérve elvonulok a mellékhelyiségre, de onnantól kezdve a wc-re hajolva adom ki magamból azt a keveset, amelyet nemrég magamba pakoltam, s egyszeriben olyan gyengének érzem magam, csak arra vagyok képes, hogy a wc-t ölelve leüljek, s amikor elkap az inger, fölé hajoljak. Kapkodón veszem a levegőt, miközben próbálom összeszedni magam, egyre azt skandálva, hogy jól vagyok, nincs hányingerem. Sajnos minden egyes öklendezéskor hitelét veszti eme kijelentés...
De nyomába se ér egyik görcsös összerándulásnak sem az, amelyet akkor produkálok, mikor Kasamatsu senpai hangját hallom meg: - Kise?
Na de szeretett szervezetemre számíthatok, felelet helyett ismét csak öklendezni kezdek, hogy aztán kissé megfáradva és mondhatni a legvacakabb bőrben pilloghassak fel rá.
- Látod, milyen hülye vagy, minek ittál? - olt le, de azért aggódó mozdulattal guggol le, a fejemre téve a kezét.
- Nem azzal volt a baj - suttogom elhalón, a hasam szorongatva. - Csak kezdek lemerülni, nem aludtam tegnap reggel óta, csak egy órácskát.
Megütközik: - Mert hol voltál?
- Fotózáson - nem tudom, miért, de kissé jobban érzem magam, mintha Kasamatsu senpai jelenléte ellazítana, s emiatt a gyomrom is alábbhagyna a kis műsorral. De az is lehet, hogy egyszerűen már nem tud magából mit kipréselni.
- Miért nem mondtad előbb?... - szinte hallom a végéről hiányzó te idiótát. Le is hajtom megsemmisülten a fejem.
- Én csak... az én ötletem volt... és senpai annyira igyekezett, egész meghatódtam... nem akartam pont én kimaradni - mellettem hatalmasat koppan a fal, és szerintem csak állapotomnak köszönhetem, hogy nem a fejem volt a szenvedő alany.
- Inkább kimaradsz két-három napot a suliból, mire rendbejössz, mert túlhajtottad magad! Normális vagy? - így belegondolva... ajj, de nekem ez meg sem fordult a fejemben!
Mélyet sóhajt, majd egész más hangnemben, kissé nyugodtabban folytatja: - Gyere, hazakísérlek.
Először meglepődve nézek rá, és a felém nyújtott kezére, majd halványan elmosolyodva fogadom el a segítségét, s igyekszem hatékony segítséget nyújtani saját magam talpra állításában, hogy utána engem támogatva összeszedje a cuccaink, megnyugtassa a többieket, és valóban elinduljon velem haza.
Megtehetném, hogy hívok taxit, mégsem szólok neki erről, csak beszívom az illatát, miközben igyekszem az egyik lábam a másik után pakolászni.
* * *
- Melyik a tietek? - kérdezi, mikor már közel vagyunk. Jó egy óra alatt tettük meg a normál esetben húsz-huszonötperces távot.
- A második kerítés, és itt a kulcs - horgászom elő a kis tárgyacskát a zsebemből.
Hamar bejutunk, s már a nappaliban pihenhetek meg.
- A szüleid? - néz szét Kasamatsu senpai, nem kellene negyedannyira sem zseninek lenni, mint ő, hogy bárki kiszúrja a cipők hiányát a bejáratnál.
- Külföldön. Nyaralnak - hajtom hátra a fejem, lehunyva a szemem. És még le kellene fürdeni... Lehet, majd reggel. Ám mielőtt végiggondolhatnám, vagy megpróbálhatnám magam rávenni, hogy mégis csak most fürödjek le, már át is csusszantam az álmok birodalmába.
* * *
Reggel a mobilom csörgésére ébredek, valamint határozott dörömbölésre. Mert kopogásnak nem nevezném a dolgot.
Ahogy feleszmélek, rádöbbenek, hogy a nappaliban vagyok, és a kanapén fekszem, a felsőm és a nadrágom nincs rajtam, csak az ingem és az alsóm, viszont egy takaró terpeszkedik rajtam. Álmosan gyűrögetem végig kezemmel az arcom, s az újra felzengő csörgésre és dörömbölésre már megmozdulok. A telefonomra pillantok, és ledöbbenek. A kijelző világosan hirdeti a szám tulajdonosának nevét: Kasamatsu Yukio.
Megilletődve, a dörömbölést abszolút ignorálva veszem fel a telefont.
- Senpai?
- Végre már, nyisd ki ezt a nyomorék ajtót! - üvölti le kezdésnek a hajam.
- Máris... - engedem le a készüléket, és kissé hitetlenül sétálok ki az ajtóhoz, hogy kinyissam, és ismét csak ledöbbenjek. - Kasamatsu senpai?
Friss egyenruha van rajta, vállán a táskája, s a kezében egy szatyor. Homlokán az elmaradhatatlan méregráncok.
- Bemehetek végre? - esik nekem, én pedig riadtan állok félre egy persze kíséretében.
- Tudtam, hogy magadtól elaludnál! - nem fordul hátra, helyette a konyhába vonul, és lepakol, miközben folytatja. - Fürödj le, tedd rendbe magad, aztán reggelizz meg, összedobok valamit. De igyekezz, mert ha elkések miattad, megnyúzlak!
- O... oké... - pislogok, mint hal a szatyorban.
- Mire vársz még? - áll ki a konyhaajtóba. A zakóját már levette, és az ingujját is feltűrte. Egész elpicsulok, mire kérdőn felhúzza a szemöldökét.
- Mi a baj? - kérdezi kissé türelmetlenül, én pedig csak hozzá lépek és átölelem szorosan.
- Senpai, én tényleg beléd fogok szeretni!
|
| timcsiikee | 2012. 08. 04. 14:52:15 | #22657 |
Karakter: Kasamatsu Yukio
Megjegyzés: ~ lökött Kisének
Kasamatsu:
Újabb év, végre nem kezdőként. Ráadásul most, mint a csapat kapitánya ülhetek a toborzó asztalnál, míg a többiek javarészt szórólapokat osztanak és próbálnak embereket becserkészni. Igaz a cserkészésnek nem sok értelme van, ha például valakinek se tehetsége se kitartása. Akik illenek a kosarazáshoz, azok maguktól is ide találnak.
Nem úgy mint az a szőke bájgúnár pár méterre az asztalunktól, maga köré gyűlt lánycsoporttal, akik teljesen elzárják az utat minden irányból. Chh…
Megvárom míg egyik társam visszaér és elfoglalja a helyem, bár épp hogy felállok és „átverekszem” a tömeg egy részén amíg nincs előttem nagyobb akadály a többiek is visszajönnek pár papírral.
- Befejeznéd itt a hülyülést? – szólok rá a bájolgó szőke fiúra. Tuti elsős, mert még nem láttam itt, de elég rossz helyen osztogatja modellmosolyát.
- Elnézést – arcából teljesen az jön le tényleg sajnálja, de az elemzésemet megszakítja az egyik alsós lány.
- Miért zavar téged, hogy valaki népszerűbb és helyesebb, mint te? – Heee? Ujjaim ökölbe szorulnak és látatlanul nyeldekelem vissza a szavakat. Nyugi Yukio, a pályán, a csapat előtt is simán vissza tudom fogni magam, ha ideges vagyok, nem most fogok elbukni. Még hogy népszerűbb… helyesebb… franc a lányok ízlésébe.
Elszámolok ötig.
- Elálljátok az utat! – morgom mikor már tűrhető állapotba kerülök. Megy ez mint az ágybavizelés. Bár arról már kölyökkorom óta leszoktam.
Látszólag a csajnak ez már nem megy, mert készülne újabb sértésekkel letámadni, de kitátott szája elakad, majd becsukódik.
- Nem illik egy ilyen szép lányhoz, hogy feleslegesen idegeskedjen. - Elnézést mindenkitől, de valóban eltakarjuk a kosárlabda-klub pultját, ha tudnátok várni egy kicsit, akkor a megnyitó után szívesen tovább foglalkozom veletek. – Ch… retardált playboy.
Elég pár szó és tömeget oszlat, kész fegyver.
- Elnézést még egyszer, te az itteni kosárlabda csapat tagja vagy? – kérdezi tőlem, már sokkal nyugodtabb környezetben. Nocsak.
- Ja... A kapitány. – kicsit még van bennem az előbbi ingerültségből, de lassan teljesen levezetem.
- Akkor a legjobb emberrel kerültem szembe. Csatlakozni szeretnék! – fruskamód mászik szinte szó szerint e képembe kiskutya szemekkel, mire meglepetten kerekedett szemekkel hátrálok el tőle, de ez nem elég, így tenyérrel tolom arrébb, hátha abból tanul.
- Szállj mi az képemből!
- Hai, hai, gomenne – szabadkozva követ megszenvedett hanggal, de amint megkapja a jelentkezési lapját, lelkesen körmölni kezd. Látszólag a magassága megvan, a jó testfelépítés is, és magától kereste fel az asztalunkat. Viszont valamiért ismerős nekem az ábrázata. Hirtelen nem tudom hova tenni, de gyanús.
Mikor kitölti átnyújtja a papírt nekem, át is futom gyorsan és már a nevénél elakadok. Kissé megremeg kezemben a lap.
- Valami baj van? – hajol be megint az intimszférámba, de képébe tenyerelve igyekszem eltávolítani a közelemből - Senpai, ez fáj!
Nem is törődök vele, mindinkább kezd zavarni hogy a többiek is körém gyűlnek, de a ledöbbenésük nagyobb. - Ehhh?! Kise Ryouta?! – és ennyi már elég is a duruzsoláshoz.
~*~
Óra után épp arra gondolok jó lenne ha már a nap végére érnénk, mert hiányzik a teljes létszámú csoportos edzés. Főleg, hogy kíváncsivá tett az újonc, jobban mondva új szerzeményünk, ha lehet így nevezni.
Kise Ryouta… persze lehet jobban örültem volna valamelyik másik Csodák generációja tagnak. Az Aomine fazon nagyon erősnek tűnik, és a zöld Three pointer se jött volna rosszul, de ez így is nagyobb szerencse, mintha nem jött volna ide. Persze elég nagy ez az iskola, ha a hírneve még nem is eléggé, de feltörekvő.
- Hé, Kasamatsu, kijössz velünk? – int egyik osztálytársam mire biccentek, és helyemről felállva követem. Úgy sincs jobb dolgom, mert már megkajáltam.
A folyosón sétálva beszélgetünk a szünetről na meg az elsősök még nagy téma, főként a lányok legtöbbjüknél. Milyen csinosak az új elsősök. Hogyne… amíg meg nem látják Kise bájpofiját, mert utána vérszomjas hárpiákká válnak. Tapasztaltam.
- Senpaiii! – Könyörgöm mondja valaki, hogy csak képzelődök és csak a fejemben hallottam annak a srácnap a hangját. Bár nem tudom melyik lenne jobb. Ha a közelben van, vagy hogy a fejembe férkőzik. Hátra fordulok és persze Ő az, kapálózva siet felénk. Vagy csak felém? - Senpai, kérlek segíts!
Amint beér lejjebb hajol, hogy szemmagasságban legyen. Direkt aláz meg?
- Miben kellene? – morgom szokásos hangomon.
- Ez a suli hatalmas, én meg iszonyatosan éhes, de fogalmam sincs, merre lehet valami mezaszerű – majd a hasa is belepofázik, rákontrázva a lényegre.
- Miért nem kérdeztél meg valakit a rajongóid közül? – fejemmel a háta mögé intek. Csak elsétált a folyosón de szinte az összes lány kiverekedte magát a teremből. Ez nár komolyan nevetséges…
Hátra fordul, majd bája leolvad arcáról cseppnyi elgondolkodássá változva.
- Ez eszembe sem jutott.
Meghökkenve nézek rá, majd kezeimmel megdörgölöm arcokat mintha ezzel minden gondomat kitörölhetném a fejemből. Ez a srác komolyan egy zseni? Most tényleg?
- Menjetek előre, mindjárt megyek én is – fordulok a fiúk felé, akik biccentve tovább is haladnak.
- Igazán köszönöm! Senpai olyan kedves, hogy menten beleszeretek! – Kiabálja vigyorogva, válaszként könyököm belecsókol gyomorszájába.
- Fejezd be az idétlenkedést, vagy itt hagylak! – Oldalra dőlve hörögve kezd nyöszörögni, hasát fogdosva szorosan.
- Gomen, gomen… - ismételgeti magát, közben tovább haladunk kicsit csendben… Feszélyez.
- Kasamatsu Yukio – mondom halkan, mire kérdőn néz rám. Ez a srác tuti nem egy észlény - A nevem – segítem ki, mire csak elmosolyodik. Zavarba ejtő, de legalább nem folytatja a hülyeségeit.
~*~
Azt már tapasztaltam, hogy idióta, de azt nem hogy még késsen is. A többiek már kezdik megunni a bemelegítést mire Kise bevágódik végre.
- Csak, hogy megérkeztél! – dörrenek rá, a terem visszhangozza mondatomat. Fülét farkát behúzva szégyenkezik. Komolyan olyan néha mint egy kölyökkutya.
- Kasamatsu-senpai. Eltévedtem megint. De most már menni fog, szóval holnaptól számíthatsz rám!
- Igyekezz, kezdenénk az edzést! – végre eljött az ideje annak, hogy meglessük a tudományát. Ha az életben nem is valami csodabogár (jó értelemben), a kosarazásban még lehet zseniális.
Az edzés után levezetésképp már csak egymás ellen játszunk, de az edző nem rögtön az elején állítja be Kisét. Pedig már kíváncsi lennék. Viszont amint bekerül az ellencsapatba, pont engem kezd el fogni. Heh, jó kezdés.
- Ne hidd, hogy rendes leszek! – figyelmeztetem, de teljesen úgy tűnik számomra, mintha a pályára érve megváltozott volna.
- Nem is örülnék neki – reagálja le enyhe fenyegetésem nyugodtan, mi több kisebb mosollyal.
Pár pillanat alatt meg is csillogtatja tudását és amint megszerzi a labdát tökéletes mását adja elő az előző dobásnak. Nem… nem is más… ez jobb volt, mint az előbb.
Most már nem kételkedem…
~*~
- Kasamatsu-senpai! – ismerős hang. Na persze, hogy megint Kise az.
- Hm?
- Nem jönnél el velem valahova enni? Köszönetképp a segítségért – mellém érve lelassít és felveszi könnyed tempómat.
- Épp hazafelé indultam – válaszolom jellegtelenül, mire megint az aurámba mászik.
- Kééérlek senpai, nem sok idő! – oldalra nyúlva ruhán keresztül belemarok oldalába ami kábé egy eldurvult csinizésnek felelne meg, ezt jelzi az is, hogy akadozó halk nevetéssel lép oldalra kimenekülve karmomból. Helyes… csak maradjon meg a tisztes távolság.
A hátamra csapom a táskámat és határozottan nézek előre.
- Jól van, ha ennyire szeretnél, meghívhatsz – csak szemem sarkából nézem reakcióját.
- De jó, akkor… eeee? – szép szemeiből ártatlan hitetlenség árad felém, és vissza kell fojtanom mosolyomat. Fejemet kissé hátra, oldalra biccentem, hogy rá nézzek.
- Te mondtad, hogy köszönetképp, vagy tévedek? – békítőleg felemeli egyik kezét.
- Jól van, jól van, csak vicceltem, meghívlak… Senpainak amúgy is kijár – büszke fejjel halad mellettem tovább, egy apró mosolyt csalva arcomra.
Pár percnyi néma csend után néha oldalra sandítok, de csak azt látom, hogy törhetetlen jókedvvel halad mellettem, mindenfelé nézve.
- Kise… - szólítom meg mire élénken fordul felém. Kicsit túl sok nekem ez az életenergia még egy ilyen edzés után is. – Hogyhogy nem az egyik régi csapattársaddal mentél egy iskolába?
- Hmm… - egy ujját állára téve úgy tesz, mintha nagyon gondolkodna. Miért kell ezen gondolkodni? – Igazából mind másik iskolába mentünk.
- De én nem ezt kérdeztem mordulok fel – mire békítőleg int felém, majd mutatja, melyik helyre menjünk be.
Egészen addig vár a válasszal, míg le nem ültünk egymással szemben a rendelés után.
- Igazából nem jöttünk ki jól egymással. Senki – értetlenül emelem meg egyik szemöldökömet.
- Ezt hogy éted? – kérdezek rá mikor nem folytatja, de már hozzák is az ételt.
- Itadakimasu! – vidul fel, majd nekikezd. Értem én, nem akar rögtön első nap erről beszélni. Akkor majd talán legközelebb.
- Ano… - szólal meg egy suttogó lányhang, és majdnem félrenyelem a falatot amikor meglátom, hogy mögötte még vagy tízen sorban állnak. Mi a franc? Fulladozva nyúlok a pohár vízért, elfordulva. – Kérhetnék egy autogramot?
- Hát persze – mosolyog rá Kise, bár nem tűnik annyira élénknek, vagy őszintének, mint amikor a pályára lép. Persze alig „ismerem” egy napja, de azért ezt a vak is észrevenné.
- Komolyan, legalább ilyenkor hagyhatnák – morgok magamban, veszélyes pillantást érzek a halántékomon, de most nem jön támadás. Jobb is…
Megeszem a részem, majd mégis otthagyva valamennyit az asztalon felállok helyemről.
- Én mentem, majd holnap találkozunk – búcsúzom el, hátamra csapva a táskát.
- Várj! Senpai! Kasamatsu-senpai! – elnyomja hangját a sok lány, kérlelő sikoltozása, nehogy kimaradjanak, így magára hagyom az étteremben. Ez a stressz komolyan felér egy problémás meccsel.
~*~
Minden napban csak a testnevelés óra vagy a délutáni edzés a legizgalmasabb. Persze ez nem kívánságműsor, ráadásul négyesnél kell maradnom ahhoz, hogy elégedettek legyenek. Szünetben megeszem a két szendvicsem, amit mára hoztam, majd elnyúlok az ablakon kinézve, elgondolkozva.
- Kasamatsu-senpai – töri meg az alapzsivajt egy éles hang, mire megrándulok és hirtelen az ajtó felé kapom a fejem. – Ráérsz most? – integet lelkesen, majd kelletlenül fújtatva egyet felállok helyemről és kisietek, mielőtt minden egyes szem rám szegeződne, vagy ránk, mikor már mellé érek, de ez már menthetetlen helyzet.
- Hogy találtál ide? Tegnap még a menzáig sem jutottál el egyedül. – zsebre vágott kezekkel állok mellé, és be kell valljam frusztrál, hogy egy elsős magasabb nálam, több mint tíz centivel.
- Megfogadtam az okos tanácsod Senpai, és megkérdeztem egy rajongót – hüvelykujjával int maga mögé, majd meglátom a falak mellett megbúvó alakokat, sötét aurával engem méregetve.
Szinte látom a gondolataikat a homlokukra írva - „Vajon mit akarhat tőle Kise-kun?”
Kell ez nekem?
- És? Most miért kerestél? – nem is törődök a túlvilági energiával a hátunk mögött, inkább követem a folyosón.
- Olyan ellenséges vagy Senpai, mindig ráncolod a homlokod – egy ujjal el is kezdi böködni a mondott testrész közepét, mire fogcsikorgatva egyenes tenyérrel az oldalába bökök. Végre felnyekken, de nevet rajta egyet.
- Azért jöttél, hogy sértegess?
- Dehogy, dehogy. Bocsánatot szeretnék kérni a tegnapi miatt. Ettél már?
- Igen – komolyan csak ezért keresett meg? Pedig nem az ő hibája inkább a túlbuzgó rajongóké.
- Akkor igyunk valamit – jelenti ki vidáman, és nagyobb lendülettel sétálunk az aulába, az ital automaták felé.
~*~
Az edzésen újra és újra szemtanúja lehetek a másolási képességének. Egy olyan öt-tíz percre emiatt kispadra is ülök a játszmák alatt, hogy jobban is megfigyelhessem. A pályáról nézve csak úgy látszik mintha hasonlóan támadna vissza, ahogy előzőleg tették, de ha jobban megfigyelem, látom.
Ez több mint másolás, tényleg sokkal jobb. Ezt már tegnap is megállapítottam, de kispadról nézve hihetetlenebb. Az edző látszólag nagyon virul, hogy szert tett egy ilyen diákra. Virulhat is. Az iskolák közöttin így valószínűleg le van zsírozva a győzelem. Persze főként akkor, ha nem akadunk össze egy másik csodák generációja taggal. Az, hogy mind ebben az évben végeztek, elég csekéllyé teszi ezt az eshetőséget. Már csak az a kérdés, mennyi maradt közülük Tokyoban.
|
| ef-chan | 2012. 08. 04. 14:50:57 | #22656 |
Karakter: Kise Ryouta
Megjegyzés: (Kasamatsu senpainak)
- Köszönöm a fuvart! - szállok ki a fekete bmw-ből a Kaijo előtt. Reggelre behívtak még gyorsan egy hajnali reklámfotósorozat ürügyén. Hah, fáradt vagyok egy kissé, de lelkes is, elvégre mégis csak ez az első napom az új iskolámban. S köztudottan imádom az első nap zsongását. Még minden és mindenki új, mindenki igyekszik a legjobbat mutatni magából és egyébként is nagy a nyüzsi, régi és új arcok, s ami a legfontosabb: az első nap mindig meghozza az életreszóló találkozásokat is. Bár olyan jól nem fogok szórakozni, mint tettem azt Kurokocchival, Aimonecchivel és Midorimacchival.
Ahh... Kurokocchi...
- Kjáááá - hangzik fel nem messze tőlem egy lány hangja, s reflexből elmosolyodom kissé. Ezek szerint máris felismertek. Ennek ellenére nem állok meg, konkrét célom van, és már ki is néztem az egyik térképen, amely mellett elmentem, hogy hol is találom azt a pultot, amelynél folytathatom azt, amit megkedveltem alsó-közpiskolában, és amelynek köszönhetően -remélhetőleg - ismét összefuthatok mindenkivel, talán még Kurokocchival is.
A kosaras pultnál azonban kisebb sor van, jobban mondva nem ott van a sor, meg nem is úgy, hanem inkább körém gyűltek úgy emberek, hogy kimondottan észre sem vettem, mert épp nem szenteltem nekik nagyobb figyelmet. De mikor az egyik lány a kezében egy füzettel és egy tollal elém lép, már kénytelen voltam felébredni álmodozásomból.
- Ano... elnézést! Kérhetnék egy autogrammot? - kérdezi félénken, és azonnal lágyan elmosolyodom.
- Természetesen! - veszem el kezéből az előkészített eszközöket, és felderít, ahogy elpirulva is felcsillannak szemei. A lányokkal olyan könnyű jót tenni!
A füzetek és a csillogó szemek meg csak gyűlnek és gyűlnek, na meg a zsongó csevely, a sok kérdés, amelyekre csak nevetek, és szándékosan nem válaszolom meg őket, főleg azért sem, mert a modellcégnél kitekernék a nyakam.
- Befejeznéd itt a hülyülést? - csendül mögülem egy éles hang, s ahogy megfordulok, egy nálam egy fejjel majdnem kisebb, fekete, tüsi hajú srácot pillantok meg.
- Elnézést - vágok tényleg bocsánatkérő arcot, de az egyik vérmesebb lány mellém lépve szegénynek esik.
- Miért zavar téged, hogy valaki népszerűbb és helyesebb, mint te? - vágja vérmesen csípőre a kezét. A megszólított srác felpaprikázva tátja szóra a száját, de ajkai közül egy hang sem jön ki, helyette inkább visszacsukja, és félrefordulva ... remeg meg?
- Elálljátok az utat! - préseli ki végül mégis, s a válaszra meghökkenve nézek körbe. Hála magasságomnak, be is látom a tájat, és azonnal megértem a problémát, így a lányt, aki épp a srácnak kívánna esni, megállítom azzal, hogy a vállára teszem a kezem.
- Nem illik egy ilyen szép lányhoz, hogy feleslegesen idegeskedjen - teszem neki a szépet, mire elolvad, és máris félre tudom állítani, hogy hangosan megszólaljak. - Elnézést mindenkitől, de valóban eltakarjuk a kosárlabda-klub pultját, ha tudnátok várni egy kicsit, akkor a megnyitó után szívesen tovább foglalkozom veletek.
Aztán pedig a sráchoz fordulok ismét. - Elnézést még egyszer, te az itteni kosárlabda csapat tagja vagy? - kérdezem.
- Ja... A kapitány - kapom is meg a választ sokkal határozottabban, mint az előbb a lány.
De nem is törődök a tónussal, mert sokkal jobban leköt az információtartalom. - Akkor a legjobb emberrel kerültem szembe. Csatlakozni szeretnék! - leszek lelkes, és egész közel hajolva hatolok mindenféle nagyobb fenntartás vagy gondolkodás nélkül az aurájába.
Megilletődve hőköl hátrébb, aztán dühösen fúrja ujjait az oldalamba, mérgesen. - Szállj mi az képemből!
- Hai, hai, gomenne - fájlalom az előbb emlegetett testrészem, majd pincsikutyaként követem a pulthoz, ahol a kezembe ad egy jelentkezési lapot, amit máris töltök kifelé. Amikor átnyújtom a kitöltött verziót, szürkéskék szemei azonnal átfutják, de hamar leakad.
- Valami baj van? - hajolok ismét közelebb aggodalmasan, mire ismét csak a képembe nyomja a kezét, hátrébb tolva. - Senpai, ez fáj! - nyafkázom is be majdhogynem hüppögve. S a kis műsorra a többiek is közelebb hajolnak a pultnál, a papírra meredve, hogy aztán egyszerre hüledezzenek hangosan: - Ehhh?! Kise Ryouta?!
Látszólagos zavarral nevetek fel, míg belül eltölt az elégedettség. A hírem lám ide is elért már.
* * *
A megnyitó után még egyszerű dolgom volt, csak a teremig kellett eltalálni, na de az ebészszünet már horror. Hol van itt valami kajálda?! Elveszve sétálgatok, mögöttem rajongóim hada, illetve állandóan magamon érzem sokak tekintetét, és most, hogy elveszettnek érzem magam, idegesít. Nem szeretem, mikor cikinek érzem a tehetetlenségem, és azt sokan látják is.
Talán ezért is derülök fel, mikor meglátom ismerős alakját.
- Senpaiii! - kiáltok oda, s integetni kezdek, mikor felém pillant társaival. Kocogásba is csapok át, hogy minél előbb közelébe érjek. - Senpai, kérlek segíts! - hajolok vele egy szemmagasságba, két kezem összefogva könyörgőn mellkasom előtt, s a lehető legmegnyerőbben mosolyogva.
Felvonja az egyik szemöldökét, úgy kérdez vissza: - Miben kellene?
- Ez a suli hatalmas, én meg iszonyatosan éhes, de fogalmam sincs, merre lehet valami mezaszerű - adom elő a problémám, és rám erősítve, meg is korran a gyomrom, mire kissé zavarba jőve egyenesedem ki nevetgélve, és a tarkóm vakargatva.
- Miért nem kérdeztél meg valakit a rajongóid közül? - kérdezi kissé gúnyosan mögém pillantva, mire követem tekintetét, és én is megpillantom a távolabb csoportosuló kisebb lánytömeget, aztán visszafordulva őszintén bukik ki belőlem: - Ez eszembe sem jutott.
Egy pillanatra döbbent arcot vág, majd a kezébe temetve az arcát sóhajt lemondón. - Menjetek előre, mindjárt megyek én is - mondja a barátainak, majd int, hogy kövessem.
- Igazán köszönöm! - hangoskodom. - Senpai olyan kedves, hogy menten beleszeretek! - vigyorgom is a produkcióhoz, mire dühösen villan a szeme, s máris egy gyomrossal vagyok gazdagabb.
- Fejezd be az idétlenkedést, vagy itt hagylak! - jelenti ki szigorúan, mire sűrűn elnézést kérek némán, még keresve a hangom meg a levegőt, meg a megfelelő dőlésszöget, amelybe görnyedve nem fáj annyira a gyomrom. Szerencsére ismét megenyhül. : - Kasamatsu Yukio - töri meg a csendet, mire kissé értetlenül, hatalmas kérdőjelekkel a szememben nézek rá: - A nevem - teszi hozzá, mire végre leesik, s szinte azon nyomban ismét jókedvű leszek.
* * *
Késve érkezek a tornateremhez, már a legtöbben átöltözve melegítenek a pályán.
- Csak, hogy megérkeztél! - pirít is rám azonnal az ismerős hang, amelyre ahelyett, hogy megijednék vagy elszégyellném magam, felderülök.
- Kasamatsu-senpai - keresem meg tekintetemmel is. - Eltévedtem megint. De most már menni fog, szóval holnaptól számíthatsz rám!
- Igyekezz, kezdenénk az edzést! - hangja, arca komoly, de a szeme mintha mosolyogna. Nem is húzom az időt, beveszem az öltözőt, s pillanatok alatt átöltözöm. Aztán a pálya szélére sétálva figyelem a gyakorlókat, mert már épp meccset szimulálnak. Az egyik srác egész jó mozdulatokkal indul neki a kosárnak, leszerelve a védőjét, de végül igen bénán fejezi be, pedig van benne elgondolás.
- Kise - lép mellém egy nagyobb darab, idősebb férfi. Gondolom az edző. - Állj be a sárga csapatba.
- Máris! - veszem fel a lecserélt játékostól átvett, megkülönböztető sárga mezt, s elfoglalom a helyét. Egész izgatott leszek, mikor Kasamatsu-senpai-jal találom szemközt magam, s máris vigyorogni kezdek legalább olyan hevesen, mintha Kurokocchi bukkant volna fel, és átszellemülten felém ugrálva ölelt volna át, hogy rég látott.
Senpai viszont csak összébb vonja a szemöldökét: - Ne hidd, hogy rendes leszek!
- Nem is örülnék neki - felelem, majd sípszóra folytatódik a meccs. Szinte azonnal labdát kapok, s ahogy a gumi végigcirógatja pattogtatás közben a tenyerem, egész ellep a magabiztos tűz, s megkomolyodva kezdek neki a korábban látott mozdulatsornak. Látszólag elindulok jobbra, de aztán egy sarkazással irányt váltva, s röviden magamnak előre passzolva, hogy elkerüljem a kétszer indulás hibáját, cselezem ki a kapitányt, s bár villámgyorsan ismét a nyomomban van, máris felpattanva a levegőben oldalra fordulva fejezem be a hadműveletet egy horogdobásra hasonlító laza hajítással, annyi különbséggel, hogy az enyém a végén csont nélkül bemegy. Azonnal susmus támad körülöttem. Tudom, hogy tisztában voltak a képességemmel, ahogy azt is tudom, ennek ellenére élesben látni és megtapasztalni: megdöbbentő élmény. Legalább is eddig is mindig hasonlóval találkoztam. Azonban én magamról tudom, még igen sokat kell fejlődnöm, ha el szeretném érni a célom, és végre meg tudjam szorongatni, s mi több, le tudjam győzni Aominét.
* * *
- Kasamatsu-senpai! - szaporázok a megszólított után immáron ismét az iskolai egyenruhámban.
- Hm? - fordul vissza kérdőn.
- Nem jönnél el velem valahova enni? Köszönetképp a segítségért - "rohanom le", ahogy közel érek. Lelkesnek érzem magam, mert valahogy úgy érzem, a mai napom életreszóló találkozása már megvan, és az én életemre meghatározó fontossággal kiható másik nem más, mint Kasamatsu Yukio senpai.
|
|
