|
|
Szerepjáték
(Kuroko no Basuke)
| ef-chan | 2013. 01. 15. 23:41:01 | #24844 |
 Karakter: Kise Ryouta
Megjegyzés: (senpainak)
Olyan komoran bámul rám, hogy komolyan megrettenek, főleg, mikor még a homlokát is ráncolja hozzá, mert ennyire rémisztően komor arcot még egyszer sem vágott. Remélem, csak a másnaposság, és nem rám haragszik...
- De, az orrom... meg a fejem - feleli, s bűntudatom támad, mert az orráról azt hiszem, kifejezetten én tehetek. Ki is nyújtanám a kezem felé, hogy megvizsgáljam, nem sérült-e meg olyan mértékben, hogy esetleg nem ártana egy kórházi vizsgálat, hiszen az orr könnyen reped, s közben már rebegem is ösztönösen a bocsánatkérést: - Gomennasai, én nem... - azonban a párnával találom magam szemközt, aki olyan lendülettel "ugrott rám", hogy magával sodor, s lezúgok az ágyról nagyot koppanva, ami már csak azért sem kellemes, mert még a tegnapi esés miatt is fáj a farokcsontom. De ami fájóbb, az az, ami a fülemben visszhangzik senpai hangján.
- Ne érj hozzám!
A máskor mindig kedves és melengető hang most rideg és távolságtartó.
- Itteeee~ - nyüsszögök feltápászkodva, de csak az ágy szélére merek felkapaszkodni, hogy úgy nézzek fel rá tovább ficeregve. Szeme csukva, és a keze a homlokát gyűrködi.
- Kise... - szólal meg halkan, morogva, s bár figyelek, nem folytatja, így nagyon halkan, kis noszogatással töröm meg a csendet megdermedve: - Hai?
- Hogy kerültem ide? - teszi fel végre a kérdést, és picit elmosolyodom. Juj, senpai, nagyon kiüthetted magad, bár nem csodálom, hogy nem emlékszel, hiszen olyan mélyen aludtál, fel sem tudtunk kelteni.
- Ölbe vettelek, és felhoztalak, aztán letettelek az ágyra, és levettem a ruháid, mert abban csak nem alhatsz... - adom elő részletesen, mikor felpattanva, és ezzel a cselekedetével ismét megrémítve kiáltva vág a szavamba.
- Mit mondtál? - csak azért nem hőkölök hátra, mert ismét csak az arcára szorítja a kezét, s egyértelműen látható, hogy szétszaggatja a fejét a fájdalom.
- Gomen, rosszat mondtam? - súgom halkan, hogy ne sértsem a gyenge és így is sajgó idegeit. Nem tudom, mi volt a rossz, de azt hiszem, így kell eljárni ilyen esetben, elvégre ő sem örült volna neki, ha lenn hagyom, és megfázik, ha rányitnak a szüleim és felkeltik, vagy rosszabb esetben észre sem veszik, és ráülnek... na meg az sem feltétlen lett volna számára örömteli, ha rajta hagyom a ruháit, és összegyűri őket teljesen, és úgy kell hazamennie. Ám mikor rám néz, nem felel, csak elvörösödve kap a lábai közé, eléggé egyértelművé téve hogy mi zavarhatja. Pedig nem is nagy dolog, elvégre ő is fiú. Vagy csak én nem érzem abnormálisnak a reggeli merevedést?
- Mindegy - böki ki végül, de nem igazán tűnik úgy, mintha tényleg mindegy lenne.
- Hozzak valamit? Vizet? Aszpirint? - érdeklődöm, próbálva kizökkenteni abból a kellemetlen érzésből, amibe kergette magát. Nem igazán értem, miért, de nem is ez a lényeg, hanem hogy amíg lemegyek, össze tudná szedni magát.
- Igen, az jó lenne - kap is az alkalmon. Hogy ne essen ismét zavarba, inkább játszom a szégyellőset, majd kilibbenek a szobából.
Kinn már nem olyan kellemetlen az egész, elvégre itthon vagyok. Lebandukolok a lépcsőn, be a lenti fürdőbe, ott kinyitom a szekrényt, és feltúrom anya gyógyszerkészletét, s meg is találom, amit keresek. Aztán a konyhában engedek vizet egy pohárba, és visszaindulok, lassan, komótosan, hogy biztosan elég időt adjak.
Mire visszaérek, már majdnem fel is öltözött, épp csak az inge lóg róla rendezetlenül. Egy pillanatra elbambulva figyelem a kockákat a hasán, de fel is riadok, mikor kiveszi a kezemből a poharat és a gyógyszert. Mivel leül a székre, halkan a szekrényemhez osonok, hogy felkapjak magamra valamit, megteremtve a megszokott látványt, amit nyújtani szoktam előtte, remélhetőleg a zavar utolsó morzsáit is felemésztve ezzel. Elképzelésem azonban naiv, mert ő az, aki újabb darabokat szór a "földre": - Remélem Az a tegnapi csak merő véletlen volt - bár csak megjegyzi, szinte érzem a dühösen szorító ujjakat a tarkómon, ahogy fájdalmas leckét adva marnak a bőrömbe. Nem is tudom, mit is kellene felelnem, így inkább mismásolok.
- Mire gondolsz? - hátha nem is arra gondolt, amire én.
Viszont meghal... jelen esetben nem sokáig bírta. Ugyanis a néma mozdulat, amellyel ujját az ajkához emeli, tökéletesen elég ahhoz, hogy tudjam, mégis csak arra gondolt, amire én. A véletlen szájrapuszira... zavartan túrok a hajamba, próbálva valahogy értelmesen elhebegni, mi is történt valójában.
- Ah igen... én csak az arcodra akartam, de nem számítottam arra, hogy észreveszel.
- Asso... - telepedik ránk ismét kínos csönd. Hogy aztán elég rosszat sejtetve törje meg: - Azt hiszem, jobb, ha megyek, holnapra még készülnöm kell.
- Várj! - kapok utána szavakkal. - Kikísérlek, csak felkapok... - hiába erőlködök, felemelt tenyere elnémít.
- Hagyd csak, majd kitalálok. Ne kapkodj miattam. Köszönöm a vendéglátást - nyitja az ajtót, hogy menekülhessen.
- Akkor holnap - utolsó kétségbeesett próbálkozásom ez, de még csak hátra sem fordul, csak rám csukja az ajtót...
* * *
Egész vasárnap a pulóverét nézegettem, és azon gondolkodtam, vajon hogyan fog viselkedni, ha összefutunk. Merjek úgy viselkedni, mintha semmi sem történt volna reggel, és ne vegyem tudomásul, hogy lényegében ignorált a kérdése után, vagy jobb, ha "tudom, hol a helyem", és nem keresem vele a kapcsolatot?
Nem akarom, hogy kerüljön...
Gondterhelten haladok a suli épülete felé, s kivételesen nem vagyok késésben. Fura is, de egyszerűen nem tudtam igazán aludni az aggodalmat ébresztő gondolataim miatt. Sokféleképpen hidegültem már el baráttól, de ezt a fajta módot nem akartam megismerni. Nem vele.
Már az iskolai szekrényembe pakolok éppen, mikor valaki megszólít. Ahogy megfordulok, azt a lányt pillantom meg, aki szórakozott senpaijal. Tekintetem azonnal megfagy, ahogy hűvösen rápillantok.
- Igen?
- Ano... - hőköl is vissza, de végül nem szól semmit, csak felém nyújtja a kis, ismerős külső ismertetőjegyekkel ellátott borítékot. A pumpám pillanatok alatt szalad az egekbe, ahogy felismerem, ő most NEKEM szerelmes levelet kíván adni személyesen! Még van képe!...
Fújtatva fordulok félre, erősen koncentrálva arra, hogy ne veszítsem el teljesen a fejem, a gúnyos nevetést viszont nem tudom és nem is akarom megállítani. Nem is nézek rá, mikor válaszolok. Nem akarok ránézni, mert akkor tényleg felrobbanok.
- Szánalmas vagy. Komolyan ilyen embernek ismersz? Olyasvalakinek, aki örömet lel más emberek barátnőinek lenyúlásában, így ha bolondítod a legjobb barátom, jobb esélyekkel indulsz?! Nem sül le a bőr a képedről?
- Én tudom, hogy hibáztam... - kezdene bele, de bevágom a szekrényem ajtaját.
- Nem, te nem hibáztál, hanem lealacsonyodtál egy utolsó undorító féreg szintjére! Van gerinced egyáltalán? Nem gondoltál még bele, hogy ahelyett, hogy csilivili szerelmesleveleket firkálsz, talán bocsánatot is kérhetnél egy embertől, akinek két lábbal tapostál a lelkébe? Hányingerem van tőled! - hagyom faképnél.
Végigszenvedem, -őrjöngöm az óráim javát, s már csak azért is muszáj megkeresnem senpait, hogy lenyugtassam háborgó lelkem. Nem tolhat el magától egy ilyen félreértés miatt! Én tényleg csak be voltam csiccsentve, és jó módszernek találtam azt a puszit, hogy kizökkentsem, és nem is a szájára akartam!
Hamar megtalálom a keresett személyt. Nem nehéz, mivel mindig az udvaron kajálunk, s ezen a megszokásán nem hinném, hogy változtatni szeretne. Moriyama-senpai sétál vele, s így könnyebb is talán kicsit, hogy becsatlakozzak a lehető legtermészetesebben. Már az megnyugtat, hogy láthatom, bár üdvözlésem elég hűvösen fogadja, amely lehűti bimbózó örömöm. Még Moriyama-senpai pillantását is megkapom, s legszívesebben elszontyolodnék, de a mosolyom töretlenül tartom, mintha minden rendben lenne.
- Tényleg, Kasamatsu, mikor mentél haza? - vágja hátba a megszólítottat Moriyama-senpai vigyorogva, hogy most akkor kicsit szekálhatja. - Jól bealudtál a buli közben.
- Reggel, mivel otthagytatok. Felkelthettetek volna, amikor indultatok haza - duzzog, ami még inkább erőltetetté teszi a mosolyt az arcomon.
- Próbáltunk, de nem keltél fel - rándítja meg a vállát, lepergetve a másik morgolódását a válláról. - De Kise biztosan jó gondodat viselte.
Olyan furán néz rám a kérdező, hogy ösztönösen elkezdek hárítani, s közben eszembe jut, hogy ja, volt tervben, hogy megpróbálok beszélni senpaijal, hogy biztosan minden rendben, meg ilyesmi, de az, hát így... elmaradt.
A kellemetlen szituációt azonban egy lányhang metszi ketté ismerős érzéseket keltve. S mind a hárman egyszerre fordulunk a hang irányába. A kezem azonnal ökölbe szorul, ahogy megpillantom a hang tulajdonosát. Mi a fenét keres itt, és legfőképp mit akar Kasamatsu-senpaitól? Nem volt még elég, amit művelt?
Úgy látszik, nem, mert senpai félrevonul vele, és egyszerűen nem tudom titkolni, mennyire felháborít az egész.
- Ő az a lány? - érdeklődik Moriyama-senpai, és bólintok. Megrázza a fejét. - Pedig mondtam neki még régebben, hogy felesleges vele kezdeni, de hát ebből is látszik, hogy sosem figyel a tapasztaltabbra - adja elő a nagyhalált és a megnemértett számkivetettség drámáját Moriyama-senpai, én meg csak felvonom a szemöldököm, de ennél többre most nem tudom méltatni az előadást, mert folyamatosan senpait figyelem.
- Ne aggódj, Kasamatsu erős, ilyesmi nem fogja megtörni vagy tönrketenni a hitét, és meg fogja találni... ó helló - vált témát, ezzel az eggyel bírva csak magára irányítani a figyelmem, majd persze abba az irányba, amerre idióta vigyorral kalimpál. Bár nem igazán érdekli, hogy mit reagálok, már is a két lány nyomában indul útnak, el is feledkezve minden másról. Szép...
Mikor visszafordulok, láthatom, hogy Miyawa meghajol senpai előtt, amely még inkább elkomorít. Szánalmas tényleg ez a csaj nagyon. Ha nincs a reggeli, akkor ez az egész most simán elmarad, mert magától tuti eszébe sem jutott volna megtenni ezt a lépést. Hányingerem van, de komolyan. De legalább senpaion nem látom egyelőre jelét annak, hogy másodszor is meghatotta volna a dolog. Tudom, hogy igaza lehet Moriyama-senpainak, de nem ő ölelte senpait, mikor olyan elveszett volt, nem ő érezte, ahogy a ruhája anyaga átnedvesedik a könnyei miatt, és nem ő volt szem- és fültanúja annak a mély elkeseredésnek, amely egy megtaposott szív sajátja, mégha az a szív Kasamatsu-senpaié is. Mert senpai erős valóban, de ez nem jelenti, hogy a szíve sebezhetetlen.
- Moriyama? - kérdezi halkan, ahogy mellém ér, szembesítve vele, hogy közöttünk sincs minden teljesen rendben még.
- Meglátott két beszélgető lányt, akik erre figyeltek, és utánuk ment - jelentem a tényállást.
- Jellemző - sóhajt, majd megindul, s rendületlenül követem, s mikor letelepedik az egyik padra, én is mellé telepedem. Egy ideig csak figyelem, majd óvatosan, lassan és a feltűnést kerülve csusszanok közelebb, hogy jobban megfigyelhessem az arcát. Tudni akarom, ha belül kavarog a lelke a kis közjáték miatt, és valahogy, annak ellenére, hogy feketepontos vagyok, segíteni akarok neki, hogy ne érezze magát megint rosszul.
- Nani? - morog felsóhajtva és rám pillantva, felfüggesztve a szendvicsével való foglalkozást.
- Jól vagy, senpai? - nem kertelek, hanem rögtön rákérdezek. Úgyis tudja ő is, hogy ez foglalkoztat, nem hülye, épp ezért kár is hazudni. S hogy a válasz rejtett tartalmairól se maradjak le, előrébb hajolok, hogy jobban ráláthassak az arcára. Mert akárhogy is, a tekintete felhősebb, mint volt.
- Persze - feleli, s vissza is támad. - Elfelejtettél kaját hozni?
- Nem, itt van nálam - egyenesedek ki visszavonulót fújva, s az emlegetett szendvicset lengetve.
- Akkor ne engem figyelj, hanem egyél, mindjárt lejár a szünet - oktat ki, s maga is hasonlóan cselekedve kezd a saját ebédje elpusztításába. Egy pillanatig azért még figyelem, majd, hogy ne húzzam ki a gyufát, eleget teszek az utasításnak, bár nem igazán vagyok éhes. Az előző kis közjáték ugyanis az én gyomrom mindenképp felfordította...
Viszont ahogy lemennek az első falatok, mintha kissé megnyugodnék én is, főleg mert érzékelem - ó hogyne érzékelném, kifejlett szenzoraim vannak ilyen téren -, hogy figyel. De most nem úgy, ahogy tegnap reggel méregetett, hanem úgy, ahogy régebben mindig, így kényszeresen beszélni kezdek, s ahogy hallgatja anélkül, hogy közbeszólna, úgy érzem, helyrezökkent a világ.
* * *
Teljesen izgatott vagyok. Kurokocchi Midorimacchival fog játszani. Kíváncsi leszek, ki lesz a győztes. Mert az nem kérdés, hogy a Seirin eljut odáig. Legalább is én a nyakamat merem rá tenni. Én is előkészültem, letöltöttem a reggeli horoszkópot, amit Midorimacchi mindig olyan nagy becsben tartott, és ahogy a múltkori beszélgetésünkből átjött, tart most is.
- Mit hallgatsz? - érdeklődik senpai, akit természetesen magammal cipeltem, behajtva a régebbi ígéretét.
- Horoszkópot, Midorimacchi nagyon hisz benne, és kíváncsi vagyok, mit jósolt neki - felelem, közben azért figyelek a felvett adásra is.
- És mi a horoszkópja?
- Rák, Kurokocchié meg Vízöntő - teszem hozzá.
- Azt már nem kédeztem - mogolódik. De csak mosolygok. Általában a fele nem érdekli annak, amit mesélek neki, de valahogy Kurokocchi említése során mindig mérgesebb lesz az átlagnál. Akárhogy is, szerintem az ő büszkeségét is rendesen piszkálja, hogy kikaptunk tőlük, és ebben nyilvánul meg.
Ám figyelmem pillanatok alatt terelődik a horoszkópra, mikor a rákra kerül a sor. Ehh, Mirodimacchinak ma jó napja van. Eeeeeh?! Kelletlenül felmorranok, mikor a vízöntőt mondják be a mai nap legpechesebb csillagjegyének.
- Mi a baj? - érdeklődik senpai, mire gyászos képet vágva fordulok meg.
- A lehető legrosszabb - jelentem ki drámaian. - Kurokocchi ma balszerencsés, míg Midorimacchi a legszerencsésebb.
Kapok egy tockos a tarkómra, mivel csak ott ér el a lépcső különbsége miatt. - Idióta, ne ijesztgess baromságokkal!
- Hai - fájlalom a nyakam apó könnyel a szemem sarkában, de ez akkor sem baromság. Nem akarom, hogy Kurokocchi kikapjon ma. De ahogy beérünk, eszembe is jut, hogy nekem kell valami enni-inni, mert tuti nem bírom ki a meccs végét, de még a szünetet se, szomjan halok! - Nee, nee, elugrom innivalóért, senpai, te kérsz valamit?
- Nem, nem kérek semmit. Menj csak, de igyekezz, mindjárt kezdődik a meccs - figyelmeztet.
- Hai~! - nyújtom el a szót, és máris megindulok a büfé felé, de akkora a sor, hogy még én is ledöbbenek. Eh... mindegy, nekem akkor is kell innivaló!
Jó húsz percbe telik, mire visszaérek, és már messziről látom, hogy türelmetlenül dobol a karján ujjaival, ahogy a mellkasa előtt összefonva tartja őket.
- Na végre! - sóhajt fel szemrehányóan, s ahogy beérünk, egyértelművé válik, hogy a meccs is elkezdődött. - Olyan sokáig vettél innivalót, hogy a meccs már el is kezdődött - zsörtölődik tovább, s nyomatékosítva a mondanivalót, megint tarkón "bök". Ahh... hogy mindig kihozom a sodrából...
Ám ahogy az eredményjelző táblát is végre megpillantjuk, valahogy olyan érzésem támad, bár késtünk volna még. Hogy lehet máris 12 pontos hátrányban a Seirin?! De ahogy hallom, senpai is le van döbbenve.
* * *
Az izgalmak csak tovább fokozódtak, de végül a meccset csak összehozta a Seirin, ahogy gondoltam. Persze így sokkal izgalmasabb volt végignézni a meccset, hogy senpai közben végig közvetített. Annyira okos, annyira menő! A szünetben viszont muszáj mozognom, mert megmarhulok, így senpai "megsétáltat".
- Nee, senpai, szerinted mik az esélyei a Seirinnek Midorimacchi ellen? - érdeklődöm egy adag automatás forrócsokit szürcsölgetve a véleményéről. Én hiszek benne, hogy mind a ketten oda fogják pakolni magukat, és valahogy nem tudom elképzelni egyikükről sem, hogy veszteni fog. Márpedig valakinek azt is kell. Fura. Iszonyatosan fura elhinni és megtapasztalni, hogy az egykori csapattársaim is képesek elbukni most, hogy egymás ellen kell küzdeniük, hiszen ez elkerülhetetlen ebben a sportban. Iszonyatosan vacak érzés egyébként, soha többé nem szeretném újra átélni, de ha valóban minden elkövetkezendő meccsen nyerni akarok, akkor iszonyatosan sokat kell még fejlődnöm. Elvégre nemcsak Kurokocchival kell szembenéznem, hanem az egykori csapatom minden állandó tagjával, ha a győzelem felé akarok utat törni magamnak, márpedig egyikük sem vehető félvállról.
- Ezt így előre nehéz lenne megjósolni. A Seirintől láttunk már jó pár csodát, de tény, minden fontosabb meccsüket nagyon szorosan tudták csak behúzni. Ha nem találnak valami jó ellenszert Midorima ellen, akkor esélyük sem lesz.
- Hmm... márpedig Midorimacchi nem fogja nekik megkönnyíteni a dolgot.
- Nem, szerintem sem, sőt. Azok a három pontosok gyilkosak lehetnek. Nemcsak a pontérték miatt, egyszerűen demoralizálóak. - az utolsó kortyot is lehörpinti a kávéjából, majd a poharat a kukába dobva nyújtózik egyet.
Én is tempózok egy kicsit, hogy befejezzem a saját itókám, s észre sem veszem, hogy összehabozom az orrom.
- Hoi, Kise! - szól rám, s felé fordulok. Azonban arra nem számítottam, hogy máris előttem áll, s hatalmasat dobban a szívem, hogy aztán kihagyjon pár ütemet, ahogy felém nyúl, hogy letörölje az orromon maradt habot. - Úgy iszol, mint valami óvodás! - korhol, de csak részben jut el hozzám szavainak értelme, mert egész lefagyva, egyszeriben eszeveszettül doboló szívvel pislogok rá, majd érzem, hogy kivörösödöm. Félre is fordulok, morranva valamit, de azt hiszem, végül semmi értelmes nem lett belőle.
- Hé, jól vagy? - hajol közelebb, s reflexből bólogatni kezdek, hogy igen. S hogy megakadályozzam, hogy ennek ellenére még inkább vizsgálgatni kezdjen, kinyögöm nagy nehezen: - Csak váratlanul ért a mozdulat, ennyi!
Nem, azt hiszem, nem ez volt a legjobb válasz, de szerencsére elkezd visszahömpölyögni a tömeg a következő meccsre, így én is megindulhatok, s a meccs alatt már úgyis inkább a pályán zajló eseményekkel fogunk foglalkozni.
* * *
- Akárhogy nézem, Kurokocchi fantasztikus! - nyújtózom jókedvűen annak ellenére, hogy kinn zuhog az eső. Mit számít, van nálam esernyő. Senpai persze lesajnálóan néz rám, majd előre fordulva, és tovább haladva a tömeggel, feleli: - Kagamival is vigyáznunk kell majd legközelebb.
- Ah, ez igaz - értek egyet. Még a vak is láthatná, hogy mit művelt a pályán. Az az ugrópotenciál félelmetes ellenféllé teheti. - De legközelebb akkor is legyőzzük őket! - jelentem ki magabiztosan, mire először kapok a nap során olyan pillantást tőle, amely pozitív üzenetet sugároz a számomra: "még szép".
Ahogy kiérünk, megkordul a gyomrom. - Nee, senpai, nem ülünk be enni valamit? Éhes vagyok.
- Benne vagyok, úgy is én is kezdek éhes lenni.
- Juppí! - adok hangot örömömnek.
Szerencsénk van, a közelben belebotlunk egy jó kis étterembe, s máris helyet foglalva rendelhetünk. Mivel nem tudok túl sokat enni, javaslom neki, kérjünk egy nagyobb adagot közösen. Jobban kijövünk anyagilag, mintha két kisebb adagot kérnénk magunknak, s szerencsére hamar ki is egyezünk, hogy mi legyen rajta, s a kaja máris ott serceg az asztali kis sütőlapon.
- Ah, egész felvillanyozott ez a meccs! - lelkendezek még mindig a látottakról, s bólogatva egyetért, bár egy csepp izgalom sem látszik rajta.
- Ja, én is.
- Ugyan már - bököm meg a homlokát az ujjammal. - Még a homlokod is ugyanolyan unottan ráncolod, cseppet sem vagy felpörögve.
Mérgesen söpri félre az ujjam. - Nem lehet mindenki olyan idióta, mint te!
- Ahh, senpai olyan gonosz - műnyafogok, de igazából jól szórakozom. Szeretem, mikor megdorgál, kicsit olyan, mintha ilyenkor már nem csupán barátok lennénk, hanem a bátyám lenne, aki helyre akarja pakolni a lökött kisöccsét.
- Szeretek veled lenni, senpai! - jelentem ki tök őszintén, mire a tenyerét kapom a képembe. - Fejezd már be a baromkodást, mert megverlek! - fenyeget meg, és érzem komolyan kell vennem.
- Hai, hai! - visszakozok is, és máris felhívom rá a figyelmét, hogy ha nem kezdünk neki a kajálásnak, bizony oda fog égni a kései ebédnek szánt ételünk.
Épp kezdek jóllakni, mikor ismerős hangok ütik meg a fülem, s ahogy hátranézek, a Seirin csapatát pillantom meg. Ők is észrevesznek minket, s tekintettel a hely méreteire, hamarosan egy asztalnál találom magam senpai mellett Kurokocchival és Kagamicchivel is. A légkör meg: borzalmas!
Ezt viszont tetőzi, mikor Midorimacchi is betoppan az egyik csapattársával. Persze vicces is lehetne, de valahogy furán szorítani kezd a mellkasom, mikor ez a bizonyos Takao nevű csapattárs egész körbezsongja senpait, és szó szerint elrabolja, hogy a helyére Midorimacchi ülhessen.
Bár figyelek a társalgásra, és részt is veszek benne, tekintetem minduntalan senpai felé vándorol, aki látszólag sokkal jobban elvan az ismeretlen társaságában, mint az enyémben volt. Felsóhajtok. Ettől valahogy észbe is kapok, bár lehet, Midorimacchi elkapott pillantása az, ami zavarba hozva késztet arra, hogy jobban figyeljek a saját asztalomra. Igazából kicsit fura. Régen viszonylag sokat lógtunk együtt, elvégre egy csapat voltunk, és sokszor álltunk meg közösen egy jégkrémre, vagy csak úgy beültünk enni, mégis, most, egy új iskola elsőéves diákjaként olyan távolinak érzem őket, mintha sosem ismertem volna őket igaán. E fura érzés alól egyedül Kagamicchi kivétel, mert őt tényleg nem ismertem korábban. A társalgás viszont úgy ahogy beindul, s egész eltereli a gondolataim senpai és Takao kérdéskörről, mikor Midorimacchi fején landol egy adag kaja. A jelenet egyszerűen minden pénzt megért, ahogy a két alak távozott, kirobban belőlem a nevetés, és egyszerűen nem bírom abbahagyni egészen addig, míg senpai keze a vállamra nem nehezedik.
- Ideje nekünk is indulni.
A szememből törölgetve a könnyet bólintok, s a pulton hagyom a pénzt, hogy nyugodtan távozhassunk.
Hazafelé persze azonnal kérdezgetni kezdem. - Nee, nee senpai, te ismered valahonnan ezt a Takaot?
- Nem, csak annyit tudok róla, mint te.
- De akkor miért voltatok olyan jól el? Nem vagy túl barátkozós azért, valljuk be - mormogom.
- Bunkó - szúr az oldalamba, majd megrázza a fejét, jelezve, hogy reménytelen vagyok. - Ha kicsit jobban figyeltél volna, egyértelmű volt, hogy csak szerette volna, ha Midorima ahhoz az asztalhoz ül kényszerűségből, ahol ti is ültetek. Igen jól elszórakozott a fejeken, amiket vágtatok.
- Eh, mert olyan fura fejeket vágtunk? - lepődök meg.
- Nem kimondottan, épp csak olyat, mint a riválisok szoktak. Ráadásul Midorima büszkesége épp aznap tört össze, nem csoda, ha nem volt túl szívélyes, ami kifejezetten szórakoztatta a csapattársát. Bár tény, segített neki, hogy feloldódjon, ez a kis affér.
- Haaa, akkor azt állítod, hogy igazából a maga módján a srác Mirodimacchival törődött, és csak kifogás volt, hogy felismert, és tudott rólad pár szót, amivel félre tudott szólítani.
- Ahogy mondod, jó hogy leesett... - csípősködik.
Kiöltöm a nyelvem amolyan, jól van már gesztussal, majd eszembe jut valami egészen más.
- Tényleg, senpai, még nálunk van a pulcsid, amit múltkor ott felejtettél - direkt nem fűzöm hozzá, hogy azon a bizonyos reggelen. - mindig el akarom hozni, de valahogy mindig kimegy a reggeli rohanásban a fejemből - nézek rá bocsánatkérően, mire felsóhajt.
- Akkor elugrom érte, az a biztos.
- Hai! - örülök, mert így velem jön egészen hazáig, s addig is beszélgethetünk, persze főleg a meccsről tudok beszélni, meg Kurokocchiról, de azért tudom, hogy bár sokszor morog, szereti elhallgatni, amit összevissza fecsegek, s mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy mindig válaszol, és mindig úgy válaszol, mintha pontosan tudatában lenne annak, hogy épp miről folytattam feleslegesen hosszú monológot.
Ahogy megérkezünk, beinvitálom, s máris felszaladok a szobámba az emlegetett pulcsiért. Ahogy lefelé indulok, megtorpanok a lépcsőn. Muszáj volt megtorpannom, mert ahogy lepillantok, egész belém mar valami tényleg nem idevaló érzés. Nem tudom, mi váltotta ki, hiszen csak áll lenn, mégis, alakja most valahogy annyira más, annyira... felgyorsítja a szívem. Ha nem róla lenne szó, komolyan azt hinném, hogy kezdek belezúgni... Rémülten lépek vissza a lépcsőről, elbújva a fenti folyosón, s a kezem az arcom elé emelem. Mi van velem? Miért futott át az agyamon, hogy belecsókolnék a nyakhajlatába? Érzem, hogy elönt a forróság, ahogy kipirulok, s halkan a fürdőbe zárom magam. Ahogy a tükörbe pillantok, egész elveszetté válok. Hogy is mondjam... annyira nem önmagam néz vissza a tükörből... Gyorsan a csaphoz lépek, senpai pulóverét letéve a mosógépre, s megmosom az arcom. Nyugodj meg, Ryouta, nem tudom, mi ütött beléd, de ne légy hülye! Most szépen leviszed senpainak a pulcsiját, elköszönsz tőle, és aztán beveszel valami vitaminbombát, mert megint beteg leszel, hogy ilyen badarságsok járnak a fejedben. Bizonyára a hormonok. Elvégre annyi lány ugrál körbe, és mégsincs barátnőm. Megnézek este egy pornót, és minden rendben lesz, ahogy eddig is. Keresek valami szép színésznőt, mondjuk azt a múltkorit, csak egy másik videóban. Neki igazán csinos arca volt.
Nagyot sóhajtok. Sokkal nyugodtabbnak érzem magam, hogy a videóra gondoltam, s megnyugodva indulok le ismét, épp csak a pulcsit felejtem el, amiért félútról fordulok vissza. Ahh, Ryouta, menthetetlenül szőke vagy!
- Itt van! - hívom fel magamra a figyelmét, ahogy leérek.
- Ahh, mi tartott ennyi ideig, azt hittem, már elnyelt a lakás! - nyúl a ruhadarabért, mire megint elönt minimálisan a zavar.
- Csak elkevertem. A frissen mosott ruhákat oda tornyoztam rá, és egy ideig eltartott, mire ráébredtem, hogy csak oda tehettem.
- Asso - fintorodik el rosszallóan, a fejét csóválva. - Na jó, megyek.
- Hai, hai, vigyázz hazafelé! - kísérem ki, s máris morog megint.
- Nem vagyok lány, természetesen tudok vigyázni magamra, és kutya bajom sem lesz hazáig.
- Hai, hai - ismétlem meg, csak most nem fűzve hozzá semmi aggódót vagy számára provokatívat. - Akkor, viszlát holnap, senpai!
- Ahh, viszlát! - néz még rám, s azon veszem észre magam, hogy ezt a rövid időt kihasználva az ajkait nézem, s eszembe jut, milyen puhák voltak múltkor. Szabályosan hálát adok, hogy becsukhatom az ajtót, ami talán kissé hevesre sikeredett, s ismét elvörösödve csúszok az ajtó aljába, magam elé meredve rémülten. Valami tényleg nagyon nincs rendben velem!!!
|
| timcsiikee | 2012. 12. 03. 00:11:22 | #24380 |
 Karakter: Kasamatsu Yukio
Megjegyzés: ~ Kisémnek
Kasamatsu:
Mondatomra kimondatlan gondolatok és szavak érhetik el őt is, mert pár pillanattal később szinte rám vetődik olyan szorosan ölelve, hogy egy pillanatra megugrik a szívem hirtelenségétől, de azonnal visszajön a gombóc is torkomba és próbál kikényszeríteni belőlem pár könnycseppet. Hiába nem akarom hagyni, egyre nehezebben megy. Nem lesz ez így jó. Gondolatban hirtelen megbánom, hogy ideültem mellé, hogy elkezdtem elmondani neki a dolgot. Nem kellett volna. Nem lenne szabad olyanra támaszkodnom akinek nekem kell a támogatójának lennem. Elvégre ráadásul én vagyok az idősebb.
Viszont minden gát szakad, amikor meghallom az ő sírós hangját, a szipogást és megérzem remegését, így már végképp nem tudom megállni, mert a látvány végképp felemészt.
- Oi, Kise… - meghazudtol a saját testem, mert a hangom remegősebbre sikerült, mint ahogy terveztem a megszólalást. Utálok szomorú lenni, nem tudok parancsolni az érzékeimnek, és nem tudok mindig mindent elrejteni. Én-nem-sírhatok. Legalább mások előtt nem.
- Gomenasai, senpai! Annyira sajnálom! Ha nem ismernél, nem történt volna ez meg – hirtelen le sem esik mire gondol, majd amikor rájövök egy fél pillanattal később, még jobban megbánom, hogy elmondtam neki. Én nem így értettem, nem ezt akartam. Nem az Ő hibája, hiszem nem csinált semmit. Viszont ahogy hallom a hangját úgy növekszik a gombóc a torkomban, fojtogatni kezd, kinyitom a szám és nem is tudok elsőre megszólalni, semmi, egy nyekkenés, annyi sem jön elő. Eltolom de csak épp annyira, hogy most én szorongassam őt, vállába temetve arcomat, s most, hogy végre senki és semmi nem lát, parancsra meg is indul szememből a könnyár, de még most is csak kevés mennyiségben, nem viszem túlzásba.
Egy mélyebb sóhaj után végre megtalálom hangom, mintha pár könny lenne az ára annak, hogy beszélni tudjak.
- Most az egyszer… - még halk szavak, de kezdetnek megteszi, úgy sincs kedvem kiabálni, se hangoskodni, és azt akarom, hogy csak Ő hallja - amíg meg nem nyugszol, rendben? – irányítom felé az érzelmeket. Persze nyilván a saját megnyugvásom is irányadó, de azt csak nem mondhatom ki.
- Rendben – súgja vissza, erre még jobban megindul bennem valami, s csak nagy levegőket véve, lassan egyenletesen igyekszem magam is nyugtatni amellett, hogy leállítom az Ő sírását is, mert az csak fokozza az én állapotomat is.
Később mégis értve a jelekből felállva a padról elfordul tőlem mikor elengedem. Most mégsem bánom, hogy nyitott könyv lettem pár percre, hogy tudja mit kell csinálnia, hogy az előző pár perc alatt olyat látott belőlem, amit kevesen. Pedig mondhatni alig ismerem, Moriyamához és Koborihoz képest főleg. De ha őket láttam volna meg, inkább hazasiettem volna kikerülve őket, minthogy melléjük üljek kibeszélni magam.
Nem mintha ez a pár negyed szó kibeszélés lett volna, de több, mint amit valaha teszek, és ez most hirtelen meg is zavar. Miért is jöttem ide és ültem mellé? Mintha nem is én lennék. Miért nem fordultam sarkon amikor megláttam és tűztem inkább haza, vagy csak más felé?
Megtörlöm arcomat, szememet, de szerencsére nem kell dörzsölgetni mert könny már nem jön belőle, csak az érzést akarom eltüntetni róla, amit maga után hagyott.
- Senpai, éhes vagyok, nincs kedved beülni valahova enni? Egyedül uncsi lenne. – teljesen normális hangon szólal meg, mintha csak épp iskola vagy edzés után sétálnánk haza. Irritálónak érzem, mégis annyira jól esi, hogy figyelmen kívül hagyja az előző pár percet. Úgy viselkedik mint aki már nagyon ismer és tudja mikor mit akarok, mi az ami kell épp nekem. Belemarkolok az ingembe, de gyorsan el is eresztem. Mi ez az érzés?
- Inkább hazamennék – ez után végképp magányra lesz szükségem. Miért érzem úgy hogy menekülnöm kéne? Nem pontosan olyan, csak szaladnék ki a láthatatlan tömegből. De nem tágít.
- Hát jó, akkor elkísérlek, és út közben eszek valami szendvicset vagy gyrost.
- Nincs rá szükség – vágom rá erre is, de erre már felém fordul, szerencsére már nem érzem problémásnak az arcomat.
- De én szeretném!
Itt már tudom, hogy bármit mondok vagy teszek hajthatatlan lesz, szóval jobb, ha beadom a derekam és hamarabb szabadulok. Így megy ez, mégsem zavar, most teljesen üresnek érzem magam, semlegesnek és semmilyennek. Hát menjünk, nem bánom, de az biztos, hogy nekem most nincs étvágyam.
Ez nem zavarja, nem is baj, s ahogy ez után még folyamatosan mesél is, talán olyanról is, amit mondott már egyszer, de én csak csendben hallgatom, talán néha morranok egyet reagálva, hogy hallom és értem mit beszél, és nem zavarja, hogy szinte meg sem nyikkanok. Néha sikerül kizökkentenie üres gondolataimból, amikor olyat mond vagy kérdez – válaszra nem várva – amin el kell picit gondolkodnom, s kezdem érteni és értékelni miért is csinálja a folytonos szájcséplést, s mire már a metróra kerülök, hirtelen hiányozni is kezd.
Kezdek megkattanni. Komolyan azt érzem, hogy hiányzik a folyamatos beszéde?
~*~
Reméltem, hogy az iskolában minden ugyan úgy folytatódik, ahogy eddig. Szürke egérként csak ülök a padomban, olvasok, a hosszabb szünetben pedig majd megkeresem Kisét, hogy együnk együtt.
De már rögtön azzal kezdődik a nap, hogy látom, aztán az első, de még a második szünetben is a termünkben lebzsel, valamilyen ürüggyel. A hosszabb szünetben pedig ahelyett hogy megindulnék ki a teremből, ki a pusmogásból és zajokból, inkább csak ráborulok a padra, alvást színlelve, s amint meghallom közeledtét fejemben a kis görcs fordul egyet, de amint meghallom hangját el is múlik, csak sóhajtok egyet és tűrök tovább. Reméltem hogy mint ott helyben a padról felállva, most is meg nem történtnek kezeli majd a dolgot, de kiszimatolom a túlaggódását. Pedig semmi bajom. Nem vagyok azaz érvágós fajta, sem önpusztító, vagy hasonló. Akkor miért kell egész nap a nyakamra járni?
Az ötödik szünetben meglepő és mégis tiszta megnyugvás, hogy nem jön be, így egy megkönnyebbült sóhajjal olvasom a következő óra füzetét, gondolatban már az edzésen járva.
~*~
Hogy is kerülök én ide? Ja igen.
Körülöttem úgy sétál Moriyama, Hayakawa de még Kobori is – akiben eddig bíztam volna – mintha bármelyik pillanatban meggondolhatnám magam, és visszafordulnék, de készülnek erre és el akarnak fogni mielőtt megmozdulhatnék az ellenkező irányba.
Nem mintha nem tudnám őket még így is kicselezni, mert valljuk be, menne… De nem fogok most már visszafordulni. Ha azt mondtam eljövök, akkor eljövök. Pedig kedvem nincs igazán, de az persze őket ritkán szokta érdekelni. Ahogy most sem. Talán valahol én is bízom benne, hogy segíthet valamicskét a dolog, de a kételkedésem még mindig nagyobb.
- Ugyan már Kasamatsu, jó buli lesz – karolja át a vállamat Moriyama, miközben másik kezével a két szemöldököm közét kezdi el egy ujjal nyomkodni – Ne ráncold már annyira a homlokod.
Erre persze még komorabban nézek rá, mintha szavai fordított pszichológia módjára hatnának rám. Tekintetemet látva el is enged és inkább Kobori mögé rejtőzik előlem, játsszva a félénket. Csak egy sóhajjal nyugszom vissza előző állapotomba, zsebre vágott kezekkel követve őket tovább. Semmi kedvem. Otthon akartam maradni, feküdve, zenét hallgatva vagy éppen gitározva, vagy bármi más, csak a csendes négy fal között legyek egyedül. Mégis itt vagyok.
Nem mintha a Csapatépítés szöveg annyira hatásos lett volna, de ha már ezek összeröffennek és csak én maradok ki az nem helyes. Főként ha a csapatkapitányuk vagyok. A végén még egyesek azt hiszik, hogy nem érzem jónak a csapatot ezért nem mutatkozom velük… vagy tudom is én. Csak úgy éreztem ha már csapat, akkor én is egy főbb része vagyok és illik ott lennem. Most hogy így belegondolok elég hülye dolognak érzem, bár lehet csak a kelletlenség mondatja ezt velem.
Mint kiderül az egész móka Kiséék házában lesz, de nem én vezetem a többieket, mintha nem is tudnám merre kell menni, Moriyama megy elől és mivel Ő beszélt rá erre az egészre – főként – úgy érzem megvan a mumusa a dolognak, hogy kinek a fejéből is pattanhatott ki az ötlet. Nem, nem Moriyamara gondolok, hanem a leendő házigazdára.
Egyre jobban kezdem azt érezni, hogy nincs itt semmi keresnivalóm, főleg amikor tudatosul bennem, hogy valószínűleg miattam csinálják ezt az egészet. Engem nem kell pátyolgatni!
De már késő mert megszólalt a csengő, s hamarosan nyílik is ki az ajtó. A létvény az fix, hogy nem hétköznapi.
Nem tudom direkt tervezte-e vagy sem, de az biztos, hogy röhejesen néz ki. A többiek hangot is adnak jókedvüknek, legfőképp Moriyama vetődik rá a „lényeget fogdosva”.
- Hallod, csak vicceltem, mikor arra utaltam, hogy nőiesedj, nem gondoltam, hogy komolyan veszed. – Most már biztos, hogy ők beszéltek össze.
Na meg az is bebizonyosodik, hogy a kötény mutogatása is véletlenül sikerült így, mert arca olyan színt vesz fel, mint a rózsa a szomszéd kertben.
Aztán egy újabb hang csatlakozik társaságunkhoz, bár egyelőre csak a háttérből, ebből viszont az tudódik ki, hogy a szülei itthon vannak. Vagyis legalább az anyja biztosan.
Beinvitál minket de már rohan is parancsszóra, s legközelebb már csak akkor jön elő, amikor a „Welcome Drink”-et anyuci már kitöltötte. Igazán csinos nő és fiatalos szerintem, zavarba is jövök a közelében, főleg hogy annyira közvetlen és nagyon kedves. Még zavarba ejtőbb mikor megjegyzi, hogy rólam hallott többet.
- Ajj, anya, engem bezzeg kihagysz? – nyafizva lép be házigazdánk, bár egyelőre még az ő „főnöke” is jelen van, de ahogy hallottam, már nem sokáig.
- Ugyan, Ryouta, jobb, ha később kezded, mert hamar beéred úgyis a többieket, amennyire nem bírod az italt – úgy látszik, nem kell félteni az anyját, tisztában van rendesen a fiával, és nem rest beszólni sem neki ha kell, ráadásul játékos módon.
Amint miénk a ház kezdetét veszi a fiúk baromkodása és mivel tőlem is kérdeznek nyilván kénytelen vagyok hozzászólni mindenhez, végül végre elfoglalják magukat a karaokéval na meg táncpaddal, amiben valamennyit részt veszek, de inkább csak félre ülök az útból a kanapé sarkába, és eliszogatom a már nem tudom hanyadik keverék italomat. Miért kellett mindenbe alkoholt tenni? Ráadásul az indító ital sem volt valami könnyed.
Még mindig azon jár az eszem, hogy mit is keresek itt, de a válasz mindig ugyan az, hogy nem sokat, de azért itt vagyok. Legalább nincs az, hogy hétvégén is Kise hívogat vagy keres fel vagy zaklat akárhol, ahol csak elérhet, hogy mi újság. Igen, így belegondolva ez a kisebbik rossz. Talán jól döntöttem, hogy eljöttem, még ha nem is szórakozom annyira jól, mint a többiek. Pedig amúgy sem csinálték pont ugyan úgy, ha nem lennék jelenleg ebben a semmilyen állapotban, de tény hogy közöttük ülnék, néha felnevetnék én is talán, ha ittam eleget, talán épp én következnék soron a táncpadon. Sok minden más lenne. Legfőképp jobban érezném magam. Ez lenne a fő cél most is nem? Kár hogy hatása nem sok van, csak annyi, hogy nem érzem magam magányosnak. Annyira.
Lehet, hogy mégis elértek valamit ezzel „rögtönzött” összejövetellel?
Nem is meghallom, inkább megérzem a közelemben a mozgolódást még valahonnan azt is érzékelem, hogy Kise az, és amikor épp fordulnék felé, hogy megnézzem vagy megkérdezzem mi van, váratlanul ér, hogy sokkal közelebb van az arca mint gondoltam, sőt ennél közelebb akár már nem is lehetne, mert szája az enyémre tapad, szemeim kikerekednek körülbelül kistányér méretűre, majd forró arcpírt öltök magamra. Úgy látom, ezzel nem vagyok egyedül, ha lehet még pirosabb, mint mikor megláttuk a kötényben jöttünkkor, s a helyzetet annyira nem fogom fel még én sem, hogy egy hang nem jön ki a torkomon, csak meredten bámulok rá.
- Eto… - hátrálni kezd, tenyerével el is rejti arcának alsó felét, olyan riadtan nézve mint őz a reflektorba, és alig hajol hátra akkorát esik le, hogy nyekken, valami még fel is borul. De már nem látom, mert felhúzott térdeimre fonva felül karjaim, s beletemetem arcomat, hogy ne lássák mennyire vagyok vörös, azonnal lejönne nekik valami belőle, és azt nem akarom ,főleg hogy csak ekkor esik le, hogy ez az idióta lekapott.
Nem direkt, de akkor is! Ezt nem hiszem el… ez miért pont velem történik meg? Kezdem újra megbánni, hogy eljöttem.
Jó ideig fel sem nézek, az sem érdekel hogy így nehezebben kapok levegőt, nem számít, én itt sem vagyok, itt nem történik semmi, még véletlenül sem csókolt meg Kise még ha nem is nevezhető igazán annak. DE A SZÁJA HOZZÁM ÉRT!
Most feldúlva, ordítva rohannék ki a szobából, de azzal jobban elárulnám magam és a viselkedésemet is mint bármikor így inkább csak rejtett üzemmódban kuporgok tovább.
Mire lenyugszom a többiek elkezdik belém nyomni a tömény pohártartalmakat, én meg engedelmesen döntöm le, hogy kimossam az elmékét is a dolognak, az ízét nem éreztem de azt is, és talán ha eleget iszom, és pislogok egyet haza teleportálódom… talán… Szép is lenne.
Helyette csak nehezednek a végtagjaim, azon is elmosolyodom amin valójában inkább morognék, de ez sem tart sokáig, mert hamar elálmosodom, kicsit ledőlök a kanapéra, hogy míg indulunk összeszedjem magam, egy kis erőt gyűjtsek, majd egyre többször ragad le a szemem a többieket figyelve, míg a fülledt és kába sötétség orvul végleg magával nem ragad.
~*~
Ismeretlen illat csapja meg orrom, nem a saját szobám, inkább valami más, ismerős és még sem jut eszembe. Ahogy az éjszakai álom fátyla lassan foszladozni kezd szememről érzékelem csukott szemmel, hogy már reggel lehet, viszont mindent felülmúl és elkerget azaz éles fájdalom, ami iszonyatosan hasít bele a fejembe. Hogy az a…
Homlokomhoz kapok összeszorított szemekkel, sziszegek, próbálom megmozgatni a tagjaimat, közben pedig az orromba szivárgó illat lassan eléri helyét a tudatomban és emlékezetemben, végül leesik, hogy hol is lehetek. Azonnal kipattannak a szemeim, pár pillanatra még a fájó lüktetést is elfelejtem és oldalfekvésből hátra csapódom, s csak a szemem forgatva nézek körbe. ismeretlen szoba, ismeretlen színek, bútorok, berendezés és környezet. Az illat pedig… Kise…
Fájón nyekkenek ahogy a felismerés hatására újabb éles nyilallás csapódik fejembe, el is fintorodom de nem kapok arcomhoz, inkább belemarkolok a takaróba.
Ekkor orromat megcsapva egy bazi nagy tenyér rákontráz fejem zongorázására, a két fájdalom egy időre kiüti egymást, főként hogy a felszínre tör a haragom, nem is akármilyen mértékkel.
Amikor az illetékes észreveszi hogy nem kemény tárgyba csapódott praclija, tehát nem ébresztőórával van dolga kezd ő is tudatra ébredni, és ahogy szemét felnyitva észrevesz, fel is ül hirtelen – már ha lehet hirtelennek nevezni a reggeli lomhaságot.
- O.. ohayou, senpai! – motyogja halkan, én pedig csak komoran bámulok rá - Jól aludtál? Nem fáj semmid? – erre csak még jobban ráncolom a homlokomat, amit meg is bánok, mert visszatér a fejembe is a fájdalom, és egyszerre lüktet most már az orrommal, így oda is kapom most már a tenyeremet.
- De, az orrom… meg a fejem – morgom tompán, hunyorogva, mire látom kezét megint felém nyúlni, de most csak lassan, szemében aggodalommal.
- Gomennasai, én nem… - még a fejfájással sem törődve nyúlok a fejem alá a párnáért, hogy egy hatalmas lendületet véve, kihúzzam a fejem alól és azzal becélozva a fejét dobjam meg olyan svunggal, hogy ültében lezuhan az ágyról nagyot puffanva a földön.
- NE érj hozzám! – kiáltok rá, de megint csak felszisszenek. Utálom a fejfájást. Persze nincs értelmes ember, aki szeretné.
- Itteee~ - nyüsszen fel, a földről feltápászkodva, de még ott ül, csak felkapaszkodik az ágyra.
A homlokomra szorítom a tenyeremet, próbálom lágyítani arcvonásaimat, hogy kevésbé lüktessen a fejembe, de úgy érzem, mintha semmi hatása nem lenne.
- Kise… - morgom halkan csukott szemmel, mire megdermed, hallom és érzem, hogy abbahagyja előző mocorgását.
- Hai? – kérdez vissza mivel jó nagy hatásszünetet hagytam a megszólítása után.
- Hogy kerültem ide? – morgom, most már orrnyergemet masszírozva. Gondolom érti, hogy a szobára és az ágyra gondolok.
- Ölbe vettelek, és felhoztalak, aztán letettelek az ágyra és levettem a ruháid, mert abban csak nem alhatsz… - kezdi magyarázni a szokásos beszédes, túlmagyarázó stílusával, mire felpattannak a szemeim.
- Mit mondtál? – rögtön felülök, mintha rugó lenne a derekamban, de azonnal meg is bánom a mozdulatot, megint összeszorítva a szemeimet, és fejemhez kapva, mélyen szívva magamba a levegőt. Ez nem fog egyszerűen elmúlni.
- Gomen, rosszat mondtam? – halkan, bátortalanul szólal meg, lassan felnyitom a szemem, hogy megkérdezzem ezt most komolyan kérdezi-e, de ahogy meglátom, hogy tápászkodott félig vissza az ágyra, megrettenve fut vér az arcomba, és kezeimet rögtön középre csapom ölemben a takaróra, hogy elfedjem a szokásos reggeli problémát.
Lehet, hogy természetes dolog, de azért ciki, ha egy másik fiú ágyában alszol és így ébredsz… gondolom én.
Bár lehet a takarótól észre sem vette, csak most hívtam fel rá a figyelmét, viszont ezzel az is járhat, hogy félreérthető a helyzet, de már úgy kavarog a fejem a gondolatoktól is, és a fejfájás sem hagy nyugodni, hogy inkább csak oldalra nézek, hogy ne a szemébe kelljen, és véletlenül se kapjak el egy olyan reakciót tőle, amitől feldühödnék.
- Mindegy – érzem, hogy az alsó rajtam van, szóval nem vészes. Átgondolva lehet én is hasonlóan cselekedtem volna, szóval miért legyek rá olyanért dühös amit kedvességből csinált? Tényleg nem lenne jó, ha gyűrött ruhával kellene hazamennem.
- Hozzak valamit? Vizet? Aszpirint? – kérdi halkan, aminek hatására egyszerre leszek izgatott, mégis nyugalommal tölt el, hogy ilyen természetes. Most először érzem, hogy tényleg túlreagáltam valamit. Biztos a tegnapi az oka…
- Igen az jó lenne – fordulok felé, és úgy áll fel a földről, hogy amíg hátat nem fordít valamennyire takarja magát, ennek hatására oldalra kapom megint a fejem, ami azzal jár, hogy megint erősebben lüktet. Kész rémálom ez a reggel.
Amint elhagyja a szobát felpattanok, az ablakhoz lépve keresek rajta zárat, hogyan is kéne kinyitni majd a friss levegővel és fagyos gondolatokkal nyugtatva magam sikerül a reggeli problémát leküzdenem, de nem teljesen, viszont legalább a nadrágomat felkapva ezt is orvosolom, mert az legalább rendesen fed.
Mire visszaér, épp az ingemet kapom fel, de már nincs időm begombolni, jobban mondva nem érdekel, mert a gyógyszer látványa rögtön felülír minden gondolatot, hogy azonnal elmulasszam a fejfáját, hálásan pillatok rá, talán még egy mosoly is szalad szám szélébe, a vízzel gyorsan le is nyelem a gyógyszert, majd egy székre ülve, fogdosva, masszírozva fejemet várom, hogy hasson. Közben hallom, hogy halkan matat, talán nem akar zavarni míg felöltözik nem is szól, s mikor már kezdem érezni a hatását, akkor kapok észbe és kezdem begombolni ingemet.
- Remélem Az a tegnapi csak merő véletlen volt. – jegyzem meg a „csendbe” belevágva, mire még nagyobb csend keletkezik, mint az előbb.
- Mire gondolsz? – megremeg a hangja, szóval tudja jól mire gondolok, de vagy játssza a hülyét, vagy csak biztosra akar menni. Morcos fejjel fordulok felé, majd elég csak találkoznom a tekintetével, és megint zavarral arcomon, ujjammal mutatok a számra. – Ah igen… én csak az arcodra akartam de nem számítottam arra, hogy észreveszel. – magyaráz ő is zavarba esve.
- Asso… - ilyen kínos csendet még nem igazán éltem meg, de egyszer mindennek eljön az ideje ugyebár. Átgondolva minden nálam van, a zsebemben a cuccaim, a ruháim rajtam. – Azt hiszem jobb ha megyek, holnapra még készülnöm kell.
- Várj, kikísérlek, csak felkapok… - felmutatom a tenyerem, mire elhallgat.
- Hagyd csak, majd kitalálok – remélem… - Ne kapkodj miattam. – Talán túl komoly az arcom, vagy a tegnapi miatt nem kekeckedik inkább, de elég hamar meggyőztem hogy menni fog egyedül is, megigazítva az ingemet elindulok kifelé. – Köszönöm a vendéglátást – mormolom még el köszönésképp.
- Akkor holnap. – válaszol kicsit elesetten, de már nem merek visszanézni az arcára, csak bezárom magam mögött az ajtót, lent felveszem a cipőt, és irány haza.
Csak a metrón veszem észre, hogy hiányzik a pulcsim, de ezért már nem fogok most visszafordulni, majd visszakerül valahogy. Úgy sincs időm ezen aggódni, mert fejemet a tegnapi „incidens” tölti ki.
~*~
Tegnap elég sokat rágódtam rajta, de végül csak kiderül, hogy a többiek abból nem láttak semmit, még véletlenül sem. Persze már tegnap kezdték volna a szekálást, főleg Moriyama, ha észreveszi, de ki tudja, a sok piától akkor lehet nem látott, viszont ma, mikor már józan és nem jegyez meg semmit végleg megnyugodhatok.
A szünetben futok össze vele a folyosón, miközben az udvar felé megyek szokásos napközbeni tervekkel, hogy kint egyek, amikor Kise mellénk csapódik.
Valamiért úgy érzem el kell fordulnom, mikor odaköszön, majd mellénk is áll, hogy kövessen. Pár pillanatra el is felejtettem, hogy együtt szoktunk ebédelni szünetben.
Azért persze válaszolok a köszönésére, de mintha a fák felé érdekesebbet látnék úgy nézek félre, közben rájövök, hogy Moriyamának ez elég árulkodó lehetne, így visszafordulok előre, hogy haladjunk tovább egy pad felé.
- Tényleg, Kasamatsu, mikor mentél haza? – vigyorog hátba csapva, mire felnyögök egyet -jól bealudtál a buli közben.
- Reggel, mivel otthagytatok – morgom enyhe duzzogással. – Felkelthettetek volna, amikor indultatok haza.
- Próbáltunk, de nem keltél fel – rándítja meg vállát. Na persze. De ha igaz sem tudnám bizonyítani, így inkább ráhagyom. – De Kise biztosan jól gondodat viselte.
Felvont szemöldökkel nézek rájuk, Kise csapkodva hárítana valamit, én meg megint az ellenkező irányba fordulok mikor találkozik tekintetünk, s a furcsa helyzet már kezd teljesen bonyolulttá válni a fejemben, s égetően érzem, hogy meg kéne szólalni, mondani valami teljesen természeteset, amiből nem rí le frusztrálva érzem magam, mert Moriyama arcán is látszik némi elgondolkodás, amikor megzavar minket egy „idegen” hang.
- Ano… Kasamatsu-kun. – egyszerre fordulunk a hang irányába csendben, s amikor észreveszem hogy ki is az, sötétebbre borul az arcom mint általában, de végül ráhúzok egy fagyos maszkot az egészre. – Beszélhetnénk? Öhm… négyszemközt.
Mivel nem szokásom bunkózni, legalábbis lányokkal nem igazán hiszem, így bólintok egyet kimérten, és visszafordulok a többiek felé.
- Egy pillanat. – ha tovább is tartana úgysem hallgatom végig.
Nem megyünk messze, csak addig amíg a többiektől távolabb érünk, még annyit látok, hogy Moriyama meg Kise elkezdenek beszélgetni valamit, miközben erre néznek, aztán lefoglalja figyelmem Miyawa.
- Igen? – szólok közbe, mikor velem szemben állva csak az ujjait tördeli. Most is látszik benne az elesett báj, ahogy eleinte lehetett látni, de már nem fog meg, mert ez nem ugyan az, de nem csak ezért, hanem azért is amit csinált.
- Szeretnék tőled elnézést kérni. Nem szeretnék magyarázkodni mert úgyis hallottad, felesleges lenne. Őszintén sajnálom. – majd meg is hajol hozzá egész mélyen, ezzel jelképezve sajnálatának mélységét. Kár hogy már nem tudok hinni az ilyesmiben, főleg ha egy lányról van szó.
- Ennyi? – csak megrezzen hajoltában, motyog egy igen félét, s nem szólva többet, zsebre dugott kezekkel lépek el mellette, kikerülöm, majd visszamegyek a többiekhez, bár ez már nem helyes megfogalmazás, mert már csak Kise áll ott magában, komoly arccal. Hiányzik azaz általános viselkedése, amilyen mindig. Azt hittem eddig, hogy zavar, de most hogy komolykodik, mégis hiányzik a komolytalansága. Milyen furcsa.
- Moriyama? – kérdem halkan, mire biccent fejével oldalra.
- Meglátott két beszélgető lányt akik erre figyeltek és utánuk ment.
- Jellemző – sóhajtom, majd megyek is tovább, hogy végre a legközelebbi padot elfoglaljuk és megehessem végre a szendvicsemet.
Kise leül mellém, tisztes távolságba ami annyit tesz nem túl közel hogy zavarhasson de nem is túl távol, hogy ne legyen feltűnő, de amint leül picit azért csak közelebb csúszik, feszegetve a határokat.
Előveszem a szendvicset és kezdem kibontani, amikor érzem, hogy engem figyel.
- Nani? – morgom sóhajtva, valahogy kiürültnek érzem magam pedig csak pár pillanat volt az egész, talán nem több egy percnél az előbbi.
- Jól vagy Senpai? – hajol picit előre Kise, mintha az arcomat szeretné vizsgálgatni, sőt úgy is tesz. Csak azt nem értem, hogy mi olyan érdekes.
- Persze – vágom rá, majd rájövök valószínűleg másabbul viselkedhetek mint amúgy ha ennyire figyel, ráadásul még mindig engem figyel ahelyett, hogy enne. – Elfelejtettél kaját hozni?
- Nem itt van nálam – lengeti meg szendvicsét bizonyítva.
- Akkor ne engem figyelj, hanem egyél, mindjárt lejár a szünet. – én bele is harapok a saját kajámba, és picit várni kell míg utánoz a műveletben, de legalább nem kell újra rászólni, hogy ne aggódjon feleslegesen.
Néha oldalra sandítok őt figyelve, és amint feloldódik az előző feszültség máris csacsogni kezd, mint szokott, s mintha minden tökéletesen a „régi” kerékvágásban menne úgy töltjük utána az egész napot. Azt hittem, hogy Az után nehezebb lesz szembenézni vele, megint szünetekben együtt lógni vagy az edzéseken, szóval testközelbe kerülni, de ahogy sikerül kizárnom a fejemből a dolgot sokkal könnyebb, nem zavar semmi. Csak az a furcsa felismerés csap le rám, hogy rá többet gondolok mint általában, de betudom annak, hogy Ő vált lényegében a legjobb barátommá, még ha csak alig került az iskolába, alig ismerjük egymást és nem biztos hogy sokáig fog tartani, hisz sosem lehet tudni, de mégis legjobb barátnak érzem. Kicsit új.
~*~
Majdnem el is felejtettem, s ha Kise nem szól rám, hogy menjünk el a középdöntők megnézésére, ahol a Seirin játszik. Amióta gyakorlómeccsen játszottunk ellenük nagyon nem is hallottam felőlük. Már tavaly is meglepő volt hogy eddig jutottak, idén viszont, mint ahogy nálunk is, máshol is fellelhetők a Csodák Generációnak tagjai.
Ha jól emlékszem, akkor a Seirin a Shutokuval is összecsap már ha szerencséje lesz a Seihoval szemben, akik védésben a legerősebb csapatok közé tartoznak.
Érdekes meccsek lesznek, az már biztos.
Kise fején a füles, így észre sem veszi egy idő után, hogy hosszabbakat lép mint kéne, így lehagy, de két lépés után máris utána szólok.
- Mit hallgatsz?
- Horoszkópot, Midorimacchi nagyon hisz benne, és kíváncsi vagyok, hogy mit jósolt neki – hallottam hasonlót már tőle így inkább nem kérdezek rá valóban így van-e, mert ha jól emlékszem még kabalákat is tart magánál. Na meg persze olvastam is, amikor az újságokban utána néztem.
- És mi a horoszkópja? – azt már nem jegyeztem meg.
- Rák, Kurokocchié meg vízöntő.
- Azt már nem kérdeztem – dörrenek rá hangosabban. Sokszor jön elő ez a Kuroko. Persze megértem, ő tanította meg régebben az alapokra, de ez a rajongása néha sok nekem. Játszottunk ellenük tudom, hogy méltó a Csodák Generációs névre, ettől függetlenül én nem lettem oda meg vissza, Kisével ellentétben. talán csak az zavar, hogy még mindig ennyire érdekli az egyik régebbi csapattársa, aki már az ellensége azóta és úgy kéne rá tekintenie, nem pedig felnézni rá. Bár nem tudom, hogy a rajongás egyenlőnek nevezhető-e a felnézéssel.
Egy ideig megint egymás mellett sétálunk, majd a lépcsőn megint lemaradok tőle egy keveset, és arcát nem látom de hallok tőle egy eléggé kelletlen morranást, miközben motyog valamit.
- Mi a baj? – nézek fel, s mikor megfordul, már látom is a komor rosszallást.
- A lehető legrosszabb – miért érzem eléggé baljóslatúnak a dolgot?
|
| ef-chan | 2012. 10. 08. 01:12:09 | #23677 |
Karakter: Kise Ryouta
Megjegyzés: (Senpainak)
A padomra támaszkodva sóhajtozom mélyeket, s bár épp nem szól hozzám senki, magamon érzem a legtöbb ember tekintetét az osztályomban. Valóban nem megszokott tőlem ez a gondterhelt viselkedés. Tök nevetséges, egy csomó ember vesz körül, és a legtöbb a fél karját is odaadná, ha beszélgetnék vele, mégis olyan mérhetetlenül magányosnak érzem magam a tudattól, hogy nem mászhatok csak úgy, amikor szeretnék, senpai nyakára. Ha nem senpairól lenne szó, hanem valami lányról, azt hinném, szerelmes lettem, de így nem tudom... talán csak hozzászoktam a jóhoz, és most olyan vagyok, mint az elkényeztetett kisgyerek, akitől elvették a játékát, mert ideje megtanulnia, hogy arra csak akkor szakíthat időt, ha a dolgával végzett, és most elveszett, mert nem tud mit kezdeni az új szabállyal, és hiába toporzékol, nem változik semmi. Épp csak én nem toporzékolok, ellenben épp olyan látványosan szenvedek, mintha azt tenném. Lényegtelen. Valamit kezdenem kell ezzel az érzéssel. Talán azt sem ártana valakitől kipuhatolni, hogy is illik ilyenkor viselkedni. Mármint senpai továbbra is a barátom, de van barátnője, akivel együtt akar lenni, mert így természetes, de nekem, mint csak barátnak, ilyenkor mi pontosan a teendőm? Valahogy rossz érzésem támad attól, hogy velük lógjak. Nem egóból, de ha nem lennék ennyire népszerű, akkor is vacak gyertyatartónak lenni, és valahogy tartok tőle, hogy haverkodjak senpai barátnőjével...
Bonyolult, annyira bonyolult... A Teikoban ilyen gond nem volt, senki nem volt az a barátnős típus, az meg hogy Momoicchi rányomult Kurokocchira, az valahogy természetes volt és nem zavart senkit. Talán mert az az ügy még nem volt ilyen szintű, mint most ez, meg talán mert nem is lógtunk annyira egymás nyakán. Eh, tudom is én, az valahogy más volt!
Mert Momoicchi soha nem nézett rám úgy...
Azonban hirtelen, minden előzmény nélkül belép a tanár, és arra eszmélek, mindenki elcsendesedett, s az előttem ülő hátrafordulva megbök: - A tanár szólít!
Riadtan pattanok fel a helyemről, a tanárra függesztve a szemem. - Hai?
Nevetés tör ki az osztályban. Mint kiderült, csak névsorolvasás volt...
* * *
Ahogy elérkezik a szünet hosszú csengőszóval hívva fel magára a figyelmet, a kajám felmarkolva menekülök ki a teremből. Kell valakit találnom, akivel jól elvagyok!
Mintha csak kérésre jött volna, bukkan fel előttem Moriyama-senpai, s máris megvilágosodom.
- Moriyama-senpai! - köszönök rá, megszaporázva a lépteim. Felém fordulva pillant rám kérdőn. Tudom, fura, mert nem nagyon beszéltünk eddig a kelleténél többet, mégis, ő pont megfelelő alany lehet. - Nem ebédelünk együtt?
Egy pillanatra csak néz, s nem tudom eldönteni, hogy hülyének néz vagy szimplán ledöbbent, esetleg nem tudja, hogy utasítson vissza, mikor szeme felcsillan. - Persze, az udvaron jó?
Lelkesen bólintok.
* * *
A lelkesedésem körülbelül a negyedére csökken az első fél perc után, ahogy leülünk az egyik jól látható padra, s megjelenik pár lány, akiket Moriyama-senpai marasztal is, és az sem zavarja, hogy láthatóan mind utánam futna. Jelen lelkiállapotomban igen kényelmetlenül érezném magam, de az kicsit pihentet, hogy figyelhetem, hogy görcsöl Moriyama-senpai, hogy felhívja magára a lányok figyelmét. Igyekszem segíteni azzal, hogy kiemelem a jó tulajdonságait, és alájátszom a csajozós dumáihoz, de ez mégsem olyan, mint mikor senpaijal eszünk teljes nyugodtságban olyan dolgokról beszélgetve, mint a kosár, és tervezgetve az eljövendő megmérettetéseket...
Épp felsóhajtanék, miután az utolsó falatot is lenyeltem a szendvicsemből, mikor ujjak markolnak a fülemre, és erőteljesen meghúzzák azt, miközben senpai hangja csendül: - Bocsánat, ellopnám pár percre.
Nem mintha érdekelné bárki tiltakozása, és a bárkiben én is benne vagyok.
- Áááá, ite-iteeee! Senpaaaai! - próbálok menekülni, bár az egész inkább úgy tűnik, mintha engedelmesen követném, mert akkor legalább nem fáj annyira, hogy tépi a fülem lefelé a fejemről. De nem kegyelmez, csak akkor enged el, mikor már arrébb rángatott, s hirtelen szabadságomban csak pillogok rá könnyes szemekkel, a fülem fájlalva, és felmérve, nem csinált-e belőle valmi torz elffület, megnyújtva, és kihegyesítve teljesen.
- Miért kerülsz engem? - a kendőzetlenül nyílt ráadásul pont a közepébe trafáló kérdés olyan hatással van rám, mintha villám csapott volna belém. Megdermedek, és megfeszül az összes izmom, a tekintetem pedig önkéntelenül is félresiklik, miközben végigcikázik rajtam a hideg. - Tudsz Miyawa-ról, ugye?
Egy pillanatra, épp csak egy pislantásnyira lehunyom a szemem, hogy összeszedhessem magam, felöltve megszokott kompozitúrámat, elmosolyodva. Mégis, ahogy szembetalálom magam a szigorú tekintettel, leolvad a mosolyom.
Sóhajtva adom meg magam lehuppanva a padra, két kezem a térdemre fektetve.
- Sumimasen... Csak... nem akartam zavarni - motyorgom. Ahh, ez így olyan hülyén jön ki, sokkal természetesebb és gondoskodóbb, ha csak úgy magától történik, s nem magyarázkodások közepette, mint most. Senpai miért nem érti, hogy csak neki akarok jót?
- Baka... - morran egyet, mielőtt mellém telepedne. - Ne te döntsd el, hogy mikor zavarsz, vili? Majd szólok - na persze, senpai annyira kedves, maga sem venné észre, mennyire alkalmatlan is a jelenlétem...
- Pedig szükségem lett volna rád - a megjegyzés halkabban érkezik, s egy pillanatra azt hiszem, képzelődtem, így tőlem szokatlanul csupán félénken pillantok rá szemem sarkából. - Ráadásul - folytatja, előkotorva a zsebéből egy adag pocky-t, enyhe mosoly szalad a szám szélére, mert ez még jó eséllyel abból a csomagból van, amit én vettem neki. - minap a szünetben sem találtalak, így egyedül ebédeltem - annyira nem illik a mondandóhoz a pocky-s zacskó csörrenése, ahogy szusszanva enged senpai erőkifejtésének, és feltárja gyomra édes tartalmát. Aztán a zacskó felém fordul, kelletve magát. Csak nézem, miközben senpai szavai visszhangoznak a fejemben: - Ne csináld ezt, mert magányos leszek, jó?
Pislognom kell, egyszerre és sokat, hogy elkenjem a szemembe gyűlő könnyeket. Miért érzem magam egyszeriben olyan boldognak és egyben bűnösnek, hogy lám, továbbra is ráakaszkodom, nem engedve? Vegyes érzelmekkel telve fogadom el a felkínált édességet, kihúzva egy szálat, majd mielőtt a számba venném, még kipréselem magamból halkan: - Hai.
Jó ürügy arra, hogy némán ücsöröghessek egy ideig, míg rendezem magamban a dolgokat. Csak aztán kérdezek rá: - És miért lett volna szükséged rám?
- Nos... Lehet, hülyén hangzik, de nem igazán tudom, milyen az, amikor valakinek barátnője van. Semmi ötletem sincs - fordul el szégyellősen, s először csak nézek rá, majd nagyot szusszanok, lenyelve az előbuggyanni készülő nevetésem.
- És senpai tőlem szeretne tanácsot kérni - úgy vigyoroghatok mint valami idióta. Ez eszembe sem jutott, pedig milyen egyértelmű, egy barát feladatait így is lehetne definiálni, már látom, mondhatni megvilágosodtam. Nem kell teljesen kivonnom magam az életéből, hiszen továbbra is szüksége lesz rám, amikor bizonytalan, amikor valaki olyan véleményére van szüksége, aki kívülállónak számít, és akiben mégis megbízik. Lehetek fontos továbbra is, mégha nem is a legfontosabb.
- És ha igen? - mordul rám, de ez sem tudja levakarni az arcomról a széles jókedvet. Mert most úgy érzem magam, mint az az ember, aki már lemondott róla, hogy megtalálja azt a fontos dolgot, ami eddig megvolt, de most nem találja egyszerűen sehol, s amikor már feladta, mégis előkerült az a valami, s ha lehet, kétszer olyan nagyon örül neki, hogy végre megkerült, mint ha egyszerűen csak a helyén lett volna akkor, mikor eszébe jutott, hogy szüksége lenne rá.
- Senpai, ilyenkor olyan aranyos az arcod - bökök felé felszabadultan. S még szélesebbre húzódik az ajkamon a kárörvendő vigyor, mikor még inkább kivörösödik, annak ellenére, hogy fenyegetőn öleli körbe a nyakam, s máris "térdre" kényszerít, hogy a fejemre nyomjon hatalmas nagy barackot, miközben tovább szidja a fejem, s bár fáj, mégsem tudom abbahagyni a nevetést. Mert visszatért minden abba a kerékvágásba, ahol lennie kellett volna mindvégig, csak botor mód kilöktem onnan.
* * *
Jót is tett ez a visszarázódás, mert a délutánt így is úgy is együtt kellene töltenünk, s kellemesebb az oldottabb légkörben. A suliról nem tudtam sokat, ám a fordítottjáról nem mondható el ugyanez. Megint iszonyatosan sok lány látogatott ki, és kaptam egy halom cuccot, mindenféle ajándékokat, s komolyan, lassan fogalmam sincs, hova teszek ennyi kacatot, egyszer el fognak árasztani, az tuti.
Az is lelombozott, hogy megint nem tett be az edző a kezdő csapatba, és unalomra voltam kárhoztatva a kispadon. S már épp elgondolkodtam azon, hogy ha előre tudja, hogy nem akar beállítani, miért rángat magával a drága edző bá, mikor a másik csapat villantott. De nem is akármilyet, egy pillanatra még az én szám is tátva maradt, majd izgatottan elmosolyodtam, mert tudtam, innentől kezdve az én korszakom következik, s valóban, fél perc se telt bele, s már a pályán lehettem.
Itt azonban nem fordult az egész vereségbe, mint a Seirin ellen. Bár a csapat mindent megtett, hogy nehéz helyetbe hozzon minket, mindenki beleadta, amit csak tudott, s így legyőzhettük őket. Talán ezért is vagyok ennyire boldog és elégedett. Mert nem csak úgy az ölembe hullott a nyereség. Valahogy életem első veresége után minden nyereség sokkal értékesebbnek tűnik. Még ez is, pedig csak egy egyszerű gyakorlómérkőzés.
A nagy öröm közepette egészen addig észre sem veszem senpait, míg előttem nem terem, s teljesen váratlanul ér, ahogy felnyúlva beleborzol a hajamba: - Büszke vagyok rád.
Elpirulva és megdermedve pillantok utána, s a szemembe önkéntelenül is könnyek szöknek dicsérete nyomán. Senpai.
* * *
Senpai próbált meggyőzni, hogy nyugodtan edzhetünk, de beszéltem Moriyama-senpaijal is a helyzetről, amely azért még mindig kicsit zavar, hiába beszéltük meg korábban senpaijal, és ő azt tanácsolta, hagyjam meg Kasamatsu-senpainak az időt, ne foglaljam el nagyon, mert ismerjük mindketten már, ő meg főleg annyira, hogy nyugodt lélekkel jelenthessük ki, nem képes nemet mondani, és mindenki gondját magára venné. Így megint kimentettem magam. Edzés után ezért is sietek elsőnek felöltözni, bár tény, utána nem rohanok, mint az őrült, ki letépte láncát, és legfőképp mint aki már rég késésben van, ennek ellenére rövid úton elköszönök senpaitól.
Nem mintha konkrétan lenne hova mennem. Indulhatnék haza, de nincs kedvem, úgyis csak egyedül lennék, tanulni aztán végképp nincs hangulatom. Legszívesebben senpai után osontam volna, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e, de folyamatosan azzal nyugtatom magam, hogy a lány vallott először, így nem lesz semmi baj. Bizonyára csak azért aggódom, mert - nincs mit szépíteni - féltékeny vagyok rá, amiért most ő töltheti azt az időt senpaijal, amit eddig én. Én engedtem át ezeket az értékes perceket, mégis, azt hiszem, kicsit normális, hogy mégis bánkódom miatta.
Aztán jó ötletem támad. Kinézek a parkba, hátha vannak ott kosarazók, aztán bekuncsorgom magam pár körre. Mert azért hiányzanak az extra edzések, meg kell valljam.
* * *
A zseniálisnak vélt ötletem nem mutatkozott a legjobbnak. Mikor kiértem, senki nem volt a pályán. Nem lenne baj, de nincs egy nyomorék labdám sem... Mentőötletként vettem a közelben egy szendvicset, és leültem az egyik padra, hogy majd jön a megváltás, de semmi, a szenya már rég a gyomromban, jó pár ember elhaladt előttem, de egy sem akart kosarazni. Ahh... Jellemző.
Unalmamban dölöngélni kezdek a padon, egyre vadabb pozíciókban egyensúlyozva, és az eget bámulva. Unatkozom. Annyira unatkozom, hogy észre sem veszem, mikor alszom el a nagy akrobatizálás után. Épp csak arra leszek figyelmes, ismét tudatosan kezdve fordulni a külvilághoz, hogy valami megbökte a homlokom. Lustán lassú mozdulattal söprök végig a homlokomon, de nem találok ott semmit, így inkább kinyitom a szemem, hogy megnézhessem, mi lehetett az, mert valljuk be, nem baráti valamilyen bogárral a fejeden tovább aludni esetleg.
Azonban egész megdöbbentő látvány fogad, s fel is ülök azonnal, mintha áram csípett volna meg. - Senpai?
- Látom, tényleg nagyon fontos dolgod van - jegyzi meg, mire zavartan, bár igyekezve őrizni ártatlanságom, fordítom félre a fejem, lesütve a szemem.
- Eto... otthon volt valami, így... - fogalmam sincs, hogy magyarázhatnám ki magam. Azonban valami szöget üt a fejemben, így felvont szemöldökkel fordulok ismét vissza felé: - Most nem Miyawa-channal kéne lenned?
Furán megrándul az arca, és teljesen be is zár, kurta nemet felelve, s letelepedve mellém. Most már határozottan érzem, hogy valami nincs rendben.
- Dolga volt? Vagy hazament? Vagy már végeztetek? - próbálok puhatolózni, ha már ő nem mondja.
Csak felhúzza az egyik lábát, hogy rátámaszthassa az alkarját. Kissé olyan hatást kelt ez a póz, mintha összébb gömbölyödne, s most olyan kicsinek tűnik.
- Mondjuk, simán csak végeztünk - támasztja az állát kezére, s nem néz felém.
- Senpai? - fürkészem, csak halkan suttogva becenevét. S kezdem érteni, miért tűnik most olyan kicsinek még magához képest is. Megtörtnek látszik. Törékenynek.
Mi a fene történhetett? Nem értem!
- Azt hiszem, végleg kiábrándultam a lányokból.
Egy pillanatig csak nézem megilletődve. Alakját, majd arcát. De aztán elhomályosul minden, alakja összemosódik, ahogy elönt az a fájdalom, amely a szavain keresztül beleivódott a lelkembe, s átölelem szorosan, mert kívánom, hogy legyen olyan, mint még akár délelőtt is volt. Lepődjön meg, ordítson, hogy eresszem már el, vágjon kupán, vagy verje le a vesém, borítson le a padról, valami! Kérlek, senpai!
Ám az utolsó remény is elhal bennem, mikor izmai megfeszülését nem követi semmi. Csak kapaszkodom belé, s ő hagyja, vagy nem érdeki... Lehunyom a szemem, s már nem tudok parancsolni magamnak, könnyeim előbuggyannak, és halkan zokogni kezdek a vállába kapaszkodva, pedig most nekem kellene erősnek lennem, és megvigasztalnom, de olyan hasznavehetetlen barát vagyok! Bár ki tudnám szívni belőle az összes fájdalmat az ölelésen keresztül! Mert nem kell zseninek lennem, hogy ennyiből megértsem, mi történt...
- Oi, Kise... - érződik a hangján, hogy erőlködik, hogy összeszedett maradjon, s ez még inkább elkeserít, s mivel nem akarom hallani, szavába vágok.
- Gomenasai, senpai! Annyira sajnálom! Ha nem ismernél, nem történt volna ez meg - sírom a vállába.
Két keze ölelőn fog körbe, s megilletődésemben picit alábbhagy a zokogásom. S akkor hirtelen megérzem. Hideg és nedves cseppek, amelyek enyhén átáztatják a ruhám ujját. Kissé elhajolnék, de nem enged, olyan erősen szorít, mozdulni sem bírnék egy kicsit se, nem hogy arcát felfedezni.
- Most az egyszer - csak súgja a szavakat, hangot ténylegesen nem adva ki. Azt hiszem, ezzel is rejteni kívánja gyengeségét. -, amíg meg nem nyugszol, rendben?
- Rendben - felelem, felhagyva azzal a próbálkozással, hogy elhajoljak, inkább megpróbálom én is szorosan tartani, hogy ő is úgy érezhesse, ahogy én: támaszkodhatok rá.
* * *
Nem tudom, mennyi ideig ücsörögtünk úgy a padon, azonban, mint mindennek, egyszer ennek is vége szakad, és valahogy olyan kellemetlenül fura légkör telepedett közénk. Így, amikor felállok, még nem fordulok felé, hogy rendbe szedhesse magát, s nekem is lehetőségem van erre, miközben felvetem: - Senpai, éhes vagyok, nincs kedved beülni valahova enni? Egyedül uncsi lenne.
- Inkább hazamennék - feleli.
Kissé lejjebb eresztem a vállaim. - Hát jó, akkor elkísérlek, és út közben eszek valami szendvicset vagy gyrost.
- Nincs rá szükség - tiltakozna, de megfordulva, és már csupa mosollyal jelentem ki. - De én szeretném!
Sóhajt. Tudja már, hogy ilyenkor nincs mese, nem hagyom magam. Ahogy elindulunk, nekiállok csivitelni mindenféléről, ami csak az eszembe jut. Egyszerűen kényszert érzek rá, s a fura kellemetlen érzés szépen lassan elpárolog, mire elválok tőle, sokáig integetve a metró után, amelyre szállt.
* * *
- Moriyama-senpai! - támadom le az emlegetettet. - Segítened kell!
- Mi történt? - néz rám meglepődve.
- Szeretnélek megkérni rá, hogy valahogy a csapat többi tagjával együtt akár, de csábítsd el senpait hozzám úgy, hogy ne tudja, miről van szó. Fel akarom vidítani, mert tudod, volt az a lány, és hát... nem jött össze, érted. Arra gondoltam, hogy tarthatnánk ilyen lazulós, csak mi srácok vagyunk jellegű házibulit. De ha én hívom, akkor sejteni fogja, meg vissza is fogja utasítani... - főleg, hogy kezdek kissé talán az idegeire menni azzal, hogy minden szünetben a nyakán lógok, többször is hoztam neki mindenfélét, sütit, édességet, csak úgy szendvicset, a végén már kínomban kosaras újságot is, hogy legyen kifogás.
- Miért akarnék én kanbuliba menni, ahol egy gyönyörű lány sincs? - kérdez vissza, mire felemelem az egyik szemöldököm, kissé kiábrándultan menj a fenébe fejet vágva. De kezdek rosszat sejteni, ahogy elvigyorodik szélesen. - Lehet róla szó, de cserébe valami cuki ruhában kell várnod minket fodros kötényben.
- Eeeeh? Már miért kellene ilyet csinálnom? - nézek rá úgy, mintha legalább is egy perverz állat állna előttem, és szerintem nem járok messze az igazságtól.
Nevet, majd legyint. - Bár ennyire sem vagy képes egy kis szívességért cserébe, de ne aggódj Kasamatsu ott lesz, csak adj időpontot.
Kissé durcásan felelem, félrefordulva és a mellkasom előtt összefonva a kezeim: - Szombat estére gondoltam. Akkor másnap még mindenki tud pihenni meg tanulni.
- Vedd úgy, hogy ott vagyunk - feleli, de már egy csajt bámul, s a következő pillanatban faképnél hagyva próbál vele szóba elegyedni. Sóhajtok, de legalább segít nekem. Lényegében már beizzítottam a csapat többi állandós tagját is, hogy segítsenek, csak sikerül elrángatniuk.
* * *
A két nap számomra egy örökkévalóság annak ellenére, hogy senpaijal végigedzettem a megszokott különedzéseket - mert azok is visszatértek a normál kerékvágásba - és telefonon végigintézkedtem az egészet.
Ma viszont már viszonylag korán fenn voltam, és anya vezényletével készülnek a finomságok. Mondta, hogy segít abban az esetben, ha besegítek a sütésfőzésben. Nem állítom, hogy valódi segítség vagyok, de élvezem a sürgésforgást. Főleg mert lazán lehetek: egy melegítőben egy pólóban és anyától kapott meztelen női testes kötényben, a hajam pedig két oldalra eltűzve piros csatokkal, mert csak olyat találtam anyánál.
Anya már épp készülődik indulásra, mikor csöngetnek. Az órára nézek, s kissé elsápadok. Már ennyi az idő Megint késésben vagyunk. Az utolsó adag rágcsa még sül. Még jó, hogy még délelőtt összeszereltem a táncszőnyegeket, és filmeket is vettünk ki a tékából, a bevásárlás közepette.
Fürge léptekkel nyitok ajtót, s ahogy megpillantok mindenkit, széles mosolyra szalad a szám, amely le is fagy, ahogy a szemeik furán elkerekednek, és nevetésben törnek ki. Igen, még senpai ajkára is mosoly szalad, és csóválja a fejét. Azt meg végképp nem értem, mikor Moriyama-senpai átkarolva kezdi csapkodni a mellkasom: - Hallod, csak vicceltem, mikor arra utaltam, hogy nőiesedj, nem gondoltam, hogy komolyan veszed.
Ahogy a kezére szalad a tekintetem, megpillantom a kötényt, és mélybíbor színt öltve esik le a nagy vidámság oka. De mielőtt mentegetőzni kezdhetnék, anya kiált ki odabentről: - Ryouta, odaég a süti!
Ahh, tényleg, berohanva még hátrakiáltok: - Gyertek beljebb! - és már el is tűnök a konyhában, hogy kimentsem a sós finomságokat a tűz karmai közül. Közben anyám üdvözli a vendégeket. Moriyamán különösen hallom a megilletődöttséget.nem is csodálom, anyától örököltem a hajszínem, ráadásul fiatalos és csinos is, emellett igen kedves, és már nagyon izgatott volt, hogy megismerheti pár barátom.
A hangulat viszont egész oldottá válik, mire átöltözve visszaérek, s anya már egy kör alkoholt is belediktált a fiúkba.
- Ajj, anya, engem bezzeg kihagysz?
- Ugyan, Ryouta, jobb, ha később kezded, mert hamar beéred úgyis a többieket, amennyire nem bírod az italt - olt be drága szülőm, majd míg a többiek kuncognak, puszit nyom a homlokomra, majd már otthon sincs.
* * *
Szerencsére mindenki vevő volt a táncszőnyegezésre és a karaokézésre, ezt pedig vegyítettük különböző feladatokkal, amik mindig a vesztesre vártak. Bár senpai nem volt túl lelkes, később, az alkohol hatására feloldódott, s bár ennek ellenére bevette magát a kanapéra, szóval tartom, így bízom benne, hogy tényleg jól érzi magát, nem csak udvariasságból tart velünk. Moriyama-senpai ugyanis azt mondta, hogy csak a csapatépítés gondolatával tudta ellökdösni idáig, és nem nagyon volt kedve az egészhez.
- Kise, te jössz! - kiált rám Hayakawa, s már fel is pattanok a táncszőnyegre.
- Toljatok neki egy random számot részeges stílusban! - kuncog már kissé becsípve Moriyama-senpai, és Kobori-senpai már állítja is be a dolgot. A zene felcsendül, én pedig legjobb tudásom szerint igyekszem gyűjtögetni a pontokat, s mikor ismét expert szinten teljesítek, mindenki felózik csalódottan.
- Kise te maga vagy a legnagyobb csalás, fogadjunk, egy halom videót néztél, hogy kell letolni ezeket a számokat! - nyavalyok Hayakawa, de csak sejtelmesen mosolyogok, s felemelem a poharat, amiben megint a legtöbb az alkohol, mert én nyertem, és kiegyenlítő táncszőnyegezünk. Igaz, kezd a fejembe szállni, a mozgásnak és a kajának hála, még nincs gond.
- Újabb kör, most én jövök, akkor is legyőzlek, te nagyképű kis elsős! - deklarálja szándékait Moriyama-senpai, én meg csak nevetek tapsolva, miután lehajtottam az italt: - Hajrá, Moriyama-senpai! - majd senpaira pillantok. Kissé elgondolkodva mered maga elé, mire az én kedvem is egy kissé alacsonyabb fokozatra kapcsol. Míg nem gondolok egyet.
Természetes mozdulatokkal sétálok a kanapé széléhez, ahol ül, majd a kanapéra mászva hajolok közelebb, hogy nyomjak egy puszit az arcára, lehetőleg teljesen kizökkentve abból, amin épp az agyát járatja, arra azonban nem számítok, hogy kérdőn felém fordul rám reagálva, s így az arca helyett ajkaihoz nyomom sajátjaim. Megkövülten pillantunk egymásra, s érzem, amennyire ő, épp annyira leszek én is vörös.
- Eto... - kapom a szám elé a kezem hátrébb mozdulva, de azzal a lendülettel, mivel csak a kanapé szélén voltam, lezanyálok róla hatalmas robajjal. Ez a pechem és a szerencsém is egyben, mert bár mindenki rám figyel, senpaira így nem, (ez a szerencse), viszont úgy bevágom a fejem, még a könnyem is kicsordul, ráadásul a fenekem is sajog (ez meg a rohadt nagy pech).
A kis epizód után viszont jó ideig képtelen vagyok senpaira nézni. Talán ezért sem veszem észre, hogy a többiek szép lassan tökéletesen leitatják. Csak akkor szembesülök a dologgal, mikor Moriyama-senpai kitalálja, hogy ő hazaindul, s a többiek is csatlakoznak, csak senpai alszik a kanapén.
- Mi legyen Kasamatsuval? - érdeklődik Kobori-senpai.
- A legjobb, ha itt marad, egyedül nem jutna hazáig - helyzetelemez Moriyama-senpai.
- Jupp, maradhat, van elég hely. Igazából ti is maradhatnátok, vannak üres szobák, úgy is készültem - nézek a többekre, de udvariasan elutasítják, s hamarosan kettesben maradunk. Mielőtt azonban megpróbálnám felébreszteni, felmegyek az emeletre, és megágyazok. Mivel anyáéknak nem szóltam, nem rémisztenék meg senkit azzal, hogy a kanapén hagyom. De mivel az ágyam hatalmas franciaágy, bőven elférünk rajta ketten is. Így előszedek még egy takarót és még egy párnát, majd visszatérve a földszinti nappaliba, megpróbálom felébreszteni senpiat, de csak morog párat, felébredni viszont nem hajlandó. Jobb híján tarkója és térdei alá nyúlva emelem meg, s úgy viszem fel az emeletre, majd megfosztom a nadrágjától, zoknijától, és a felsőjétől, és gondosan betakargatom.
Csak sokkal később, a nagyjábóli összepakolás és fürdés után, egy szál boxerben csatlakozom hozzá, az ágy másik szélére húzódva. Egy rövid pillanatig még azért rápillantok, de mivel úgy tűnik, békésen alszik, magam is megnyugodva hunyom le a szemem.
* * *
Reggel furcsa zajra ébredek, valami mintha hangosan felnyikkant volna, azonban fel sem fogom igazán, így csak reflexből fordulok, emelem a kezem, és csapok le, mint minden reggel, az ébresztőórámra. A tenyerem azonban valami annál puhábba és szélesebbe, jobban mondva nagyobba és egészen más alakúba csapódik. Bár tény, minden zaj megszűnik, mégsem tudok nyugodtan visszamerülni az alvás édes pillekönnyűségébe, s gyanakvón nyitom fel a szemem, kissé megemelve a fejem is. A látványra riadtan kapom el a kezem, és ülök fel. - O.. ohayou, senpai! - próbálom elmismásolni a tényt, hogy a képébe nyomtam a tenyerem lendületből... - Jól aludtál? Nem fáj semmid?
|
| timcsiikee | 2012. 09. 20. 00:00:42 | #23479 |
Karakter: Kasamatsu Yukio
Megjegyzés: ~ Kisémnek
Kasamatsu:
- Senpai! – kiált felém egy ismerős hang, egy másodperc sem kell felfogom ki az így ijedten csapom a táskámba az újságot. Gezz… olyan hülyén érzem magam ilyenkor, mint valami lesilap kukkoló.
- Hogy van a lábad? – érdeklődöm amint közelebb ér.
- Hát, már sokkal jobb, de azért vettem fel bokamerevítőt, így kissé béna leszek, azt hiszem. De direkt olyat vettem, amely enged mozogni, csak tart erősen, szóval ilyen mozgós – felvillantva bokáját felhúzz kicsit a nadrág szárát, de amint megforgatja, azonnal észreveszem felszisszenését és enyhe fintorát, ami persze fájdalomra utal.
- Nem tudom, jó ötlet-e ráedzeni, ha még fáj – mondom kicsit aggódva. Úgy néz ki jobban meghúzta a bokáját mint gondoltam, mert a tegnapi spray nem volt elég. Először csak leül mellém, de úgy látom nem igazán örül a dolognak. Én is hasonlóan éreznék.
- Én sem tudom. Még sosem történt ilyesmi... – már megint egy önkéntelenül is nagyzolós szöveg. Szinte már meg sem lep, bár furcsállom – De úgy tűnik, mostanában nem vagyok jó passzban – már épp gondolkodnék valami felvidító válasz félén, amikor olyan hangot ad ki, nem is halkan, hozzá ugrik egyet, mintha megtámadta volna valami, én meg akkut szívrohamot kapok, de csak a táskájához hajol. - Tegnap került az újságárusokhoz, de mivel én kapok mindig egy tiszteletpéldányt, gondoltam elhozom, mert van benne cikk a többiekről. Igaz elolvasni nem volt időm, de hátha írnak valami újat, ami a hasznunkra lehet.
Pár pillanatra felvillan bennem, hogy valószínű arról az újságról van szó, amelyiket az előbb olvastam, de fejemet még mindig az ijedtség, majd az abból kialakuló düh uralja, ahogy rájövök, semmi baja nincs, csak megint hülye.
A kezembe nyomja az újságot, amivel egy jól irányzott mozdulat után szépen fejbe is csapom vele.
- Ne ugrálj, mert frászt hozod rám! – mordulok rá, majd ingerülten fel is lapozom körülbelül ott a lapot, ahol abbahagytam.
- Gomen – nyekergi közben, mikor olvasni kezdek – Senpai? – gondolom kérdezni akar valamit, de mivel közben olvasok, de tudok rá is figyelni, így először nem nézek oda.
- Hmm?
- Te már olvastad ezt az újságot? – egy fél ütemet kihagy a szívem.
- Már mért olvastam volna? – csattanok fel, most felé fordulva. Remélem csak véletlenül kérdezte.
- Csak olyan érzésem volt hirtelen, ahogy felcsaptad az újságot, pont a jó helyen – franc… tényleg… ha ideges vagyok sosem figyelek az ilyenekre.
- Az elején ott van, hogy hanyadik oldalon vannak az interjúk. – találom ki elhadarva a mondatot, majd visszafordulok a cikkhez.
Úgy látszik ennyi magyarázat elég is volt, még ha nem is igaz, mert nem firtatja tovább. Jobb is. Sejtésem sincs, hogy mire gondolna, ha tudná már megvettem. Persze lehet, hogy csak annyit mondana, hogy legközelebb szóljak neki, mert ha benne van akkor kap egy példányt, de nem biztos, hogy ez történne… Ebből is látszik, nem hogy ismertem még ki száz százalékosan.
Amíg én olvasom a sorokat himbálózni kezd a padon, csak szemem sarkából látom, de még így is rossz érzés fog el.
- Ha tovább szórakozol, hátra fogsz esni.
- Senpai most pont olyan, mint Kurokocchi volt a múltkor – nem tudom, hogy ez mit akar jelenteni, de mivel az említett személyről van szó, ha rákérdeznék mi volt, olyan mesedélután várhatna, ami miatt még edzésről is elkésnénk. Ennyit már megtanultam tőle, hogy arról a srácról nem kérdezek, mert akkor be nem áll a szája, akkor se nagyon, ha rászólok. Na jó akkor talán igen.
- Na, volt benne valami lényeges? – érdeklődi, mikor látja, hogy végeztem. Igaz az utolsó 3-4 percben már csak bámultam ki a fejemből azokat a cikkeket nézve, amiket már olvastam.
- Semmi olyan nincs benne, amit ne tudnánk kikövetkeztetni, és ne sejthetnénk, ráadásul igen csak vigyáznak az ászaik titkaira a csapatok, és nem fedik fel azt, amíg nem muszáj.
- Ez érthető – Persze, hogy az. És örömmel láttam, hogy Ő sem mondott el szinte semmit, vagy talán kevesebbet is saját magáról. Látszik, hogy hozzászokott a média trükközéseihez. Most kivételesen büszke vagyok és jó pontnak számolom ezt fel, mert rejtélyesebb maradt. - De akkor abból kell építkeznünk, és a legrosszabbra is gondolnunk, amit jelenleg tudunk, nee?
- Ahogy mondod – tudom én hogy nem olyan idióta, mint ahogy néha viselkedik, vagy megjátssza magát, vagy amilyennek sokan gondolják az idol munka miatt.
- Ha a Touou jut, az nagy falat lesz. – Először nem értem így tovább magyaráz - Aominecchi mellé a csapat megkapta ajándékba Momoicchit, aki igen jó menedzser, nemcsak arra képes, hogy tökéletesen kielemezze a játékosok mozdulatait, és stratégiát építsen fel az ellenük való védekezésre, de azt is képes jó érzékkel megállapítani, ki milyen irányba képes és fog fejlődni, így bár még nem tudsz mondjuk jól blokkolni, de feszítő hiányosság, akkor tudni fogja, hogy arra fogsz edzeni, és arra is felkészíti a csapatot. Azaz a Touou játékosai olyasmit is feltételezni fognak, és nem éri majd őket emiatt váratlanul, amit még talán nem is tudsz még, senpai, csak szeretnél kifejleszteni. Emellé Aominecchi kiszámíthatatlan játékstílusa... Jól oda kellene pakolni magunkat. – láthatóan ettől megint elszontyolodik, és mivel nem szeretem ezt az arcát látni, megpróbálom felvidítani. Vállammal az övét lököm meg, hogy rám figyeljen és ne merüljön el a gondolataiban.
- Talán mégis edzhetünk valamire. Használjuk ki az időt az alapok mélyebb elsajátítására és tudatossá tételére!
- Hai!
~*~
Már tegnap hazafelé menet is gondolkodtam ezen, de ma reggel felfrissültebb aggyal csak fokozódik bennem az érzés, hogy Kise sokkal lelkesebbnek tűnik… számomra. Még mindig azt mondom, hogy 1-2 hónap alatt nem ismertem meg eléggé ahhoz, hogy véleményt nyilvánítsak, következtessek, vagy általánosítsak nála, de lassan kezd bennem kialakulni az a végleges kép, amit róla alkotok. Nagyon szereti a kosarazást, látszik a szenvedélye is ez iránt, a lelkesedése amikor edzünk, a tegnapi meg csak ráadás volt. Ha nem lettem volna cseppet magam is fáradt, lehet hogy folytattam volna vele akár éjfélig is az edzést, de nem akartam kikészíteni sem őt, sem a lábát, ami talán még mindig fájt, mégis örömmel vettem, hogy szeretne még gyakorolni, annak ellenére megdolgoztattam. Nem volt gyors, izzasztó vagy túl fárasztó, sőt mondhatni még unalmasabb volt mint a dinamikus edzések, és mégis. Talán értékeli és elismeri azt, amiben segítek neki. Persze abban csak reménykedhetek, hogy engem is, de nem vagyok biztos benne. Egy biztos, én bízom a tehetségében.
Ráadásul ha igaz az, amit a Touoról mond, akkor még saját magamat is felül kell majd múlnom.
Pár lány sikoltását hallom meg, amiből rögtön arra következtetek, egy személy van aki ilyen hangokat csal ki a lányokból, s azonnal be is igazolódik sejtésem, amikor a szőke üstök megjelenik az ajtóban, egyenesen engem célozva meg.
- Ohayou, Kasamatsu-senpai! Ohayou mo, Hayakawa-senpai! – az utólag említett hamar le is támadja, szokásához híven kora reggeli hiperaktivitással.
- Yo, Kise, ritka téged itt látni! Mi hozott ide, ha, ha?
- Kasamatsu-senpainak hoztam valamit – erre felpillantok, majd arcáról azonnal a zacskóra ami az asztalomon landol, majd megint vissza rá.
- Ez meg mi? – őt ismerve, lehet hogy valami rajongó lány ajándéka lehet - Kaptad valakitől, és nem tudsz vele mit kezdeni? – ezért rám sózza.
- Dehogy is! – összeráncolt szemöldökkel, sértetten a megjegyzésemtől csattan fel kicsit hangosan, majd közelebb hajol, halkabban beszélve, mintha nem szeretné, hogy más is meghallja. - Külön senpainak vettem reggel, mert bocsánatot akartam kérni a tegnapi türelmetlen megjegyzésem miatt, és ki szerettem volna fejezni, hogy várom a következő különedzést. Mert hálás vagyok, amiért foglalkozol velem, mégha nem is mindig mutatom ki rendesen – ennyire komolyan vette volna a tegnapi letolást, hogy „csak” ennyit edzünk és kész? Pedig csak a bokáját akartam megkímélni, mert rossz lenne, ha miattam hagyna ki több interaktív edzést a kelleténél. Ott ásnám el magam.
- Nem történt semmi, ami miatt ekkora felhajtást kellene csinálni – kíváncsiságból, meg némi nyugati illemből megnézem mit kaptam tőle, és egy nagyobb doboz pocky kerül szemem elé a markomban pihenve. Ösztönösen kisebb mosolyt csal arcomra, már csak a doboz látványa is. Vajon honnan tudta?
- Viszlát délután, senpai! – surran ki mielőtt megköszönhetném, még egy nyekkenés sem csúszik ki a számon és csak hűlt helyét látom a teremben. Amint még a folyosóról is eltűnik, látom a teremben az összes lányon, milyen keselyű szemekkel méregetnek engem vagy inkább a kezemben tartott dobozt, hogy mikor bontom fel, hogy lecsaphassanak, de belső ingerem arra figyelmeztet, hogy jobb ha ezt nem teszem meg. Az kéne még, hogy rám vetődjenek mint a vércsék, így gyorsan visszacsúsztatom az édességet a zacskóba, majd be a táskába. Pedig megettem volna párat óra előtt, de jobb ha esti tanulásra hagyom majd meg.
~*~
Kise sehol, pedig az az edzésünket lassan ideje lenne elkezdeni. Nem igaz, hogy már erről is késik. Épp az öltözők felé sétálok, táskámmal a vállamon, bár lehet nem vagyok egyedül, mert messziről más cipőkopogást is meghallok. Nem forulok hátra, mert bárki lehet.
- Ano… Kasamatsu-kun – nevem hallatán megállok, mi több ledermedek, mert tanárokon kívül teljesen szokatlan számomra, hogy egy lány szólít le. Először még azt is hiszem, hogy hallucinálok, de amikor megfordulok tényleg egy lányt látom magam mögött, aki idegesen morzsolgatja ujjait.
- Tessék? – fordulok felé teljes testtel, rámarkolva a táskám pántjára. Nyugi… lehet csak azt akarja kérdezni, hogy Kise itt van-e már.
- Ráérsz pár percre? – egyre jobban meglep a kérdés, kezdem azt hinni, hogy tök feleslegesen idegeskedem belül, mert lehet csak valami iskolai dologról van szó, vagy nem is tudom.
- Talán, bár nemsokára edzésre megyek. – magyarázom magamhoz képest, szokatlanul nyugtalan hangon. Vagy csak én hallom így, nem tudom.
- Nem baj, ráér utána is, megvárom – picit emeli meg csak a hangját, amitől még maga is megriad és jobban kipirul. Most először gondolom azt egy lányról, hogy aranyos. Na jó nem először, hanem hosszú ideje először.
- Akkor… - kezdenék neki, de ekkor megcsörren a telefonom. – Bocsánat… - elő is kapom a készüléket. Egy üzenet… ráadásul Kise.
Érdekes, vagyis inkább fura egybeesés, gondolom én. Bár jobban örültem volna, ha eljön, mert a vele való kosarazás ki tud kapcsolni, és most a bennem felgyülemlett feszélyező érzést jó lett volna lecsillapítani. Egy kissé elkomorulok, és ez valószínűleg meglátszik az arcomon, mert a lány rákérdez.
- Valami baj van? – már a felkarját dörzsölgeti. Ismerős az arca, és hamar le is esik hosszas bámulás után, hogy ez Moriyama osztálytársa, akiről még tavaly ömlengett nem keveset, bár a felére sem emlékszem annak amit mondott, mert minden héten más lányba volt szerelmes… még jó, hogy van bőven választék…
- Nem, dehogy – el is teszem gyorsan a telefont, és mosolyt erőltetek arcomra. – Ha jól emlékszem, Miyawa-san igaz?
Arcára azonnal kiül a mérhetetlen zavar. Miyawa Kiyomi, azt hiszem.
- I-igen. Honnan tudod a nevem?
- Nem érdekes – legyintek. Úgy néz ki valamivel jobban érzem magam, ha nem én vagyok az aki jobban zavarban van. – Úgy néz ki, most mégis ráérek, miről szeretnél beszélni?
Hogy ha úgy kezelem a dolgot, hogy nem rólam, hanem valami tök más dologról van szó, akkor könnyebben jönnek a szavak és nyugodtabb is vagyok. „Kár”, hogy a következő mondat teljesen kibillent a felépített gondolataimból.
- Igazából… rólad szeretnék beszélni, Kasamatsu-kun. – lábával szinte lyukat fúr a poros földbe – T-tetszel nekem.
~*~
Tényleg egy idióta vagyok. Ennél nagyobb nem is lehetnék, de tényleg. Mentségemre legyen, hogy teljesen váratlanul ért az, hogy egy lány elém áll és azt mondja, hogy érdeklem. Mi több… Tetszem neki. Nem csoda, hogy egyből zavarba jöttem, de miért vagyok ilyen hülye?
„Azt hiszem rosszul hallottam megismételnéd?” – már ott helyben falat fejeltem volna, de most is megtenném, ha nem lenne körülöttem ennyi ember, akik korán reggel épp az iskolába igyekeznek.
Viszont válaszomhoz képest egész jól reagált, mintha valamennyire már ismerne, vagy nem is tudom.
„Nem kell azonnal válaszolnod, tudom, még nem ismersz, elég, ha… ha először csak találkozunk párszor” – persze, hogy egyre szimpatikusabbnak kezdtem nézni. Egy lány, aki nem egyből azzal jön, hogy miért nem tudok rendesen válaszolni.
Nagy sóhaj szakad fel belőlem. Jó lenne ma Kisével találkozni, vagy legalább kicsit beszélni, az edzésünkről nem is beszélve. Azt mondtam, hogy megnézheti a plusz edzésünket is, ha meg szeretne várni és nincs jobb dolga, és egész könnyen bele is egyezett. Persze nem az volt a célom, hogy azt nézze, hogy kosarazunk, és hátha le lesz nyűgözve… bár ha most így belegondolok lehet annak tűnt volna? Nem értek én ehhez. Inkább csak kicsit húzni akarom az időt, hogy rájöjjek mit is kéne ilyenkor csinálnom. Kise biztos jobban ért ehhez, és lehet, hogy egy-két évvel fiatalabb tőlem, mégsem szégyen ha legalább rákérdezek.
A hosszú szünetben felkeresem, de azt mondják az osztálytársai, hogy valakivel elment ebédelni, az ebédlőben viszont nem látom, és még nekem is ennem kéne, így visszavánszorogva a terembe megeszem a hozott szendvicsemet. Majd edzés után…
~*~
Szokásához híven persze késik… megint… Pedig reméltem, hogy mostanában pontosabb lesz, de ki tudja? Lehet megint fotózásra hívták és elszaladt az idő, vagy épp más dolga volt, nem tudom… Az viszont biztos, hogy elég furcsa mosollyal tér vissza az öltözőből, amikor elnézést kér. Mivel már javában az edzésben vagyunk, így nem tehetek többet mint tekintetemmel követem néha. Tényleg furcsa. Valami rossz történhetett, vagy lehet otthon vannak gondjai? Nem lenne jó, ha ezért romlana a teljesítménye, meg persze sosem szerettem, ha valakinek szomorú a képe.
Sajnos végig az edzés alatt is csak arra tudtam gondolni, hogy mit akarok majd kérdezni, vagy mondani, esetleg hogyan, ráadásul már azon is járt a fejem, hogy magamtól tehetnék valamit, de mit? Annyira a kosár járt a fejemben az elmúlt 1-2 évben is, hogy nem foglalkoztam szinte semmi mással ezen kívül, csak a tanulással és csepp kikapcsolódással.
Az edzés egyszerre frissített fel, és ha kicsit lefáradtam is, tele vagyok energiával. Pár perc pihenő, és legszívesebben megint futnék. Elpakolva a hozzám közel lévő labdákat az öltözőbe sietek Kise után, hogy beszéljek vele míg a többiek mindent összerámolnak, de mire beérek már teljesen fel is öltözött, sőt elég sietősre fogta. Mi van vele?
- Már mész is? – kérdem felvont szemöldökkel, belül kis pánik felirat villan bennem a gondolatra. Pedig kissé szükségem lenne rá, még ha ilyenben is. Legalább viszonozná a plusz edzéseket.
- Eto… - elgondolkodik, mintha nem is tudná mit mondjon, egy pillanatra hátra néz, majd vissza rám. - Gomen, de a héten komoly tesztet írunk majd matekból, és hát, nem kimondottan az erősségem, és sietnem kell haza, hogy gyakoroljak. Kellemetlen lenne, ha amiatt nemcsak a héten, hanem tovább is mellőznöm kellene a kosarat. De ne aggódj, megoldom, csak idő kell – megint az a félmosoly, amit akkor villantott, mikor bejött az edzés közepére. Vállamra téve a kezét megy tovább, magával fordítva engem is. - Különben is, ahogy látom, senpainak is szüksége van némi szabadidőre. Sok sikert!
Felvonom egyik szemöldököm, mert először nem értem, lehet megint a múltkori miatt csinálja, amikor kevesellte az edzést? De aztán észreveszem Miyawa-sant az ajtónál, és tenyerem máris lendül a tarkóm felé, hogy vakargatásával fogjam vissza zavaromat.
Ő is elég zavartan vagy inkább furcsállva néz az elviharzó Kise után, majd vissza rám, tanácstalan tekintettel.
- Azt hiszem ma is ráérek.
~*~
Tegnap előtt csak félig elkísértem hazáig, magyarázata miatt, miszerint még nem szeretné, ha otthon bárki látná, hogy egy fiú hazakíséri. Megértem… hiszen még én sem mondtam semmit azóta, hogy azt mondta ráérek dönteni. És ettől megint hülyén érzem magam. Ma nem ér rá a saját szakkörének foglalkozása miatt, tegnap mondta. Ez nem is baj, mert ma edzés helyett egy másik iskolába megyünk majd gyakorlómeccset játszani órák után.
A hosszú szünetben nem rögtön Kiséék terme felé megyek, már csak azért sem, mert biztos vagyok benne, megint nem lenne a helyén. Helyette megcélozom az udvart, egy zacskócska édességgel a zsebemben, amit még tőle kaptam. Max ha nem találom meg, akkor leülök egy padra és megeszem egyedül.
Alig érek hátra, csevejt hallok meg, először csak lányokat, majd egy-két ismerősebb hangot is. Oldalra pillantva azt látom, hogy 3-4 lány csillogó szemekkel néz Kisére aki mellett Moriyama próbál érvényesülni, kevés sikerrel. Szóval múltkor is vele ment el ebédelni? Nem értem mi baja lehet velem. Gondolom már tud Miyawa-sanról, hisz nem véletlenül szólhatott be, hogy „sok sikert”. Vagy csak beleképzelem? Na de mindegy…
Halkan feléjük csörtetek, észre sem vesznek persze, mindenki el van foglalva valamivel halálosan, majd amint Kise mögé érek, elcsípem a fülét.
- Bocsánat, ellopnám pár percre – morranok a többiek felé, a lányok pokolian vagy épp sajnálkozva néznek, most nem is igazán érdekel. Moriyama viszont hálás hangsúllyal rebeg felém hanyagoló szavakkal, hogy persze vigyem csak, majd tovább beszélget a lányokkal, akik már nem érdekeltek, de azért követi őket.
- Áááá ite-iteee – sziszeg fogvatartottam – Senpaaai – nyüszíti fájlalóan, mire végre elengedem, és így fülét fogva, fél szemét becsukva, szeme sarkában apró könnycseppel áll meg velem szemben, mire csak karba tett kézzel nézek fel rá.
- Miért kerülsz engem? – vágok a közepébe, szigorú tekintettel, és rögtön füléről, tarkójára tévednek ujjai, hogy ott túrjon bele hajába, oldalra nézve. Azt hiszem pontosan beletaláltam. Persze lehet, hogy délutánonként tényleg volt dolga, de az, hogy napközben sem érem el, az már árulkodóbb. – Tudsz Miyawa-ról ugye? – kérdem sokkal halkabban, mire megrezzen és arca megint felölti azt a „mosolygok mint egy vakbeles” arcot. De amikor tekintetemmel találja magát szembe a mosoly is eltűnik és csak a szemei maradnak. Letörtnek látszik.
Leereszti kezét, majd sóhajtva leül a pad tetejére, ameddig elvonszoltam.
- Sumimasen… - alkarjait a térdére támasztja – Csak… nem akartam zavarni. – persze nem néz a szemembe.
- Baka… - morranok rá, majd leülök mellé. – Ne te döntsd el, hogy mikor zavarsz vili? Majd szólok. – előkotrom a zsebemből a zacskót – Pedig szükségem lett volna rád – jegyzem meg halkabban, kisebb zavarral a hangomban, mire oldalra fordítja a fejét, talán értetlenül, igazából a fele arcát eltakarja a haja, így nem igazán látom rendesen. – Ráadásul minap szünetben sem találtalak, így egyedül ebédeltem. – kibontom a kis zacsit és felé nyújtom – Ne csináld ezt, mert magányos leszek, jó?
Valami fájdalmas bár mégis sokkal jobb mosolyt villant, amikor kivesz egy szál pockyt.
- Hai – csak nagyon halkan mondja mielőtt a szájába venné az édességet, majd követem példáját – És miért lett volna szükséged rám? – érdeklődik rögtön. Na igen, végre itt a lehetőség, viszont nem is igazán tudom hogyan kéne ezt előadni.
- Nos… - elropogtatom a szálat, hogy azért ne teli szájjal beszéljek. – Lehet hülyén hangzik, de nem igazán tudom milyen az, amikor valakinek barátnője van. Semmi ötletem nincs – enyhe zavarom elrejtve kicsit elfordulok tőle, de szusszanásából hallom, hogy megint mosolyog. Még szerencse, hogy nem nevet, mert akkor tényleg lecsapnám itt helyben, nem fogva vissza a kezemet.
- És Sepai tőlem szeretne tanácsot kérni – a hangjából már érzek némi piszkálódást, habár lehet csak beképzelem, mert a téma totálisan összezavar.
- És ha igen? – fordulok felé morcosan, de arcáról még így sem tűnik el az a kifejezés, ami úgy néz ki, mikor az anyuka néz a gyerekére egy hülye kérdése után.
- Senpai, ilyenkor olyan aranyos az arcod – jegyzi meg halkan, még az ujját is felém mutatva, ekkor érzem hogy most már ég is teljesen az arcom és morogva karolom át nyakát, hogy lehúzzam és egy jókora barackot nyomjak a fejébe ököllel.
- Themee~ mondtam, hogy ne mondj ilyeneket – csak nevet, így tényleg nem bántalmazom igazán, nem mintha amúgy olyan brutális lettem volna, de végül már csak tartom a fejét még mindig hónom alatt, s nevetését hallgatva én is elmosolyodom kissé.
Olyan érzésem van, mintha pár napig szörnyen hiányzott volna valami az életemből, de most mindent teljesnek érzek.
~*~
A délutáni gyakorlómeccs nehezebb, mint gondoltam. Már rögtön furcsa érzés fogott el, amikor a kezdő csapattal álltunk szemben, és eleinte nem értettem mi az amit nem értek, de látom. Aztán leesett. A kisugárzásuk nagyon hasonlított a Seirinére. Nem tudni sokat az iskoláról vagy a csapatáról, viszont ha első ránézésre nem tűnnek erősnek, vannak rejtett trükkjeik. Először az edző nem is akarta Kisét beállítani, de amikor észrevette azt, amit én, rögtön rájött, hogy szükségünk van rá ahhoz, hogy le is alázhassuk a másik csapatot. Még így is hajtanunk kellett ahhoz, hogy elérjük ezt a célt.
Az utolsó negyedben már mind teljesen kiizzadtunk a pihenők ellenére is, plusz az időkérések mindkét csapat részéről. Valahogy fel sem tűnik, hogy ez egy gyakorló meccs, talán csak a lelátóról hiányoznak az igazi szurkolók… mert az a sereg lány, aki Kise miatt gyűlt össze, mikor megtudták, hogy ide jövünk, nem számítanak közönségnek. Ha hangoskodnak is, azzal is csak a saját iskolájuk csapatára hoznak szégyent, hogy az ellenfélnek szurkolnak.
Engem nem zavar, már kezdek hozzászokni, hogy folyton rajzanak, ha Kise a közelben van, és az csak mázli, hogy az ellenfél csapatát ez idegesíti. Balszerencse lenne, ha ettől buzgóbban tejesítenének, és igyekeznek is, de többet rontanak mint javítanak, és végül, mikor vége az negyedik negyednek is, úgy örül az egész csapat, mintha egy hivatalos meccset nyertünk volna.
Már a kezdetektől figyeltem Kise lábát is, a fáslit már az öltözőben észrevettem, de úgy látszik már kutya baja és ennek csak pluszban örülök. Mikor mellém kerül felé fordulok, és felnyúlva borzolok bele a hajába.
- Büszke vagyok rád. – mondom még épp annyira hallhatóan, hogy a környező örömujjongásban legalább Ő értse, majd befejezem izzadt fejének borzolását, és a többiek felé lépdelek, szintén gratulálni.
~*~
Hiába mondtam Kisének, hogy attól, hogy később dolgom van, nyugodtan megtarthatnánk a plusz edzést, de mégis lemondta arra fogva, hogy most tényleg fontos dolga van. Nem igazán hittem el, de ráhagyom most az egyszer. Tegnap jól teljesített, adok egy nap pihenőt még, de aztán nem kímélem. Bár jót tett a múltkori beszélgetés, még ha nem is volt sok értelme. Na jó, valamennyi volt… egy biztos, egy cseppet magabiztosabbnak érzem magam tőle.
A mai rendes edzés után Kise az első, aki elhagyja az öltözőt, de csak pár lépéssel maradok le tőle. Nem tűnik úgy, mintha nagyon sietne, pedig szokása rohanni és elkésni majdnem mindenhonnan.
A lépcsőfordulóban találkozom szembe Miyawa-sannal, aki zavart mosollyal jegyzi meg, hogy pont a tornaterem felé tartott, hogy megnézze az edzésünket.
- Kise azt mondta, hogy ma még dolga van szóval végeztem. Ha gondolod beülhetünk valahova – egy kicsit másabb mosolyt villant felém, de végül rábólint, így együtt sétálunk el egy közeli gyorsétterembe.
Valamiért egyszerre természetes és frusztráló a dolog, hogy leggyakrabban Kiséről kérdez… milyen vele együtt játszani, mennyire erős a csapathoz képest, sokat szoktunk-e találkozni akár iskolán kívül is. Persze rögtön enyhül bennem az érzés, mikor egyszer-egyszer rólam kérdez így vissza is kérdezhetek, mert ergo még semmit nem tudtam meg róla.
Mivel siettem ki az öltözőből rögtön edzés után így nem volt alkalmam, de most gyorsan, míg az étteremben vagyunk kiszaladok a mosdóba.
Hamar végzek, de mikor visszaérek és éppen az asztalhoz érnék, egy csapat lány támadja le Miyawa-t így ijedten csapódom le a szomszédos üres boxba, nekik háttal.
Az oké, hogy egyetlen lány társaságához hozzászoktam, de rögtön négy már sok így hirtelen.
- Miyawa, hát te? – kérdezi az egyik, székcsikorgást hallok, gondolom leülnek köré.
- Kasamatsuval vagyok itt, épp kiment a mosdóba, szóval siessetek – ez Miyawa hangja, de sokkal másabb, mint amikor velem beszélt. Fel is vonom a szemöldököm egy pillanatra, mert lehet csak rosszul hallottam.
- Még mindig ezzel próbálkozol? Mondtam, hogy nem fog bejönni – jegyzi meg egy másik lány gúnyosan. Egyre jobban kezdem azt érezni, hogy valami nem stimmel.
- Ugyan már, Kasamatsu-san nagyon kedves, ráadásul nem is hiszem hogy majd nagyon megbántanám, még azt sem mondta, hogy igen vagy nem.
- Szerintem elég egyértelmű, ha találkozik veled. Nem viszed túlzásba? Csak azért, hogy ne úgy közelíts Kise-kun felé ahogy a fanok, ez neki sem fog tetszeni.
- Ugyan, hagyjátok már. Csak azért jöttem el ma is, mert nem volt jobb ötletem, de amint végre végignéztem közvetlenül egy külön edzésüket, majd kitalálok valami lekoptató szöveget. De most menjetek, mielőtt visszaér, hess.
Most mondhatnám, hogy nem tudom mit érezzek, de ez egyértelmű. Csalódott vagyok, a dühös nem kifejezés, de ez így teljesen összekeveredve kiöli bennem az eddig felhalmozódott összes jókedvet.
Megvárom míg eltűnnek a barátnői, az utolsó hang is elhal, alig pár másodperc az egész, majd felállok a székből, és egyetlen fordulattal az asztal elé érek.
- Oh, Kasamatsu-kun… - amint meglátja arcomat leolvad arcáról a kis mosoly.
- Ne aggódj, nem kell semmit kitalálnod – jegyzem meg kimérten, a zsebembe nyúlok a pénztárcámért, mire ijedten néz rám, majd a tálcára borravalót teszek, mint minden alkalommal amikor itt járok, végül utolsó csalódott pillantással nézve rá felkapom a táskámat, és otthagyom az étteremben.
Nem hazafelé indulok, mert most mozgásra van szükségem, és ha nem is kosarazásra, de legalább egy jó sétára. Keserű ízt érzek a számban, amit régebben is éreztem már, de most sokkal erősebb. Reménykedtem, hogy ez a lány nem olyan, mint régen a többiek, de tévedtem. Megesik… nem kéne a hibámnak érezni, mégis úgy érzem naiv vagyok. Miből is gondoltam, hogy tényleg érdekelhetek akárkit?
Amikor észreveszem, hogy túl gyorsan sétálok, lelassítom a lábaimat, és észreveszem, hogy a park közepén kötöttem ki. Ritkán jövök erre, mert az itteni kosárpálya mindig foglalt, de úgy látszik mégis emlékeztem erre a helyre. Gyerekként sokat jártam ki. Elterelve gondolataimat lassan sétálva inkább a környezetet figyelem. Iskolából hazamenet sem erre szoktam keresztül jönni, mert az nagyobb kerülő, mintha a házak között mennék, de most kifejezetten jól esik.
Bámészkodásom közben egy pillanatra egy szőke fejet látok meg, gyorsan elhessegetem a gondolatot, de amikor gyanúsan tovább méregetem a padon ülőt, sőt akaratlanul is közelebb megyek, tényleg felismerem azt, akire azonnal az agyam is gondolt. A füvön keresztülsétálva nesztelenül kerülök Kise mögé, aki a padon ülve, karjait kiterítve a háttámlára, lehunyt szemmel és hátradöntött fejjel henyél kényelmesen.
Mögé lépek, de nem árnyékolom el, ebben a fa már megelőzött lényegében, bár az eddig csak az arcát takarta el.
Semleges ábrázatot öltök arcomra, majd begörbítve mutató ujjamat, rákoppintok a homlokára.
Először csak elfintorodik, fejéhez kap lomha mozdulatokkal, majd hunyorítva felnyitja fél szemét, végül hirtelen egyenesedik ki.
- Senpai? – mered rám meglepett szemekkel.
- Látom tényleg nagyon fontos dolgod van – jegyzem meg egyhangúan, mire ártatlanságot próbáló, mégis zavar fejjel néz oldalra, látszik rajta hogy némi hazugságon kaptam.
- Eto… otthon volt valami így… - félbehagyja magyarázatát, majd felvont szemöldökkel néz vissza rám. – Most nem Miyawa-channal kéne lenned?
Egy pillanatra megrándul arcom. Már a névtől is rosszul vagyok. Vajon miért nem emlékszem anno mit is mondott róla Moriyama? Lehet jobban kellett volna figyelnem és akkor ez nem történik meg.
- Nem – rendezem le ennyivel. Nem tudom mennyit mondhatnék el neki, teljesem szánalmasnak érzem az egészet. Átdobom a táskát a pad ülő részére, majd hátulról lépek át rajta én is, hogy leüljek mellé.
- Dolga volt? Vagy hazament? Vagy mára végeztetek?
Egyik lábamat felhúzom és alkaromat keresztben ráfektetem.
- Mondjuk simán csak végeztünk – államat is a térdemre támasztom, félig a karomra, és csak meredek előre, a semmibe. Egy csepp fojtogató érzés fog el, de egy apró nyelés után gyorsan el is tűnik, és csak némi üresség marad. De némi társaságra van most szükségem, akármennyire nem szeretek másokra támaszkodni.
- Senpai? – kérdi halkan, aggódással. Furcsa, hogy kezdem kiismerni hangjának minden rezdülését, bár lehet mindig csak azt hallom vagy látom a dolgokban, amit szeretnék. Talán most is ez történt. Nem tudom elmondhatnám-e a mait. De úgy hiszem ennyi magyarázat úgysem lenne elég neki, amit eddig mondtam. Még én is kíváncsi lennék, hogy mi történt, ha róla lenne szó. Bármiről. De egyelőre csak egy valamit tudok elmormogni.
- Azt hiszem végleg kiábrándultam a lányokból.
 |
| ef-chan | 2012. 09. 16. 17:26:53 | #23446 |
Karakter: Kise Ryouta
Megjegyzés: (Senpainak)
A hadművelet körülbelül úgy sül el, mint sejtettem, hogy fog. Először még teljesen normálisan viselkedik, s megilletődve hajol közelebb: - Hogy érted azt, hogy ámítasz? - aztán lassan kezdi kapizsgálni, és el is bizonytalanodik. - Mármint... - s tadamm, máris zavar ül az arcán, amelybe még enyhén bele is pirul. Nem tudom, mennyire normális dolog, de iszonyatosan aranyosnak találom, mikor tőle szokatlanul ennyire belé reked a szó. Aztán morogva egyenesedik ki, félrefordulva: - Hülye tyúkok.
Ahh, csodálatos koreográfia! Kárpótolva érzem magam a korábbi "sértésért". Így már teljesen normálisan mosolyogva tudok arra figyelni, amit mond, megpróbálva összeszedni magát.
- Csak azért kerestelek, hogy megmondjam, holnap folytathatjuk-e majd a plusz edzést a gyakorlattal - ó tényleg! Senpai olyan lelkiismeretes.
- A holnap tökéletes! - egyezem bele és érzem, hogy elönt megint a lelkesedés. Lehet, hogy lenne dolgom, de nem emlékszem rá, és innentől kezdve nem fontos, elvégre senpai is rám pazarolja az értékes szabadidejét, én is megoldom, hogy minden más is kész legyen, és ott is tudjak lenni!
Arra számítok, hogy mivell más dolga nincs velem, megy is vissza az osztálytermébe, vagy ahova épp kell mennie, de ehelyett mellém telepedik, s legnagyobb meglepetésemre keze az arcomra siklik, és maga felé fordít, hogy közelebbről is megvizsgálhasson. Nincs ebben talán semmi különös, s nem is tudom, mi volt az, ami mégis sok volt, a közelsége, a bizalmas érintése, a melegség, amely körbelengte őszintén ártatlan cselekedetét vagy az illata, amely hirtelen oly erővel csapta meg az orrom, a hangja, mely gondoskodón csengett visszhangzón a fülemben, de bármi is volt, annak hatására legalább két ütemet hagyott ki a szívem, hogy aztán hatalmasat dobbanjon, elöntve forróságával, a fejembe pumpálva a vért...
- Nem vészes - jelenti ki, de ahogy a szemembe néz, hátrahőköl elengedve.
- Mi bajod van? - rivall rám kivörösödve, s ettől egyszeriben úgy érzem magam, mintha rajtakaptak volna valami rossz dolgon, amiről csak a tudatom mélyén éreztem, hogy rossz, de most egyszeriben, hogy más is leleplezett, egyértelműen világossá vált annak helytelen volta, s semmi, de semmi értelmes indokom nincs, miért csináltam mégis.
- Senpai, olyan közel voltál - mondom ki az első dolgot, ami felötlik, bár én is érzem, ennek így semmi értelme. Máskor is volt már a közelemben, még talán közelebb is, mégsem volt semmi gond belőle. Most mégis mi más?
Felpattan, szinte menekül, s bár reflexből kinyújtom utána a kezem, hogy megállítsam, végül nem teszem, csak némán bólintok utoljára felém vakkantott utasítására lehajtott fejjel. Mi a fene történik?
* * *
Ahogy legutóbb, most is valamiféle gyógyír a kosárlabda. Féltem, hogy a gyengélkedőn történtek befolyásolják majd a viszonyunk, de most ő volt az, aki teljesen normálisan viselkedett, mintha mi sem történt volna, így az aggodalmam mintha elfújta volna a szél. Épp ezért is tudok teljes odaadással figyelni a szavaira.
Szerinte a lényeg, hogy minél szélesebb ismeretekre tegyek szert, minél változatosabb mozgásokat sajátítsak el, s azokon keresztül bővítsem az alaptudásom és az állóképességem, s ha a kondícióm oda jut, talán képes lehetek komplexebb másolásokra is. Elvégre elméletben bármit tudok másolni, amihez van erőnlétem. Így az erőnlétemen javítva szélesebb körből monitorozhatok jó mozdulatok után.
- Talán még a Seiho az, akiket nehéz lenne másolni, de mivel nekik a védelem az erősségük, ez nem is fontos - bár talán hasznos az lehetne, de tény és való, ha párharcra kerül sor, sokkal több gond lesz az ellentámadással, mint a védekezéssel, azt hiszem. A Seiho speciális mozdulatai nem fognak kihúzni minket akkor a csávából, pusztán öncélú gyakorlás miatt elszúrni rá időt pedig, azt hiszem, felesleges. - Próbáljuk meg most annak az alacsony Touous srácnak a pontos dobásait - utasít, átpasszolva a labdát.
- Az, aki mindent sajnál, ugye? - kérdezek azért vissza, hogy biztosan jóra gondolok-e. Bólint. Rendben. Egy pillanatig visszaidézem a mozdulatait a srácnak, majd megindulok, s bár Kasamatsu-senpai megpróbálja védeni a dobásom, az épp olyan könnyen és gyorsan megy be, minden gond nélkül, mint ment a látott meccsen a srácnak. Bár az is igaz, senpai is kezd már fáradni, ki is nyúl a pályán, mint a gyalogbéka. Mosolyogva tornyosulok fölé, és felé nyújtom a kezem, hogy felhúzzam, s mikor elfogadja, épp felvetném, hogy ha úgy érzi, mára befejezhetjük, mikor megszólal: - Újra!
Hát jó. Bólintva veszem kezembe ismét a labdát, majd gyors és pontos mozdulatokkal hajtom végre ugyanazt a formációt, s az ismét bemegy.
- Újra - utasít megint, és valahogy olyan érzésem támad, hogy valamire rájött, és meg akar róla győződni. S valóban, ahogy ismét nekifogok, úgy áll elém, hogy egy lépéssel kevesebbre van időm, s sokkal bizonytalanabbul dobom rá, s annak ellenére, hogy bemegy, nem sok híja volt, hogy eltévesszem. Elgondolkodva törlöm le kezemmel a homlokomra kiülő izzadtságot. Egy gyengepontra akadt, azt hiszem. De még nem értem pontosan, mi is az, ami miatt most már képes volt megzavarni.
- Hogy csináltad, senpai? - talán, ha tovább csinálnánk, rájönnék magamtól is, de miért ne rövidíthetném le az időt azzal, hogy rákérdezek?
- Ahogy észrevettem - kezd bele. -, ha másolsz egy technikát, akkor nemcsak a mozdulatsort, hanem azt is lemásolod, ahonnan dobja a másik, melyik ponton dobbant, hol áll meg, melyik vonalon fordul meg.
- Tényleg? - ez elég nagy szívás, és még nagyobb hátrány. Csoda, hogy más még nem vette észre...
- Ez viszont gyengepont - fogalmazza meg senpai is a saját aggodalmam. Szép, azért találtam ki ezt az edzést, hogy erősödjek, erre csak arra jöttem rá, milyen gyenge lábakon is áll a képességem valójában. Elég lelombozó... Márpedig, ha senpai rájött, rá fog jönni Midorimacchi és Aominecchi is, Kurokocchi meg már így is talált elég rést és fogást rajtam... - Ha valaki ezt észreveszi, vagy csak véletlenül pont oda áll, ugyanez lesz a helyzet. Minél többet gyakorolsz majd, akkor ezt ki tudjuk küszöbölni.
Bízom benne, de elrejtem csalódottságom, helyette lelkesen dicsérem meg senpait, és jutalmaznám meg egy öleléssel, ha hagyná magát, de hát nem hagyja, így csak a felkiáltásomra futja: - Senpai sugoi!
- Hülye! Mondtam, hogy szokj le erről! - viszonozza verbálisan is a képembe tolt tenyere mellé a gesztusom.
Feladva lépek hátrébb, mert eszembe jut valami, és akár meg is mutathatnám: - Tényleg, hadd mutassak valamit, senpai! - de meg sem várom, hogy válaszoljon, úgyis megmutatom. Kezembe kapom a labdát, majd intek, hogy védekezzen. Nekilendülök, s már épp belekezdenék a tényleges figurába, mikor a szemem sarkából megpillantok valamit, de mire odafigyelnék, már keresztül is húz előttem, s bár nem látom, mi az, arra elég, hogy rálépve kiessek a ritmusból, sőt az egyensúlyomból is, és hatalmasat taknyoljak.
Senpai tornyosul fölém csípőre tett kézzel: - Mi csinálsz, baka?
Szisszenve ülök fel, s szétnézve felelem, bár nem látom azt a valamit, amiben elestem: - Valami átszaladt a pályán, abban estem el.
- Mégis mi? Nem látok semmit. Biztos nem a saját lábadban estél el?
Duzzogva csücsörítek az ajkammal: - Senpai! Higgy már nekem, tényleg láttam valamit - nem szoktam én csak úgy a saját lábamban elesni! Ha olyan béna lennék, azt hiszem, cseszhetném a másoló képességem...
Felsóhajtva nyújtja ki a kezét, hogy most ő húzzon fel, miközben nyugodt, halk hangon hozzáfűzi: - Hiszek neked.
Ennyi elég, hogy megbékülve fogadjam el segítő kezét, ám ahogy felállok, és a bal lábamra nehezednék, fájdalmasan felszisszenek. - Megütötted? - aggodalmaskodik senpai, s azonnal mellettem terem, hogy a falig támogasson. Ahh, akárhogy is nézem, minimum meghúztam. Fenébe már! Ilyen sem történt még soha velem, erre pont most kell megtörténnie. Bosszantó!
- Azt hiszem, meghúztam - sóhajtok fel végül hangosan is kimondva, ténnyé emelve a sejtést.
- Várj meg itt - mondja, majd eltűnik a folyosón. Ahh, mintha csak úgy mehetnék bárhova is, piszkosul fáj. Épp ezért elkószálás helyett inkább leülve teljesen kinyújtom a lábam, hogy semmi terhelés ne érje, elég, ha csak lüktet, nem hiányzik még nyomás miatti fájdalom is hozzá.
Senpai viszont nem sokkal később már ismét fel is bukkan, kezében fásli és valami spray.
- Maradj nyugton - mondja, ahogy letelepedik velem szemben, majd óvatos mégis határozott mozdulatokkal lefejti a lábamról a cipőm s a zoknim. Nem mondom, hogy nem fáj, de igyekszem elnyomni, és tűröm, hogy tegye, amit szeretne, mert tisztában vagyok vele, hogy szakszerűen szeretne elsősegélyben részesíteni. S az ilyen sérüléseknél ez kötelező is, ha nem akarok sportolóként komolyabb sérülést belőle és jó pár hónap kihagyást.
Azonban nyugton maradni nem is olyan egyszerű. A spray még okés, igaz hideg, és megrándulok kissé tőle, de nincs bennem erősen az inger, hogy elhúzzam a lábam, azonban mikor az ujjai érintik a bőröm, s körkörös mozdulattal masszírozni kezd, az ajkamra kell harapnom, és a saját pólómba marnom hirtelen, annyira csikiz. Igyekszem korlátozni magam, ám végül nem bírom, nagyot rándulok, s reflexből a szám elé emelem a kezem, miközben kegyelemért rimánkodok fojtottan nevetve: - Senpai... csikiz...
Nem kapok felmentést, tovább folytatja, s már nem tudom visszafogni magam, kibuggyan belőlem a nevetés. Szabályszerűen fellélegzek, mikor pár sikoly miatt félbeszakítja a kínzást. Bár rajta látom, zavarják a lányok fenn, a galérián.
- Ne törődj velük - súgom, tűrve, hogy bekötözze a bokám.
- Igyekszem - morogja, de azért nyugodtabbnak tűnik, mint volt. S a kötözést is befejezi. A zoknim és a cipőm visszaimádkozása a "megdagadt" lábamra már az én dolgom.
- Azt hiszem, mára elég lesz - teszi még hozzá az egész jelenet lezárásaképp, s kénytelen vagyok egyetérteni, mert én így ma még sok mindent csinálhatok, de edzeni nem fogok tudni, az fix.
* * *
- Tadaima - érek végre haza, megilletődésemre választ is kapok.
- Okaeri Ryouta! - lép anya a nappaliba, aztán ahogy végigmér azonnal meg is akad a szeme a bokámon. - Mi történt, kisfiam?
- Á, semmi komoly, csak rosszul estem és meghúztam - legyintek, mire csak megcsóválja a fejét aggodó-rosszallóan.
- Ez ma érkezett, igazán csinos vagy rajta megint. Olyan büszke vagyok - nyom a kezembe egy újságot. Ahogy jobban megnézem, eszembe is jut, mi ez. A kosaras interjú és fotózás. Félre is tenném, mikor eszembe jut, hogy a többi egykori csapattársam is elvileg meg szándékozták keresni, mert újabb cikket akartak rólunk írni, a Csodák Generációjáról. Gyorsan átfutom a lapot, és valóban, akad benne cikk, s bár nem olvasom el, a táskámba teszem, hogy ne hagyjam majd itthon, mert senpai biztos hátba vágna, ha közölném vele, hogy van ilyen, és még arra is lusta voltam, hogy elvigyem neki, míg ő lejárta a lábát a meccsfelvételekért is.
* * *
Mivel még ma is fáj azért kicsit a lábam, a biztonság kedvéért beugrok egy közeli sportboltba még suli előtt, és veszek egy bokarögzítőt, a szorítót az edzés miatt kevésnek érzem, s merevebb dolgot szerettem volna, ami jobban tartja a lábam. Bár fura benne járni, és egész nap hallgathatom utána, hogy mi történt velem - a pofon óta sokkal többet aggódnak értem az engem kedvelő fanjaim - s a végére már igazán unom ismételgetni, hogy semmiség.
Igazi felüdülés elindulni a sportcsarnok felé. Ahogy megérkezem, ki is szúrom senpait, valamit olvas.
- Senpai! - hívom fel magamra a figyelmet már messzebbről, ahogy mindig is szokásom, de most valamiért elég furcsán reagál, becsapja, amit olvasott, és kissé elpirulva be is vágja a táskájába. Csak nem pornót nézegetett? Bár annak semmi értelme nyilvánosan, mert hát... ha az ember reagál, még csak tenni sem tud ellene. Pornóhoz minimum a mellékhelyiségig ildomos elmenni... Bár ki tudja, lehet senpainak ilyen perverz szokásai is vannak? Még magamban is kizárom ennek a lehetőségét. Valahogy ahhoz senpai, hogy is mondjam, túl ártatlan. Talán ez a legjobb kifejezés rá.
- Hogy van a lábad? - vág elébe bármiféle kérdésemnek, kezébe véve a beszédtéma irányítását.
- Hát, már sokkal jobb, de azért vettem fel bokamerevítőt, így kissé béna leszek, azt hiszem. De direkt olyat vettem, amely enged mozogni, csak tart erősen, szóval ilyen mozgós - húzom fel az egyenruhám nadrágját, hogy megmutassam azt a részét, ami kilátszik, még körzök is egyet vele, bár kissé felszisszenek, mert azért az ilyen intenzív izommunkát kívánó mozgás, főleg, ha eszetlenül csinálom, mint most is, még kellemetlen.
- Nem tudom, jó ötlet-e ráedzeni, ha még fáj - veti ellen nem kicsit lombozva le. Elszontyolodva huppanok le mellé.
- Én sem tudom. Még sosem történt ilyesmi... De úgy tűnik, mostanában nem vagyok jó passzban - aztán eszembe jut az újság, és szabályszerűen úgy sikkantok fel, mintha szögre ültem volna, meg is rémül hirtelenjében mellettem. - El is felejtettem! - túrok bele a táskámba, és a kezébe nyomom a tegnap megjelent magazint. - Tegnap került az újságárusokhoz, de mivel én kapok mindig egy tiszteletpéldányt, gondoltam elhozom, mert van benne cikk a többiekről. Igaz elolvasni nem volt időm, de hátha írnak valami újat, ami a hasznunkra lehet.
Kiveszi a kezemből az újságot, és azzal a lendülettel fejbecsap. - Ne ugrálj, mert frászt hozod rám!
- Gomen - fájlalom a fejem. Senpai ma kifejezetten ingerlékeny. Ami azonban feltűnik, ahogy kinyitja az újságot, meg se nézi igazán az elejét, hanem határozottan oda lapoz, ahol a cikksorozat kezdődik, mintha pontosan tudta volna, hol van.
- Senpai? - szólítom meg óvatosan.
- Hmm? - olvas látszólag tovább, jelezve, hogy azért közben figyel. - Te már olvastad ezt az újságot?
- Már mért olvastam volna? - kapja fel a fejét, de szándékával ellentétben elpirul, és tök úgy néz ki, mintha hazugságon kaptam volna.
- Csak olyan érzésem volt hirtelen, ahogy felcsaptad az újságot, pont a jó helyen - felelem őszintén, mire elfordulva morogja a választ. - Az elején ott van, hogy hanyadik oldalon vannak az interjúk.
- Áhá - hagyom annyiban, s nem firtatom, hogy nem, nincs, csak a belső oldalon, amit nem nézett meg. Helyette inkább hátradőlve egyensúlyozok a padon, mint a cirkuszi artisták, s közben az eget bámulom, amely ma csodálatos kék színben pompázik.
- Ha tovább szórakozol, hátra fogsz esni - morogja az orra alatt, olvasva. Elmosolyodva ülök vissza normál helyzetbe, rendeltetésszerűen használva a padot.
- Senpai most pont olyan, mint Kurokocchi volt a múltkor - bár nem tudom, ez azt jelenti-e, hogy senpai is közömbös, vagy Kurokocchi is törődik velem, akármit is mond egyébként. Mindenesetre én a második opciót könyvelem el, és jókedvem támad a tudattól, hogy szeretve vagyok. Ez elég is ahhoz, hogy elábrándozzak, természetes boldogságot árasztva magamból mellette a padon, míg nem végez.
- Na, volt benne valami lényeges? - kérdezem, mire megrázza a fejét tagadólag.
- Semmi olyan nincs benne, amit ne tudnánk kikövetkeztetni, és ne sejthetnénk, ráadásul igen csak vigyáznak az ászaik titkaira a csapatok, és nem fedik fel azt, amíg nem muszáj.
- Ez érthető - helyeslek, bár nekünk jól jönne most egy Momoicchi féle részletes elemzés és javaslatköteg, amelyeket sosem szerettem elolvasni, de ha nem tettem volna, Akashicchi képletesen megölt volna. - De akkor abból kell építkeznünk, és a legrosszabbra is gondolnunk, amit jelenleg tudunk, nee?
- Ahogy mondod - ért egyet.
Felsóhajtok: - Ha a Touou jut, az nagy falat lesz.
Érdeklődve felvonja a szemöldökét, s mivel nem kerüli el gesztusa a figyelmem, máris megadom a ki nem mondott kérdésre a választ. - Aominecchi mellé a csapat megkapta ajándékba Momoicchit, aki igen jó menedzser, nemcsak arra képes, hogy tökéletesen kielemezze a játékosok mozdulatait, és stratégiát építsen fel az ellenük való védekezésre, de azt is képes jó érzékkel megállapítani, ki milyen irányba képes és fog fejlődni, így bár még nem tudsz mondjuk jól blokkolni, de feszítő hiányosság, akkor tudni fogja, hogy arra fogsz edzeni, és arra is felkészíti a csapatot. Azaz a Touou játékosai olyasmit is feltételezni fognak, és nem éri majd őket emiatt váratlanul, amit még talán nem is tudsz még, senpai, csak szeretnél kifejleszteni. Emellé Aominecchi kiszámíthatatlan játékstílusa... Jól oda kellene pakolni magunkat.
Aominecchi... Kezembe támasztva a fejem révedek a messzeségbe, felidézve a közös egy-egy elleni játékaink. Sosem sikerült legyőznöm még, és megvallva az őszintét, piszkosul szeretnék ezen változtatni. S most talán majd sikerülhet, ha szembetalálkozunk. Egyrészt mert most valóban komoly lesz, másrészt, mert egy egész csapat áll majd mögöttem, akikért képesnek kell majd lennem rá.
De vajon valóban képes vagyok rá?
Kicsit meglöki a vállamat, megingatva, és kiragadva a gondolataim közül.
- Talán mégis edzhetünk valamire - kezd bele, ahogy rápillantok. - Használjuk ki az időt az alapok mélyebb elsajátítására és tudatossá tételére!
- Hai!
* * *
Soha nem edzettem még hasonlóan, mintha lassított felvételeket csinálnánk anélkül, hogy lenne hozzá eszközünk, és emiatt nekünk kell lassabban mozogni valóban. Nincs meg a játék lendülete, csak a mozdulatok aprólékossága, pontossága számít, nem az erejük és a gyorsaság. Őszintén szólva nem is értem a lényeget, de ha senpai úgy gondolja, hogy ilyen is kell, biztos van értelme. Bár mindenképp igaz, hogy ha így ilyen lassan is ki tudja cselezni az ember a másikat, ugyanezt felgyorsítva igen erős mozgásformákhoz juthat, amelyek lehengelőek is lehetnek. De attól még furcsa, mert én nemcsak a gyors játékhoz, hanem a gyors tanuláshoz is hozzá vagyok szokva, így kissé időpazarlásnak vélem, s azt hiszem, rendes edzésen sztrájkolnék is.
Senpai azonban felegyenesedik. - Jó, mára ennyi!
- Csak? - válok csalódottá, még csak meg se izzadtam.
- Tekintve, hogy későre jár az idő, igen, csak - érzem a hangjából áradó kioktatást, sőt, talán némi neheztelést is, és elszégyellem magam, elvégre biztos lenne jobb programja is, amivel elszúrja a saját szabadidejét, én meg még csak nem is értékelem, hogy velem szenved ahelyett a sokféle program helyett.
- Gomen, nem úgy értettem - kérek bocsánatot, mert valóban igazságtalan voltam.
* * *
Senpai nem volt látszólag dühös még csak mérges se, egy picit se, mégis bánt, hogy olyan türelmetlen voltam tegnap, így készültem számára egy bocsánatkérő ajándékkal. Nem nagy dolog, csak a közértbe ugrottam be érte, de mivel múltkor láttam, hogy jóízűen eszi, biztosan megfelelő lesz.
Mivel a lábam is sokkal jobb már, ma már csak fásliztam reggel, emiatt a kedvem is hatványozottan jobb. Határozottan haladok hát felfelé a lépcsőn, míg el nem érek a termükig, s bekukkantva és túlélve a minimális sikkantásokat, végigfuttatom a terem belsején a tekintetem, majd ahogy kiszúrom, belépek. Persze már a sikkantásra felfigyelt rám, s most kérdőn méreget a mellkasa előtt összefont karral, hogy mi volt olyan fontos, hogy megzavartam a reggelét is.
- Ohayou, Kasamatsu-senpai! - köszöntöm, majd a mellette álló fel is biccentek. - Ohayou mo, Hayakawa-senpai!
- Yo, Kise, ritka téged itt látni! Mi hozott ide, ha, ha? - lelkesedik fel Hayakawa-senpai, és mosolyognom kell energikusságán. Fura srác, de ha feltüzeli magát, megállíthatatlan. Igazi hiperaktív energiabomba.
- Kasamatsu-senpainak hoztam valamit - válaszolom, majd fel is emelem a kis papírzacskót, és senpai elé teszem, aki láthatólag megilletődik kissé.
- Ez meg mi? - mér végig gyanakvón. - Kaptad valakitől, és nem tudsz vele mit kezdeni?
- Dehogy is! - emelem meg kissé sértődötten a hangom, de aztán ahogy mások tekintetét érzem meg a hátamon, visszahalkulok, mert nem akarom senpait kellemetlen helyzetbe hozni megint. - Külön senpainak vettem reggel, mert bocsánatot akartam kérni a tegnapi türelmetlen megjegyzésem miatt, és ki szerettem volna fejezni, hogy várom a következő különedzést. Mert hálás vagyok, amiért foglalkozol velem, mégha nem is mindig mutatom ki rendesen - szóval kérlek, csak most az egyszer fogadd el, még csak sokat sem költöttem, és próbáltam személyes lenni, hogy megértsd, nem megvenni akarlak, tényleg bocsánatot szeretnék kérni...
- Nem történt semmi, ami miatt ekkora felhajtást kellene csinálni - jegyzi meg morogva, de mintha eljutott volna hozzá a néma kérésem, a zacskóból előveszi az édességet. Apró mosoly szalad a szája szegletébe. Megkönnyebbülök. Tényleg bejött.
- Viszlát délután, senpai! - köszönök el, a saját termem felé indulva meg sietős léptekkel, mert mindjárt becsöngetnek.
* * *
Kiélvezve a délutáni napsütést, vágok keresztül a hatalmas udvaron a tornateremig. Épp befordulnék, amikor megtorpanok, és azonnal visszarejtőzöm a fal mögé, úgy kukucskálok ki. S valóban, ahogy másodszor is megnézem, kicsit jobban, valóban senpait látom, s vele egy lány, aki már innen is kiszúrhatóan egyik lábáról a másikra dölöngél. Ideges. Épp olyan feszült, mintha szerelmet kívánna vallani.
Ezek szerint senpai is népszerű.
Próbálom jobban megnézni a lányt, s amennyire ki tudom venni az arcát, igen csinos, olyan nagyszemű ártatlan fajta. Igazán csinos. Felsóhajtok. Ahogy senpait ismerem, inkább az edzésem akarja majd megtartani...
Lelombozódva dőlök a falnak nagy levegőt véve, s elővéve a telefonom, majd sms-t pötyögök neki. Csak azért tudom a számát, mert még az első edzés után mindenki számot cserélt, hogy elérhessük egymást. Milyen szerencse, mert különben most nem tudom, hogy intézkedhetnék...
Az üzenet rövid:
"Senpai, nagyon sajnálom, de váratlanul közbejött valami, és ma nem tudok maradni edzeni. Sumimasen >..<"
Kikukucskálok még egyszer, s látom, ahogy senpai a tarkóját akarja, szerintem ez most nála is a zavar jele lehet, majd belenyúl a zsebébe. Megkapta az üzenetem. A lány várakozón ácsorog vele szemben, tördelve a kezeit. Vajon túl vannak már a vallomáson?
Nem az én dolgom. Mindent bele, senpai! A lány tényleg aranyos, és kétségtelen, ideális választás vagy, ha párkapcsolatról van szó. Gondoskodó, megbízható és roppant aranyos, ahogy igyekszel.
Csak a mellkasom ne fájna ennyire belül...
* * *
Letört vagyok, csak szenvedek az órákon, és az a legrosszabb, hogy délután még edzés is lesz. Ki kell találnom majd valamit, hogy mégis mi jött közbe... Aztán majd valahogy azt is ki kell találnom, hogy mondom le a többi külön edzést. Elvégre a szabadidejét innentől kezdve elsősorban majd a barátnőjével akarja tölteni, ami érthető. Ahh, már előre magányosabbnak érzem magam...
Talán ezért is rohanok megint. Áhh, tök gáz, már egy ideje nem késtem edzésről, és most megint! Csak mert elméláztam az ebédelést...
Villámgyorsan robbanok be a már üres öltözőbe, csak a srácok cuccai hevernek mindenfelé, és bentről már intenzíven hallatszik a labdák ütemes pattogása. Már a konkrét edzés megy. Fenébe!
- Iszonyatosan sajnálom, hogy késtem! - majdnem beesek a terembe, és meg is hajolok hevesen.
Az edző csak a fejét csóválja, majd beállít a gyakorlók közé.
Edzés után tőlem szokatlanul sietek az öltözőbe, s gyorsan átöltözöm, de még így sem sikerül ellógnom, mert kilépve pont szembetalálkozom senpai-jal.
- Már mész is? - néz végig rajtam, konstatálva, hogy már vissza is öltöztem.
- Eto... - meg szeretném kérdezni tőle, hogy mi volt tegnap, de akkor elárulnám magam. Az arcáról meg semmit nem lehet leolvasni. Mintha semmi sem történt volna az égadta egy világon. Pedig én kíváncsi vagyok!!! Azonban ahogy a választ kissé ignorálva félrepillantok, megpillantom a tegnapi lányt, ahogy felénk közeledik, s bár senpai nem láthatja, mert háttal áll, minden bizonnyal felderülne, elvégre egy kikosarazott lány nem jön vissza másnap.
Ergo egy párnak kell lenniük.
Sóhajtok egyet, tincseim mögé rejtőzve, de mosolyt erőltetve magamra.
- Gomen, de a héten komoly tesztet írunk majd matekból, és hát, nem kimondottan az erősségem, és sietnem kell haza, hogy gyakoroljak. Kellemetlen lenne, ha amiatt nemcsak a héten, hanem tovább is mellőznöm kellene a kosarat. De ne aggódj, megoldom, csak idő kell - lépek mellé, úgy folytatva, s lassan vállára téve a kezem, megfordítva, hogy felfedezhesse a mondandóm végére a jövevényt is. - Különben is, ahogy látom, senpainak is szüksége van némi szabadidőre. Sok sikert! - engedem el, s ahogy a lány mellett is elhaladok, arcomra szomorkásabb kifejezés ül ki. Amikor az embernek párja lesz, nem szándékosan, de annál törvényszerűbben sokkal, de sokkal kevesebb ideje lesz a barátaira. Bár tény, a barátok is jobbára úgy érzik, hogy nem akarnak útban lenni, s megértőn eltávolodnak. Ez csak azért szomorú, mert tegnap világossá vált, senpai-on kívül nem is igazán találtam még barátokat itt, a Kaijou-ban...
|
| timcsiikee | 2012. 09. 03. 19:51:17 | #23297 |
Karakter: Kasamatsu Yukio
Megjegyzés: ~ Kisének
Kasamatsu:
Bár még így táskával is elég feltűnő, hogy szünetben robogok keresztül a folyosókon, de az sokkal gázabb lenne, ha a markomban a levelekkel tenném. Már tudom hol ül így csak bemegyek a terembe kérdezés nélkül, felé állok majd megragadom a karját.
- Beszélnem kell veled! – és már vonszolom is kifelé, valami nyugisabb helyre, bár a nap ezen szakában nem igazán van az iskolában olyan hely, ahol egy kis idő után ne látnának meg. Egy padra terelem, a táskából előkapom a köteg levelet átpasszolom a kezébe, majd zavartan a padra ülök. - Mi a fenét kell ezekkel csinálni?
Nem tűnik még meglepettnek sem, legalábbis ez nem az a fajta reakció amit vártam volna, de persze eléggé kiismerhettem volna már őt ennyi idő alatt, hogy tudjam sosem azt csinálja amit várnék tőle. Na jó talán a pályán de ilyenkor…
- Ahh, senpai, már a frász kerülgetett, mert el nem tudtam találni, mi történhetett – halál megkönnyebbültnek látszik ami csak egyre jobban felidegel, de amikor azt látom, hogy a kukához sétál és csak lazán beleszórja mindet, egy pillanat alatt elszáll minden feszültség egy kis időre. - Ennyi, kész is.
- Ennyi? – most komoly? Egyszerűen csak kidobja?
- Miért? Tudsz vele többet csinálni? Ha elégetjük, az gyújtogatás, amiért elővehetnek, és nem kellene rosszpontokat szerezni a suliban. Ha meg hazaviszi őket az ember, még többet kap, mert belelkesednek azok, akik írták – ezért mondtam, hogy nem értek én ehhez. Soha nem kaptam még egyszer sem levelet. Talán kölyökkoromban írtam de arra sem emlékszem mi volt benne, nem hogy még azt is tudjam mi volt utána… de nem lényeg. Hülyének érzem magam ilyenkor, hogy ennyi nem jutott az eszembe, pedig nyilvánvaló, mégis…
- A többivel is így szoktad? – pedig eddig nagyon úgy tűnt, hogy rendesen foglalkozik a rajongóival, mindegyikkel túl kedves, mindig rájuk mosolyog akkor is amikor nem kéne, mert idegesít a sipákolásuk. Ez meg…
- Minddel. Aki fontos nekem, úgysem levélben kommunikál, vagy nem a szekrényembe csúsztatja azt, így ami fontos, azt meg tudom különböztetni, és meg is tudom őrizni. Bár eddig anyától és apától kaptam egyedül írott leveleket, azok is többnyire képeslapok voltak a különböző helyekről, ahol nyaraltak. A többit személyesen intéztem vagy telefonon. – most még az sem zavar, hogy plusz infókat is belesző a magyarázatba, mint általában, most legszívesebben inkább fejem verném a falba… vagy valami hasonló.
Nagy sóhajjal előre biccentett fejjel állok fel a padról, hogy még a szemébe se nagyon nézzek. - Akkor... én megyek is.
- Várj, senpai! – könnyed mozdulattal felém magasodva tol vissza a padra, ülő helyzetbe. - Ehetnénk együtt akkor már erre a nagy izgalomra – lehet most nem ez lenne a legjobb ötlet.
- Nem hoztam magammal a kajám – vágom rá, hátha, de rámutat a táskámra.
- A táskád itt van, hacsak nem tartod külön a kajád, benne kell legyen – franc… lehet valami kis zacskóban kellett volna inkább lehoznom.. sőt inkább rég ki kellett volna dobnom ezeket a hülyeségeket.
- A büfében akartam venni valamit – magyarázom tovább, bár az előző kinyilvánításom miatt egy egyre hihetetlenebbnek hangzik. Hihetetlen, mennyire nem tudok koncentrálni, ha magánéletről van szó. Amíg minden simán és könnyedén megy, semmi bajom, a kosárban is szinte semmi… de ilyenkor… így is elég zavaró a dolog pláne ha más is foglalkozik vele rajtam kívül.
- Tessék – innen már tényleg nincs menekvés, amikor a markomban egy szendvics landol, majd leül mellém. Megadom magam mert látszólag úgysem engedne most tovább és ha már itt vagyok… valóban. Én magam mondtam, hogy fura lenne, ha kerülném, nem most kéne elkezdeni. Saját hülyeségem szégyenébe merülve hallgatom szövegelését, kivételesen jogosan a dologról, bár… a vége felé kezd kissé elkalandozni a gondolata, mi több túlozni, mire reakcióként, röhögés félét imitálva, majdnem kiköpve egy falat szendvicset prüszkölő hangon fordulok felé.
- Az egód már megint az egeket nyaldossa – ráadásul felülről…
- Majd senpai a földbe döngöli – gondolatban nagyon is megmosolyogtat a gondolat, sokkal felszabadultabban érzem magam mint mondjuk tíz perccel ezelőtt, és valamiért különös érzés, hogy ezt neki köszönhetem. Ritkán támaszkodok másokra, ez most mégis kivételesen jólesett. Gyakorlásképp ököllel a vállába ütök.
- Ezt most miért kaptam? – talán túl erős lett volna?
- Csak nekikezdtem a döngölésnek – csak puszta megelőzés. Még mielőtt elszállna már a földben lesz.
~*~
Az edzés végén úgy emlékeztet minket az edző, mintha annyira feledékenyek volnánk, hogy egy ilyet elfeledjünk.
- Ne felejtse el senki, holnap meccs! – nem mintha lenne okunk aggódni, de nem lankadhat a figyelmünk és nem nézhetünk le soha senkit. Ezt megjegyeztem a Seirinnel való találkozás után. Legveszélyesebb lehet az, aki még ismeretlen. Mindenki halad valamerre, Kisét viszont a fal tövében találom meg, mellé lépve bökök egyet oldalába, hogy felkeltsem.
- Ébresztő, Kise, ne itt aludj!
- Ahh! Csak elgondolkodtam.
- Ritka alkalom.
- Sepnai! – már épp várom a nyafogás többi részét, viszont helyette megint mélabús vagy inkább letargikus arc jelenik meg. Ez komoly… - Csak eszembe jutott, hogy a hétvégén elkezdődik az Iskolák közötti. Ahol minden bizonnyal legalább egy régi csapattársammal szembekerülök majd...
- Erre jó esély van – főleg hogy három olyan csapat is van az ellenkező oldalon, akikkel összecsaphat. Mindhárom először egymással mérkőzik meg, aztán jövünk mi.
- Azt hiszem, ideje kicsit komolyabban előre tekintenem, nem igaz? Elvégre megígértem neked – elég fura ábrázatot ölt ez után, bár egy fél fokkal jobb mint az előző kis melankólia – Senpai, segítenél nekem valami hathatós fejlődéstervet kitalálni, hogy legközelebb ne veszíthessek egyik volt csapattársam ellen se? – kissé úgy dülöngél ezzel a fejjel mint egy fruska, így e miatt is megilletődöm, bár a kérdés sokkal jobban meglep. Nem csak azért hogy rám gondolt, és nem az edzőre, akkor is ha én vagyok a csapatkapitány, másrészt arra gondolok ezt miért kell megkérdezni és miért így, mert ha már eléggé ismer tudja mit fogok mondani.
- Persze – bár még mindig csak arra tudok gondolni, hogy lehet az edzőnek kéne ilyennel foglalkozni de ha már megkért nem mondhatok nemet rá.
- Annyira tudtam, hogy segíteni fogsz! – viszont nem várt reakció következik válaszomra, és úgy vetődik rám mint egy boldogan csaholó kutya, akinek az előbb engedtem meg valamit, így háláját kifejezve épp készülne összenyalni a képemet, és alig bírom lefeszegetni magamról.
- Eressz el te istencsapása! – mordulok rá de még erre sem figyel fel igazán, csak amikor lecsapom magamról.
~*~
Hétfőn a megbeszéltek szerint az öltözőben találkozom vele megint. A szombati meccs elég könnyűnek tűnt, de jobb ha a földön marad mindenki, mert egyre nehezebb ellenfelekkel fogunk szembenézni. Kise kérése után nem volt egyszerű pár nap alatt összeszedni az anyagot, de hála az edzőnek és pár ismerősének, ezt is sikerült elintézni. Bármit megtesz azért, hogy Kise jobb legyen, bár nem mondtam el neki teljesen hogy engem kért meg, mert csorbította volna az egóját, inkább csak azt mondtam Kisével erre van most szükségünk.
Az öltözőben már ott vár engem, de ezt nem abból veszem észre hogy szép csendben ül a padon, hanem hogy kis híján fellök megint a vetődésével.
- Senpai! – kiáltja még hozzá, mintha amúgy nem vettem volna észre, és habár a kitörő öröme frusztrál, próbálok nem jelt adni róla így csak a szokásos módon rúgom el, mintha tényleg csak egy láb alatt lévő kutya lenne. Komolyan már csak a kutyafül és a farok csóválás hiányzik…
- Fejezd már be! Nem tudom, mikor szoktál rá, de sürgősen szokj le róla, ha nem akarod, hogy laposra verjelek! – plusz ingerültséget feszít azzal, hogy a nagy nehezen megszerzett DVD-ket és kazettákat majdnem elejtem amik így össze is törhettek volna.
- Hai, hai! Sumimasen! Én csak annyira örülök, totál izgatott vagyok! – tényleg annak tűnik, de ez azért akkor is sok - Mi ez? Mi ez? – ahogy közelebb lép ugrás helyett csak akkor veszem észre, hogy edzőruhában van.
- Te meg minek öltöztél át? – igaz nem mondtam neki, hogy ne tegye, de azt sem, hogy igen. Bár az öltöző lehetett a zavaró tényező.
- Hogy? Hát, edzeni fogunk, nem? – ahogy megzavartam úgy látszik végre kezd kissé normálisabban viselkedni. Jó lenne ha ezt néha hosszú távon is tudná tartani.
- Nem. Ma elemzünk. Hiszen honnan tudjuk, mire kell készülnünk, ha nem elemzünk előtte, mire számíthatunk? – magyarázom kérdésemmel, majd megmutatom neki a doboz tartalmát. - Nem kis meló volt megszerezni a Csodák Generációja Teikou-s és idei kevés meccs-szereplését.
Nem tűnik túl lelkesnek, ebből látszik is, hogy a gyakorlati dolgokért jobban oda van, mint az elméleti részért.
- Hát jó... de én nem vagyok túlzottan jó az elméleti dolgokban. – ezt valahogy sejtettem a múltkori „mindent másolós” megjegyzése után… na de ezért vagyok én.
- Az nem baj, mert te viszont testközelből ismered őket, ami plusz információkat ad majd.
Mivel elég nehéz a doboz és eddig én cipeltem most szépen átadom neki míg a videó szobába érünk, hogy lefoglaljuk, míg megnézzük a meccseket.
A lényeg az, hogy Kise másolását fejlesszük, tehát hogy olyat is tudjon másolni, amit eddig nem tudott. Van amihez nem elég edzett egy bizonyos testrésze, van amit nehéz követni, vagy kielemezni. Még szerencse, hogy sok mindenhez értek. Habár sok mozdulat ugyan olyannak tűnik, ez csak a látszat. Van ahol jobb vagy a bal lábon van a hangsúly, van hogy a labdavezetésen vagy épp a dobás és rálátás szögében. Főleg emiatt az Aomine fazon miatt kell jobban építeni a fizikumra, mert habár szinte egyik meccsén se játszik sokat a Touoban, a kisugárzása akkor is erős ha nem ad bele mindent. El sem tudom képzelni milyen az amikor belelendül.
Már nem tudom hányadik videónál járunk, de nem is ez a lényeg, hanem hogy minél több szükséges infót gyűjtsek be.
- ... mindenképp nagy súlyt kell fektetnünk arra, hogy minél változatosabb mozdulatokat láss, miközben a fizikumodon még tovább kell erősítenünk, párhuzamosan megőrizve a mozgékonyságot és hajlékonyságod - magyarázom az egyik videó közben, bár perifériával figyelve már lassan sötétedik így ez lesz az utolsó aztán mehetünk. Még figyelem a meccs végét, mert sosem tudni mikor történik valami érdemleges, viszont gondolataimból vadul ránt ki amikor megérzem hogy arcomra puszit nyom, és először fel sem fogom mit is csinált, lassan az is leesik, hogy ki művelte és a zavar legfelsőbb fokával szíveződött arccal vetődök utána, hogy lerúgjam valamijét, amit csak érek, bár ahhoz utol kéne érni azt a vidám vigyorgó fejét.
- Kise-teme! – mordulok fel dühösen, bár haragom élét veszti vörös fejem miatt, ami jelen pillanatban nem a dühtől ilyen, vagyis nem elsősorban, és csak még jobban zavar, hogy csak boldogan nevet, minta öt évesek volnánk és játéknak veszi az egészet.
~*~
Másnap az egyik szünetben épp lesétálok az elsősök folyosójára, hogy megbeszéljem Kisével a következő plusz edzéstervet vagy csak épp programot a héten arra a napra, amikor ráér, viszont a termükhöz érve nem látom a helyén. Nem hiszem hogy felém indult volna, mert akkor szembejön velem és tuti észrevettük volna egymást, de ha az udvaron van…
Inkább megkérdezem az egyik épp kihaladó fiú osztálytársát, aki közönyösen ámbár némi rosszindulatú mosollyal jegyzi meg, hogy a gyengélkedőn van. Kipattannak szemeim, és hirtelen nem is tudok igazán gondolni semmire, csak hogy valami baja lehet, ha az orvosiba le kellett mennie.
Gondolatban arra fogva, hogy a szünet véges sietős léptekkel végül futva iramodok le az orvosiba, majd hirtelen betörve a gyengélkedő ajtaját meglátom amint az ágyon ül.
- Veled meg mi történt, Kise? – első ránézésre nem látok sokat, igaz a lábától kezdve nézem, de minden normális, viszont az arca püffedtebb.
- Életemben először felpofozott egy lány – csak ennyi? Nyugalmat erőltetek magamra, így hogy testem is felfogja karba fonom kezeimet, és ráncolt homlokkal hunyom le szemem szusszanva. Nyugi… hülyén venné ki magát, ha a semmiért futottál le eddig, legalább ez ne látszódjon meg.
- Mi a fenét műveltél? – bár furcsa, mert a lányokkal mindig kedvesen viselkedett, egyedül az a Miyura nevű lányt láttam aki vérszomjasan is ellenszenvesen viselkedett vele, de még ő sem ütötte meg eddig. Legalábbis nem láttam.
- Hogy őt idézzem: csak ámítom senpait!
Na erre már felnyitom a szemem és őszinte meglepődöttséggel nézek rá, és lépek kicsit közelebb.
- Hogy érted azt, hogy ámítasz? Mármint… - már miközben felteszem a kérdést akkor leesik így a zavar azonnal kiül arcomra. Franc, valamivel el kéne fednem, de van egy olyan érzésem már mindegy. – hülye tyúkok – motyogom orrom alatt. Ezért nem bírom a lányokat. Még erőszakosak is, ráadásul minden ok nélkül pofozta fel. Persze gondolom ez a lökött sem magyarázta el, bár azt hiszem a nők felfogására gondolva lehet nem is lett volna értelme.
- Csak azért kerestelek, hogy megmondjam holnap folytathatjuk-e majd a plusz edzést gyakorlattal – kicsit oldalra nézve mondom neki, bár illene a szemébe nézni.
- A holnap tökéletes – most nem tudok a hangszínére figyelni, mert leköt a saját fejem csillapítása.
Kevés sikerrel nyugalmat és közönyt erőltetve magamra leülök mellé az ágyra és finoman magam felé fordítom kicsit a fejét.
- Mutasd… - mondom halkan, miközben picit felrepedt száját figyelem. Tényleg nagyot üthetett az a csaj, mert én is szoktam ezt a hülyét ütlegelni, de komoly nyomokat eddig nem hagytam rajta, csak fáj pár percig vagy pillanatig. – Nem vészes – mondom elemzőn, de amikor szájáról a szemére nézek, látom, hogy az egész feje vörös, így ijedten engedem el és hátra hőkölök – Mi bajod van? – furán néz rám és ez frusztrál, még sosem láttam ilyennek a szemeit ráadásul olyan gondolatokat ébreszt amitől az én fejem is megint vörös lesz.
- Senpai, olyan közel voltál – motyogja mentségül, bár nem tudom ez mire ad magyarázatot, de akaratlanul is beleképzelem gondolatait a fejembe, és nagyon nem tetszik ami nekem lerí.
A lepedőbe markolok, mert legszívesebben most én is fejbe csapnám, de látva a száján a kis sebet visszafogom magam, mert a végén tényleg látványosan maradandót alkotok az ábrázatán. Felpattanok az ágyról ellökve magam és az ajtó felé sietek, ami közben bezárult beléptem után.
- Ne késs az edzésről – vakkantom még neki háttal, majd ki is megyek, hogy visszainduljak a termem felé, közben három trappoló lényt veszek észre a lépcsőfordulóban mire gondterhelten masszírozni kezdem két ujjal orrnyergemet.
Ezt nem hiszem el…
Legszívesebben utánuk ordítanék, de az csak olaj lenne a tűzre. Nyugi… semmi reakció, mert a végén még azt hiszik van alapja a fantáziájuknak. Bár szerintem a helyzet már menthetetlen, de… nem kell foglalkozni velük. Csak ne foglalkozzak velük… Ez egyre nehezebb lesz.
~*~
Egyelőre nem a Csodák generációjából kezdjük a gyakorlást, hanem olyan csapattársaikat elemeztünk ki részletesen, akik elég erősek és rendelkeznek valami különlegesebb ügyességgel vagy tehetséggel amit érdemes másolni. Például egy nagyon jó dobó másolása jó felvezetés lesz a Midorima távoli pontos dobásainak másolásához. Bár nem tudom elképzelni, hogy tud ennyire pontosan másolni másokat, de nem is az cél, hogy teljesen megértsem, hanem hogy segítsem.
Hozzá kell még vennünk majd annak a Kagaminak is az erejét, csak előbb pontosan ki kéne deríteni, hogy mi is az ő különlegessége az erején kívül.
Vannak olyan képességűek, akiket nem igazán lehet utánozni. Mint például annak a Seirines srácnak a sasszeme, de ez nem is annyira lényeges, Kisének a látott mozgásokat kell elsajátítani.
- Talán még a Seiho az, akiket nehéz lenne másolni, de mivel nekik a védelem az erősségük, ez nem is fontos – magyarázom a gyakorlatok közben, ahol felidézünk 1-2 olyan pillanatot, ami hasznunkra lehet. – Próbáljuk meg most annak az alacsony Touos srácnak a pontos dobásait. – javaslom felé dobva a labdát.
- Az aki mindent sajnál ugye? – rémes hogy ez az első ami megragad belőle az embernek, és már épp visszaszólnék amikor rájövök én is erről ismerném meg a legjobban. Na mindegy… Bólintok.
Arca komolyabbá válik mint minden alkalommal a kihívás sugallatára, én pedig védőként igyekszem ellene vonulni, hogy ne tudja bedobni ám hiába ugrok fel képtelen vagyok blokkolni az ugrás szöge és a gyorsasága miatt, mert hirtelen megállás után ugrik és dob.
Ez már a sokadik gyakorlat, így kissé pihegve érek földet, még le is csapva magam a földre, kifújva magam. Viszont észrevettem valamit. Habár a pályán ha valamit másolnia is kell azt tükröznie kell, hogy a másik térfélen tudja bedobni. Viszont valami ugyan az.
Mosolyogva nyújtja a kezét, hogy felsegítsen, elfogadom, majd határozottan nézek rá.
- Újra – nyugodtan bólint most még elég magabiztosan, és a következőt is bedobja persze, de az észrevételem úgy tűnik pontos. – Újra – mondom megint, mire már kissé talán gyanakvást látok rajta. A védelem közben arra a pontra állok, ahonnan eddig mindig dobott és egyszerűen csak nem hagyom oda lépni, ahova akar. Ezzel rögtön meglátszik a képzavar, a homok a gépezetben, mert hiába ugyan úgy dob rá a palánkra mint eddig, koncentrálnia kell, hogy a labda be is menjen, és csak két pattanás után, de a gyűrűben talál magának helyet a labda.
Alkarjával törli meg arcát, és ahogy látom rögtön észrevette a különbséget. Sokkal okosabb, mint amilyennek más gondolná – nem számolva a fanjait.
- Hogy csináltad senpai? – kérdi kíváncsian, egyszerre felcsillanó és különös szemekkel.
- Ahogy észrevettem, ha másolsz egy technikát, akkor nem csak a mozdulatsort, hanem azt is lemásolod, ahonnan dobja a másik, melyik ponton dobbant, hol áll meg, melyik vonalon fordul meg. – magyarázom, bár mutogatni most teljesen felesleges lenne hozzá.
- Tényleg? – úgy pislog párat mint aki még nem vette észre, ez persze rögtön felingerel, de visszafojtom dühömet.
- Ez viszont gyengepont. Ha valaki ezt észreveszi vagy csak véletlenül pont oda áll, ugyan ez lesz a helyzet. Minél többet gyakorolsz majd, akkor ezt ki tudjuk küszöbölni – legalábbis szerintem, amint az alapokat még jobban gyakorolni fogja, simán fog menni, és a másolás kiegészül az alaptudásával. Ha belegondolok hogy egyre jobb lehet, és hogy én segítek ebben. Van némi elégedettség bennem, persze ne kiabáljuk el.
- Senpai sugooi! – vetődne megint rám, de fogcsikorgatva rámorgok, és arcába tenyerelek, hogy távol tartsam.
- Hülye! Mondtam, hogy szokj le erről! – mintha nem is neki beszélnék vagy épp nem készült volna halálra ölelgetni arrébb lép lelkesen.
- Tényleg, hadd mutassak valamit Senpai! – csak pislogok kettőt a hirtelen változásra még bólintani sincs időm már rohan a labdáért, és int fejével hogy álljak fel védekezni. Felállok szemben a vonalra, és amikor meglátom amit másolni próbál kissé meglepődök. Hirtelenjében elég erősnek tűnik, de ha jobban lenne időm megfigyelni, úgy érzem találnék benne hibát, de ki tudja mit. Próbálom kivédeni, blokkolni vagy csak megállítani, épp hogy súrolja a lábam az egyik pattogtatása, és haladna tovább de fordulok és megint elé kerülök, megizzaszt rendesen. A pálya széléig kiterelem ezzel, és amikor hirtelen megint meglódulna, felkiáltva elbotlik valamiben. A nagy izgalom után elég hidegzuhanyként ér, mondhatni image romoló egy esés volt.
Csípőre tett kézzel állok meg felette.
- Mit csinálsz baka? – morgok sóhajtva, kissé pihegve az előző után, szisszenve ül fel.
- Valami átszaladt a pályán, abban estem el – körbenéz, és követem én is tekintetét, de semmi, viszont a cipőfűzője is rendben van.
- Mégis mi? Nem látok itt semmit. Biztos nem a saját lábadban estél el? – közelebb lépek mire egy pillanatra hörcsögként fújja fel az arcát duzzogva.
- Senpai! Higgy már nekem, tényleg láttam valamit – csak sóhajtok, majd kezemet nyújtom neki, hogy felsegítsem.
- Hiszek neked – sóhajtom valamennyi együttérzést préselve bele, bár nehéz elhinni viszont eltereli figyelmem az ahogy talpra áll és megbillen felszisszenve ahogy hirtelen egyik lábáról másikra helyezi a testsúlyát. – Megütötted? – közelebb lépek, hogy megfogok kezét áthúzzam a fejem felett, hogy átkaroljon a vállamba, és lassan az ajtó mellé a fal tövébe segítsem.
- Azt hiszem kicsit meghúztam – nyugtalannak látszik bár nem mindig ismerem ki.
- Várj meg itt – persze nem mintha most csak úgy elszaladna bármerre, de azért muszáj volt kimondani. Pár pillanattal később visszatérek egy fáslival és egy spray-el, és leülök majdnem vele szemben, amilyen közel csak lehet.
- Maradj nyugton – mereven nézek előre lábáról leveszem a cipőt, a zoknit, majd a vélt fájó pontra és környékére bőven fújok a hűsítő spray-ből, ami ellazítja az izmokat, és megelőzi még a gyulladást is. Amíg rendesen be nem szívja rendesen óvatosan belemasszírozom, de hirtelen megrándul. Aggódva nézek fel arcára, hogy megkérdezzem ennyire fáj-e, amikor meglátom összeszorított ajkait és kissé kipirult arcát, bár nem vészesen, és pont ekkor teszi szája elé a kezét.
- Senpai… csikiz… - motyogja elfojtva a nevetést, sunyin előre biccentve fejemet folytatom még egy kicsit, mire nehezebben tartja vissza hangját.
De nem csak ő, hanem pár sikolyt hallok meg messziről és már a gondolat is idegel, de mégis odanézek. A felső korlátoknál páran ájuldozva kukucskálnak le mintha nem lehetne őket látni, plusz még egyet élesztgetnek. Kezd elegem lenni ezekből a lányokból.
Elkomorodva fordulok vissza Kiséhez, majd a fáslival bekötözöm a bokáját, hogy legalább addig megtartsa, amíg hazaér, de valószínűleg addigra már jobb is lesz, ez egy elég gyorsan ható sportolóknak készített kence.
Orrom alatt motyogok pár szidalmat, de érzem a halántékomon lüktető eret, ami nehéz visszafogásomnak a jele.
- Ne törődj velük – mondja halkan, és mire megint arcára nézek, már kicsit megnyugszom ettől is.
- Igyekszem – morgom halkan, befejezem a kötést, majd felállok, hogy befejezze a többit. – Azt hiszem mára elég lesz – zárom le a mai plusz kis edzésünket.
~*~
Már egyedül sétálok hazafelé, és valamiért sokkal nyugodtabbnak érzem magam mióta nem Kisével együtt megyek. Nem… kivételesen nem vele van a probléma, sőt a társasága legalább üdítő akkor is ha néha nagyon hülye, viszont az utánunk koslatók azok, akik kifejezetten irritálnak és nem csinálhatok semmit. Ha egyszer visszafordulnék rájuk kiabálva, az semmit nem segítene, ráadásul elferdítené a képzetüket a magánszféra sértéséről. Én arra gondolok engem hagyjanak végre békén, ők arra gondolnának minket hagyjanak kettesben… de ha nem csinálok semmit, ugyan úgy folytatják. Kimerítő ez…
Az egyik könyvesbolt előtt lassabban sétálok el a kirakatot átfutva, amikor akaratlanul is megakad a szemem egy újságon.
Először azért akad meg rajta a szemem mert persze Kisét látom meg a címlapon, de a háttérben megbúvó cím. Alsóbb sorokban pedig több oldalas cikk a csodák generációjáról, legalábbis azokról akik a közelgő Inter-High-on részt vehetnek és épp elérhetőek voltak.
A címlapot figyelve eszembe jut, hogy még nem is igazán láttam Kiséről olyan képet amin épp modellkedik. Szóval ilyen pózer képet.
Mivel segítség lenne a régi csapatáról az újságban szereplő leírás, meg kéne venni… Két dolog tart vissza. Az egyik hogy Kise van a címlapon… a másik pedig a címlapon megjelölt poszter címszó, szintén az említettről. Most ég a fejem rendesen.
Hirtelen meghallom pár lány nevetését így berontok a boltba, bár látszólag nem rajta nevettek, mert zavartalanul mentek tovább… csak az kéne még, hogy valaki meglássa amint az újságot vizslatom a kirakatban, amin rajta van.
Vagy ötször körbemegyek a bolton mire nyugtázom hogy egyetlen ismerős arc vagy egyenruha sincs a közelben, az újság mellé veszek még egy mangát, ha már itt vagyok, és ezekkel sietek a kasszához, amint megvettem jól elfedve a táskámba süllyesztem azonnal. Úgy néz ki semmi gond nincs, bár a sietségem miatt szerintem a pénztáros furán nézhetett rám.
Másnap míg Kisét várom az edzésre, addig előveszem a minap vett újságot. Csak azért merészkedem ilyenre, mert a közelben senkit nem látok, másrészt pedig a címlapját úgyis eltakartam mással, így nem igazán látszik. A közepéről a posztert még otthon kitéptem és már nem is emlékszem hova tettem, de nem nyitottam ki az fix. Azt sem tudom hogy néz ki rajta, talán jobb is. Épp a Midorimáról készített régi és új cikkek összehasonlítását olvasom át, mert azt még nem kezdtem el, igaz tegnap csak átfutottam őket mert még házit is kellett írni, viszont újabbat lapozva érdekes az, hogy két másik állandó csapattagról most nincs benne csak egy oldalnyi összefoglaló akkorról, amikor még a Teikoban voltak.
A legviccesebb, hogy az ajnározott Kurokojáról egy szó sincs.
|
| ef-chan | 2012. 09. 03. 01:59:19 | #23287 |
Karakter: Kise Ryouta
Megjegyzés: (Senpainak)
- Hülye! - koppint a fejemre, mire megilletődve egyenesedek ki. - Szerinted az nem lenne feltűnőbb, ha a mai nap után kerülnélek? Főleg a kitalált meséd után - ahh, igaz. Pedig már azt hittem, hogy talán... Áh, végül is mindegy.
- Azt hiszem, igen, de... én csak azt akartam, hogy senpairól leszálljanak. Az a sok yaoista lány... - biztos, hogy lesz még velük gond, s senpai szépen végérvényesen is meg fog utálni. Csoda, ha olyan levertnek érzem magam, mintha kiszállt volna belőlem a lélek?
- Én nem igazán értek az ilyenekhez, de az "akik számomra fontosak" mondatod után, azt hiszem, elég táptalajt adtál a fantáziájuknak - indul meg, én pedig ösztönösen indulok meg utána. - Remélem, érdekli őket, hogy barátnőd van - fűzi még az előbbi gondolatához.
- Hát, nem is tudom... de ha talán azt hiszik, hogy senpainak is van... - ahh, az lenne a legrosszabb, ha tényleg lenne. És lássuk be, miért ne lehetne. Senpai igazán maga a főnyeremény, ha lány szemszögből vizsgálom. Türelmes, szerény, gondoskodó, és biztos vagyok benne, hogy a barátnőjét még csak nem is püfölné. Mégsem akarom, hogy barátnője legyen, mert akkor elhanyagolna, mert értelemszerűen a barátnőjéé lenne az első hely a prioritási rangsorban, és szépen, minden nagyobb erőfeszítés nélkül ki is túrna engem senpai időbeosztásából...
- Ugye nem akarod, hogy találkozgassunk velük? - vizslatja az arcom.
- Nem-nem, dehogy - intek tagadólag. Szerintem Miyura ki is végezne egy héten belül. Az is csoda, hogy most nem tette meg, mert már múltkor is beígérte, hogy megnyúvaszt. Talán azért nem tette, mert segítettem neki kibékülni Miera-channal a legutóbb. Olyan badarságon vesztek össze...
- Figyelj, Kise - szólal meg olyan komoly nyugodtsággal senpai, hogy még a hátamon is feláll a szőr hirtelenjében. - Ne rágódj ezen, oké? Nem a te hibád volt, véletlen volt és nem kell aggódnod ezen. És azon sem, hogy kerülnélek-e. Ne hasonlítgass a régi „barátaidhoz” akik előnyt kovácsoltak az ismeretségedből, de minden másban magadra hagytak, mert megütlek világos? - muszáj pislognom, mert annyira telibe talált a szavakkal, annyira azt mondja, amire szükségem van, hogy szívem szerint elbőgném magam a nyakába vetve magam. Átszüremkedni az érzelmeim kavalkádjából azonban csak a mosolyt hagyom.
- Hai! - jelzem, hogy megértettem, aztán elköszönök, hogy látszólag hazainduljak, de igazából a legközelebbi sikátorba bújva küzdök meg könnyeimmel, miközben képtelen vagyok levakarni a mosolyt az arcomról, és jobbára a villanyoszlopot ölelgetem halálra. Most már biztos vagyok benne, hogy ha senpai lány lenne, már rég ellopta volna a szívem!
* * *
Határozottan és céltudatosan koncetrálok a füzetemre, hogy még egyszer átismételjek mindent, amit senpaitól tanultam a múltkor, mert úgy értesült az osztály informált fele, hogy a tanár meglepetés dolgozatot akar íratni, érzékeltetve mindenkivel, hogy ideje lenne nekiállnia tanulni. Azonban én egyszerűen nem kaphatok hármast vagy annál rosszabbat még itt sem, mert különben, mint arról senpai felvilágosított, eltiltanak a kosártól. Így még arra sincs időm, hogy megnézzem, hogy van, és vannak-e a nyakán, és csak remélni tudom abból, amit én tapasztalok, hogy nem, egyáltalán nem akaszkodott rá senki. Mert nekem is egész nyugtom van, mondhatni fellélegezhetek végre. Viszont sajnos azt nem tudom eldönteni, ezt a koncentráló ábrázatomnak, vagy Miera-chan tegnapi akciójának köszönhetem...
* * *
Úgy várom az utolsó óra utáni csengőt, mintha legalább is valami csodára várakoznék, s mikor felhangzik, fellélegezve turbózok az ötlözők felé. Elégedett vagyok magammal, és emiatt jókedvű is. A doga szerintem egész jól sikerült, ráadásul a kisebb szünetekben is többé-kevésbé befejeztem a házik egy részét, még az udvaron sem tartanak fel - lehet, tényleg Miera-chan akciója a nyerő a mai nyugiban, és végre elfelejthetem a hosszas kosárpályára jutásnak még az emlékét is! -, így hamar megérkezem, még nincs is itt senki.
Már látom is mindenki meglepett arcát. Talán végre egy dicséretet is bezsebelhetek senpaitól. Már hallom is ahogy a vállam veregetve közli elégedetten - Csak így tovább, Kise! - vagy - Na ez már döfi! - esetleg - Kise, hát valóban képes vagy végre miattam is időben érkezni? Úgy örülök - és aztán a nyakamba borulna könnyezve a megtiszteltetéstől és örömtől. Vagy valami hasonló... Talán kissé elragadtatta magát a fantáziám. Igazából az fog történni, hogy bejön, meglát, a gyomromba bokszol, és közli, hogy eddig miért nem voltam erre képes, ha látszólag nem is esik nehezemre...
Csapkodni kezdek magam előtt a kezemmel, hogy elhessegessem a képet. Azt hiszem, jobb, ha öltözködni kezdek. El is pakolom a cuccom a szekrényembe, majd a nyakkendőnél kezdve leépítem magamról az egyenruhát. Már épp átvettem a rövidnadrágom, és beakasztottam az ingem, mikor nyílik az ajtó.
- Osu! - lép be valaki. Becsukom a szekrényajtót, úgyis már csak majd a pólóm kell felvennem, és széles mosollyal veszem szemügyre az érkezőt: - Oh, Senpai! - kezdek integetni vidáman, de mivel csak döbbenten néz rám, kissé csalódottan engedem lejjebb a kezem.
- Te itt? - imitálja azt, hogy az órájára pillant. - Ilyenkor?
Elfintorodom. - Senpai, ne gonoszkodj! Én is érhetek ide időben, nem? - ahelyett, hogy inkább örülnél neki...
- Dehogynem - állapítja meg jeges közönnyel. -, de szerintem nem vagy olyan helyzetben, hogy felháborodhass - ehh... ez is igaz... Mégis, azt hittem, legalább egy kicsit örül majd nekem. Na mindegy, majd akkor valami mással, de akkor is bezsebelek még tőle valami elismerésfélét!
- Wakatta, wakatta - mormogom is válaszul, immáron inkább a pólómra koncentrálva.
- Remélem, mostantól többször is időben fogsz érkezni! - újra mosoly ül az arcomra, ahogy felnézek.
- Igyekszem! - azonban a látványra nyelnem kell. Ettől pedig zavarba jövök, majd riadttá válva inkább eltűnök bemelegítés jelszóval. Ahogy kiérek az öltözőből, kissé elvörösödve kapom a szám elé a kezem. Miért futott át az agyamon, hogy senpai iszonyatosan szexi??? És miért dobbant akkorát a szívem, hogy azt hittem, kis híján kiszakad? Komolyan csodálkozom, hogy nem hallotta meg... Most meg úgy zakatol odabenn, mintha legalább tíz kört futottam volna a pálya körül!
Talán jobb is, ha hozzáfogok ahhoz a tíz körhöz...
* * *
Azt hittem, fura lesz ezek után senpaira nézni, de végül is a kosár, ahogy mindig, fel is pörgetett, ugyanakkor le is nyugtatott minden más kapcsán, így teljes mértékben természetesen tudok viselkedni. Őszintén szólva a könnyebbség érdekében el is dobom korábbi kósza gondolatom senpai erotikus kisugárzásával kapcsolatban. Ez is biztos valami olyan, mint amikor az egyik lány féltékeny őszinteséggel kiált fel a másikra pillantva, hogy: "Ma milyen eszméletlenül csinos vagy!"
Az edzés viszont kétségtelen, elfárasztott. Nem is gondoltam, hogy az alapok megfigyelése is ennyire fárasztó lehet. Bár nem tudom, továbbra sem érzem azt, hogy tudatában lennék, inkább csak ösztönből játszom, ahogy eddig is. Egyszerűen ilyen az én kosárlabda-stílusom.
Az öltözőben már teljesen normálisan a saját tempómban öltözöm fel, eldöntve, hogy ma senpai-jal megyek haza, ha épp nincs más dolga. Így várakozom, míg belép. Rögtön "neki is esek" a kérdésemmel: - Senpai, megyünk együtt haza?
- Persze - hangja a megszokott, és ez még nagyobb nyugalommal tölt el, mint amekkora edzés közben telepedett rám, így már felhőtlenül vagyok képes mosolyogni.
- Akkor kint megvárlak.
Az időt egy játékkal ütöm el, ami a telefonomon van, s nem igényel különösebb agymunkát, de arra tökéletesen megfelel, hogy az ember könnyebben viselje az idő várakozás közben általában lassú telését. Szerencésre senpai hamar elkészül, így nem volt lehetőségem ráunni, mielőtt kikapcsoltam volna.
Miután leellenőrzött, hogy nem hagytam-e semmim benn, végre elindulunk. Menet közben leinformálom a meccsekről, csapatokról, meg úgy általában beszélek a kosárról, lassan áttérve más, semleges témákra, mikor szembejön pár fiatal, a kezükben jégkrémmel. Azonnal megkívánom.
- De rég ettem másokkal fagyit - állapítom meg még meg is fordulva utánuk. Ahh, jó is az!
- Akkor együnk - szólal meg mellettem, alig merek hinni a fülemnek, mert még a végén kiderül, hogy a vágyaim csalnak meg, és csak képzeltem.
- Tényleg? - kérdezek vissza mégis túlontúl lelkesen, ami elég hülyén fogja kivenni magát, ha mégiscsak képzelődtem... A tagadó válasz helyett azonban bólintás érkezik. Ú, muszáj megragadnom az alkalmat!
- Várj meg itt, máris veszek! - intézkedem is azonnal, nehogy legyen idő meggondolásra, visszavonásra, hasonlókra.
Visszaérve az egyiket a kezébe adom, majd fel is vetem javaslatom kissé zavartan: - Üljünk le, mert leeszem magam menet közben, ehe...
Nincs ellenvetése, így lehuppanunk egy közeli padra. A tavaszi nap egész erősen süt, megelőlegezi a nyár-érzetem, és bár nem dőlhetek hátra a pálcás finomságom miatt - jó is, mert tényleg az lett volna majdnem az első dolgom, hogy leeszem magam vele - élvezem a napsütést, termelve a D vitaminokat.
- Ez mi volt? - töri meg a nyugalmas csendet hirtelen senpai.
- Hol? - fordulok hátra felébredve kábulatomból és lenyalva a fagyit a számról, miközben még elkapom a két lány alakját, akik a kukák mögé veszik be maguk. - Ah, ne... - sóhajtok, de unom én ezt néha. Főleg, mikor valóban veszélyezteti a szociális életem. De nincs vele kedvem túlzottan foglalkozni, ha megtenném, még inkább csinálnák. Inkább befejezem az evést, mielőtt a maradék egyben hagyja el a pálcát, és megpróbál utolsó leheletével összekenni.
- Mi a baj? - senpait láthatóan, mivel nincs hozzá szokva, továbbra is foglalkoztatja a dolog. Kicsit közelebb hajolok, és halkan felelek, hogy más ne hallja.
- Azt hiszem, a tegnapi "barátnős" trükk nem volt elég.
- Amíg nem hatezren követnek két lépés távolságból, nekem mindegy - kommentálja a dolgot. - Aztán, ha nem látnak semmi kompromittálót, megunják, nem?
- Senpai, te ehhet tényleg nem értesz... - hagyom rá, jobb, ha nem kap attól frászt, hogy már ez kompromittálónak számít, ha az ember fantáziája meglódul. Azért sem kötöm az orrára, mert úgysem tud vele mit kezdeni, és ha foglalkozni kezd vele, csak rosszabb lesz, és még durvább dolgokba botlik csak bele, ha nekiáll felszámolni - persze lehetetlen - a fantáziaszüleményekből születő pletykákat, képzelgéseket. Szerencsére a téma ennyiben marad, s a kis jégkrémezés után mind a ketten megyünk a saját dolgunkra.
* * *
Épp arra készülök, hogy a tízóraim elfogyasszam, s hogy kellemesen tegyem, a hátsó udvar felé tartok. Már számban érzem a szendvicsem ízét, s a gondolatra is megkordul a gyomrom, mikor senpai bukkan fel eléggé feldúltan, majd legnagyobb döbbenetemre a karomba markolva ránt magával. - Beszélnem kell veled!
Eh? Mi történt? Miről nem tudok? Teljesen lesápadok, mert olyan gyilkos aura árad belőle, hogy komolyan megijeszt, mert ha mind rajtam tölti ki, én ma nem hogy tízóraizni, edzeni sem leszek képes...
Az egyik padon kötünk ki, majd a táskájából elővesz egy kisebb köteg levelet, és a markomba szórva roskad a padra kissé elvörösödve. - Mi a fenét kell ezekkel csinálni? - vágja nekem a kérdést enyhe kétségbeeséssel.
Pislogok, hol rá, hol a levelekre, majd olyan hatalmas, megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem, hogy szerintem az egész udvar felénk fordul, hogy mi volt ez a hangeffekt.
- Ahh, senpai, már a frász kerülgetett, mert el nem tudtam találni, mi történhetett - s valóban kezdem visszanyerni korábbi rémületemből eredeti, egészséges színem. Aztán nemes egyszerűséggel elsétálok a kukáig, s beleszórom a leveleket, anélkül, hogy komolyabb figyelemre méltattam volna őket. -Ennyi, kész is - csapom össze a két tenyerem párszor, mintha nehéz munka porát akarnám leporolni róla.
- Ennyi? - olyan döbbent arcot vág, mintha nem is tudom, mire számított volna.
- Miért? Tudsz vele többet csinálni? Ha elégetjük, az gyújtogatás, amiért elővehetnek, és nem kellene rosszpontokat szerezni a suliban. Ha meg hazaviszi őket az ember, még többet kap, mert belelkesednek azok, akik írták - lehet, hogy túl egyszerű az észjárásom, de ha mindennel foglalkozni akarnék, nem lenne időm semmire.
- A többivel is így szoktad? - próbálja takarni zavarát, minden bizonnyal kínosan érzi magát, amiért ilyen dolog miatt rögtön hozzám szaladt, pedig ennyi esze lehetett volna neki is, pedig egyáltalán nincs így. Először nekem is nehezemre esett, hogy is kezeljem, és igen sokat stresszeltem, hogy most válaszoljak, ne válaszoljak, és eleinte mindent gondosan el is olvastam, fel is húztam rajta magam, vagy épp az egekig röpített a tartalma egyes daraboknak. Aztán belefáradtam.
- Minddel. Aki fontos nekem, úgysem levélben kommunikál, vagy nem a szekrényembe csúsztatja azt, így ami fontos, azt meg tudom különböztetni, és meg is tudom őrizni. Bár eddig anyától és apától kaptam egyedül írott leveleket, azok is többnyire képeslapok voltak a különböző helyekről, ahol nyaraltak. A többit személyesen intéztem vagy telefonon.
- Ah... - hajtja le a fejét hümmögve, majd feláll. - Akkor... én megyek is.
- Várj, senpai! - nyomom vissza a vállainál fogva. - Ehetnénk együtt akkor már erre a nagy izgalomra - mosolygok meggyőzően.
- Nem hoztam magammal a kajám - mondja, de bár szőke vagyok, ennyire nem vagyok hülye.
- A táskád itt van, hacsak nem tartod külön a kajád, benne kell legyen - úgy néz a táskájára, mint valami árulóra.
- A büfében akartam venni valamit - aha, persze.
- Tessék - nyomok kezébe egy szendvicset, ami az ebédem lett volna, de már nem lesz. Aztán leülök mellé a saját - a tízóraim szerepét betöltő - szendvicsemmel, s szétnézek az udvaron. Tekintetem azonnal megakad pár különálló csoportokban gyülekező lányon, s miközben kibontom a szendvicset, rövid oktatást tartok: - A pletykákat úgy lehet a leginkább kezelni, ha nem törődik velük az ember, és továbbra is természetesen viselkedik, épp ugyanúgy, mint addig. Hiszen ha hirtelen megpróbálja az ellenkezőjét bizonyítani, és annak megfelelő viselkedést erőltet magára, azzal azt az üzenetet közvetíti, hogy valójában a pletykának igaza volt, míg ha nem foglalkozik vele, és továbbra is ugyanúgy viselkedik, akkor lényegében nem történt semmi, és mindenki azt gondol, amit akar, s a legtöbbször annyi történik, hogy a végén már maga a terjesztő is feladja, mert semmit sem lehet bizonyítani, és nem történik semmi olyan, amely igazolhatná az állítását. Jelen esetben is: szerintem természetes, hogy néha a barátommal költöm el a tízóraim, vagy együtt megyünk haza, megállunk jégkrémezni egyet, vagy épp olyanom van, és átölelem. Mert én ilyen vagyok. Más is megcsinálja, épp csak kevesebben figyelnek fel rá. De ha alábbhagy az újdonság ereje, ha megszokják, hogy itt ücsörgöm közöttük, hogy lesznek hozzám közelebb állók, és olyanok is, akikkel akkor sem állnék szóba, ha bottal vernének, amíg be nem adom a derekam, akkor már minden egyszerűbb lesz. Elvégre ha egy Isten leszáll az égből, egy idő után őt is csak embernek kezelik
Prüszköl egy nagyot: - Az egód már megint az egeket nyaldossa - harap leoltva a szendvicsbe.
- Majd senpai a földbe döngöli - nevetek fel félhangosan.
Kapok egy zsibbasztó öklöst a vállamba. Fel is szisszenek. - Ezt most miért kaptam? - nyikorgok.
- Csak nekikezdtem a döngölésnek - feleli egyhangúan, mire lemondóan belefojtom magam a szendvicsembe.
* * *
- Ne felejtse el senki, holnap meccs - zárja az edzést az edző. Ahh, pedig holnap szombat, pihenhetnék de így nem. Mondjuk annyira nem lesz vészes a meccs, ahogy most állunk. Hiába, még ha objektíven is szeretném megítélni a helyzetet, akkor is nyugodtan kijelenthetem, hogy az első komolyabb nehézségekkel már a konkrét Iskolák közöttin kell majd szembenéznünk, tekintve, hogy az előselejtezőket úgy állították össze, hogy egy komolyabb ellenfelünk sincs a tavalyiak alapján. Bár ezt jó eséllyel annak köszönhetjük, hogy a csapat egyébként is erős. Ha nem játszanék, is lazán eljutnának szerintem a végéig. Kivéve, ha ellenük játszanék valamikor.
Utóbbi gondolatra széles mosoly rajzolódik az arcomra. Kíváncsi leszek, ki lesz ott a döntőben, mint az ellenfelünk. Természetesen Kurokocchinak szurkolok, de ugyanilyen könnyedén lehet az a valaki Midorimacchi vagy Aominecchi. S akárhogy is nézem, mindannyiuk ellen fel kell készülnöm komolyan, hogy amikor a végső opció életbe lép, ne kelljen zavarba esnem. Eddig el voltam kényeztetve. A korosztályom legjobbjaival játszhattam együtt. Most viszont szétszóródtunk, s mindegyikükkel így vagy úgy, de szembe fogok kerülni egyszer. Legalább is a három év alatt erre jó esélyem van. S abban is biztos vagyok, hogy már idén legalább kettejükkel szembe fogok kerülni. Ha egyik opciónál sem Kurokocchiékkal élesben, akkor elmondhatom, hogy hármukkal már találkoztam szemtől szembe.
- Ébresztő, Kise, ne itt aludj! - bök oldalba senpai.
- Ahh! Csak elgondolkodtam - védekezek, bár az oldalamnak már szinte mindegy. S mivel megint felkészületlenül ért, nem tudtam befeszíteni az izmaim, így még jobban fáj a bökése. Senpai olyan szadista tud lenni...
- Ritka alkalom - vág vissza, és fújtatok egyet enyhe felháborodással.
- Senpai! - nyávogok is hozzá, de végül elhallgatok, ahogy ismét felvillannak bennem a korábbi gondolatok. - Csak eszembe jutott, hogy a hétvégén elkezdődik az Iskolák közötti. Ahol minden bizonnyal legalább egy régi csapattársammal szembekerülök majd...
- Erre jó esély van - feleli ő is, kíváncsian várva, mire akarok kilyukadni.
- Azt hiszem, ideje kicsit komolyabban előre tekintenem, nem igaz? Elvégre megígértem neked - fordulok felé a kissé szégyellőst játszva, és a kezem a hátam mögött kulcsolva össze, miközben a cipőm orrával a talajt birizgálom. - Senpai - kezdek billegni a művelethez. -, segítenél nekem valami hathatós fejlődéstervet kitalálni, hogy legközelebb ne veszíthessek egyik volt csapattársam ellen se?
Egy ideig meglepetten néz, mielőtt válaszolna: - Persze.
- Annyira tudtam, hogy segíteni fogsz! - vetődöm, és ölelem át szorosan, az arcommal a feje búbjához dörgölőzve, miközben ő kapálózva igyekszik szabadulni.
- Eressz el te istencsapása!
* * *
Ahogy előre sejtettem, a meccset lazán hoztuk, az edző nem is állított be kezdőként, csupán az utolsó pár percre parádézhattam. Senpai-jal úgy beszéltük meg, hogy csak hétfőn, azaz ma kedzjük a közös ötletelést és külön gyakorlást. Már reggel izgatott voltam, de most kifejezetten fel vagyok pörögve, így már az öltözőben várom teljes glédában, mikor megjelenik egy nagy dobozzal.
- Senpai! - vetődök rá, s majdnem elejti a dobozt a kezéből.
- Fejezd már be! - rúgdos el magától. - Nem tudom, mikor szoktál rá, de sürgősen szokj le róla, ha nem akarod, hogy laposra verjelek!
- Hai, hai! Sumimasen! Én csak annyira örülök, totál izgatott vagyok! - s valóban, a leglelkesebben csillogó, nagyra meresztett szemeimmel pillogok le rá, na meg a dobozra. - Mi ez? Mi ez? - lelki szemeim előtt már valami nagyon extra, nagyon különleges és még annál is hatékonyabb eszköz, és a vele végzett gyakorlás képei lebegnek, amikor végigmérve megjegyzi.
- Te meg minek öltöztél át?
- Hogy? - akadok le. - Hát, edzeni fogunk, nem? - kérdezem elbizonytalanodva, és visszavéve magamból vagy hat fokozatot.
- Nem. Ma elemzünk. Hiszen honnan tudjuk, mire kell készülnünk, ha nem elemzünk előtte, mire számíthatunk? - kérdez vissza, felnyitva a doboz tetejét, amelyben videókazetták sorakoznak katonás rendben. - Nem kis meló volt megszerezni a Csodák Generációja Teikou-s és idei kevés meccs-szereplését.
Azt hiszem, ez célzás volt arra, hogy igazán értékelhetném a fáradozásait, és szófogadón csinálnám, amit kigondolt. - Hát jó... - adom meg magam. -, de én nem vagyok túlzottan jó az elméleti dolgokban.
- Az nem baj, mert te viszont testközelből ismered őket, ami plusz információkat ad majd - jelenti ki magabiztosan, miközben megvárja, míg visszavedlek, hogy elvackoljuk magunkat a videószobába.
* * *
Későre jár már, mikor kijövünk. Én totál kész vagyok. Pedig nem is csináltam semmit. Bezzeg senpai, úgy forognak az agytekervényei, mintha most ő vedelt volna a kelleténél több kávét vagy energiaitalt...
- ... mindenképp nagy súlyt kell fektetnünk arra, hogy minél változatosabb mozdulatokat láss, miközben a fizikumodon még tovább kell erősítenünk, párhuzamosan megőrizve a mozgékonyságot és hajlékonyságod - magyaráz lelkesen, de már nem igazán fogom fel. Helyette alattomos tervet forgatok a fejemben és észrevétlen szétnézek, hogy ellenőrizzem, még véletlenül sincs senki már a környéken, majd amikor elkönyvelhetem, hogy tényleg szabad a terep, lehajolok, és fürgén egy puszit nyomok az arcára.
Azonnal lefagy, és totál elvörösödik, s bár felnevetek, nem várom meg, míg magához tér a dermedtségéből, inkább nekiiramodok fürgén.
- Kise-teme! - ordít utánam rohanva, s bár félek attól, hogy ha elkap, megnyuvaszt, mégis csak nevetni tudok pajkosan, mert senpai valahogy olyan aranyos, mikor bokáig el van pirulva.
* * *
Fütyörészve sétálok a folyosón már másnap, mikor elém toppan egy nagyjából senpai-magasságú lány, barna fürtökkel és hatalmas, zöld szemekkel, bár kissé mintha feldúlt lenne.
- Eto... - torpanok meg, már csak reflexből is lenézve rá, elvégre előttem áll, mikor a keze lendül, és akkor a taslit kapok, hogy megtántorodva esem a falnak. Na nem azért mert annyira erős volt, inkább olyan váratlan. Értetlenül nézek a lányra, aki a szemét lehunyva ordít rám: - Nem gondoltam volna, hogy Kise-kun ilyen aljas! Ha van barátnőd, ne ámítsd Kasamatsu-kunt! - azzal elrohan. Tőlem csak megilletődött pislogásra futja.
* * *
- Veled meg mi történt, Kise? - nyit be enyhén lihegve a gyengélkedőre Kasamatsu-senpai. Olyan, mintha sietett volna. Talán aggódott?
- Életemben először felpofozott egy lány - sírom el bánatom, mire összébb vonja a szemöldökét, ahogy lehunyja a szemét és a mellkasa előtt keresztbe vágja a kezeit.
- Mi a fenét műveltél? - érdeklődik "kedvesen".
Tekintetem hirtelen válik alattomossá a hirtelen sértettségből, amiért még csak nem is sajnál kicsit sem, mi több, nem is feltételezi, hogy ártatlan lennék teljesen: - Hogy őt idézzem: csak ámítom senpait! - viszem be szavaimmal a minden bizonnyal övön aluli ütést.
|
| timcsiikee | 2012. 08. 24. 22:14:04 | #23099 |
Karakter: Kasamatsu Yukio
Megjegyzés: ~ Kisének
Kasamatsu:
Szokásához híven késéssel érkezik meg az edzésre, de már csak akkor kér elnézést, amikor már felöltözve jön be a terembe, de most nem igazán törődök vele. Egyáltalán azt sem tudom mit mondhatnék. Kell egyáltalán? Mit tudom én? Nem is történt semmi mégis idegesít…
A félresikerült edzés végén viszont ahelyett hogy szokásos módon csak úgy eltűnne, hozzám jön oda. Kicsit olyan érzésem van mintha ezt vártam is volna ugyanakkor mégis valami kellemetlen furcsaságot érzek magamban. Sok hülyeséget kihoz belőlem ez a hülyéje. Az biztos, hogy mellette unatkozni sem lehet.
- Senpai! – nem ignorálom mert annak meg végképp semmi értelme nem lenne.
- Mi az? – de rosszallásom nem sikerült elcsitítani. Nem is fog menni ez olyan egyszerűen.
- Gomenne – hajol meg elég mélyen ahhoz, hogy akár orra is bukjon könnyen, de szerencsére ez nem következik be. A sajnálat veszítene így értékéből. - Nem akartalak félreérthető helyzetbe keverni, és még kevésbé szeretném, ha bajod származna belőle, ezért kérlek, engedd meg, hogy megoldjam, és leszereljem a fanokat! – ez hiányzott még ide. Ha Ő ügyködik, abból tuti káosz lesz. Bár tény lehet hogy ő ehhez jobban ért, én meg nem, de…
- Nem kell a felhajtás, így is elég nagy kavart okoztál már mára – karba téve kezeimet fordulnék lassan vissza az ajtó felé.
- De senpai, fogalmad sincs, mekkora az a kavar – már hogyne lenne? Még ha nem is vagyok bulvár mániás, szerintem pontosan tudom, hogy milyen az ha valakiről olyat terjesztenek ami nem igaz, pletykálnak a háta mögött vagy a szemébe, és a többi… Magára hagyva inkább kimegyek a hátsó ajtón, ám épp hogy kilépek egy egész hadsereg támad le, aminek a végét nem is látom, hogy hol van. Tengernyi… rengeteg ember és a legtöbb lány… te jó ég… mi az isten van itt? Először a fénytől majd sötétségtől vakulok el, puha kezet érezve arcomon ami erősen bizserget. - Elég legyen! Nincs jobb dolgotok, mint más életében vájkálni? Az nem érdekel, ha utánam loholtok, de azokat, akik számomra fontosak, hagyjátok békén!
Összefolynak számomra a hangok, inkább csak az ő hangját hallom át egy zsivajon keresztül. Mi folyik itt? Most komolyan minden alkalommal ilyesmiken megy keresztül? Ez nem normális dolog.
- Ryouta! Ryouta! – rikkant valaki mire elereszt, majd az előző zajhoz képest csend ül a tömegre, és én is csak ledöbbenten nézek a páros felé.
- Miera-chan. – Szóval még ismeri is… mi folyik itt?
- Ejnye, Ryouta, így kell üdvözölni az ember fiának a barátnőjét, akivel nem volt alkalma találkozni egész héten? – Mi? Barátnője? Ezt eddig miért nem mondta? Egyáltalán engem miért érdekel?
- Sumimasen, Miera-chan – ez után engem vesz észre a Miera nevű lány, szinte szó szerint vetődve és rám akaszkodva, én meg fogaim összeszorítva próbálom türtőztetni magam. Elvesztettem a fonalat abban a pillanatban, hogy kiléptem az ajtón.
- Kasamatsu Yukio, igaz? – honnan ismer engem? Ha már megjelent volna a havi kosárlabda akkor is meglepődnék rajta, hogy felismer, de ez így végképp sötét számomra, hogy honnan tudja a nevemet. De hogy választ is adjak kinyögök egy helyeslést. - Ryouta már sokat mesélt rólad. Nézd, ahogy ígértem, el is hoztam a barátnőm, Miyurát. Szerintem illene hozzád, igazán aranyos – Most billentsen valaki seggbe mert kezdem úgy érezni, hogy egy rémálomba cseppentem és perceken belül megint a padon fogok heverni ijedten felpattanva. - Miyura! Miyura! Erre, erre! – De nem ez történik, hanem egy gyilkos aurájú lány jön felénk de most először érzem azt, hogy nem felém irányul a gyűlölete.
Remélem ez az egész csak egy vicc.
~*~
Ez az asztal kissé olyan mint egy vicc. Mellettem ül Kise, szemben a lányok. Viszont a kínosság érzése ráébresztett arra, hogy ez bizony nem rémálom és nem hasonló, hanem tényleg megtörtént. Nem mintha végig nem sejtettem volna, csak reménykedtem benne, hogy ez nem igaz.
- A nevem Miera, Shinko Miera, ő pedig itt a barátnőm, Amayashi Miyura. Örvendek! – közvetlen, kedves és túl aranyos. Mégis feszélyezve érzem magam vele szemben ülve.
- Én… én is… - préselem ki magamból a szavakat. Sosem tudtam jól szót érteni a lányokkal. Viszont van ami fogalmam sincs miért érdekel, de mégis megkérdezem. - Szóval... te Kise... barátnője vagy? – válasz helyett először csak kinevet, amit nem nagyon értek. Viszont a másik lány Miyura feltörő dühvel csap középre, ami még engem is megrémiszt, de mivel Kise felé irányul a gyilkos ösztön így rémülten kuporodik hozzám közelebb.
- Nem, Miera az ÉN barátnőm.
- He? – nem valami értelmes reakció, viszont mást nem igazán tudok produkálni, ha egyszerűen nem értem miről van szó. Azt gondoltam, hogy az ő barátnője, mert már így mondta Miera is, de… én nem így kérdeztem, vagy…
- Tudod, senpai, Miera-chan és Miyura egy pár. Leszbikusok, szóval nem kell tartanod tőlük. Miera-chan már többször segített ki, mikor bajba keveredtem a rajongókkal – kissé hülyén érzem magam, hogy Kise magyarázza meg a dolgokat, viszont mai döbbenetem úgy érzem a csúcspontjára ért ezzel a kis mesével. Mibe keveredtem bele?
- Hai, hai , Ryouta halál édes tud lenni, mikor sírva könyörög, hogy húzzam ki a csávából. Olyankor tisztára olyan, mint valami crossplayező kislány.
- Hé! Ez nem igaz!
- Amúgy nem irigyellek benneteket. – kezd bele az életvidámabb lány most kevésbé hiperaktív hanggal - Nekünk, leszbiknek még egész könnyű. Senki nem tartja furának, ha megfogom a barátnőm kezét, vagy megölelem, vagy egy puszit nyomok az arcára – mondatára kicsit rákontrázva meg is fogják egymás kezét bár én ehhez nem igazán értek. - De a fiúknak sokkal nehezebb – ez most, hogy jön ide? Mármint… Azt értem mit mond, de ennek semmi köze a maihoz. Vagy mégis?
- Miera-chan, már mondtam, hogy nincs ilyesmiről szó!
Ha belegondolok a mai eseményekbe rá kell jöjjek, hogy igen is idevág, de ő is teljesen félreért mindent, mint azok a fanlányok. Csak képzelődtem, vagy tényleg kétszer olyan sokan voltak ma kint az ajtóknál, mint általában szoktak lenni?
Rosszul leszek ennyi lánnyal körülvéve.
Egyre jobban bosszant, hogy a Miera nevű lány arra próbál utalni, hogy én és Kise… Persze nyíltan nem mond ki ilyesmit, de kezdi elérni azt, hogy a közelükben ne érezzek félelmet a lányok iránt, inkább csak perpillanatnyi idegességet, amit nyugodt és érdektelen arc mögé rejtek. Csak viccel… tudom, hogy csak viccel, és mivel Kise kapó rá, látszik a nyüszögő képén így persze, hogy újra és újra felhozza a témát.
Tanulhatna belőle.
Egyáltalán miért zavarja, hogy ilyet feltételez?
Egyáltalán miért érdekel ez engem?
Ez a nap kész elmebaj, alig várom, hogy hazajussak.
Fellélegezve kezdek belül megnyugodni, mikor közlik, hogy ideje továbbmenniük, így mi is indulhatunk hazafelé, egy ideig egy irányba haladva.
- Sajnálom, senpai, hogy nem tudtam elmondani, hogy felkészülhess. – szerintem erre akkor sem tudtam volna eléggé felkészülni, ha előre szól. - De arra gondoltam, a suliban jobb, ha ezek után azt hiszik, van barátnőm, és az sem baj, ha azt hiszik, téged megpróbálunk összeboronálni Miyurával, mint a barátnőm barátnőjével – túlbonyolítja a dolgokat… azt hiszem. Nem értek én az ilyen hülyeségekhez. Mit kell ezen drámázni? - Mintha négyes randi lenne. – kezdi magyarázni, mintha nem érteném, bár van olyan érzésem hogy félig magának is magyaráz, vagy épp a saját feszültségét igyekszik oldani a folytonos csacsogással. - Így senki nem kérdőjelezi majd meg a szexuális beállítottságát senkinek, és hát... senpairól is leszállnak a rajongóim. Elnézést még egyszer a kellemetlenségért – megint meghajol és egy ideig még úgy is marad. - Megértem, ha most jó ideig kerülni szeretnél majd.
Csak állok vele szembe, fél oldalt a táskám pántját fogva.
- Hülye! – morranok rá koppintva egyet a kobakjára, amire végre felegyenesedik, közben a tarkóját simogatja, és meglepetten néz rám. – Szerinted az nem lenne feltűnőbb, ha a mai nap után, kerülnélek? – még mindig szomorú a szeme és ez az, amit a legjobban utálok… nem csak nála, bárkinél, mielőtt bárki félreértené. – Főleg a kitalált meséd után – ezt már halkabban mondom, nehogy illetéktelen is meghallja.
- Azt hiszem igen de… én csak azt akartam, hogy senpairól leszálljanak, az a sok yaoista lány… - erre egy pillanatra elfintorodom. A yaoista és lány kifejezés kissé hatványozottan furán hangzik számomra.
- Én nem igazán értek az ilyenekhez, de az „akik számomra fontosak” mondatod után azt hiszem elég táptalajt adtál a fantáziájuknak – elindulok újra házunk irányába, közben lassan mellém szegődik. – Remélem érdekli őket, hogy barátnőd van.
- Hát, nem is tudom… de ha talán azt hiszik, hogy senpainak is van… - itt elakad a gondolatban, felsandítok rá és látom, hogy nagyon gondolkozik, de közben fintorog és kínos arcot vág. Van egy olyan érzésem ez nem jelent valami jót.
- Ugye nem akarod, hogy találkozgassunk velük? – utalok a két lányra. Az egyik hiperaktív mint Ő, már ez is egy plusz rosszpont de a másik egyszerűen karmokat növeszt, ha meglátja őket egymáshoz közel. Nekem ehhez nincs kedvem.
- Nem-nem, dehogy.
Egy pillanatra elgondolkodok azon, hogy vajon akkor is hagyták –e volna a rajongóik, ha azt hiszik én… de azonnal el is vetem az „ötletet”. Főként a homocentrált lányok miatt. Ugyan ott lennénk, csak ahogy ő is említette valószínűleg már én is téma lennék és én tuti nem bírnám a rohamozásukat. Ezt a pár kínos percet is alig viseltem el.
- Figyelj, Kise – kezdem nyugodtan, mert látom még mindig feszült. Vagy hasonló… nem tudom, de ennél még az is jobb, amikor irtó hülye, a maga módján – Ne rágódj ezen, oké? Nem a te hibád volt, véletlen volt és nem kell aggódnod ezen. – úgy érzem ez még nem elég így tovább folytatom egyre inkább préselve a szavakat, mint egyszerűen mondva. – És azon sem, hogy kerülnélek-e. Ne hasonlítgass a régi „barátaidhoz” akik előnyt kovácsoltak az ismeretségedből, de minden másban magadra hagytak, mert megütlek világos? – felé fordulva morranok rá a mondat végén és végre egy mosolyt csalok ki belőle. Ez a beszéd. Ettől már nekem is cseppet mosolyoghatnékom támad, mert örülök annak, ha valaki jól érzi magát.
- Hai! – rikkant lelkesebben, de pár utcával arrébb már elválnak útjaink.
~*~
Másnap szünetben nem keres fel, a később pedig már a rövidebb szünetekben nem érek rá. Talán aggódnék érte? Nem hiszem, hogy gond lenne, mert tegnap azt hiszem mindent megbeszéltem vele a dolog után amit lehetett.
Bár az este folyamán sikerült olyan zavart okoznia a fejemben a tegnapi, hogy nehezebben tudtam elaludni mint máskor. Bár tudnám miért agyalok ezen ennyit. Azon, hogy miért zavart egy pillanatra a látvány és gondolat, hogy Kisére szó szerint rácuppan egy lány.
De végül betudtam a lányok iránti ellenszenvemnek amit évek során harcoltak ki bennem akaratlanul. Na nem mintha az a gondolat nyugtatóbb lett volna, ha egy fiú pattant volna rá, lehet hogy akkor még nagyobbat néztem volna.
Megrázom a fejem és inkább próbálok az edzésre gondolni, ami mindjárt következik.
Órán után viszont feltűnik, amin napközben átsiklott a figyelmem. A folyosón ha többen is vannak egyesek összesúgnak engem meglátva. Kezd rossz érzésem lenni. Sőt mi több de ja vu, és ettől összeszorul a torkomban egy kis gombóc. Mindig is utáltam ha alaptalan dolgokat mondanak rólam a hátam mögött, bár… mára úgy hittem elértem azt a szintet, hogy ne érdekeljen. Tévedtem volna? Vagy egy ideje nem láttam azt, hogy érdekeltem volna bárkit is a környezetemben? Igyekszem nem törődni velük, de amikor a nevemet vagy Kise nevét hallom erősen súgva valamelyik irányba, nem egyszerű figyelmen kívül hagyni.
Megszaporázom lépteimet épp annyira, hogy sietősnek tűnjön csak ne menekülésnek egészen addig, míg az udvar hátsó részére nem érek, ahol már szinte senki sincs, csak pár hazasiető diák.
Itt már könnyebb pillanatok alatt elfeledni a kellemetlen érzést, és viszonylag fel is szabadulok mire beérek az öltözőbe.
- Osu! – köszönök be, szinte még senki sincs, vagyis egy ember de csak egy pillanatra gondolom azt, hogy Yoshitaka az, amikor becsapódik a szekrény ajtaja és a csapat egyetlen szőke üstöke villan fel vigyorgó képpel.
- Oh, Senpaaai! – kezd Kise lelkesen integetni, egy szál rövidnadrágban. Meglepettségemet látva kicsit csorbul a lelkesedése.
- Te itt? – a nem létező karórámra pillantok – Ilyenkor?
- Senpai, ne gonoszkodj! Én is érhetek ide időben nem? – nyomja a csücsörítős műhisztit.
- Dehogynem, de szerintem nem vagy olyan helyzetben, hogy felháborodhass – lépek beljebb szokásos komorságommal, figyelmen kívül hagyva fedetlen felsőtestét, amit csak pár hosszú pillanattal később fed le, mikor kibogarászta a pólóját.
- Wakatta, wakatta – most még ez sem lombozza le teljesen, csak kevésbé lesz pattogósan lelkes.
Három szekrénnyel arrébb kinyitom a sajátomat majd a táskámat ledobom a padra.
- Remélem mostantól többször is időben fogsz érkezni! – jelentem ki néma követelésemet, miközben felé nézve elkezdem kioldani a nyakkendőmet. 
- Igyekszem – egy pillanatra mintha megfagyna a levegő amikor felém néz, majd zavart ábrázattal talán még elnézést is kérve kisiet bemelegíteni.
A nyakkendőt a szekrénybe akasztva nézek utána, de végül csak folytatom az öltözködést. Ennyire komoran néztem volna rá vagy fenyegetőn?
Lassan megérkeznek a többiek, mire az öltözködésbe kezdenek én már lassan végzek és kisebb megdöbbenésként ér, hogy ha a többiekre nézek egy fikarcnyit sem zavar az, hogy alsógatyában látom őket, az viszont már enyhén kellemetlennek tűnt, ha Kisét láttam.
Azt hiszem, kezdek begolyózni…
~*~
A mai edzés sokkal jobban sikerült, mint a tegnapi. Talán a hangulat miatt, sőt valószínűleg erről van szó. Szeretném, ha ez így is maradna. Kise is kitett magáért és talán a legutóbbi megjegyzésemnek a hála, hogy jobban odafigyel az alapokra is. Lehet, hogy azt is másolja, de az már nem lényeges. Az a fontos, hogy tisztában legyen vele. Egy picit tovább maradok, mint a többiek, de csak pár dobás erejéig, majd visszapakolom a labdákat a helyükre.
Mire beérek az öltözőbe, már csak Kise van bent a táskáját a vállára téve.
- Senpai, megyünk együtt haza? – kérdi vidáman, kábé olyan kisugárzással, aminek alig lehet nemet mondani így én is hagyom most magam.
- Persze – válaszolom szokásos hangomon, mire egy mosolyt villant felém, majd ujjával mutat az ajtóra.
- Akkor kint megvárlak. – és már el is tűnik a lengőajtó mögött.
Gyors felfrissítés és átöltözés után a kint várakozóhoz lépek, egy „mehetünk” megjegyzéssel. Ahogy látom ő is a táskájába tette az egyenruha kabát részét mint én, hacsak nem bent hagyta valahol, de amint rákérdezek megnyugtat, hogy nem olyan feledékeny, hogy itt hagyja. Erre inkább nem mondom semmit.
Úgy tűnik felhőtlen jó kedve van, bár inkább nevezném úgy, hogy olyan volt mint azelőtt. Nem ismerem túl régóta, viszont azt hiszem mondhatom azt, hogy nagyjából eléggé. Inkább bolondos mint bolond, kissé hiperaktív, lelkes és ha nem is mindig a gondolkodás nála az első, nem ostoba. De ezt inkább nem mondom el neki, mert a végén elszállna magától vagy éppen rám szállna és nyilvánosan ez most nem lenne a legjobb egyikünknek sem. Főleg neki, ha lecsapom.
A város nyugodtabb részén sétálva keresztül meglátunk pár korunkbeli fiatalt csak más egyenruhában, akik pálcás fagyival nevetgélve és beszélgetve haladnak velünk szemben vagy épp előttünk. Egy pár pillanatra elhallgat, mintha csak megbabonázták volna a többiek.
- De rég ettem másokkal fagyit – jegyzi meg még mindig ábrándozva, majd felnézek rá úgy, hogy azért magam előtt az utat is lássam.
- Akkor vegyünk – mondom ki tárgyilagosan, mire meglepetten de mégis mintha épp most kapna valami ajándékot felcsillan a szeme.
- Tényleg? – erre csak bólintok. Mi ebben a hihetetlen? Ilyenkor néha megsajnálom, mert az alap dolgok számára olyan újnak tűnnek, mintha sose, vagy nagyon ritkán élte volna át. Az újdonság erejét látni rajta, pedig ezek mindennapos dolgok, legalábbis annak kéne lenniük.
- Várj meg itt, máris veszek! – szalad be a legközelebbi kis boltba. Elég meleg van így jól is fog esni. Bár a nagy lelkesedéséből az elmúlt hetek alapján úgy vélem hogy nem volt nehéz szerencsétlent kihasználni. Mégis… ha észre is vette és tudta, hogy kihasználták még mindig ilyen. Olyan, mintha nem bánná, hogy valaki kihasználja, csak legyen barátja vagy társasága.
Nem kéne ilyeneken agyalnom, mert a végén tényleg szörnyen sajnálni fogom és egyelőre szeretnék megmaradni az alapoknál.
Hamar ki is ér két egyforma fagyival, és egyiket a kezembe nyomja, majd egy pad felé mutat.
- Üljünk le, mert leeszem magam menet közben, ehe – zavart nevetéssel palástolja a mondandót, de csak mosolyogva megrázom a fejem és a mutatott helyre ülök le vele együtt. Nem is ő lenne… bár amilyen meleg van és gyorsan olvad a fagyi megkockáztatom, hogy most nekem is sikerülne ez a művelet.
Bal kezébe fogva az édességet lelkesen nyalogatja le a már krémesebb olvadozó részeket, jobb kezével maga mellett támaszkodva, én meddig az ő keze mögött jó pár centivel szintén megtámaszkodva, hasonlóan eszem a hűsítőt, mielőtt a nadrágomra csöpögne. Neki még a földre is sikerül két cseppet juttatni, de legalább nem a nadrágjára.
Mindennek megvan a maga szépsége. Eszembe juttatja, hogy viszonylag én is rég ettem bárkivel így fagyit, és sokkal jobb mint egyedül. Bár én csak azért, mert nem rég kezdődött az igazán jó idő, és télen nem szokás az utcán fagyit enni.
Viszont így nem beszélgetünk bár nem is kell és jó érzés hogy a csendben nincs közöttünk feszültség. Ez a normális nem? De amikor kattintás hangjára leszek így figyelmes, gyanúsan fordulok hátra.
- Ez mi volt? – kérdezem még mindig hátrafelé nézve, amikor két lányt látok a kukák mögé rohanni.
- Hol? – kérdez vissza a bamba fagylaltos szájjal és míg hátrafelé, az általam mutatott irányba néz, megnyalja ajkait. – Ah, ne… - fájdalmas képet vágva fordul vissza, majd az utolsó kis maradékot is eltünteti a pálcáról és szolidan törli meg száját. Biztos gyakorlott már ebben.
- Mi a baj? – kérdezek vissza. Remélem nem az, amire gondolok. Csak egy picit hajol közelebb, oldalra tartva kezét, gondolom nem akarja, hogy más is hallja.
- Azt hiszem a tegnapi „barátnős” trükk nem volt elég – mondja halkan. Remek… De ha csak ilyen jelentéktelen mennyiségben és távolról figyelnek, annyira nem is zavar.
- Amíg nem hatezren követnek két lépés távolságból, nekem mindegy – dőlök hátra, immár mindkét kezemmel hátam mögött támaszkodva a padon. – Aztán ha nem látnak semmi kompromittálót megunják nem?
- Senpai, te ehhez tényleg nem értesz… - jegyzi meg sötéten, szinte magának mormogva, de csak felvonom a szemöldököm. Nem hiszem, hogy ennél bonyolultabb lenne a dolog… vagy igen?
~*~
Reggel a bejáratnál a szekrényem előtt átvetem a táskám pántján a másik vállamra, hogy keresztben jobban kiegyensúlyozott legyen, és nem is jövök rá ez mennyire jó ötlet míg ki nem nyitom a kis szekrényt, amiből vagy két levél kipottyan, de a másik tíz vagy mennyi látványa is sokként ér így majdnem kiáltva ugrom hátra ijedten.
- Mi a fene ez? – magam előtt tartom karjaimat pár pillanatig, mintha rémet látnék, majd ahogy lassacskán kezdem felfogni nem nyugszom meg, csak próbálom a látszatát magamra ölteni. Remélhetőleg sikerül is. Mivel nincsenek sokan a közelemben megpróbűlom észrevétlenül a táskámba gyűrni ezt a sok izét, majd elslisszolni a terembe ahol egy ideig padom magányában felbontom és belelesek mindegyikbe. Először azt hittem véletlenül összetévesztették egy másik valaki szekrényével, és fel sem bontottam volna egyiket sem, ha nem találom rajta a nevemet. Kész őrület.
Végül a hatodik levél átfutásakor az idegességem kezd feszült zavarrá válni, mert egyre olyan témát feszeget minden sor, minden levél, ami kiakasztja a szívemet. Puszta kíváncsiságból eljutok az utolsóig is, végül a szünetben egy zuhanó lendülettel a fejemet a padomba verem.
Ezt nem hiszem el… ezek a lányok nem normálisak. Szerintem erre gondold Kise, amikor azt mondta, számíthatok rosszabbra is. De ezt sosem hittem volna. Eszement ferde tyúkok… Miért nyáladznak arra, ha két fiút látnak? Hogy voltak képesek azokat a sok zavarba ejtő hülyeséget leírni? Ég a fejem, pedig nem én vagyok ennyire perverz… Legszívesebben most elégetném mindent, de inkább majd odaadom Kisének. Ha nem is tud vele mit csinálni, legalább ne legyek egyedül… Bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy kapott ő is hasonlókat. Ki, ha ő nem? Pláne az után amit olvastam… „ne adjam fel, Kise biztos nem szereti azt a lányt”.
Beletépek a hajamba morogva, de mielőtt az osztályom előtt még jobban leégetném magam inkább előveszek egy tankönyvet.
|
| ef-chan | 2012. 08. 24. 02:40:16 | #23085 |
Karakter: Kise Ryouta
Megjegyzés: (Senpainak)
- Hogy mikor? Még általános iskolában, mert kötelező volt - kezd bele, és csak bólogatok. Yupp, nálunk is voltak ilyen kötelező dolgok. - A zene jobban érdekelt volna, de apám sportiskolába íratott már akkor - úúú, zene, senpai menő. - Elég ügyetlen voltam, de nem adtam fel, és sokat tanultam. Sokan a hátam mögött is megjegyezték, hogy nem értik, miért próbálkozom ezzel, ha nem megy a gyakorlat. A sensei is elég szigorú volt velem. Ezért elhatároztam, hogy jobb leszek. Általános iskola után nyáron sokat gyakoroltam, de meg is szerettem a kosarazást, alsó-középiskolában már jobb voltam.
Hmm, azt hiszem, értem. Kicsit irigylem senpait. A nehézségek valahogy megerősítik az ember akaratát egy valamivel szemben. Számomra nem ez volt, ami mozgatott, hanem először egyértelműen Aominecchi, aztán pedig, hogy a többieknek is megfeleljek, mert közöttük nem voltam különleges. Talán ez is elveszett így hirtelenjében, és ezért is kaphattam ki. Nekem is meg kell próbálnom kicsit koncentráltabban foglalkozni a kosárral, nem csak úgy szanaszét, ahogy esik, úgy puffan alapon.
- De az alsó-középiskolád milyen volt? Volt barátnőd vagy valami? - interjúztatom tovább, de fejbe dob egy radírral.
- Hülye! Én sem kérdeztem tőled ilyeneket! - nem értem, miért dühös, szerintem nincs ebben semmi.
- Pedig elmesélem, ha szeretnéd.
- Kösz, most inkább kihagynám - vágja keresztbe a mellkasa előtt a kezeit elzárkózón.
- Senpai olyan kegyetlen - de hiába durculok, nem igazán szentel neki figyelmet. Nem is tudom, miért erőlködök ezzel még mindig... Ám mikor a rágcsához nyúl, eszembe jut, hogy az idő igencsak eljárt, és én például éhesnek kezdem magam érezni, így nagy az esély rá, hogy ő is hasonlóan érezzen az ügyben. - Oh, még mindig nem vagy éhes? - kérdezek is rá.
- De, talán - feleli, és elmosolyodva pattanok fel. Olyan kis cuki, még véletlen sem szólna, hogy éhen hal, inkább elmenne éhen. Buta senpai! Ezt nem hagyhatom igazán.
- Akkor összedobok egy kis curryt! - szaporázom le energikusan a konyhába. Nem mondom, hogy sűrűn főznék, azt sem állítom, hogy jól boldogulok, de azért a curry-ig már eljutottam, és az egész felvállalható szokott lenni.
- Várj, segítek - ér le nem sokkal később senpai is. Felderülök, mert jobb többen csinálni az ilyesmit, de kissé feszélyez is, mert hozzá képest én igazán kis bénának tűnök. DE azért elszórakozom a hagymával, jól el is bőgöm magam jó szokásomhoz híven. Gyűlölöm a hagymát, olyan agresszív.
- Legközelebb mosd meg, amikor kettészeled, és úgy vágd össze - tanácsolja senpai, és bólogatva megjegyzem. Egy ideig. Aztán, mire szerintem megint hagymát veszek a kezembe, nyolcszor elfelejtettem, de a szándék megvan.
A délután viszont pikkpakk elszáll, talán mert nem vagyok egyedül. Senpai viszont asztalt bontva bejelenti, hogy ideje hazamennie.
- Nee, nee, senpai. Nem alszol itt? Használjuk ki, hogy holnap nincs suli. Olyan jó lenne - vetem fel, de csak koppint a fejemre, mint a cicáknak szokás, ha túl sokat kunyerálnak, vagy túlságosan nem tudnak épp viselkedni.
- Inkább olvasd ki a könyvet, amivel el vagy maradva.
- Ah, nem kellett volna elmondanom - duzzogok annak ellenére, hogy igaza van.
- A tanulás legyen az első, mert pár hét, és vizsgákra kell majd készülni - oktat ki, miközben már veszi is a cuccát.
- Senpai, olyan szigorú vagy. Magadhoz is. Fiatalok vagyunk még, ki kéne használni és szórakozni, nem? Naaa! - egy nap még nem a világ! Különben is, én abban is benne vagyok, hogy felolvas nekem. Esti mese felső-középiskolás módra! Pillantása viszont arra enged következtetni, hogy ő egészen más irányba kalandozott el gondolatban, mert még apám sem tud rám ilyen szigorral nézni...
- Te aztán kihasználod azzal, hogy iskola mellett dolgozol - vág vissza, és hát nem tudok mit mondani, csak hebegek meg habogok. Könnyedén leszerelt. Komolyan, rosszabb, mint Kurokocchi!...
Reménytelenségem akkorára nő, hogy mikor rám néz, azt hiszem, csak el akar köszönni, így meglep, mikor egészen másba kezd bele: - Majd egyszer itt alszom, jó? - alig akarok hinni a fülemnek, de boldogan válaszolom, hogy jó. Hogy a fenébe ne lenne jó?
* * *
Alig várom az óra végét. Most elhatároztam, hogy mivel egész jól végeztem mindennel, meg ma már nem kell mennem sehova, időben oda fogok akkor is érni a nyavalyás edzésre, és akkor senpai elégedett lesz végre! Így hát az óra utolsó öt percében szépen a táskámba süllyesztek mindent, ami már nem kell, és startra kész vagyok, így amikor csöngetnek, elsőként távozom - ritka alkalom - a teremből.
Már az udvaron csörtetek keresztül, mikor felkelti a figyelmem valami. Az a padon alvó alak... senpainak tűnik. Közelebb megyek, s sejtelmem beigazolódik. Igaz, hátulról közelítettem meg a padot, de mivel a feje lelóg, nem is baj. Fölé hajolva szólítom meg mosolyogva azon, milyen édesdeden szundikál. Nem is láttam senpait még ennyire fáradtnak.
- Senpai? - szólítom meg, de nem reagál. Ezek szerint tényleg mélyen bealudt. Közelebb hajolva kicsit hangosabban szólítom meg újra. - Senpai - ez már sikerrel jár, mert résnyire nyílik a szeme, s tekintete már pásztázza, hol is van, mi is történt. Ahogy íriszei megállapodnak rajtam, tekintete még szélesebbre nyílik, és a következő pillanatban már a fejem fogom, mert úgy lefejelt, hogy szinte beleszédülök.
- Mit csinálsz, hülye?! -ordít rám.
- Csak fel akartalak kelteni, senpai... - dörzsölöm a fejem, még a jobb szemem is be kell csuknom, olyan erős a fájdalom.
- De miért így?! - vitatkozik tovább, mikor éles sikoly metszi ketté a levegőt. Megilletődött-bugyután fordulok a hang irányába. Egy pár lány csak.
- Nee! - kiált fel zaklatottan az egyik, és végképp nem értem, mi folyik. - Ez nem lehet! Kise-kun, miért? - én? Mit? Mi van? He???
Oldalra fordulnék, hogy kérdőn senpaira nézzek, hátha felhomályosít, mi van, de csak a hátát látom, ahogy elrohan, így végképp csak állok, és bámulok, mint borjú az új kapura, és abszolút halvány lila gőzöm sincs, mit vétettem...
* * *
Kavargó fejjel esek be az edzésre, megint késve... Ráadásul most minden különösebb ok nélkül iszonyatosan fáradtan. Egyszerűen nem tudtam magamról levakarni jó ideig a kíváncsiskodókat és okvetlenkedőket, és még csak azt sem sikerült megmagyaráznom, hogy igazán nem történt semmi olyan, mint amit elképzeltek. az már igazán csak a kisebb dolog volt, hogy két táborra szakadtak a "követőim", azokra, akik szurkoltak nekem senpai meghódításában, és azokra, akik ellenezték.
- Sumimasen a késésért - lépek be már átöltözve, s megint megkapom a szokásos fejmosást az edzőtől, senpai viszont rám sem néz, én is csak a szemem sarkából. Ez az egész olyan kellemetlen...
* * *
Az edzés borzasztó volt, mégsem hagyhatom ennyiben a dolgot, mert én legalább tisztában vagyok vele, mi minden történhet ennek következtében, és nem akarom, hogy baja essen miattam. Nem mintha nem tudná magát megvédeni, egyszerűen kötelességemnek érzem, mert én okoztam a felfordulást.
- Akkor el tudtok jönni? - teszem fel a számomra élet-halált jelentő kérdést. Már megint hozzá fordulok, de ilyenkor egyszerűen nincs más, akire igazán számíthatnék, pedig tudom, hogy megint vitáznia kell majd a párjával. Még akkor is, ha most ő is jön majd...
A vonal túlvégén a hangja viszont kárörvendőn cseng. - Naná! Nem hagynám ki, hogy Ryoutát ne húzzam ki a slamasztikából, és ne gyűjtsek be még egy szívességet, amit majd egyszer felhasználhatok. Ha így haladsz, mire végzel az egyetemmel, az egész életeddel adós leszel nekem - kuncog, mire kissé elfintorodom.
- Köszönöm - hangom enyhe bosszúságom ellenére is lágy, mert végül is nem tudom elfelejteni, rá mindig számíthatok.
* * *
- Senpai! - kiáltok utána még az öltözőktől kifelé vezető folyosón. Kissé feszülten fordul hátra.
- Mi az?
- Gomenne - hajolok meg előtte mélyen, kilencven fokos szöget véve fel, amelynél nagyobb tiszteletet már japán ember képtelen kimutatni. Na jó, még egy fokozat lenne, ha térdre borulnék előtte, és a földre hajtanám a fejem. - Nem akartalak félreérthető helyzetbe keverni, és még kevésbé szeretném, ha bajod származna belőle, ezért kérlek, engedd meg, hogy megoldjam, és leszereljem a fanokat!
- Nem kell a felhajtás, így is elég nagy kavart okoztál már mára - fordul félre keresztbe fonva a mellkasa előtt a kezeit.
- De senpai, fogalmad sincs, mekkora az a kavar - nézek rá aggódva. Ki tudja, mikor jön valami idióta, aki teljesen elborult, és akar majd ártani senpainak. De nem hisz nekem, mert megindul, s lazán kivágja a hátsó kijárat ajtaját, mintha ott menekülhetne... Jó pár vaku villan és kisebb tömeg máris kíváncsian nekiesik. Arcára először döbbenet ül ki, majd furán reszketni kezd, épp úgy, mint első nap, mikor az a lány beoltotta. Szemöldököm talán most először vonom össze dühösen, ahogy kilépek a "rivaldafénybe". Azonnal kíváncsiskodó kérdések lepnek el, de nem érdekel, lendületesen hozzá lépek, s az egyik tenyeremmel eltakarom a szemét, hogy felszabadítsam a lámpaláz alól, miközben felcsattanok: - Elég legyen! Nincs jobb dolgotok, mint más életében vájkálni? Az nem érdekel, ha utánam loholtok, de azokat, akik számomra fontosak, hagyjátok békén!
A kisebb tömeg egész változatosan morajlik fel, egyesek bőgni kezdenek, mert szerintük minden remény elveszett, másokon pedig yaoit sikoltozva lelkesednek be még inkább, mikor a tömegen keresztülfurakszik, még fel is lökve egyeseket, egy alak, aki a következő pillanatban a nyakamba ugorva ölel át, arra késztetve, hogy elengedjem senpait, mielőtt magammal rántanám, és csak a fal akadályoz meg abban, hogy elvágódjak a porba.
- Ryouta! Ryouta! - lelkesedik az érkező, majd ajkait az ajkaimnak nyomja, mire mindenki elnémul, csak én szólalok meg zavartan, mikor végre levegőhöz jutok. - Miera-chan - mivel nem számítottam rá, hogy ilyen hamar megérkezik, elvörösödöm a váratlan támadásra, ő meg huncut mosollyal néz rám. - Ejnye, Ryouta, így kell üdvözölni az ember fiának a barátnőjét, akivel nem volt alkalma találkozni egész héten? - újabb döbbenet hullámzik végig a hallgatóságon.
- Sumimasen, Miera-chan - bököm ki igen nehezen, mire felkuncog, majd áldozatot váltva pillant senpaira, s máris a karján lógva csimpaszkodik rá, szerencsétlen senpai olyan rémült fejet vág, mintha épp bejelentették volna számára, hogy bizony most meg fogják erőszakolni. Nagyon.
- Kasamatsu Yukio, igaz? - kérdez rá Miera-chan lelkesen. Senpai teljesen elvörösödve bök ki egy igent, mire Mierachan folytatja a szándékos kínzást. - Ryouta már sokat mesélt rólad. Nézd, ahogy ígértem, el is hoztam a barátnőm, Miyurát. Szerintem illene hozzád, igazán aranyos - aztán már kalimpál is. - Miyura! Miyura! Erre, erre!
Az emlegetett lányzó fel tudna nyársalni a tekintetével, de Miera-chan nem törődik a kellemetlenné váló légkörrel, továbbra is senpaira akaszkodva megindul, s invitál engem is és Miyura-t is, hogy kövessük. S ha ő így rendelkezik, ott jobbára nincs apelláta...
* * *
Egy kávézóban ülünk, Miera-chan pedig fennhangon kacag azon, hogy lerendezte a bamba rajongókat. Aztán rendesen is bemutatkozik. - A nevem Miera, Shinko Miera, ő pedig itt a barátnőm, Amayashi Miyura. Örvendek!
- Én... én is... - viszonozza a gesztust senpai sután, s önkéntelenül is az jut róla eszembe, hogy olyan eszméletlenül aranyos. - Szóval... te Kise... barátnője vagy? - nyögi ki nagy nehezen a kérdést, de alig néz Miera-chanra.
Miera-chan rám néz, majd elneveti magát ismét. Magam részéről a tenyerem mögé rejtőzést és a gondolatban elsüllyedést választom programnak.
- Nem, Miera az ÉN barátnőm - vágja ketté a hangulatot Miyura, elérve, hogy ösztönösen is közelebb húzódjak senpaihoz azzala néma felkiáltással, hogy "Ments meg, meg akar ölni!"
- He? - döbben meg ismét senpai, amivel újabb vidám perceket szerez Miera-channak. Őszintén szólva egyedül van a fene nagy jókedvével.
- Tudod, senpai, Miera-chan és Miyura egy pár. Leszbikusok, szóval nem kell tartanod tőlük. Miera-chan már többször segített ki, mikor bajba keveredtem a rajongókkal - próbálom megmagyarázni.
- Hai, hai , Ryouta halál édes tud lenni, mikor sírva könyörög, hogy húzzam ki a csávából. Olyankor tisztára olyan, mint valami crossplayező kislány - replikázik Miera-chan.
- Hé! Ez nem igaz! - hisztizek be. Én nem vagyok lányos semmikor!
- Amúgy nem irigyellek benneteket. Nekünk, leszbiknek még egész könnyű. Senki nem tartja furának, ha megfogom a barátnőm kezét, vagy megölelem, vagy egy puszit nyomok az arcára - siklik Miera-chan keze Miyuráéra, amelyre a másik rászorít gyengéden, amely mosolyra fakaszt. Annyira szeretik egymást már jó ideje. - De a fiúknak sokkal nehezebb - a mosoly lefagy, hogy átvegye a helyét a hisztizős arckifejezésem: - Miera-chan, már mondtam, hogy nincs ilyesmiről szó!
* * *
Egy ideig még elbeszélgetünk, bár jobbára Miera-chan feszegette a határait, és igyekezett minél többször mindenkit zavarba hozni. Végül rohanniuk kellett tovább, így fáradtan felsóhajtva végre megszabadulunk tőlük.
- Sajnálom, senpai, hogy nem tudtam elmondani, hogy felkészülhess. De arra gondoltam, a suliban jobb, ha ezek után azt hiszik, van barátnőm, és az sem baj, ha azt hiszik, téged megpróbálunk összeboronálni Miyurával, mint a barátnőm barátnőjével - fú, de bonyolult, kezdem elveszteni a fonalat. - Mintha négyes randi lenne. Így senki nem kérdőjelezi majd meg a szexuális beállítottságát senkinek, és hát... senpairól is leszállnak a rajongóim. Elnézést még egyszer a kellemetlenségért - hajolok meg ismét mélyen, szomorúan. - Megértem, ha most jó ideig kerülni szeretnél majd - talán örökre. Kétségtelen, szeretek modellkedni, de ezt a részét a pokolba kívánom. Mert minden kapcsolatom tönkreteszi a rajongás, s egy normális embertől nem várhatom el, hogy mindezek ellenére velem akarjon időt tölteni. Mert bármikor előfordulhat hasonló...
|
| timcsiikee | 2012. 08. 15. 23:00:12 | #22920 |
Karakter: Kasamatsu Yukio
Megjegyzés: ~ lökött Kisének
Kasamatsu:
Amíg feléjük tartunk megkérdezem, hogy miből áll egy heti terve, vagy épp a múlt heti hogyan telt. Már attól bepöccenek, ahogyan eljut a szerdáig és ez még csak három nap. Megverem… egyszer tényleg… Bár azzal nyugtat, hogy ha a szülei itthon vannak legalább a kaját nem kell mindig megcsinálnia. Szerintem nem pont ez a lényeg, túl sok munkát vállal, ez nem egy 16 évesnek való élet. Bár elméletileg a nyár jobb lesz. Remélem is, mert az edzőtáborból csak úgy nem lóghat el munka miatt.
Kimagyarázza persze az eddigi késéseit is, de látom én a lényeget.
- Szóval csak nem tudsz nemet mondani – pedig néha igazán megtehetné, persze nem mondhatom meg neki milyen legyen, de nem ártana ha megfogadna néha 1-2 tanácsot is.
- Nem nagyon – vallja be. Legalább az első fázis, a beismerés megvan nála, ez is haladás - Túlságosan szépen kér mindig a menedzser. Olyan gyönyörű, barna bociszemeknek nem lehet ellenállni. – megütközöm a kijelentésen, főként hogy vizuális elmeként azonnal elképzelem a jelenetet, amint egy öltönyös faszi nagy szemekkel könyörög neki. Ehh…
- Ez elég perverzül hangzik – jegyzem meg gyanakodva nézve végig rajta. Amennyire foglalkozik a lányokkal nem gondolnám, hogy… vagy épp ezért? Annyira nem értek az ilyenekhez.
- Most miért? Attól, hogy már harminc éves elmúlt, igazán csinos nő.
- Nő? – most nem tudom, hogy meg kéne-e nyugodnom vagy sem, pláne a „csinos nő” megjegyzése után egy harmincas menedzserre, de azt hiszem jobb így belegondolni a „bociszemek" témába – Azt hittem, férfi.
- Nem, dehogy – nyíg fel - Senpai hogy nézne már ki olyat belőlem, hogy egy idősebb férfinek nem tudok ellenállni?
- Csodálkozol, mikor állandóan kétértelmű hülyeségeket beszélsz nekem is? – kérdezek vissza zavartan.
- De arról Kasamatsu-senpai tehet, mert olyan aranyos! – nem elég a félreérthető megfogalmazás ráadásul úgy mondja ki, hogy talán csak a szomszéd kocsiban nem hallották. Jutalomként kap is egy maflást, nem kicsit.
- Ne ordíts már, baka! – morranok rá egyre vörösödő fejjel. Hogy lehet ilyen hülye valaki?
- Gomen – motyogja halkan. Az előbb kellett volna suttogni, vagy inkább meg sem szólalni. - De akkor is... – kezdi megint, de mielőtt bármi kicsúszhatna a száján, inkább betapasztom.
- Ejtsük már a témát, a kamik szerelmére! Egyszerűen csak valamiért nálam egy menedzser férfi, ennyi. Meglepődtem, hogy nő. Rendben? – remélem ennyi elég lesz végre ahhoz, hogy befejezze. Már így is elég feszülten érszem magam a többi emberrel körülvéve.
- Rendben – végre… - Kasamatsu-senpai, te tényleg azt hitted, hogy minimum biszex vagyok és mégis barátkoztál velem? – kérdez megint, de legalább halkan pár perc után, válaszkánt viszont egy jól irányzott rúgással szolgálok. Hülye!
~*~
- Tadaima – köszön be, de nincs válasz. Ezek szerint a szülei még dolgoznak. Vajon nekik mi lehet a munkájuk? Ha már a fiuk is modell…
- Kasamatsu-senpai, éhes vagy? – csak megrázom a fejem. - Akkor szerintem menjünk fel a szobámba. Ott biztos nem zavarunk, és minket sem fognak. – követem mögötte haladva, de a szobája ajtajában egy pillanatra megrökönyödöm. A berendezést leszámítva a fala kábé úgy néz ki mint egy rajongólány gyűjteménye. Ehh… inkább nem szólok semmit. Bár van pár érdekesség, de nem ezért jöttem. Hogy miért is? Jó kérdés… a jó nagy szívem, az…
Vele szemben ülve kezdek magyarázni, és azért jó látni, hogy lassacskán a vidám kissé ovis értelmiséggel rendelkező arckifejezése lassan komollyá válik, ahogy próbálkozik. Nehéz eset, mert még alsó középiskolából is vannak rendesen lemaradásai. Talán általánosból is… na jó ennyire nem alacsonyítom le.
- Kasamatsu-senpai igazán jól magyaráz. Így már nem is tűnik olyan nehéznek az egész.
- Ez is olyan, mit a kosár, ha az ember tudja az alapokat, nem is olyan bonyolult már egy-egy nehezebb figura – magyarázom a hasonlítot hátha így valamivel jobban megérti, de inkább tűnik zavarodottabbnak mint felvilágosodottnak.
- Igazából nekem sosem volt bonyolult annyira a nehezebb figura sem – motyogja orra alatt, de azért tisztán hallom.
- Nem mondod, hogy ott sem vagy pontosan tisztában az alapokkal? – nehezen hiszem el, hogy a másoló tehetségének nincs semmilyen alapja. Az nem lehet… vagy mégis? Lehetséges valamit úgy másolni, hogy azt sem tudod mit csinálsz és jól csinálod? Még ha egy házifeladat mésolásáról lenne szó hagyján, de ez mozgás, testfelépítés és berögződés. A szokásokat egyszerűen nem lehet átvenni mástól… Legalábbis eddig azt hittem.
- De, Kurokocchi segített sokat. – az a passzolós? - Meg hát... nem tudom. Már alsó-közpben is mindig csak lemásoltam mindenkit tesin is, hogy megkapjam a felméréseken a megfelelő jegyet – miközben magyaráz elnyúl a szőnyegen, a megint gyerekes beütéshez már csak a lábának lóbálása hiányozna a épből. - Nee, nee, senpai, neked milyen volt az alsó-középsuli? Egyáltalán mikor kezdtél kosarazni és miért?
Már épp kérdezném mire ez a nagy érdeklődés, de már előre tudom, mi lenne a válasz: „Senpai, azt mondtad a barátom vagy, ezért szeretnék tudni mindent”. – vagy valami ilyesmi…
- Hogy mikor? Még általános iskolában, mert kötelező volt – persze ez nem teljes indok így kénytelen vagyok egy részét elmesélni a dolognak, mielőtt Ő kérdezne bele. – A zene jobban érdekelt volna, de apám sportiskolába íratott már akkor. Elég ügyetlen voltam, de nem adtam fel, és sokat is tanultam. Sokan a hátam mögött is megjegyezték, hogy nem értik miért próbálkozom ezzel, ha nem megy a gyakorlat. – Főként a lányokat hallottam a hátam mögött súgni… egyéb mással kiegészítve. Nem szeretem a pletykásokat. – A sensei is elég szigorú volt velem. Ezért elhatároztam, hogy jobb leszek. Általános iskola után nyáron sokat gyakoroltam, de meg is szerettem a kosarazást, alsó középiskolában már jobb voltam – Sportbírói állás annyira nem kecsegtető bár… hivatásos sem hiszem hogy lehetnék, pláne az Csodák Generációs fazonok mellett.
Ennyi remélem elég ahhoz, hogy csillapítsam a kíváncsiságát.
- De az alsó középiskolád milyen volt? Volt barátnőd vagy valami? – fejbe dobom a radírral.
- Hülye! Én sem kérdeztem tőled ilyeneket. – morgom elrejtve zavaromat.
Már hogy lett volna? Egy lányhoz nem mertem szólni főleg, hogy általános iskolából is oda jött egy lány osztálytársam, ahova én. Ki tudja kinek mi mindent árult el? Chh… lányok…
- Pedig elmesélem, ha szeretnéd – dörzsöli a fejét.
- Kösz, most inkább kihagynám – teszem karba kezeimet. Félek, egyelőre a mai mondókái után meglepődnék, vagy szimplán csak zavarna a közvetlensége. Már megint túltesz rajtam valamiben egy elsős… nem bírom.
- Senpai olyan kegyetlen – rimánkodik majdnem könnyes szemekkel, de inkább figyelmen kívül hagyva nyúlok a rágcsás tálba. – Oh, még mindig nem vagy éhes?
- De, talán. – hirtelen felpattan, még én is majdnem hátra hőkölök.
- Akkor összedobok egy kis Curryt – és már robog is le. Én összepakolom a cuccomat, azt az 1-2-t amit kipakoltam a kis asztalára, majd vállamra téve a táskát még egyszer körbenézek a szobában. Nem tudom eldönteni hogy ez most egoizmus egy fajtája vagy fanatizmus?
A nappalijukban a kanapé mellé teszem a táskámat, majd a konyhába lépve figyelem, ahogy sürögve ügyetlenkedik.
- Várj, segítek – lépek be, felvidulva nyúlva egy kötényért de homlokráncolva rámorgok. Feltűröm a felsőm ujját, és megpucolom, majd felkockázom a krumplit. Ha ketten csináljuk gyorsabban kész lesz. Amikor a hagymát aprítja és fél szemmel ránézek akaratlanul is felidéződik bennem a múltkori. Pedig most köze sincs semminek a hagymasíráshoz. – Legközelebb most meg amikor kettészeled és úgy vágd össze. – javasolom, majd bólintva megtörli szemét. Amikor már csak össze kell tenni, akkor ráhagyom. Elvégre hagy ügyeskedjen a házigazda, látszik mennyire lelkes.
Lassan elszáll a délután már majdnem sötétedik be amikor evés után bejelentem, hogy ideje hazamenni.
- Nee, nee senpai. Nem alszol itt? Használjuk ki, hogy holnap nincs suli. Olyan jó lenne – felette állva a fejére koppintok.
- Inkább olvasd ki a könyvet, amivel el vagy maradva.
- Ah, nem kellett volna elmondanom – motyogja magában tanakodva.
- A tanulás legyen az első, mert pár hét és vizsgákra kell majd készülni. – a kanapé mellé érve felveszem a táskámat is, de még csak a markomban fogom a fülét.
- Senpai, olyan szigorú vagy. Magadhoz is. Fiatalok vagyunk, még ki kéne használni és szórakozni nem? Naa! – könyörög tovább, de mire visszafordulok felé a szigorú tekintetemet vetem be.
- Te aztán kihasználod azzal, hogy iskola mellett dolgozol – jegyzem meg.
- Ehm – látszik arckifejezésén is, hogy célba talált a mondatom. Az ajtóhoz sétálok lassan megköszönve a vendéglátást. Elkísér addig, de a cipőmet felvéve látom csalódott arcát. Hahh… tényleg a szívem fog a sírba vinni egyszer… Vagy ő… vagy a kettő együtt.
- Majd egyszer itt alszom, jó? – felcsillan arca és máris megkönnyebbülést érzek. Egész könnyű felvidítani, csak valami számára érdekeset kell találni.
~*~
Még van egy órám az edzésig, így mielőtt mennék átöltözni és bemelegíteni, addig kihasználom a jó időt, a csendet és az iskola parkját amíg óra van. Az egyik fa alatt lévő padra ülve leteszem a táskámat magam mellé, majd karjaimat végigfektetem a háttámlán. Nem is tudom mikor voltam utoljára egyedül így. Kinyújtom lábaimat, kicsit hátra döntöm a fejem és a csendes szélben susogó levelek közt beszűrődő fény felé nézek.
Nagy sóhaj után lehunyom a szemem és kiélvezem a csendet.
Még otthon is minden zajos, ha nem a család akkor a szomszéd, vagy egy háziállat a környéken. Itt viszont az iskolakapu is messzebb van, akinek már nincs órája hazament, a többiek órán ülnek így minden nyugodt és csendes.
Hamarosan fel kell készülnünk, hogy az előttünk álló meccsek is egyre nehezebbek lesznek. Az elején is van pár olyan iskola,akikkel tavaly meggyűlt a bajunk, de idén Kise velünk van, és tudomásom szerint nem fejlődtek annyit, vagy nincs olyan új tagjuk, aki nagyobb gondot okozhatna.
A gondolataim egyre lassulnak, ahogy a pihenés cseppnyi fáradtságot hoz elő belőlem, az arcomra vetülő fényjátékot egyre kevésbé érzékelem, és eltompul a fejem.
Azt hiszem egyelőre Kisével lehet még gond. Nem a kosarazására gondolok, mert az jó, sőt…
- Senpai? – hallom meg nagyon halkan hangját. Már a fejembe is bemászott? Kezd kikészíteni. – Senpai – ezt már közelebbről hallom és gyanúsan élethűen cseng, így kitépve magam a sötét ködből résnyire nyitom szemem. Fejjel lefelé látom meg olyan közel hajolva, hogy szinte arcomon érzem a leheletét. He?
Kipattannak szemeim, amikor fel is fogom mennyire közel van hajolva a képembe, hirtelen ugranék fel kikerülve, de sikeresen lefejelem homlokát, így én is odakapok mikor szembeperdülök vele.
- Mit csinálsz hülye!? – rivallok rá égő arccal. Még az illata is az orromban van… Miért zavar ennyire?
- Chh-chh – sziszeg ő is homlokát dörzsölve, egyik szemét összeszorítva. – Csak fel akartalak kelteni, Senpai… - magyarázkodik.
- De miért így!? – kérdem megint hangosan, mire éles sikoltás hallatszik messziről, még egy fenti ablakból is.
- Nee! Ez nem lehet! Kise-kun, miért? – ugye nem hiszik azt, hogy… na nem… azok a fejek…
Felkapom a táskám és menekülőre fogva robogok idegesen az öltöző felé.
|
|
