|
|
Szerepjáték
(Kuroko no Basuke)
| ef-chan | 2014. 03. 29. 09:55:46 | #29618 |
 Karakter: Kise Ryouta
Megjegyzés: (Senpainak)
Igyekezetem nem akadályozza meg, minden nagyobb megerőltetés nélkül viharzok ki a szobából, s ahogy lefelé dübörgök a lépcsőn, már tudom, rájött, lelepleződtem. Olyan hülye vagyok tényleg! Csak belebújok a cipőmbe, meg se kötöm, a cuccaim is csak hevenyészve összekapom, s bár senpai anyukája felbukkan, riadt köszönéssel már ott sem vagyok, futok, ahogy csak tudok, és azzal nincs baj, ez köztudott. Legalábbis nem lenne, ha be lenne kötve rendesen a cipőm… Ennek hiányában azonban két sarok után akkorát vágódok, hogy lendületből leveszem félig vállal, félig felkarral a kerítést, hogy fel se tápászkodjak onnan egy ideig magam gúnyosan kinevetve, miközben fájdalmasan patakzanak a könnyeim.
* * *
Nem akarom látni, nem akarok vele találkozni, és emiatt ki sem akarok mozdulni - ez jár egész reggel a fejemben, s nem épp a legmeggyőzőbb, hogy rávegyem magam arra, hogy mégiscsak kikeljek az ágyból. Csak egy dolog miatt vagyok képes megtenni mégis: suli előtt beugrik a menedzserem, és ha nem leszek ébren még, leszedi a füleim és a kezembe adja őket… Főleg, hogy folyton azt szajkózza, hogy vigyáznom kell a hiányzásaimra, mert a munka miatt akadhat, hogy ki kell vennem napokat, így azokra kell spórolni.
Nem is kell sokat várnom, ahogy elkészülök az öltözéssel, már csengetnek is, s evés helyett máris rángat magával, hogy a kocsiban elmondja a részleteket, de neki sietnie kell, és a suli így is kerülő számára.
Nem lepődök meg azon, hogy a téma a szokásos, a nyári szünet felosztása, már az elején leszögezem a táborunk időpontját, amire elmegyek. Pont. Ez nem kérdés. Szokás szerint kapok egy fintort, na meg már most a lelkemre köti, hogy ha megsérülök, megnyúz. Aztán megbeszéljük a következő fotózás részleteit, majd ki is tesz a suli előtt. Iszonyatosan fura ilyen korán itt lenni, még alig lézeng pár ember csak az udvaron. Ennek ellenére inkább besietek, mert nem tudom, senpai milyen korán szokott érkezni, és továbbra sem érzem magamban az erőt, hogy a szemébe tudjak nézni.
Olyannyira nem, hogy ahogy eszembe jut, megint egész elkomorodom, miközben összeszorul a torkom. Hogy magyarázhatnám ki magam, hogy még el is higgye? Egyáltalán lehet úgy csinálni, mintha mi sem történt volna, mikor én magam sem vagyok arra képes, hogy elnyomjam magamban az érzelmeim, és ne bukjon folyton-folyvást ki belőlem valamilyen formában?
Ahogy beérek a terembe, kapok pár - tényleg csak párat, hiszen még csak négyen vannak a teremben rajtam kívül - furcsálló tekintetet, de nem törődök vele, most nincs kedvem hozzá. Helyette letelepedek, és előhúzok egy füzetet, hogy abba firkálva nagyon elfoglaltnak tűnjek, és hagyjanak lógva. Bár valóban el lennék foglalva! Még mindig senpai jár a fejemben, és hogy hogyan is tehetném a dolgokat meg nem történtté.
S mintha megállna körülöttem az idő, ez a gondolat fogságba ejt és gúzsba kötve nem hagy mozdulni, miközben körülöttem lassan eltelik a délelőtt, s tétován nézzek körbe, rácsodálkozva az időre, na meg a kezembe fogva az ebédem, hogy mégis mihez kezdjek most. Az ebéd ugyanis szertartásosan senpaijal eltöltött idő, de most… Tétovázom. Utálok egyedül enni…
Három lány sétál el mellettem az ajtóban, és hirtelen, át nem gondolt ötlettől vezérelve szólok utánuk.
- Ano, a büfébe mentek, lányok?
Visszafordulva döbbennek le, majd az egyikük észbe kapva elmosolyodik, és bólint. - Igen, oda tartunk.
- Nem baj, ha veletek tartok? Mindig annyit segítetek nekem a házikban, gondoltam, meghívlak benneteket valamire hálám jeléül - lelkesülök be, főleg, hogy megtaláltam a legjobb kifogást is, talán képes leszek elterelni a figyelmem, ha rá vagyok kényszerülve más emberek társaságára.
- Nem… dehogy baj… - préseli ki magából a lány barátnőire nézve közben, de nem nagyon törődöm megilletődött arckifejezésükkel, megkönnyebbülés tölt el, hogy máris akadtak alkalmi ebédpartnereim.
* * *
Az ebéd mégsem volt az igazi, bár fecsegtek összevissza, csak sóhajtozni tudtam meg bólogatni, mert akárhányszor felbukkant valaki, aki csak egy kicsit is hasonlított senpaira hátulról, oldalról vagy távolabb állva elölről, azonnal elkalandozott a gondolatom, és a végén még én érezhettem magam kényelmetlenül, amikor jó szándékkal osztálytársaim arról kezdtek faggatni, mi nyomja a lelkem. Mert az még számukra is világos volt, mint a nap, hogy ma teljesen másképp viselkedem, mint szoktam, és hogy ennek az oka az lehet, hogy valami rossz dolog történt, ami teljesen lefoglalja a gondolataim.
Újabb fellélegzéssé vált így, hogy vissza kellett indulnunk a terembe. De már kezdtem azt hinni, hogy kálváriám nem ér véget, és a nap még fokozza a szenyóságait, mikor egy másik osztálytársam tornyosul fölém.
- Kise-san, keresett a kosárcsapat kapitánya - közli közömbösen, a hírre mégis elkerekedik kicsit a szemem.
- Hontou? Mit szeretett volna? - esek szerencsétlennek kérdésemmel, de csak megrázza a fejét.
- Azt nem tudom, nem mondta, csak keresett. A bentója is a kezében volt, ha ez fontos - teszi hozzá elgondolkodva, én pedig észbe kapva visszahuppanok a nagy felindulásból.
- Arigatou, majd megkeresem - vigyorgok rá zavartan, de azt igyekezve sugallni, hogy: “minden a legnagyobb rendben, tök cuki vagy, hogy szóltál.”
A kis közjátékkal a nap azon eleme nem változik, hogy senpai jár a fejemben, de most teljesen izgatottá válok, mert fogalmam sincs, mit szeretett volna. Ha a bentójával jött, az jelentheti azt, hogy együtt akart ebédelni? S ha együtt akart ebédelni, akkor nem haragszik rám? Nem undorodik attól, amit érzek iránta? Lehet esélyem? Muszáj kiderítenem! Ahh, azt szeretném, hogy legyen vége az óráknak! Tudni akarom, mit gondol erről az egészről! Tudni akarom, az ő fejében mi minden jár!
A gondolatok sebesen forognak a fejemben, és egyre erősebb a vágyam, hogy egyszerűen kirohanjak óra közepén a teremből, és betörjek hozzájuk, de tisztában vagyok vele, hogy akkor egyszerűen laposra verne a hülyeségemért. Mégis! Ahh, senpai, senpai, senpai, senpai…
Eddigi szétszórtságom feszült figyelemmé alakul, épp csak nem a körülöttem levő dolgokra figyelek, hanem arra, hogy végre megcsörrenjen a csengő, és szabadulhassak. A percek csigalassúsággal telnek, s az óra mutatójának minden egyes moccanásáért hosszasan kell imádkoznom, s minden perc tulajdonképpen maga az örökkévalóság.
Nem csoda, hogy szabályosan kilövök a padból, mikor végre felhangzik a megváltást jelző hang, és egészen az udvarig rohanok, hogy aztán dobogó szívvel ólomhoz hasonaltossá “növesszem” lábaim súlyát.
Mi van, ha mégsem közösen akart ebédelni, csak gondolta, megmondja a magáét, aztán elmegy ebédelni?
De én akkor is látni szeretném!
Mi van, ha visszautasít? Mihez kezdek, ha eltol magától?
Látni akarom! Magam mellett tudni ma is!
Hogyan kellene viselkednem, mikor találkozunk? Lehet, mégis el kellene napolnom ezt a beszélgetést?
Beleőrülök a hiányába! Nélküle ez a nap az egyike volt a legpocsékabbaknak!
Céltalanul toporgok alig haladva előre, kezem a zsebembe dugom, ne lássa senki, ahogy megfeszül és elernyed a gondolatok kavargó hullámzását követve, és mosolyt erőltetek magamra, ne gondolja senki, baj van, de folyamatosan a kapu és az épület között forgatom tekintetem, mikor megpillantom. Tekintete az enyémbe kapcsolódik, és tudom: észrevett.
Azt hiszem, innentől kezdve nincs menekvés, bunkó lennék, ha most inkább elszaladnék, így csak várakozom, megadva neki a lehetőséget, hogy kijöjjön, ha szeretne valóban valamit, de azt is, hogy ignoráljon, ha azzal szeretné kifejezni a gondolatait. Idegesen hintázom egyik lábamról a másikra, míg elpakol, és annak ellenére nő gombóc a torkomba, hogy esze ágában sincs figyelmen kívül hagyni a jelenlétem, hanem egyenesen felém indul. S egyre nagyobbra nő, ahogy csendesen végül elém áll, és felnéz egyenesen a szemembe. Észrevétlen megremegek kicsit.
- Ebédszünetnél kerestelek - tépi szét a kellemetlen csendet halkan. Hangja közömbös, mégis számonkérőnek érzem, és egyszeriben elszégyellem magam. Miért nem akartam megkeresni? Miért nem vártam legalább, hogy felbukkan-e? Zavartan túrok a hajamba, s , bevallom “bűnöm”, bár nem teljesen úgy igaz, mint a megfogalmazásból hallatszik, de nagyjából tényleg ilyesmi volt az indokom, amikor a lányokra akaszkodtam: - Gomen, elmaradtam egy házival, és a segítségükért cserébe a lányokkal kellett ebédelnem, hontou gomen.
Hogy erősítsem a bocsánatkérésem, a kezeim összetéve biccentem előre a fejem. Mosolya, amit válaszul kapok, lágy simogatás. Vajon ez azt jelenti, hogy nem haragszik sem emiatt, sem a “vallomásom” ürügyén, vagy azt jelenti, hogy ha kicsit pedzegetem, akár… Nem, azt biztosan nem jelenti…
- Menjünk együtt egy darabon? - invitál magával, és most nem érdekel, hogyan kellene értelmeznem a viselkedését, egyszerűen csak boldog nyugodtság telepedik rám, mert nem haragszik, épp úgy viselkedik velem, mint eddig, és ettől a mennyországban érzem magam. Nem is tudok hirtelenjében mit kezdeni magammal, kezem összevissza pakolgatom, de valahogy sehogy sem jó, mocorog bennem a sajtkukac. S hirtelen átkozok minden percet, amit vele tölthettem volna, és mégsem tettem meg.
- Ano… már van valami programod, senpai? - muszáj elhívnom valahova, hogy bepótoljam a saját hülyeségem miatt kieső drága, együtt eltöltött időt. Csalódottságomra viszont kérdésemre igenlően bólint.
- Ühm, hazamegyek, aztán egy ismerősömhöz.
- Ah, naruhodo… - chikusho!... - Megkérdezhetem kihez? - már előre féltékeny vagyok.
- Hai - feleli jókedvűen, biztos nagyon kedvelheti az illetőt... -, az egykori senpaiom, ő is ide járt, a Kaijouba, de akkor volt végzős, mikor én elsős. Gitárlecke miatt megyek hozzá.
- Értem - szontyolodom el. Nem csak hülye majom voltam egész nap, most még peches is … Neki is keskenyedem előre az egyedül töltött délutánnak a senpaimentes nap után.
- Annyira nem sietek - pillant rám. -, egy kis kerülővel fagyizhatnánk egyet, mielőtt hazamegyek, nee? - ajánlja fel, és máris jobb kedvre derülök. Nem túl sok, de mégis, csak miattam változtatott a tervein, és addig is vele lehetek. Hogyne derítene jókedvre?
- Jól hangzik, iko - fordulok is rögtön balra, mert arrafelé van a közelben fagyis.
- Tegnap… - szólal meg azonban senpai megint, le is fagyasztva a jókedvet az arcomról. Mondhatni elsápadok megfeszülve. - Gomen, ha olyat mondtam, amit nem kellett volna, de remélem, már jobban vagy, még anyám is aggódott, hogy úgy elrohantál.
Nem igazán értem, miért kér bocsánatot… - Ie, nem kell bocsánatot kérned. Inkább nekem kéne, hogy csak úgy elrohantam.
- Neked sem kell magyarázkodni - fojtja belém a szót. Sandán lepillantok rá, s ahogy találkozik a tekintetünk, megkönnyebbülök ismét. Bár kis részem sír, mert ezek szerint nagyon nem értett meg, a másik részem boldog, hogy nem rondítottam bele legalább a barátságunkba. Viszont még inkább vigyáznom kell, nehogy valami sokkal nagyobb baromságot csinálok hirtelen felindulásból...
Az újabb fékezése azonban már nem ijeszt meg, kíváncsian fordulok felé, s meg is adja a választ hamar, mi jutott eszébe: - Azt hiszem, elég lesz egy jégkrém is, ahhoz most jobban van kedvem.
- Hai - mosolyodom el, s máris felajánlom szolgálataimat. -, máris hozom, milyet szeretnél?
- Mindegy -legyint. -, rád bízom.
Bólintok, és beszabadítom magam a boltba. Nem teketóriázok sokat, nem hiányzik, hogy leszólítson valaki, így azonnal a jégkrémekhez lépek, felmérve a kínálatot. Szemem azonnal megakad az egyik fajtán, s elmosolyodom. Ez az, ez kell nekem! Ki is veszek belőle egy darabot, mert bizony ebből ennyi bőven elég lesz kettőnknek.
- Dozo - nyújtom is a fizetés után a boltból kilépve a jégkrémet senpainak, hogy bontsa ki. Két pálcás páros darab. Inkább a szerelmesek szoktak ilyesmit venni, de ha a tegnapiból nem esett le neki, akkor nyugodtan foghatom itt is arra, hogy csak erre volt igényem. Szóvá viszont nem teszi, csak kettétöri a jégkrémet, a saját adagom visszanyújtva.
- Arigatou - köszöni meg, pedig felesleges.
- Nandemonai. - végignyalok a jégkrémen, és valami mennyei, bár tény, elfogulttá tesz, hogy a párját senpai tünteti ki figyelmével, de amúgy is tényleg finom.
- A segítséged miatt inkább nekem kellett volna téged meghívni - mormog, majd hirtelen vált: - Ah, jut eszembe.
- Mondtam már, hogy semmiség - reagálom le a mondandója első felét, közben kíváncsian előrébb hajolok, vajon mit túrhat a táskájában. Egy kis csomagocska bukkan elő ízlésesen becsomagolva.
- Ezt anyám küldi, szeretett volna nálunk megkínálni, csak… nagyon elrohantál. Muszáj eltenned.
Esélyem se lenne tiltakozni, bár nem is szokásom. - Arigatou… - pillantok rá, de azonnal észre is veszem, hogy megfolyt a hűs édesség. - Senpai, folyik a fagyid.
- Mah, Kuso… - morog, hogy aztán szó szerint megöljön azzal, hogy gondolkodás nélkül - és amúgy totál ösztönösen - olyan erotikus töltettel nyalja végig a kezét, hogy szó szerint szívinfarktus közeli helyzetbe hoz, mert hogy a szívem megint majd kiugrik a helyéről, az tuti, és érzem, hogy az arcom bíborba borul, le is hajtom a fejem, hogy mereven magam elé nézve fojtsam bele magam a fagyiba, ha már a kardomba nem dőlhetek, mert nincs.
A nap egyetlen mázlinak említhető eseménye, hogy nem kérdez rá, mi a bajom, pedig érzékelem én is, hogy feltűnik neki nyomorom. Kezdem azt hinni, hogy szándékosan szívat, vagy, de ezt nehezebb elhinnem - pedig lassan kénytelen leszek szembenézni a valósággal -, ennyire naivan hülye ilyen téren… Most viszont, bármelyik opció is él, hálát adok érte, hogy van időm picit összeszednem magam, s nem kell hirtelen valami kamu magyarázattal előállnom, ami még hihetően is hangzik. Sunyítva pillantok oldalra, majd lassan egyértelműbben rá még mindig picit zavarba jőve látványától, de ahogy picit lesütöm a szemem, a karján megpillantok valamit. Egész közel hajolok, hogy meggyőződjek róla, az valóban valami sérülésfolt: - Mi történt a karoddal?
- Eto… a reggel bevertem az asztal sarkába ébredéskor. Kicsit elbambultam ébredés után. De nem komoly, már csak akkor fáj, ha nagyon megnyomódik - meséli, és elcsodálkozom.
- Pedig azt hittem, Senpai nem szokott ilyen szerencsétlen lenni - magam elé fordulva elgondolkodom. Hatással volt rá ezek szerint csak az, ami tegnap történt. Legalábbis én annak tudom be ezt a nem megszokott szerencsétlenkedést.
- Tudod, ki a szerencsétlen?! - mordul fel a vállamba öklözve, de igazából nem fáj. Mégis nevetve kapok a vállamhoz, eljátszva a saját megszokott szerepem: - Itte… Ha így folytatod, rajtam is lesz lila folt..
- Ne aggódj, az arcodra vigyázok… legalább - replikázik, s tovább nevetek. Akárhogy is, a senpaijal eltöltött idő még mindig a legkellemesebb, akkor is, ha egyben kínszenvedés is.
* * *
Az elmúlt két nap minden visszarendeződött, és senpai többé nem említette a “kifakadásom”. Azt hiszem, most már kijelenthetem, hogy megúsztam. Igen kínos lett volna, ha utólag mégis megpróbálja megbeszélni, mi is történt ott. De úgy gondolom, ő is arra juthatott, amit én bizton tudok, jobb nem beszélni róla, mert valami olyasmit piszkálna meg, ami miatt el is távolodhatnánk egymástól.
Ma mindenesetre jó kedvem van, és épp a suli felé igyekszem leszállva a metróról, mikor meglátom senpait. Veszett kapálózással hívom fel magamra a figyelmét, és boldogan konstatálom, hogy észrevett, és egy oszlopnak támaszkodva várja meg, hogy beérjem.
- Egy hét múlva elővizsgák. Készültél rá? - pendíti meg korán reggel a "legjobb" témát.
- Mah... - fejezem is ki veszett "tetszésem". - fogjuk rá. De miért kell erre annyira készülni Nem számít bele a jegyünkbe, nem? - törődik ezzel egyáltalán a strébereken kívül valaki?
- Aho... - néz rám megrovón. - ha nem teljesítesz elég jól ezen, akkor kikerülsz a kezdő csapatból, értettem?
- Eeeeh! Hontou? - ér teljesen újdonságként ez az információ. Ez mióta van így? Miért van így? Melyik marha találta ki? - Ugye csak viccelsz, Senpai, nee, nee? - az is elég aljas lenne, de ha ez a valóság, akkor kezdhetek pánikolni…
- Nem viccelek - kérlelhetetlen. -, viszont kezdek aggódni a reakciódon - sandít fel rám, és most már komolyan félek. - Hogy is hívják az osztályfőnöködet? - kérdez hirtelen, mire meglepődöm, de aztán, ahogy a kérdés mögötti fenyegetés réme beeszi magát a csontjaim mélyére, reszketni kezdek. Ugye nem?...
- M-miért kérdezed? - igyekszem terelni, de végül beadom a derekam, és egyben aláírom a halálos ítéletem, ahogy rám ordít. Van más választásom? Körülbelül annyi, mint a lincselni vágyó tömeg közepén álló szerencsétlen bűnbaknak, egy fikarcnyi se... Komolyan kezdek örülni, hogy a kapuhoz értünk, pedig nem ez az általánosan jellemző...
- Ma az ebédszünetben ne tervezz be mást, mert fontos, rendben? Találkozzunk a tetőn. Ja ne!
- Hai - suttogom olyan halványan, hogy szerintem nem is hallotta, és reszketve intek vissza. Basszus, senpai le fogja szedni a fejem, ha az osztályfőnök kiadja neki a dogáim!
* * *
A tetőn várakozom viszonylagos nyugalomban. Arra jutottam ugyanis, hogy csak sejti, ha már az osztályfőnökkel akar beszélni, és akkor csak nem lesz annyira kiakadva. Végül is semmiből nem állok bukásra, arra kényesen ügyelek mindig.
Ám felbukkanása erélyesebb, mint számoltam vele: - Kisseee! - riadtan pattanok fel, kis híján kiborítva a bentóm. - Mi a franc ez? - tolja az orrom alá a "remekműveim". Úgy döntve, jobb, ha meghunyászkodom, mielőtt megver, bűnbánóan hajolok meg többször is, hogy aztán inkább úgy is maradjak...
- Sumimasen!
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen rosszul állsz - mivel hangja nyugodtabbnak tűnik, rá felsandítva egyenesedek ki lassan. Ugyanilyen óvatosan jegyzem meg: - Annyira nem rossz, nee? Nem állok semmiből bukásra.
- Nem az a lényeg! - ripakodik rám, de aztán uralkodva magán int, hogy üljek le, s ő is egész mellém telepedik, már-már veszélyesen is közel.
- Ha nem érsz el egy bizonyos szintet - kezd magyarázni. -, akkor nem játszhatsz a kezdő csapatban, az még rosszabb lenne, ha bármiből bukásra állnál, mert köteleznének a korrepetálásra, és egy csomó edzést ki kéne hagynod. Érted már, miért fontos? - magyarázza úgy, mintha öt éves lennék, de így tényleg világosan kezdem látni a problémáját, ami miatt agyérgörcsöt kap szinte. - Nincs mese - jelenti ki. -, mostantól segítek neked tanulni, és az elővizsga miatt a teljes hétvégédet rá kell áldoznod, világos?
- Ha-hai... - engedek neki, s bár kicsit duzzogok, hogy ezt nekem senki nem említette, de azért kezdem látni a dolog mögött rejlő lehetőséget: még több időt tölthetek senpaijal, az pedig külön jól esik - még ha csak azért is teszi mindezt, mert én vagyok a csapat ásza -, hogy törődik velem.
Na de erre enni kell, különben is ebédszünet van, itt az ideje, hogy betankoljam a kajám, mert kilyukad a gyomrom. Viszont észreveszem, hogy senpainál láthatóan nincs semmi, csak a dogáim.
- Senpai, te nem hoztál ebédet? - kérdezem furcsállva.
- De, csak lent hagytam... - mormog. - már nincs időm visszamenni. Na mindegy, majd következő szünetben megeszem.
- Kérsz belőle? - mosolyodom el feledékenységén, enyhe büszkeséggel dagad is a mellem, hogy annyira csak én jártam a gondolataiban, hogy még az ebédjéről is megfeledkezett, s egy falatot nyújtok felé az én kajámból.
- Egyed csak nyugodtan, mondom, hogy hoztam enni - utasít el, de nem hagyom magam, nagy, könyörgő szemmel nézek rá, hogy csak egy falatot, míg végül sikerül rábeszélnem, hogy fogadja el.
- Oishii... - nyeli le a falatot, de hozzáteszi rögtön: - De ezzel még nem kenyereztél le, ugyanúgy meghajtalak majd a tanulásban - néz rám nagy komolyan, de nem tudok nem vigyorogni rajta. Olyan aranyos.
- Hai-hai, csak még kóstold meg ezt is! - etetem tovább, roppant mód élvezve, hogy bár morog, mégis szép lassan elfogadja mindegyik falatot, és most komolyan úgy érzem magam, mintha turbékoló pár lennénk. S ez a buta gondolat olyan mérhetetlenül boldoggá tud tenni! Reménytelen vagyok... még a közös tanulást is várom.
- És mikor kezdjük? - érdeklődöm végül, kivételesen magamba is lapátolva pár falatot.
- Még ma, úgyhogy suli után felmegyünk valamelyikünkhöz, ezt majd döntsd el iskola végéig, rendben?
- Hai - bólintok, de önkéntelenül neki is kezdek gondolkodni a dolgon. Nálunk jó lenne, alig vannak otthon, sőt, általában senki nincs otthon. Bár... megvan ennek a veszélye is, mi van, ha senpai valami roppant cukit művel, és elgyengülök? Náluk legalább állandóan van valaki, ha közös térben tanulunk, akkor nem lehetne baj... Hm, talán még ott is aludhatnék senpainál. Ahh... senpai alvó arca... látni akarom!
- Legyen nálatok, mégis csak senpai tesz szívességet nekem tulajdonképpen - mondom ki hangosan is két falat között, máris hozzátéve aljas mód hívatva meg magam. - A hétvégén akár ott is maradhatnék, ha nem zavarok, és akkor kihasználhatom a múltkori felajánlásod is.
Elgondolkodik, és látszik, hogy azon forognak a fogaskerekei, hogy akkor mennyivel többet verhet a fejembe, hiszen azt hiszem, mind ketten jogosan aggódhatunk. Bár azt sem tudom, mi a korlát.
- Nee, senpai, mondd, amúgy mi az a korlát, amit el kellene érnem?
- Benne kell lenned a legjobb százban az évfolyamodon - néz rám. Először csak elmosolyodom, és vidáman kapom be a következő falatot. A legjobb száz nem olyan nehéz. Ám ahogy felfogom, hirtelen nyelek félre, ettől nem csak lesápadva, kicsit el is zöldülve fullákolva.
- A legjobb százban az évfolyamomon?! - kész, engem senpai meg fog ölni. Duplán! Először míg tanít, utána meg ha meglátja az eredményem...
* * *
Igaz, már két napja tapasztalom, milyen, amikor senpai korrepetál, és közben a fél család körülvesz, akik még feszélyeznek is, és tökre szőkének érzem magam, miközben senpai állandóan fegyelmez és kiakad, hogy ezt meg azt meg amazt sem tudom, mégis várom a mai napot, mert ma végre nála is aludhatok, ahogy majd holnap is, hogy teljesen ki tudjuk használni a hétvégét. Én ki fogom használni, az fix. Már előre dédelgetem a titokban róla készített alvós képeket.
- Senpai! - veszem észre távolabb a folyosón, s megiramodok, hogy mellé érjek. Már várt rám a bejáratnál. - Nee, nem is kell hazamenni, hoztam minden szükséges cuccot magammal - paskolok a hátamon és a másik oldalamon lógó táskákra, amelyek a hagyományosan jobbomon lógó iskolatáskám kísérik.
- Mi a fenének ennyi cucc? Mondtam, hogy csak a legszükségesebbeket hozd! Csak a hétvégén leszel ott, az ezzel a fél nappal együtt is csak három nap! - mormog, de tudálékos arccal máris a tudtára adom.
- De senpai, én csak a legszükségesebbeket hoztam. Ebben a ruháim vannak, ebben a tisztálkodószereim azon része, amelyek nálatok nem biztos, hogy vannak, vagy nem ilyen márkában, nekem pedig mástól kiszárad a bőröm, valamint belegyömöszöltem két füzetet is gyakorolni, illetve hoztam magammal ajándékot is.
Megrázza a fejét: - Borzasztó körülményes vagy.
- De most miért? - nyafogok a megjegyzésére, de legyint, és nem is foglalkozik velem, magyarázat nélkül indul meg. - Naa, senpai, matte! - nyafogok becsatlakozva, és nagyot sóhajtva. Nem is csináltam pedig semmit…
Persze a "sárkánykodást" már a metrón kezdi, nagyjából végigkérdezve mindent, amit tegnap átbeszéltünk, mennyire emlékszem rá. Nem állítom, hogy elégedett képpel szállt le, de én mindenképp megkönnyebbülök, mikor végre megérkezünk hozzájuk. Köszönés után lecuccolok a szobájába, majd egy füzettel visszarobogok a földszintre, hogy elfoglalhassunk a helyünk. Persze ma is meg kell próbálkoznom puszit kicsalni Yukinoból, de ahogy köszöntöm, máris az anyja lába mögé bújik újabb nagy csalódásomra. Nem tudom, miért, de egyszerűen nem kedvel... Pedig annyira aranyos, épp olyan, mint senpai a kiskori képén. Viszont hogy nyugtunk legyen, senpai anyja ki is viszi a szobából a saját szobácskájába nagy sajnálatomra, mert nem marad más nekem, csak a nagy, egyébként aranyos, de most nagyon nem az senpai és a matekszörny...
* * *
- Nem bírom tovább, szétrobban a fejem! - kezdek sztrájkolni. Három órája egyhuzamban nyüstöljük a számokat, és nem érzem azt, hogy hű de érteném őket. Nem is érdekelnek igazán, csak az asztalra terülve vágok gyászos képet.
- Még három feladat, annyit írtam össze neked mára, a végére már egész úgy is tűnt, hogy tudsz velük kezdeni valamit - biztat és döngöl a földbe egyszerre.
- Demo, senpai, nem bírom tényleg már - biggyesztem le az ajkam.
- Azt mondtam még három példa - néz rám szigorúan, vehemensen vágva a három példát tartalmazó füzetet az orrom előtt az asztalra.
- Senpai, majdnem megcsaptál - nyafogok, de ujja könyörtelenül a példákra bök. - Hai, hai - el tudnám magam sírni...
Ám ahogy lepillantanék a maradék három jó bonyolult,ergo hosszú példára, megpillantom a háttérben kukucskáló Yukino-chant, akit én már lerövidítettem amúgy Yuki-chanra. Integetek neki mosolyogva, mire eltűnik megint. Ahh.
- Ne bohóckodj, csináld! - koppint a fejemre senpai fájdalmasat.
- Itte! Én csak integettem Yuki-channak - vágok sírós képet, majd némi komolyságot erőltetve magamra kiegyenesedek. - Nem nagyon kedvel, nee?...
- Csak idegen vagy neki - feleli senpai, ismét kegyetlenül a példára bökve, így nincs más választásom, mint hogy nekiessek az elsőnek tűrve, hogy senpai vagy nyolcszor kiakad, mire a végére érek. És ez még csak az első példa volt a háromból...
Az utolsó feladatnál már tényleg olyan vagyok, mint egy zombi, s talán senpai is belátja, hogy már csak rosszabb lesz, mert végül elmagyarázza, hogy is kellene, még szinte ki is számolja nekem az eredményt, hogy végre felszabadítson. Az agyam helyén egy szikladarabot érzek, olyan nehéz a fejem, és mégis olyan "üres". Meg is adom magam, előre ejtem a fejem az asztalon, kidőlve teljesen.
- Készen vagytok, fiúk? - érdeklődik senpai anyja, mire ő bólint. - Rendben, akkor gyertek vacsorázni, kell az energia ennyi munka után.
- Hai - áll fel, s bár éhes vagyok, nincs egyelőre lelki erőm követni. Hah, ennyit szenvedni csak azért, hogy láthassam az alvó arcát... Ér nekem ez az egész ennyit?!
Ér... sajnos ezerszer többet is érne...
* * *
Totálisan elkészültem... Vacsora után egy fokkal jobb lett a kedvem. Senpai anyukája olyan istenien főz! A desszert meg! Hah, külön csak nekem. Úgy meghatott, komolyan. Picit árulónak is érzem magam még mindig, amiért olyan sunyi hátsó szándékkal sündörgök valójában a fia körül... Na de a kaja után következő irodalmi gyorstalpaló totálisan túrtelhelte a rendszerem, amit már fenn, az ő szobájában követtünk el.
- Míg összekaparod magad és lezuhanyzol, apával felhozzuk a futont - közli a menetrendet közömbösen. Kegyetlen! Válasz gyanánt csak fáradtan felmordulok.
- Nee - emelkedem fel a padlóról valamennyire. Most már nem kell olyan sokat kibírnom, hogy bezsebelhessem jutalmam: alvó arcát! - , merre van a fürdő?
- Jobbra a második ajtó - feleli, mielőtt leindulna, én pedig fáradt szusszanássa kúszom a hátitáskámhoz, hogy előrángassam belőle az alvósnak szánt pólót és melegítőalsót. Aztán az oldaltáskám magammal cipelve beveszem magam a fürdőbe.
Már a kipakolás maga ellazít, előkerül a tusfürdő és a fürdés utáni testápoló olaj, a hajpakolás, amit majd most kell még a fejemre tennem és a sampon, balzsam kombó.
A pólóm levételével pedig végre megkezdem "megtisztulási szeánszomat".
* * *
Nagyban kenegetem magam, amikor kopognak.
- Oi, Kise, meddig szöszmötölsz még? - érkezik senpai fojtott hangja az ajtó mögül.
- Gomen már csak lekenem magam, meg pár apróság - felelem, mire nyílik az ajtó.
Belép. Kezében feltételezhetően az alvós ruhája és egy törölköző. Becsukja maga után az ajtót, s nem törődve nagyra nyílt, értetlenkedő szememmel, lepakol.
- Senpai, én még...
- Tudom, de Yukinot lefektették már így is, és nem kellene hangoskodni még később. Elférek, míg piszmogsz.
- Demo... - nyögöm, ahogy elkezd vetkőzni, azonnal inkább más irányba nézve, és a falnak beszélve fogalmazva meg ellenérvem. - Senpai, nem gondolod, hogy ez így nem túl jó ötlet?
- Nekem sem ez volt minden vágyálmom, de szeretnék lefürödni, mielőtt lefekszem - jelenti ki bosszúsan, mire felsóhajtok.
- Senpai, nem félsz, hogy esetleg... én mégis csak, mint kiderült, minimum biszexuális vagyok...
- Attól még nem változtál szörnyeteggé - feleli, és valahogy úgy érzem, figyel, és ettől borzasztó zavarba esem. Tényleg nem lettem szörnyeteg magamhoz képest? Hiszen annyi mindent furcsaságot csináltam már eddig is...
De hogy nem szólalok meg, lerendezettnek vélheti a kérdést, mert pillanatokon belül már csobog a víz, és azt is hallom, hogyan törik meg testén a vízsugár. Nyelnem kell. Nem akarok hátra fordulni, de helyette "okosan" a tükörbe nézek, amelyben megpillantom az alakját.
Kész. Azonnal komoly problémám támad, hiszen ilyen erős ingert még én sem vagyok képes teljesen figyelmen kívül hagyni, riadtan konstatálhatom, hogy a férfiasságom kifejezetten szexisnek találja a látványt, s ettől teljesen elvörösödve inkább felkapom a cuccaim, és kiviharzom a fürdőből.
A szobába menekülve és legfőképp tojva most már a testápolásra, kapom magamra az alvós cuccaim, hogy szabály szerűen elsüllyedjek az alvóhelyemül kijelölt futonban, a fejem búbjáig magamra húzva a takaróm. Senpai, olyan szinten gonosz vagy, hogy konkrétan fáj! De legfőképp az fáj, hogy rohadtul nem direkt csinálod!
* * *
- ... Kise, ébresztő! - a bökdösést inkább érzékelem, mint a hangot, az csak lassan jut el hozzám, az értelme meg még később. Lassan nyitom csak ki a szemem, és senpai hajol fölém. Máris megilletődötten tágul nagyobbra a pupillám, de eltűnik a képből.
- Na végre, hogy magadhoz tértél. Ébresztő, kezdődik a következő etap, nem tarthatsz gonosznak se, már kilenc óra, eddig hagytalak aludni.
- Heeeee? - pattanok fel ülésbe tőlem nem megszokott módon, hogy ellenőrizzem, hogy valóban reggel van, de odakintről tényleg ezerrel omlik be a napfény. Ne már! Teljes elkeseredettséggel dőlök vissza az ágyba, és takarózom vissza teljesen. - Nem akarok felkelni, meg akarok inkább halni - nyavalygok. Nem hiszem el, hogy bealudtam az után a nagy izgalom után tegnap! Komolyan, tegnap nem sikerült, de én most, ebben a szent pillanatban tényleg elsírom magam!
* * *
- Hé, ne hisztizz, és legfőképp ne aludj vissza - bök belém, a lábát helyesen a bordáim közé csúsztatva.
Kicsit később már a konyhaasztalnál ülök, a kommunikációs készségem a nullára redukálódott, s erre hamar rá is jönnek, körülbelül az első "Hogy aludtál?" jellegű kérdés után, amit csak egy "Aah" féleség elmormogásával válaszolok meg, ami nagyjából azt jelenti, hogy "Köszönöm szépen, nagyon jól". Ennek ellenére tovább beszélgetnek, csak így már egymás között. Különös érzés közöttük ücsörögni, egyszerre valami részének érezni magam és mégis kívülállónak. Nem szoktam az ilyen reggelekhez, nálunk általában a tök csönd, a külön ki mikor kelt evés, és a rohanok, majd jövök típusú beszélgetések a legjellemzőbbek. Tény, amikor összeül a család, na akkor aztán van hangzavar, de az maximum vacsoraidőben történik meg, a reggeli eléggé szétszórt. Főleg most, hogy már mind a két nővérem saját lakásban él.
Vajon az én életem milyen családi életet hoz majd? Ha valahogy sikerülne - lehetetlenség... - senpait elszédítenem, együtt maradnánk örökre? S ha együtt maradunk, nem fogja megbánni, hogy nem lehetnek gyerekei? Akkor csak mi ketten lehetnénk magunknak, talán még pár háziállat, de van egy olyan érzésem, hogy örökbe nem tudnánk fogadni, hiába van nevem. Ott ennyi nem elég. S ha senpai meggyűlöl, mert kiderülnek iránta táplált érzelmeim, s ez taszítani kezdi, mi lesz velem? Most annyira nem tudom elképzelni, hogy képes lennék-e bárki mást így szeretni, mint senpait, ennyire vágyakozni valaki iránt, mint arra, hogy magamhoz ölelhessem, hogy megcsókoljam, hogy ujjaim bebarangolhassák a testét. Kívánom.
A megállapításra legszívesebben az asztalba verném a fejem, ott is maradva, de moderálom magam, s csak annyival árulom el magam maximum, hogy hirtelen a tenyerembe temetem az arcom. De ezt talán még lehet a kómázásom számlájára írni.
Végül senpai anyja az, aki megtöri a hozzám nem szólás gyakorlatát. Bár inkább senpainak mondja, de úgy, hogy érezzem, nekem is szól, mert rám is tartozik.
- Fiúk, szeretnélek ma arra kérni benneteket, hogy fenn tanuljatok. Délután vendégeink lesznek, és amúgy is zavarnának titeket, meg szükségem is lenne a nappalira. Senpai hanggal, én bólintással válaszolok. Egyébként se lenne sok beleszólásom.
Ennek megfelelően viszont reggeli után visszavonulunk senpai szobájába. Kicsit feszült vagyok, mert ebben a helyiségben csináltam már hülyeséget - már ez a tudat elég ahhoz, hogy feszélyezve érezzem magam. De kinyitom a füzetem a tegnapi helyen.
- Oi, Kise - szólal meg viszont senpai elgondolkodva. - Gomen a tegnapiért.
Felsóhajtok. Már megint csak bocsánatot kér. - Nem tartozol bocsánatkéréssel, senpai. Még én sem tudom igazán, hogy valóban ennyire megváltozott-e minden, vagy csak én lihegem túl, demo... - kényelmetlenül pillantok mereven magam elé. - annyi furcsaságot műveltem mostanában, hogy már tényleg kedzek félni magamtól. Nem szeretném, hogy megharagudj rám.
Lágyan belebokszol a vállamba, s ahogy rápillantok, egy kisebb mosoly kandikál a szája szélén.
- Baka, ha a hülyeséged el tudna riasztani, egyáltalán nem lennénk barátok.
Hálásan elmosolyodom megérintetten: - Hai.
* * *
Ugyan a mai nap is kegyetlen volt, és nem sok szünetet engedélyezett senpai, valahogy mégis egész jól eltelt, és semmi baromságra nem gondoltam. Jó, néha rábambultam a nyakhajlatára, az ajkaira, de az nem számít. Viszont immáron megint túl vagyok a fürdésen, bár most figyelve arra, hogy senpai is hamar le tudjon tusolni, már a szobájában kenem le magam. Amikor nyílik az ajtó, arra számítok, hogy ő az, s már épp eltervezem, hogy majd bekenetem vele a hátam - nyehehe, ennyi nekem is jár, ha már tegnap lemaradtam az alvó arcának bámulásáról, na de majd ma! -, amikor Yuki-chan bukkan fel, meglepve.
- Szia - mosolygok rá, mire visszahőköl, ezért picit én is megriadva folytatom. - A bátyád a fürdőben van, nemsokára visszajön.
Egy darabig csak áll lesütött fejjel, és a kis lábaival piszkálja, rugdossa a földet, majd mikor már épp eltanácstalanodva döntöm oldalra a fejem, a futonon ülve egy szál törölközőben, lényegében félmeztelenül, hirtelen összeszorítva a szemeit nekiindul, és egyenesen nekem csapódik, átölelve.
Na ezen főleg ledöbbenek, de ahogy még inkább szorít kis kezeivel, bizonytalanul belecirógatok a fürtjeibe. Kami-sama, de hihetetlenül puha hajacskája van! Teljesen odavagyok.
- Nani, Yuki-chan? - próbálok valahogy kihúzni belőle valamit, mi ez a hirtelen változás, hiszen eddig mindig mondhatni menekült előlem.
- Ryou... -chan... - pillant fel rám nagy szemekkel. Nem tudom, a nevem ezen formáját honnan vette, de tény, azt hallhatta az anyjától, hogy Ryouta a keresztnevem, de ez a chan, egész belepirulok. Olyan kawaii!
- Hai? - kérdezek vissza elolvadva. De válasz helyet puszit nyom az arcomra felpipiskedve, és kész, ettől tényleg taccsra kikészülök, magamhoz ölelem a kis picurt hatalmas mosollyal viszonozva pusziját egy hasonló cuppanóssal.
Azt hiszem, ez végleg elűzött belőle mindenféle hezitálást vagy szégyenlősséget, legalábbis elbűvölő mosollyal néz fel rám, majd bújik vissza, a mellkasomra feküdve.
- Valakik de aranyosak itt ketten - zendül az ajtóból a jellegzetesen kellemesmély hang, amelynek hatására ha lehet, még jobban elpirulok, mint az előbb Yuki-chan Ryou-chanjára.
- Senpai... - mormogom félig megsemmisülve, de nem nagyon zavartatja magát a dolog miatt. Közelebb lépve beletúr az öccse hajába.
- Yukino, nem kellene neked már ágyban lenni?
A kis lurkó egy darabig hezitálón néz fel bátyjára, majd bólint, de nem tágít, és azt hiszem, végre kiböki, amiért eredetileg jött, még egy adag meglepetést öntve a nyakamba.
- Yukino Ryou-channal akar aludni.
- Haa?
- Hontou?
Egyszerre döbbenünk le senpaijal. Össze is nézünk, majd senpai folytatja. - Nem hinném, hogy jó ötlet lenne...
- Ie - vágok a szavába ocsúdva. -, aludhatsz velem nyugodtan, Ryou-chan szívesen alszik Yuki-channal - mosolygok a kissrácra, aki olyan örömmel mosolyog vissza rám, hogy meg tudnám zabálni.
- Demo Kise... - tiltakozna, de egyszerre nézünk mind a ketten rá könyörgőn, mintha rajta múlna az egész, s azt hiszem, ez rá is hatással van, mert felsóhajt. - Hai, szólok anyáéknak, ne kapjanak frászt, hogy Yukino nincs a szobájában.
- Nee, utána bekennéd a hátam? - kérdezem gyorsan, kihasználva a hangulatot.
- Yukino is, Yukino is! - dönti el senpai helyett a pici aranyosan.
Így miután senpai szólt lenn, valóban mögém telepedik öccsével. Lehunyom a szemem, szívdobogtató érzés érezni a csupasz bőrömön a tenyerét, ahogy bemasszírozza a krémet a bőrömbe, s az is, csak egészen másképp, ahogy a kis kéz mellette tapicskol a hátamon. Most egyáltalán nem érzem magam kívülállónak a családélményemben, mi több, egész úgy érzem magam, mintha szerves része lennék. Egy olyan kis család, ahol van gyerek, mégis senpaijal lehetek együtt. Fájdalmas illúzió.
* * *
Yuki-chan már javában alszik, én viszont nem tudok. Ezernyi gondolat jár a fejemben, leginkább az, hogy olyan szinten hozzám bújt csöpp testével, hogy ha megmozdulok, tuti, hogy felkel, pedig innen lentről az istenért sem látom senpait, nemhogy az arcát. Csak egy nagy kupac az ágyon, amit befed a takaró. Felsóhajtok halkan. Talán van oka annak, hogy a sors megakadályozta, hogy a közelébe férkőzzek akkor, mikor ilyen védtelen. Komoly esély van rá, hogy addig nézném az arcát, míg meg nem akarnám csókolni, s aztán valóban közelebb hajolva meg is tenném...
* * *
A vasárnap melankolikus hangulatban töltöttem mélyen belül, mert kívülre egyrészt nem akartam átereszteni, másrészt Yukino az együttalvós eset után folyton körülöttünk sündörgött, a végén senpainak kellett elhajtania, még sírt is szegény, hogy hagyjon minket tanulni. Bár én nem bántam, hogy körülöttünk sündörög, ahogy azt se, ha néha beletelepedett az ölembe. De meg kell vallanom, valóban negyedannyira nem figyeltem senpai magyarázataira, mint amúgy.
A hét viszont borzalmas, de végre túl vagyok a nehezén, épp csak senpaijal nem tudtam találkozni, nem volt se edzés, se közös ebédelés, mert mindenki a vizsgákra koncentrál, még én is próbáltam, átnéztem mindig az aktuális dogák előtt, amit csak tudtam a senpaijal közösen készült jegyzeteimből. Közben többször is átfutott az agyamon, hogy ő vajon mikor tanult a saját vizsgáira. Elég önző voltam ezzel a hétvégi ötletemmel...
Most viszont, a nélküle töltött hét után úgy érzem, megengedhetem magamnak, hogy enyhítsem azzal hiányát, hogy felhívom.
Ahogy beleszól, máris köszöntöm: - Konnichiwa, senpai! Csak gondoltam, megkérdezem, hogyan mentek a vizsgák, rég nem beszéltünk...
- Nálam nem volt gond, neked?
- Ahh, nem tudom. De írtam mindenhova, ahogy mondtad, még oda is, ahova fogalmam sem volt, mit is kellett volna. Nee, arra gondoltam, hogy hétfőn kiderülnek az eredmények, utána nem nézünk el valamerre közösen. Ha sikerült azért, ha nem sikerült azért kell fújtatva kikapcsolni - remélem, meggyőzöm.
- Mehetünk, ha meglesz, ha nem lesz meg, jobb, ha nem kerülsz a szemem elé.
Nyelek egy nagyot, mert bár közömbösen mondja, komolyan, és ettől nagyon félelmetessé válik...
- Eto...akkor ja ne hétfőn - igyekszem bizakodónak hangzani, de most még kevésbé érzem magam annak. Egyszerűen csak látni akarom.
- Hai, hai, ja ne - nyomja ki a telefont, s a hiánya még inkább a húsomba vág.
* * *
Izgatottan állok a táblánk előtt, hogy megkeressem a nevem. Az utolsó óránk eléggé elnyúlt, legalábbis én bele akartam halni abba a plusz öt percbe, de így már csak a mi osztályunk tolong az eredmények előtt. Nem vagyok túlzottan optimista, a századik helytől kezdem visszafelé nézni a dolgokat, ha sikerült, valahol a vége felé kell lennem. Ám ahogy már a kilencvenedik helyet is elhagytam, és haladok előrébb, egyre nagyobb a gombóc a gyomromban. Basszus, tuti nem sikerült bejutnom a legjobb száz közé. Jobb, ha senpai elé sem dugom az orrom...
El is kezdem inkább lefelé nézegetni elkedvtelenedve, mikor az egyik osztálytársam oldalba bök: - Mi történt veled, Kise, annyi vacak doga után hogy a fenébe lettél évfolyam szinten hetvennyolcadik?
- Hee? - pillantok fel a táblára a megadott helyre, és megdöbbenve kell tapasztalnom, hogy valóban itt van a nevem, és mivel senkinek nincs hasonló kanjikkal, biztosan az enyém, az én nevem. - Ahh - sóhajtok fel megkönnyebbülten, örömömben felkapva a jó hírt "hozó" osztálytársam, nem törődve vele igazán, hogy fiú, és körbefogok vele felkiáltva- Ez az, megcsináltam! Benn vagyok, benn vagyok! - miközben ő meg egyre csak azt ordítja kétségbeesett-dühösen, hogy tegyem már le.
* * *
Szinte repülök az iskola bejárata felé, hogy találkozzak senpaijal. Tök büszke vagyok magamra, és már alig várom, hogy bezsebelhessem az ő elismerését is. Ám ahogy befordulok a folyosón és megpillantom, azonnal visszahőkölve bújok meg a tárolószekrények mögött. Kikandikálva még egyszer ellenőrzöm, jól láttam-e, amit látni véltem, s a szívem fájdalmasan szorul össze.
Senpai épp valami számomra teljesen idegen lánnyal beszélget, aki nem viseli a mi egyenruhánkat, sőt, igazából semmilyen egyenruhát, így nem tudom még csak beazonosítani azt sem, honnan jöhetett, de egy valami világosan kitűnik: senpai könnyedén beszél vele, sőt, halványan mosolyog, és roppant mód boldognak tűnik. Pedig senpai legfőképp csak dadog lányok társaságában, és olyan szinten begörcsöl, hogy tényleg csak a félelem látszik az arcán.
Minden túlvilági öröm elpárolog belőlem, amelyet az eredményem felett éreztem. Helyén a mélységes fájdalom marad, amely könnyet csal a szemembe. A tárolószekrények aljához rogyva összekuporodom némán zokogva. Csak egy hétig nem láttam, amikor elvileg senki nem ér rá, s pont az alatt az egy hét alatt veszítettem el minden reményt?! Dühösen marok a mellkasomra a szívemnél. Miért nem tudom kitépni? Átkozott szív, átkozott kín!...
Nem reménykedtem igazán, legalábbis eddig azt hittem, most mégis úgy érzem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Fogalmam sincs, hogy ezek után lesz-e valaha igazán erőm ahhoz, hogy a szemébe nézzek, hogy találkozni akarjak vele, miközben minden porcikám sikolt utána. Ennél még az is jobb érzés volt, hogy a barátjaként mellette állva nyeltem magamba az érzelmeim. De arra tényleg képtelen lennék, hogy mosoly mögé rejtsem azt, amit most érzek, és elnézzem keserédes szájízzel, hogy mással boldog. Én akarom, én szeretném boldoggá tenni, még ha tisztában is vagyok vele, hogy nem tudnám!...
A telefonom hirtelen csörren meg, s még meg is ugrom, annyira meglep, de gondolkodás nélkül húzom elő, hogy elkussoltassam. Viszont esélyem sincs, főleg, mert a kijelzőn megpillantom senpai nevét, aki pillanatokkal később már felettem is tornyosul, árnyékot vetve könnyáztatta arcomra.
- Kise, te mi a fenét... oi, Kise? - kezdene pörlekedni, de meglepi, hogy rádöbben, sírok. De ahogy eddig sem értette, most is teljesen félreérti, ahogy aggódón leguggol mellém. - Tudom, hogy azt ígértem, megöllek, ha nem sikerül, de azért ennyire nem kell nekikeseredni. Mennyire lett rossz?
- Senpai, nekem sikerült... - mormogom, állam visszatámasztva a kezeimre, amelyeket a térdemen kulcsoltam még korábban össze.
- Hontou? Mennyi? - kérdezi, s arcára értetlenség ül, ezért szedem össze maradék lélekerőmet, hogy halványan elmosolyodjak.
- Hetvennyolcadik lettem...
- Hontou? Ez az! - túr bele a hajamba büszke mosollyal, amely most még jobban fáj, pedig pár perccel ezelőtt még mindennél jobban erre az arckifejezésre vágytam. - Így viszont nem értem, mi a fenét ücsörögsz itt bömbölve, gyere, ahogy ígértem, megünnepeljük.
- Áh, nem szükséges - törlöm le a könnyeim, igyekezve tényleg rendezni a vonásaim.
- Senpai amúgy sem ér rá, nee? Vendége van, egy LÁNY vendége - hangsúlyozom ki a vendég nemét.
- Baka - bokszol szokás szerint a vállamba, ha szerinte hülyeséget beszélek, amire gyengéden kívánja felhívni a figyelmem. -, ő a húgom.
- Heee? - döbbenek le talán kissé hangosan is, de a lelkem egyszeriben pihekönnyűvé válik, pedig igazából az ég adta egy világon semmi nem változott. - De hát egyszer sem láttam még!
- Persze, mert múlt hét végén ért haza Ausztráliából, ott tanult cserediákként.
Felkuncogok, és átölelem, amin persze megint pörölni kezd zavarba jőve, de nem érdekel, hülye vagyok, de most megint olyan boldog vagyok, hogy az egész, amit gondoltam, csak egy hatalmas nagy félreértés.
|
| timcsiikee | 2014. 01. 05. 16:35:38 | #28803 |
 Karakter: Kasamatsu Yukio
Megjegyzés: ~ Kisémnek
Senpai:
Kettő után mér nem is figyelgetem, hogy mennyi számot éneklünk el, csak azt veszem észre, hogy a harmadik pohár is kezd kiürülni, mert ez bizony eléggé szárítja a szájat, a torkot és kell az utánpótlás. Épp az utolsó előtti kortyokat fejezem be, amikor a pihenő közepén Kise fogja magát és nekem dől de annyira elkényelmesedve, hogy az már indiszkrét.
- Oi, Kise! – szólok is rá és kicsit mozgatom a vállam, de nem akarom erősen ellökni vagy fájdalmat okozni.
- Ittai! – úgy tűnik ez mégsem sikerült pedig tényleg igyekeztem, de ha ennyire nyomakodó akkor talán ez kellett is, mert még mindig nem mászik le rólam – Miért kaptam? – erre kicsit ráncolom a homlokomat, mert szerintem elég egyértelmű volt az utalás, hogy nem ott van a feje ahol lennie kéne, vagyis inkább ott van, ahol nem igazán kéne lennie.
- Mert pofátlanul betörsz a másik privát szférájába! – rivallok rá, hátha végre észhez tér, de nem a várt reakciót kapom, nem hajol el, nem ül arrébb, még neki sem kezd, helyette inkább szóban reagál.
- Gomen, senpai, de szükségem van ezekre a bensőségesebb pillanatokra, nem fair tőlem, hogy rád zúdítom, de nincs más, akinek a vállára hajthatnám a fejem – erre magamban nyekkenek egyet, és nyelnem kell. Shimatta… már szinte el is felejtettem, hogy mit láttunk nem rég, és ha én el is felejtettem ő biztosan nem és most még jobban szüksége van a támogatásomra, mint eddig. Most mit mondhatnék? Ezek után már én lennék a mogorva és empátiátlan, ha ismét ellökném, ha eltolnám magamtól és nem nyújtanék legalább ennyi vigaszt. Kellemetlen, mert ehhez annyira nem szoktam hozzá. Moriyama is elkezdte már ezt a nyakátkarolósdit, meg a többit, de három év után már megszoktam tőle, és ennyire nem is ér váratlanul, de Kise mindig, és egyre inkább nyomakszik a legváratlanabb pillanatokban, és valamiért indiszkrétebbnek tűnik nekem, mint máskor. De most kivételes a helyzet. Oké, rá szóltam de teljesen megértem… vagyis… igyekszem megérteni ezeket az érzéseket. Elvégre... gonosz gondolat, de ő már merőben más, több értelemben is, ezért nehéz lesz együtt gondolkodni vele, de az biztos, hogy jobb ha hozzászokok ezekhez a dolgokhoz folyamatosan, vagy legalább igyekszem eltűrni.
A némaságomat valami engedélyfélének véli, mert amikor mozdul körbeölel de nem is akár milyen képpel, ezzel annyira meglep, hogy még reagálni sincs időm, teljesen leblokkolok, kétszer olyan gyorsan ver a szívem, és úgy jár az agyam, mintha nem tudnám mi történik. Illata bekúszik az orromba, valamiért kellemes, de nem fogja fel teljesen az agyam, csak az a tény villog a fejemben, hogy félreérthetően ölelget egy srác, és oké, hogy ketten vagyunk csak a szobában, de ha az egyik itt dolgozó gondol egyet és benyit? Vagy valaki csak véletlenül lép be? Egyáltalán mennyi az idő? Egyáltalán mi is van most? De megint teljesen levegőhöz jutok, amikor elhajol és még el is fordul, ekkor veszem észre, hogy még benn is tartottam a levegőt, utánanézek, mintha meglepett hiányérzetem lenne, mintha furcsállnám, hogy most elhajol pedig leblokkoltam az ölelésétől, de ahogy elrejti arcát a hátat fordítással és nyújtózik megsajdul bennem valami. Nem, tudom, hogy nem elég, de csak ennyit tudok tenni, ezt is csak húzódzkodva, vonakodva, de csak megtettem és tudom, hogy kevés… Gomen Kise, tudom, hogy nem vagyok a legjobb barátod, hogy csak ilyen csekély vigaszt tudok nyújtani és azt is csak nehezen. S bár amikor visszafordul mosolyog, s ha nem ismerném teljesen elhinném hogy jól van, de így jobban fáj, hogy még el is kell előlem rejtenie az érzelmeit. Ebből is látszik mennyire nem vagyok kellő partner a vigaszban és tanácsadásban, mert még azt is elzárja előlem, hogy mit érez most éppen.
- Jól elment az idő, azt hiszem, lassan indulnunk kellene, mert a végén velünk mosnak fel. – bólintással értek egyet, valóban ideje menni, mégis olyan kellemetlen érzéssel kell távoznom vele innen, hogy tudom nincs minden rendben, pedig elvileg szórakozni jöttünk ide.
~*~
A távozás utáni kis időt kivéve minden teljesen olyan mint régen – már ha azt a kis időt mióta ismerem lehet régnek mondani – és cserfesen fecseg, én pedig hallgatom. Nyilván ez kell most neki, és amíg nem kell komolyabban beleásnom magam egy olyan témába amihez nem értek vagy nem érdekel különösebben addig nem baj, ha olyan téma ami érdekel még beszélek is vele, vagy csak érdeklődőn hallgatom, bármi, csak próbáljak a kedvében járni. Legalább ennyivel, ha már másra nem vagyok képes. Én hülye… tudom, vissza kellett volna ölelnem, az az igazi vigasz, amikor érzed, hogy valaki mégis törődik veled. Úgy kellett volna tennem, mint neki amikor ott a padon megvigasztalt, ha visszaölelem akkor talán sikerült volna kiadnia magából azt amit akart ahelyett, hogy mosoly mögé fojtotta volna és most ezzel a fojtással mászkálna. Akkora egy idióta vagyok. Viszont mivel előttem nem tudta kiadni magából, talán majd ha egyedül lesz, akkor sikerülni fog… gondolom én. Amikor elérünk az út azon részére, hogy más irányba kell haladnunk, elköszönök tőle, megköszönöm a napot, válaszolva arra, hogy jól érezte magát, ahogyan én is, eltekintve a kellemetlenebb részekről és itt a találkozásra gondolok a Seirinesekkel.
~*~
Amikor hazamegyek még mindig rajta jár a fejem. Úgy elbambultam, hogy majdnem rossz megállónál szálltam le, még szerencse, hogy félálomban is képes vagyok figyelni. Elég hülyén érzem magam, hogy ennyit gondolok egy barátomra, még meg is zavarodom, de ez annyira szokatlan helyzet, hogy talán nem is annyira meglepő, mint annak tűnik elsőre. Mah… attól senkinek nem lesz jobb, ha ennyit agyalok eredmény nélkül. Köszönöm anyámnak, halkan megyek fel az emeletre, hogy öcsémet ne zavarjam meg, és lepakolom a táskám, amikor eszembe jut ismét. Egyszerűen nem tudom a fejemből kiverni. vajon hazaért már? Biztosan,hasonló távra vontunk otthontól. Vajon egyedül van otthon? Vagy egyáltalán beszél valakivel? Nem tudom… de kíváncsi vagyok, annyira, hogy már csak azt veszem észre, hogy az íróasztalomnál ülök, és a telefon a kezemben.
Valóban fel kellene hívnom? Egy ideig tanakodok ezen, de… arra jutok, hogy ha épp meg is zavarom… abban, hogy kieressze a gőzt, hátha legalább a hangom segít abban, hogy könnyebben túlessen rajta. Legalább ennyit még megtehetek, így valószínűleg még magabiztosabb is leszek, mert a jelenlétében valamiért feszélyez ha hasonlóról kell beszélni… nyilván, mert nem értek hozzá.
Nem húzom tovább az időt, mert a végén addig bambulok magam elé, hogy le is fekszik aludni és minden tervezgetésem oda. Aprót ugrik a pulzusszámom amikor tárcsázok és fülemhez kapom a telefont, de hogy félig lekössem magam, és az ingerültséget levezessem pótcselekvésképp tollat veszek a kezembe, magam elé egy papírt és firkálgatni kezdek rá, ezzel terelődik annyira a figyelmem, hogy tisztuljon a tudatom míg csörög a telefon, sőt még akkor is, amikor felvesz a telefont.
- Moshimoshi – megállok a firkálgatásban, mert mindenre számítottam, csak erre nem. Teljesen normális a hangja, sőt talán még egy hangyányi lelkesedét is beleképzeltem, de az biztos, hogy nem sírós a hangja.
- Ohh… Kise… - nyögök ki csak ennyit, mert nem erre készültem, de jobb lenne, ha kitalálnék valami tartalmasabb indokot amiért hívtam mert így kezd ciki lenni a helyzet.
- Eto... téves? – remek, most még idiótábbnak tűnök, de gyorsan kijavítom ezt a képzetet.
- Ie – bár nem látja, de kicsit megcsóválom a fejem, majd a másik fülemhez teszem át a készüléket. Mit mondhatnék miért hívtam? Vigasztalni? De ha nem kell, akkor… akkor talán mondhatom ezt, igen - Biztos jól vagy? Tudod, az után... hát azt hittem, hogy amikor felveszed, sírós lesz a hangod. – a legjobb általában ha igazat mondok, abból nagy baj még nem volt és úgy tűnik, hogy most sincs belőle, mert a válasz nem meglepett.
- Tényleg jól vagyok, az csak... ismersz, nekem, hogy is mondjam, nekem szükségem van némi fizikai kontaktusra olykor. Igazán nem akartam rád ijeszteni. De többet nem fordul elő, megígérem – most én érzem magam kellemetlenül amiért neki kell bocsánatot kérnie. Ez is miattam van és a reakcióm miatt. De nem tehetek róla, az már kissé sok volt nekem, hogy minden előzetes bejelentés nélkül művel ilyeneket. Én ehhez még nem szoktam hozzá, sosem volt még olyan a baráti társaságomban, aki ilyen problémákkal küzdött. Túl sokat gondolkodhatok, mert kezdem megérezni a csend kínosságát. Nagy lépés lesz, és ki tudja hogy fogom bírni betartani mindezt, de… ezek után úgy érzem megérdemli ezt a kis lépést is, ha nekem nagynak is tűnik.
- Néha lehet... csak ne olyan hirtelen – ergo jobb, ha valami figyelmeztető jelzést tesz, mielőtt ilyet csinál, ha nem szól előtte, vagy hasonlók… De azért még hozzá kell tennem valamit -, és legfőképp ne viselkedj úgy utána, mintha el akarnád rejteni, ami hirtelen kibukott. Tudod, hogy meghallgatlak, bármi baj is van, és ha mást nem is tudok tenni, de legalább úgy hagyhatom, hogy kisírd magad a vállamon, vagy akármi. – Igen, legfőképp ez volt számomra a zavaróbb, mert ha már felajánlottam neki, hogy bárikor meghallgatom, jobb, ha tényleg ki is használja, máskülönben úgy érzem hogy nem vagyok jó barátja, mert nem méltat arra, hogy ilyeneket elmondjon nekem. Elég önző gondolat, de ha egyszer így érzek… Én is kérhetek ennyit, ha én is engedtem neki.
- Senpai, meg sem érdemellek. – ettől egy kicsit zavarba jövök, mert nem ez lett volna az ideillő válasz, hanem hogy „rendben” vagy valami efféle, de ez is egy formája, csak nem az általam megszokott.
- Ugyan már, te is megtetted a magad módján, amit lehetett, mikor nekem volt rá szükségem, még ha kissé túlzásba is estél. – mert bár tényleg jól jött, meglettem volna az akkori ölelés nélkül is, pláne ott a nyílt padon - Na de csak ennyit szerettem volna, jó éjt, Kise! – majd megvárom míg ő is elköszön.
- Jó éjt, senpai. – már épp mozdul a kezem, hogy kinyomjam a gombot, amikor egy kis rövid szó még átszökik a vonalon - Szeretlek! – s reflexből úgy rándul az ujjam, hogy erősen ki is nyomtam a telefont. Ledöbbenve meredek magam elé nagy szemekkel, a toll is kiesett a kezemből, majd hogy a telefonnal ez ne történjen meg gyorsan két kézzel kapok utána és meredten bámulom a készüléket.
Ez… ez meg mi volt? Miért mondott ilyet? Miért ütött így szíven? Miért forró a fejem ennyitől? Ezt most miért? Na jó, nyugalom. Hajlamos vagyok ilyenkor elfelejteni, hogy Kise stílusa teljesen más, mint amivel eddig találkoztam, ez… ehhez még hozzá kell szoknom, mert úgy tűnik elég szókimondó az ilyenekben. Ez még a mai nap eseményeinél is sokkal sokkolóbb, mert már agy öt perce nézem a telefont, és nem tudom felfogni, hogy ilyet mondott. Biztos csak véletlen volt, vagy ha nem akkor nem gondolta komolyan, vagy nem úgy… biztos csak elérzékenyült a szőke feje, hogy valaki törődik vele, ami jól esik, de ez cseppet sokkosan ért. Végül összecsukom a készüléket, leteszem az asztalra és csak ledobálom a ruháimat, nincs kedvem fürdeni sem menni, csak boxerban bevágódok az ágyba, hogy kipihenjem a napot. Már ha ennyi „izgalom” után könnyű lesz elaludni…
~*~
Volt rá egy teljes napom kiheverni azt a… vélhetően teljesen lényegtelen dolgot. Miért kéne komolyan vennem? Kise amúgy is a szókimondó típus és nyilván ez a… Gonosz leszek nagyon, de ez a meleg hajlam csak rátesz egy lapáttal a jellemére. Biztos ez lehet az oka annak, hogy ilyet mondott, és ilyen nyíltan akkor is, ha telefonon keresztül beszéltünk csak. Miért is spilázom túl a dolgot? Talán mert nem vagyok az a fajta, aki ezt könnyen viseli, vagy nem tudom, pedig igazán ideje lenne hozzászoknom.
Megint hamarabb értem fel a tetőre, ami nem baj, viszont nincs rengeteg időm így leülök a megszokott helyre, és úgy várom, hogy a bento már az ölemben. Amikor lépteket hallok, csak akkor bontom fel, szerencsére nem kellett sokat várnom, és mire felér, már a pálca a kezemben és neki is kezdhetek az ebédnek. Csengetés előtt kell visszaérnem, mert a következő tanár nem szereti ha késnek, és már lesből a sarkon jár csengetés előtt.
- Konnichi wa, Senpai! – köszön rögtön amikor jön felém.
- Konnichi wa – válaszolok az első falat előtt, és már várnám, hogy üljön le mellém, de nem teszi. Egy cseppnyi feszengés még van bennem a szombatról, ezrt sokkal gyanúsabban fordulok felé, sőt félő szívvel pillantok fel rá, de ebből semmit nem mutatok ki csak a kíváncsiságomat. Úgy néz rám mint egy könyörgő kiskutya, vagy nem is tusom, de erősen érezteti velem, hogy szeretne valamit, és egy pillanatra felmerül bennem, hogy talán nekem kéne mondani vagy tenni valamit? Totál összezavar mostanában, annyira nem értek hozzá:
- Nani? – bököm ki végül, majd ahogy nekikezd eszembe jut a hétvégéből valami és most nem az a telefonos kibökés féle, amikor elbúcsúzott, hanem az én telefonos kibökésem.
- Ano… tudod, hétvégén mondtad a telefonban – szinte egyszerre jutunk el a telefon gondolatáig amikor kiejti és, lemerevedek tőle, egyszerre kavarog a fejemben az én ötletem és az ő „elköszönése”. Vajon melyikhez akar mondani valamit? De gyorsan válaszol is néma kérdésemre mondata folytatásával - Lehetne, hogy úgy üljünk, hogy egymásnak háttal, a hátunkat egymásnak vetve? Mindig is ki akartam próbálni valakivel – ebből tisztán letűnik nekem az, hogy az én „ígéretem” az amire gondol, vagyis hogy engedékenyebb leszek vele, ha nem támad be váratlanul.
Ez viszont azért nem olyan veszettül zavaró dolog, talán kicsit túlzásba esett, vagy túl lekorholó voltam vele? Halk morranással helyezkedem úgy a padon, hogy kívánságának eleget tegyek. Nem értem, és lehet ezt a részét sosem fogom megérteni. Érdekes számomra, hogy nekem például ilyen momentumok még sosem jutottak az eszembe, mint neki. Miért is jó, hogy egymásnak háttal ülve eszünk egymás társaságában? De megteszem a kedvéért, közben hátha rájövök a nyitjára.
Már akkor pár érzés csap át rajtam, amikor mögém ül és nekem dől, fura és kellemesen bizsergető érzés. Kicsit olyan, mint az a fogalom, hogy vált-vállnak vetve, de mégis másabb, nyugisabb, meghittebb. Van benne valami, és ha nem próbálom ki sosem jövök rá, sosem gondolok ilyesmire, hogy esetleg ad egy biztonságérzetet az, ha valaki háttal nekem dől, akit ismerek, akiben megbízom, mert olyan zárat old fel bennem, ami az éberséget látta el energiával, de most elég csak félig figyelnem, mert valaki megteszi helyettem.
Viszont az feltűnik, hogy ő nem mozdul csak én minden pálcaemelésnél és még a fejét is nekem dönti ahelyett, hogy néha előre görnyedne vagy legalább figyelne arra, mait eszik… már ha eszik, és nekem nem úgy tűnik.
- Nem eszel? – kérdezek is rá, talán annyira belebambult abba, hogy ilyen könnyen adtam magam úgymond, hogy el is felejtette, de mint mindig most sem az a válasz amit várnék vagy elvárnék.
- Ie, egy órám lesz csak ezután, aztán találkozom Kurokocchival, és elvileg az a program, hogy beülünk kajálni valahova – kicsit megrezzenek, amikor elmondja, hogy kivel fog találkozni, mert eléggé meglep. Lehet, hogy mégsem látta őket akkor? Nekem ez már nagyon zavaros. Vagy egyszerűen csak nem adja fel? Vagy lehet van, amit nem tudok és ezért nem értem meg? Pedig szeretném felfogni, hogy mi folyik itt, mert így elég nehéz segíteni, ha nem tudom mit kell éppen, vigasztalni vagy támogatni, mert az nem mindegy.
- Oh, értem – mégis csak ennyit mondok, mert mi értelme lenne faggatóznom? Úgyis kiderül minden akkor, amikor kell neki.
- Ó, tényleg! – ahogy elhajol tőlem kissé hiányérzetem lesz, de csak a teste melege után a hűvösebb levegő csapódásának köszönhetem az érzést. - Anya tegnap hozott egy halom epret, és egyedül nem nagyon fogom tudni betermelni, így arra gondoltam, hozok senpainak, bár nem tudom, szereted-e, de ha esetleg mégsem, attól még elviheted a szüleidnek. – elég érdekes történetnek tűnik, főleg mert bármekkora adag epret is vitt haza az anyja, annyi felhasználási módja van, na meg ha szeretik biztosan az is hamar elfogyna, ráadásul… miért pont nekem?
- Hát, nem is tudom… - már nem először hoz csak úgy valamit, múltkor a pockyt… ha így folytatja egyre inkább az lesz az érzésem, hogy nekem is kellene adnom valamit, de… annyira nem ismerem még hogy tudjam mit szeret. Nincs is lehetőségem kifejteni, vagy legalább kitalálni egy indokot, mert rögtön folytatja is tovább.
- Nee, senpai, ugye tudod, hogy nem illik ajándékot visszautasítani. Egész idáig cipeltem a kedvedért – elég aljas, főleg hogy igazság is van benne, és mintha erre pontosan készült is volna. Még szerencse, hogy szeretem az epret, mert kénytelen lennék illetlen lenni és visszautasítani, akkor is ha felvetette, hogy a szüleimnek vigyem el, ha nekem nem kell. Mégis degradáló, hogy egy elsős oktat ki illemből, még ha nem is úgy gondolta.
- Jó, most az egyszer, de igazán nincs szükség ilyesmi ajándékokra – akkor sem ha veszi, akkor sem ha épp így hozza el, hogy sok van.
- De ez nem számít ajándéknak, igazából te teszel szívességet, elvégre így nem kell kidobnom ezt a drága epret azért, mert megromlott – persze-persze,nem is ellenkezem vele tovább, vagyis csak nem mondok ellent neki, úgy is ki tudja magát magyarázni, úgy érzem egész jó ebben inkább elteszem. Elfogyni úgyis el fog, kárba biztosan nem vész.
Épp, hogy betermelem „háttámlaként” a bentom maradékát, és összepakolom a cuccaimat, megszólal a jelző, ami azt jelenti, hogy ideje lenne visszaindulni az órára, különben elkésünk, s erre emlékeztetem az erre leghajlamosabb személyt is kettőnk közül.
- Ideje indulni – de figyelmeztetésem ellenére nem kap észhez, hanem feléledése más irányt vesz, és a kezemet ragadja meg.
- Még egy kicsikét! Senpai olyan kényelmes, legszívesebben hazacipelném valami alvós plüssnek. Aztán egész nap csak szorongatnám, és ki se akarnék többet kelni az ágyból – lököttje… és ha valaki ezt véletlenül meghallotta volna? Felőlem járhat ilyen a fejében, csak ne hangoztassa már az ilyen különös dilijeit. Kap is egy barackot a szőke tincsek közé, és rámorranok rovón.
- Ne beszélj ekkora baromságokat, eressz el, és húzz az órádra, mielőtt megcsaplak! - chh… nem csak hogy késne, még engem is rántana magával, na azt már nem.
- De már megcsaptál! – nyüsszen fel, de nincs mese, nem hagyom, hogy léhán lébecolja el az óra elejét. Lehet, hogy a modell pofija és a szövegelése a legtöbb tanárt és szinte minden csajt meggyőz, de nálam ez így nem válik be.
~*~
Szerencsém van hogy az utolsó órám tanára kedves, elég volt az óra elején szólnom, hogy sietnem kellene haza, mert átrendezzük a lakást és el is engedett. Külön meglepetés, hogy még szólt is nekem időben, le ne késsem a kiszámolt járatot hazafelé.
Meghajolva köszönök el tőle, majd táskámat felkapva sietek is ki mindenki előtt. Bár valóban nem lett volna ennyire életbevágó sietnem haza, de sokkal jobb, amikor nem kell tolongani és nem kések le vagy két járatot, csak mert az iskolából mindenki akkor vonul ki és sokan indulnak hasonló irányba, mint én.
Különös érzés is, ahogy egyedül sétálok végig a folyosón, annyira hangosnak érzem magam, így minél óvatosabban igyekszem lépni, nehogy megzavarjam más óráját, a lépcsőnél már bátrabban merek lépni, de azért nem rohanok, viszont a kanyar után másfél lépéssel torpanhatok is meg. Eh? Kise? Hátulról teljesen úgy néz ki, a szőke üstök összetéveszthetetlen, s minden kétségem a semmibe vész, amikor hátra „dobja” fejét, és találkozik vele a tekintetem, s arcán valami világfájdalmas mégis megrökönyödő, belenyugvó vonások jelennek meg, amikor észrevesz engem.
- Hát te mit keresel itt? – bukik ki belőlem, s úgy érzem, hogy a folytatást nem kéne hozzátennem, mégis kicsúszik - Nem úgy volt, hogy azzal a Kurokoval találkozol?
- Eto… - már ebből érzem, hogy rosszat kérdeztem, de már alapból az nem a legjobb helyzet, hogy itt van ahelyett, hogy ott lenne ahova készült még ebédszünetben. - Nem ér rá, Kagamicchivel lett programja. – Ekkor becsap a fejembe egy gondolat, ami még a hétvégéről származik. Amkor pont ők ketten akkor sétálnak el amikor egy bódénál nézelődtünk és pont az ellenkező irányba mentek, mint mi. Most annyira gondterhelt a tekintete, mondta hétvégén nem fogta volna fel a dolgot és csak most esik le neki minden. - Ano... arra gondoltam... nincs kedved kosarazni? Kimehetnénk a parkba, csak úgy dobálgatni, közben beszélgetni. – most a mellkasomba nyilall valami. Miért pont most? Hétvégén bármire ráértem volna, bár inkább akkor kellett volna pakolnunk, de tegnap este hívott minket csak Yukiko. Fenébe…
- Tulajdonképpen... – igaz elkéredzkedtem, de nem kell annyira sietnem, otthon azt mondom kicsit maradni kellett, és legalább egy kis időt tudok tölteni vele, ez a minimum - Egy órácskát még ráérek. Aztán viszont mennem kell haza, megígértem otthon, hogy segítek. – pedig ahogyan az arcára nézek legszívesebben estig kosaraznék meg beszélnék vele, vagy épp amire szüksége van.
- Á, akkor nem tartalak fel – s ezzel meg is töri a szemkontaktust, nekem pedig egyszerre lesz bűntudatom, ugyanakkor jut eszembe a megoldás. Ez is mozgás lesz.
- Van egy jó ajánlatom – lejjebb lépegetve teszem a vállára a kezemet, és el is árulom a tervemet.
~*~
Igaz nem kosaraztunk, de ez is bőven elég testmozgás volt, ami ráadásul talán jobban is terelte a figyelmet. Itt folyton beszéltünk egymáshoz, ha el kellett dönteni mit vigyünk, vagy közben aki navigált, ha más nem, akkor figyelni kellett mindenre, hogy helyben legyen. Részben hálátlan munka, de most csak megszolgálta, mivel van egy olyan sejtésem, hogy a kosarazás nem terelte volna el ennyire a gondolatait. Elvégre ahhoz a másik két személyhez is az köti, úgy pedig nehéz elszakadni vagy elvonatkoztatni egy kicsi időre. Anyám frissítővel kínál minket amikor már végeztünk a bútorokkal, ez után megkérdezem, hogy ha nem túl fontos, akkor a többit rájuk bíznám és szerencsére amúgy is ez lett volna az alap helyzet, így inthetek neki.
- Hoi, Kise, gyere! - intek neki, hogy kövessen, s meg is teszi ezt amint megitta amit épp a kezében tartott.
- Végeztünk? – kérdez rá, mikor már a szobám ajtajánál járunk
- Igen, a többit majd megoldják, illetve majd segítek még később az apróságokkal, de azokat először anya át akarja törölgetni, letakarítani, így most van egy kis nyugalom – válaszolok részletesebben kifejtve, hogy ha lenne más kérdése, hogy talán meddig, vagy neki kell-e még segíteni, ne kelljen annyit visszakérdezni. Ki is nyitom az ajtómat, majd előre engedem, még egy kis mondatot hozzátéve. - Így végre elmondhatod, hogy miről akartál beszélni – magam mögött be is zárom az ajtót, hogy ne zavarhasson senki s megvárom amíg helyet foglal, persze az ágyamon. Én meg akaratlanul is „agyturkász” pózt veszek fel, fordítva ülve a széken, és ez csak akkor jut eszembe, amikor ismét megszólalok, de már nem fogok csak ezért helyzetet változtatni.
- Szóval?
- Eto… - nem könnyű belekezdeni, gondolom és látom is, de lassacskán csak sikerül valami lépést tenni - Ano, senpai, hogyan lehet két fiúról megállapítani, hogy szeretik egymást? – nem rögtön egy kérdésre számítottam, ráadásul olyan témában jön felém a kérdés amit nemhogy tapasztalatból, de még a „normál verzióban” sem beszélhetek tapasztalatról sem. Nem nézem annyira az embereket vagy ilyen filmeket, így első ledöbbenésem után jön az agyalás. - Tudom, hogy nehéz kérdés, de mégis, mit gondolsz, honnan lehetne felismerni, hogy két fiú, akiről nem gondolná az ember alapesetben, mégis olyan kapcsolatban lehet.
- Ano… - kis hang kiadásával húzom az időt míg gondolkodom, és csikorognak a fogaskerekek, próbálom minden olyan emlékemet összeszedni amiből én úgy gondolom vagy látom, hogy mások egy pár. Ezt kéne átinvesztálni „meleg” verzióba. - Gondolom, mint a normál pároknál, akik titkolni igyekeznek... Fogalmam sincs, nincs benne tapasztalatom. – mentegetőzöm mert tényleg nem tudom elképzelni, sosem néztem kifejezetten meleg párokat, hogyan viselkednek az utcán.
Hátraveti fejét hangosan gondolkodva, én meg egy pillanatra leragadok nyaka ívén, így szemből nézve… egészen más. - Szóval a gesztusok... Ha titokban randiztok, akkor nem akartok összefutni senkivel, igaz: Ha meg mégis, akkor igyekeztek elszivárogni, nee? Illetve előnyben részesítitek egymás társaságát, mint a többiekét, nee?
- Hát, gondolom… - nem tudom hova szeretne ezzel kilyukadni.
- Csak azért kérdezem, mert úgy tűnt számomra, hogy Kurokocchi és Kagamicchi... hát, hogy több lehet közöttük, mint barátság. Csak arra gondoltam, mert az én szemem is "felnyílt" bizonyos értelemben, talán többet akarok belelátni dolgokba – először egy kellemes mosolyt villant, majd mintha az arcizma nem tudna hazudni úgy változik meg minden vonása, hogy kiemelik a szemében tükröződő elveszettséget. Eszembe jut a múltkori, amikor én is láttam őket, ebből már tudom, hogy ő is látta őket, bár nem is kellett volna kétségesnek lennie, de hogy még el is kezdett gondolkodni rajta… most pedig ez az arc, majd egy nagyobb sóhaj és rájön, hogy még mindig figyelek. - Ne értsd félre, nincs bajom velük!... – már hogyne lenne? Nem elítélés miatt, hanem mert… talán… nem is talán, szerintem biztosan ő volt az aki matt máshogy látja már a világot, és most kiderül, hogy másé. Felpattanok a székről és mire észrevesz, már mellette, vele szemben ülök, és átkarolva adom meg azt a helyzetet neki, hogy ha akarja, kiadhatja magából a bánatát, hogy senki ne láthassa, még én sem. Én csak tudni fogok róla, de el sosem árulom, s ha nem látom úgy könnyebb neki és nekem is.
- Természetes, ha le vagy törve, de egyrészt még semmi sem biztos, másrészt nagyszerű srác vagy, biztos vagyok benne, hogy megtalálod a te igazidat, ha mégsem ez lenne az – ennél pozitívabbat nem tudok neki mondani, ami most segíthetne. Azt nem kell újfent hangoztatnom, hogy mellette állok. Belemarkol a felsőmbe kapaszkodón, nyugtatásul a hátát simítom meg egyszer felidézve, hogy nekem is segített, s bár nem sok tiszta emlékem van arról a pillanatról, de valami mégiscsak rémlik. Hihetetlen, hogy egy bálvány, egy ennyire ismert és rajongott személy akiért bolondulnak a lányok épp egy fiú miatt legyen így érzelmileg kifordulva magából. Ahogy megsimítom megremeg, talán már elengedett pár néma könnyet- Shh, ne sírj! – persze ezzel csak az ellenkezőjét fogom kiváltani, de legalább hamarabb túllesz rajta.
- Senpai, én nem… - elhajolna de nem hagyom, amíg nem adta ki addig nem nyugodhat meg igazán, és ezt most itt elérem, hogy az első stádiumon átessen. Még jobban megragad, érzem hogy kezd átbillenni, már nem sok kell és a néma remegésből hangosabb sírás lesz, amikor sóhajtva olyat mond, hogy teljesen lefagyok tőle. - Senpai, bárcsak lány lennél!... – ettől még ő is megdermed, annyira, hogy érzem, mind a ketten elfelejtünk levegőt venni hosszú pillanatokig és annyira meglepődtem ezen a kijelentésen, hogy amikor felkapja a fejét, könnyedén engedem mozogni, és hogy rám is nézzen már vörösödő szemeivel. - Én nem úgy... – majd zavartan elfordul, s még fel sem eszméltem, már az ajtó felé robog - Azt hiszem, jobb, ha most hazamegyek, senpainak úgyis dolga van még.
Becsapódik az ajtóm hallom, ahogy rohan le az emeletről, észbe kapva csörtetek utána, kiáltva nevét, de már csak anyámat hallom hogy tanácstalanul elköszön tőle. Nem rohanok le, hanem inkább vissza a szobába, kihajolva az ablakon nézek utána, de már csak a hátát látom és azt sem sokáig. Utána kiáltanék, de mi értelme lenne?
Azt hiszem most valamit nagyon elrontottam. De tényleg nagyon.
Tanácstalanul vakargatva a fejemet, majd sóhajtva leülök az ágyra, és hátra csapódom, a plafont vizsgálva üres szemekkel. Nem is nézem, csak bambulok ki a fejemből és minden esemény az agyamban zajlik. Mit ronthattam el? Végigpörgetem az agyamban, de semmit nem találok.
Vajon azért mondta ezt, mert ha lány lennék sokkal jobban átérezném a helyzetét? Valószínű, hogy így lenne, mert így srácként nagyon nem látom át sem egy lány helyzetét sem egy olyan fiúét aki a fiúkat kedveli. Oké, tudom Kise azt mondta most először történt vele ilyen, ezért is volt letargikus jó ideig mire sikerült visszazökkenteni, erre jön egy újabb nehézség. Tenyereimmel gyűrögetni kezdem az arcomat morogva, és bosszankodva saját magamon. Gomen, Kise… valóban nem vagyok lány, de ezek után azt hiszem nem is akarok a lenni… túl bonyolult ez nekem.
~*~
Egész kihat rám is Kise problémája, mert hiba csinálok ezer más dolgot még, csak visszatérek ahhoz a gondolatmenethez, hogyan is tudnék neki segíteni. Egyszerűen nem tudok lányosan gondolkodni, nekem ez nem megy. Vacsoránál is míg a szüleim beszélnek, én csak bambulok magam elé, és mint egy robot ütemesen pakolom a számba a kaját. Megrágom rendesen, arra hagyok időt, de nem figyelek, épp melyik falat mikor kerül a számba.
- Nagyon kedves volt Kise-kuntól, hogy segített – hallom meg fél füllel anya hangját, erre felfigyelek és csak bamba mosollyal bólintok rá. – Nem tudod miért sietett úgy el? Még meg sem tudtam kínálni sütivel vagy valamivel.
- Ah, eto… hívta valaki, szóval nem tudom.
- Remélem minden rendben van azért vele – erre lepillantok a tányéromra, hogy újabb falatot pécézzek ki magamnak.
- Én is remélem – rágás közben végre a beszélgetés után feleszmélek, és jut agykapacitásom másra is – Jut eszembe, idén később megyünk edzőtáborba, július végére fog esni.
- Tényleg? – vág anya kétségbeesett arcot – a húgod akkor fog hazajönni, na meg… a szülinapod… Nem jó időzítés.
- Gomen, de sajnos csak így tudtuk megszervezni. – húzom el a szám. Mondjuk nekem majdnem mindegy, vagyis… a majdnem főleg azért, mert Moriyama és Kobori biztosan emlékezni fog rá, Hayakawa vagy Nakamura talán, de nem hiszem… nem szeretném ha a többiek szervezkednének valamit.
- Ugye arra emlékszel, hogy azt beszéltük, idén nem tudjuk annyira támogatni? – felkapom a fejem, majd elkomorodva nézem a tálalótányért.
- So, majdnem el is felejtettem, hogy tavaly szó volt erről, már emlékszem, Yukiko cserediák útjára kellett.
- Bizony, de… mivel a szülinapod akkor lesz, így valamennyit csak kisegítünk, ugye? – pillant apámra, aki kissé komoran, de azért beleegyezően bólint.
- Akkor viszont szükségem lesz valami hétvégi munkára, hogy a többit összeszedjem, tudtok valamit?
- Majd holnap megkérdezem Asahina-sant, hogy abban a gyorsétteremben dolgozik-e még a közelben, rendben?
- Arigato – egy savanyú mosolyt tudok csak nyújtani. Persze hálás vagyok, nem húzom a szám, mert meg volt beszélve és nem is erről van szó, csak kissé lerongálta a kedvemet a mai nap… is.
~*~
Vajon felhívjam? Ráírjak? Talán nem kéne zaklatnom, így is nyúztam már eleget, ráadásul nem jó módszerrel próbáltam segíteni neki. Egy lány vajon mit mondott volna neki? Hiú reményekkel táplálja? Annak mi értelme lenne? Nem tudom mit tett volna egy lány, de lassan kezdem azt érezni,hogy nem is akarom tudni. Csak forgolódom az ágyban, és nem bírok sem elaludni sem rávenni magam, hogy csináljak valamit. Ez az átka annak, ha lefekszem azzal a célzattal, hogy aludjak, de nem megy, felkelni már nincs kedvem, de az istenét nem álmosodnék el. Néhányszor magamhoz veszem a telefont, kinyitom, bambulom az időt és kiégetem a retinám a sötétben a világos készülékkel, majd összecsukom és leteszem. Fel kéne hívnom, de mit mondatnék neki? „Sajnálom, hogy nem vagyok lány”? Na attól biztosan kiborulna vagy nem tudom, de nem lenne jó vége. Hogy hogyan van? Biztos elég szarul, azt meg nem akarom hallgatni, hogy hazudik erről. Jobb, ha nem agyalok ezen, alszom, holnap pedig majd találkozunk.
Reggel viszont nem érzem azt, hogy elég hamar elaludtam volna, mert bár a szokásos rutinnak ébredek, a szemem nem hajlandó tudomásul venni dolgokat, és rendesen működni. Így megyek neki az asztalomnak, amikor épp csak a fürdőbe mennék ki eléggé be is verem az alkaromat, még akkor is szisszenek amikor már a mosdóban könnyítek magamon, s kézmosásnál hidegvizet használok hogy átdörgölhessem a megütött pontot is. Azt hiszem ez délutánra lila lesz… Milyen ügyes is vagyok én, korán reggel asztalsarokkal kinyírni magamat.
Iskolába menet még reménykedek abban, hogy összefutok vele, de sehol nem látom, hiába kitűnik a tömegből szőke üstöke, magassága na meg hogy alapból van egy olyan feltűnő kisugárzása de semmi. Rácsábulok néha a telefonra és a markomba veszem, de csak nem hívom fel. Nem akaszkodhatok rá, mert a végén azt hinné, hogy a keservéből „táplálkozom” kiélem magam rajta. Még magam számára is erős önkritika lenne, ezért hagyom is inkább egészen az ebédszünetig. Lemegyek a termükhöz, de nem látom, és amikor megkérdezem az egyik osztálytársát, azt válaszolja hogy három lánnyal ment el ebédelni.
Hm… Így visszamegyek a termembe inkább, és ott eszem meg a bentomat, nem egyedül, mert betoppan Moriyama és Kobori is beszélni közben, meglepődve jegyezve meg, hogy végre elérhető vagyok. Igaz a beszélgetés abból áll, hogy főként Moriyamát hallgatjuk, ez nem baj, addig van időm járatni a fejemben az agytekervényeket. Talán direkt választott most lánytársaságot? Lehet valamelyikkel összebarátkozik annyira – egyelőre kétlem – hogy vele tudjon inkább ilyeneket megbeszélni? Hisz tegnap azt mondta jobb lenne ha lány lennék, valószínűleg jobban megértené egy lány barát mint egy annál is tudatlanabb fiú. De lehet szimplán csak elrabolták a rajongói. Azok között biztosan nem fog olyan barátra találni akik ilyenben segítenének neki. Miért jobb nálam egy lány? Úgy megszorítom az evőpálcámat, hogy nem sok kéne hogy eltörjön és csak a minősége miatt nem is történik meg, az ujjam hamarabb megsínylené.
Csak alig, tényleg csak alig bosszant, hogy legalább ebédszünetben szerettem volna beszélni vele, hogy jobban van-e már és miért rohant el olyan sebesen. Talán így mentette ki magát, mert nem akarta, hogy tudjam tényleg kisírja a bánatát? A lányok szoktak ilyet csinálni nem? Totál összezavar ezekkel a félig kimondott gondolatokkal…
Délután viszont nem lesz időm rá, mert a magánoktatómhoz megyek, hogy segítsen gyakorolni egy kicsit a gitározásban. Mivel ma nincs edzés, ezért van rá bőven időm, és haza is tudok menni előtte kényelmesen. Az utolsó óra elteltével teljesen beletörődtem abba, hogy egy újabb napot kell majd várnom rá, hogy tudjunk beszélni, s a benti cipőm pakolom, azaz pakolnám be a szekrénybe, amikor lépteket hallok és oda is irányul figyelmem. Meglátom egyedül, ahogy a napsütötte udvaron áll, zsebrevágott kezekkel és amolyan sablon mosollyal.
- Kise… - különös érzés fog el, mert olyan ábrázata van mintha valami türelmetlen vágya lenne, vagy csak zavarát akarná leplezni vele. Azért elteszem a cipőmet, mielőtt kisétálnék hozzá. Olyan érzésem van, mintha elfognék egy halat az után, hogy egész nap kergettem a vízben.
Megállok vele szemben, így kicsit felfelé kell nézni.
- Ebédszünetnél kerestelek. – jegyzem meg halkan, s zavartan vakargatja meg a tarkóját, s úgy néz ki egész normális és szokásos az ábrázata, semmi rejtegetés.
- Gomen, elmaradtam egy házival és a segítségükért cserébe a lányokkal kellett ebédelnem, honto gomen – összeteszi tenyereit és még biccent is hozzá, de csak megmosolygom és ha alacsonyabb lenne nálam, akkor még bele is borzolnék a hajába.
- Menjünk egy darabon? – indulok meg, és nyugodtabb mosollyal csapódik mellém. Én zsebre vágott kezekkel, ő meg… Nos nem tudom megállapítani csak azt, hogy valahogy nem talál helyet a kezeinek. Vagy lóg, vagy a táska pántját markolják, de huzamosabb ideig nem bírja egy helyen.
- Ano… mára van valami programod, Senpai? – érdeklődi kedvesen, s egy biccentéssel válaszolok is.
- Ühm, hazamegyek, aztán egy ismerősömhöz. – a csalódottságát megint egy másfajta mosollyal rejti el, de ezt már én is észreveszem könnyen.
- Ah, naruhodo… Megkérdezhetem kihez? – látszik, hogy nem szeretne pofátlanul faggatózni, csak kíváncsiskodik. Persze amúgy is válaszoltam volna neki, de így még nagyobb kedvvel teszem.
- Hai, az egykori senpaiom, ő is ide járt a Kaijoba, de akkor volt végzős, mikor én elsős. Gitárlecke miatt megyek hozzá.
- Értem – azt hiszem szeretett volna elmenni valamerre, viszont sajnos most én sem hívhatom meg, mivel… nem az én otthonomról van szó, ráadásul mit csinálna amíg mi gyakorolunk? Zavarba ejtő lenne, ha addig csak úgy nézne.
- Annyira nem sietek, egy kis kerülővel fagyizhatnánk egyet, mielőtt hazamegyek, nee?
- Jól hangzik, iko – csillan fel a szeme és egész vidáman fordul a sarkon balra, amikor sajnos kénytelen vagyok lerombolni ezt a jókedvét, de már nem akarom tovább húzni.
- Tegnap… - kezdek neki nagy nehezen, erre érezhetően lefagy. Tovább sétál, nem áll meg, de megfeszül a válla, látom, s nem is néz felém, csak előre, az arcára fagyott rejtett mosollyal. – Gomen, ha olyat mondtam, amit nem kellett volna, de remélem már jobban vagy, még anyám is aggódott, hogy úgy elrohantál.
- Ie, nem kell bocsánatot kérned – megváltozott a hangja, nem olyan, mint az előbb, valahogy teljesen tovaszállt belőle az a jókedv, ami egy perce még benne volt. – Inkább nekem kéne, hogy csak úgy elrohantam.
- Neked sem kell magyarázkodni – sandán lepillant rám, én fel rá, és egy megkönnyebbült szusszanással adunk egymásnak egy kis mosolyt, a bolt közelébe érve viszont le is lassítok. – Azt hiszem elég lesz egy jégkrém is, ahhoz most jobban van kedvem.
- Hai, máris hozom, milyet szeretnél? – megilletődöttségemben elfelejtem azt válaszolni, hogy „ugyan nem kell, veszek magamnak”, helyette csak intek kezemmel.
- Mindegy, rád bízom. – be is illan, majd olyan gyorsan jön is ki egyetlen kis csomaggal, de a mérete alapján rájövök, hogy kétpálcásat vett.
- Dozo – adja meg nekem a lehetőséget, hogy kibontsam a finomságot, majd letté is töröm a jégkrémet és vissza is nyújtom neki a felét.
- Arigato – vicces hogy pont egy rózsaszín fagyit fogott ki, gondolom valami nagyon édes lesz, de nem baj, finom ez is, most jól esik ebben a melegben, mindegy milyen ízesítésű.
- Nandemonai. – nem tudom milyen más beszédtémát hozhatnánk még fel, így nem gondolkodom különösebben, csak ami éppen eszembe jut azt kimondom.
- A segítséged miatt inkább nekem kellett volna téged meghívni, ah, jut eszembe. – magam elé húzom a táskámat. Majdnem el is felejtettem, az ebédszünetben még simán eszembe lett volna, de legalább sikerült emlékeznem rá.
- Mondtam már, hogy semmiség – válaszol azért, majd kíváncsian figyeli, hogy mit maratok. Egy pici doboz kerül elő becsomagolva kívü-belül, de persze csak én tudom, hogy belül is be van csomizva a pakkocska, hogy friss maradjon.
- Ezt anyám küldi, szeretett volna nálunk megkínálni, csak… nagyon elrohantál – halkabban fejezem be a mondatot. – Muszáj eltenned – jelentem ki komolyan, elvégre én is eltettem és megettem az epret, amit múltkor adott.
- Arigato… Senpai, folyik a fagyid.
- Mah, Kuso…- amíg fel nem hívta rá a figyelmem, addig észre sem vettem, de már a csuklómon folyik így kénytelen vagyok lenyalni róla. Lentről felfelé, hogy letakarítsam az útját, majd már a jégkrém alját „takarítom” le, hogy ne csöpögjön tovább, s mire megszenvedek vele, már megint Kisére tudok nézni aki… elég rózsaszín arccal mintha látszólag „összekuporodna” ide sem néz, csak motyogva nyammogja maga elé nézve a saját fagyiját.
Nem zavarom meg, talán épp néz valamit, vagy gondolkodik, nem tudom mit csinálhat, de amikor megint rám sandít először zavart, majd egy pillanat alatt változik meg az arckifejezése, és nagy figyelemmel tünteti ki a karomat, még közelebb is hajolva, én meg dőlök el tőle. Na mi van már?
- Mi történt a karoddal? – mutat a folt felé, mint ahogy észreveszem, nem kell agyalnom azon, hogyan is szereztem, hiszen még elég friss.
- Eto… ma reggel bevertem az asztal sarkába ébredéskor – nem szoktam ilyet csinálni, ráadásul ennyire. – Kicsit elbambultam ébredés után. De nem komoly, már csak akkor fáj ha nagyon megnyomódik – ezt meg is tapasztaltam mag ahogy lecsúszott egyszer a karom a pad mentén, na az nem volt kellemes, de túléltem, még itt vagyok.
- Pedig azt hittem Senpai nem szokott ilyen szerencsétlen lenni – néz megint maga elé, mire megrezzen a szemöldököm és ráncolódik a homlokom.
- Tudod ki a szerencsétlen!? – öklözök a vállába, amihez odakap, de erre a szokásos szócska nem fájón, hanem nevetve hangzik el.
- Itte – halkan nevet egy kicsit egész kellemes lágy hangon, majd nem is kell már fognia a vállát – Ha így folytatod rajtam is lesz lila folt…
- Ne aggódj, az arcodra vigyázok… legalább.
Azt hiszem ahhoz képest, hogy csak egy rögtönzött rövid séta, olyan jól telik el ez a kevesebb, mint egy óra, mint tényleg két jó barát között.
~*~
Két nappal később reggel úgy érzem, mintha minden a rendes kerékvágásban folytatódna tovább, pedig legbelül tudom, hogy sok megbeszélni – netán átélnivaló – van még. Talán csak én érzem így, és csak akkor, ha másról van szó. Ha magam lennék, próbálnék egymagam boldogulni vele, s csak azért nem hoztam fel újra és újra a témát előtte, hogy ne sértsem meg végleg férfiúi büszkeségét – mert az minden pasinak van, akkor is, ha épp nem a lányok iránt érdeklődik. Ha beszélni akar, odajön hozzám, mint a múltkor, én pedig meghallgatom, addig viszont csak figyelek és „tanulok”. Kitanulom a gesztusait, megfigyelem a reakcióit, de mindenképp igyekszem annyi és olyan figyelmet fordítani rá, ami egy éppen búslakodó vagy gondterhelt személynek jár, hogy ne billenjen át a depresszióba.
Csak a metróról leszállva találkozom vele újfent, messziről látom, mert egyrészt kimagaslik a tömegből, másrészt úgy csápol, mintha az élete múlna rajta. Én csak karba font kezekkel az oszlopnak dőlve várom, hogy ideérjen és együtt mehessünk tovább az iskola felé.
- Egy hét múlva elővizsgák. Készültél rá? – hozok fel rögtön egy „kellemes” témát, amire olyan savanyú fjet vág, mintha romlott citromba harapott volna.
- Mah… fogjuk rá. De miért kell erre annyira készülni? Nem számít bele a jegyünkbe nem?
- Aho… ha nem teljesítesz elég jól ezen, akkor kikerülsz a kezdő csapatból értettem?
- Eeeeh! Honto? Ugye csak viccelsz, Senpai, nee, nee? – nyafog nagy szemekkel, mintha engem kéne meggyőznie arról, hogy ez a szabály ugyan ne legyen már betartva.
- Nem viccelek, viszont kezdek aggódni a reakciódon – sandítok fel rá, és erre ijedt fejet vág. – Hogy is hívják az osztályfőnöködet? – az ijedtség mellé meglepettség, majd gyanakvó rettegés is kezd társulni némi remegéssel.
- M-miért kérdezed? – ráförmedek, hogy csak mondja már, s mire kinyögi sóhajtok egy nagyot. Tanított már engem is, könnyű lesz megtalálni.
Közben már beértünk az iskola kapujához, ahol lassan szétválnak útjaink.
- Ma az ebédszünetben ne tervezz be mást, mert fontos, rendben? Találkozzunk a tetőn. Ja ne! – intek, majd elindulok az emeletre, magára hagyva az épületbe folyó emberek tengerében.
Ami viszont teljesen felforgatja a napi nyugalmamat, az nyilván az, amire számítottam. Elmentem az osztályfőnökéhez, hogy elkérjem a dolgozatainak fénymásolatait, még egy órával az ebédszünet előtt, s ahogy átlestem őket, már forrongva csörtetek fel a tetőtérbe.
- Kisseee! – morranom bosszúsan és meg is látom a szokott helyen, nyugisan ült a fal mellett ölében a még becsomagolt bentojával, de még az is majdnem kiesik a kezéből ahogy felpattan ijedtében hangomra, s ahogy meglát mikor elé lépek, kezemben egy köteg papírral a rémület sokkos sötét árnya lepi el arcát, riadt tekintettel. – Mi a franc ez? – dobom-lóbálom a lapokat előtte, szinte az orrába nyomva, mire bűnbánó szintre süllyed meghajoltában és két-három hajlongás után csak úgy marad, várva a „lefejezését”. Le i harapom mindjárt ennek az idiótának. 
- Sumimasen – hadarja úgy, mintha tudná is meg nem is, hogy miről van szó, és ahogy a szőke üstökét bámulom, kezdek lehiggadni és már csak csendben morgolódom.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen rosszul állsz… - végre kiegyenesedik lassan, végig engem figyelve, hogy mikor támadok rá megint, de nem teszem meg.
- Annyira nem rossz ne? Nem állok semmiből bukásra.
- Nem az a lényeg! – jegyzem meg megint hangosabban, mint kéne ezért ismét visszaveszek belőle, és intek a papírral teli kezemmel, hogy üljön vissza, én pedig mellécsapódom, teljesen közvetlen közel ülve. – Ha nem érsz el egy bizonyos szintet, akkor nem játszhatsz a kezdő csapatban, az még rosszabb lenne, ha bármikor bukásra állnál, mert köteleznének a korrepetálásra és egy csomó edzést ki kéne hagynod. Érted már miért fontos? – nézek rá, azért ennyire nem hülye, csendesen biccent válaszként. Csak újabb sóhaj. Nem azért mert azt hiszem nem értette, hanem ez sürgős segítségre szorul. – Nincs mese, mostantól segítek neked tanulni és az elővizsga miatt a teljes hétvégédet rá kell áldoznod, világos?
- Ha-hai… - motyogja félig duzzogva félig mégiscsak félve még attól, hogy netán felemelem a hangom, s amikor leemeli a bentodoboz tetejét és megcsap a finom illat, eszembe jut, mi hiányzik. Fene abba a forrongó vérembe. – Senpai te nem hoztál ebédet?
- De, csak lent hagytam… már nincs időm visszamenni. Na mindegy, majd következő szünetben megeszem.
- Kérsz belőle? – tök vidám fejjel nyújt felém egy falatot, de csak leintem.
- Egyed csak nyugodtan, mondom, hogy hoztam enni. – előkapja a kiskutya szemeket, meg hogy csak egy falatot, és addig nyúz vele már az orrom alá tolva a kaját, hogy végül bekapom a felkínált kis gömböt, úgy kell kihúznia a számból a pálcát, de mégis végtelenül elégedett képet vág hozzá, olyannyira, hogy komolyan zavarba jövök tőle. Mivel tele szájjal nem illik beszélni, előbb lenyelem az ételt és csak utána jegyzem meg halkan.
- Oishii… De ezzel még nem kenyereztél le, ugyan úgy meghajtalak majd a tanulásban – vágok komoly fejet, de már egyáltalán nem vesz komolyan, mint az előbb amikor dühösebb voltam.
- Hai-hai, csak még kóstold meg ezt is! – hiába tiltakozom, akkor is megkínál szinte mindegyik dologból, az utolsónál már nem is tiltakozom, de nem is hagytam magam ilyen könnyen, csak pár falatot fogadok el, mert nekem még van kajám, neki már nincs, vagy ha van is arról nem tudok. – És mikor kezdjük?
Különös érzés fog el, mert nem erre számítottam amikor felhoztam a tanulást, sok nyavalygásra vártam – ami ugyan még bőven bekövetkezhet a közös tanulás alatt – de ehelyett egész lelkes nekiindulást kapok.
- Még ma, úgyhogy suli után felmegyünk valamelyikünkhöz, ezt majd döntsd el iskola végéig rendben?
|
| ef-chan | 2013. 08. 18. 21:42:09 | #26964 |
Karakter: Kise Ryouta
Megjegyzés: (Senpainak)
Ahogy egyre közelebb hajolok, ahogy egyre tisztábban látom viharkék szemét, amelybe értetlenség és némi szívdobbanós riadalom is kúszik, önkéntelenül is valami egészen sóvárgó gondolat fogalmazódik meg bennem, mélyen belül, nem is tudatosulva igazán, egyszerűen csak ellep, és hagyom, hogy hozzá vonzzon, végigfuttatva tekintetem az orra ívén - fel sem tűnt eddig, hogy milyen tökéletes és gyönyörű íve van az orrának, mintha csak azt súgná, rám tapaszd ajkaid röpke csókra, ne hagyj ki! Szám teljesen kiszárad, s már épp nagyot nyelnék még közelebb törekedve, mikor a képembe tenyerel, s a fájdalom kijózanító.
- Jól van na, elfogadom - jelenti ki, kirántva a kezemből az édességet, én pedig felébredve egyenesedem ki fájlalva kicsit az orrom. Bár jobban fáj az a fal, aminek láthatatlanul ütköztem...
A csörgés viszont megint felé vonzza a tekintetem, és nem tudok nem elmosolyodni, ahogy ráveti magát a pockyra. Teljesen egyszerű figyelmesség, mégis úgy majszolja, mint egy óvodás, aki a világ legfrankóbb dolgát kapta meg épp. Nehéz megállni kuncogás nélkül. De még így is lebukok.
- Mi van? - morran rám erélyesebben, de ezzel csak azt éri el, hogy még szélesebb lesz a mosolyom. Mert ilyenkor úgy érzem, nincs is az a fal.
- Azt hittem, előtte ebédelsz majd, Senpai - jegyzem meg ártatlan iróniával, s nem is tud igazán mit mondani. Mert az "uruse" nem válasz, az csak valamiféle kompenzáció, hogy ne érezze magát olyan rosszul, amiért "lelepleztem". Követem hát a példáját, és előveszem a saját ebédem, s most még étvágyam is lett, ahogy kivirágzott bennem egy adag boldogság. Örömet akarok neki szerezni, el akarom kényeztetni, a tenyeremen hordozni még jobban, azt akarom, hogy mosolyogjon, hogy csak nekem mosolyogjon - mily önző -, sőt, azt akarom, hogy csak az enyém legyen minél több rész belőle. Olyan titkok, amelyeket senki más nem tud. Bármi, a legapróbb dologtól kezdve a legnagyobbig minden.
S végül is már haladok a dolgok felé, hiszen eddig csak nekem gitározott, csak nekem beszélt arról, hogy gondolkodott egy ideig azon, hogy megpróbál teljesen saját dalt írni, s én vagyok az egyetlen, akinek megígérte, hogy ha elkészül, elsőnek játssza el a megszületett kis dalt. Csoda, ha az előző apró ború után sugárzó napsugárként terül szét arcomon mosolyom?
Apró mozdulatait viszont észlelem - elég érzékeny vagyok az ilyesmire -, s mikor sokadszorra fordul felém lopva, megerősítve bennem, hogy a dolog nem puszta véletlen, rá pillantok én is.
- Hm? Nani? - érdeklődöm. Lehet, hogy van valami az arcomon?
- Nanimo - rázza meg kissé a fejét. -, csak jó látni, hogy megint mosolyogsz - küld felém egy félmosolyt. Ez a tény, na meg az, hogy közben egy pockyt tol a szájába, amely olyan hívogatóan lebeg a levegőben, miközben elpusztítja senpai, totálisan szíven üt. Perverz gondolataim és vörösségem rejtve fordítok neki hátat, még a kezem is az arcomra tapasztva. Basszus, senpai, hogy lehetsz ilyen védtelenül szexi?!
- Eto... jól vagy? - érdeklődik aggódón, én meg gyorsan, időnyerés céljából hátraintek, és kétségbeesetten kezdek gondolkodni, mi a fenét mondhatnék neki, ami megfelelő magyarázat lehet a viselkedésemre.
- Hai, hai, csak... - csak mi? Mah!... - csak nem akartam rád tüsszenteni - mondom végül, bár elég láma indok, de ha sokat várok, akkor meg az lesz gyanús, és azért nem lesz egy jobb ötlet se hiteles. Mindegy is, mert nem firtatja a dolgot, így megmenekülök attól, hogy valami ritka kényelmetlen szituációban találjam magam.
* * *
Azt hiszem, hogy még sosem gondoltam így, de ahogy a rajongóim körében állok - hiába kapok egy csomó kedveskedő ajándékot - valahogy nem érzem magam jól. Sokkal szívesebben lennék a csapattal, de legfőképp senpaijal. Sajnos azonban nincs szívem teljesen elhanyagolni ezeket a lányokat se, akik sokat készültek, törték magukat, hogy készítsenek nekem valamit, és össze is szedték a bátorságuk, hogy megszólítva átadják őket. Ennek ellenére egész hamar lerázom őket arra hivatkozva, hogy be kell melegítenem rendesen a meccs előtt, és megkérve őket, hogy szurkoljanak nekünk, le is lépek a csomagjaimmal.
Ám mikor visszaérek az öltözőbe, senpai sehol. Rá is kérdezek Moriyamánál, aki elárulja, hogy már megint kiment gubbasztani egy félreesőbb padra. Furcsa, de mindig ezt csinálja, először arra gondoltam, hogy erre van szüksége a koncentráláshoz, de amikor szerinte komolyabb meccset fogunk játszani - bár szerintem ez sem lesz nehezebb, mint a többi, mert amíg nincs benne a csapatban valamelyik régi csapattársam, szerintem egyáltalán nem nagy falat, simán lenyeljük majd őket -, akkor mindig hatványozottabban feszült, és azt hiszem, ez talán már nem normális, de tenni nem sokat tudok azon kívül, hogy most, még lepakolni is elfelejtve, elé sietek, hogy én legyek az, aki "figyelmezteti", ahogy rábukkan.
- Senpai, még nyolc perc.
- Ah, hai... - sóhajt aprót, de ahogy felnéz, látszik rajta a megütközés, körülbelül ez az a pillanat, amikor rádöbbenek én is, hogy az összes cuccomat magammal cipeltem, ahelyett, hogy levágtam volna őket az öltözőben. Ez így olyan... ciki. Ráadásul hirtelen az egészet ingatagnak érzem, és ösztönösen is felnyüsszenek, ahogy az egyik csomag tényleg mintha megindulna.
- Senpai, tasukete!
Segítség helyett azonban csak letolást kapok.
- Aho, minek fogadtad el mindet? Vidd be az öltözőbe! - elszontyolodva fordulok meg, hogy eleget tegyek a kérésének. Hah, mintha választhatnék, hogy elfogadom, meg különben is, senpainak sem lenne szíve visszautasítani, ha belegondolna, hogy milyen sok idő elkészíteni egy-egy ilyen csomagot, benne a kész kaját, amit még szépen be is csomagoltak...
Bár tény, azon túl csak a gond van velük. Erre kifejezetten akkor jövök rá, amikor le kellene pakolni őket. Végül szép csomagolás ide, szép csomagolás oda, egyszerűen lehajítom őket. Jó lesz majd a meccs szüneteiben. Majd megint szétosztogatom a javát a többiek között, ennyit úgysem tudnék megenni, és nem is lenne előnyös, ha képes lennék rá.
Ahogy a probléma megoldva, elégedetten sietek ki a pályára, hogy ne késsem le a bemelegítést, de persze nem ilyen egyszerű az élet. Még elkap pár rajongó egy-egy szóra és aláírásra, s iszonyatosan gyorsan firkantok alá mindent mindenhol, csak szabadulhassak, még bocsánatot is kérek, és futok tovább, hogy az utolsó pillanatban végre beeshessek a terembe.
- Sumimasen! - rikkantom jókedvűen, hogy még ennek ellenére se késtem el. - Lefoglaltak a rajongók még egy kicsit - szinte azonnal megpillantom senpait, és boldogan érkeznék meg elé, de ahelyett, hogy hygná, hogy körbelelkendezzem, egy nem várt, hatalmas rúgással terít le, csak úgy nyekkenek a földön.
- Bakayaro! Mindenhonnan elkésel - ordítja le a fejem, elérve, hogy sírós fejet vágva tapogassam a rúgás nyomát.
- Demo.. nem is késtem el - Senpai olyan kegyetlen tud lenni...
Talán ő is érzi, hogy túlzásba eshetett, mert hátat fordítva fúj egyet, majd visszafordulva nyújtja felém a kezét, hogy felsegítsen, amit először ugyan félve, de végül elfogadok. Ám alig, hogy feltápászkodom, máris sípolnak, s biztatón pillant rám, a csípőmre csapva: - Mindent bele.
S már el is lép, hogy lemaradjon - szerencsére - arról, hogy egész elpirulok. A "válaszom" is csak magam elé suttogom csendesen: Hai.
* * *
Nem nagyon kellett megerőltetnünk magunk, olyannyira, hogy az edző nem is játszatott a második két negyedben, így volt időm senpait bámulni. Annyira, de annyira kakkoi! El is méláztam az öltözéskor - bár helyesebben fogalmazva megint sikerült rázombulnom senpai előbukkanó idomaira, komolyan, ez már beteges! -, s ezért csak most, hogy megérkeztünk a buszmegállóhoz, realizálódik bennem, hogy én baromi szomjas vagyok.
- Ah, szomjas vagyok - sóhajtok is fel, ezzel mindenki tudtára adva eget rengető problémámat.
- Én is - jegyzi meg senpai, s bár nem akartam visszamenni már, mert mindjárt jön a busz, ezt az információt nem tudom figyelmen kívül hagyni.
- Mindjárt jövök - rikkantom már félútról vissza, ahogy visszasietek a sportcsarnokhoz. Nem kell sokat keresgélnem, és szerencsére már a tömeg is elszivárgott, s velük a legelszántabb rajongók is, így valóban hamar tudok venni az egyik automatából két üdítőt, magamnak epreset, senpainak viszont lime-osat, mert azt jobban szereti. Aztán uzsgyi vissza.
Már messzebbről látom, hogy egyedül van, és épp nagyon el van gondolkodva, így aljas terv fogalmazódik meg bennem. (Ahelyett, hogy mint egy normális embernek, az kezdene el bennem motoszkálni, hogy hova tűnhettek a többiek...)
A háta mögé lopózok, majd előre hajolva nyújtom neki előre az üdítőjét, hogy nagyot szippantva az illatából a fülébe búgjam: - Ugye már hiányoztam?
Riadt megilletődéssel hajol előrébb, de elveszi az üdítőt, mondhatni egyre jobban tűri az ilyen kis merényleteim, s ez a tény - megint csak botor dolog, de boldogsággal tölt el, mert el is távolodhatna tőlem a furcsa viselkedésem miatt. Iszonyatos szerencsém van, ugyanakkor szerencsétlen is vagyok, amiért ő vett le a lábamról teljesen, akaratlanul is fülig magába bolondítva.
- Aho, megint késtél, el is ment a busz meg a többiek - mormog. Körbenézek, konstatálva kissé zavarba jőve, hogy akkor ezért volt senpai olyan feltűnően egyedül.
- Aah, honto? Gomenne - kérek őszintén bocsánatot, mert nem ez volt a célom, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy bánom, hogy így alakult. - De köszönöm, hogy megvártál - fűzöm hozzá, mert tényleg jól esik, hogy csak miattam itt maradt, mégha minden bizonnyal az nagy súllyal járult hozzá, hogy többek között neki is mentem innivalóért. De mivel nincs mit tenni, a busz már elment, leülök mellé a padra, és kinyitom az üdítőmet, hogy nagyot kortyolhassak belőle. Halvány ingerültsége nyoma is eltűnik, ahogy hasonlóan hozzám, ő is belekortyol a frissítő italba, s elégedetten láthatom oldalra sandítva, hogy jól emlékeztem, tényleg ilyesmit szokott inni meccsek után.
- Arigato - köszöni is meg, hogy aztán egy kis ideig csak csendesen zombuljon mellettem, míg el nem szánom magam arra, hogy megtörjem a csendet.
- Ano... Senpai... - hangom egész bátortalanra sikeredik, s talán pont ez az, ami miatt "megkeményítem" az arcvonásaim, és magabiztosabb képet vágok addigra, mire néhány pillanat múlva rám néz hümmögve, ezzel kifejezve, hogy figyel.
- Szombaton ráérsz? - a kérdés egyértelmű, a reménykedés örök, főleg bennem, s én lennék a legjobban meglepődve, ha már lenne más programja. Azt hiszem, zokon is venném, ha visszautasítana, ugyanakkor mégsem vagyok teljesen biztos benne, hogy van kedve velem kódorogni. Rásegít erre az utóbbi, bizonytalanabb érzésre, hogy elgondolkodik, mintha végig kellene pörgetnie a programját, s csak azután válaszol, nagy megkönnyebbülést okozva: - Gondolom, igen.
Azonnal fel is derülök, még inkább úgy mosolyogva bele a világba, mint a vadalma: - De jó, képzeld, kaptam minap egy szórólapot egy új helyről, sok minden van benne, bár csak egy dolgot néztem ki, és nyitási akciókkal van tele, elmehetnénk - adom elő a legújabb felfedezésemet.
- Jól hangzik - lelkesül rá ő is a maga módján, de a folytatással agyonüti a lelkesedésem egy jó részét: -, holnap megkérdezzük a többieket? - Mah, nem akarok osztozni. Jó, a többieket is bírom, de ez most senpaijal más. Egy randira - mégha nem is igazi - nem akarnám elhívni az egész bandát...
- Öhm, megkérdeztem őket, de azt mondták, nem érnek rá - vágom rá hirtelen a hazugságot, de neki nem kell tudnia. Nem szép dolog, de akkor sem kell tudnia.
- Ah, so... - szerencsémre belenyugszik, íg ismét megkönnyebbülés jár át, mégha ehhez most enyhe bűntudat is társul, hogy hazudnom kellett neki. -, és akkor szombaton hánykor? - kérdezi, engem is visszabillentve a gyakorlatiasabb dolgok irányába.
- Eto... - gondolom gyorsan végig, hogy lenne jó. - legyen mondjuk tíz óra, és a Kiyoko sétányon, az mindkettőnknek félúton van.
- Hai-hai, akkor tizenegyre ott leszek, akkor talán nem várok sokat - feleli nem csak szimplán szúrva, szabályosan ledöfve.
- Hidoi - nyígok is fel rögtön, s mosolya még inkább elszánttá, na meg durcássá tesz: - Csak azért is időben ott leszek, hogy én várjak rád! - de nem hisz nekem, csak rám hagyva a dolgot, legyint kishitűen. Na majd meglátod, senpai!
* * *
Basszus, basszus, basszus, basszus!
Azonban hiába kántálom a "varázsszót", csak nem akar kevesebbet mutatni az órám. Megint el fogok késni! Ezt komolyan nem hiszem el! Pedig direkt jóval előbb elindultam, mint indultam volna normál esetben, de mintha minden összeesküdött volna ellenem. S hiába sprintelek, egyszerűen még én sem tudom ennyi idő alatt megtenni ezt a távot.
Meg sem lep, hogy ahogy befordulok a sarkon, már láthatom alakját. Tuti egy csomót várt rám, és tuti agyon mérges, vagy ami még ennél is rosszabb, rezignált, és a képembe fogja dörgölni, hogy ugye, hogy megmondtam...
Nem is tudok mást kinyögni, ahogy előtte kétrét görnyedek, mint egy újabb káromkodást: - Kuso...
Nem hallom, csak érzem, hogy az ajkai válaszra nyílnak, de meglep annak tartalma: - Nyugi, csak nemrég értem ide.
- Tényleg? - egyenesedek fel hirtelenjében, ami nem volt a legokosabb ötlet, máris köhögnöm kell és egy rövid ideig a hányinger is jelentkezik mint kedvenc tünetem.
- Ühm - bólint, majd nem törődve az állapotommal, amivel végül is annyira nem is kell foglalkozni, mert picit visszagörnyedek, és máris jobban vagyok, érdeklődik inkább a program iránt: - Nos akkor merre?
Beletúrok a táskámba, és egy kisebb túrás után megtalálom a szórólapot, amit még a múltkor raktam el, és felé nyújtom: - Tessék.
- Karaoke? - néz rám, mire lelkesen bólintok.
- Persze csak ha neked is jó, ha nem tetszik választhatsz mást - teszem azért még hozzá hadarva, de engem leginkább az érdekel a választékból. Megfordítja ugyan a szórólapot, de nem sokkal később rábólint: - Nem, jó lesz. De ez csak délután nyit - állapítja meg a képembe tolva a szórólapot.
- Tudom - felelem magabiztos mosollyal. Nem vagyok én hülye, ha "randiról" van szó. - igazándiból azért mondtam tízet, mert addig sétálhatnánk egyet, és ott tudunk is enni, a karaoke terembe be lehet vinni bármilyen itt vett kaját, látod? - hajolok közelebb, hogy rábökjek az információra.
- Rendben, te vagy a mai programszervező - adja meg magát, ismét beindítva bennem a felpörgés rakétáit.
- Akkor menjünk is! Séta vagy metró?
- Legyen metró, menjünk túl és a másik irányból sétáljunk vissza, onnan jobb a bódésétány - dönt, én meg rábólintok, mert tetszik az ötlet, bár arra nem számítottam, hogy ilyen szinten jártas a környéken, de most végül is annyira nem hátrány.
- Hai - szalutálok is viccesen, majd megindulok mellette a célul kijelölt metró felé.
* * *
Ahogy hétvégén általában az ilyen helyek, ez a kis vásárlóutcácska is tömve van a méretéhez képest. Nem bánom, mert így közelebb nyomulhatok senpaihoz, és néha-néha hozzáérhetek anélkül, hogy ez feltűnő lenne, hiszen egyrészt lökdös valamelyest a tömeg is, na meg "nem akarom elhagyni". A lehető legkiválóbb indok, nem? Arról nem beszélve, hogy mindent megnézünk, és mindenhol a válla fölé hajolhatok, hogy ott kukkantsak beljebb, ha összecsődül valami áru miatt a tömeg. Szóval ritka alkalom, de imádom a tömeget! Sőt, legyenek még többen! Akarom, mégmégmégmég!
De nem vagyok telhetetlen, ennyien is elegek. Sőt, talán jobb is, ha nincsenek olyan sokan, mert még a végén megint elragadtatom magam, mint az ő társaságában mostanában egyre többször.
- Ah, kawaii! - kiáltok fel halkabban az egyik kis mütyűrösnél. Olyan jópofán van becsomagolva ez a kis falatnyi édesség, amit senpai tart. Bár közben visszateszi, az újabb darab is felkelti az érdeklődésem, amelyet felemel. - Az meg mi?
- Ano... - futja át a cetlim az írást. - mini csoki citromos robbanóscukorral.
- Hmm, jól hangzik! - állapítom meg nagyobbat nyelve, ahogy már a gondolatra összefut a nyál a számban. Senpai viszont hirtelen furcsává válik, mintha megpillantott volna valamit, ami határozottan magával ragadja a figyelmét, s ami már csak azért sem tetszik, mert az a valami nem én vagyok. Kissé felegyenesedve fordulok abba az irányba, s már pont nem kapom el Kurokocchi pillantását, mielőtt végleg hátat fordítva tovalépdelne Kagamicchi mellett. Hmm, nem is gondoltam, hogy máris ennyire jó barátok. Bár... Nem, az nem lehet! Csak azért, mert én hirtelen így érzek egy fiú, jobban mondva férfi... hát szóval senpai iránt, nem kell máris mindenkinek hasonló ferdeséggel rendelkeznie. Bár jobb lenne, mert akkor Kurokocchival legalább jobban megbeszélhetném a dolgokat. Gondolatban picit megrázom a fejem, mielőtt visszafordulok, hogy a megfogalmazódott ferde gondolatomat azonnal ki is verjem onnan, és megint csak senpaié legyek teljesen.
- Gyere, menjünk tovább - mondom, és már húznám is magammal, a biztonság kedvéért az ellenkező irányba, hiszen, ha Kurokocchiék észrevettek, mégis elfordulva elpárologtak, akkor nem szeretnének velünk összefutni, és akkor nem is illik erőltetni. Senpai viszont még megtorpan, visszafordulásra késztetve engem is, de mikor meglátom, hogy csak a csoki miatt van, már meg is nyugodtam. Nem szeretném, ha félreértené, mint a múltkor, a dolgot. Azt szeretném inkább, ha lassan ráébredne arra inkább, hogy valójában neki próbálom csapni a szelet. Vajon lesz olyan pillanat, amikor majd leesik neki? Hogy fog vajon reagálni? Annyira nem ad egyértelmű jeleket az apró próbálkozásaimra. Van, amikor tökre biztató, ahogy reagál, de van, amikor fájdalmas pofont kapok attól a láthatatlan faltól, amit közénk húz...
Elmélázásomból az zökkent ki, hogy a kezembe nyom egy olyan csokit, amit az előbb majdnem véletlen "elloptunk". Nagyot pislogok rá, majd vissza a csokira, s ahogy felfogom, hogy ezt most én kaptam, megint valami olyasfajta boldogság tölt el, amilyen még talán sosem. Mert tőle kaptam, csak mert úgy gondolta, és csakis egyedül énrám gondolt így!
* * *
Nagyban magyarázok, mikor lefülelem, hogy megint nem figyel. Főleg, mert kérdeztem, de semmi reakció, nemhogy válasz...
- Senpai, már megint nem figyelsz - duzzogok, mert egyszerűen nem tudom, mi változott, de hirtelen szétszórtabb lett, mióta eljöttünk a bódéktól. Fogalmam sincs, mi kötheti le ennyire a gondolatait, és ez főleg bosszant. Legalább, ha tudhatnám! Úgy is rosszul esne, hogy tesz a fejemre, de így aztán főleg.
- Ah, gomen, elkalandoztam - kér bocsánatot, mintha nem én vettem volna előbb észre eme egyszerű tényt. Elfojtok egy sóhajt, és inkább felteszem újra a kérdésem.
- Mit kérsz? - hogy végre figyel rám, meg a választékot rögzítő étlapra, végre megkapom az áhított válaszomat is. Haragudni viszont nem tudok rá, s a kedvem is jobb, hogy kicsikartam belőle, mit is szeretne majd rágcsálni. - Wakatta - jegyzem is fel a memóriámba, hogy nekiinduljak le is adni a rendelést. - kimegyek kérni, addig válaszd ki a zenelistád, jó? - bízom benne, hogy most meg is teszi, és nem fog megint bebambulni.
Maga a rendelés nem tart soká, ráadásul azonnal ki is hozzák a rendelést, így az egyik alkalmazottal térek vissza, aki beteríti nekünk az asztalt. Ahh, azért éhes vagyok már, jó lesz enni. Bár elkapom senpai fura pillantását, mikor még mindig és még mindig pakol a lány az asztalra, de inkább lehuppanok, szerencsére a felszolgálással épp végez a lány, és már ott sincs, így valóban felszabadultabban fordulok én is senpai felé.
- No, választottál? - érdeklődöm vigyorogva, de most a megszokott választ kapom, amire mindig számítanék, mégha most megfordult a fejemben egy aranyosabb, szétszórtabb, pirulós verzió is.
- Ühm, s látom, beállítottad, hogy én kezdjek - állapítja meg, mire csak bólintanék, de már nem figyel rá, energikusan kapja magához a mikrofont, hogy elkápráztathasson máris. Én pedig hagyom magam, teljes áhítattal hallgatom végig a számot, hogy a legvégén, éhségem feledve, lelkesen megtapsoljam.
* * *
* * *
Ki tudja hány szám és mennyi kaja után egyszercsak megjön a bátorságom, párhuzamosan a fáradtság is ellepett már kicsit, s váratlanul nekidőlök féloldalasan, a vállára fektetve a fejem.
- Oi, Kise! - illetődik meg, de legalább nem taszít rajtam akkorát, hogy lezanyáljak, épp csak megrándul egy kicsit, és vállal veszi kicsit erőteljesebben a fejem...
- Ittai! - nyikkanok fel, el nem hajolva, épp csak félrefordulva a vállán, hogy a fejem tapogathassam, ahol "lezúzott". - Miért kaptam? - nyikorgok enyhe sértődöttséget tettetve.
- Mert pofátlanul betörsz a másik privát zónájába! - emeli fel kicsit a hangját kioktatva, de ezzel a fajta ordibálással már nem hat meg, főleg, mert tudom, érzem és észrevettem már, hogy kezd a szavaival ellentétben hozzám szokni, ezekhez a váratlan "benyomulásokhoz" a privát szférájába. Ennek ellenére őszintén gondolom, mikor válaszolok.
- Gomen, senpai, de szükségem van ezekre a bensőségesebb pillanatokra, nem fair tőlem, hogy rád zúdítom, de nincs más, akinek a vállára hajthatnám a fejem - vagyis pontosabban nem akarom más vállára hajtani a fejem, mert az nem lenne ugyanilyen. Az nem lenne a béke szigete már csak amiatt, mert beszívhatom az illatát. Senpai, ha tudnád, hogy ez milyen kevés, mégis milyen édes jutalom ahhoz képest, hogy mennyi mindenre vágynék még.
Sóhajt. Ebben a sóhajban benne van minden, az, hogy mondott volna valamit, amit mégis magába nyelt vissza, a beletörődés, hogy gonosz mód a barátságunk égisze alatt kihasználom, s számomra egyfajta halk beleegyezés valami picit többe. Az eszemmel tudom, hogy lassan túl messzire fogok menni, és hátul ugrál is a veszélyérzetem, hogy ne feszegessem a határaim, ösztöneimnek engedve és agyban megtörve mégis lassú mozdulattal emelem meg a kezem, hogy sután köré fonva valami béna ölelésfélévé fokozzam kitekert derékkal a kezdeti "fetrengést", párnából minimum alvósmacivá avanzsálva át, s bár megfeszül, ahogy nem tud mit kezdeni a helyzettel, legalább nem tol el magától, amely újabb apró örömmel tölt el, hogy mellette még nagyobbra nőjön az eleveszettségérzetem köszönhetően a fölém tornyosuló bűntudatomnak. Ha tudnád, senpai, milyen borzasztó egy barátod vagyok!
Fájdalmasan nehéz, mégis eltépem magam ebből a lehetetlenül kényelmetlen helyzetben is kényelmes és boldogítóan kellemes ölelésből, s szerencsére, mivel eredetileg félig háttal fordulva dőltem neki, most könnyebben tudok teljesen háttal felállni, majd nagyot nyújtózni, felöltve a megszokott mosolyom, amely hála a modell szakmának, még egész természetes is, ahogy megfordulok, legyőzve a saját zavarom, és megpróbálva teljesen elsöpörni az előző helyzet minden kellemetlen mellékzöngéjét, ami megfogalmazódhatott benne.
- Jól elment az idő, azt hiszem, lassan indulnunk kellene, mert a végén velünk mosnak fel.
Bár bólint, tekintete vizslat, és szinte perzsel nem létező röntgensugaraival, ahogy minden bizonnyal próbálja kitalálni, mi lehetett az előző manőverem mögött, de végül megszabadít azzal, hogy lehunyva szemhéjait végre felkel, hogy összekapkodva a cuccaink nekiindulhassunk.
* * *
A fizetés egy kisebb hisztéria volt, mert én akartam fizetni mindent, de kategorikusan nemet mondott, és akárhogy erőlködtem, végül el kellett fogadnom, hogy a kajából a részét, a terembérlésből pedig a felét ő teszi a pultra. Emiatt ugyan volt egy körülbelül tíz perces durcám a metróig, de utána a megszokott módon csicseregtem végig az utat, felidézve a nap számomra legemlékezetesebb pillanatait.
Az elválás pillanata viszont eljön. Már előre letörtebb vagyok kicsit, hogy megpillantom a sarkot, ameddig még egy irányba tudunk menni a romantikus utcai lámpafényben. Meg is állok, ahogy a sarokra érünk, és felé fordulok, két kezem összefűzve a hátam mögött.
- Arigatou senpai, nagyon élveztem a mai napot! - mosolygok, de még mindig olyan furán méreget.
- Én is jól éreztem magam - mondja végül elfordulva, közben intve, ahogy megindul hazafelé. - Hétfőn találkozunk! - fűzi még hozzá, amire elrebegek egy meglepettebb hait, de hát mit vártam, miért maradna még a sarkon beszélgetni, vagy valami egyéb ürüggyel tovább tölteni az időt? Így is bőven későre jár tényleg.
Sóhajtok, majd megfordulva én is elindulok hazafelé. Nem tudnám megmondani, miért, de olyan érzésem van, hogy valamit mondott volna, valamit nagyon meg akart kérdezni - még azt is sejtem, hogy az ölelés miatt - de végül valamiért nem tette meg.
Bánni viszont nem bánom, hogy megtettem ezt a lépést is. Valahogy sikerélmény, hogy nem taszított el magától, és meg sem sértődött, sőt, még csak furcsán sem pillantott olyan értelemben rám, amelytől belül folyamatosan rettegek.
Kicsit megemelem a felsőm, hogy ott, ahol hozzámért, megszagoljam az anyagot. Talán beleképzelem, de mintha halványan érezném benne az illatát, amelynek hatására botor módon megint olyan virágos jókedv telepedik rám, hogy nem foglalkozva a járókelők fura pillantásaival, vigyorogva tovább szagolgatom a saját felsőm, hogy kiszippanthassam belőle senpai minden illatfoszlányának maradványát.
* * *
Bár nem tartott sokáig, immáron otthon vagyok körülbelül öt perce, mikor csörög a telefonom. Fura, egész későre jár, míg kotrom elő a zsebemből, addig hiába pörgetek végig minden lehetőséget, elképzelésem sincs, ki lehet az ilyenkor. Ezért is meglepődnék de duplán 180-ra ugrik a pulzusom, mikor megpillantom a nevet a kijelzőn: Kasamatsu Yukio.
- Moshimoshi - veszem fel teljesen ledöbbenve.
- Ohh... Kise... - kicsit mintha meg lenne lepődve az ő hangja is, pedig ő hívott...
- Eto... téves? - kérdezek vissza, mert csak ezt az egy okot tudom elképzelni, amiért bár ő hívott, picit megilletődött.
- Ie - feleli, aztán mintha gondolkodna, hogy mondja-e. Legalább is megint határozottan ez az érzés kerít hatalmába. Épp csak most végül ki is bök egy kérdést végül: - Biztos jól vagy? Tudod, az után... hát azt hittem, hogy amikor felveszed, sírós lesz a hangod.
Megint kicsit elszégyellem magam, amiért olyan önzőn összekavartam, és feleslegesen kellett aggódnia miattam.
- Tényleg jól vagyok, az csak... ismersz, nekem, hogy is mondjam, nekem szükségem van némi fizikai kontaktusra olykor. Igazán nem akartam rád ijeszteni. De többet nem fordul elő, megígérem - még ha ezek után iszonyatosan vacak lesz betartani, mert tudom magamról, hogy iszonyatosan hozzászoktam az apró, az illem határain belül maradó érintésekhez, amelyeket random harcolok ki magamnak, hogy enyhítsem azt a mérhetetlen érzelemszörnyet, amely belülről marcangol, ahányszor csak a közelében vagyok, és szabályszerűen kivégez, mikor nincs velem.
A vonal túlvége viszont néma, s csak abból tudom, hogy még a vonalban van, hogy hallom a lélegzetvételét.
- Néha lehet... csak ne olyan hirtelen - súgja végül alig hallhatóan, de aztán mintha rátalálna a hangjára. -, és legfőképp ne viselkedj úgy utána, mintha el akarnád rejteni, ami hirtelen kibukott. Tudod, hogy meghallgatlak, bármi baj is van, és ha mást nem is tudok tenni, de legalább úgy hagyhatom, hogy kisírd magad a vállamon, vagy akármi.
Elérzékenyülök: - Senpai, meg sem érdemellek.
Úgy horkan a túlvégen, mintha zavarba jött volna, ezért is a hevesebb hangnem: - Ugyan már, te is megtetted a magad módján, amit lehetett, mikor nekem volt rá szükségem, mégha kissé túlzásba is estél. Na de csak ennyit szerettem volna, jó éjt, Kise!
- Jó éjt, senpai - lep el az érzelmek újabb hulláma, s mielőtt még kinyomná, hozzáteszem halkan: - Szeretlek!
* * *
- Konbanwa, senpai! - huppanok le mellé, az újonnan bejáratott helyemre. Bár a pletykák, főleg a hétvége után immáron alább hagytak, mégsincs kedvem visszaköltözni az udvarra, és a tetőt egyfajta újabb bázishelyünknek tartom, mert itt tényleg intimebben lehetünk, és teljes mértékben csak rá tudok koncentrálni, nem zavarnak meg benne, és én is teljesen magamnak tudhatom az ő figyelmét. Nem mintha nem tudnák már többen a "belsős körből", hogy mostanában itt ebédelünk, egyszerűen nem jön utánunk ide senki igazán. Tartsák meg jó szokásuk!
- Konbanwa - köszön vissza, már a bentoját pusztítva. Egy picit nézem nagy szemekkel, ezzel jelezve, hogy alapvetően szeretnék valamit, de kertelek, és nem tudom, hogy is rukkolhatnék elő vele, és azt várom, hogy kérdezze meg, hogy mi a fene bajom van, miért nézek rá olyan nagy borjúszemekkel. Nem is kell sokat várnom, hamar észreveszi rajtafelejtett tekintetem, bár nem bánnám azt se, ha még egy jó ideig bámulhattam volna.
- Nani? - kérdezi kissé összevonva a szemöldökét, sejtve a vesztét, hiszen ha egyszerűen csak úgy kérdezni vagy kérni akarnék tőle valamit, kiböktem volna már rég, és nem műsoroznék itt feleslegesen.
- Ano... tudod, hétvégén mondtad a telefonban - kezdem felvezetni a dolgot, s a telefon említésére kissé megmerevedik, és megáll a pálcája a bentoban. Talán ezért döntök úgy, hogy inkább gyorsan folytatom, és nem húzom az agyát azzal, hogy megpróbálom az apró gesztusokból kitalálni a reakcióit. - Lehetne, hogy úgy üljünk, hogy egymásnak háttal, a hátunkat egymásnak vetve? Mindig is ki akartam próbálni valakivel - magyarázom bocsánatkérő arccal, enyhén kiöltve a nyelvem a végén, hogy megnyugtassam, hogy tényleg nincs baj. Mert nincs is, csak feszegetem az újonnan rajzolt határaimat, próbálgatva a lehetőségeim, mint a kisgyerek, megtudva, mit lehet és mit nem.
Egy pillanatig csak néz, majd megrázza a fejét lemondóan, és átveti az egyik lábát a padon, hogy hátat fordítson, miközben elmormogja, hogy borzasztó vagyok.
Megmosolyogom a morgást, és szintén hátat fordítva neki dőlök. Kellemesen bizsergető érzés jár át, ahogy a háta a hátanak feszül, s még a fejem is a fejének dönthetem.
- Nem eszel? - kérdezi egy idő múlva. Annyira belefeledkeztem a teste melegébe, hogy fogalmam sincs, mennyi idő tehetett el a szünetből.
- Ie, egy órám lesz csak ezután, aztán találkozom Kurokocchival, és elvileg az a program, hogy beülünk kajálni valahova - felelem. Mostanában ugyan minden percben igyekszem senpaijal lenni és például ebbe a vele hazamenés gyakorlata is beletartozik, de ma senpainak több órája van, mint nekem, így mindig előbb haza vagy modellkedni szoktam bandukolni.
- Oh, értem.
- Ó, tényleg! - egyenesedek fel hirtelen, ahogy eszembe jut, hogy attól, hogy én nem eszek, van olyasmi a táskámban, amit elő kellene kotorni. Ma reggel láttam ezeket a csodás eperket, és bár elkéstem az első órám felét, muszáj volt belőlük vennem senpainak a piacon. Már csak az a kérdés, szereti-e vajon, s hogy elfogadja, sztorit is kerítettem köré. - Anya tegnap hozott egy halom epret, és egyedül nem nagyon fogom tudni betermelni, így arra gondoltam, hozok senpainak, bár nem tudom, szereted-e, de ha esetleg mégsem, attól még elviheted a szüleidnek.
- Hát, nem is tudom... - kezdene bele a szabadkozásba, de megállítom, a szavába vágva, ismét bevetve nagy, kérlelő pillantásom.
- Nee, senpai, ugye tudod, hogy nem illik ajándékot visszautasítani. Egész idáig cipeltem a kedvedért.
Nagyot sóhajt kissé bosszúsan, és tudom, hogy megfogtam, megtörtem, és két vállra fektetve győzedelmeskedtem felette. Nem is kell csalódnom.
- Jó, most az egyszer, de igazán nincs szükség ilyesmi ajándékokra - mondja, én meg csak megrázom ártatlanul a fejem, miközben átnyújtom a dobozt.
- De ez nem számít ajándéknak, igazából te teszel szívességet, elvégre így nem kell kidobnom ezt a drága epret azért, mert megromlott - magyarázom győzködve, mire bólogat is, hogy hai, hai, és elsüllyeszti a táskájába az epret. De ahogy kiegyenesedik, visszafoglalom a fekvőhelyem, a hátát.
Alig teszem azonban ezt meg, felhangzik a jelző csengő, hirdetve a szünet végének közeledtét.
- Ideje indulni - adná meg a parancsszót, de féloldalt fordulva hátulról belekapaszkodom a kezébe, marasztalva még.
- Még egy kicsikét! - nyafogom. - Senpai olyan kényelmes, legszívesebben hazacipelném valami alvós plüssnek. Aztán egész nap csak szorongatnám, és ki se akarnék többet kelni az ágyból - részletezem a bóknak szánt dícséretet, de fájdalmas döbbenetemre hatalmas kokit kapok, amelyet a szabad kezével oszt ki leordítva a fejem.
- Ne beszélj ekkora baromságokat, eressz el, és húzz az órádra, mielőtt megcsaplak!
- De már megcsaptál! - "sírok" fel már rég eleresztve, mert a fájdalom miatt ösztönösen a fejemhez kaptam a kezem, meghatni viszont nem hatom meg, felkapva a táskáját megindul, s az ajtót kitárva szigorúan visszapillant rám, hogy aztán lényegében szemmel verve leparancsoljon a tetőről.
Senpai olyan kegyetlen, de ennek ellenére én annyira szeretem...
* * *
Jó ideje a telefonom bámulva ülök az iskola lépcsőjén, mellettem a félig elfogyasztott dobozos gyorskaja maradéka. Gondolataim ezerfelé folynak, és hiába akarom kiverni a fejemből, csak nem megy, hogy ne értsem félre a most már másfél órája kapott telefonhívást. Merthogy most Kurokocchival kellene épp kajálnunk, én mégis itt ülök, emésztve a történteket.
Az már nem furcsa, ha néha Kurokocchi hív, még az sem volt gyanús, hogy találka előtt, hiszen máskor is volt már, hogy mégsem volt jó a dolog, vagy épp valahol máshol koccantunk, mint az előre megbeszélt helyszín, arról nem beszélve, hogy a legtöbbször azért hív, hogy megérdeklődje, úton vagyok-e már, vagy el is felejtkeztem róla - pedig sosem felejtettem el! -, de ez a mostani telefonhívás mégsem olyan volt, mint a megszokottak.
"- Sajnálom Kise-kun, de nem tudok ma találkozni veled, Kagami-kun megkért, hogy segítsek neki ma délután."
Ártatlan mondat, alapvetően nincs benne semmi, mégis, az a kép jut az eszembe, ahogy háttal nekem eltávolodnak, mintha nem is ismernének minket, és eltűnnek a kavalkádban. Nem kellene ezt gondolnom, mégis olyan érzésem támad újra és újra, ahogy végiggondolom ezt a két, látszólag független eseményt, hogy végül folyton ugyanoda jutok: Kurokocchi és Kagamicchi...
Bah! Senpai, kérlek, siess, fejezd már be azt a nyamvadt órát!
Szenvedő képpel hajtom hátra a fejem, hogy megcsodáljam a kék eget, amely legalább a tavasz derekán kedvesen mosolyog le a földre, de egy fekete üstökkel találom szemközt magam, amelyhez jól ismert viharék szemek társulnak.
A szívem hatalmasat dobban, de nem az ijedtségtől, hanem a hirtelen megbabonázottságtól. Mert ahogy a tekintetem az övébe kapcsolódhat, hirtelen úgy érzem, egész magába szippant, és szívesen vesznék el a mélységeiben örökre.
- Hát te mit keresel itt? - néz rám meglepődve. - Nem úgy volt, hogy azzal a Kurokoval találkozol?
- Eto... - igyekszem meglelni a szavakat, amelyek nehezen jönnek az ajkaimra, ráadásul Kurokocchi említésére ismét befészkeli magát a fejembe a gondolat, amelytől újra gondterheltebbnek érzem magam, s aprót sóhajtok, ahogy végre nagy nehezen válaszolok. - Nem ér rá, Kagamicchivel lett programja.
Fura árny suhan át az arcán, amit nem tudok hova tenni, így kissé talán óvatosabban folytatom, halkabban, puhatolózva. - Ano... arra gondoltam... nincs kedved kosarazni? Kimehetnénk a parkba, csak úgy dobálgatni, közben beszélgetni.
Mert jó lenne valakivel megbeszélni, hogy mi zajlik most bennem Kurokocchi kapcsán. Meg akarom tudni, hogy én kezdtem el mindenbe többet látni, vagy senpai is osztja a véleményem.
- Tulajdonképpen... - gondolkodik el picit. - Egy órácskát még ráérek. Aztán viszont mennem kell haza, megígértem otthon, hogy segítek.
- Á, akkor nem tartalak fel - hajolok végre előre vissza, a varázs megtört, ahogy rádöbbentett, hogy ő sem érhet rá mindig arra, hogy velem foglalkozzon csak azért, mert én legszívesebben minden pillanatomat vele tölteném, és neki mesélném el minden kételyem és örömem, ami nem vele kapcsolatos.
- Van egy jó ajánlatom - teszi a vállamra a kezét erélyesen, mintha azt akarná közölni, hogy azt az ajánlatot nekem kötelező lesz jónak látni...
* * *
- Köszönöm fiúk, igazán ügyesek voltatok! - jelenik meg senpai anyukája az ajtóban egy tálcán két pohár üdítővel. A bútorrakodás igen fárasztó munka, főleg, ha egyik szobából a másikba kell hurcibálni mindent, ami tele van, de alapvetően jól esett a fizikai megerőltetés. De az biztos, hogy ha anyának megfordulna bármikor is a fejében, hogy cseréljük le a bútorokat, heves fejrázással fogom lebeszélni róla vagy pedig evakuálok otthonról...
- Arigatou - fogadom el a frissítőt, és kifejezetten jól is esik, mert egyrészt valóban szomjas voltam már, másrészt az óhatatlanul a szekrények mögött maradt por, ahogy felkavartuk, egész megült a torkomban.
Ahogy szusszanok egyet, senpai még az anyjával beszél, valamint az apjával tanakodik, de úgy tűnik, most már rendeződik a helyzet. Ahogy figyelemmel kísérem mozdulatait, a szüleihez való viszonyát, amelyet a gesztusaiból olvashatok ki, egy picit irigylem. Nem mintha rossz lenne a viszonyom a szüleimmel, egyszerűen csak nálunk valahogy nem divat az ilyen közös munkával töltött együttlét.
- Hoi, Kise, gyere! - int végül, s azonnal felpattanok, lehúzva az innivalóm maradékát, majd a rendelkezésére állva indulok el mögötte, de hamar rá kell jönnöm, hogy a szobája felé tartunk.
- Végeztünk? - érdeklődöm óvatosan, ne tűnjek túlságosan reménykedőnek, és ne keltsem azt a látszatot, mintha elegem lenne már a cipekedésből, mert bár fárasztó, és továbbra is beszélgetni szeretnék senpaijal a feszítő dolgaimról, de kifejezetten szórakoztató volt együtt dolgozni. Együtt berendezni.
Bárcsak egyszer valami egészen mást is ugyanilyen boldog mosollyal rendezhetnék be vele...
Gondolatban megrázom a fejem. Fogalmam sincs, milyen alapon kalandoztam el ennyire messzire, de keserűen marok a saját boldog gondolataimba a keserű méreggel: nincs közöm hozzá, semmi nem köt minket össze annyira, hogy bármiféle közös jövőben reménykedhessek, főleg nem egy olyanban...
- Igen, a többit majd megoldják, illetve majd segítek még később az apróságokkal, de azokat először anya át akarja törölgetni, letakarítani, így most van egy kis nyugalom - nyitja ki a szobája ajtaját, beterelgetve rajta. - Így végre elmondhatod, hogy miről akartál beszélni - fejezi még be a gondolatot, ahogy ő is belép, és becsukja maga mögött az ajtót.
A szobája most is olyan mágikusan hat rám, mint először. Olyan érzés kerít hatalmába, mintha beléphettem volna a csodák palotájába, s minden álmom teljesülhetne. Persze ez nem így van, de mégis hevesebben dobog ismét a szívem, pedig most már elmondhatom, hogy nem először vagyok itt, de nem tudok uralkodni magamon, mikor mindenből ő sugárzik vissza, a személyisége, az illata belengi az egész szobát. Mert ez a szoba, pont azért, mert az övé, annyira olyan, mint ő. Ismét az ágyra huppanok, ő pedig megint, hogy szembe tudjon velem helyezkedni, a székére, igaz fordítva, hogy rátámaszkodhasson a háttámlára.
- Szóval? - kérdezi várakozón. Kíváncsi, de nem akar túlságosan erőszakos sem lenni, ezért a lágy hangnem, amellyel az apró kérdőszócskát ejti.
- Eto... - hajtom előre a fejem, hogy magam elé nézve átgondoljam, hogy is fogalmazhatnám meg, de megint úgy döntök, hogy az a legjobb, ha először kérdezek, hogy mindentől függetlenül válaszolhasson.
- Ano, senpai, hogyan lehet két fiúról megállapítani, hogy szeretik egymást?
Először totál ledöbbent képet vág a kérdés hallatán, és átgondolva valóban mindenféle bevezető nélkül döftem mellkason a kérdéssel. Mégsem akarom konkretizálni egyelőre a helyzetet, egyszerűen pártatlanul akarom hallani a véleményét.
- Tudom, hogy nehéz kérdés, de mégis, mit gondolsz, honnan lehetne felismerni, hogy két fiú, akiről nem gondolná az ember alapesetben, mégis olyan kapcsolatban lehet.
- Ano... - próbája összeszedni magát, de még mindig eléggé zavart lelkiállapotban van, ez látszik az arcán. - Gondolom, mint a normál pároknál, akik titkolni igyekeznek... Fogalmam sincs, nincs benne tapasztalatom - mentegetőzik, de a mondanivalója első részén elgondolkodom, s a fejem megint hátradöntöm, mint a suli előtt, épp csak most senpai szobájának a plafonját kezdem bámulni elgondolkodva.
- Szóval a gesztusok... - mormogom félhangosan, és megint csak odáig kell jutnom, mert így még inkább azt kellene gondolnom. - Ha titokban randiztok, akkor nem akartok összefutni senkivel, igaz: Ha meg mégis, akkor igyekeztek elszivárogni, nee? Illetve előnyben részesítitek egymás társaságát, mint a többiekét, nee? - kérdezősködöm tovább, a fejemben modellezzve a helyzetet, most már egy fokkal magabiztosabban, mert nagyon úgy néz ki, hogy senpai általánosságban igazolja az én speciális helyzetre kivetített elképzelésemet.
- Hát, gondolom - válik bizonytalanná, és hallatszik a hangján, hogy erősen gondolkodik azon, honnan szedhettem a kérdéseim. Feloldozom, hogy ne kelljen ezen pörögnie.
- Csak azért kérdezem, mert úgy tűnt számomra, hogy Kurokocchi és Kagamicchi... hát, hogy több lehet közöttük, mint barátság. Csak arra gondoltam, mert az én szemem is "felnyílt" bizonyos értelemben, talán többet akarok belelátni dolgokba - igyekszem rámosolyogni, de ahogy ránézek, menthetetlenül elkap valamifajta letargikus irigység, Kurokocchi és Kagamicchi, ha igaz a feltevésem, olyan szerencsések!
Hatalmas sóhaj hagyja el önkéntelenül is az ajkaim, de észbekapva elfordulok, és mentegetőzök is - Ne értsd félre, nincs bajom velük!... - a helyzet "talpazata" azonban kiszalad alólam, ahogy besüpped mellettem az ágy, s bár megpróbálok visszafordulni, ami félig sikerül is, de a következő percben, kifejezetten különös érzés ezt így átélni, karjai körém fonódnak, és lényegében a fejem a mellkasába nyomja, hogy ne láthassa az arcom és én se az övét, s ahogy a ruhájába kapaszkodok, hogy valamelyest tartsam magam, hangja - totál félreértett... - lágyan csendül, hogy megvigasztaljon, visszaidézve azt a parkbéli jelenetet, amikor én vigasztaltam őt - van egy olyan érzésem, onnan vette, hogy valami ilyesmire lenne igényem, s bár téved, az igényem valóban létezik, csak egészen más okból.
 - Természetes, ha le vagy törve, de egyrészt még semmi sem biztos, másrészt nagyszerű srác vagy, biztos vagyok benne, hogy megtalálod a te igazidat, ha mégsem ez lenne az - simít végig a hátamon, elérve, hogy beleremegjek. Mert annyira éhezem az érintéseit, az már szinte félelmetes és fájdalmas egyszerre!
- Shh - szorul körém a karja még inkább. - Ne sírj!
- Senpai én nem... - próbálnék szabadulni, mielőtt túlságosan is beszippant a helyzet, de megtart, nem ereszt, s hülye dolog, a szíve dobolása, amely a fülembe hatol, amelyet a homlokomon keresztül még érezhetek is, kikészít, s valóban megnyílnak szemem csatornái, hogy immáron ahelyett, hogy eltolnám magamtól, belékapaszkodjak, kiélvezve a lopott pillanatot, mégis elkeseredetten zokogva amiatt, hogy bár annyira szeretném, nem ért, nem érti meg azt, valójában mi zajlik bennem, s nekem pedig nincs bátorságom, hogy elmondjam neki, mert én nem vagyok Kurokocchi sem Kagamicchi, akárki is hódította meg a másikat, s ez az elfojtás, pedig nem is olyan régóta tart, már most teljesen megöl...
- Senpai, bárcsak lány lennél!... - tör fel belőlem az ölelése miatti kusza gondolatok egy halvány része, hogy saját magam hangjának csengésétől észbe kapva megnémuljak, megrémülve, elharapva a feltörekvő szavak árját, s csak kapaszkodjak dermedten, még hevesebben dobogó szívvel, tartva reakciójától. Mert én most... én majdnem... én lényegében...
- Én nem úgy... - kapom fel a fejem, hogy rápillanthassak, de ezzel el is akad a szavam, mert nem mondhatom, hogy nem úgy gondoltam, mert az hazugság. El is kapom megint a tekintetem, hogy újabb próbát téve kiszabadulhassak az öleléséből, már a próba közepette egyfajta "magyarázatként" kijelentve: - Azt hiszem, jobb, ha most hazamegyek, senpainak úgyis dolga van még.
|
| timcsiikee | 2013. 05. 31. 13:40:24 | #25985 |
Karakter: Kasamatsu Yukio
Megjegyzés: ~ Kisémnek
Kasamatsu:
Először lefagy, majd ezer meg egy érzelem és gondolat fut át az arcán, végül felpattan és vöröskés arccal siet el. Eh… érezhettem volna, hogy nem kellett volna így rákérdeznem. Már meg is bántam és ezen az sem javít amikor még hátraszól.
- Ah, gomen, senpai, teljesen kiment a fejemből, hogy még dolgom van! – tudom, hogy nincs, csak nem akar válaszolni. De… vajon miért? - Gomen, de erre a kérdésre nem válaszolhatok... Ne akard néven nevezni... maradjon meg csak valaki, onegai! Ne is gondolj vele! – így csak még zavarosabb. Most vagy ő az csak nem akarja elárulni, vagy más, de ha más lenne, akkor csak annyit mondott volna, hogy nem Ő az. Hm…
Egyedül maradok a görccsel a hasamban és a széllel meg a tiszta éggel. Most már tényleg ideje lenne visszafogni magam. Nem mintha annyira erőszakos lennék vele, de a kíváncsiság és a segíteni akarás nehezíti a dolgom. Elvégre… ha nem tudom kiről van szó hogyan segíthetnék pontosabban? Ráadásul nem akarja nevén nevezni.
Vetek egy szomorú pillantást a tízóraimra. Nos… azt hiszem ma elmarad. Vagy majd bepótolom később.
Mah, nehéz eset, de mit lehetne tenni? Beszél róla meg nem is, igaz én kérdeztem rá a problémára is mert már nem bírtam nézni azt az összezuhant képét. Miért nem hagyod, hogy rendesen segítsek Kise? Azt mondtad én vagyok most a legjobb barátod…
~*~
Amikor vége a napnak egész fellélegezve indulok meg hazafelé az iskolából. Sajos azóta sem tudtam megint rendesen beszélni Kisével, de hát lehet, hogy nem is baj. Bánom, hogy ennyire beletolakodtam a dolgába. Talán nem is szeretné, hogy segítsek én meg erőltetem. Oké, kért is tanácsot de szerintem nem magától. Mindegy is ezen agyalni.
Amikor kilépek az iskola ajtaján, megpillantom Kisét és azt a Kurokot is. Eh… oké, tudom, hogy ma kajálásnál vele beszélt telefonon, hogy ma találkoznak, és nem is ez az, ami némi bosszankodást vált ki belőlem, hanem ahogyan „letámadja” olyan lelkesedéssel és élénk figyelemmel. Nem értem miért nem akarta elmondani, hogy róla van szó. Először meg sem érzem, hogy ráncolom a homlokomat, mert magamban azon agyalok vajon egyáltalán nem is akarta elmondani csak én erőszakoltam volna ki belőle? Így nem lenne annyira meglepő ha nem akarta volna elmondani legalább azt, hogy kiről van szó. Viszont észreveszem magam, amikor figyelmem arra irányul, hogy lássak is előre, ne csak nézzek. Azonnal kisimulnak arcvonásaim amint meglátom, hgy figyel, még egy biztató muzdulatra is futja, hogy mindent bele. Talán csak azért nem aarta elmondani míg nem biztos vagy míg nem dönt, nem tudom. Direkt lassíok is, mert enyhe érthetetlen csalódotság burjánzik fel, és ha lehe nem akarom, hogy felszínre jöjjön így hagyom, hogy eltűnjenek az iskola kpujában, iszonyat lassú lépéseket teszek, ekkorra már biztosan a következő sarkon is eltűntek, mikor kiérek a kapun arrafelé lesek még, de sehol senki, így egy kisebb sóhaj után az ellenkező irányba sétálok a metró felé, hogy hazaérjek végre.
~*~
 Már a tanulással készen vagyok egy ideje. Nem sok marad itthonra, mert ha épp nem foglal le senki, akkora szünetben állok neki, így minél kevesebb jut délutánra, és több energiát tudok fektetni az edzésbe, mert tudom, hog mire hazaérek nem kell agyban még megerőltetni magam. Azzal viszont sosem számolok, hogy túl sok energiám marad ahelyett, hogy kifeküdék, és nem tudok még aludni korábban, mint általában.
Előveszem azt a kottalapot, amit ma véletlenül sikeresen lelepleztem Kise előtt, de… annyira nem is bánom, mint bánhatnám. Egy haloványt mosolyt ejtek meg, majd a papírral kezemben előveszem a hozzá tartozó hangszert, egy tollat, és az ágyra áttelepedve fogok neki összepakolni a hangokat gondolatban és gyakorlatban egyaránt, több ezerszer lejátszva egyás után, kicsit mindig változtatva rajta amíg elégeddett bem vagyok a hangzásával. Az eddig meglévő két sorhoz társul még kettő végeredménynek, ami után egy ütős refrént kéne kitalálni, viszont amikor az órára pillantok észreveszem, hogy ideje lenne lefeküdni. Nem hittem volna, hogy ilyen „jól” fogok haladni vele, mert csak úgy nekikezdtem, de mégis ment. Vajon attól a tudattól lett volna, hogy közben elképzeltem, neki játszom majd el? A múltkori játék után, ahogy láttam az arcát kíváncsi lennék még hasonló és más kifejezésre is, és ez hajtott, hogy alkossak valami olyat, ami ezeket előhozhatja.
De inkább nem agyalok ezen többet, a végén még félgeérthetővé válnak a gondolataim, és ha ezt magamtól sejtem akkor végképp ideje aludni menni.
Már épp lépnék át az álom küszöbe fázisba, amikor megcsörren a telefonom.
Ah, Kami-sama megérezted, hogy mindjárt elakszom? Kábán kapok a készülék után, hogy megnézzem ki az aki ilyenkor hív, de azonnal ki is pattannak szemim, amikor meglátom a kijelzőn a nevet, és enyhe izgatottsággal nyomom meg a felvevő gombot. Vajon mi történhetett ma? Teljesen ki is ment a fejemből, hogy Kisébek ma valami „sorsdöntő” délutánja lehetett, márha Arról a dologról van szó.
 - Moshimoshi, Kise. – moranok még kicsit álmosan a telefonba, és mikor nem azonnal jön válasz, kicsit megáll bennem az ütő, felszökik egy csepp aggodalom, ami azonal el is suhan, amint végre kinyögi amit akart.
- Ano... én csak annyit szerettem volna... Szóval a mai nap miatt... sumimasen, senpai! – Mah… bármit, csak ezt nem vártam volna… már megint. Kis mosoly szökik arcomra, és rendesen felülök az ágyon.
- Baka – válaszolom halkan, már megint nem azért aggódik, amiért kéne. - Miért kellene haragudnom?
- Ano... amiért úgy otthagytalak – ah, so… így hangyányit megértem.
- Nem, én kérdeztem olyat, amit nem kellett volna. – szabadkozom azért, hogy tudja, nem az ő hibája volt ama viselkedése. Én hoztam ki belőle, megérdemeltem azt is, ahogyan múltkor mást is. Túl közvetlenül túl tolakodón kérdezem rá arra, amire nem kellett volna.
- Ugyan… Én szerintem a te helyedben még erőszakosabban faggatóztam volna. .- Nos ezt annyira nem tudhatom, hiszen azt az oldalát nem ismerem még, de elhiszem, ha mondja. Remélhetőleg nem jön el az az idő, de legalább megnyugtató, hogy nem vélt annyira rámenősnek.
- Nee, senpai, hogy készüljek, holnap edzés után szokásosan különedzés? – oh, igaz is, egy kis ideje kihagytuk, de mostantól nincs mese.
- Még szép, nem hagylak lazsálni! – visszacsapódom az ágyba, a párnák közé, megérezve hogy lassan vége a beszélgetésnek, és alhatok vissza.
- Hai, hai! Akkor holnap! Oyasumi, senpai!
- Oyasumi! – amint búg a telefon kinyomom én is, majd visszateszem a helyére, és visszafordulok keresve a kényelmes pozíciót az alváshoz. Lehetetlen küldetésnek tűnik egészen addig, míg végre nyugton nem maradok és elnyomhat az álom tonnás súlyával.
~*~
Különös igzalom jár át egész nap. Elmaradt egy ideje egy s más okból a különedzésünk, amivel erősítük a másolóképességét, hogy minél jobban el tudjon sajátítaná bármit, ne csak másoljon. Talán a tegnapi fél gondolatom miatt amikor „alkottam”, nem tudom. De amikor végze az edzésen „szembe” kerülök vele, akkor valahogy ez elillan, és a szokásos együt töltött idők hangulata az amit érzek, semmi más.
A rendes edzés végén elterülve látom, nos edzők is meghajta rendesen, hisz mnid tudjuk, legalábbis az edző meg én, hogy arra kell a legjobban hajtani nála, hisz ez kívül már csak az a másik és remélhetőle egyetlen akadálya anna, hogy tökéletes másolatait létre tudja hozni.
Letelepedek mellé, közben kinyija a szemét, s ekkor átnyújtok neki egy kis frissítőt.
- Igyál, szükséged lesz még az energiáidra.
- Hai – mintha csak parancs lenne felül mellém helyezkedve teljesen és jó sokat lehúz az üvegből – Nee, ma mivel fogunk foglalkozni?
- Hogyhogy mivel? Amivel eddig, elvégre még nem megy. – válaszolok enyhe furcsállással, mert ha nem végeztünk valamivel miért kezdenénk új dologba?
- De azt már unom. Semmit nem fejlődtem, hiába az összes erőfeszítés. – homlokráncolva meredek rá, s közben akkora koppintást mérek a fejére, hogy kénytelen bekönnyezve odanyúlni.
- Nande? – még kérdezi?
- Értem én Mr. Csodák Generációja, hogy a tehetségednek köszönhetően mindent könnyebben megtanulsz, de ha még egyszer panaszkodsz amiatt, hogy valamiért igenis kemény munkával kell megküzdened, beledöngöllek a padlóba! Ahelyett, hogy összetennéd a kezed, és örülnél, hogy van olyan dolog, amit könnyedén elérhetsz, minden komolyabb erőfeszítés nélkül, és amihez neked is oda kell pakolnod magad, ahhoz kétszer olyan intenzitással pakolnád oda magad! Ami neked az öledbe hull, azért nagyon sok ember apró lépésekben harcol keményen éveken át!
- De nekem nincsenek éveim, legfeljebb egy-másfél hónapom! – szól vissza. Mah… persze jólesik, hogy már rögtön ls azonnal az idén győzelemre akat vinni minket, én is ezt akartam minden évben elsőben még nem volt sok lehetőségem, a második évet én rontottam el, én, és mindenki más is idén mindenáron győzni akarunk… És ugyan így van vele Kise is. Helyes… ettől függetlenül… Újabb kis koppintás.
- Baka, alig pár hónap alatt elérted, hogy a korosztályod legnagyobbjaival emlegessenek egy lapon, és lebecsülöd azt a másfél hónapot, amid van? Ha szorgalmasan dolgozol, apró célokat teljesítve minden területen, hatalmas eredményeket fogsz elérni. Sokkal előbb, mint bármelyikünk. Küzdj, apránként lépj előrébb, és meghódíthatod a legmagasabb csúcsot is, mindenhez csak türelem, elszántság, és kitartás kell. E három dologgal bármit el lehet érni a világon, de mind közül a legfontosabb a kitartás. Akkor is ki kell tartani, amikor reménytelennek látszik a helyzet, mikor eleve esélytelen, én ebben hiszek. Végy példát a rajongóidról. A legtöbbjüknek soha nem lesz rá lehetősége, hogy két szónál többet váltson veled, és felkeltse az érdeklődésed, mégis nap mint nap kedveskednek neked, figyelik a sorsod, álmodoznak, és megtesznek minden tőlük telhetőt. Az sem zavarja őket, hogy soha nem érnek el vele többet, mint azt a pár szót, amivel illeted őket. Tudod, miért? – sejtettem, hogy fejrázás lesz a válasz, a népszerű emberek gyakran ilyenek, de persze miért is tudhatnának mindent? - Mert nem tudhatják, nem ők lesznek-e azok, akiknek mégis sikerül meghódítaniuk a figyelmed, aztán pedig a szíved valamikor. Holnap, holnapután, egy év múlva, tíz év múlva, valamikor. Na most pedig húzz gyakorolni, s miközben megemészted, találd ki, milyen támadási figurát fogunk ma is ismételni, hacsak nem érzel végre rá a lényegre rendesen! – adom meg a választ, sőt az irányt is megadom neki merre induljon meg végre „lazsálás” helyett.
- Hai… - durcázhat felőlem, amint rájön a monológom lényegére érteni fogja, és remélem nem tall ki erre is valami kifgást vagy feleselnivalót.
Mégis alig tesz pár lépést, és én is épp, hogy felállok a földről megszólít.
- Senpai – de amikor felé nézek makacskodás helyett lelkesedést látok, és számomra ebből rögtön az jön le, hogy máris megértette. - Igazad van, ahogy igazad volt eddig is! Küzdeni fogok, türelemmel és kitartással, minden téren!
Enyhén zavarbaesjtő az a típusú lelkesedés és a hozzá passzoló tekintet, ahogyan mondja, de mégis elégedetten bólitok rá, hogy helyes, tegyen is így, nem is ndolok igazán másra csak a kosarazásra, bár a „minden téren” enyhén árulkodó, talán másban is sikerült tisztáznia valamit, nem tuhatom. A legfontosabb számomra most azt, hogy minden csepp energiáját felhasználva kifacsarjam belőle a jó eredményeket.
~*~
Az újonnan kitalált „ebédlőhelyünkre” caplatok éppen fel kis dobozommal a lépcsőn, magamban azon gondolkodom, hogy vajon mennyit kell majd várnom rá ,mire elszabadul és fel is ér, de meg kell, hogy lepődjek, mert épp hogy fordulok az ajtó után, máris meglátom szőke üstökét és a hozzá tartozó arcot is. Ritka alkalom, hogy én érkezek „késve” és nem őmodellsége.
- Konnichi wa Senpai – köszönt is lelkesen ahogy észrevesz és felé közelítek, de épp, hogy csak leteszem a hátsófelem mellé a padra, szűkíti látóterem egy jó illatú kis doboz. He?
- Eto… ez mi? – mert azt látom, hogy valami, később azt is fókuszálom, hogy egy doboz Pocky, de… miért?
- Ajándék, az én egyetlen senpaiomnak. – na erre még nagyobbra kerekednek szemeim. Ez most mi? Meg hogy?
- Eh, de mégis miért? – nem értem, nagyon nem. Nem emlékszem semmilyen eseményre, semmi alkalomra vagy bármire, ami miatt ilyesmit kéne, hogy adjon nekem. Meg amúgy is…
- Miért kellene különösebb indok? – talán mert így fura? De folytatja saját gondolatmenetét - Na várj, ha nagyon kell indok, akkor mert... – ez már érdekesen kezdődik, sőt még zavarbaejtbbé válik, amikor nagyon közel hajol. - Mert hálás vagyok a törődésedért, és mert nagyszerű ember vagy, akinél jobbat el sem tudnék képzelni magam mellé, és mert nagyon szeretlek, senpai! Ez elég indok?
Főleg a közelsége az, ami teljesen zavarba hoz, ezért kicsit hátrahőkölök miatta értetlenül pislogva, hogy vajon miért kell ennyire a képembe mászni.
 - Jól van na, elfogadom – tenyerelek bele a képébe, hogy eltoljam magamtól, s kikapom a kezéből a kis csomagot. Bolod lennék nem elfogadni, bár lehet már kitapasztalta, hogy ez nálam egy apró gyengepont s ezért csinálta, csak a marhulást nem értem mellé. Bár arra jutok, hogy biztosan jó kedve van, ami viszont jót jelenthet.
Amint nem nyomakszik már annyira, kiveszem tenyeremet a modellpofijából, majd arra használom ujjaimat, hogy kibontsam a csomagot, kicsit beleszagolok előtte, majd kikapva egy szálat már majszolom is. Csak ez után lesek megint felé, de olyan bárgyún vigyorog rám, hogy már megint, most viszont összevont szemöldökkel morranok rá – Mi van?
- Azt hittem előtte ebédelsz majd, Senpai – és süt belőle a piszkálódás, csak úgy csipked. Eh…
- Uruse… - morgom betolva a szálat, majd félreteszem most már csak azért is, és az obentom felé nyúlok, és az ölembe véve annak pusztításának kezdek neki. Túl nagy a csend ezért gyakran felé lesek, és kifejezetten jókedvűnek látom, ami még az én arcomra is mosolyt csal, hiszen pont ezt akartam elérni nemde? Sőt erre vártam és ez hiányzott, kicsit bele is bambulok a nézésbe, és erre csak akkor jövök rá amikor találkozik a tekintetünk.
- Hm? Nani? – kérdi a „szokásos” hangján, ami számomra olyan, lágyabb, és érződik belőle a kedves jókedv. Picit megcsóválom a fejem, ezzel magamat is türtőztetve, elvégre nem mondhatom ki azt, hogy örülök neki, hogy jól sikerült a múltkori beszélgetése Kurokoval, vagy ha nem is az, hát valami, de szerintem biztosan azzal kapcsolatos lépésről lehet szó.
- Nanimo, csak jó látni, hogy megint mosolyogsz – jegyzem meg, s én is egy fél mosolyt villantok felé, közben már befejeztem az evést, így egy újabb pocky szál lóg már a számból, nem tartom kézzel, úgy tűnik el fokozatosan a számban és már épp nyújtanám felé a zacskót, hogy ugyan megkínáljam, ha már ő vette, de ekkor hirtelen az ellenkező irányba fordul az arcát fogva, én meg csak pislogok. Ennek meg most mi baja?
- Eto… jól vagy? – hajolnék felé, de közben hátra int.
- Hai hai, csak… csak nem akartam rád tüsszenteni – fura mert nem olyasminek hangzott, de hát ebbe már csak nem fogok beleszólni. Hátradőlök a falnak, és az ég felé lesek miközben a kapott nasimat tolom be, s közben teljes elégedettség tölt el, hogy tudom, ő a közvetlen közelemben, akit jelenlegi legjobb barátnak tudhatok – hisz maga is mondta – ismét visszatért önmagához, és kicsit talán az én kezem is benne van.
~*~
A sok hülye megint körülvesz, eddig mindig tudtam ignorálni őket, vagy egyszerűen csak nem zavart, de most, ilyenkor amikor épp egy komolyabb meccs elé nézünk, eléggé irritáló tud lenni minden hülye megejgyzés, minden baromság amit csak csinálnak. Moriyama rizsája a nézőtéri lányokról, pedig nyilván a legtöbbek Kise miatt jöttek, tök mindegy, hogy melyik iskolában vagyunk, mindig ez van. Hayakawa fel-alá járkál az öltözőben és spannolja magát, de ami – saját mércém szerint önnön irritációmat tekintve – a legrosszabb, hogy még az is zavar, ahogyan Kobori a háttérben bazsalyog az egészen.
Kise megint elcsatangolt valamerre, bár tudom merre, megint teszi a szépet de legalább előtte mág megemlítettem, sőt már szokásosnak mondható, hogy ilyenkor kivonulok a csendes folyosó végére, hogy nyugodtan relaxálhassak.
A csendben ülés a padon, a begyakorolt egyenletes, mély lélegzetvétel sikeresen lenyugtat, és meditálhatok egy keveset, még egyszer átgondolva a taktikát, az ellenfél ismert adatait és a lehetőségeket, hogy mire várhatunk még, vagy mire kéne még számítani, de amikor ehhez jutnék, akkor ismerős lépteket hallok meg.
- Senpai, még nyolc perc – cseppet nehézkesen.
- Ah, hai… - amikor felé nézek eléggé elakadok a látványon, mert olyan megpakolva érkezik, hogy szinte alig látszik ki a csomaghalmok alól. Kami-sama…
- Senpai, tasukete – nyüsszög a csomagok alól, de csak morranva állok fel a padról.
- Aho, minek fogadtad el mindet? Vidd be az öltözőbe! – majd ott is hagyom és ha már idő van, akkor ideje kimenni a terembe és bemelegíteni. Még hallom, egy kis ideid panaszos hangját, de nem hat meg. Majd megtanulja, hogy ilyenkor… na meg amúgy is nem kell mindig mindent elfogadni. Kissé olyan, mintha… kihasználná őket. Persze ha a szemére vetném biztos vagyok benne, hogy jó pár tapasztalatbeli ellenérvet tudna felsorolni nekem, hogy meggyőzzön arról, miért jó – és nem kifejezetten neki – ha elfogadja ezeket így nem is fárasztom magam ezzel. Inkább bemelegítek.
Mikor kiérek, épp akkor csapódik mellém Moriyama, követi Kobori, később Nakamura és Hayakawa majd az edző után az egész kispad is megjelenik. Kise pedig sehol. Gondolom még elpakol, érdekes lesz hazafelé mennie ennyi paklival, először még nem izgat, de mikor már csak három perc van kezdésik erősen morgolódom, s konkrétan végszóra jelenik meg mert már épp rohantam volna vissza az öltöző felé megkeresi, de szalad ki integetve és sűrűn elnézést kérve, hogy még egy körre lefoglalták a „szurkoló rajongói” de itt van, nem késett. Láthatóan felém futna nagy boldogan, de egy könnyed lendületet véve, a nevelő célzatú rúgásommal jutalmazom virgonc fejét, majd ugyan olya könnyendén földet érek.
 - Bakayaro! Mindenhonnan elkésel – rivallok rá, és az arcát fogja már a földön ülve a csapásom után.
- Demo… nem is késtem el – könnyezik is be, sóhajtva felé lépek, lenyugszom, mikro felfogom végre, hogy időben itt van, és felsegítem álló helyzetbe, de mivel sípolnak, már nem is mondok, csak lelksítő képet felöltve hátán a csípőjére csapok.
- Mindent bele.
~*~
Szerencsére nyertünk, könnyen és sokkal. Amikor megszereztük a veztést még hajtottam mindenkit, de amikor már nagyon elhúztunk és láthatóan kezdték sorra feladni az utolsó negyedben már nem volt kérdéses a győzelem. Mindenki lelkes és jókedvű. Én is, csak rajtam nem látszik annyira, mint kellene.
Épp a buszunkra várunk – mindenki más felé megy ezért már csak négyen maradtunk – én le is vetődöm a padra, mivel üres, és karba fonom kezeimet, a táskámat megtartva.
- Ah, szomjas vagyok – sóhajt fel Kisenem sokkal utánam sétálva, éppen ahogy megemlíti, bennem is felvillan a tudat, hogy a meccs vége után nem ittam, cak a szünetben és rám is tör a százarság.
- Én is – jegyzem meg csak úgy plusz információként, erre felcsillan a szeme, majd el is szalad még annyit átrakiabálva, hogy mindjárt jön. Éfolyamtársaimml összenézek, hogy ezt vajon mi lelte, én csak vállrándítok, ajd visszafordulok előre. Van még egy kis idő a buszig, de ettől függetlenül addig nem ér vissza míg érkezik így Koborit és Moriyamát leintem, hogy menjenek csak, majd megvárom ezt az idiótát, és csövelek tovább a padon. Komolyan fárasztó. Épp, hogy elcsendesül minden a busz távozása után, rám is ijeszt.
 - Ugye már hiányozam? – vállam fölött átnyújtja az üdítőt és a fülembe hajolva búgja a szavakat, ami elég furán érint, de az elmúlt 2-3 nap leforgása alatt nagyjából kezdek hozzászokni.
- Aho, megint késtél, el is ment a busz, meg a többiek.
- Aah, honto? Gomenne – mondja tényleg elég bűnbánó hangon, bár észrevehette volna, hogy a többiek nincsenek itt, majd hzáteszi, éles hangulatváltással – de köszönöm, hogy megvártál – majd leül mellém és felpattintja az innivaló tetejét, s követem én is a példáját. Jól is esik az innivaló, ráadásul savanyú szénsavasat vett, nem tudom hogyan találta ki, hogy ilyenkor ezt szeretem, de nagyon jól oltja a szomjamat és még ízlik is.
- Arigato – morranom még azért halkan, és csak lesek ki a fejemből amolyan meccs utáni összegző relaxációként.
- Ano… Senpai… - szólít meg enyhén bátortalanul, de amikor felé fordulok a megszólításra, ennek semmi nyomát nem látom.
- Hm?
- Szombaton ráérsz? – kérdi bizakodó kis mosollyal még a szemeit is becsukja a kérdéshez, én meg elgondolkodom ezzel kicsit az időt húzva akaratlanul, de végig kell gondolnom, hogy mi lesz a jövőhéten és esetleg anyám tervezett-e valamit a hétvégére, de semmi nem jut az eszembe.
- Gondolom igen – vagy már nem? Biztos nem csak úgy beszélgetés gyanánt kérdezte, hanem programot szeretne kitalálni.
- De jó, képzeld, kaptam minap egy szórólapot egy új helyről, sok minden van benne, bár csak egy dolgot néztem ki, és nyitási akciókkal van tele, elmehetnénk.
- Jól hangzik, holnap megkérdezzük a többieket? – jut eszembe rögtön a csapat, mert hát nem először történne, hogy többen is együtt mentünk karaokezni vagy mint nem is annyira rég Kiséhez. Erre hirtelen érdekesebb fejet vág egy pillanatra.
- Öhm, megkérdeztem őket, de azt mondták nem érnek rá – fejti ki nagy komolyan, avagy hitelességgel győzködve.
- Ah, so… - nos nem tudhatom, elvégre egyikőjükkel se járok egy osztályba, plsuz – enyhe bűntudat támad meg – mert egy ideje nem is beszélgettem komolyabban egyikükkel sem. Pedig azért Moriyama meg Kobori is megérdemelné, hogy foglalkozzakvelük az elmúlt két év után. – és akkor szombaton hánykor?
- Eto… legyen mondjuk tíz óra, és a Kiyoko sétányon, az mindkettőnknek félúton van.
- Hai-hai, akkor tizenegyre ott leszek, akkor talán nem várok sokat.
- Hidoi – nyivákol fel, de csak elmosolyodom, célbatalált a beszólás, ezen csak vigyorogni lehet. – Csak azért is időben ott leszek, hogy én várjak rád – fújja fel az arcát, én pedig tovább folytatom a ráhagyó leintést, úgysem tudja megcsinálni, ha nem én rugdosom el addig, akkor biztosan nem.
~*~
Persze, nem is kell nagyon csalódnom, direkt tíz után érkeztem, hogy legyen sikerélménye, de persze nincsa megbeszélt helyen. Miért nem lep meg? Az viszont inkább meglep, hogy csak alig kell öt-hat percet várom és már lohol is felém. Amint ideér megáll előttem és meggörnyedve támaszkodik térdeire zihálva.
- Kuso… - morogja bosszúsan, mire a táskám vállába kapaszkodva teljesen felé fordulok.
- Nyugi, csak nem rég értem ide.
- Tényleg? – vágja ki magát egyenesbe hirtelen, amit pár köhécselés követ a gyors mozgás miatt. Mintha a busz után futott volna három megállón keresztül, komolyan… Í
- Ühm – bólintok is rá. – Nos akkor merre? – mert addig oké, hogy új hely és milyen jó, de dunsztom sincs merre van, azt nem mondta még el.
 - Tessék – nyomja a kezembe a lapot kisebb táskában turkálás után, és át is futom. Oh, ez egy komplett szórakozóhely, itt a konzol-táncpadtól kezdve a bowlingig minden van, még mozi és étterem is. Viszont egy dolog be van karikázva pirossal a szórólapon.
- Karaoke? – csak felolvasom a jeleket halkan, mire sűrű bólogatásba kezd.
- Persze csak ha neked is jó, ha nem tetszik választhatsz mást – haradja el, és fordítok egyet a lapon, hogy a többi infót is elolvassam.
- Nem, jó lesz – elvégre többször is voltunk már, jó időtöltés, és nem utolsó sorban ki tudja mikor találok megfelelő dallamrészletet ami megihlet, vagy tudom is én – De ez csak délután nyit – hívom fel a figyelmét és felé is mutatom a szórópalot, hogy lássa.
- Tudom, igazából azért mondtam tízet, mert addig sétálhatnánk egyet, és ott tudunk is enni, a karaoke terembe be lehet vinni bármilyen itt vett kaját, látod? – olyan közel hajol, hogy megmutassa a papíron, hogy még a parfümjét is érzem, és elég furén hat, de figyelek arra amit mond és el is tereli a figyelmemet.
- Rendben, te vagya mai programszervező – adja meg magát, mert otthon is úgy adta elő, hogy vagy ma vagy másnap ér haza, mert a másikat ismerve, sosem tudn előre mire számíthat, ezért már így „tervezett” előre.
- Akkor menjünk is! Séta vagy metró? – megint a szórólapra nézek, hogy megnézzem ez hol is van, elgondolkodom, majd elteszem a lapot, ha már nálam maradt.
- Legyen metró, menjünk túl és a másik irányból sétáljunk vissza, onnan jobb a bódésétány.
- Hai – még egy laza szalutálást is megereszt, majd meg is indulhatunk a közösen eltervezett irány felé.
~*~
Elég sokan vannak, de azért el lehet férni a szűk kis utcákban. Szinte mindenhol megállunk mert időnk az bőven van és még a látnivaló is sok, tehát elütjük rendesen az időt. Az egyik ilyen félig nyitott helyen egy asztalka tele van ezernyi mütyűrrel, így beljebb lépve, hogy mások is elférjenek leguggolunk az aszalhoz és végignézzük a sok érdekességet – ki tudja még akár valami olyat is találhatunk ami megtetszik.
- Ah, kawaii – mondja az egyik darabra, amit épp véletlenül fogok meg, majd leteszem, és egy másikat lesek meg közelebbről – az meg mi?
 - Ano… - olvasom a cetlin az apró jeleket – mini csoki citromos robbanóscukorral – oh, ez érdekesen hangzik, s szinte ugyan így mondja ki gondolatomat Kise, viszont amikor felé néznék, elakad a tekintetem egy kék üstökön. Azonnal felismerem, elég ritka hajszín és a mellette sétáló alak még felejthetetlenebb. Amikor észreveszi elhalkulásom okét, követi tekintetem vonalát de már hiába kapkodnék, hogy ne nézzen oda, meglátja, ahogy együtt sétálnak el, még ide is néznek, de már egy köszönésre sem futja, csak Kuroko vett észre minket, de el is fordult mire Kise meglátta őket. Eh? Ez meg mi? Most akkor… mégsem beszélték meg? Vagy nem erről? Vagy ennyire jól sikerült Kisének elrejteni mindent, és nem vettem észre semmit, csak azt, hogy jobb kedve van? Összezavarodtam.
- Gyere, menjünk tovább – szól Kise és már vonna is magával, véletlenül éppen az ellenkező irányba tartunk, és már övetném, amikor eszembe jut, hogy a kezemben van még a csoki, ezért zavaromban még leintem, hogy egy pillanat és meg is veszem a kis édességet, mellé még egyet, hogy neki is adjak egyet.
~*~
Az után a pillanat után folyamatosan figyeltem, de semmi változást nem mutatott a hangulata. Nem értem, igaz nem mintha tisztázódott volna a fejemben, de úgy éreztem minden rendben, de most ez így valahogy bekavart. Hm… lehet túlreagálom? Elvégre Kise is csak simán elhívott, akár történhetett ez fordítva is, csak barátok és…
- Senpai, már megint nem figyelsz – hallom meg áttörni gondolataim fátylán Kise duzzogó hangját, és azonnal kikapcsolok. Nem kéne ezen agyalnom, mert még mindig nem az én dolgom, és ha ő sem foglalkozik ezzel, akkor nekem sem kéne, sőt inkább vele kéne csak foglalkoznom. Mostantól ez is lesz.
- Ah, gomen, elkalandoztam – szabadkozom és lesem az étlapot, amit felém tart.
- Mit kérsz? – mivel majd úgyis a végén fizetünk, így nem kötök bele semmibe, csak olvasok, kivélasztok valamit innivalóval meg rágcsával és kész. – Wakatta, kimegyen kérni, addig választ ki a zenelistád jó? – lelkesen felpattan még alig nyögtem ki a választ, hgy oké már záródik is az ajtó. Eh… De nem baj, legalább jó a kedve.
Átfutom a dalokat, és pont elsőre olyan ütközik a szemembe, ami megtetszik, még hallom is Kise hangját a fejemben, hogy ezt nekem találták ki. Ki is választom elsőnek, ráadásul én is kedek majd, s körülbelül öt számig jutok, amikor visszatér egy felszolgáló lány társaságában aki telepakolja az asztalunkat. Eh, komplett négy fogásos ebéd?
Kise látja a tekintetemen így inkább gyorsan terel is, miközben visszahuppan mellém.
- No, választottál?
- Ühm, és látom beállítottad, hogy én kezdjek – szavak helyett az arca elég válasz nekem, nem is firtatom tovább, csak magamhoz veszem a mikrofont, kicsit oldalra csúszok ültömben, hogy jobban lássam a monitort, nem akarok felállni, de Kise fülébe sem „kiabálni”, és elkényelmesedve el is indítom az első számot, addig Ő ehet.
http://www.youtube.com/watch?v=loclsZGXByo
|
| ef-chan | 2013. 04. 24. 23:34:04 | #25651 |
Karakter: Kise Ryouta
Megjegyzés: (Senpainak)
Sebzett állatként vágok keresztül az utcákon. Csak ösztönösen pakolom egyik lábam a másik után, mégsem kavarodok el, helyette az egyik kedvenc felüljárómon találom magam, miközben a kilátást, amibe azonnal beleszerettem, a könnyeim takarják el. Nem akartam megbántani!
- Nem akartalak megbántani, senpai, bocsáss meg nekem! Én csak... én csak... szeretlek! - szólalok meg fennhangon, de nincs senki körülöttem, aki hallhatná. Legalább is senki olyan, aki számára érdekes lehetne egy bömbölő, nagy szamár.
Olyan hülye vagyok. Annak ellenére, hogy elhatároztam, hogy lemondok róla, mégis még mindig reménykedek. De miért mondott volna bármi pozitívat, mikor csak úgy letámadtam? Ráadásul ha pozitívat is mondott volna, nem biztos, hogy komolyan is gondolta volna, az még nem jelentett volna az égvilágon semmit. Vajon akkor is azt tanácsolná, hogy próbáljam meg, ha tudná, hogy saját magáról van szó?
Erősen markolok rá a korlátra. Nem akarom elveszíteni. De ha így viselkedek, akkor anélkül fog ez megtörténni, hogy megpróbáltam volna. S annak sem lenne értelme, hogy mikor már teljesen elidegenítettem, valljak, minden mindegy alapon...
Könnyeim még inkább patakzani kezdenek. Nem tudom, annyira nem tudom, mit is kellene tennem! Ha nem fiú lenne, minden olyan egyszerű lenne. Udvarolhatnék, próbálkozhatnék, szerethetném... Akkor is benne lenne a pakliban a visszautasítás, de mégsem okozna ekkora gondot. Talán csak az egóm nagy, mert lány még nem utasított vissza sosem...
Enyhén felkuncogok saját magamon. Szerintem ha senpai lány lenne, akkor sem menne könnyen, mert akkor is félnék attól, hogy neki nem kellek, hogy őt nem tudom levarázsolni a lábairól.
Iszonyatosan kishitű lettem...
Halkabb mormogás kél mögülem, de még így is felismerem a hangot, amely összerezzenésre késztet, s arra, hogy védekezőn a karomra döntsem a fejem, elrejtve az arcom. Mert most még védtelenebb vagyok, mint bármikor ezelőtt, és félek, lelepleződhetnék könnyedén. Mert nem vagyok rá felkészülve, hogy szembenézzek vele, ami azért is veszélyes, mert már így is kis híján hülyeséget csináltam. Különben is, mit keres itt? Hogy talált meg?
Hallom, és érzem, ahogy mellém áll, ami kisebb csoda, mert úgy dobol a szívem, hogy nem lenne túlzás azt gondolnom, hogy menten kiugrik a helyéből. Minden idegszálam megfeszül, egyrészt örülök, mert utánam jött, másrészt félek, mert nem tudom, mi az, amit a fejemhez akar vágni. Mégsem várhatom meg, hogy ő szóljon, mikor valójában én tartozom neki bocsánatkéréssel.
- Gomen, senpai - mormogom is a saját karomnak. Annyira elmondanám, hogy sajnálom az egészet, hogy kezdek kicsit besokallni attól, amit iránta érzek, de nem terhelhetem jobban, hiszen így is a szívén viseli a gondom, és próbál segíteni, nem akarom, hogy emellett bűntudata is legyen, amiért ő az oka a szenvedésnek, amely fojtogat és lerombol teljesen.
Meleg tenyér landol a fejemen lágyan, majd a tincseim közé túrva simít végig rajta vigasztalón, s bár látszólag épp az ellenkezőjét éri el vele, mert egyre hevesebben gyűlnek a könnyek a szemembe, és érzem, hogy el fog törni megint a mécses, épp csak azért uralkodom még magamon, mert mély hangja egyetlen rezdüléséről sem kívánok lemaradni, szabályszerűen magamba iszom szavait, átadva magam az érintésének lehunyva a szemem, valójában tényleg sokkal jobban érzem magam gesztusától.
- Ne kérj bocsánatot, én sajnálom. Próbálkoztam, de nem érezhetem át teljesen a helyzetedet, és talán túlságosan is próbáltam normálisan kezelni. Ezért mondtam amit.
- Demo... - próbálnék tiltakozni. Mert amit tesz, az normális, csak az én esetem vált ilyen hülyén speciálissá. Mert valóban jól esnének a szavai, a biztatása, ha nem épp róla lenne szó. Sokkal könnyebb lenne úgy beszélni erről az egészről, ha konkrétan, megnevezve beszélhetnénk róla. Ő sem érezné magát ennyire tehetetlennek, és én sem magam ennyire nyomorultnak.
Azonban tiltakozásom gyenge csíráit is elfojtja: - Nem, megérdemeltem, hogy úgy kifakadtál rám. Igaz, ennek ellenére még mindig nem értek egyet teljesen azzal, amit készülsz csinálni, de nem szólhatok bele, hiszen a te életed és a te döntésed. Én csak azt szeretném, ha neked jó lenne, és nem szeretném, ha azon szenvednél, ami ellen talán… talán lehetne tenni. De megértem azt, hogy ez új és félelmetes dolog még, főleg ha az a személy fontos számodra és nem akarod elveszíteni. Te döntesz, de a kedvemért még gondold át ezt rendesen. Csak ennyit szerettem volna még mondani.
Hah, annyira szeretlek, senpai! Még így is, a dolgok ellenére is képes vagy megmelengetni a szívem.
Talán ezért is riaszt meg, ahogy ellép, s a cipője koppan a betonon. Nem akarom, hogy itt hagyjon, vele akarok lenni! Ösztönösen nyúlok utána, a pulcsiját ragadva meg, s igyekszem értelmes fejet vágni, mikor megfordul, mégis szinte éhezőként, könyörögve ejtem ki tettem okának tekinthető apró kérésem: - Menjünk egy részen együtt!
Apró, mégis csodás mosollyal ajándékoz meg bólintva,
s egy rövid pillanatig még a lélegzetem is eláll, ezért is fordulok meg olyan hirtelen, hogy az arcomra kiülő gondolataim leplezzem és rendezhessem, alibit találva a táskám felnyalábolásában. Szerencsémre megindul, így lemaradva erőltethetek magamra nyugalmat, bár azt hiszem, jelen helyzetben annyira nem lenne furcsa és feltűnő az a széles jókedv sem, amely ellepett mosolya láttán. Talán erre kellene koncentrálnom. Amit kaphatok belőle, és nem arra, amit nem. Hiszen már az is boldoggá képes tenni, hogy együtt bandázunk, hogy olyan oldalait fedi fel előttem, amelyet még senki másnak nem mutatott, s hogy látszólag ő is szeret a társaságomban lenni. Még hallgatni is jó vele.
Azonban ahogy feltüsszent mellettem, aggodalmasan pillantok rá.
- Ah, remélem, nem fáztál meg, kéred a felsőmet?
- Nem, nem fázok, meg nincs semmi - int le. - Majd hazamegyek, iszok valami meleget, és rendben leszek.
Próbálok neki hinni, de mivel az állomásig, ami nincs olyan messze, még kétszer tüsszent, úgy vélem, kételkedésem teljesen jogos. Tenni viszont nem nagyon tehetek semmit, senpai elég fafejű tud lenni ilyen téren.
A nap viszont zsúfoltra sikeredett, mikor leszáll, eltelítenek a gondolatok, s mély sóhajt csalnak elő belőlem. Oda kell figyelnem magamra, túl sok baromságot csináltam ma, bőven elég lesz az egész hétre, szóval nem kellene nagyon gyarapítani a galibák sorát...
* * *
Ha azt hittem, a mai nap jobb lesz, tévednem kellett. Persze gondolhattam volna, hogy a tegnapi kis afférom hamar elterjed, és sokan lesznek emiatt a nyomomban, összesúgva a hátam mögött. Zavar, engem is zavar, hiszen ember vagyok én is, de már megtanultam, hogy jobb, ha nem foglalkozom ilyesmivel. Chiyo rászolgált arra, amit kapott, s legalább a többi fant is eltántorítottam attól, hogy megpróbáljon rám akaszkodni. Úgysem tudnék senkit szeretni.
A sustorgás viszont arra késztet, hogy megmaradjak az osztályomon belül, és elzárkózva a fülembe dugjam a fülhallgatómat, s zenét hallgassak az asztalra dőlve és szenvedve. Az egyetlen dolog, ami felvidít, hogy a szemem lehunyva tisztán vissza tudom idézni senpai mosolygó arcát.
Ez a gondolat az, amely az ebédszünetben mozgásra késztet. Senpai minden bizonnyal kinn vár, és bár a fél iskola is hasonlóan cselekszik, eszembe sem jut, hogy ne menjek ki, mert minden pillanatot szeretnék vele tölteni, amit lehetőségem nyílik, és akkor sem fogom kihagyni, ha paradicsommal dobálnak meg végig, a rosszindulatú vagy kíváncsian vájkáló megjegyzések főleg nem fognak gátat szabni.
Azonban csak félútig jutok, amikor megpillantom az igen egyértelműen felém közelítő senpait.
- Ah, konnichi wa, Senpai! - intek neki, viszont meg sem áll, sőt, meg sem szólal, csak megragadja a felkarom, és lendületesen ránt magával a haladási irányommal ellentétes irányba. - Eh? Nani? - próbálok nem elzanyálni, miközben menetirányba fordulásféle hadműveletet igyekszem véghez vinni.
- Máshová megyünk enni - jelenti ki, s ahogy követni kezdem, elengedi a karom. Kíváncsian, mégis csöndben próbálom kitalálni, mi lehet a célunk, amely hamar, konkrétan a harmadik lépcsőforduló után eléggé egyértelművé kezd válni, mivel innen már csak a tető van. Kicsit furcsán érzem magam, ahogy kiérünk, és konstatálom, hogy teljesen egyedül vagyunk. Mégsem protestálok, mert most mondhatni kapóra is jön a pletyka miatt ez a nagy nyugalom, s belefér az a kis gombóc, ami a gyomromba gyűlt.
Ahogy letelepedik megpaskolja maga mellett a padot, ezzel kijelölve a helyem, s nem ellenkezem, egész közel telepedem, annyira, amennyi még belefér egy tapadósabb jó barát részéről. Közben, hogy ne üljünk nyomi kukán, megszólalok: - Nem is gondoltam még erre, pedig milyen egyértelmű.
- Szoktak mások is ide feljönni, azért nem vetettem fel eddig, bár igaz, lent többen vannak, de most legalább nyugi van, és a kilátás is szép. De még nincs annyira jó idő, hogy bármikor kijöjjenek.
Önkéntelenül is az jut eszembe, hogy akkor ez a hely mégsem alkalmas arra, hogy rejtett szexuális afférok színtere legyen, de azonnal el is hessegetem a gondolatot. Inkább az ebédemre igyekszem koncentrálni, bár annyira most nem vagyok éhes. Bizonyára a gombóc miatt, amely azóta sem múlt el, hogy leültem mellé. Ő közben valami füzettel matat, de kihullik egy lap belőle félúton.
- Ah, senpai, leejtettél valamit - hajolok le reflexből, s felkapva önkéntelenül is vetek rá egy pillantást. Hangjegyek egy kottafüzetből származó lapon. Ám mielőtt elkezdhetnék gondolkodni, milyen dal eleje is lehet, hirtelen kikapja a kezemből: - Eh, nani? - nézek rá meglepve.
- Semmi érdekes - hadarja, és a lapot el is rejti. Na persze, semmi érdekes, mi?... Mindentudó vigyorral hajolok közelebb, jót szórakozva azon, hogy sejtheti, hogy ennyivel nem úszta meg, és gesztusaiban is menekülne, picit hátrébb hajol. Kíváncsiságom elől azonban nem menekülhet ilyen könnyedén.
- Nekem ez nem tűnik semminek - felelem sejtelmes-nyomozós hangot véve fel, picit utánozva az idegesítő, már mindent tudunk, de azért vallatunk, hogy te is elismerd, a feltevésünk helytálló jellegű nyomozókat a doramákból. Igazából azt hittem, kicsit többet kell majd rajta túráznom, de már ennyire megadóan felsóhajt, és beadva a derekát, ismét a füzet tetejére teszi a papírt, mégha ki nem is adja a kezéből, így is tökéletesen ráláthatok, jobban megvizsgálva a kottarészletet. Ő közben kibontja az üdítőt, majd magyarázatot is fűz a kis "firkához".
- Nem sokkal azután, hogy elkezdtem gitározni tanulni, és már egy számot végig tudtam játszani, arra gondoltam, hogy írok én is egy dalt. Vagy legalább egy kis szólót gitárra, de... csak eddig jutottam. - Azta! Nem semmi! Kiáltok fel magamban, még nagyobb érdeklődéssel figyelve azt a pár ütemet. - Nem hiszem, hogy lesz belőle valami, mással foglalkozom inkább - folytatja. Kicsit sajnálom, mert érdekelne, ezért sem bírom nem megkérdezni.
- De ha egyszer befejezed, akkor megmutatod nekem? - én olyan szívesen meghallgatnám. Egy darabka senpai lelkéből!
- Ühm - bólint megint megajándékozva apró mosolyával, de amit szavakkal mond, még inkább kétesen markol a szívembe. Egyrészt iszonyatosan boldog leszek tőle, másrészt viszont még nehezebb lesz a lelkem. - Mivel jelenlegi legjobb barátomként csak te tudsz egyáltalán arról, hogy játszom is, szerintem te leszel a első, aki hallani fogod... már ha valaha befejezem.
Csak nézem, minden szavát iszom, és egyre legyőzhetetlenebb a kényszer, hogy közelebb és közelebb hajoljak. A felém mutatott közvetlensége, az illata, a jelenléte, az ajkai...
Riadtan dermedek meg egy fél pillanatra, mikor megcsörren a telefonom, és reflexből bocsánatot kérek, felvéve, és elhajolva. Csak magamban pánikolok egy csöppet: majdnem megcsókoltam!
- Ah, moshimoshi Kurokocchi - szólalok meg, mikor felfogom, hogy ki is van a vonal másik végén. Nem mintha a csengőhangból nem kellett volna már levágnom, de képtelen voltam rá figyelni. Most viszont ő az, aki egészen kisajátítja a gondolataim. - Ah, semmi baj - felelem a bocsánatkérésére. Igazából tökre megértem, hogy közbejött neki valami, van ilyen, a felvetés viszont meglep.
- Kise-kun, ma délután viszont ráérek, ha neked jó.
- Ah tényleg? - derülök is fel. - Ureshii, akkor délután!
- Hai - hangjából hallom, hogy a maga módján ő is örül. Kurokocchi nagyon lelkiismeretes tud lenni, mert ő is az a típus, aki azonnal észreveszi, ha baj van, és kész segíteni az emberen, amennyire képes.
- Ja ne - köszönök el hálásan, s pillekönnyűnek érzem magam már csak a gondolat miatt is, hogy találkozhatunk. Senpai felé fordulok, s már ösztönösen is összefoglalnám, milyen jó hírt kaptam, de a szavak az ajkamon ragadnak, ahogy megpillantom az arcát, amelyre olyan fura arckifejezés ült ki. Ráadásul a nem létező távolba réved. Felvonom a szemöldököm, majd a szeme előtt kalimpálva próbálom felhívni magamra a figyelmét, de hiába. Már kezdenék aggódni, mikor végre visszatér a jelenbe, legalább is a szeme ismét engem bámul, és meg is töri a csendet.
- Ano... Az a valaki... akiről beszéltünk... tegnap is - bólogatok, hogy figyelek, figyelek, mondja csak nyugodtan, bár egyelőre nem tudom, ki jutott eszébe, akiről beszéltünk is tegnap. - Szóval akit szeretsz... Az ez a Kuroko?
A jókedvem eltűnik, ellenben a gombóc a gyomromban vagy háromszorosára dagad, és érzem, hogy totál lesápadok, aztán ugyanilyen lendülettel vörösödöm el. Ha azt mondom, hogy igen, simán leszűri, hogy hazudok, mivel mindig is rossz hazudozó voltam, de ha azt mondom, hogy nem, akkor már nem lesz nehéz eljutnia odáig, hogy akkor más nem lehet az a valaki, csak ő! Mi a fenét csináljak? Hogyan reagáljak? Hogy nem rontom a helyzetem?
Félrefordulva pattanok fel olyan lendületesen, mintha legalább is valami belém csípett volna, s jó két-három lépést arrébb is lépek, egész eltávolodva, és hátat is fordítva neki. Nem akarom, hogy bármit is elkapjon a valódi érzéseimből, így színpadiasan a homlokomra vágok: - Ah, gomen, senpai, teljesen kiment a fejemből, hogy még dolgom van!
Úgy indulok meg, mint a megrémisztett szarvascsorda, mégis megtorpanok a tetőre vezető ajtóban. Zavartan marok ujjaimmal az ajtófélfába előredöntve a fejem. Nem hagyatom itt csak így. Mégsem tudok a szemébe nézni, csak félszegen oldalra fordítom a fejem, hogy láthasson is, meg ne is, s hozzáfűzöm csendesebben, de úgy, hogy hallhassa: - Gomen, de erre a kérdésre nem válaszolhatok... Ne akard néven nevezni... maradjon meg csak valaki, onegai! Ne is gondolj vele! - egy fél pillanatig még állok némán, majd csupán egy fél pillantás erejéig visszanézek rá, hogy aztán előre fordulva inkább lesiessek a lépcsőn. Mert a pillantásom, a gesztusaim most megint túlságosan is egyértelműek lennének...
* * *
Mély sóhajjal lépek ki az iskola ajtaján. Az ebéd óta teljesen magam alatt vagyok. Félek, hogy senpai megint magát hibáztatja a dolgok miatt, ugyanakkor félek attól is, hogy szembenézzek vele. Tudom, hogy megértené, mégis... ez az ügy olyan sokszor kényszerít arra, hogy tüskékkel "háláljam" meg a törődését... Talán írhatnék neki egy sms-t. Igen, ez jó ötletnek tűnik!
Azonban mikor előveszem a telefonom, megpillantom Kurokocchit, s inkább visszacsúsztatom a készüléket, és felé szaporázom a lépteim, messzebbről köszönve rá.
- Konnichi wa, Kurokocchi! - integetek is hozzá, majd hozzáérve máris dinamikusan megkérdezem a két vállára téve a kezem. - Ogenki de~ssu~ka?
- Hai - söpri le a kezeimet, én pedig csak felkuncogok, már le sem olt miatta.
- Mehetünk? - kérdezem, mintha eddig rá kellett volna várni, de nem veszi fel ezt sem, bólint, és megindul. Mosolyogva követem, de valami megérzés arra késztet, hogy visszaforduljak az iskola felé. A gyomrom azonnal bukfencet vet, miközben ismét lángba borul az arcom, mert megpillantom senpait. Az ajtónál áll, épp mint nem sokkal korábban én, de a tekintete - még innen, messzebbről is - furcsának tűnik, mintha valami feldúlta volna. Ugyanakkor ez a pillantás el is tűnik, ahogy rájön, hogy "lefüleltem", s a hüvelykujját felemelve jelzi nonverbálisan, hogy mindent bele. Egy pillanatra megzavarodom a helyzettől, mert nem nehéz rádöbbennem, hogy elkönyvelte a teóriáját, s rákiáltanék, hogy félreérti az egészet, hogy nem úgy van, ahogy gondolja, de Kurokocchi megtorpan, és hátrafordul.
- Kise-kun?
- Hah? Ahh, hai, hai, megyek! - fordulok felé, s bár illene, de nem nézek vissza senpaira, csak így intek, kissé talán lekezelően, de valójában roppant félszegen.
* * *
- Mah, megint kikaptam - nézem hitetlenkedve az eredményjelző táblát. Pedig a Just dance-ben jó vagyok, elvégre csak koncentrált mozgás, egy egyszerű koreográfia. S bár tisztelem Kurokocchit, nem túlzás azt állítanom, hogy lazán le kellene aláznom ilyesmiben, s mégis, jó 1000 ponttal lemaradtam...
- Valami baj van, Kise-kun? - fordul felém Kurokocchi, s a tekintete perzsel.
- Úgy tűnik, nem vagyok formában - mosolygok rá, de nem verem át, a nagy csönd egyértelműen árulkodik erről.
- A formáddal nincs baj - állapítja meg végül. Érzem, hogy kiül az ideges izzadtság a homlokomra. De mielőtt megszólalhatnék, folytatja tárgyilagosan, visszafordulva a cuccai felé, jelezve, hogy számára ennyi elég volt. - Egy csepp erőfeszítést vagy koncentrációt sem éreztem a játékodban. Hol hagytad a küzdőszellemed? Meg sem próbáltál nyerni. Ez nem jellemző rád. Már azelőtt feladtad, hogy nekikezdtél volna.
Felsóhajtok, mert tényleg oda sem figyeltem igazán. - Gomen, kissé elkalandoztam a gondolataimban.
Kicsit oldalra dönti a fejét, de nem haragszik, ez látszik rajta. - Nem tudom, mi bánt, nem is tartozik rám, de szerintem egyszerűen nézz szembe vele. Másképp nem oldódik meg.
- Demo - sóhajtok fel gondterhelten, csak halkan lehelve a szót, mégis tudom, hogy hallotta, mert ismét felém fordul, amelynek köszönhetően szégyellősen lesütöm a szemem - vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nem lehet megoldani... - préselem ki magam mormogva.
- Tévedsz! -hangja olyan határozottan cseng, egész megdöbbent.
- Kurokocchi? - sandítok fel rá, de ismét csak meglep azzal, hogy közel lépve a két vállamra teszi a kezét, hogy meggyőződéssel mondhassa a szemembe: - Mindent meg lehet oldani, csak meg kell próbálni.
- Ha... hai... - nem merek ellentmondani, csak nagyokat pislogok, próbálva feldolgozni a szavait. De még akkor is kába vagyok tőlük, mikor jó tíz perc múlva távozunk a helyről.
* * *
Igazából még most is ezen jár az agyam, miközben már a fürdőből kisétálva veszem be a szobám, hogy aludni készüljek, s hevesen próbálom az általános jótanácsot valahogy ráhúzni a problémámra, de nem jutok közelebb, mert igen, van megoldás, próbálkozom is vele, de egyelőre semmivel sem lett jobb semmi.
A másik dolog, ami nem hagy nyugodni, az a senpai-jal történt "szóváltás". Ki kellene engesztelnem valamivel. Az lenne a legszerencsésebb, ha felhívnám, de nincs hozzá bátorságom. De ha csak írok neki, az meg olyan semmilyen. Gondterheltségtől rosszkedvűen huppanok le az ágyamra, s arra az egyetlen képre pillantok, amely megmaradhatott Chiyo pusztítása után, mivel előhívattam még korábban.
Szórakozottan emelem le a bekereteztetett képet, s ujjammal végigsimítok az arcán. Újabb sóhajjal fordulok a hátamra, és a képet a mellkasomra fektetem. Nem tudom, Kurokocchi ilyesmire is gondolt-e, mikor ma azt mondta, hogy mindent meg lehet oldani, ha az ember megpróbálja, de abban igaza van, hogy attól, hogy itt szenvedek, nem lesz jobb.
Elszántan keresem ki a számát, s máris hívom, mielőtt meggondolom magam.
Azonban minden egyes csörgésnél nagyobb a késztetés, hogy letegyem, ám megelőz, és a harmadik után közvetlen felveszi, s beleszól.
- Moshimoshi, Kise.
Egy pillanatra visszahőkölök, majd nagyot nyelve bököm ki kissé hadarva, ezért is hangzik kissé komikusan, ahogy a hadaró szavaim elakadnak kisebb szünetekre.
- Ano... én csak annyit szerettem volna... Szóval a mai nap miatt... sumimasen, senpai! - összeszorítom a szemem. Épp mint amikor valaki nagyon izgul, mit is válaszolnak majd neki, mennyire hordják le, menyit kell bűnhődnie, mert hülye volt.
- Baka - feleli, de hangja olyan lágy, mintha egy atyai pofon helyett lágyan szeretné végigsimítani a fejem vele.
Megkönnyebbülök, sőt, iszonyatosan könnyűnek érzem magam. - Miért kellene haragudnom?
- Ano... amiért úgy otthagytalak - mormogom halkabban.
- Nem, én kérdeztem olyat, amit nem kellett volna.
- Ugyan - bár nem látja, félig mosolyogva rázom meg a fejem, s inkább kimondom hangosan, amit gondolok, hogy ő is megnyugodhasson. - Én szerintem a te helyedben még erőszakosabban faggatóztam volna.
Nagyot szussszan a vonal végén, s úgy érzem, a maga módján ő is megkönnyebbülten mosolyog. S hogy ne álljon be a néma csend, gyorsan megérdeklődöm.
- Nee, senpai, hogy készüljek, holnap edzés után szokásosan különedzés?
- Még szép, nem hagylak lazsálni! - felkuncogok a válaszra.
- Hai, hai! Akkor holnap! Oyasumi, senpai! - még megvárom, míg is elköszön, majd kinyomom a telefont, és magamhoz ölelem boldogan. Nem haragszik rám! Minden olyan mint eddig!
Elfintorodom felsóhajtva ismét. Tehetséges vagyok, egy fél gondolattal sikerült elrontanom a saját kedvem. Mert igazából nem azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint eddig...
* * *
Mivel a mai közös ebéd elmaradt, mert az osztályom délelőtt tanulmányi kiránduláson volt, még inkább izgatott vagyok a különedzés miatt. Igaz a földön haldoklom az izzadságomba fulladva a sima edzés miatt, hiszen az edző külön megdolgoztat, mert ő is tudja, hogy az erőnlétemre kell gyúrnunk még, mégis érzem, ahogy zubog bennem a vér. Mert azokat a pillanatokat szeretem a leginkább, amikor csak ketten vagyunk, ami csak a miénk, senki másé.
Hirtelen tornyosul fölém az árnyéka és lehuppan mellém, s felém nyújt egy üveget.
- Igyál, szükséged lesz még az energiáidra.
- Hai - ülök fel, elfogadva az üveget, s mohón kortyolok bele a citromos vízbe. Iszonyatosan jólesik. - Nee - szólalok meg egy hatalmas, utolsó nyelés után. - ma mivel fogunk foglalkozni?
Kérdőn néz rám: - Hogyhogy mivel? Amivel eddig, elvégre még nem megy.
Felsóhajtok, tény, hogy nem megy, de akkor is, már unom, hogy ugyanazt csináljuk állandóan, és nem haladok semerre. Durcásan csücsörítem ki a szám elégedetlenségem jeleként. - De azt már unom. Semmit nem fejlődtem, hiába az összes erőfeszítés.
Összevonja a szemöldökét, és akkora kokit kapok, hogy majdnem lefejelem a saját térdem, és mikor könnyes szemmel felpillantok felnyikorogva, hogy "Nande?", kis híján leöl a tekintetével.
- Értem én Mr. Csodák Generációja, hogy a tehetségednek köszönhetően mindent könnyebben megtanulsz, de ha még egyszer panaszkodsz amiatt, hogy valamiért igenis kemény munkával kell megküzdened, beledöngöllek a padlóba! Ahelyett, hogy összetennéd a kezed, és örülnél, hogy van olyan dolog, amit könnyedén elérhetsz, minden komolyabb erőfeszítés nélkül, és amihez neked is oda kell pakolnod magad, ahhoz kétszer olyan intenzitással pakolnád oda magad! Ami neked az öledbe hull, azért nagyon sok ember apró lépésekben harcol keményen éveken át!
- De nekem nincsenek éveim, legfeljebb egy-másfél hónapom! - morfondírozok vissza elszánt ábrázattal, mire kissé megenyhül, majd megcsóválja a fejét, ennek ellenére döbbenetemre megint kapok egy kokit, bár ez lényegesen kisebb az előzőnél.
- Baka, alig pár hónap alatt elérted, hogy a korosztályod legnagyobbjaival emlegessenek egy lapon, és lebecsülöd azt a másfél hónapot, amid van? Ha szorgalmasan dolgozol, apró célokat teljesítve minden területen, hatalmas eredményeket fogsz elérni. Sokkal előbb, mint bármelyikünk. Küzdj, apránként lépj előrébb, és meghódíthatod a legmagasabb csúcsot is, mindenhez csak türelem, elszántság, és kitartás kell. E három dologgal bármit el lehet érni a világon, de mind közül a legfontosabb a kitartás. Akkor is ki kell tartani, amikor reménytelennek látszik a helyzet, mikor eleve esélytelen, én ebben hiszek. Végy példát a rajongóidról. A legtöbbjüknek soha nem lesz rá lehetősége, hogy két szónál többet váltson veled, és felkeltse az érdeklődésed, mégis nap mint nap kedveskednek neked, figyelik a sorsod, álmodoznak, és megtesznek minden tőlük telhetőt. Az sem zavarja őket, hogy soha nem érnek el vele többet, mint azt a pár szót, amivel illeted őket. Tudod, miért?
Megrázom a fejem, fogalmam sincs, mire gondol.
- Mert nem tudhatják, nem ők lesznek-e azok, akiknek mégis sikerül meghódítaniuk a figyelmed, aztán pedig a szíved valamikor. Holnap, holnapután, egy év múlva, tíz év múlva, valamikor. Na most pedig húzz gyakorolni, s miközben megemészted, találd ki, milyen támadási figurát fogunk ma is ismételni, hacsak nem érzel végre rá a lényegre rendesen!
- Hai... - tápászkodom fel, s valóban elgondolkodom a dolgokon. Főleg mert tegnap Kurokocchi, még ha más kontextusban is, de ugyanúgy azzal vádolt, hogy nem küzdök, nem vagyok kitartó... De én igenis küzdök! Minden megteszek, hogy...
Hirtelen torpanok meg, ahogy megtorpannak bennem is a gondolatok, és ráeszmélek: tényleg nem küzdök. Lopva rápillantok senpaira, majd ismét magam elé, a kezemben tartott labdára. Saját magamat kinevetni szándékozva húzódik gúnyos mosolyra az ajkam. De egy barom vagyok.
- Senpai - fordulok vissza felé összeszedetten és magabiztosan.
S amikor rám néz, még magabiztosabban és elszántabban folytatom. - Igazad van, ahogy igazad volt eddig is! Küzdeni fogok, türelemmel és kitartással, minden téren!
Mert meg sem próbáltam, ahogy ezt is feladtam volna, csak mert itt a tehetségem, ott a külső adottságaim nem érnek fabatkát sem. Pedig megpróbálhatnám apránként. Mint az a lány, aki becserkészett - bár tény, hogy borsódzik utólag tőle a hátam, de meghódított annak ellenére, hogy nem volt kimondottan az esetem. S még csak attól sem kell félnem, hogy esetlegesen megundorodna tőlem vagy megbántom. Egyszerűen csak udvarolnom kell, burkoltan. Ha mutat hajlandóságot, észre fogja venni, ha nem, kiélhetem a vágyaim úgy, hogy elárasztom a szeretetem ezernyi jelével!
De most, elsőként, le fogom nyűgözni. Lehengerlem azzal, mennyire akarok, mennyire megteszek minden tőlem telhetőt, hogy tényleg átszakítsam a gátat, amely eddig a képességem technikai határát jelentette! Csak figyelj senpai, mert igazán ámulatba ejtő leszek!
* * *
Lelkesen sietek fel a tetőre, új ebédlőhelyünkre. A tegnapi edzés tanulsága óta jóval kisimultabbnak érzem magam, és most először aludtam teljesen nyugodtan, pihentetőn azóta, hogy rágom magam ezen az egészen. Ugyan én érkezem előbb, de alig, hogy kipakolom a kajám, és a kis kedveskedős csomagot, amit tegnap vettem, máris megjelenik ő is az ajtóban.
- Konbanwa, senpai! - mosolygok rá szélesen, mire kicsit talán furcsán néz rám, de lehuppan mellém, én pedig azonnal az orra alá dugom a különlegesnek számító pockyt, mert a csomag minden egyes szálán a csoki mellett reszelt mogyoródarabkák is vannak, még finomabbá téve a végeredményt.
- Eto... ez mi? - pillant rám meglepetten, de én csak még szélesebb mosollyal tukmálom rá a dobozkát.
- Ajándék, az én egyetlen senpaiomnak.
- Eh, de mégis miért? - keresi a kákán azt a nyamvadt csomót... Bah!
- Miért kellene különösebb indok? - kérdezek vissza picit szúrva, de aztán elgondolkodom. - Na várj, ha nagyon kell indok, akkor mert... - itt kis szünetet tartok, és ismét a szemébe nézve hajolok egész intim közelségbe, hogy elbúgjam kétértelmű válaszom.
- Mert hálás vagyok a törődésedért, és mert nagyszerű ember vagy, akinél jobbat el sem tudnék képzelni magam mellé, és mert nagyon szeretlek, senpai! Ez elég indok? - emelem fel kérdőn a szemöldököm, a reakcióit figyelve.
Szerkesztve ef-chan által @ 2013. 04. 25. 01:51:09
|
| timcsiikee | 2013. 03. 16. 17:37:09 | #25365 |
Karakter: Kasamatsu Yukio
Megjegyzés: ~ Kisémnek
Kasamatsu:
Kellemes érzés tölt el, amikor a dal végére érek, egyik kedvencem, mert mindig meg tudott nyugtatni, persze főleg, mióta el tudom játszani. A gyorsabb részeken milyen sokat hajlottam félre. Először szusszanok egyet, mielőtt megint rá néznék, nem is tudom milyen reakciót várjak, de általában sosem az, amit várnék. Csak egy egyszerű arcot kéne látnom, ami talán mosolyog egy kicsit és azt mondja egész jó. Nem… meghatódott tekintet, elérzékenyült arc ráadásul még a hangja is olyan mint amikor majdnem sírás közelébe kerül valaki.
- Ez… - hagy kis hatásszünetet. Ennyire nem lehetett jó, hiszen egy fél hangot még el is pendítettem az egyik részen - Még sosem kaptam szebbet. Arigatou, senpai.
Ezzel még engem is zavarba hoz, mert ilyenre tényleg nem számítottam. Honnan gondolhattam volna, hogy egy ilyen „egyszerű” dolog ilyen hatással lenne rá?
- Ugyan... azért annyira nem nagy dolog – teszem félre kicsit a gitárt, mert nyomja épp a lábam, de mintha megéreztem volna…
- Senpai… gomen – és már zörren a szék ahogy „levetődik” róla, nyekken az ágy, amikor ránehezedik, és úgy fon körbe mint egy fojtólián, olyan erősen, még a hasam is be kell feszítenem, ha nem akarom, hogy összenyomja. A fejére teszem a kezem nagyjából kicsit felé fordulva. Vajon azért kért bocsánatot, mert úgy tudja, hogy nem szeretem, ha ilyen közvetlen és ennyire a kontaktus híve. Persze nem szoktam hozzá, hogy ennyire ölelgessenek, Moriyama is max átkarolja a vállam ha olyan kedve van az belefér, de… Nála valahogy már kezdem megszokni azt, hogy ilyen, hogy neki ez kell. Főleg most, amikor annyira látszik rajta és tudom is, hogy valami nincs rendben. Pont ezért is akartam beszélni vele, vagy csak ezt megmutatni, hogy ennyivel is kizökkentsem.
Remélem sikerült is, bár mosolyából nem feltétlen ez tűnik ki, mégis amit mond az szöges ellentéte.
- Senpai, te vagy a legjobb barátom – mondja miután eleresztett és az ágyra dőlve tunyul el teljesen. Igen, fordítva is így hiszem, de mielőtt bármit mondhatnék, ismét megszólal - Nee, játssz még nekem, kérlek!
Talán mégis sikerült elérnem, hogy jobb kedve legyen, nem tudom, de ha így kér meg, akkor miért is mondanék nemet?
- Hai…
~*~
Habár régebben gyakrabban voltak szabad hétvégéim, az elmúlt pár hét eseményei mégis azt keltik bennem, hogy kezdenem kéne valamit magammal. Mivel Kisének programja van a hétvégére – remélem azzal a valakivel rendezi dolgait – így megkértem Moriyamát, hogy a vasárnapot lógjuk el valamerre.
Persze számítottam is rá, de még így is gyomrosként ér, amikor megjegyzi, hogy „na mi az Kise nem ért rá?”. Persze, jogos, elsőben még ő számított a legjobb barátomnak, de mióta ennyire szerencsétlen szoknyavadászt játszik, a „hanyagolás” kölcsönös. Még mindig jó barátomnak tartom, de már nem a legjobbnak jelenleg.
Szerencsére ezt a beszólást csak a kérdésemkor sütötte el, hogy ráér-e, aminek eredményeképpen épp most a városban sétálva ütjük el az időnket. Viszont ami még engem is meglep – mert felhívja rá a figyelmem – hogy még ekkor is képes vagyok Kiséről beszélni. Hogy tudom valami gond van és nem tudok neki segíteni. Persze, hogy nem részletezem mi az a baj, inkább úgy adom elő, hogy én sem tudom csak szeretném tudni, hogy segítsek de nem tehetek semmit.
Amiből az utolsó része igaz is, mert egyáltalán nem értek a dologhoz, akkor hogyan is segíthetnék? Persze általánosítani kéne, ha elfogadom mint nem furcsa dolgot, akkor ugyan úgy kell rá tekinteni. Ennek hatására kicsit meg is születik bennem az elhatározás.
- Mondtam már, túl sokat aggódsz. Amúgy is, végre nem vele lógsz mégis róla beszélsz, féltékeny leszek – teszi vállamra a kezét, mire felé fordulok.
- Aho… - te ezzel legalább egy fél mosolyt tud az arcomra csalni, még ha nem is annyira őszinte, mint kéne.
A nap végére, meghívom magunkhoz, anyám úgyis hiányolta már, hogy milyen rég nem hallott Moriyamáról és nem is látta, biztosan megörül majd neki, hogy még él.
S hogy tényleg terelődjön a téma és a figyelmem, elkezd a mostanában csodált lányokról fecsegni. Igen ilyenkor úgy érzem, hogy minimálisan kitölti azt a rést amit Kise teljesen ki tud, de annyiban különbözik, hogy Kise fecsegésére oda is figyelek, mert általában érdekel is, az övé viszont… valahogy nem ér el. Igazából azt sem tudom, hogy hányadik névnél tart.
- Pont olyan, mint ő – mutat előre, amire felfigyelek és a mutatott irányba is nézek, viszont jobban felkelti figyelmem a lány melletti alak. Most hallucinálok, vagy az tényleg Kise? Mit keres errefelé? – Te, az nem Kise? – jegyzi is meg ahogy közelebb érünk, ha neki is feltűnt akkor nem képzelődök. Erre el is komorulok kissé, mert… egy lánnyal van kettesben. Nem azért mert ez baj lenne, de a jelen helyzetben egyáltalán nem ezt vártam volna.
- De… - morranok csak ennyit, zsebre vágva kezeimet.
- Hoi, Kise – kiált is rá, de már hiába morrannék rá, késő. Mi a frásznak kellett így ráköszönnie? Ha nem lenne elég, ráadsul még előre is siet, hogy rácsimpaszkodjon Kisére. Nem tehetek róla, de csak komor fejjel tudom őket méregetni, a lányt akivel van kifejezetten ignorálva, mintha nem is itt lenne, de tudom, hogy itt van.
- Ejj, Kise, Kise, randizunk, randizunk? Igazán csinos darab – pofátlankodik tovább Moriyama, és ha épp nem lennék elfoglalva Kise mustrálásával, akkor le is tépném róla, de most sokkal jobban lefoglal az, hogy agyban próbáljak rájönni, hogy mi a fene is folyik itt. Azt hittem hogy azzal a sráccal tölti a hétvégét és azért nem ér rá, ilyenről egy szót sem szólt és nem igazán néz ki fiúnak ez sem…
- Igen – szólal is meg és hangja még jobban bizonyítja, hogy igen, egy lány minden minősítésben. Nem értem… Miért? - jártunk az állatkertben, meg beültünk kávézni.
- Igazából azért még nem mondanám... – egyáltalán miért magyarázkodik? Bár ez a kérdés teljesen elfelejtődik bennem, amikor előttünk kapja le a lány Kisét –de ámenős- majd el is illan abba az irányba, ahonnan mi jöttünk Moriyamával.
- Holnap találkozunk a Kaijouban, álmodj velem!
Ha ez még nem lenne elég, a közjáték után a száját kezdi el dörgölni. Ez egyre jobban zavaros nekem, de nem kérdezhetek rá, mert itt van Moriyama. Bár tény, ha egyedül jöttem volna akkor csak elkerültem volna őket és biztos, hogy nem szólítom le.
- Ano... ez nem igazán az volt, aminek látszott, mármint... – Moriyama meg is mutatja rendesen, hogy ő is jelen van ám, folyamatosan Kisével kezd diskurálni, lassan mintha ott sem lennék, egészen addig figyelmen kívül is hagynak, amíg Kise el nem indul másfelé, mi pedig a házunk felé. Biztosan érezte ahogyan nézek rá, mert az első pár pillantás után már rám sem mert nézni.
Ezt tényleg mindenképp meg akarom kérdezni tőle, hogy mi a fene volt. Lehet, hogy nem kérdezem ki, ki az a Valaki és hogy ki az akivel már beszélt erről, de hogy ezt ki fogom szedni belőle, az is biztos.
~*~
Az általános tervek szerint a hosszabb ebédszünetben kimegyek az egyik padra letelepszem, arra amelyiken általában ülni szoktunk és mint általában, hamarosan meg is érkezik Kise a közös kajálásra. Hiányoltam is volna, ha nem jön el, de nem lepődtem volna meg.
- Konnichi wa, senpai! – köszön rám és leül mellém.
- Konnichi wa – morranok vissza, szokásos hangnememmel méregetve. Vajon tudja, hogy vallatósdit fogok „játszani”? Bár ha tudja is vagy sem, teljesen mindegy, még arra sem jut időm, hogy egyáltalán fejben kigondoljam hogyan is kezdhetnék neki közénk csapódik egy harmadik test amit felismerek, az lány, akivel tegnap volt. Ahogy megjelenik én úgy illanok el, szinte csak a fejemben morranok fel, hogy akkor én nem is zavarnék és pucolok is arrébb, sőt inkább vissza a terembe, ha a folyosón nem találkoznék szembe Moriyamával, aki visszaterel azzal a címszóval, hogy szép idő van, együnk kint. Nem ellenkezek, amúgy is ez volt a tervem így inkább hagyom, hogy ismét a vállamat átkarolva vonszoljon ki Koborival együtt, viszont elég meglepő pillanatra érünk vissza.
Már számolni sem tudom, hogy hányszor lep meg Kise a tetteivel.
A tegnapi, sőt mondhatni a mai lány aki bevetődött közénk sírva fut el mellettünk majdnem fellökve – pedig ez három srácnál nem könnyű eset. Nani? Ezzel meg mi történt? Épp, hogy kilépünk az épület mögül annyit látok, hogy Kise az ellenkező irányba megy, mint a lány futott és mindenki csak les utána, aki az udvaron van, vagy rálát az udvarra. Ez meg mit csinált már megint?
Csak a homlokomra csapok, amikor Moriyama a síró lány után siet – remélve, hogy megvigasztalhatja, gondolom én – mi meg Koborival csak összenézve nem értünk semmit. Oké, én kicsivel többet, viszont azt én sem tudom, hogy mit csinálhattak, vagy hogy mi történhetett. Egyre furább nekem az egész.
Nem hinném, hogy direkt csinálja de egy fél pillanatra megfordult a fejemben és ez már nem jó. Alapból ki kéne derítenem miért egy lánnyal próbálkozik, amikor nekem egészen mást mondott.
Pedig nem gondoltam, hogy már most és ezért, de szüksége lesz még egy beszélgetésre. Neki is, és nekem is hogy tudjam, mi folyik itt.
~*~
A többi rövidebb szünetben nem keresem fel, valószínűleg ez most túl feltűnő is lenne, így megvárom a tanítás végét, úgyis majdnem mindig tudom mikor végez, ma kicsit később mint én ezért megvárom az iskola bejáratánál. Csoda, hogy ilyenkor alig vannak a közelében, bár úgy tűnik hamarabb kijött és kivételesen más sem várja meg. Biztos elég ideje jár ide ahhoz, hogy iskola után ne vele foglalkozzanak és siessenek haza, mert már nem akkora újdonság, hogy ide jár.
- Oi, Kise – szólítom meg mert nem igazán vett észre, nagyon el lehet bambulva és nem tűnik túl vidámnak sem.
- Senpai! Nani? – na csak szólnom kellett és rögtön észre vesz. Mellé is lépek.
- Gondoltam rád fér egy kis beszélgetés – vágok is bele a közepébe, amire egy fokkal visszaszontyolodik az arca, olyan mint egy perccel ezelőtt, mint amikor még nem vett észre, csak egy kis zavarral van még megfűszerezve hozzá.
- Igen, azt hiszem, tartozom némi magyarázattal – zavarát még a feje vakargatásával is kimutatja, mivel ilyenkor általában bizsereg az ember ujja és fején egy másik folt, hogy foglalja le magát, amikor zavarba ejtő dolgot kell kimondania. De ez most nem igazán talált… vagyis félig.
- Nem, azzal nem tartozol. – Igaz, hogy szeretném tudni, de nem tartozik nekem semmivel - Csak mint barát, érzem azt, hogy rendet kellene tenni a fejedben – mivel nagyon úgy tűnik, hogy épp valami butaságot csinál – Ráérsz?
- Eto... ma nem jó. Találkám lesz. – egy pillanatra megszorul a gyomrom és a mellkasom amikor ezt mondja, mert rögtön az ugrik be, hogy azzal a másikkal lehet, de megint más érzés kerülget, ha az jut eszembe, hogy…
- Megint egy lány? – bököm ki. Nem jó ez. Épp hogy felteszem a kérdést csörög a telefonja, bár előtte még jut arra ideje, hogy megrázza a fejét. Szóval azzal a valakivel fog találkozni. Miért jutott az eszembe az, hogy… elkísérjem addig? Talán nem lenne túl tolakodó, csak barátilag elkísérem addig, amíg nem találkozik vele, hátha megláthatom ki az. De hiába tervezem el „szépen” és alattomosan a fejemben a dolgot, amikor leteszi a telefont, még az előzőnél is csalódottabb fejjel közli, hogy most már mégis ráér.
Azt hiszem a Valaki visszamondta a koccanást. Bár ha jól hallottam a nevet… elsőre le sem esik, hogy ő lehet az, sőt még sokáig, elsődlegesen az van a fejemben, hogy beszélnem kell Kisével arról, hogy mire volt jó ez a valami azzal a lánnyal.
~*~
Mivel egész megszokott és jó hely, egy kávézóba ülünk be, ahol szerencsére szabad egy olyan sarok, aminek a boxa elég rejtett ahhoz, hogy majdnem bármiről tudjunk beszélgetni. Egy vastag, magasabb tetején cserepes virágos elválasztóval húzódik a másik boxtól teljesen elzárva minket, és mivel onnan is alig hallatszódik át a vihogás, gondolom az sem hallatszik vissza, ha mi kicsit halkabban beszélünk.
Ezért nem is kímélem, cseppet türelmetlen vagyok így rögtön belevágok a közepébe.
- Szóval... csak azt akarom tudni, hogy nem akarsz-e beszélni a dolgokról. Tudom, hogy nem vagyok valami nagy segítség, de aggódom érted, Kise – fejtem ki röviden amire gondolok és ennyi talán elég is ahhoz, hogy rendesen szóra bírjam.
- Tudom, hogy hülye voltam ma, senpai – elég feszültnek, vagyis legalább feszélyezettnek tűnik, ami nála egyáltalán nem megszokott. Pont, hogy ezért aggódom érte, hisz mindig olyan vidám, felszabadult, harsány és még sorolhatná minden olyan jelző ellentettjét, ami most perpillanat rá igaz. Már épp arra gondolok, hogy ebből se lesz sok semmi, amikor megadja magát, és egyszerűen dől belőle a szó, ekkor legalább érzem még azt, hogy egy kicsi van még benne a „régi Kiséből”.
- Azt hiszem, kicsit előbbről kezdem a dolgokat. Mielőtt először beszéltem volna veled a dologról, előtte a meccs után felhívtam egy lelkisegély szolgálatos telefonszámot. Nem tudtam, kihez fordulhatnék a dologgal, és ott megőrizheti az ember az anonimitását, ami az én helyzetemben talán még fontosabb, mint egyébként lenne. Akkor csak arra került sor, hogy kijelentse a problémámra, amit neked is vázoltam, hogy minden bizonnyal szerelmes lettem, amit nem akartam elfogadni, ezért is beszéltem róla veled is, de szerinted is elképzelhető volt, legalább is tényként kezelted a dolgot, tanácsokat adva. Viszont valahogy nem tudtam belenyugodni, így megint felhívtam a korábbi nőt, akivel beszéltem, Yumit. Ő is lényegében ugyanazt a két utat tanácsolta, mint te, senpai, csak kissé konkrétabban. Ennek köszönhetően csapódott le bennem a következtetés, hogy amíg nem vagyok benne biztos, hogy tényleg úgy érzek az illető iránt, ahogy elvileg, addig nem akarom összekavarni a dolgokat. Talán utána se akarnám, csak azt látom tisztán, hogy meg akarom védeni, ha kell, hát magamtól, de nem akarok eltávolodni sem tőle. Yumi szerint, és sok igazság van benne, ezt látom én is, ha nem adok neki okot, azzal csak mély sebet ejtek rajta, így nem szabad kerülnöm, még ha nehéz is mellette lenni. Ezért hát elhatároztam, hogy a másik útra lépek. Megpróbálok nyitni mások felé, randizni, és visszatalálni a normális önmagamhoz. Jó, ez a Chiyo egy nagy tévedés volt, de muszáj találnom valakit, akin kiélhetem a bennem túltengő szerelmet.
Végig őt hallgatatom ahogy végigmeséli az egészet, közben már agyalva és valamicskét megkönnyebbülve, hogy végre tudom kivel beszélt előttem. Valami teljesen ismeretlennel, és bár így ismeretlenül adott neki jó tanácsot is, ami hasonlított az enyémre, de pont mivel ismeretlen, végül nem túl jó tanáccsal látta el. Nem is… pontosítva gondolatban inkább nem fejtette ki elég jól ennek a szőkeségnek, amit mondani akart, és nem véletlen, ha Kise nem úgy tett valamit. Persze tényleg nem baj az, ha próbálkozik, de hát volt már barátnője így nem vitás a dolog.
De főként csak az kezdi felbosszantani amit épp készül mondani a másik, s eddig az asztalt nézte, csak most tűnik fel neki, amikor a másik végre újra a szemébe néz, és láthatja a rengeteg és vegyes érzelmekkel teli tekintetét, ahogy valamiért megtörten néz rá.
- Le akarok mondani róla a saját érdekében, el akarom felejteni, megelőzni, hogy akaratlanul is bántsam vagy így vagy úgy. Népszerű vagyok a lányok körében, bizonyára találok valakit, akit el tudok viselni.
Nem… ez így nagyon nem jó. Ez az első gondolat, ami megfordul a fejemben, de nem fejtem ezt ki rögtön. Értem én, hogy mit szeretne, de nem teheti ezt magával. Ez az egyik legnagyobb fájdalom amit okozhat magának, hogy ott van mellette majdnem mindig, így elfelejteni sem fogja tudni csak úgy, inkább csak egyre jobban ejti magán a belső sebeket.
- De biztos, hogy jó lenne az úgy? – ha ennyire nagyon elhatározta, valószínűleg úgysem tudná lebeszélni erőszakosság nélkül, de kezdetnek próbálja rávezetni. - Nemcsak magadat teszed tönkre, kevered kellemetlen pletykákba, de azt, akibe belekapaszkodsz is, miközben a tény nem változik, hogy abba az illetőbe vagy valójában szerelmes. Tudom, hogy nincs jogom hozzá, hogy ezt mondjam, mert nem tudom, lenne-e bátorságom hozzá, még egy lánynak sem tudnék vallani, de nem lenne megnyugtatóbb és könnyebb, ha először vallanál, és csak utána, amikor túl vagy a visszautasítás fájdalmán, jutnál el lassan odáig, hogy elfelejtsd? – igen, az már teljesen más lenne, akkor a másik fél lenne a „hibás” úgymond, de ez így sokkal nagyobb gyötrés lenne, ha el sem mondja, mintha visszautasítanák. Utána már ha nem is sokkal, de csak könnyebb lenne a felejtősdi.
- Ugyan mit érnék el vele? – Aho… Tényleg szerelmes lehet, ráadásul a drámaian fájdalmas fajtából. Bármit feláldozna csak azért, hogy a szeretett személy nyugalmát és boldogságát biztosítsa. Szép gesztus meg minden, de talán ilyen téren én inkább önzőbb lennék, még ha… nem is vagyok igazán képes megszólalni ilyen dolgokban. De akkor is, legalább meg kéne próbálnia, nem gyötörheti magát!
- Megnyugvást! Nem kellene egész életedben azon bánkódni, hogy meg sem próbáltad! – nyögöm ki végre, s bele sem gondolok igazán, sőt… egyáltalán nem is sejtem, hogy ezzel egyfajta áradatot zúdítok magamra általa.
- Ugyan, senpai! Ne legyél ilyen naiv! – én? Lehet hogy tapasztalatlan vagyok, de nem naiv… - Épp azon bánkódnék, ha megpróbálnám! Szerinted mennyi az esélye, hogy egy srác rádöbben arra, hogy eddigi hetero önmaga valójában hajlik a homoszexualitás felé? Néhány százalék? Annak viszont még kisebb az esélye, hogy az, aki rádöbbenti erre, kivéve, ha eleve rányomult, és úgy csábította el, szintén rádöbbenjen, hogy akarja a másikat! Te nem ítéled el a másságot! Mondd meg te! Mit felelnél, ha a képedbe mondanám egyszer csak, hogy szeretlek, hogy szerelmes vagyok beléd, hogy perverzebbnél perverzebb álmaim vannak rólad, hogy szeretnélek érinteni, csókolni? – amilyen indulattal a szemembe
mondja, ráadásul egyre közelebb hajolva, egyszerűen megáll bennem az ütő, kitágulnak a szemeim, és olyan szűk lesz hirtelen a mellkasom és a gyomrom, hogy fájdalmasan görcsössé válik még egy komoly levegővétel is ezek hallatán, ahogyan a szemembe mondta, és nem tudok mit kezdeni az okfejtésével. 
De mintha csak elfújták volna belőle az indulatot, helyére mérhetetlen csalódottságot és kis fájdalmas fintort hozva, hajol el tőlem, a rendelésének árát kidobva az asztalra. - Bocsáss meg, elragadtattam magam... Nem kell válaszolnod... csupán költői kérdés volt... Ne haragudj rám! – sietősen összekapja magát, én meg már csak azon kapom magam, hogy egyedül vagyok.
Még jó, hogy szinte senki nem lát be ide, így nem láthatja a bamba arcomat. De a biztonság kedvéért a tenyerembe is temetem, hogy tényleg senki ne láthassa azt a kifejezést, amit épp most magamra öltök.
Olyan hülye vagyok… hogy is gondolhattam, hogy eléggé átérzem, hogy tudok neki segíteni. Én próbáltam normálisan kezelni a helyzetet, de azt hiszem túlságosan is normálisra is vettem az egészet. Oké, hogy én elfogadtam nála ezt elég könnyen, hisz tényleg nincs bajom igazán az ilyennel, de… de igaza van, ha a másik fél nem olyan, akkor nem tudni hogyan fogadná, és ha rosszul fogadná, aztán a barátságából sem kér? Az is elég fájdalmas lenne neki, talán még rosszabb, ha undorodna is utána, akkor már inkább csendben fejelt minden nélkül. Nem… még így sem tudom átérezni, hogy belegondolok, de el kell fogadnom, ha ő ezt szeretné.
Még ha még most is úgy hiszem, hogy el kéne neki mondani.
De az a tekintet… olyan furán és várakozón nézett amikor feltette azt a kérdést. Nem tudtam semmit mondani. Nem voltam képes megszólalni egyszerűen annyira elnyomott az a kis indulata. Nem, nagyon nincs rendben. Ráadásul nem kéne egyedül hagyni most így. Amint egy át is fut az agyamon, a példáját követve kicsit többet hagyok ott az asztalon, hogy biztosan elég legyen, majd felkapva a cuccaimat rohanok is utána. Ha jól láttam balra ment… nem, jobbra. Még átdobom a fejem felett a táskám vállpántját, hogy keresztben kényelmesebb legyen és így még futni is tudok, ha kéne, sőt sietősre is veszem a tempót, hogy elérhessem. Oké, hosszabbak a lábai, de hacsak nem futott Ő is, valahol utol kéne érnem.
Elsőre az jut eszembe, hogy talán rögtön haza indult, de akkor balra kellett volna mennie a metróhoz, és nem arra ment, ezek szerint valami más az úti cél. Jó lenne megtalálni.
~*~
Egy ideje futhatok, bár volt, hogy valahonnan visszafordultam, mert ha azon az útszakaszon még nem értem utol, akkor nem erre jött. Gezz, mennyi baj van vele…
Lépek még párat, majd hirtelen megállva a térdemre borulok, és hevesen lihegve nézem pár pillanatig a földet, majd reménytelenül nézek fel az „égre” ahol megtalálom.
Ahh, végre.
Persze nem az égen és nem repülve lelem meg, hanem az egyik felüljáró korlátjánál támaszkodva. Kifújom magam, majd végre nyugodtabban sétálok fel én is. Épp háttal van nekem, de nem volt nehéz észrevenni, bárhol felismerem már a szőke üstökét, de csak akkor leszek teljesen biztos a dolgomban, amikor felére látom rendesen a ruháját és a földre dobott táskát.
- Mitsuketa… - morgom csak halkan amikor már csak pár méterre vagyok tőle, megrezzen a hangomra, majd ahogy eddig támaszkodott a korlátra karjaira hajtja teljesen fejét, hogy ne láthassam. Összeszorul egy picit a torkom… Remélem nem…
Mellé állok, majd én is a korlátra támaszkodom, mintha észre sem venném, mintha minden normális lenne és nézek le a felüljáróról. Nagyon szép a kilátás, vajon már ismeri ezt a helyet? Vagy csak véletlenül állt volna itt meg? Ahogy lassacskán nyugszik le a nap, még szebbé festi a tájat, az eget és ezzel együtt az egész összhatást képeslapra illővé teszi. Ha épp olyan hangulatom lenne, telefonnal még le is fényképezném – ha tudnám – de most sokkal fontosabb dolgom is van ennél.
- Gomen, Senpai. – motyogja a karjára, de nem, nem nézek felé még ha a kísértés ezt is sugallja. Helyette, hogy jelezzem figyelek rá, a fejére simítom a kezemet, kis melengető mozdulattal, s némi vigasztalással is.
- Ne kérj bocsánatot, én sajnálom. Próbálkoztam, de nem érezhetem át teljesen a helyzetedet, és talán túlságosan is próbáltam normálisan kezelni. Ezért mondtam amit. – magyarázom a „bizonyítványom” elvégre aki itt főként hibás az inkább én vagyok. A valószínűleges túlaggódásom miatt kierőszakoltam belőle, hogy elmondja. Igaz, azért teszem mert segíteni akarok neki és nem kapitányként, hogy maradjanak jók az eredményei, hanem barátként, mert fontosnak tartom. Végső soron viszonzásul azért, amiért ő is mellettem volt amikor nekem volt rossz kedvem. De hát ez a barátság része.
- Demo… - szipogja, bár csak alig észrevehetőn, már kezd normálisabb lenni a hangja, vagy csak épp most érzékenyült el megint?
- Nem, megérdemeltem, hogy úgy kifakadtál rám. – Leveszem a fejéről a kezemet, hogy hagyjam, rendezze vonásait ahogy szeretné, majd a saját karomba kapaszkodva támaszkodom tovább a korláton. – Igaz ennek ellenére még mindig nem értek egyet teljesen azzal, amit készülsz csinálni, de nem szólhatok bele, hiszen a te életed és te döntésed. Én csak azt szeretném, ha neked jó lenne, és nem szeretném, ha azon szenvednél, ami ellen talán… talán lehetne tenni. De megértem azt, hogy ez új és félelmetes dolog még, főleg ha az a személy fontos számodra és nem akarod elveszíteni. Te döntesz, de a kedvemért még gondolt át ezt rendesen. – még annyi mindent jó lenne elmondani, de már megint túl tolakodónak érzem magam. Túlságosan beleártom magam a dolgába. Ez alatt a pici „beszélgetés” alatt most nézek rá először, de még mindig el van takarva az arca. Mah… nem szeretem így látni. Nem csak őt, igazából senkit, és kényszeredetten segíteni szeretnék, de rá kéne jönnöm hogy nem oldhatok meg mindent én mindenki helyett. – Csak ennyit szerettem volna még mondani. – Két másodpercet várok még, majd elfordulva indulnék tovább egy félig érzett megnyugvással hogy még tudtam beszélni vele, amikor utánam kap és a pulcsim hátulját ragadja meg. Amikor megfordulok, már kiegyenesedve viszonylag normális arccal néz rám, és úgy teszek, mintha nem látnám a szomorúság nyomait az arcán.
- Menjünk egy részen együtt – ajánlja fel, bár a hangja alapján inkább kérlelőnek tűnik, s egy nyugtató mosollyal bólintok. Azt hiszem, ezt vehetem annak, hogy megbocsátott nekem azért, hogy túlságosan bele akarok szólni a dolgába. Bólintásom után elereszt, felkapja a táskáját, majd indulhatunk is tovább. A felüljáróról lebattyogva megcélzom a legközelebbi metró megállót, szerencsére van egy a közelben ami mindkettőnknek jó, és bevárom, egymás mellett sétálhassunk tovább. Elég nehéz új beszédtémát felhozni, agyalok is rajta rendesen, de a nagy bambulásom közepette befigyel egy nagyobb tüsszentés, még épp idejében teszem a szám elé a kezem, bár nem vészes, még zsepi sem kell.
- Ah, remélem nem fáztál meg, kéred a felsőmet? – kezd aggodalmaskodni, de csak leintem.
- Nem, nem fázok, meg nincs semmi. Majd hazamegyek, iszok valami meleget és rendben leszek – Nos a sok futástól leizzadás után nem tett túl jót, hogy a felüljáró szeles hűvösében álldogáltam egy kicsit, az csiklandozza most a hátamat. Amíg az állomásra érünk még vagy kétszer hatással is van az orromra, amire Kise egyre aggódóbban mormog, de válaszul csak fél mosollyal nyugtatom meg. Nincs nekem semmi bajom, tényleg, csak hűvös volt a szél. A metróban már nincs is semmi reakció, így valamivel nyugodtabban hagyhatom magára, amikor előbb leszállok a szerelvényről, mint ő.
~*~
 Másnapra, ahogy terveztem semmi bajom, bár amikor hazaérve tegnap rögtön meleg teát kértem anyám beizzította a „hadseregét” és Neocitrantól forró levesig mindent megkaptam amit csak lehet. Plusz ma reggel muszáj voltan felvenni ezt a sálat akkor is, ha reggel még elég jó idő van és már látszólag sincs nyoma sem a tegnapi megfázás előszelének.
Mah… Nem is a anyám lenne. Persze nem panaszkodom, le sem veszem a vastagnak tűnő sálat a második kanyarban ahol nem látja, mert bevallom tényleg kellemes a nyakamnak, hogy rajta van, és sokkal jobb, hogy ilyen törődő, mintha egyáltalán nem lenne az, vagy még rosszabb. Örülök a családomnak, még ha tipikusan a féllázadós korban vagyok éppen.
A suliban már leveszem azért a sálat, nehogy Kise észrevegye, mert akkor a végén még ő is rákezd, hogy nah, mégis sikerült megfáznom, de szerencsére nem futok össze vele reggel, csak legközelebb megint az ebédszünetnél. Igaz először attól félek nem jön ki a szokott helyre, az udvaron lévő padra, amit meg is értenék, épp, hogy kiérek máris látok pár olyan embert, akik a tegnapi miatt vannak kint.
Hogy honnan tudom? Hallom a sustorgásukból, hogy folyamatosan azt emlegetik fel, hogy tegnap mit csinált itt Kise és amúgy is mi történhetett. Sok pletykafészek, és a leg kiábrándítók, hogy nem csak lányokat hallok erről beszélni. El sem érek a padig de fordulok vissza, hogy Kise terme felé vegyem az irányt és csak fél útig jutok, össze is futok vele. Szerencse. Ráadásul örülök, hogy ennek ellenére nem hagyott volna kint magamra, már ha egyáltalán láthatta valahol, hogy megyek.
- Ah, konnichi wa Senpai – int is nekem, amint észrevesz én viszont felkarját megragadva fordítom meg a menetirányt. – Eh? Nani?
- Máshová megyünk enni. – jelentem ki és csak addig tartom tovább a karját amíg nem követ végre, ekkor elengedem és kérdeznie sem kell, amikor a harmadik fordulót vesszük be a képcsőn már sejtheti, hogy a tető a cél.
Ritkán jönnek ki ide mások, pedig elég rendezett, a tetőn még padok is vannak elhelyezve azok számára, akik ide feljárnak. Most kivételesen nincs senki, aminek örülök. Biztosan arra számít mindenki, hogy Kise vagy lent eszik, vagy ki sem jön a teremből. Bánom is én. Megcélzok egy szimpatikus padot a fal tövében, majd le is ülök, megpaskolva magam mellett a padot.
- Nem is gondoltam még erre, pedig milyen egyértelmű – hangoztatja, miközben leül mellém egy pici kihagyással.
- Szoktak mások is ide feljönni, azért nem vetettem fel eddig, bár igaz lent többen vannak, de most legalább nyugi van, és a kilátás is szép – na nem az udvaron tornára bemelegítőkre gondolok, ha Moriyama itt lenne tuti, hogy a rácsra lenne tapadva távcsőszemekkel lesve a lányokat. - De még nincs annyira jó idő, hogy bármikor kijöjjenek. – fejezem be végül a „magyarázkodást” és előveszem a bentomat és a doboz innivalót hozzá. Anyunak mindenképp kellett gyümölcslevet betenni mellé, hogy legyen vitamin.
Hoztam még ki egy füzetet is, hogy ha épp nem lenne kedve beszélgetni, csak ülni a társaságomban, addig a következő óra anyagát átolvasom. Mivel tegnap – magamnak – megfogadtam, hogy mostantól tényleg, és teljesen is vissza fogom magamat fogni a dolgával kapcsolatban így ezt nem hozom fel. de ha esetleg ő kezdene beszélni akkor figyelek. Azt hiszem egyszer ezt már megpróbáltam betartani, de valahogy mégsem ment, de a tegnapi után remélhetőleg sikerülni is fog.
Épp emelném fel az ölembe a füzetet, amikor kiesik belőle egy lap, jobban mondva egy kotta, aminek csak az első sorában vannak dolgok firkantva.
- Ah, Senpai elejtettél valamit – megelőz az előrehajolásban így nyugodtan hagyom neki, bár… amikor rájövök, hogy mi is esett ki a füzetből, kikapom a kezéből. – Eh, nani?
- Semmi érdekes – hadarom és be is dugom a füzet alá. Oké, megmutattam hogy valamicskét tudok gitározni, de azért ez a rész még égő lenne, főleg, hogy még nem hogy nem fejeztem be, de még alig kezdtem el ráadásul.
Sunyin elmosolyodik és közelebb hajol egy picit, de minden centire hátra hőkölök.
- Nekem ez nem tűnik semminek. – jegyzi meg fura hangon, mire sóhajtok egyet. Mah… addig úgy sem nyugszik, míg nem mutatom meg, ennyit már ismerek belőle. Nem felejt egy könnyen, ha valami nagyon érdekli akkor plán nem.
A papírt a füzet tetejére teszem, majd úgy fogom meg, hogy ő is lássa, de a kezébe inkább nem adom vissza. Úgy sincs rajta semmi érdekes. Megint közelebb hajol egy kicsit, hogy megnézze mi is ez, de nem nehéz kitalálni, hogy egy majdnem üres kotta. Amíg ezt értelmezi, addig én kibontom az ivólevemet, és a kottára nézve emelem majd lassan a számhoz.
- Nem sokkal az után, hogy elkezdtem gitározni tanulni, és már egy számot végig tudtam játszani, arra gondoltam, hogy írok én is egy dalt. Vagy legalább egy kis szólót gitárra, de… csak eddig jutottam. – beleiszok a szőlőlébe, majd kicsit lehunyom a szemem, és amikor felnyitom nyugodtabban nézek már rá – Nem hiszem, hogy lesz belőle valami, mással foglalkozom inkább. – A kosárra gondolok főként, most az az elsődleges, hogy a legjobbak legyünk és ezért megtegyünk mindent. Én és a csapat, és csapatkapitányként a legtöbbet kell beleadnom, mivel én hajtom a többieket is.
- De ha egyszer befejezed, akkor megmutatod nekem? – körülbelül ahhoz hasonló lelkesedéssel kérdezi, mint amikor nálunk elsőnek kérdezte meg, hogy játszok-e valamit neki, és mint ahogyan akkor sem, most sem lehet erre a kifejezésre nemet mondani.
- Ühm – bólintok rá kis mosollyal, majd visszafordulok a kotta felé. – Mivel jelenlegi legjobb barátomként csak te tudsz egyáltalán arról, hogy játszom is, szerintem te leszel az első, aki hallani fogod… már ha valaha befejezem – szép is lenne. Na jó, mondjuk lehet anyám hallani fogja azt is, ahogy elbénázva az egészet felépítem majd, de az mellékes. Neki még nem játszottam úgy, vagyis régen nem úgy, hogy velem szemben ült és kifejezetten neki egy dalt adjak elő. Csak akkor látta utoljára így szemtől szemben, amikor előadtam az elsőtől a negyedik számig amiket megtanultam és hogy megmutassam mit tudok már. Azóta valahogy sosem hoztam fel előtte a témát, bár tény sokkal kevesebbet is foglalkozok vele azóta. De a lényegen nem változtat, számomra az első aki hallani fogja az eredményt, az Ő lesz. Főleg, mivel már megígértem neki.
Elég közel érzem magamhoz, de épp amikor megint felé fordulnék megcsörren a telefonja, ugyan azzal a csengőhanggal mint tegnap délután. Szokásához híven elnézést kér mielőtt felveszi.
- Ah, moshimoshi Kurokocchi – hallgat egy ideig, hümmög – ah, semmi baj – biztos felhozta a tegnapit. Hm… erről eszembe jut valami – Ah tényleg? Ureshii, akkor délután! Ja ne – vidáman sőt mosolyogva teszi le a telefont, miközben visszafordul hozzám. Úgy lefagyok pár pillanatra, ráadásul őt bámulva, hogy még a szívószál is a számban marad. Nem tudom ezt nevezhetem-e felismerésnek, de valami olyasmi érzés, és valamiért nem kellemes.
Végigfut az agyamon minden eddigi… Olyan kapcsolatban van mint velem, viszont erről még év elején beszélgetünk, hogy annyira nem volt jóban sokmindenkivel, mert a legtöbben csak érdekből barátkoztak vele. Azt hiszem az az Aomine is. Pedig ő is a csapattársa. A nagy agyalás közben azt sem veszem észre elsőre, hogy elint a szemem előtt egyet. Annyiszor emlegette már ezt a Kurokot, a gyakorló meccs alatt is folyton róla beszélt, az elődöntős meccsen is, nem kérdeztem rá de akkor is megemlítette. Csak nem?
- Ano… - már előre fejbe csapon magam, hogy megint megszegem a magamnak tett fogadalmat, de egyszerűen nem tudom visszafogni a kérdést, ami kibukik belőlem – Az a valaki… akiről beszéltünk… tegnap is – kezdem halkan felvezetni, hogy tudja mire gondolok, bár ha egyezik a dolog úgyis azonnal leesik majd neki – Szóval akit szeretsz… Az ez a Kuroko?
|
| ef-chan | 2013. 03. 06. 02:38:26 | #25279 |
Karakter: Kise Ryouta
Megjegyzés: (senpainak)
Csendesen figyel, s látszik rajta, hogy gondolkodóba esik, de arra nem számítok, amit válaszként kapok. Nem is igazán válaszként, csak pontosító kérdésként.- Ha olyan kapcsolatban vagy vele, mint velem, akkor... azt jelenti, hogy fiú? - nagyon nyelek, és még inkább kivörösödöm. Most mit csináljak, itt nem hagyhatom abba, mert végképp gyanússá válnék számára, mert épp most bizonyította, hogy annyira nem is ejtették a fejére, mert azonnal levágja, mi lehet a szituáció, de ha nem figyelek arra, mit mondok, akkor is lebukhatok, és még akkor nem is volt időm azon izgulni, mit szól, ha most egyszerűen csak bólintok, hogy igen, erről lenne szó...
A gyomrom öklömnyire szorul, s félretolom a cappuccinóm, mert egyszerűen nem kívánom, de végül kisebb gondolkodás után összeszedem a bátorságom, és bólintok. Elvégre még itt ül velem szemben. Az csak nem jelent rosszat.
Újabb hosszabb csend áll be, de valahogy a gombóc mégis picit enged, mert még mindig nem mozdult, és ahogy meg tudom állapítani, erősen töri a fejét, mégis megint megfeszül bennem minden, ahogy szóra nyitja a száját megköszörülve a torkát.
- Nos, szerintem ez "normális", mármint oké, nem elfogadott, de... nem hiszem, hogy baj lenne, ha valaki iránt ilyeneket érzel, ha szereted - kezd bele, s kényszeresen elmosolyodom, de még tükör nélkül is érzem, hogy elég lagymatag és inkább hasonlít fintorra, mint igazi mosolyra, mert óhatatlanul átfut az agyamon, hogy vajon ugyanezt mondaná akkor is, ha tudná, hogy most épp saját magáról beszél...
De szeretném kicsit jobban megértetni vele a helyzetet, így próbálom tovább magyarázni.
- Igen, de ezek már olyan dolgok, mintha... szerelmes lennék belé. Szerintem nem, de... - Yumi szerint igen. De ezt nem mondhatom mégsem, mert így is elég gáz a helyzet, hátha még elmondom, hogy kétségbeesésemben felhívtam egy telefonos segélyhívószámot, mint valami elcseszett emós, aki nem tud megküzdeni a problémáival, és eret akart vágni.
- Ha az is vagy, vagy leszel, szerintem jobb, ha elfogadod, minthogy magadat gyötröd vele. Biztosan voltál már szerelmes lányba, a dolog hasonló, csak annyiban különbözik, hogy nem lány. A legfontosabb, hogy először tisztázd magadban a dolgot, akár hasonlítsd össze, milyen volt, amikor egy lányt szerettél, és ne ijedj meg attól, ha sokban egyezik a dolog.
Idegesen bólogatva figyelem, s nem is az keserít el, hogy valóban túl sok az egybevágás, hanem hogy igazából sosem éreztem így igazán az exbarátnőm iránt. Lehet, hogy mindig is hajlamom volt, és én valójában a fiúkat szeretem? Mekkora pofon lenne már az élettől! A mindenben szerencsés modell és sztárkosaras, a Csodák Generációjának tagja gyengepontja, hogy a saját neméhez vonzódik! Miért pont velem történik ilyen?!
- A másik része nehezebb a dolognak - folytatja, egy kis szünetet hagyva számomra az emésztgetésre, de ezzel még inkább kétségbeejt, és meggyötört félelemmel pillantok rá. Mi lehet még ennél is nehezebb? Mégis mi jöhet még?
- Ha esetleg arra jutsz, hogy tényleg szereted, és úgy szereted azt a személyt, el kell döntened, hogy elmondod neki, vagy sem - ez igaz, erre még nem is gondoltam... - Viszont mielőtt bármit tennél, az a legjobb, hogy megtudakolod tőle, hogy mit gondol az ilyen dolgokról, vagy mit érez. Nekem például nincs bajom az ilyennel - rá, jobban mondva mellkasára tapadó kezére pillantok újabb, mély sóhajjal. Azért vicces, hogy közvetve máris ellát a megfelelő információkkal annak a személynek a hozzáállásával kapcsolatban, pedig nem is tud róla. Persze hagyom, hogy folytassa, egyébként is hagynám, mert zúg a fejem, és bár azt hittem, valahogy könnyebb lesz, ha beszélünk, valójában minden csak nehezebbnek tűnik. - Ha az a valaki nem fogadja el az ilyen dolgokat, az a nehezebb. Vagy visszafogod magad és soha nem mondod el neki, vagy elmondod és megkockáztatod azt, hogy utána nem lesz ugyanaz a barátságotok. Lehet nem is lesz, onnantól már csak a másik féltől függ.
Na épp ez az... - De nem szeretném elveszíteni, fontos nekem - motyogom inkább a bögrémbe, amit ismét magam elé húzok, és hogy ne érezem magam annyira mulyának, inkább belekortyolok.
- Tudom, mondtad az előbb is, csak próbáltam mindent elmondani, amit gondolok.
A gondolatok ezerrel száguldanak a fejemben, és még csak nagyon rá sem merek nézni. Mi legyen? Mit tegyek? Azt hittem, ha beszélek valakivel, könnyebb lesz, és senpai tényleg komolyan vett, és igyekszik segíteni, mégsem érzem magam közelebb a megoldáshoz. Sőt, ha lehet, még inkább össze vagyok zavarodva, már ha ez egyáltalán lehetséges.
Ám hirtelen mintha villám csapott volna belém, olyan gyorsan rándul össze minden izmom, ahogy megfogja a kezem, próbálva keresni a tekintetem: - Tudod is, és már mondtam is, de ha kell, hangoztatom többször, hogy bármi legyen, rám számíthatsz.
Érzem, hogy ismét könnyek gyűlnek a szemembe, mint ahogy a gombóc is visszalátogat a gyomromba, csak most épp keserűen mar, ahogy kényelmetlenül érezve magam kiszabadítom kezéből a sajátom, alibiként pedig dörgölni kezdem vele a szemem: - Köszönöm, senpai - préselem ki magamból megnyugtatásnak szánva, csak épp még saját magam sem tudom megnyugtatni, totál elönt a kétségbeesettség. Mert nem tudom, mit kellene tennem, mert bár jól esik, hogy mellettem van, úgy érzem, becsapom és hátbadöföm azzal, hogy nem tudom neki elmondani, hogy róla van szó, és úgy egyáltalán, félek elfogadni ezt az egészet, pedig akárhogy nézem, olyan otthonos forróság cikázott végig rajtam érintése nyomán, amilyenhez foghatót még sosem éreztem ezelőtt.
* * *
A hétvége további része egymerő szenvedés volt. Már vasárnap este van, de még mindig csak az ágyba fúrt fejjel gondolkodom, mit is kellene tennem néha-néha szenvedve morranva fel. Bosszant és kétségbeejt, idegesít, de valahol belül pici örömmel is tölt el, hogy a problémám egyre egyértelműbben valóban az, hogy az érzéseim komolyabb irányt öltenek senpai irányában. Épp csak nem tudom, mit kezdhetnék velük.
Iszonyatosan vacakul érzem magam, de ismét csak engedek a kétségbeesésemnek, és tárcsázom a nem is olyan rég hívott számot.
- Jó estét kívánok, Lelkisegély Szolgálat, miben segíthetek? - szól bele egy ismeretlen hang.
- Ano... Yumival szeretnék beszélni, ha lehet.
- Rendben, egy kis türelmet, épp foglalt, amint lehet, kapcsoljuk, addig szíveskedjék várakozni - válaszolja a hang kedvesen, s hümmögök, hogy rendben van, mi mást tehetnék. Épp elég volt egyszer elmesélni ezt a dolgot, így ha lehet, inkább Yumival beszélek, mégha egy hatalmas bocsánatkéréssel is kell kezdenem, amiért múltkor olyan durván lecsaptam a telefont.
Míg a zene szól a fülembe, igyekszem rendezni a mondanivalóm. Vicces, hogy ha lehet, még inkább tanácstalan vagyok, mint voltam, pedig elvileg közelebb vagyok a problémám gyökeréhez, mint két nappal ezelőtt.
- Halló, itt Yumi, miben segíthetek? - szólal meg ismét a kedves női hang, kizökkentve a szépen összeszedegetett gondolataim közül. Mintha ijedtemben eldobtam volna őket, szanaszét szórva, így megint csak belenyökögök a telefonba, épp, mint először. - Haruki-san? - kérdez vissza, mire megilletődöm.
- Ano... hai... de honnan tudtad?
- Ugyanúgy zavarba jöttél, mint először - kuncog a másik oldalról, s fintorogva elmosolyodom. Valahogy megint elérte egyetlen megjegyzéssel, hogy feloldódjak. Akárki is, jól csinálja, amit csinál.
- Souka. Eto... tartozom egy bocsánatkéréssel a múltkori durvaságomért.
- Ugyan, rá se ránts, sokan reagálnak hasonlóan, ha nem tetszik nekik az általam vélt igazság. Na de mesélj, mi történt, hogy ismét hozzám szeretnél fordulni. Ha jól sejtem kapcsolódik ahhoz, amit korábban meséltél, igaz?
- Hai, nagyon is kapcsolódik - felelem, majd mélyet sóhajtok. - Beszéltem vele.
- Vallottál? Máris? - lepődik meg Yumi.
- Nem, dehogy! - vágom rá kétségbeesetten, és érzem, hogy totál elvörösödöm. - Én csak... elhívtam, hogy lógjunk együtt, és igyekeztem megfigyelni magam, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy nincs igazad...
- De az ellenkezője sikerült, igaz? - kérdez vissza.
- Nem tudom. Mármint... annyira sok minden egybevág, néha tényleg félelmetes... de akkor sem tudom... hogy tudnék megbizonyosodni a saját érzelmeimről? Mert végül neki is beszéltem róla, de úgy, mintha egy harmadik személyről lenne szó, és a tanácsát kértem, és úgy vélte, hogy először magamban kellene letisztázni, ami igaz, mert ha én sem tudom, hogy várhatnám el mástól? Meg hát... mi van, ha szerelmet vallok, valami csoda folytán igent mond, és aztán én vagyok az, aki nem képes... hát.. semmire...
- Az a senpai igazán szerencsés lehet - feleli kissé talán elérzékenyülten Yumi.
- Ezt hogy érted? - kérdezek vissza, mert nem igazán érzem azt, hogy most ő azon gondolkodik, hogyan segíthetne, hanem leragadt valami lényegtelennél...
- Úgy, hogy nagyon törődsz vele, és vigyázol az érzelmeire. Ez igen tisztelendő.
- Ő a legjobb barátom. - Szerintem tök természetes, hogy nem akarom megbántani. Főleg nem azután, hogy láttam kiborulni Miyawa miatt.
- És mit szeretnél tudni, Haruki? - vigyorog a vonal túlvégén Yumi.
- Hogy hogyan tudnék meggyőződni arról, hogy az érzelmeim valódiak és tartósak.
- Hmm... - gondolkodik el. - Nehéz kérdés, mert mindenkinél más a jó módszer. De talán kipróbálhatnál két dolgot.
- Mik lennének azok?
- Egyrészt nézz utána, ha még nem tetted, hogy két férfi hogyan is szerezhet örömet egymásnak, és próbálj meg belegondolni, hogy képes lennél-e olyasmire ezzel a senpaijal. A másik pedig, hogy próbálj meg randizni valakivel az ellenkező nemből. Gondolom, ez a senpai az egyetlen, akivel érzelmileg közel kerültetek egymáshoz, és amúgy nem vagy túl népszerű, s könnyen lehet, csak emiatt kapaszkodsz abba az emberbe, aki elfogad úgy, ahogy vagy - nem vágok közbe, inkább meghagyom a saját képzeletében, de az cseppet sem igaz, hogy ne lennék népszerű. Sőt, túlságosan is az vagyok. Viszont amit mond, az ennek ellenére elgondolkodtató.
- Szóval próbáljak meg nyitni mások felé, hátha ezzel párhuzamosan csillapodnak az érzelmeim? - igyekszem pontosítani a dolgot.
- Lényegében igen.
Mély hallgatásba burkolózom, végül bólintok. Egy próbát megér, és senpai is ilyesmit javasolt. Legalább is gondolom ilyesmire gondolt, mikor azt tanácsolta, először tisztázzam le magamban a dolgokat.
- Rendben. Megpróbálom.
- Haruki - szólít meg, pedig már épp leraktam volna a telefont.
- Nani?
- Ne mellőzd! Ne kerüld ezt a senpait, mert azzal is megbántanád.
- De mi van, ha hülyeséget csinálok? Ha valami olyasmi történik, ami miatt hirtelen nem tudok parancsolni az előtörő érzelmeimnek? - aggodalmaskodom.
- Akkor valami hülyeséget csinálsz! De hidd el, ha nem adsz semmi okot, ami miatt távol tartod őt magadtól, akkor csak bántanád vele, és nem értené, mit ártott neked.
* * *
Yuminak igaza van. Fontos, hogy ne hanyagoljam el. Legalább is ne úgy, hogy egyértelműen kerüljem. Nyitnom kell mások felé, de őt sem hagyhatom magára, mert nem érdemli meg, hiszen mellettem áll, pedig immáron tudja, hogy hajlamos vagyok arra, hogy fiúkba is belehabarodjak... vagy legalább is valami hasonló...
Mélyet sóhajtok. Nem akarom, hogy miattam is olyan arcot vágjon, és úgy összetörjön, mint Miyawa miatt.
Ezért is öltöm magamra megszokott mosolyom, és integetek neki már messziről, mikor megpillantom. Akárhogy is, az ebédszüneteim java az övé kell hogy legyen ezentúl is. Ez és az edzések még nem jelentenek olyan sok időt, hogy nagyon veszélyesé váljon a fantáziám. Mert általában az az, ami elszalad alattam, mint a paci, de ha nem nézelődöm, csak koncentráltan, akkor nem lehet baj, hiszen hétvégén is tudtunk nyugodalmasan együtt lenni.
- Konnichi wa, senpai! - üdvözlöm, ahogy letelepedik mellém.
- Ah, neked is, Kise - feleli már a bentojával foglalkozva. Arra bezzeg van ideje, hogy ironikusan érdeklődjön! - Időben beértél?
- Maah... - durculok is be. Hogy lehet ilyet kérdezni? Mintha valami megbízhatatlan és benga kisgyerek lennék. - Ha tudni akarod, nem késtem - húzom fel az orrom, teljes mértékben a szendvicsemre koncentrálva. Ő legalább megérdemli a figyelmem!
- Ezt jó hallani - jegyzi meg, és oldalra sandítok. Most ezt dicséretnek kellene venni? Ah, fene tudja! Inkább csak eszek, addig sincs belőle baj. Ám a békés kérődzésem egy kérdéssel szakítja meg.
- Ezt kéred majd?
Odanézek, hogy mégis miről van szó, majd követve a pálcikái által kijelölt útvonalat, lenézek a bentora.
- Hmm, jól néz ki - na de mégsem falhatom fel a kajáját. - De csak akkor, ha senpai is megkóstolja a szendvicsemet. Nagyon fincsi - jut eszembe és tolul is ajkaimra a megoldás. Felé is nyújtom az emlegetett szenyát, de csak a fejét rázza.
- Nem kell, van a bentoban elég más dolog, vagy ha éhes leszek, majd veszek még valamit.
- Akkor én sem kérem senpaiét - makacsolom meg magam, csak oldalról sandítva rá, hogy megadja-e magát vagy sem. A sóhaj már jó jel, és végül valóban győzedelmeskedem, ráadásul elég gyorsan, mert máris beadja a derekát.
- Rendben, de egy harapás elég lesz.
- Hai - fordulok vissza elégedetten, s ismét felajánlom a szendvicsem, felé nyújtva. Ösztönös természetességgel hajol közelebb és harap bele, mégis egy pillanatra megáll a szívem, hogy aztán túl sok vért pumpáljon egyszeriben a fejembe, és enyhén elpiruljak. Basszus, ez így nem jó! Eddig észre sem vettem, de most!... Hogy lehet ilyen szexin enni???!!!
- Oishi - jegyzi meg, mikor lenyeli a falatot. Szerencsémre addig túlságosan el volt foglalva az ízharmóniával, így volt egy kis időm visszanyerni a lélekjelenlétem, aztán máris felemlegeti az "alku" rám eső részét: - Ha befejezted, máris odaadom.
Csak bólintok, és inkább a szendvicsembe menekülök. Igazán hálás vagyok most neki azért, hogy még van belőle, és méreteinél fogva még ennyi, mert míg elpusztítom, bőven van időm ezernyi más dologra gondolni, messzire űzve a senpaijal kapcsolatos képzelgések csírájában elfojtott képsorait. Ugyanerre jó a bento maradéka, ami kifejezetten isteni. Nem értem, miért nem szereti senpai az édeset, iszonyatosan finom az anyukája főztje.
Tekinteté azonban magamon érzem, és bár igyekszem ezt ignorálni, hamarosan kénytelen vagyok szembenézni vele, mikor halkan megszólal.
- Eto... Ugye jól vagy? - aggódása mar, mint a sósav. Tudom, hogy nem szándékosan csinálja, hiszen nem tud róla, de minden apró figyelemfoszlánnyal felkavarja az érzelmeim, amely megrettent, s egyben elszomorít. Megrettent, mert elveszthetem, ha lelepleződöm, s ez a tudat rettenetesen elszomorít mindig. Ennek ellenére igyekszem mosolyogni, hogy szavaim ne tűnjenek hamisnak.
- Ühüm, már attól is jobb, hogy meghallgattál, senpai.
Az apró mosoly, amely a szája szegletére ül, bár nem azért születik, mégis vádlónak érzem. Fáj, hogy végső soron át kell vernem, pedig aggodalma és segítőkészsége valódi. Kami-samák az égben, földön, vízben, levegőben, kérlek benneteket, ne engedjétek, hogy végül mégis csak második Miyawává váljak!
- Tudom, nem illene ilyet kérnem - folytatja felkeltve a kíváncsiságom. -, de ha lehet, kíváncsi lennék majd a fejleményekre. Persze csak akkor, ha el akarod majd mondani, nem erőltetem.
A kérése meglep, és egyben zavarba is hoz. Hogyan mesélhetném el neki a történteket anélkül, hogy lelepleződnék? De ha nem mesélek, akkor azt fogja hinni, nem tartom méltó barátnak arra, hogy megosszam vele a titkaim... Nem akarom letörölni szavaimmal az apró mosolyt az arcáról, a büszkeséget, amit azért érez, mert a bizalmamba fogadtam, a kötelességtudatot, amely miatt a legjobb barátomhoz méltóan törődik velem. Nem akarom kizárni, de be sem avathatom lelkem szörnyű titkába pont azért, hogy megóvjam. Mi lenne a helyes? Hazudjak neki kegyességből, a saját lelkem nyugtatva, vagy utasítsam vissza, látszólag bezárkózva és ezzel megbántva, de legalább nem kényszerülve arra, hogy a képébe hazudjak?
Szándékosan lassan rágódom az utolsó falaton, épp úgy, ahogy rágódom a kérésen is, végül a könnyebb, ám rizikósabb útra lépek behódolva.
- Ha majd történik valami, akkor azt hiszem, elmesélem - felelem, s ahogy számítottam rá, elégedett boldogság költözik vonásai közé, s remélem, egyszer megbocsátja gyarlóságom, amiért inkább ezt az arcát akartam látni, mint a kissé megtört szomorúságot. Ígérem, senpai, egyszer valahogy meghálálom ténylegesen és őszintén is, amiért ilyen jó vagy hozzám, s kárpótollak azért, amiért ilyennek kell veled lennem. Álságosnak és hazugnak.
* * *
Ugyan Yumi ajánlotta, hogy kutassak utána a homoszexuálisok közötti szexualitásnak, nincs erőm hozzá. Van némi elképzelésem, de félek, hogy még erősebbek lennének a képek, ha még konkrétabb fogalmam lenne az egészről, és már így is akadnak pillanatok, amikor menekülve kell meghátrálnom, mielőtt túlzottan is hatalmába kerítene egy-egy érzelmi kitörés, amely letaglóz senpai közelében.
A másik tanácsa a randival kapcsolatban, valamint az emberek irányába való nyitás kapcsán szöget üt a fejemben. Ezért is van, hogy bár az ebédek megmaradnak senpainak, a többi szünetben megpróbálok több időt tölteni az értem rajongó lányokkal, beszélgetés közben tapogatózva, mégis milyenek, s azt is elhatároztam, írok Kurokocchinak.
Így sikerült a hétvégém is viszonylag tömöttebbé tenni. Szombaton koccanunk Kurokocchival - iszonyatosan felderültem, hogy igent mondott! - Vasárnap pedig valami randiszerűségre viszem az egyik lányt. Már csak ki kellene derítenem, mi is volt a neve, mert tök ciki, de totál kiment a fejemből. Főleg, mert nagyon nem is figyeltem...
Most viszont főleg nem tudok gondolkodni, hogy együtt sétálunk hazafelé senpai-jal. Mert hiába a sok ellenintézkedés, egyre inkább észreveszem magamon most, hogy felvilágosítottak a saját feltételezhető érzelmeim természetéről, hogy egyre többet figyelem az arcát, a tincseit, egész alakját, a legapróbb mozdulatait, a ruháját, annak hajtásait, minden, de minden ezerszer érdekesebb, mint bármi más, s mindezt úgy teszem, hogy csak a szemem sarkából sandítok felé, mintha valóban titkolni szeretném, azaz érzelmeim nem tiszták, nem nyíltak. Arról nem is beszélve, hogy minél inkább kerülöm a testi kontaktus minden fajtáját, annál inkább vágyakozom, hogy megérinthessem...
Muszáj lesz találnom valakit, akin ezt mind kiélhetem!
Torokköszörülésével már felhívja magára a figyelmem, de még így is meglep kérdése: - Nee, ma vagy holnap ráérsz? - nem mondhatnám, hogy sokszor hív el csak így, ilyen spontán bárhova is.
- Hmm, ma azt hiszem, igen. Csak nem szeretnél valahova menni, senpai? - buta dolog, de ugrik egyet a gyomrom a gondolatra, hogy senpai kezdeményez kiruccanást.
- Olyasmi. Arra gondoltam, mi lenne, ha feljönnél hozzánk.
Megtorpanok, s a gyomrom még kisebbre ugrik össze fickándozva. - Most? A házatokba? Tényleg? - én erre nem vagyok felkészülve! A pánik hullámokban önti el az agyam, mert az hagyján, hogy lelkileg nem, de mégcsak fizikailag sem vagyok felkészülve, hiszen nem lehet valahova csak úgy beállítani. - Eto... lehet, akkor inkább hétvégén kéne, de... - vetem fel, de azonnal beugrik, hogy de nekem akkor programom van, fel is nyögök elhallgatva.
- Minek? - kérdez vissza, látszólag nem is foglalkozva a zavarommal. - Mármint, mi lenne másabb hétvégén, mint most?
Bár nem a valós és leglényegesebb indokot mondom, mégis eszembe jut pár dolog mentőövként: - Mondjuk nem az egyenruhámban lennék, meg legalább az anyukádnak is kéne vennem valamit, hiszen először találkozom a szüleiddel, és...
- Már megint úgy csinálsz, mint a múlt hétvégén a öltözéssel - morran fel közbevágva, és el is pirulok elfintorodva. Basszus, ha így haladok, még a végén levágja, hogy mi a helyzet! - Az egyenruhával nincs semmi. Ha annyira szeretnél, menetközben vehetsz valamit. Csak gondoltam, mivel én már voltam nálatok párszor, így illő lenne szintén meghívni - magyarázza tovább, s nem tudom, miért, de kibukik belőlem a kérdés: - Akár ott is aludni?
Elhallgat, és a csend vághatóvá válik, s egyszeriben tapintatlannak érzem magam és ostobának, hogy egyáltalán felhoztam. Talán még túl élénken él benne az a bizonyos reggel is, ráadásul az sem biztos, hogy kibírnám, hogy csak úgy aludjak egy légtérben vele. Legszívesebben fejbe vágnám magam, amiért ilyen hülye vagyok és nyomulós. Mert ezt a "csajozós" énem mondatta velem. A csend hosszának növekedésével párhuzamosan idegességem és csalódottságom is nő. Hülye vagyok. Tökéletes lehetett volna puhatolózásfélének, hogy zavarná-e, ha vele lennék éjszaka is, de könyörgöm, mit vártam? Ha nem utasít vissza, azért leszek bajban, ha visszautasít, fájni fog. Bárcsak néha gondolkodnék egy picit, mielőtt megszólalok!
- Lehet, hogy akkor előre kellett volna szólnom anyámnak - feleli végül, és valahogy úgy érzem, csak magyarázkodik. Halványan elmosolyodom, igyekezve leplezni a mélységes csalódást, amit belül érzek, pedig egyben fel is lélegeztem, hogy nem kell kitennem magam ekkora kísértésnek. Egy dolgot viszont elhatározok magamban a válaszára: megfogadom Yumi tanácsát, és tényleg igyekszem majd szívem-lelkem beleadni a vasárnapi randiba.
- Majd talán máskor, tényleg illetlen lenne tőlem csak úgy beállítani rögtön ilyennel, gomen - felelem, megnyugtatva, bár egy öklöst kapok a vállamba.
- Ne kérj bocsánatot, baka. Én is váratlanul aludtam nálatok - vigasztal, és ráhagyom, bár megkérdőjelezhetetlen lenne az igazam, ha hozzátenném eme felmentő megjegyzéséhez, hogy de az egészen más szituáció volt, mert végül is bealudt részegen a kanapén, de inkább nem bolygatom azt az eseménysort. Vicces. Az a csók, és az a reggel... azt hiszem, valahol ott indult el minden. Nem biztos, hogy ott szerettem bele, egyszerűen csak az a csók, mégha nem is szándékos volt, beindította a láncreakciót. Még most is, ha lehunynám a szemem, azt hiszem, pontosan képes lennék visszaidézni ajkai melegségét és puhaságát...
Megrázom a fejem, és inkább azzal foglalkozom, hogy kössem az ebet a karóhoz, és végül tegyünk egy kitérőt, hogy vegyek valami ajándékot az anyukájának. Nagy a huzavona, jótékonyan el is tereli a figyelmem, míg végül egy kisebb, egyszerű csokorban egyezünk ki. Kissé szűkmarkúnak érzem magam, de megfenyegetett, hogy lefújja az egészet, így inkább belenyugodtam.
Ám ahogy egyre közelebb érünk senpai otthonához, egyre inkább ideges leszek megint. Mi van, ha valamiért nem leszek szimpatikus a szüleinek, vagy ha ők levágják azt, amit senpai nem. Mi van, ha teljesen leblamálom magam előttük? Nem. Nem lehet baj, elvégre úgyis majd külön vonulunk, gondolom én. Csak mosolygok, átadom a virágot, és minden a legnagyobb rendben lesz. Épp mint a válogatókon. Nem kell izgulnom, csak a lehető legjobb benyomást kelteni, és kész is. Azért lehet, nem ártott volna kikérdezni senpait, hogy mégis mifélék a szülei, de a kapuból már nincs menekvés, nagy sóhajjal lépek be senpai után a már kívülről is szimpatikusan takaros házba.
- Tadaima - jelzi senpai, hogy megérkezett, és ahogy az anyukája előkerül, be is mutat azonnal, nem teketóriázva. Bár miért is vacakolna, elvégre ő nem ideges a dolog miatt. Én sem lennék normál esetben. De mivel ez nem az a helyzet, így kissé félszegen hajolok meg, üdvözölve a nőt, majd át is nyújtom a kis csokrot, amit hoztam. Látszólag teljesen hétköznapi módon és kedvesen reagál az idősebb nő, és ahogy oldódom, úgy válik mosolyom is egyre inkább természetessé, miközben igyekszem a lehető legudvariasabban elbeszélgetni.
Ám senpai a beszélgetés közepén megragadja a csuklómat, és azt veszem észre, hogy "lebegek" utána, mint a győzelmi zászló, míg a szobája ajtajához nem érünk, ahol elenged, s úgy lép be. Ismét nagyot kell nyelnem, és bátortalanul de egyben iszonyatosan kíváncsian lépek be a helyiségbe. S valahogy úgy érzem, nem kellett csalódnom. A szoba kifejezetten rendezett, és minden annyira senpaira jellemző, hogy tlán másképp el sem lehetne képzelni a "rezidenciáját".
- Gyere be - mondja előre lépve, és szófogadón követem, körbepillantva, még inkább felmérve a terepet. - Gomen - szólal meg közben a szekrényéhez lépve. - Remélem, nem bánod, ha átöltözöm gyorsan, csak ha most nem teszem ki az egyenruhám a szennyesbe, kapok a fejemre - legyintek, hogy ugyan, csinálja, de aztán azonnal el is fordulok, látszólag a polcait véve szemügyre, de valójában azon pánikolva, hogy nehogy hasonló problémával szembesüljek, mint az öltözőben még a múltkor. Így nem is merek felé nézni, míg a ruhái susogását hallom, igaz, utána sem, de szerencsémre tartozik egy sétával a fürdőnek, így van időm kicsit rendezni soraim. Főleg, hogy a tekintetem megakad egy gyerekkori képén. Kami-samákra, de kawaii!
Mikor visszaér, meg is jegyzem neki: - Senpai, kisgyerekként sokkal többet mosolyogtál - megállapításom egyben dicséret és bírálat is lett végül, bár nem annak szántam. Ő viszont elengedi a füle mellett, és komoly ábrázatot öltve magára mondhatni belecsap a közepébe.
- Igazából azért is hívtalak fel, mert szeretnék mutatni valamit.
- Nani? - komolyodom meg én is, ezernyi lehetőséget pörgetve át hirtelenjében a fejemben, de valahogy egyik sem tűnik hozzá illőnek, ami eszembe jut. S erőltetett mosolygásának láttán még inkább elbizonytalanodom, és most már végképp fogalmam sincs róla, mi is fog következni.
- Ülj le valahova. Akár az ágyra is nyugodtan - mondja körbemutatva, és tétován követem mozdulatát tekintetemmel, hogy végül a széket válasszam, mert az nagyjból távol van mindentől és kifejezetten egy magányos ülőalkalmatosság, nem kell azon is stresszelnem, hogy netalán mellém ül. - Mivel nagy dolgot osztottál meg velem a múltkor, gondoltam, cserébe memutatom az én titkomat. Mondjuk annyira nem titok, csak nagyon kevesen ismerik - folytatja, ismét maga felé irányítva a tekintetem, de közben előre is hajol, a szekrényében turkálva, és egyszerűen képtelen vagyok nem a fenekét bámulni nagyot nyelve. Hogy lehet ennyire védtelen egy potenciálisan homoszexuális, de minimum biszexuális férfi társaságában?! Ujjaimmal a székbe marva igyekszem inkább a szavaira koncentrálni egy pillanatra lehunyt szemmel, de még így is képes ostorcsapásszerű izgalommal elönteni a testem-lelkem: - Még Moriyama sem - fűzi ugyanis előbbi monológjához, szíven vágva egy hatalmas kalapáccsal. Hiszen mindenki tudja, még én is, hogy Moriyama-senpai a legjobb barátja, én most mégis kaphatok belőle egy olyan részt, amiről ő sem tud.
- Tényleg? De... - elérzékenyülve nyelek egyet. Iszonyatosan kíváncsi vagyok, mégis, csak azért, mert én beszéltem vele burkoltan a titkomról - amit ráadásul el sem mondtam rendesen - igazán nem szükséges valamit cserébe adnia. - csak ezért nem kéne, márint, ha nem szeretnéd, akkor csak amiatt nem muszáj elmondanod.
- De én szeretném - feleli, s mozdulatából is kitalálhatom, végre ráakadt arra, amit keresett. A nyakam kinyújtva kíváncsian igyekszem mögé lesni, mit is tarthat a kezében, de enélkül is megpillanthattam volna ugyanúgy, mert eléggé méretes, és eléggé jellegzetes, hogy ránézésre kitaláljam, mi lehet az.
- Sugoi, senpai gitározik? - húzódom érdeklődőn közelebb, megcsodálva a hangszert, amelyet természetes könnyedséggel húz elő az ágyra telepedve törökülésben, s egy kotta is előkerül. Meg bennem is megfogalmazódik egy kérdés. - De ez miért titok? Szerintem tök menő! - még a népszerűségi faktorán is lazán emelne, pedig szerintem így is egy igazán nagyszerű srác.
- Annyira azért nem vagyok jó. Csak hobbyból csinálom, vagy ha épp valami miatt ideges vagyok, és itthon vagyok, akkor kicsit játszom rajta, de nem sok minden megy.
Na persze! - Szerintem csak szerénykedsz - elvégre a kosár is "csak" egy hobby, és lám, mennyi energiát fektet bele, ha ennyit fektetett a gitárba is, nem lehet annyira rossz. - Játszol most valamit? - nézek rá nagy, ellenállhatatlan szemekkel. Hallani akarom azt az "annyira nem jót"!
- Ühm, mondjuk egy olyat, amit már eléggé begyakoroltam - készül elő pár hangot megpendítve, és állítgatva a hangszeren, majd apró torokköszörülés után rázendít, a kottát követve tekintetével.
Egy új senpai születik meg a szemem előtt. Ez a senpai, épp úgy mint az, amelyiket eddig is ismertem, lenyűgöző, s bár tudtam, hogy belül mélyen ezernyi szín él benne, de ahogy ezek a felszínre törnek a zene segítségével, egész letaglóz. Csak bámulni tudom nyugodttá simuló arcát, látszólag a kottába, valójában valahova nagyon messze, egy nem létező helyre pillantó szemét, fürgén és magabiztosan mozduló ujjait, amelyek nekem mesélnek dallamot. Csak nekem.
Mélyre fúrva érint meg, s érzem, hogy teljesen elérzékenyülök, amelynek ékes bizonyítéka az ajkaim szegletébe kiülő ünnepélyesen kunkorodó mosoly. Megtisztel. Mintha egész valóját adná nekem, amit olyan gondosan rejt mások elől. Vagy ha nem is rejt, nem tartja fontosnak, hogy mutogassa...
Ahogy lassan elhal a dallam, a helyére kúszó kongó ürességgel együtt még erősebb elhatározás borítja el a lelkem: vigyázni akarok rá, erre a csupa szív, törékeny lélekre, amely kitárta pillangószín szárnyait mosolyogva.
- Ez... - hangom rekedtes, és el is hallgatok, mert hiába formálnám a szavakat, nem jön ki semmi a torkomon, s egy röpke pillanatig még eltart, mire összeszedem magam. - Még sosem kaptam szebbet. Arigatou, senpai.
- Ugyan... azért annyira nem nagy dolog - pirul el. Olyan kívánatos... annyira megölelném... szorosan tartanám... Nem bírom!
- Senpai... gomen - súgom felállva, s az ágyra borulva szorítom magamhoz mindkét karommal tartva és átölelve, beszívva finom illatát.
Lehunyom a szemem, mélyet sóhajtva. Hiszen hiába feszít szét belülről valami, ami mások szerint szerelem - vagy talán épp azért, mert ez az intenzív érzés mardos -, érzem, izmai megfeszülnek, és bár nem tol el magától, minden idegszála nonverbálisan sikolt az érintésemtől, mégha keze a fejemre is simul. Fáj. Ordítanék, sírnék, ha képes lennék, kitépném magamból, ehelyett erőltetett mosollyal sóhajtok fel elengedve, s kissé arrébb húzódva telepedve az ágyra, az ő ágyára, háttal a hűvös falnak támaszkodva.
- Senpai, te vagy a legjobb barátom - fordulok felé, majd hogy arcom ne figyelhesse meg annyira, eldőlök az ágyon, dorombolós hangon kérlelve. - Nee, játssz még nekem, kérlek!
* * *
A hétvége egész jól alakul, Kurokocchi képes volt feledtetni velem a gondjaim. Bizonyára senpai is képes lenne rá, ha nem ő lenne épp a problémám forrása is egyben, a Kurokocchival töltött idő viszont teljesen felszabadított, és hosszúnak tűnő idő után ismét képes vagyok könnyeden mosolyogni, és zavartalanul összehordani a badarságaim, és valahogy nem zavar a tény, hogy Kurokocchinak folyamatosan tolom a "csajozósnak" tűnő szöveget, mert mind a ketten tudjuk, hogy semmi komoly nincs mögötte, csupán a barátom, és így csesztetem, kimutatva a tiszteletemet a magam sajátos módján, amelyhez igazából már mind a ketten hozzászoktunk, és akkor sem tudnék rajta változtatni, ha akarnék, mert túlságosan is természetesen jön.
- Nee, Kurokocchi, ráérsz esetleg hétfőn is? Olyan jól esett kicsit kiszakadni a hétköznapok problémái közül - kérdezem már hazafelé, mielőtt el kellene válnunk, s bár nem részleteztem neki a problémát, azt hiszem, érezhette rajtam, mert legnagyobb örömömre bólint, pedig igazán mondhatta volna, hogy épp elég volt belőlem ennyi egy időre, meg simán lehetne dolga is.
- Arigatou! - ölelem át boldogan, nem létező farkincám csóválva, mire ridegen közli velem, hogy fejezzem be, s bár nyüsszögök egy sort, hogy Kurokocchi milyen kegyetlen, valójában hálás vagyok neki, hogy könnyeddé tette a napot.
Főleg mert a vasárnap miatt viszont feszült vagyok. Olyan sok minden múlik azon, hogy hogyan sikerül a randi...
Nem is tudok igazán aludni, és elnyűtten ébredek, arról nem is beszélve, hogy szokás szerint annyit készülődöm, hogy végül késésben vagyok. S még csak nem is tudom a lány nevét! Mondhatni minden vacakul indul eleve.
S vacakul is folytatódik, a lány természetesen hisztis, és sehogy sem sikerül kiderítenem még a nevét se, s bár engesztelésül elviszem egy elegánsabb kávézóba, ahol beszélgethetünk, képtelen vagyok rá figyelni, annyira untat, amiről mesél. Sosem érdekeltek a lányos dolgok, bár legalább igyekszem nagyjából válaszolgatni a tipikusan fangirl-ös kérdéseire. Ő viszont látszólag megnyugszik szép lassan, és tovább csivitel, elcipeltetve magát a közeli állatkertbe. Egyszerűen ha nem akarnám, is levehetném, hogy egyszerűen csak együtt akar velem mutatkozni, és szándékosan feltűnősködik, lényegében idiótát csinálva magából. Mégis hagyom, hogy belém karoljon, s még arra is hajlok, hogy hazakísérjem, pedig tudom, ebből messzemenő és téves következtetéseket fog levonni.
Ám akkor riadok meg a leginkább, amikor kiderül, hogy épp arrafelé lakik a lány - akinek még mindig nem tudom a nevét! - , mint senpai. De azzal nyugtatom magam, hogy senpai nem az a csavargós fajta, bizonyára nem futunk majd össze.
Állj! Várjunk! Miért zavarna, ha összefutnánk? Megrázom a fejem, hiszen nincs jelentősége. El kell felejtenem, és a lányokra koncentrálnom. Ha nem is rá, hát keresni kell mást.
- Kise-kun, figyelsz rám? - néz rám kérdőn a neve bizonyára van lány, s enyhén zavarba jövök.
- Sumimasen, elkalandoztam - vallom meg bocsánatkérő mosollyal, mire ismét picit durcásabb lesz, de végül sóhajtva megismétli a kérdést.
- A szüleim késő estig dolgoznak, nem jössz be? - kész, le is taglóz a dolog. Bár ne hallottam volna másodszor se!
- Eto... szerintem ez egy kissé nagyon korai lenne, mármint... örültem a mai napnak, de... - totálisan leblokkolok, mikor az egyébként is nyögvenyelős magyarázkodás közepette megpillantom Moriyama és Kasamatsu senpait, s előbbi olyan hangerővel is köszön rám, hogy még csak ignorálni sem ignorálhatom őket, ráadásul olyan indiszkrét érdeklődéssel jön közelebb, hogy már pillantásától zavarba jövök, miközben senpai komoly és semleges tekintetére bűntudatom támad. El kellett volna neki mondani! Ez így most olyan szerencsétlenül alakuló szituáció! Úgy érzem magam, mintha becsaptam, sőt egyenesen megcsaltam volna, le is sütöm a tekintetem.
Moriyama senpai ezzel mit sem törődve karolja át a nyakam, a vállamon pihentetve meg a kezét, és máris vigyorogva kérdezi, a lányt vizsgálva végig tekintetével tüzetesen. - Ejj, Kise, Kise, randizunk, randizunk? Igazán csinos darab - kacsint rám, de közben inkább a lánynak címezve a bókot kezdegetősen.
- Igen - felel helyettem a lány, és a karomba karolva bújik közelebb, láthatóan kitúrva Moriyama senpait mellőlem, mintha ezzel is azt akarná közölni, hogy az övé vagyok... -, jártunk az állatkertben, meg beültünk kávézni.
- Igazából azért még nem mondanám... - kezdenék bele a védekezésbe, senpai szemébe nézve, de megilletődve tapasztalom, hogy a lány lehúz, és nemes egyszerűséggel lesmárol, még észbe sincs időm kapni, mire el is enged, majd mosolyogva közli, mielőtt elindulna be, a házukba, itthagyva a másik kettővel: - Holnap találkozunk a Kaijouban, álmodj velem!
Elfintorodva fordulok a másik kettő felé, a szám törölgetve. Basszus, pont senpai előtt!
- Ano... ez nem igazán az volt, aminek látszott, mármint... - magyarázkodnék, de Moriyama senpai megint csak letámad, és persze körbelelkendez, hogy mekkora egy lókötő vagyok. Igaz, csak az irigység szól belőle, de nem nagyon zavar, sokkal jobban zavar senpai enyhén rosszalló tekintete, amit szándékosan kerülni is kezdek, míg végre le tudok csatlakozni, hogy hazajussak.
* * *
- Ohayou Kise! - csapódik nekem valami, ahogy leszállok a metróról, és kis híján visszaesek a szerelvényre. Igazából csak a reggeli tömegnek, és pár szitkozódva egyenesbe lökő embernek köszönhetem, hogy zanyálás nélkül megúszom az epizódot.
Riadt elképedéssel pillantok le, és apró vízcseppel könyvelhetem el, hogy már megint a tegnapi lány. Kezdek kifejezetten meggyőződni róla, hogy a lehető legrosszabb embert választottam arra, hogy megpróbáljam visszaterelgetni magam a heteroszexuális gondolatok felé. Mert nem elég, hogy lassan zsigerből undorodom a lánytól - kamik az égben, még mindig fingom sincs, hogy hívják ... -, de most már kifejezetten bosszantó.
- Ohayou... - felelem egy csepp lelkesedés nélkül, igyekezve levakarni rólam. Na de hogy ez ne legyen elég, ahogy megindulunk, egy kisebb csapat lányt célzunk be, és hamarosan fültanúja lehetek annak, hogy lényegében eldicsekszik velem a barátnőinek. Egyetlen pozitívum - már ha lehet annak mondani - hogy végre megtudom a nevét, mivel a többiek folyamatosan Chiyo-chanozzák. Remélem, az a Chiyo egyszerűen, nem pedig valaminek a becézése... De legalább a lányok egyenruhái más iskolából valók, így tuti nem jönnek majd velünk. Épp elég kiosztogatni azt a pár autogramot kora reggel...
Szabályszerűen megkönnyebbülök, mikor a suliban vége elválunk, mert ő másik osztályba jár, mint én, egy párhuzamos évfolyamra, s fáradtan rogyok a székemre. Már most alig várom az ebédszünetet, senpai majd feltölt.
* * *
- Konnichi wa, senpai! - köszönök is rá messziről megkönnyebbült mosollyal. Nem gondoltam, hogy mostanában ez elő fog fordulni, de most tényleg jobban aggaszt a démon, akit magamra szabadítottam, mint az érzelmeim komolyan összekuszálódó szálai senpai közelében. Kifejezetten könnyűnek és boldognak érzem magam, hogy letelepedhetek mellé, és végre nem kell eltűrnöm semmi olyat, amit nem kedvelek, se viselkedés, se beszédtémák terén.
- Konnichi wa - köszön vissza végigmérve, de mielőtt egyáltalán megmozdulhatnék, hogy elővegyem a kajám, vagy ő mondhatna ennél többet, ismét felcsendül a távolból - sajnos nem elég távolból - az a hang, amitől egy nap után a szőr feláll a hátamon. Ugyanilyen pillanatok alatt terem előttem, és máris közénk ülve, szó szerint kitúrva senpait - akit nagyon nem kell lökdösni, Chiyo jelenlétére máris bepánikolva arrébb is húzódik szó nélkül - kezd el nekem fecsegni. S ahogy mesél, úgy tűnik, sosem fog belérekedni a szó. Bocsánatkérőn pillantok senpai felé, aki zavartan feláll, s bár halkan, dadogósan elköszön, Chiyo észre sem veszi, vagy figyelemre se méltatja - újból jól felhúzva -, s már el is surran. Legszívesebben utána szaladnék menekülve, de azt hiszem, esélyem sem lenne.
Hogy elüldözte senpait, mintha kevesebb mesélnivaló is akadna egyből, előkerül egy bento, amit nekem csinált. Sóhajtva fogadom el, és nyitom fel, lemondva a szendvicsemről, de ahogy megcsap a dobozkából kiáramló illat, elfintorodom. Kifejezetten elborzasztó a szaga annak ellenére, hogy olyasminek tűnik, amit még szeretnék is, ha normálisan lenne elkészítve.
Felsóhajtva adom meg magam a sorsnak, és inkább a számon keresztül véve a levegőt, fogok neki, bár még így is kész kínszenvedés megenni, mert hányinger az egész.
- Mondd csak Kise, nem csinálunk közös képeket? - veti fel, mire csak megrántom a vállam. Ha most felelek, tuti lehányom... De veszi a lapot, mert mosolyogva folytatja tovább. - Kölcsön adod a telefonod, mert az enyém nem olyan. Így csinálnék a tiéddel, és majd átküldöd nekem, jó?
Nem kifejezetten örülök a dolognak, de csak némán, hogy ne kelljen megszólalni az előbb emlegetett okok miatt, szótlanul a zsebembe túrva adom oda neki a készüléket. Máris nekiáll nyomogatni, kijelentve, hogy be is írja akkor magát, amit ráhagyok. Egészen addig nem szentelek figyelmet annak, mit is művel a készülékkel, míg a törléskor felzengő papírzörgést idéző hang nem csendül fel.
- Mit töröltél? - vágom le magam mellé nemtörődöm mód a bentós dobozt, abszolút nem foglalkozva azzal, hogy a kaja egy részét ki is borítottam, majd kikapom a kezéből a mobilom, s elszörnyülködve látom, hogy épp a képeim mappái között jár, és azonnal felfedezem, mi a hiányzó mappa, hiszen az a legfontosabb mind közül: a senpai-jal közös képek.
- Csak kitöröltem néhány képet, mert azt írta ki, mikor bekapcsoltam a fényképezőt, hogy nincs rajta több szabad hely - feleli Chiyo durcásan, de elpattan bennem a cérna.
- Hogy merészelsz csak úgy kérdezés nélkül kitörölni "pár" képet? - csattanok fel olyan hangosan, hogy majdnem mindenki felénk figyel, aki az udvaron tartózkodik, de most pont nem érdekel, a vörös köd elborította az agyam.
- Ugyan már, mi olyan nagy szám benne? Egyébként is roppant buzis, hogy így őrzöl olyan képeket, amiken egy fiúval vagy közösen lefotózva - vág vissza, s több sem kell, felpattanok, véletlen lesodorva a bentós dobozt is, ami kondul a földön, de még ez sem zavar meg.
- Ő nem egy fiú, ő a legjobb barátom! És tudod mit, ha csak te meg ő lennél a világon, akit választhatnék, hát inkább őt választanám, mint téged, te felfuvalkodott műpicsa!
* * *
Persze, hogy az egésznek híre ment, mondhatni futótűzként terjedt, aminek még a széljárás is kedvezett. Hiszen már az óra kezdete előtt hallottam összesúgni az ebédszünetről visszaérkezőket. Védekezésképp a kezeimre feküdve tettetek érdektelen alvást a padon, magamban átkozva magam, a napot, meg úgy mindent, s csak egy dolog vigasztal, a délutáni koccanásom Kurokocchival már biztosan nem zavarják meg Chiyo-chanok.
Órák után körülbelül menekülésbe kezdek, belehajigálva mindent a táskába, és fürge léptekkel hagyom el a termet. Már az udvaron járok, mikor valaki ismét utánam szól, ám ennek a hangnak kifejezetten örülök.
- Senpai! Nani? - fordulok felé máris egy fokkal kisimultabb arccal.
- Gondoltam rád fér egy kis beszélgetés - mér végig, s megadón felsóhajtok.
- Igen, azt hiszem, tartozom némi magyarázattal - vakarom meg zavartan a halántékom.
- Nem, azzal nem tartozol. Csak mint barát, érzem azt, hogy rendet kellene tenni a fejedben - fúrja tekintetét az enyémbe. - Ráérsz?
- Eto... ma nem jó. Találkám lesz.
- Megint egy lány? - kérdez felvont szemöldökkel, de megrázom a fejem, de mielőtt szólhatnék bármit is, megcsörren a telefonom, és kinyitva meglepődök.
- Gomen - fordulok el, pár lépést arrébb lépve, de már közben felvéve a telefont. - Kurokocchi, mit szeretnél? Oh... nem, semmi baj... Majd legközelebb.
Kissé letörve teszem le a telefont. A mai nap - igaz a senpaijal való találkozást nem számoltam bele - tőle vártam a megnyugvást, és az újbóli gondok alóli felszabadulást.
- Ano... - fordulok vissza senpai felé. - most már ráérek...
Ismét egy csendesebb kávézó egy még csendesebb és eldugott sarkát választjuk a beszélgetésünk helyszínéül.
- Szóval... csak azt akarom tudni, hogy nem akarsz-e beszélni a dolgokról. Tudom, hogy nem vagyok valami nagy segítség, de aggódom érted, Kise - kezd bele. A hangjában hallani vélt szomorúság bánt, lehet, hogy szó sincs róla, de valahogy úgy érzem, hogy ha kihagyom, ha nem mondok semmit, tényleg megbántom, ahogy Yumi is mondta. Nem szeretném, ha úgy érezné, hogy nem bízok meg benne és a tanácsaiban, csak így ez az egész helyzet olyan nehéz.
Mélyet sóhajtok.
- Tudom, hogy hülye voltam ma, senpai - túrok a hajamba. Hol is kezdjem? Talán az elején kellene, akkor még érthető egész is jön ki belőle.
- Azt hiszem, kicsit előbbről kezdem a dolgokat. Mielőtt először beszéltem volna veled a dologról, előtte a meccs után felhívtam egy lelkisegély szolgálatos telefonszámot - bár most már tisztában vagyok vele, hogy nem fog emiatt kinevetni, mégis lejjebb halkulok, mikor ezt a tényt kibököm. - Nem tudtam, kihez fordulhatnék a dologgal, és ott megőrizheti az ember az anonimitását, ami az én helyzetemben talán még fontosabb, mint egyébként lenne. Akkor csak arra került sor, hogy kijelentse a problémámra, amit neked is vázoltam, hogy minden bizonnyal szerelmes lettem, amit nem akartam elfogadni, ezért is beszéltem róla veled is, de szerinted is elképzelhető volt, legalább is tényként kezelted a dolgot, tanácsokat adva. Viszont valahogy nem tudtam belenyugodni, így megint felhívtam a korábbi nőt, akivel beszéltem, Yumit. Ő is lényegében ugyanazt a két utat tanácsolta, mint te, senpai, csak kissé konkrétabban. Ennek köszönhetően csapódott le bennem a következtetés, hogy amíg nem vagyok benne biztos, hogy tényleg úgy érzek az illető iránt, ahogy elvileg, addig nem akarom összekavarni a dolgokat. Talán utána se akarnám, csak azt látom tisztán, hogy meg akarom védeni, ha kell, hát magamtól, de nem akarok eltávolodni sem tőle. Yumi szerint, és sok igazság van benne, ezt látom én is, ha nem adok neki okot, azzal csak mély sebet ejtek rajta, így nem szabad kerülnöm, még ha nehéz is mellette lenni. Ezért hát elhatároztam, hogy a másik útra lépek. Megpróbálok nyitni mások felé, randizni, és visszatalálni a normális önmagamhoz. Jó, ez a Chiyo egy nagy tévedés volt, de muszáj találnom valakit, akin kiélhetem a bennem túltengő szerelmet.
Eddig az asztalt néztem, de most hirtelen felemelem a fejem, mélyen a szemébe nézve, mintha így könnyebb lenne a célomat valóban véghez is vinni, hogy a szemébe mondom, hogy neki mondom, még ha a nevét nem is mondom hozzá: - Le akarok mondani róla a saját érdekében, el akarom felejteni, megelőzni, hogy akaratlanul is bántsam vagy így vagy úgy. Népszerű vagyok a lányok körében, bizonyára találok valakit, akit el tudok viselni.
- De biztos, hogy jó lenne az úgy? - kérdez vissza hűvösnek tetsző nyugodtsággal. - Nemcsak magadat teszed tönkre, kevered kellemetlen pletykákba, de azt, akibe belekapaszkodsz is, miközben a tény nem változik, hogy abba az illetőbe vagy valójában szerelmes. Tudom, hogy nincs jogom hozzá, hogy ezt mondjam, mert nem tudom, lenne-e bátorságom hozzá, még egy lánynak sem tudnék vallani, de nem lenne megnyugtatóbb és könnyebb, ha először vallanál, és csak utána, amikor túl vagy a visszautasítás fájdalmán, jutnál el lassan odáig, hogy elfelejtsd?
- Ugyan mit érnék el vele? - csattanok fel kissé hangosabban, s ugyanilyen indulatosan kapom a választ.
- Megnyugvást! Nem kellene egész életedben azon bánkódni, hogy meg sem próbáltad!
- Ugyan, senpai! Ne legyél ilyen naiv! - támadok vissza. - Épp azon bánkódnék, ha megpróbálnám! Szerinted mennyi az esélye, hogy egy srác rádöbben arra, hogy eddigi hetero önmaga valójában hajlik a homoszexualitás felé? Néhány százalék? Annak viszont még kisebb az esélye, hogy az, aki rádöbbenti erre, kivéve, ha eleve rányomult, és úgy csábította el, szintén rádöbbenjen, hogy akarja a másikat! Te nem ítéled el a másságot! Mondd meg te! Mit felelnél, ha a képedbe mondanám egyszer csak, hogy szeretlek, hogy szerelmes vagyok beléd, hogy perverzebbnél perverzebb álmaim vannak rólad, hogy szeretnélek érinteni, csókolni? - hajolok még közelebb dühös hevességem közepette, egész arra késztetve, hogy hátrébb hőkölve dőljön neki a széke támlájának. Bennem az elveszettség tombol, és szomjazom a választ ajkairól, nyílt, mégis csupán csak közvetett vallomásomra. Pillantása viszont észhez térít. Felpattanok a zsebemből előrántva némi pénzt, ami remélhetőleg fedezi a rendelésem, s az asztalra teszem lehajtott fejjel. - Bocsáss meg, elragadtattam magam... Nem kell válaszolnod... csupán költői kérdés volt... Ne haragudj rám! - kapom fel a cuccom, hogy magára hagyjam. Neki is jobb lesz.
Akkora egy barom vagyok! Hiszen csak segíteni akar!
Szerkesztve ef-chan által @ 2013. 03. 06. 18:37:40
|
| timcsiikee | 2013. 02. 16. 17:20:51 | #25156 |
Karakter: Kasamatsu Yukio
Megjegyzés: ~ Kisémnek
Kasamatsu:
Még annyira nem is tartottam volna furcsának, hogy úgy kirohant az öltözőből, de mióta visszajött onnan, folyamatosan furcsa. Bár folyamatosan hangoztatom magamban, hogy lehet nem ismerem még annyira, hogy ilyen kijelentést biztosra tehessek, de mondjuk inkább megérzésnek. Elbambul, ha ránézek vöröses lesz, de a nagy gondolkodás közben néha elsápad. Nem jó ez.
Elszakadozva sétálunk, én előrébb Kisével, a többiek mögöttünk baromkodnak, de Ő egy ideje meg sem szólal, csak cammog előre és néz ki a fejéből, szóval valamin nagyon gondolkodik. Valami nem lehet rendben, mert nem gúnyolódásból, de ritkán látom ilyennek. Általában felszabadult, és most is inkább a többiekkel együtt kéne hülyéskednie, hogy bosszankodhassak mindnyájuk miatt, ahelyett hogy egyszerűen csak érte aggódnék. Mindig a kisebbik rossz.
- Oi, Kise, jól vagy, olyan sápadtnak és gondterheltnek tűnsz – szólok rá hogy kicsit zökkenjen ki a gondolataiból, és a sápadtság helyét meg megint vöröses arc váltja fel és elfordítja a fejét.
- Minden rendben! – vágja rá olyan hangsúllyal, na meg a reakció is egyértelmű, hogy nem igaz a válasz. Persze ha belegondolok, akkor meg is értem, ha fontos dologról van szó ami nyomasztja akkor nem tanácsos olyankor rákérdezni, hogy ha más is itt van, pláne nem a csapat előtt, akik gyakran elég komolytalanok. Nem játékban, inkább csak alapjáraton.
- Értem – mondom halkan, mire meglepetten néz rám, de kibővítem a mondatocskát - -, tapintatlan voltam, bizonyára nem szeretnél a többiek előtt beszélni róla, mert nem olyan. – Talán majd ha csak ketten leszünk valahol, akkor majd felhozza a dolgot, de ha olyan valószínűleg én sem tenném ebben a társaságban.
Beérünk az étterembe, ahol körben foglalunk helyet egy asztal körül, a többiek részéről tovább folyik a hülyülés, és habár soha nem veszek részt benne, ahogyan most sem, néhány mondat egy „lenéző” mosolyt tud csalni az arcomra. Valószínűleg észrevehető, hogy főként Kisére éleződik ki figyelmem, és még ha nem is nézek oda érzem, hogy teljesen elkülönül fejben a társaságtól. Hamarosan már nem csak fejben, hanem nem sokkal azután, hogy megette a részét még egy ideig elül, de hamar elindul haza,valami kifogást találva. Még ahogy Moriyamával beszélt, nekem az sem tűnt annyira természetesen felszabadultnak, főként, hogy általában nem is szokott lányokról beszélgetni és nem így, ilyen elemezgetőn. Mondjuk lehet csak mellettem nem csinálja ezt, de számomra ettől még különös. Mivel közben váltok néhány szót a többiekkel, így lassan fogyasztom el a rendelésemet, majd mikor végeztem az asztalon hagyom a részemnek az árát, és elköszönök a többiektől, valami olyan kifogást találva, amit be is vesznek. Mondjuk, hogy anyám kinyír, ha bejelentés nélkül nem megyek haza az éjszaka.
Ezt kihasználván lassan összeszedem a cuccomat, elköszönve lépek ki az étteremből, sőt még onnan is egy kicsit gondolkodón lassan kezdek el sétálni abba az irányba, amerre gondolom, hogy Kise is ment, majd amint megvan a fejemben, hogy biztosra tudjam melyik irányba indult, futásnak eredek. Remélem még elérem az állomáson, mert akkor hiába hajtottam magam, az fix hogy a házukig ezért nem fogok kimenni. Szerencsére ilyenkor ritkábban járnak a járművek, így még elég nagy esély van rá, hogy utolérem, főleg hogy csak alig öt-tíz percet hagytam neki, én pedig végigfutom szinte a távot, a végén már csak kocogok kutató tekintettel, de tehetne most bármit, a Kaijos melegítő és a szőke üstöke teljesen kivirít a tömegből.
Épp borzolja a fejét valamiért, már ez is érdekes, de még nem szólok semmit, tovább kocogva igyekszem úgy szabályozni a légzésemet, hogy meg tudjak szólalni. Egy kiáltást megeresztek a nevével, hogy észrevegyen, felém is fordul, de épp, hogy észrevesz, vagy észrevehetne, visszafordul előre.
Mire mellé futok felém fordul, de úgy, hogy tudom már az előbb is észrevett. Szóval valamit át kellett rendezni az arcán, amit nem akart, hogy lássak.
- Senpai, mit keresel itt? – jó kérdés… lehetne, de szerintem buta kérdés, valószínűleg maga is tudja már a választ. Viszont feltevésnek levezetek neki egy szöveget egy variációra.
- Hazakísérlek! – kezdek neki, amire olyan értetlenséggel néz, hogy akár ki is eshetnének szép szemei. - Hol sápadt, hol tűzpiros vagy és furán viselkedsz a meccs óta. Fogadjunk, hogy a wc-re is azért kellett kimenned, mert rosszul voltál, de inkább eltitkolod, minthogy segítséget kérnél. – lehet ez is igaz, de lehet ez mind csak kifogás egy olyan dologra, amit társaságban nem akart elmondani.
- Eto, senpai, azt hiszem, félreérted... – motyogja zavartan, de megszakítom azzal, hogy kezemmel láz ellenőrzész végzek.
- Szerencsére lázad az nincs – így valószínűleg a másik opció lehet az igaz, amire amúgy is gondoltam.
- Igazán rendes vagy senpai, de tényleg nem vagyok beteg, rosszul sem érzem magam, csak nyomaszt pár dolog, ennyi – kezdetnek legalább ezt már kiböki, haladunk. Elégedettségemnek még jelt is adok arcomon egy kis mosollyal.
- Igen, tudom. Csak ha így kezdem, az életben nem árulod el, mi a baj, így meg legalább már elismerted, hogy valami bánt. – ismerős helyzet, legalább ilyen dolgokban már tudom használni a tapasztalatomat. S most jöhet az, amit eddig több mint valószínű, hogy nem mondtam még ki, amit sokszor ki sem kell mondani, de olykor jobb, ha kijelentjük a másik félnek, hogy biztos lehessen a dologban. – Tudod, ha szükséged van rá, hogy valakivel megbeszéld a dolgot, én itt vagyok. – nem támadom le kérdésekkel, hisz nem vagyok sem vallató, sem az anyja se olyan valakije, aki megtenné vagy megtehetné. Akkor hallgatom meg, ha szüksége van rá, ha önmaga akar tanácsot kérni. Én csak felajánlom.
Megadó sóhajjal ereszti le kicsit a vállait, ez egy cseppnyi ellazulást sugall nekem, de a folytatás közben ismét kifeszülnek vállai, hangja és arca is megváltozik.
- Arigatou senpai! Jól esik, hogy számíthatok rád, de nem kell aggódnod, megbirkózom majd a dologgal egyedül is. Igazából úgyis olyasmi, amivel egyedül kell szembenéznem, és remélem, nem bántódsz meg, de nem szeretnék beszélni róla – most úgy érzem, mintha kicsit erőszakosabb lettem volna a kelleténél, ezért szükségét érzem némi mentegetőzésnek. Nem akartam beleszólni, hisz sosem lehet tudni, nem-e a büszkeségébe taposok azzal, ha segíteni akarok megoldani a problémáját. Ráadásul az az arckifejezés amit a mondat után magára ölt, még engem is elszomorít, valahol mélyen. Érzem azt, hogy valami tényleg nincs rendben. De amíg nem szeretne beavatni, nem tehetek semmit.
- Jaj, nem, dehogy haragszom! Nem szemrehányásnak szántam, csak szerettem volna, ha tudod, hogy rám számíthatsz, és megtartom a titkod, ha szükséged van valakire, akivel megbeszélnéd a gondjaid – magyarázom el kifejtettebben, hogy mit is akartam neki mondani. Mint amikor én számíthattam rá. De a hatás valahogy nem az, amit vártam. Még a fanyar mosolyig tudom követni a fonalat, de amikor a szeme fátyolossá válik, arcát dörgöli, ami már összezavarja a gondolataimat.
- Senpai igazán jó barát... meg sem érdemlem... – már remegősebb a hangja, érezni az erőlködést, hogy visszafojtsa a sírását, amit… eddig még csak az elvesztett meccs után láttam ennyire elkeserítőnek.
- Hé! Kise… - szólítom halkan, főleg ahogy elfordul, hogy magát takarja ösztönösen simítok a hátára, ekkor hirtelen visszafordul felém és előre görnyedve rejti el előlem arcát*
- Sajnálom, annyira sajnálom – már teljesen sírós a hangja, olykor még meg is remeg, én csak tovább simítgatom a hátát nyugtatóan a bámészkodó emberekkel egyáltalán nem törődve. Van most nagyobb gondom is, mint a kíváncsi emberek. Tényleg valami nagy baj lehet, aggódom érted Kise.
~*~
Azóta nem is beszéltem vele… Ami nem meglepő hisz hétvége van, de hiába minden, nem tudom kiverni a fejemből azt a jelenetet, ahogy olyan kétségbeesetten görnyedve kapaszkodott sírással küszködve. Szeretnék segíteni neki, de annál többet nem tehetek, hogy felajánlottam neki. Sőt még talán ez is sok és tolakodó volt, de azt akartam, hogy tudja bennem megbízhat. Ez más kölcsönös, legalábbis részemről, ha nem is lenne egyszerű, de tudom, hogy benne megbízhatok. Hisz senkitől nem hallottam vissza egyáltalán, azt az esetet, amikor a padon ülve csendben fakadtam ki.
Hiába igyekszem magam lefoglalni tanulással, gitározással vagy csak olvasással, nem megy. Inkább előkapom a telefont és végiglesem azokat a képeket, amiket pár napja készítettünk. A legjobb mind közül szerintem az, amikor megkért valakit, hogy készítsen rólunk közös képet. Még szerencse, hogy az utána lévőket nem az Ő gépével csinálták, hisz naná, hogy rajongók mindenhol vannak.
Egy pillanatra zavarba ejtő, hogy egyfolytában rá gondolok, de ezt betudom annak, hogy aggódom érte, és szeretném tudni, hogy mi baj lehet, amivel meg kell küzdenie.
Épp hogy becsukom a telefonomat, azonnal megcsörren, így szinte azonnal fel tudom venni. Pláne, hogy amikor kipattintom a telefont, látom, hogy Ő hív. Talán most…
- Moshimoshi – szólok bele először halkan, de mivel nem jön válasz így talán túl halkra sikeredett ezért megismétlem hangosan, erre végre megszólal. A szívbajt hozza rám.
- Ah, Senpai, gomen, amiért zavarlak, csak arra gondoltam, hogy ha ma ráérnél... szóval... elugorhatnánk valahova... – kezd neki, amire rögtön az jön nekem le, hogy talán eljutott magában arra a pontra, hogy mégis szeretné elmondani, csak előbb biztos fel kellett dolgozni magában, vagy összeszedni a gondolatait.
- Felőlem mehetünk. Hol találkozzunk? – kérdezek vissza egyszerűen, holott gondolatban már kicsit máshol járok.
- Eto… A bevásárlóközponthoz mit szólsz, ami a suli közelében van? Úgyis vennem kellene új cipőt. – mivel ennyit gondolkodik a dolgon, így egyre jobban arra terelődnek a gondolataim, hogy telefonban nem azt mondja amit tényleg szeretne, hanem valóban csak élőben és négyszemközt szeretne beszélni, csak kell rá valami indok. Ezért nem is szólok bele, hogy „miért pont én kellek egy cipővásárláshoz”, amit normál esetben mondanék annak ellenére, hogy akkor is belemegyek, inkább örülök annak, hogy rávette magát, hogy beszéljen.
- Nekem jó, akkor mondjuk úgy... két óra múlva ott, és lehetőleg ne késs! – ennyi idő talán elég lesz a pepecselésére és hogy odaérjen.
- Hai!
Amint letesszük a telefont még nyújtózok egyet, komótosan felállok az ágyról és a szekrény elé állva az első ami a kezembe kerül felveszem a tiszta elmenős ruhák közül. Persze tudat alatt azért arra is figyelek, hogy színben passzoljanak, hülyén nem akarok kinézni, de nem tökölök sokat vele. Ráérek így mindent pontosan ráérősen csinálok, felöltözve lemegyek a konyhába inni valamit, közben bejelentem, hogy a délutánra elmegyek, néha figyelgetem az órát, s bízva abban, hogy talán kivételesen betartja az ígéretét, elindulok időben. Még kések is öt percet lassú sétálással, hogy ha odaért legyen egy kis sikerélménye, közben arra gondolok, hogy ugyan úgy fogok viselkedni vele, mint mindig, hisz abban a közegben oldódhat fel igazán ami megszokott. Persze mire odaérek, még sehol, pedig én nagyon próbálkoztam.
Viszont újdonság, hogy mindössze csak negyedórát késett, tehát alig tíz percet vártam csak rá.
- Sumimasen – hörgi mint egy maratoni futó előttem görnyedve.
- Már meg sem lepődök!
- Ne légy ilyen kegyetlen senpai! – nyög fel panaszosan végre kiegyenesedve, és végig az arcát figyelem amíg részletesen elsorolja, hogy mi az oka a késésének. Közben fokozatosan emelkedik fel egyik szemöldököm ahogy fejti ki problémáját, mert nem igazán értem, hogy miért bajlódott ennyit az egésszel, majd ezt hangoztatom is.
- Úgy csinálsz, mintha randira készültél volna! Nem mindegy, mi van rajtad, de komolyan? – most nem fotózásra készül, nem épp egy valami ehhez hasonló találkozóra megy akkor miért kapkodott ennyire? Gezz… Annyit aggódtam érte, hogy kezdtem elfelejteni, mennyire lökött is tud lenni. Mivel már itt van, így meg is indulok a nagy áruházban, hogy keressünk neki egy cipőboltot, haladjunk, amikor viszonylag hangosan felnyikkan mögöttem.
- De ez nem is randi! – ingerült arckifejezéssel fordulok felé.
- Ne üvölts már, te hülye! Persze, hogy nem randi, azt csak hasonlatképp mondtam, hogy olyan körülményes vagy, mint amikor más randizni megy! – most azt akarja, hogy azt higgyék a körülöttünk lévők, hogy én vetettem fel? Idióta…
- De... De... Senpai is átöltözött, nee? – nyüsszög tovább panaszosan, mire sóhajtok egyet.
- Persze, az otthoni ruhámból egy elmenősbe – morranom válaszként, zsebre vágott kezekkel. De csak nem hagyja abba, hiába az ingerült hangnem.
- De én akkor sem... – durr a hátára egy csapás, amire végre elhallgat, de társítok ehhez még egy apró szónoklást is.
- Akadj már le a dologról! Inkább indíts cipőt venni!
- Hai! – na végre… Bár már így is hülyének néznek minket szerintem…
~*~
Bár már kezdtem megszokni tőle a furcsaságokat, például hogy olyan dolgokat tesz amit én nem tennék, vagy eddig a baráti körömre nem volt jellemző, még tudja fokozni. Mondjuk annyira már nem lep meg, de érdekes, hogy vajon miért befolyásolja az, ha nekem nem tetszik a kiválasztott cipője. Pedig csak olyan megjegyzést tettem, hogy én nem venném fel, vagy hogy a színe nem tetszik… ettől még nyugodtan megvehette volna, ha neki tetszik, mert azt például nem is mondtam egyre sem, hogy neki ne állna jól. Őszintén szólva neki mi az ami nem áll jól? Mondjuk oké, a női meg a bohóccipő elég idiótán nézne ki rajta, főleg ekkora lábra, de ettől függetlenül ami normális kivitelezésű, az neki jól is áll. Főleg, hogy csak minőségi darabokat néz, szóval olyan boltban vagyunk, ahova én nem járok.
Ezt követte még egy hosszabb nézelődés az egész épületben, ha már ráérünk, de én inkább csak azt várom, hogy oldódjon fel végre, és jussunk el addig, hogy beszélni akarjon. Nem csak azért jöttem el, mert ugye mint régebben is mondtam jó társaság, ráadásul már szerves részének gondolom a barátságnak, de szeretném végre tudni mi bántja.
Egy kis bambuláson kapom, ráadásul amikor felé nézek akkor azt veszem észre, hogy konkrétan engem bámul megint azzal a „nézek ki a fejemből” tekintettel.
- Nani? – zavarom be, mire észbe kap, és elhadarja az ötletet, hogy üljünk be egy kávéra. Végre… Rábólintok mert miért is ne tenném, most mindent úgy és azt csináltuk eddig is, amit szeretett volna. Nem szólok semmit, csak gondolatban készülök fel beszélgetésre, komolyabb beszélgetésre, s végre eljutunk addig, hogy a kávézó egy csendesebb részér tudunk leülni.
Kis várakozás után végre nekikezd, viszont egyáltalán nem az a mondat hangzik el, amit vártam volna tőle.
- Nee, Senpai, voltál már szerelmes? – egy pillanatra kidülled a szemem, még jó nem ittam, mert tuti kiprüszköltem volna, helyette csak zavart, enyhepíros arckifejezéssel fordulok el tőle pár pillanatra.
- Mi... mi ez így hirtelen? – kavargatni kezdem megint a kávémat, pedig a cukor már rég elolvadt benne.
- Nem tudom... Ahh, Senpai, kérdezted tegnap, hogy mi a bajom, és azt hiszem, ez nyomaszt! – erre megszűnik a zavar, mert nem gondoltam volna, hogy ideillő téma, de mégis. Asso… szóval valami ilyesmi lehet a gondja. Végre kitér rá, így felveszem a komolyabb arcomat, hogy lássa tényleg érdekel amit mond és komolyan is veszem.
- Mármint a szerelem?
Félszegen bólint, kicsit tanácstalanul, de nem szólok, inkább hagyom, hogy lassan kezdjen bele, de nem kell félteni, ha ráérez akkor tud ám szóáradatot indítani, hogy most is, főként hogy nem egy konkrétumról beszél, kicsit körülírja a dolgok egy részét.
- Van valaki, akivel... hát, az a leghelyesebb, ha azt mondom, hogy nagyon jó barátok vagyunk. Olyanok, mint Senpai meg én. Jó vele lenni, megnyugtat, szórakoztat, és mindig várom, hogy együtt lógjunk, igazán jó barát, és nem is lehetne más bizonyos okok miatt, mégis... mostanában olyan fura gondolatok járnak a fejemben vele kapcsolatban. Egyik pillanatról a másikra úgy érzem, hogy olyan aranyos, hogy kényszeresen átölelném rajongva, vagy épp azon gondolkodom, milyen érzés lenne megcsókolni, és nem is olyan rég sokkal konkrétabb képzetem is támadt az illetőről... Lehet ezeket az érzéseket irányítani? Valahogy kordában tartani? Mert nem akarom elveszíteni! Olyan sokat jelent nekem!
Csak hallgatom türelmesen, de közben kezd leesni a dolog és igyekszem visszafogni a döbbenetemet, mert… ez olyan, amit egyáltalán nem vártam. Még ő is zavarba jön a mesélés közben hát akkor én mit szóljak? És ekkor fogom fel csak igazán, hogy igen… ilyen dologban minimum hasonlóan viselkedtem volna, mint ő a minap. Ugyan úgy először még a legmegbízhatóbb ismerősömnek sem merném bevallani, előbb a fejemben tisztáznám a dolgokat. Biztosan Ő is ezt tette. Viszont most vagyok „bajban” mert tőlem vár tanácsot. Egyszerre érzem azt a tipikus elégedett büszkeséget, amikor valaki tőlem kér segítséget, viszont a „problémával” szembenézve elveszettnek érzem magam.
Mivel kényes témáról van szó, így igyekszem a lehető leg kíméletesebb formában pontosítani a dolgokat, csak hogy biztosan tisztában legyek mindennel, mielőtt elkezdenék gondolkodni és beszélni.
- Ha olyan kapcsolatban vagy vele mint velem akkor… azt jelenti, hogy fiú? – ettől még jobban zavarba jön és rángat vele engem is. Nem meglepő, szerintem a beszélgetés alatt ez az arcszín általános lesz, és csoda ha nem hívnak orvost az itt dolgozók, ha észreveszik. Ami csak mélyíti egy cseppet zavaromat, hogy bólint, és ezzel minden világos egyben beárnyékolja az agyam mert lássuk be, ehhez egyáltalán nem értek. Nem mintha ha lányról lenne szó szerelem témában értenék hozzá, sőt… viszont abban Ő nem is lenne ilyen tanácstalan.
Sóhajtok egyet, hogy kiűzzem a káoszt a fejemből, kicsit gondolkodnom kell, hogy mi is legyen. Egy biztos, hogy semmi bántót nem akarok kiejteni, még véletlenül sem. Pedig rögtön olyan szavak jutnak eszembe amit ha kimondanék, lehet hogy elrohanna, azt meg nem szeretném, mikor végre sikerült kiadni magából a dolgot.
 Nagyjából rendezem gyorsan a gondolataimat, iszok még egy kortyot a kávéból, majd a szám sarkában maradt habot letörlöm ujjammal, s ugyan azzal a lendülettel le is nyalom róla egy torokköszörülést követőn, majd mindkét karomat az asztalra fektetem.
- Nos, szerintem ez „normális” mármint oké, nem elfogadott, de… nem hiszem, hogy baj lenne, ha valaki iránt ilyeneket érzel, ha szereted. – közben elkalandozik arra a gondolatom, hogy ki a frász lehet, akivel hasonló barátságban van, mint velem? Lehet valami régebbi ismerős? Egyáltalán most miért ez kezdett el foglalkoztatni? Úgysem kérdezhetem meg. Vagyis megkérdezhetném, de most nem lenne illő.
- Igen, de ezek már olyan dolgok, mintha… szerelmes lennék belé. Szerintem nem, de… - összekavarodik a gondolataiban mondat közben. Igen, nekem sem menne most a tiszta fej a helyzetében, az biztos. De olyan, mintha azt bökte volna majdnem ki, hogy de más szerint igen. Valakivel már beszélt volna előttem? Erre sem fogok rákérdezni, pedig szintén érdekelne.
- Ha az is vagy, vagy leszel, szerintem jobb, ha elfogadod, minthogy magadat gyötröd vele. Biztosan voltál már szerelmes lányba, a dolog hasonló, csak annyiban különbözik, hogy nem lány. – azt már nem részletezem, hogy nem is biztos a dolog, mert ha csak átmeneti lett volna, akkor valószínűleg nem esik meg ez a beszélgetés, hamarabb túljut rajta, mert csak egy kis időre jelent meg nála. De nem, biztos vagyok benne, hogy egy ideje szembesül ezzel, tehát jobb tanácsot nem igazán tudok adni. – A legfontosabb, hogy először tisztázd magadban a dolgot, akár hasonlítsd össze milyen volt, amikor egy lányt szerettél, és ne ijedj meg attól, ha sokban egyezik a dolog.
Közben csak bólogat néha, figyel, az ujjait babrálja az asztalon, vagy épp a poharát birizgálja. Én is feszült lennék. Kicsit vagyok is, mert mindig bezavar valami a mondandómba gondolatban.
- A másik része nehezebb a dolognak – folytatom tovább, és olyan arckifejezéssel néz a szemembe, ami mindent elmond. Nem biztos, hogy várt volna többet, de hogy még nehezebb is legyen mint az előző… pedig az sem könnyű elfogadni valakinek magában, hogy egy fiút szeret, ha eddig „normálisnak” hitte magát. – Ha esetleg arra jutsz, hogy tényleg szereted, és úgy szereted azt a személyt, el kell döntened, hogy elmondod neki, vagy sem. Viszont mielőtt bármit tennél az a legjobb, hogy ha megtudakolod tőle, hogy mit gondol az ilyen dolgokról, vagy mit érez. Nekem például nincs bajom az ilyennel – mutatok a magamra, mellkasomra téve tenyeremet, a kis mondatrésszel félbeszakítva a lényeges mondandót, hogy tudja bármire jut, rám még mindig számíthat. – Ha az a valaki nem fogadja el az ilyen dolgokat, az a nehezebb. Vagy visszafogod magad és soha nem mondod el neki, vagy elmondod és megkockáztatod azt, hogy utána nem lesz ugyan az a barátságotok. Lehet nem is lesz, onnantól már csak a másik féltől függ. – Jutok lassan a végére. El sem hiszem, hogy sikerült ezt így kifejtenem, pedig micsoda káosz volt előtte a fejemben. Bár sajnálom azt a részét, hogy nem tudok neki abban tanácsot adni, hogy hogyan is érdeklődhetne a másik fél felől.
- De nem szeretném elveszíteni, fontos nekem – motyogja a bögréjébe, ahogy belekortyol egyet, mintha csak a torkát fojtogató gombócot akarná lenyomni, ami a hangjából is kihallatszik.
- Tudom, mondtad az előbb is, csak próbáltam mindent elmondani, amit gondolok – szabadkozom az arcát látva. Kicsit levert ugyanakkor a zavar még mindig ott van, és csak futva mer a szemembe nézni. Nem tetszik, hogy ilyennek látom, sokkal jobban szeretem, ha vidám, ha lökött még akkor is, ha idegesítően az. Inkább bosszantsa az agyam, minthogy ilyennek lássam. Saját végső tanácstalanságomban a keze után nyúlok az asztalon, de csak azért merem megtenni, mert nem lát minket semmi más. – Tudod is, és már mondtam is, de ha kell hangoztatom többször, hogy bármi legyen, rám számíthatsz.
Sokadszorra lep meg, hogy nem azt a reakciót produkálja, mint várom. Pedig már arra is számítottam fejben, hogy könnyezve megörül, hogy van mellette valaki és letámad ölelgetve nem törődve a nyílt tereppel, hogy idiótának néznek… Bár ezzel elég gyakran nem törődik, most viszont csak keserűen elmosolyodik, még jobban könnyezni kezd, majd mintha zavaró lenne a kezem, kihúzza alóla sajátját és azzal kezdi el eldörgöli szeme alól a könnyeket.
- Köszönöm, Senpai – nyekergi, gondolom, hogy megnyugtasson. Kár, hogy ezzel is az ellenkezőjét éri el vele. Az a sejtésem, hogy még így sem tudok mindent. Mert például kivel beszélhetett előttem? Valakivel biztosan. Na és a legfőbb, hogy ki lehet Az a személy?
~*~
 Igazából ma nem is kellett volna bejönni az első órára, de nem tudtam aludni, így inkább bejöttem mint szokásosan, beültem az üres terembe az ablak mellé egy padra, és azzal töltöm az időt még most is, hogy csak lesek ki az ablakon a tájat figyelve a néha járkáló emberekkel. Folyton az jár a fejemben, hogy mi lehet Kisével. Jobban aggódom érte, mint amikor először láttam letörve a vesztes gyakorlómeccsünk után a Seirinnel. Persze az is teljesen s téma volt… Sokkalta más. Ez egészen magánügyi dolog, ráadásul elég mélyreható. Nem is tudom átérezni mert nem voltam még ilyen helyzetben. Reménykedtem benne, hogy esetleg elmondja kiről van szó, de vagy nem ismerem így nem pazarolta rá az időt, vagy nem akarja, hogy tudjam. De hogyan is deríthetném ki anélkül, hogy rákérdeznék? Azt viszont nem tehetem.
Hogy miért is érdekel ennyire? Nem tudom. Kíváncsiság. De igazából főként azért, mert úgy hittem mostanáig nem voltak igazán jó barátai. Legalábbis beszéltünk már ilyesmiről, ha jól emlékszem és olyasmit mondhatott, hogy csak érdekből barátkoztak vele a legtöbben. Akár a régi csapata, akár más, csak a hírnevét használták ki legyen szó fiúról vagy lányról.
Még a volt barátnője is, akit megemlített egyszer valamikor. Remélem nem megint egy ilyen alakba szeretett bele, mert az nem tenne jót neki. Persze ismerem a sablonszövegeket, hogy a szerelem vak, és a többi, de… Még az sem biztos, hogy ez az. Úgy gondolok rá, mintha zavarna, holott támogatnom kéne bármiben. Még ha ezen a téren olyan dologba is fut amit megbánhat, akkor is támogatnom kéne és mellette lenni. Mert ilyen egy barát. Viszont ez több pontban is nehézkes. Már beavatott abba, hogy mi a baj, de nem mondta el, hogy ki és ha nem ismerem a másik felet, úgy elég nehéz kigondolni, hogy vajon mi lehet a vége.
Ehhez képest szerintem jó tanácsot adtam neki még így is, hogy dunsztom sincs milyen és ki az az alak. Először csak rendezze magában, hogy tényleg úgy érez-e, hogy biztosan az-e és ne féljen tőle, majd hogy puhatolózzon annál a félnél akiről szó van. Talán úgy egyszerűbb lenne neki is, ha egyszerre űzné a kettőt. Miközben magában rendezi a dolgot, közben kideríthetné, hogy a titokzatos személyt érdekli-e vagy mit gondol. Ezt nem mondtam neki, de talán magától is rájöhetett, vagy gondolhatott rá. Elvégre én csak támpontokat adtam, és az volt a lényeg, hogy teljesen a támogatásomat nyújtsam és ajánljam neki. Mi másért osztotta volna meg velem, ha nem azért, hogy megbizonyosodjon róla, nem undorodom tőle és még ebben is barát vagyok a számára? De ekkor ismét felmerül bennem az a kérdés, hogy vajon kivel beszélhetett még, aki rögtön szemébe mondta, hogy szerelmes?
Megszólal a csengő, az én osztályom még nem jön de a többieké kiáramlik a szomszédos termekből egy kis levegőzésre. Ekkor állok fel az asztalról, hogy a saját helyemet foglaljam el, de még csak a táskámat emelem a padra, amikor megérzem, hogy valaki megáll az ajtóban, és nem jön be, odanézve pedig felismerem az alakot.
- Már megint a maximalizmus. Miért kell ilyenkor is korán bejönnöd ha nem kell? – morran rám Moriyama élveteg arccal. Elég szókimondó és szeret élcelődni. Erről eszembe is jut a dolog, és teljesen kikerülöm a kérdését, mintha meg sem hallottam volna… Nem is kell.
- Nee… beszéltél mostanában Kisével? – érdeklődöm felé nézve, nem mozdulva a padomtól. Kicsit elgondolkodik, de nem a színlelt fajta drámai elmélkedéssel.
- Nem, külön nem igazán. Miért? – szóval nem Ő volt az. Picit meg is lepett volna, de biztos akartam lenni.
- Csak úgy – fordulok a táskámhoz, hogy kipakoljak, és nem figyelek fel arra, hogy belép.
- Csak úgy nem szoktál semmit kérdezni, szerintem ezt én tudom a legjobban. – persze, arra ritkán gondolok, hogy valaki engem is kiismerhet.
- Csak múlthéten szerintem te is láttad, hogy kicsit zavaros volt. Ha nem, akkor most mondom. Ezért érdekelt, neked mondott-e valamit.
- Túl sokat aggódsz – paskolja meg a vállamat – Ha valami van, neked úgyis elmondja nem? Szóval csak nyugi.
- Aah – rendezem le ennyivel, majd kimentve érzem magam, amikor jönnek lassan az osztálytársak, mert így már nem kell folytatnom a témát.
De akkor sem hagy nyugodni a dolog, viszont lassacskán eltereli minden figyelmemet a nap, és az órák folyása, sikerül kiűzni a fejemből a kérdéseket. Jobb is, ha nem „idegesítem” magam rajta, mert az senkinek sem lenne jó. Csak türelmesen várok majd. Egyszer úgyis minden kiderül.
~*~
Mint általában mindig, az ebédszünet alatt kint keresünk egy padot az iskola udvarán, ahol elpusztíthatjuk a kajánkat a másik társaságában. Hiába az órák, a kis szünetekben ha más nem foglalt le, megint eszembe jutott, a dolog. Lehet, hogy azért nem nekem mondta e először, mert a múltkori miatt azt hitte undorodom a meleg témától? És lehet hogy az a másik személy akivel először beszélt az a Miera nevű lány, akit barátnő alibiként hívott el? Nem lepődnék meg, hiszen neki pedig barátnője van, szóval jobban otthon van a „meleg” témában mint én ráadásul száz százalék, hogy elfogadóbb a dologgal kapcsolatban. Ha csak vele beszélt előtte, akkor nem zavartatom magam, mert megértem. Jobb ha magamban ezt el is könyvelem, így nem fog tovább motoszkálni a fejemben.
Mire kiérek az udvarra, már ott ül egy padon és amint észrevesz még integet is így nem kell sokat keresnem meg is találom, és csak odabattyogok hozzá. Egy szendvics van az ölében, ami jelzi, hogy már csak rám várt.
Megnyugtató látni, hogy megint teljesen normális és nem hazudik az arca, mert a szemei is hasonlóan vidámak. Hacsak nem tanult meg úgy mimikát használni, hogy azt is elrejtse.
- Konnichi wa, Senpai – üdvözöl míg leülök mellé, s így látva és hallva rá kell vennem magam, hogy én is visszatérjek a szokásos formámhoz.
- Ah, neked is, Kise – Nekem egy bentom van, amit az ölembe veszek, felnyitom a dobozt, és kiveszem a pálcákat. – Időben beértél?
- Maah… ha tudni akarod, nem késtem – megszokott durcássággal válaszol, miközben kibontja szendvicsét a fóliából. Talán reggel vette a büfében? Vagy egy boltban, és ennek ellenére időben beért? Nem is rossz. Talán ez a zűrös kis helyzet mindig időben felkelti még ha nem is akarja. Van ám jó oldala is.
- Ezt jó hallani – elégedett kis mosollyal kezdem el enni a részemet, ahogyan Ő is a sajátját. Viszont ahogy elnézem a bentom tartalmát, anyám megint tett bele édeset, amit annyira nem szeretek. Ha édeset akarok inkább veszek desszertet. – Ezt kéred majd? – nézek felé és mutatok az említett falatra közben, hogy lássa miről is van szó.
- Hmm, jól néz ki. De csak akkor, ha Senpai is megkóstolja a szendvicsemet. Nagyon fincsi – ajánlgatja felém nyújtva, mire megcsóválom a fejem.
- Nem kell, van a bentoban elég más dolog, vagy ha éhes leszek, majd veszek még valamit.
- Akkor én sem kérem Senpaiét – fordul előre gőgösen harapva a szendvicsébe ismét, közben lesandít rám, hogy na mt is válaszolok akkor. Kezdetnek egy sóhajjal. El is felejtettem a sok aggódás közepette, hogy milyen is tud lenni.
- Rendben, de csak egy harapás elég lesz.
 - Hai – fordul vissza lelkesen, és oldalra billentve kezét irányítja felém a szendvicsét, hogy kezdjem én az „üzletet”.
Hogy túlessek rajta – és most már kíváncsiságból is a guszta szendvics láttán – szintén kicsit előre, oldalasan dőlök felé, hogy harapjak egy közepeset belőle, amivel talán meg is elégszik. Nem csak látszatra, ízre is nagyon jó. Valószínű nem az itteni büfében vette, még ha nem is rossz nálunk a kaja, minőségi darabok vannak benne. Lehet otthonról hozta mégis, csak valaki ilyen jól becsomagolta neki?
- Oishi – mondom már csak akkor, amikor már lenyeltem a falatot, mert azért teli szájjal csak nem kéne beszélnem. – Ha befejezted, máris odaadom – teszem még hozzá, hogy a kaja biznisz rá eső felét is teljesítsük majd, csak előbb most már mindenki egye meg a sajátját. Megfordult a fejemben, hogy hasonlóan hozzá hasonlón a pálcával adom át a neki szánt falatból legalább egyet de… elg furán nézne ki, főleg így az iskola közepén. A szendvics még rendben, normális ha nem adja a másik kezébe, de ezzel inkább jobb, ha nem én adagolom neki. Gyors észjárásomnak köszönhetően sikerült ellentmondanom időben ennek a fura ingernek.
Most még magamat is sikerült meglepnem, így elmélázva fejezem be az evést, majd ismét észbe kapva adom át Kisének a dobozt, s míg befejezi a padon ülve felé fordulok, hogy az arcát figyeljem.
- Eto… Ugye jól vagy? – kérdem halkan, hogy véletlenül se hallhassa meg más rajta kívül, és kifejtenem sem kell a dolgot, az eddig teljesen vidám arca kicsit megfakul és kicsit hamis, de legalább egy kis mosoly van még az arcát.
- Ühüm, már attól is jobb, hogy meghallgattál, Senpai – ettől nekem is egy kisebb mosoly kerül az arcomra. Megnyugtató.
- Tudom, nem illene ilyet kérnem, de ha lehet, kíváncsi lennék majd a fejleményekre. Persze csak akkor, ha el akarod majd mondani, nem erőltetem – szabadkozom rögtön, gondolatban a saját fejemet csapkodva, hogy megígértem magamban, hogy nem kérdezek rá semmire, mégis megtettem. De nem tehetek róla, ez olyan fajta kíváncsiság most bennem, aki tényleg nem hagy nyugodni. Az utolsó falatot lassan, gondolkodva helyezi a szájába amit valamiért végigfigyelek, majd ahogy „végez vele” mielőtt megszólalna.
- Ha majd történik valami, akkor azt hiszem elmesélem – válaszol végül, mire kicsit megkönnyebbülök, mintha egy ígéret lenne, ami arra irányul, hogy csillapítsa a kíváncsiságom szomját amint tudja. Mondjuk passzol is ide teljesen, nem csak hasonlatként ez a gondolat, és ha azt mondta, hogy majd beszél, akkor fog is, ebben nem kell kételkednem. Ezzel magamban le is zárom a témát, már csak csendesnek és kitartónak kell lennem ezzel, és minden másban a szokásosnak lennem.
Bár tudnám, mitől van bennem ennyi és ilyen izgatottság.
~*~
Abból is látszik, hogy még számomra is teljesen szokatlan a helyzet, hogy a mindig nyugodt természetemet teljesen kifordította önmagából ez a dolog Kisével. Érdekel, hogy ne érdekelne, csak valamiért nem tudok rájönni, hogy miért is. Igaz ugyan ilyen nem, még talán hasonló se igazán, de voltam már olyan helyzetben, hogy ha rákérdezek a másik fél simán megmondta volna amit tudni szeretnék, de nem tettem. Nem, mert tiszteletben tartottam a dolgait. Most viszont leöl a kíváncsiság, hogy kiderítsem kiről van szó. Valami különöset érzek és erre sem tudok rájönni, hogy mi is lehet. Amikor felhoztam neki a héten a dolgot, hogy ha lehet meséljen majd felvillanyozott, de türelmetlenségem már másnap visszatért, mert nem mondott semmit és ez így ment egész héten. Mindketten a hétköznapok mögé rejtőzve folytattuk tovább a dolgainkat, és én vártam, hátha egyszer, talán egy másik közös ebéd alkalmával elmondja végre legalább azt, hogy kiről van szó, vagy azt, hogy mire jutott magában. Meghiszem, talán nekem is elég sokáig tartana feldolgoznom egy ilyen dolgot, de… valamiért elpárolgott belőlem egy ideje a türelmesség. Még szerencse, hogy minden más megmaradt bennem, így rajtam kívül senki más nem tudja, hogy valójában elég zavaros vagyok.
A múlthéten Ő hívott el, mondjuk vártam is, nem is akartam zargatni, míg maga nem kezd beszélni, viszont sokadjára már illő lenne viszonoznom valamit, hiszen számíthattam rá mikor le voltam törve, elhívott közös programra és nem először, így most fordítok a helyzeten.
Míg a hét utolsó tanítási napján hazafelé tartunk épp, kis izgatottság lesz rajtam úrrá, de csak egy torokköszörülés, és ismét nyugodt bennem minden.
- Nee, ma vagy holnap ráérsz? – kérdem oldalasan felpillantva rá.
- Hmm, ma azt hiszem igen. Csak nem szeretnél menni valahova Senpai? – szokásos lelkes érdeklődéssel kérdez vissza, mint általában. Sőt talán több lelkesedés is van benne, mintha kis izgatottsággal keveredne. Bár nem hagyatkozom már teljesen az érzékeimre, mivel eléggé összekuszálódtak bennem egy ideje.
- Olyasmi. Arra gondoltam mi lenne, ha feljönnél hozzánk. – erre egy picit megtorpan, és rögtön utána én is visszanézek rá.
- Most? A házatokba? Tényleg? Eto… lehet akkor inkább hétvégén kéne, de… - elgondolkodik zavarral arcán. Csak nem hétvégére már terve van? Lehet, hogy Azzal a valakivel? Akkor végképp nem akarok ilyennel belezavarni.
- Minek? Mármint mi lenne másabb hétvégén mint most? – tovább indulok, hogy kövessen és ne álljunk az út közepén.
- Mondjuk nem az egyenruhámban lennék, meg legalább az anyukádnak is kéne vennem valamit, hiszen először találkozom a szüleiddel, és…
- Már megint úgy csinálsz, mint a múlt hétvégén az öltözéssel – morranok fel, bele sem gondolva, hogy ezzel nagyobbat taposhatnék, mint kellene, így inkább visszaveszek a hangnemből és nyugisabbra váltok – Az egyenruhával nincs semmi. Ha Annyira szeretnél, menetközben vehetsz valamit. Csak gondoltam mivel én már voltam nálatok párszor, így illő lenne szintén meghívni. – magyarázom lassan.
- Akár ott is aludni? – szólal meg lelkes pírral arcán és már rá is vágnám, hogy „ha szeretné, akkor lehet róla szó”, viszont eszembe jut, hogy ha hétvégén más tervei is vannak nem lenne jó, ha miattam kéne változtatnia rajtuk. Mondjuk reggel sietnie kéne, ráadásul amúgy is késős fajta, és akkor tényleg itt van az ,hogy egyenruhából indulna innen, ami nem feltétlen jó, hogy még haza is kell mennie mielőtt bárhova menne, és még meg sem lett említve a pizsama kétessége, hisz nincsenek elég nagy ruhái. Kicsit túl sokat gondolkodhattam, mert máris kezd kirajzolódni arcán némi csalódottság.
- Lehet, hogy akkor előre kellett volna szólom anyámnak – válaszolom végül, viszont általában jól olvasok a reakciókban az övé viszont furcsa számomra. Vagy csak nem tudom értelmezni. Egyszerre érzek csalódottságot és megkönnyebbülést. Majd ha fent leszünk már nálunk, talán rákérdezek másnap van-e dolga, és ha nincs még változtathatok ezen, de majd meglátjuk…
- Majd talán máskor, tényleg illetlen lenne tőlem csak úgy beállítani rögtön ilyennel, gomen – a bocsánatkérő szöveg ellenére halvány mosollyal néz rám, én hasonlóan visszamosolygok rá, de csak egy finomat öklözök a vállába.
- Ne kérj bocsánatot, baka. Én is váratlanul aludtam nálatok. – reagálom le ennyivel, közben a hazafelé tartó útról letérünk csak annyira, hogy vehessen valami apróságot, ráadásul nem egyszerű, mert erősen le kell beszélnem a nagyobb dolgokról. Nem értem mire ez a nagy felhajtás. Végül csak azért egyezünk ki egy szép szál virágban kis dísszel, mert már majdnem lefújtam az egészet. Kicsit megkésve, fél órával később érek haza, mint általában pénteken szoktam, de sebaj, a szüleimet nem is érdekli, főleg mikor megérkezünk és látják, hogy vendégem van.
- Tadaima – lépek be, csak a cipőmet lekapva, és a helyére téve, a konyhából kilépő anyámnak köszönök egyetlen arcpuszival, majd fordulok is meg. – Ő itt Kise Ryouta, kicsit felhívtam délutánra.
Lezajlik a szokásos kis procedúra, a „hallottam már rólad” és a többi sablon, amit már Moriyamával is eljátszott és mindenki mással eddig, bár… tény, hogy eddig soha nem volt így elbűvölve. Talán mert Kise kicsit bevetett az idolos bájából. Meh…
Elkapom a csuklóját, hogy vonjam magam után, közben még hátraszólva, hogy majd eszek később, ha kell valami szólok, vagy lejövök, és a többi. A szobám előtt még meg kell állni, hogy kinyissam, itt már el is eresztem végre, mert nem kell tartani újabb támadástól, apám úgyis csak később jön. Gyorsan ki is nyílik az ajtó, majd előbb lépek be. Mintha készültem volna, szerencsére rend van a szobában, bár lehetne még valamit pakolni… vagyis így érzem.
- Gyere be – szólok hátra sem lesve, ledobom a táskámat, és a szekrényemhez lépek. – Gomen – nézek felé, miközben kinyitom az ajtót. – Remélem nem bánod, ha átöltözöm gyorsan, csak ha most nem teszem ki az egyenruhám a szennyesbe, kapok a fejemre – magyarázkodom elhúzott szájjal, mire csak legyint, hogy persze, majd elfordul, hogy körbenézzen. Addig gyorsan átkapom az egyenruhát egy pólóra és melegítő nadrágra, a zokni most elmaradhat mert jó idő van. – Egy pillanat – még kiszaladok a ruhákkal a fürdőig, majd vissza a szobába. Épp az egyik régi képet nézi az egyik polcon, talán még egy általános vagy óvodás kép lehet.
Halkan zárom be az ajtót magam mögött, de erre is felfigyel és rögtön felém is néz.
- Senpai, kisgyerekként sokkal többet mosolyogtál – mondja mintha csak panaszkodna, de tudom, csak mondania kellett valamit, mert nehéz egy beszédtémát most csak így kitalálni a semmiből. Épp ezért, inkább rá is térnék a lényegre.
- Igazából azért is hívtalak fel, mert szeretnék mutatni valamit – kezdek bele és most a másik fajta izgatottság kezd gyűlni a gyomromban. Hasonlít a lámpalázra, amit már nagyjából kinőttem, de ha mindig új személynek mutatom meg, akkor gyakran elfog ez a zavar.
- Nani? – lesz kicsit komolyabb az arca. Ennyire látszódna az arcomon valami, hogy ennyivel eltöröltem a mosolyt a szájáról? Magamra „erőltetek” egy mosolyt, egy halványat, hogy ennyivel megnyugtassam.
- Ülj le valahova. Akár az ágyra is nyugodtan – mutatok körbe a szobában, közben a másik nagyobb szekrényemhez képdelek és kinyitom az ajtaját. Ha szemem sarkából jól látom, az egyik széket választotta inkább. Akkor majd én ülök az ágyra. – Mivel nagy dolgot osztottál meg velem a múltkor, gondoltam cserébe megmutatom az én titkomat. Mondjuk annyira nem titok, csak nagyon kevesen ismerik. Még Moriyama sem. – Benyúlok a szekrény mélyére, kicsit be is kell hajonlom, mert mindig hátra van rejtve a télikabátok mögé, amiket nem ég pakoltunk fel vissza ide.
- Tényleg? De… csak ezért nem kéne, mármint ha nem szeretnéd, akkor csak a miatt nem muszáj elmondanod – mint általában, most is felismerem, hogy ezt az illem mondatja másokkal, holott közben igazából teljesen kíváncsiak, bármiről legyen szó.
- De én szeretném – ekkor elkapom végre a gitártok pántját, és szépén kiemelem a szekrényből, épp annyira emelve meg, hogy ne húzzam a földön amíg leülök az ágyra törökülésben.
 - Sugoi, Senpai gitározik? – csillannak fel szemei, és kíváncsian ül közelebb, főként mikor felnyitom a tokot, és a kezembe veszem a hangszert, a térdemre teszek egy kottát. Csak egy bólintással válaszolok még kicsit zavarba jőve. – De ez miért titok? Szerintem tök menő. – lelkesedik fel.
- Annyira azért nem vagyok jó. Csak hobbyból csinálom, vagy ha épp valami miatt ideges vagyok, és itthon vagyok akkor kicsit játszom rajta, de nem sok minden megy.
- Szerintem csak szerénykedsz. Játszol most valamit? – erre jönnek a kérlelő, könyörgő kiskutyaszemek. Még szerencse, hogy amúgy is terveztem, ha már előkaptam, mert most eléggé csökkenne az ellenállásom, bár még így is eltartana egy kicsi időbe a meggyőzésem.
- Ühm, mondjuk egy olyat amit már eléggé begyakoroltam – válaszolom miközben hangolom a húrokat, egyet-egyet megpendítve, hogy megfelelően szólnak-e, s mikor ezzel megvagyok, akkor úgy köhécselek még utolsó párat, öklömet a szám elé téve, mintha csak énekelni készülnék, de szerencsére nem, mert hangom az aztán tényleg nincsen az ilyenekhez. Még a teljes dalszöveget sem ismerem, szóval főként csak a dallamokra koncentráltam, amit le kell játszani. Fel is jegyeztem a főbb, nehezebb részeket a kottába, ha elfelejteném, pedig már fejből is megy, de a megszokás hatalma. Kell egy biztos pont, ha netán mégis elkezdeném.
Most például arra jó a kotta, hogy tudok rá bambulni ahelyett, hogy Kisére néznék és attól összezavarodnék. Főként első alkalommal ha megmutatom ahogyan játszom, nem szeretem mások reakcióját nézni, csak utána. Így amikor elkezdek játszani, csak lefelé szegezem főként a tekintetem, vagy épp lehunyom a szemem, és amíg ezt sikerül megtartanom, addig nem zavarodok bele a dallamba.
www.youtube.com/watch
|
| ef-chan | 2013. 02. 13. 18:53:12 | #25140 |
Karakter: Kise Ryouta
Megjegyzés: (Senpainak)
Szerencsére sikerült felülkerekednem ideiglenes összezavarodottságomon. A suli, az edzések és a közelgő meccs teljesen lefoglalják a figyelmem, és bár senpai is jelen van, úgy hiszem, tudok értelmesen viselkedni, így bizonyára a kifakadásom csak valami túlreagált szeretethullámom lehetett... Az volt. Punktum!
Mondjuk gondolkodni sincs erőm,maximum kiköpni a tüdőm, annyira hajt minket az edző és Kasamatsu senpai is kart, karba öltve. Ha így folytatjuk, holnap meghalunk még a meccs előtt... Pihenni akarok! Nem értem, mire ez a felhajtás, még csak nincs is a láthatáron egy kiemelkedőbb csapat se. Ha lehetne, máris Kurokocchiékkal játszanék megint, de sajnos ki kell várnom a sorom.
Már, ha egyáltalán rám kerül a sor. Aominecchi komoly falat lesz még Kurokocchinak is, hiába van mellette Kagamicchi. Ahh, Aominecchit is le akarom győzni végre, de a kettő együtt nem teljesülhet jó eséllyel. Lehangoló...
- Még fél óra erősítés, aztán kismeccsek - zengi az edző, és eltölt az elégedetlenség. Ne már! Legalább meccseljünk többet, ne ezt a nyomorék erősítést. Gyűlölök erősíteni. Semmi kosaras nincs benne, ennyi erővel a tornacsapat tagja is lehetnék! Gyűrűt akarok és a labdát, hogy belesimuljon a tenyerembe! Ennyi erővel haza is mehetnék...
Ennek ellenére legyűröm az adagom, de annyira elkedvetlenít, hogy már nincs kedvem a kismeccsekhez se, és mivel az edző lelépett, igazán megtehetnénk mi is. Hiszen ki kell pihennünk magunk holnapra, nem?
Fel is vetem az ötletem: - Nee-nee, ne menjünk inkább? Úgyis jók vagyunk, csak bízzátok rám, úgysem kapunk ki. - Igyekszem viccesnek hallatszódni, ennek ellenére erős lökés ér hátulról, aminek köszönhetően a földön találom magam, és a következő pillanatban már csak nyöszörögve tudok kapálózni, a kezeimmel megpróbálva lefejteni magamról senpai karjait.
Segítség! Meg fog ölni!
- Aho! Mit mondtam neked, mikor először jöttél az edzésre? - ordít rám, s máris megadóan nyöszörögm a fehér zászlót lengető szavakat.
- Sumimasen, csak vicceltem, csak vicceltem!
Hiába, nem enged, így kínomban próbálom kinyomni magam, hogy hátha le tudom borítani a hátamról legalább, bár mivel "kapaszkodik", ennek vajmi kevés esélye van, de ki tudna ilyen helyzetben normálisan gondolkodni?! Nekem sem megy, csak a rimánkodás.
- Senpai, onegai, eressz el! - végre megkegyelmez, és újra kapok normálisan levegőt, már amennyire tele bírom szívni a tüdőm úgy, hogy rajtam trónol...
- Csinálj meg így vagy öt szabályos fekvőtámaszt - adja ki kegyetlenül és ellentmondást nem tűrve az utasítást.
- He?! - nyikkanok fel, elkönyvelve, hogy tényleg meghalok felelőtlen kijelentésemért. Senpai, nem lehetsz ennyire kegyetlen! Azt hittem, barátok vagyunk!... Az együttérzés bezzeg "nagy", mindenki kuncog, de magukban tuti hálát adnak, hogy nem ők mondták ki, amit én is gondoltam.
- Gyerünk, vagy tovább maradunk itt - diktátorkodik Kasamatsu-senpai. Aprót sóhajtok, nincs más választásom. Összeszorítom a fogaim, és rendesen kitámasztok a kezeimmel, majd minden erőm koncentrálva kitolom magam szabályos fekvőtámasz alapállásba. Egy kisebbfajta halál... Ennek ellenére nem adom fel, és kinyomom mind az 5+1 fekvőt, hogy aztán összezuhanva tényleg meghaljak egy fél pillanatra, míg végre leszáll rólam. Ha belegondolok, hogy ilyen kegyetlen szadistáról fordultak meg a fejemben olyan fura gondolatok...
Hogy felemlegetem őket, megint csak zavarba jövök saját magamtól, és inkább a fejem megrázva kissé, elfogadom kinyújtott kezét. Inkább eddzünk, addig sem gondolkodom badarságokon!
Meg ahogy én azt hiszem, mert a kis gondolatlöketem után ráadásba még közelebb is húzódik, hogy csak nekem szánhassa szavait - na meg akaratán és tudtán kívül egy pillanatra megállítsa a szívverésemet: - Csak ülj le, és fújd ki magad.
- He? - nyögök fel, s kezdem azt is elfelejteni, hogy hol vagyok, csak kényszeresen szabadulnék. Megint.
- Csak ülj le oda - hangsúlyozza ki. -, és majd nézz fel a lelátók bal oldali korlátjára. Nem akarom, hogy nagyon kutakodhasson - paskolja meg a vállam, én meg olyan butának érzem magam, de engedelmeskedem, s lehuppanok a falhoz, s ahogy kérte, felpillantok. Nem látom jól az alakot, de annyira még én sem vagyok szőke, hogy ne világosodjak meg egyszeriben. A alak egyenruhája ugyanis egyértelműen nem a Kaijoué, tehát jó eséllyel kifigyelné az edzésünk, hogy adatokat gyűjtsön más csapatoknak. Pofátlanul felintegetek mosolyogva, mire az ismeretlen lány összerezzen, majd fél perc múlva már távozik is.
Bosszantó... miatta lemaradtam a edzés legjobb részéről a minimeccsről...
* * *
A heti hajtás utáni szünetet kihasználva elhívtam senpait bandázni - ránk fér a lazítás, és más úgysem jött volna el velem. Na jó, lett volna jelentkező, csak hozzájuk meg nekem nem lenne kedvem. Persze nem is a sors lenne, ha időben odaérhetnék, és ne gördítene több akadályt elém, mint gondoltam. Hah, miért az én nyakamba kell varrni még a jövő hetet is?
Mindegy. Jó sportemberhez méltón inkább kapkodom a lábam, főleg mert az ég is beborult, és máris szemerkélni kezd. Hogy valamelyest óvjam a frizurám, a táskám a fejem fölé emelem, de ha nem sietek, az hagyján, hogy könnyen meglehet, hogy senpai faképnél hagy, mondván, eleget várakozott, de még ronggyá is ázom a nyári zápor miatt... Egyik sem lenne jó.
Azonban már nem járok messze, és ahogy befordulok, meg is pillantom senpait, s előtte leparkolva lihegek ki egy bocsánatkérést magamból: - Sumimasen, elhúzódott.
- Már értem, miért nincs barátnőd - feleli szenvtelenül, összehajtva az esernyőjét. A mondatot viszont nem kifejezetten tudom dekódolni a mondandóm fényében, így csak kérdőn pillantok rá, hogy ezzel most mire akar célozni. Azt már meg sem próbálom megérteni, hogy jön ez ide.
- Fogadjunk, a randikról is késel - egészíti ki gúnyos mosollyal a megállapítását, mire olyan fejet vágok, mintha nyakon borítottak volna egy vödör jeges vízzel.
- Senpai, ez gonosz volt! - nyafkázok belépve utána az épületbe, s odakinn mintegy végszóra zuhogni is kezd az eső. Ő viszont se az esővel, se velem nem törődik, csak roppant elégedett ábrázattal rendel valamit. Jobb híján kénytelen vagyok én is a kajára koncentrálni, és ahogy megkapom én is a rendelést, keresünk egy kicsit félreesőbb helyet, hogy nyugodtan elkölthessük az ebédet.
Közben természetes mód kezd gombolyodni közöttünk a beszélgetés fonala is, s kérdésére válaszolva elmesélem, hogy szerencsére befejeztük a külön feladatot teljesen, így az a későbbiekben már nem fog semmi tervembe belerondítani - bár majd jön más, mert mindig van valami... -, majd a meccset kezdjük latolgatni, bár én magabiztosan meg vagyok róla győződve, hogy nem lesz semmilyen gond, de azért megkapom a minikioktatásom, hogy nem szabad lekicsinyelni az ellenfelet, mert ha aztán komoly meglepetést okoz, megnézhetem magam, amivel egyet is értek, és kifejtem, hogy én nem lenézem a másik csapatot sosem, épp csak hiszek magamban és a csapatomban, hogy simán megoldjuk.
Épp azon tanakodunk, merre is kellene tovább menni, mikor elkalandozik, s a felismerés hirtelen belém vág. Ez az, ez az a pillanat, amikor elő kell kotornom a fényképezőgépemet!
Már jó ideje gondolok rá mindig, hogy kellene közös képeket csinálni, de most még inkább ingerenciám van arra, hogy legyen róla képem. Egyszerűen kell! Így elő is horgászom, majd amint bekapcsolt és felemeltem, megtöröm a csendet.
- Senpai! - hívom fel magamra a figyelmet, és ügyesen a kamera felé is fordul, s nem is várok, elkattintom, s elégedetten pillantok a kijelzőre, mert a kép... Ahh! Fantasztikus!
- Te meg mi a fenét csinálsz? - morran fel, mire reflexszerűen hátradőlök, a kamerát magam mellé húzva, hogy még véletlen se érhesse el, és tegyen kárt a fényképben.
- Emléket - békítem is ezzel párhuzamosan, a lehető legártatlanabb mosolyom véve elő.
jutalmam egy sál sültkrumpli, amely miután "placcsant" a homlokomon komótos, lassított felvételszerű pátosszal hullik az ölembe, futó fintort rajzolva az arcomra. Miért kellett hozzám vágni a sütkrumplit?!
- És muszáj volt ilyen véletlen képet csinálni? - szerencsére csak morgolódik, és nem lép akcióba, így kissé megnyugodva veszem fel az ölemből a krumplit, hogy bekapva elpusztítsam. Nesze neked, így jár, aki a homlokomra mer csapódni!
- Igen - válaszolok a krumplipusztítás után senpai kérdésére is vidoran nézve vissza a képet. Már a előbb is láttam, hogy jól sikerült, de most még elégedettebb vagyok, hogy jobban meg tudom nézni. Annyira senpaios, hogy ennél senpaiosabb csak akkor lehetne, ha beverte volna a kamera lencséjét. - Sokkal érdekesebbek az ilyen elkapott pillanatok - pillantok most már fel, ránézve fejtegetve a gondolataim. -, mint a beállított képek, szerintem. Oké - vágom rá rögtön, mielőtt ellenvetésként hozná fel. -, szebb, ha mondjuk fotós csinálja, ha rendezett az összeállás, és nem mosódik el, de szerintem mókásabb, ha olyan pillanatokat sikerül megörökíteni, ami véletlen, de mégis olyan sok emlék kötődhet hozzá - a végére már szabályszerűen "magyarázom a bizonyítványom", olyan kérlelhetetlen fapofával hallgat. Hogy bizonyítsam igazam, inkább a képébe nyomom a fényképezőt, nézze meg maga, milyen jó kis kép született róla.
A várttal ellentétes hatást érek el, ugyanis a fejére csap a kezével, és máris kimondja a képre a halálos ítéletet: - Töröld ki...
- Nem! - rántom vissza a gépet, óvva a kis drága képecskémet. Ne aggódj, kicsikém, nem engedem, hogy bárki bántson, még senpainak sem engedem! - Egyáltalán nem rossz, de ígérem, ami nagyon nem jó kép lesz, azt kitörlöm majd, rendben? - alkudozom, s meglepően könnyen érek célt, mert máris beleegyezőn morran fel, rám hagyva kissé a dolgokat.
- Ah... Viszont ezt nem múltkor kellett volna csinálni? Vagy olyankor, ha a csapat van együtt? - kérdezi, és jogos a két pont igazából.
- Eto... múltkor elfelejtettem - vakarom meg a tarkóm, gyorsan kiötölve valami jó magyarázatot. Mert a helyzet az, hogy múltkor annyira "elfelejtettem", hogy igazából eszembe sem jutott. Látszólag beveszi, így még inkább rájátszom, igaz nem hazudok, mert tényleg jó lenne úgy is képeket csinálni, ezért megfogadom, hogy olyan alkalmakkor is elviszem a fényképezőt, mikor mindannyian együtt vagyunk.: - De legközelebb eszemben lesz majd.
Arca viszont inkább olyasmiről árulkodik, hogy inkább ma se hoztam volna... Leverten érdeklődöm meg, felkészülve a tényre, hogy örülhetek, hogy ez az egy képem van róla: - Baj? Ne csináljak most? - a most szócskát muszáj a kérdés mögé biggyesztenem, mert nem tudnám elfogadni, hogy egy képet sem csinálhatok egyszer se. S ha nem is szereti, ha fényképezik, a csapattal közös fotók alól már csak nem húzhatja majd ki magát!
- Ühm - rázza meg azonban tagadólag a fejét. - Azt nem mondtam, csináld csak, és kérem is majd a képeket.
Igyekszem leplezni, de konkrétan madarat lehetne velem fogatni. - Ez csak természetes - biztosítom róla, hogy mindent megkap egy szálig, majd lendületesen fel is állok, elkapva a csuklóját - Na akkor menjünk is! - adom ki a jelszót, magammal rángatva, még azzal sem foglalkozva, hogy megpróbál megfékezni szavaival. Nem fecsérelhetjük az időt! Sok, sőt, rengeteg fotót szeretnék!
* * *
Már átöltözve bandázom az öltözőben, és ismét szemtanúja lehetek annak, hogy nő az adrenalin pusztító mértékűvé senpai szervezetében, és hogyan növeli benne az agresszivitásra való hajlamot, s bár sikerül beszólnom nekem is valamit, ami nem tetszhetett neki valamiért - rejtély, mi olyan idegesítő abban a kérdésben, hogy nem lehetne-e valami divatosabb mezünk, hogy máris felírasson egy jól irányzott rúgással az új vesére várók listájára... -, haragudni igazán nem haragudhat, mivel az én feladatomul jelöli ki, hogy szedjem össze a meccs előtt öt perccel.
Nem igazán értem, miért stresszel ennyit, de azt hiszem, ez is csak olyan, mint az, hogy ilyenkor Hayakawa-senpai be nem tudja fogni a csőrét, vagy hogy Moriyama-senpai lányokról álmodozva nyáladzik a sarokban. Mindenkin máshogy jön ki a stressz. A magam részéről nem vagyok ideges, végtelen nyugalommal tölt el az a magabiztosság, amelyet a Teikouban fejlesztettem ki saját képességemmel kapcsolatban. A helyzet természetesen egy csipetnyit más lenne, ha a régi társaim valamelyike is az ellenfél soraiban lenne, de mivel erről szó sincs, biztos vagyok benne, hogy bármilyen nehézséggel meg fogunk tudni birkózni, mert senpai elemző képessége félelmetes, Hayakawa-senpai verhetetlen lepattanókban, Kobori-senpai kitűnően véd, Moriyama-senpai pedig szintén nagyszerű a saját posztján, s ami a legfontosabb, fegyelmezett összhanggal tudunk játszani. Kell ennél több? Valahogy úgy érzem, nem, sőt, már így is túl sok az egész. Ha pechem van, hamar a kispadon fogom végezni...
Senpai távozása után jobbára egy rágón rágódom, hogy megálljam, hogy telezabáljam magam a finomabbnál finomabb rágcsákkal, amit a rajongóimtól kaptam, majd mikor elérkezik az idő, felállok, kihajítom a rágót a kukába, és elindulok összeszedni senpait. Nem kell nagyon keresnem, a folyosó egyik kihaltabb részében dekkol.
- Senpai, még öt perc - jelentem, ahogy elé érek, s az arcát vizsgálom. Nem tudom, mit művelt a telefonon, de egy pillanatra olyannak tűnt messzebbről, mintha mosolygott volna.
- Asso... - áll fel, s kihasználnám, hogy megpróbáljam felfedezni a mosolygás nyomait - mintha lennének olyanok - de megzavar, hogy derékon csap gyengéden, megköszönve a figyelmeztetést.
Egy röpke pillanatig csak bámulok utána, s magamban azt kívánom, bárcsak közöm lehetne ahhoz a mosolyhoz, amit látni véltem. Annyira, de annyira szeretnék valaki olyan lenni az életében, akit soha többé nem akar elengedni, aki egy életre fontossá válik számára.
Enyhén megrázom a fejem, majd megszokott mosolyom magamra öltve húzom meg lépteim, hogy mellé érjek, s felemelt karjának gesztusát viszonozva alkarjához ütöm a sajátom biztatón.
Ha dolgozom az ügyön, hiszem, lehetek az a személy az életében, aki lenni szeretnék.
* * *
A meccs valóban olyan egyértelműen a miénk lett, ahogy azt gondoltam is. Már az első negyed után kispadra ítéltek, így a hiperaktivitásom java bennem ragadt. Nem mondom, szerencsétlenek derekasan küzdöttek, de annyira kevés volt, hogy háromszoros pontkülönbséggel vertük őket. Mit vertük, aláztuk szerencsétleneket kegyetlenül. A végére már komolyan kezdtem megsajnálni őket, pedig nem szoktam hű de együtt érezni az ellenféllel.
- Ah, kajás vagyok, az a citrom nem volt elég szünetben - sóhajt fel valaki, mire azonnal eszembe jut a legkézenfekvőbb megoldás, ami egy győztes meccs után egyébként is mindig a legjobb program.
- Akkor üljünk be valahova együtt - persze azonnal a főnökhöz, Senpaihoz fordulok. - Mit szólsz, Senpai? - a látvány azonban olyan váratlanul öl le, hogy megmerevedő pillantásom képtelen vagyok eltépni formás hátáról, még kevésbé kívánatosan kerek feneke előbukkanó felső csíkjától, feneke völgyének felső bejáratától.
Csak akkor riadok fel, mikor megszólal, kissé riadtan emelve rá a tekintetem: - Ühm, én benne vagyok - adja meg a zöld jelzést, de annyira belepnek az érzelmek, hogy nem tudok megszokott mód lelkesedni, csak a szekrényem felé fordulok hevesen, ahogy megpróbálom kinyekegni a választ, amit mindenki vár lényegében, mert én lennék a szószóló vagy mifene: - A-akkor menjünk, ismerek egy jó helyet a környéken - majd ahogy letudtam a "feladatom", a szekrényt bevágva lépek keresztül az öltözőn, hogy a mosdóba meneküljek. - Mindjárt jövök! - kiáltok fel még kétségbeesetten, majd végre bevághatom magam mögött az ajtót, hogy megsemmisülten bújjak a wc-fülkébe, hogy kétségbeesetten próbáljak megbirkózni a tudattal, kezdődő merevedésem van!
* * *
Kicsit átkozom magam, hogy felvetettem az éttermet, és hogy tudok egy helyet, mert így nem csatlakozhatom le semmilyen indokkal. Főleg átkozom magam, mert GPS-ként nekem kell előre mennem, s mellettem szintén érthető okokból Senpai lépked, s komolyan még csak rá sem merek pillantani, mert így is erősen küzdenem kell a kavargó gondolataimmal.
Ez már több, mint komoly, muszáj lesz erről valakivel beszélnem! De kinek mondjam el? Egyáltalán hogy mondjam el, hogy mostanában olyan rossz szokásokat vettem fel, mint hogy ráizgulok a legjobb barátom fenekére?! Lehet, hogy beteg leszek?
A gondolatra elsápadok. Mi van, ha az agyammal van baj? Én komolyan öngyilkos leszek, ha nem kosarazhatok többé! Na jó, azért az nem, de tuti kiborulnék... Nem, ennyire csak nem lehet nagy baj, bizonyára csak rosszat ettem. Vagy túltengenek bennem a hormonok! Ez az, kell egy hormonszintmérés! Csinálnak olyat fiúknak is? Anyámnak volt, azt tudom. Hmm...
De hogy rendeltessem be magam teljes kivizsgálásra, mikor makkegészségesnek nézek ki? Mert az jó ok lehetne, hogy furcsa gondolataim támadnak, de épp ezt nem szeretném senki orrára kötni...
- Oi, Kise, jól vagy, olyan sápadtnak és gondterheltnek tűnsz - pillant fel rám senpai egész előre hajolva, hogy láthassa az arcom. Érzem, hogy a pánikkal együtt a vér is elfutja az arcom, és zavartan félrefordulva nyüszítek fel: - Minden rendben!
Ennél árulkodóbb nem is lehetnék... Ahh, akkora egy barom vagyok!
- Értem - egyenesedik vissza, mire megilletődöm. Elhitte, hogy semmi baj? -, tapintatlan voltam, bizonyára nem szeretnél a többiek előtt beszélni róla, mert nem olyan.
Eh... nem, nem hitte el, csak azt hiszi, hogy most nem alkalmas. Pedig, ha tudná, hogy ha ő jelen van, akkor soha nem lesz alkalmas!
Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy végre megérkezünk, befoglalva a helyet, ugyanakkor rendesen neki vagyok keskenyedve a dolgoknak. Miért pont velem és Senpai-jal kell ennek történnie? Rendbe kell tennem magam, nincs mese! Ha a helyzet ennél is jobban elmérgesedik, az akár a barátságunk rovására is mehet, amit nem engedhetek meg!
- Hahó, Moriyama hívja Kisét, Kise jelentkezz! - rázza meg előttem a kezét Moriyama-senpai felvont szemöldökkel, mire felriadva pillantok rá.
- Nani? - kérdezem megint zavarba jőve, mire a kezembe nyomja az étlapot.
- Ne álmodozz, rendelj!
- Ahh.. hai!
* * *
A rendelést gyorsan magamba lapátoltam, közben végig magamon éreztem a pillantását, de igyekeztem kizárni, és talán kissé ignoráltam is, ami nem volt ugyan szándékos, de még nekem is feltűnt, hogy hirtelen milyen fontossá vált Moriyama-senpai-jal végigelemezni az összes lányt a helyen, mégha nem is volt sok, majd magam kimentve úgy otthagytam őket, mintha legalább is menekülni akartam volna.
Bár tényleg menekülni akartam. Egyszerűen kellett, mert akárhányszor csak felé tévedt a tekintetem, mindig ugrott egyet a gyomrom, mert újra magam előtt láttam elővillanó hátát, a hátsójának ívét, és ezzel együtt a kellemetlen érzés, a kétségbeesés, s a tulajdon testem miatti szégyen is ismét a tudatomba férkőzött.
Még most is össze vagyok zavarodva, miközben a tömeggel haladva igyekszem a legközelebbi állomásra. Kissé elveszettnek érzem magam, mert még sosem történt velem hasonló. Rajongva szerettem én már másokat is, és tartottam jó barátnak, például Kurokocchi és Aominecchi is ilyen emberek az éltemben, de soha nem fedeztem fel magamban az irányukba hasonló reakciókat. Lehet, azért, mert akkor még fiatalabb voltam? Akkor tényleg logikus lenne az összefüggés eközött és a hormonok között, de ha reálisan akarok gondolkodni, könnyedén be tudom látni, hogy már maga a gondolat is abszurd. A hormonok nem okoznak merevedést. Merevedést az okoz, ha valamit izgatónak talál az ember, ez teljesen normális, és meg lehet tanulni visszafogni és irányítani. Az viszont totál nem normális, hogy a testem vonzalmat érez a legjobb barátom iránt!
- Maaaah! - morranok fel hangosabban, a hajamba túrva szenvedve nyilvánosan, és elérve, hogy több szempár is rám szegeződjön. Ám mielőtt komolyabban foglalkozhatnék ezzel a ténnyel, a nevem hallom meg, és ahogy a hang irányába pillantok, senpait pillantom meg. Egyedül jött, és picit liheg. Tök egyértelmű, hogy utánam sietett.
Most mi a fenét csináljak?! Ő az, akivel most a legkevésbé szeretnék kettesben maradni, mégha kifejezetten nem is vagyunk ketten az utcán... Ismét előre fordulok, előre lépve kettőt, de aztán megállok, nagy levegőt véve, hogy elég erőm legyen viszonylagosan kontrollálni magam, mielőtt ismét hátrafordulnék. Hiszen pofátlanság lenne elfutni előle...
- Senpai, mit keresel itt?
- Hazakísérlek! - jelenti ki ellentmondást nem tűrőn, mire nagyot nézek. Mondjuk úgy, hogy nem szokása önként felajánlani ilyesmit. Azt hiszem, rossz következtetéseket vont le. Erről hamarosan meg is győz. - Hol sápadt, hol tűzpiros vagy és furán viselkedsz a meccs óta. Fogadjunk, hogy a wc-re is azért kellett kimenned, mert rosszul voltál, de inkább eltitkolod, minthogy segítséget kérnél.
- Eto, senpai, azt hiszem, félreérted... - kezdenék bele, de elnémulok, ahogy a kezét a homlokomhoz nyomja.
- Szerencsére lázad az nincs - állapítja meg, mire felsóhajtok.
- Igazán rendes vagy senpai, de tényleg nem vagyok beteg, rosszul sem érzem magam, csak nyomaszt pár dolog, ennyi - szabadkozom őszintén megvallva, mire mintha elégedetten ravasz mosoly húzódna az ajkaira.
- Igen, tudom. Csak ha így kezdem, az életben nem árulod el, mi a baj, így meg legalább már elismerted, hogy valami bánt. Tudod, ha szükséged van rá, hogy valakivel megbeszéld a dolgot, én itt vagyok.
"Most megfogtál" ismerem be mély sóhajommal.
- Arigatou senpai! Jól esik, hogy számíthatok rád, de nem kell aggódnod, megbirkózom majd a dologgal egyedül is. Igazából úgyis olyasmi, amivel egyedül kell szembenéznem, és remélem, nem bántódsz meg, de nem szeretnék beszélni róla - ha lehet, még lehangoltabbnak érzem magam, ahogy magam elé pillantok, utat engedve egy kicsit az érzelmeimnek, hogy azok kiülhessenek az arcomra.
- Jaj, nem, dehogy haragszom! Nem szemrehányásnak szántam, csak szerettem volna, ha tudod, hogy rám számíthatsz, és megtartom a titkod, ha szükséged van valakire, akivel megbeszélnéd a gondjaid - mentegetőzik azonnal, amint felfedezi a változást.
Szavai meghatnak, és még inkább vacakul érzem magam. Mert ignoráltam, mert eszembe jutott, hogy elfutok, itt hagyva, mikor csak miattam hagyta ott a többieket, mert törődik velem annak ellenére, hogy milyen borzasztó dolgok járnak a fejemben róla... Próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, de csak grimaszra futja, miközben előtörnek a könnyeim, hiába próbálom őket visszanyelni.
- Senpai igazán jó barát... meg sem érdemlem... - szipogom, próbálva tartani magam, de igazából esélyem sincs, a könnyek megállíthatatlanul törnek elő, s kezemmel próbálom elmaszatolni őket. Mindenképp, minden áron meg kell találnom a megoldást arra, hogy helyre zökkentsek mindent magamban, valahogy muszáj, mert nem akarom elveszíteni. Épp ellenkezője! Én örökre a barátja szeretnék maradni!
- Hé! Kise... - hangján hallatszik a tanácstalanság, amelytől önvádam nő, s ennek köszönhetően könnyeim is szaporodnak. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni.
- Sajnálom, annyira sajnálom - fordulnék legalább félre, de a keze a hátamra simul vigasztalón, s önkéntelenül is lehajolok, hogy mellkasába fúrhassam a fejem, belekapaszkodva. Sajnálom senpai, hogy ennyi gondot okozok már megint.
* * *
Azzal a határozott szándékkal ülök le a laptopom elé, hogy megoldást keresek a problémámra. Senpai-jal nem beszélhetem meg, anyáékkal még úgyse, sőt, igazából a nevem adva hozzá körülbelül senkivel, ha nem akarom, hogy visszaköszönjön a lapokban utána. De csak van valaki, aki anonim mód segít. Elvégre van egy csomó anonim telefonvonal, ahol az ember kibeszélheti magából a gondjait, és azért ül a vonal másik végén valaki, hogy azzal keresse a pénzét, hogy ezeket az embereket végighallgatja, és igyekszik tanáccsal szolgálni. Amolyan instant pszichológus.
Rá is keresek jobbára a lelkisegély szolgálat kifejezésre, mert elsőre az jut eszembe. A találatok meggyőzőek. Jó, a java nem hinném, hogy olyan embereknek lett kitalálva, mint amilyen én vagyok, de azt hiszem, beleférek abba a kategóriába, hogy "akinek olyan problémája van, amivel - úgy érzi - egyedül nem birkózik meg". Mert én kifejezetten így érzem. Bár megbirkózni talán megbirkóznék vele, épp csak meg sem tudom fogalmazni, és így meg sem tudom érteni, mi lehet a bajom.
Na de majd itt nekem megmondják, kívülről mindig okosabbakat tudnak mondani az emberek egymásnak, így máris tárcsázom a megadott számot. A bejelentkező géphang kellemes, kis várakozásra szólít fel, amíg hallgathatom a nyugtató zenét - bár én csak ideges leszek tőle, és a feszültség gombóc alakban gyűlik a gyomromba, mikor végre elkapcsolnak, és egy kedves női hang szólal meg: - Lelkisegély szolgálat, Yumi vagyok, miben segíthetek.
Szerencsésnek érzem magam, hogy egy női hang van a vonal túlsó végén, mert így utólag végigpörgetve a dolgot, ha férfi veszi fel, én tuti levágom a telefont a fenébe...
- Eto... Ano... Konbanwa - próbálom összeszedni magam, mert bár ez csak telefon, és névtelen meg minden, iszonyatosan zavarban érzem magam.
- Konbanwa, első alkalom, igaz? - kérdez vissza kedvesen a Yumi nevezetű nő, mire csak kipréselek magamból egy ühümöt. - Semmi baj - nyugtat meg. - Hogy szólíthatlak? Megadhatsz álnevet is, nicknevet is, nem kötelező egyáltalán a saját neveden bemutatkozni, csak ugye könnyebb úgy beszélgetni valakivel, hogy tudod hogy szólítani.
- Ano... - nézek körbe, hogy mi is lehetne az ideális név, és megakad a szemem az egyik könyvemen, s onnan olvasom fel az író keresztnevét. - Haruki, Haruki az jó lesz.
- Rendben, Haruki, milyen volt a mai napod? - érdeklődik úgy a nő, mintha régóta ismernénk egymást, és a hangja megnyugtat.
- Alapvetően nem volt rossz - vallom meg, mire mintha mosolyogna a másik oldalról.
- Akkor szerencsés lehettél, nekem borzalmas volt, elfogyott a kedvenc fánkom a pékségben, mire odaértem. Világkatasztrófa, igaz? - kuncog fel, s engem is mosolygásra késztet. Azt hiszem, érezheti, hogy nincs olyan komoly bajom, ami miatt komolyabb hangnemet kellene megütnie, és tökéletesen ráérzett, hogy ilyesmire van szükségem, hogy némiképp feloldódjak.
- Igen, hatalmas katasztrófa. Az én problémám nem is ilyen eget rengető. Csupán kicsit elveszettnek érzem magam a sok kusza gondolat közepette, és gondoltam, valakire szükségem van, aki rendbe tenné nekem, aki tisztábban lát, mint én jelenleg - vezetem fel az egészet, mire készséges kíváncsisággal válaszol.
- Hallgatlak, Haruki, és igyekszem a legjobb tudásom szerint segíteni.
- Ahh... köszönöm. Azt hiszem, rám fér - s ezzel belekezdek. Elmesélem, hogyan barátkoztunk össze senpai-jal, hogy szeretek vele lenni, hogy számíthatok rá, és hogy nagyszerű embernek tartom, azonban a barátságunkat mostanában beárnyékolja pár fura esemény, amit én generálok magamnak. Mesélek a véletlen szájrapusziról, a teljesen jelentéktelennek tűnő gesztusára adott válaszaimról, arról, hogy a múltkor azon kaptam magam, hogy szeretném megcsókolni, míg végül eljutok a legújabb történésekig velem, senpai fenekével és a merevedésemmel.
Csendesen, valódi figyelemmel hallgat végig, míg végül a sok körítés után felteszem a kérdést, amely igazából érdekel. - Mi lehet a bajom? Nem szeretném, ha emiatt megromlana a barátságunk, de abszolút tanácstalan vagyok. Egyrészt nem értem, mik ezek a néha rám törő érzések, másrészt nem tudom, mi okozhatja.
- Őszinte leszek, Haruki - ahh, mindjárt azzal jön, hogy fogalma sincs, vagy rosszabb, egyszerűen kinevet! - azt hiszem - ah, nem mégsem, ha már hisz valamit, akkor csak gondol valamire. - te kezdesz beleszeretni ebbe a senpaiba.
- Eeeeeeh?! - visítok bele a készülékbe kitágult szemekkel. Hogy én beleszeretnék Senpaiba? Az lehetetlen! - Demo... ő is fiú! - vágom rá tiltakozva. Kell legyen valami más, sokkal érthetőbb magyarázat. Elvégre én teljesen egészséges fiú vagyok, még barátnőm is volt!
- Nyugodj meg, Haruki! - próbál kedves maradni a túloldalon Yumi, de most kifejezetten irritálónak tűnik kedvessége.
- Köszönöm szépen! - nyomom is ki a telefont mérgesen. Végül csak hülyének nézett és csak csúfot űzött belőlem. De ha még névtelenül sem vesznek komolyan, akkor mégis ki a fenével beszélhetném meg a dolgokat?
* * *
A vélt megoldással a fejemben hívom fel senpait. Na nem arra vonatkozóan, hogy hogy győzhetném meg a testem, hogy szokjon le a fura reakcióiról, hanem azzal kapcsolatban, hogy bebizonyíthassam magamnak és ennek a Yumi nevű libának is, hogy márpedig nem az a bajom, hogy szerelmes lennék!
Ah, egyébként megint én vagyok a szőke, mert hagytam, hogy bogarat ültessen a fülembe... Jó, persze, valóban logikusnak tűnik, hogy valakire azért gerjedsz, mert szexinek találod, de... Nem sérteném meg persze senpait, mert sármos, meg minden, de szexi? Jó, az is, de nem úgy.. Mármint. Gáhhhh!!!
- Moshimoshi - szólal meg gondolataim "végszavára" az emlegetett személy a telefonban, mire megint gombócot érzek a gyomromban. Komolyan, mintha tényleg randira akarnám hívni, olyan ideges vagyok! Embereld már meg magad a kamik szerelmére!
- Ah, Senpai, gomen, amiért zavarlak, csak arra gondoltam, hogy ha ma ráérnél... szóval... elugrohatnánk valahova... - nyugodj már le, idióta, csak elmész unalmat űzni Senpai-jal valamerre, és rá fogsz jönni te is, hogy minden rendben van, ha együtt töltöttetek egy kis időt! Ne pánikolj már!
Legszívesebben fejbe vágnám magam!
- Felőlem mehetünk. Hol találkozzunk? - egyezik bele, és megint olyan ellentmondásosan érzem magam, mert tök jó, hogy ráér, és időt tölthetünk együtt, de ááá, miért ér rá?!
- Eto... - töröm a fejem, hogy mi az, ami annyira nem lenne gyanús, mert persze előre nem jutott eszembe kiötölni, csak azzal voltam elfoglalva, hogy elhívom és meggyőződöm magam jól az igazamról és milyen jó is lesz nekem... - A bevásárlóközponthoz mit szólsz, ami a suli közelében van? Úgyis vennem kellene új cipőt.
- Nekem jó, akkor mondjuk úgy... két óra múlva ott, és lehetőleg ne késs!
- Hai!...
* * *
Ne késsek, ne késsek! Hogy ne késsek? Ahogy letettem a telefont, nekiálltam készülődni, mégis háromszor kellett átalakítanom a koncepcióm, hogy miben is menjek, mert egyszer leborítottam magam idegességemben, másodszor meg összefogkrémeztem a fekete pólóm. Azt meg beláthajta bárki, hogy akármiben nem jöhettem volna! De ez még tényleg hagyján, mert az orrom előtt ment el az összes létező tömegközlekedési eszköz, pedig még futottam is utána. Annyira viszont magamhoz képest nem vagyok rossz, csak negyed órája kellene itt lennem, mire végre megpillantva integethetek neki még pár lépést futva, hogy előtte előre hajolva, lényegében "összeroskadva" kapjak némi levegőt is.
- Sumimasen!... - lihegem, mire csak felmorran.
- Már meg sem lepődök!
- Ne légy ilyen kegyetlen senpai! - nyüsszögök fel, majd ahogy kissé kifújtam magam, előadom részletesen, milyen problémák miatt késtem, és igazán értékelhetné, hogy ahhoz képest nem is sokat, de csak azt érem el, hogy újabb oltást vágjon a fejemhez.
- Úgy csinálsz, mintha randira készültél volna! Nem mindegy, mi van rajtad, de komolyan?
Nem is sejti, mivel megindul előre cipőboltot keresni, hogy mekkora atomrobbanást okozott a fejemben ezzel a piszkálódásnak szánt mondattal. Kétségbeesve gondolkodom el: tényleg tök mindegy lett volna, mit veszek fel, miért érdekelt mégis, hogy minden kifogástalan legyen, és minden ruhához másféle frizura is dukált, és milyen ideges voltam, mikor át kellett öltözni, mert hogy végre megtaláltam a tökéletes összeállítást, és most kezdhetem elölről...
- De ez nem is randi! - tolul a tiltakozás az ajkaimra, ahogy fáziskéséssel követem.
Mérgesen fordul hátra: - Ne üvölts már, te hülye! Persze, hogy nem randi, azt csak hasonlatképp mondtam, hogy olyan körülményes vagy, mint amikor más randizni megy!
- De... De... Senpai is átöltözött, nee? - indítok harmatgyenge ellentámadást.
- Persze, az otthoni ruhámból egy elmenősbe - érzékelteti hangsúlyával, hogy a kettő nem ugyanaz, és ezt nekem is be kell látnom.
- De én akkor sem... - motyogom, mire hátbavág.
- Akadj már le a dologról! Inkább indíts cipőt venni!
- Hai...
A délután további borzalmas felismeréseket tartogatott, és mindre Senpai hívta fel a figyelmem. Kezdődött minden a cipővel, mert ha Senpai szerint hülyén nézett ki, akkor már nem is kellett, s nem tudtam értelmes válasszal szolgálni a kérdésére, hogy miért is olyan fontos, hogy neki is tetsszen, ahogy a parfümöm is lecseréltem, mikor kiderült, hogy nem szereti az egyik összetevőt, és minden egyes ráébredés egy újabb pofon volt a számomra. Lehet, hogy tényleg szeretem senpait? Nem, nem szerelemmel, csak kicsit jobban, mint az egészséges... Mármint...
Lopva rápillantok. Az igaz, hogy szeretek vele lenni, és az is igaz, hogy fontos a véleménye, és vele szemben erős megfelelési kényszerem van, ahogy a mai nap rávilágított, de ez még nem szerelem, nem?
- Nani? - fülel le, mire olyan hirtelen vágom rá, hogy üljünk be egy kávézóba, mint a védekezésbe szoruló kisgyerek, mikor lefülelik a csínyt, amire készül. Kicsit meg is emeli az egyik szemöldökét, de rábólint, s hamarosan egy kis, meghitt kávézó félreesőbb helyén ücsörgünk, s nem bírom tovább, burkoltan, de megpróbálom valahogy felvázolni a helyzetet.
- Nee, Senpai, voltál már szerelmes?
Egész elvörösödik, és megint csak zavarttá tesz, hogy olyan aranyosnak találom, érzem, hogy én is kimelegszem.
- Mi... mi ez így hirtelen? - kérdez vissza félrefordulva, és én is gátlásosabbá válok.
- Nem tudom... Ahh, Senpai, kérdezted tegnap, hogy mi a bajom, és azt hiszem, ez nyomaszt!
Kicsit mintha nem is megnyugodna, de megkomolyodna: - Mármint a szerelem?
Aprót bólintok. De érthető mód csak rébuszokban vagyok hajlandó beszélni a dologról.
- Van valaki, akivel... hát, az a leghelyesebb, ha azt mondom, hogy nagyon jó barátok vagyunk. Olyanok, mint Senpai meg én - igyekszem ezzel kioltani a gyanú legkisebb lángját is, hogy róla lenne szó. - Jó vele lenni, megnyugtat, szórakoztat, és mindig várom, hogy együtt lógjunk, igazán jó barát, és nem is lehetne más bizonyos okok miatt, mégis... mostanában olyan fura gondolatok járnak a fejemben vele kapcsolatban. Egyik pillanatról a másikra úgy érzem, hogy olyan aranyos, hogy kényszeresen átölelném rajongva, vagy épp azon gondolkodom, milyen érzés lenne megcsókolni, és nem is olyan rég sokkal konkrétabb képzetem is támadt az illetőről... - válok egyre halkabbá és egyre vörösebbé. - Lehet ezeket az érzéseket irányítani? Valahogy kordában tartani? Mert nem akarom elveszíteni! Olyan sokat jelent nekem! - pillantok rá kétségbeesetten.
|
| timcsiikee | 2013. 01. 28. 12:48:50 | #24968 |
Karakter: Kasamatsu Yukio
Megjegyzés: ~ Kisémnek
Kasamatsu:
Kíváncsian nézek fel rá, és olyan savanyú ábrázattal néz vissza, hogy egy pillanatra rossz érzésem lesz… Mint aki belelépett valamibe.
- Kurokocchi ma balszerencsés, míg Midorimacchi a legszerencsésebb. – jön a bővített válasz mire fellélegzem, majd morgolódva jutalmazom meg egy tockossal.
- Idióta, ne ijesztgess baromságokkal! – már azt hittem valami komolyabb baja van.
- Hai – nyüsszögi a fájó pontot dörzsölgetve amit épp megütöttem, s lassan haladhatunk is tovább az épületbe - Nee, nee, elugrom innivalóért, senpai, te kérsz valamit?
- Nem, nem kérek semmit. Menj csak, de igyekezz, mindjárt kezdődik a meccs.
- Hai~!
Jellemző… a vidám kis ígéret jellegű válaszát megcáfolva annyira siet, hogy teljesen lekéssük a meccs elejét. Erre is kap a vállába egy csapást, hogy megint lassú volt, bár amikor felérve meglátjuk az eredmény jelző táblát, úgy érzem lehet még ehhez képest is korán érkeztünk.
Persze a meccs jó, és nem is olyan baj, hogy láthatjuk ahogy a kezdeti nagy visszaesésből ilyen szépen felhozzák magukat.
Élőben láthatom is végre a különleges Seihot és így nézve fel is ismerem azt, amit videón nehezebben. Bár sosem fogunk testközelbe kerülni a csapattal, annyira nem is bánom, de úgy kielemezhetőbbek lennének a harcművészetekből sajátított mozdulataik. A Seirinnek van lehetősége megismerni, és az edzőjük gyors reagálásának hála, valami megoldásfélét is találnak. Közben narrátort játszok Kisének, aki mellettem ülve néha felém figyel ha magyarázok pár dolgot, de főként – ahogy engem is – a meccs köti le. Pár pillantást vetünk a Shuutokura is, de… ott semmi érdemleges, alig öt perc után még Midorimát is leültetik a kispadra, jobban mondva magát ülteti le, ráadásul látszik, hogy könnyedén leverik ellenfelüket.
A végeredmény egyszerre meglepő ugyanakkor számítottam is rá, hogy Ők nyerik. Honnan? Nem tudom, megérzés. Ez után jön végre egy kis szünet, ahol megmozgathatom elgémberedett tagjaimat. Már az ülésen is feszengtem egy kicsit minden féle helyzetben ülve, bár nem túl feltűnően, de azért mégis, most viszont kisebb sétával oldhatom ezt a mozgási kényszert, s egy frissítő gép kávéval fel is dobhatom az egészet.
- Nee, senpai, szerinted mik az esélyei a Seirinnek Midorimacchi ellen? – Érdekes, hogy nem úgy kérdezte, hogy Kuroko és Midorima, hanem Seirin és Midorima. Talán egy kicsi még van benne a Teikos érzésből, hogy egy személyre koncentrál, márpedig a Suutoku kapitánya se semmi, nem beszélve a többiekről. De nem akadok ezen fenn, inkább csak válaszolok a kérdésére, elvégre Midorima is egy ász, a Seirinnek pedig kettő is van, ha úgy vesszük.
- Ezt így előre nehéz lenne megjósolni. A Seirintől láttunk már jó pár csodát, de tény, minden fontosabb meccsüket nagyon szorosan tudták csak behúzni. Ha nem találnak valami jó ellenszert Midorima ellen, akkor esélyük sem lesz.
- Hmm... márpedig Midorimacchi nem fogja nekik megkönnyíteni a dolgot.
- Nem, szerintem sem, sőt. Azok a három pontosok gyilkosak lehetnek. Nemcsak a pontérték miatt, egyszerűen demoralizálóak
A kávénak annyi, mármint észre sem vettem és már az utolsó kortyot pusztítom el belőle. Ennyit a hosszúkávéról. Karjaimat kicsit megnyújtva mozgatom meg őket, felkészülök egy újabb majdnem egész órás üldögélésre, közben bevárom Kisét, hogy Ő is igya meg a habos kakaóját, bár ahogy siet engem követni a pohár kiürítésében olyan gyorsan dönti meg a poharát, hogy az orrára kerül egy kis hab a tetejéről, és kidobva poharat még mindig nem törli le, ergo észre sem vette, hogy összemaszatolta magát. Eh.
- Hoi, Kise! – Mivel magasabb tőlem máshogy nehezebben érném el így pont előtte állok meg, felfelé lesve nyúlok az arcához, hogy letöröljem orráról nem túl durván a ragacsos habot, amit az ujjaimon elkenek először. - Úgy iszol, mint valami óvodás! – mordulok rá. Még ha észrevette volna és letörli nem szólok, mert én is csináltam már ilyet, de hogy még fel se tűnjön neki. Viszont kicsit más reakciót kapok, mint várnám, kivörösödik na meg még el is fordul, és valami artikulálatlan pici morgással reagál csak. Különös, ilyenkor általában vagy jön a durcásság, hogy ledegradálom egy óvodássá vagy valami hasonló, de nem ez. - Hé, jól vagy? – vizslatom meg közelebb hajolva, mire rögtön, kicsit hadarva kis is fakad.
- Csak váratlanul ért a mozdulat, ennyi! – majd a tömeget követve indul is vissza a nézőtérre így kénytelen vagyok követni, ha nem akarom elveszteni az áradatban. Furcsa…
~*~
- Akárhogy nézem, Kurokocchi fantasztikus! – már megint kezdődik, így kicsit kedvetlen pillantást vetek rá, de nem jön a többi imádó szóáradat. Annyira már nem is lep meg hogy őt említi meg először, holott szerintem Kagami keményebben teljesített a második meccs alatt.
- Kagamival is vigyáznunk kell majd legközelebb. – figyelmeztetem azért, hogy a Seirinnek két ász van és nem csak a volt csapattársa az.
- Ah, ez igaz. De legközelebb akkor is legyőzzük őket! – naná, hogy le, a pozitív gondolatért kap egy amolyan jóleső félmosolyfélét is. Igen, nem vagyok valami jó ebben, de azért igyekszem olykor mosolyogni is, hiába a sok lökött körülöttem.
- Nee, senpai, nem ülünk be enni valamit? Éhes vagyok. – Nem is rossz ötlet.
- Benne vagyok, úgy is én is kezdek éhes lenni.
- Juppí! – gyermeki lelkesedéssel néz is körbe ahogy kiérünk és pár pillanat alatt meg is van a tökéletes hely, ami megfelel. Helyben, magunknak süthető ételek, s hogy összegben is jól kijöjjünk közösen választunk egy adagot, és egymással szemben ülve kezdjük kisütni, közben a megsült részeket falatozni. Néha kicsit lesek rejtetten az arcára, de semmi nyoma a szünetben látott zavarnak. Semmi értelme nem lenne most felhozni, ráadásul minek? Annyira nem fontos, csak kicsit fura volt.
- Ah, egész felvillanyozott ez a meccs! – kezd bele végül egy párbeszédbe ha már egy ideje ránk ülepedett a csend. Hálás is vagyok érte, mert nem mindig vagyok jó ilyenben sem.
- Ja, én is. – bólintok rá, egy újabb falatot bekapva, de épp hogy rágódni kezdek egy falaton, mutatóujjával megnyomkodja a homlokomat.
- Ugyan már. Még a homlokod is ugyanolyan unottan ráncolod, cseppet sem vagy felpörögve. – erre még morcosabban nézve rá elsöpröm a kezét, és lenyelem azt az egy falatot.
- Nem lehet mindenki olyan idióta, mint te!
- Ahh, senpai olyan gonosz – na most olyan reakciót kapok amire számíthattam is, de látszik és hallatszik hogy nem gondolja komolyan ezt a durcás hangnemet, amit követ még egy kis „meghitt” csend. Mitől is olyan meghitt? Mert egyáltalán nem feszélyez az, hogy nem szólunk egymáshoz a másik társaságában. Rég éreztem már ilyet, legalább is ennyire természetesnek. Amit most Kise meg is tör valamivel.
- Szeretek veled lenni, senpai! – mintha a ki kiegészítés nélkül a belső, általam is alig kiolvasható gondolataimat mondta volna vissza, s ettől zavarba is jőve tenyerelek bele abba a tökéletes modellpofiba.
- Fejezd már be a baromkodást, mert megverlek!
- Hai, hai!
Viszont bármennyire is jólesne a csendes és nyugodt evést megint megzavarja valami mégpedig a megérkező Seirin csapat, akik közül Kuorko és Kagami – micsoda véletlen – pont hozzánk ülnek le. De ha ez még nem lenne elég, megjelenik Midorima és vele még valaki. Ah igen, ahogy jobban megnézem az az alak, aki először kijátszotta Kurokot, de mégis túltettek rajta.
Mindaddig nem is foglalkozom vele komolyabban gondolat mentén, amíg felénk nem trappol ráadásul engem emlegetve lelkesen. He? Hogyan ismert fel? Még ha a havi kosárlabdából is, akkor is fura számomra, viszont amikor elrángat és leülteti a helyemre Midorimát mindent értek.
Ez a srác lököttebb mint Kise, nem mondom hogy irritáló… inkább csak gondolom. Túl vidám, túl lelkes és túl agyafúrt a maga módján. Amikor már az általa rendelt kaját kezdi forgatni – hiába mondtam, hogy én már nem vagyok éhes, épp az előbb ettem eleget – csak szajkózza a hozzám űzött beszédet, mintha tényleg annyira nagyon érdekelném.
- Direkt csináltad így ugye? – mondom halkabban, hogy ha már kitervelte azért ne rondítsak vagyok bele, s kicsit arcára fagy a mosoly, de a hangja és a kedve ugyen olyan marad.
- Ugyan miről beszélsz? – pontosan ez az a válasz az ami megerősíti bennem a gondolatot, hogy bizony amint meglátta a helyzetet direkt alakított a így a dolgokat, hogy ők egy asztalhoz üljenek.
Ez után már elég hogy a kaja Midorima fején landoljon mivel ez az idióta elbohóckodott – egy másik asztalnál ülőhöz hasonlóan akitől leste a Sirin csapatból – hangosan elhagyják az éttermet. Szabadulásomat kiélvezve a helyemre megyek vissza a cuccomért, vagyis először csak Kise mögé, hogy szóljak neki.
- Ideje nekünk is indulni. – jókedve kicsit alábbhagy, de nem érzem úgy hogy belezavartam volna, mert minden probléma nélkül össze is szedelőzködünk, és már indulhatunk is ki az étteremből.
Sötétebb van, hisz borult az ég, esik, pedig még csak délután van és hasonlóan sötét, mintha már esteledne.
- Nee, nee senpai, te ismered valahonnan ezt a Takaot? – honnan ismerném? Szintén elsős és nem olyan híres mint a Csodák Generációjának tagjai.
- Nem, csak annyit tudok róla, mint te. – válaszolok zsebre vágva kezeimet.
- De akkor miért voltatok olyan jól el? Nem vagy túl barátkozós azért, valljuk be – most mi ez? Duzzog vagy féltékeny? Ráadásul mi ez a duma?
- Bunkó – Ujjam beletalál az oldalába, mire felnyüsszen. - Ha kicsit jobban figyeltél volna, egyértelmű volt, hogy csak szerette volna, ha Midorima ahhoz az asztalhoz ül kényszerűségből, ahol ti is ültetek. Igen jól elszórakozott a fejeken, amiket vágtatok.
- Eh, mert olyan fura fejeket vágtunk? – néz rám furán.
- Nem kimondottan, épp csak olyat, mint a riválisok szoktak. Ráadásul Midorima büszkesége épp aznap tört össze, nem csoda, ha nem volt túl szívélyes, ami kifejezetten szórakoztatta a csapattársát. Bár tény, segített neki, hogy feloldódjon, ez a kis affér. – magyarázom, hogy én mire is gondolok mire volt jó neki a szórakozáson kívül ennek a helyzetnek a megteremtése.
- Haaa, akkor azt állítod, hogy igazából a maga módján a srác Mirodimacchival törődött, és csak kifogás volt, hogy felismert, és tudott rólad pár szót, amivel félre tudott szólítani.
- Ahogy mondod, jó hogy leesett... – szőke. Bár kicsit jól esett volna ha tényleg magamért ismer fel valaki és nem csak más miatt.
- Tényleg, senpai, még nálunk van a pulcsid, amit múltkor ott felejtettél. Mindig el akarom hozni, de valahogy mindig kimegy a reggeli rohanásban a fejemből - ismét csak annyit tudok mindani, hogy szőke. Bár magamnak azért legbelül bevallom, hogy jobban érzem magam hogy nem az iskolában lobogtatva hozta a szemem elé, hanem elmehetek érte.
- Akkor elugrom érte, az a biztos. – így a táskámba be is tudom suvasztani, és semmi emléke nem marad végül annak a napnak. Na jó, kitörölhetetlen is maradni fog, de legalább nálam lesz a saját cuccom.
- Hai! – bár annyira nem tudom miért örül, de most magam érzem lassúnak, hogy rájövök addig még egész úton tudunk beszélni, és mint mondta is, szeret a társaságomban lenni. Azután a pár dolog után jól esik az egész és valahogy feloldódom a magam módján.
Amikor megérkezünk hozzájuk csak a cipőmet veszem le és a nappaliban megvárom, amíg felszalad a pulóverért. Körbenézek és akaratlanul is a fejembe villannak arról a múltkori estéről a képek. Ahogy a többiek baromkodtak, szórakoztat volt, és ha talán kicsit később lett volna, mondjuk egy héttel, lehet, hogy jobban éreztem volna magam én is, de szó mi szó, jót tett hogy láthattam a többieket és tölthettem velük még egy kis időt ahelyett, hogy csak egyedül ültem volna otthon a szobámban és a agy letargia közben a gitárommal foglalkozom.
Fel sem tűnik hogy kicsit túl sokáig tart a pulcsi megtalálása, mert amikor a kanapé egy bizonyos szegletére téved a tekintetem, a számra tapasztom egyik kezem és rögtön másfelé nézek. Nem… az csak véletlen volt, teljesen véletlen sőt meg sem történt. Nem mondom azt hogy csak álmodtam mert nem hiszem hogy örülnék annak, ha ilyeneket álmodnék. Csak véletlen volt, amit senki nem vett észre. De mégis miért spilázom ennyire túl a dolgot? Biztosan mással is történt már hasonló, és csak egyszerűen túltette magát. Persze senkinél nem kérdeznék utána, fura is lenne, de nekem is csak így kéne tennem. Valahogy mégsem megy egyszerűen. Viszont gyorsan rendeznem kell az arcvonásaimat amikor meghallom Kise lépteit a lépcsőn. Mintha mi sem történt volna.
- Itt van! – szól is lóbálva a ruhadarabot, amiért jöttem.
- Ahh, mi tartott ennyi ideig, azt hittem, már elnyelt a lakás! – bár nem lepne meg az sem, mert elég nagy hozzá az egész ház, hogy eltévedjen benne valaki, ha egy kicsit nem figyel oda. Amíg magyarázkodik el is teszem, de előbb kiveszem azért a kezéből.
- Csak elkevertem. A frissen mosott ruhákat oda tornyoztam rá, és egy ideig eltartott, mire ráébredtem, hogy csak oda tehettem.
- Asso - reagálom le ennyivel, mert hát mit is mondhatnék? Érthető, meg minden, viszont ahogy az előző emlék felvillanása után még rá s nézek ebben a környezetben, valahogy az eddig meghittnek érezhető kettesben levés most átalakul valami feszélyezettebbé, és a levegő is furának tűnik. - Na jó, megyek. – Végül is csak ennyiért jöttem el és jó lenne nem teljes sötétség után hazaérni, mert kapok anyámtól ha vacsoraidőre nem érek haza, és innen még metróznom kell egy keveset, na meg a séta.
- Hai, hai, vigyázz hazafelé! – kísér el az ajtóig, pedig kitalálnék, de nem szólok bele, mert ugye a házigazdák ilyenek.
- Nem vagyok lány, természetesen tudok vigyázni magamra, és kutya bajom sem lesz hazáig. – mormolok azért egy választ, nem túl barátságosan.
- Hai, hai – meg sem hatja, bár nem baj, inkább az a gúnyos kis mellékhang amit lehet csak én hallok bele, de inkább nem mondok semmit, minél hamarabb ki akarok szabadulni ebből a közegből, mert mindjárt megfojt. - Akkor, viszlát holnap, senpai!
- Ahh, viszlát – válaszolok még ennyit teljesen elköszönve tőle, és előre fordulva indulok utamra, bár… amikor erősebben csapódik b az ajtó a kelleténél kicsit még visszafordulok furcsállva. A tiszta levegő máris lenyugtatott, de ez… kicsit fura volt. Lehet csak véletlenül sikerült így? Vállamat rándítva folytatom utamat hazáig.
~*~
Holnap ismét meccsünk lesz ezért rendesen meghajtom a többieket. Na nem mintha az edző alapból nem tenné, de minden esedékesen felmerülő nyafogást beletiprok a parkettába. Győzni akarnak vagy sem? Nem lehetnek olyan egománok és naivak, hogy bármikor lazsálhassanak még ha csak az első meccsek közül is való. Az ellenfél egyre csak erősödik ahogy haladunk a lépcsőfokokon, és sosem lehet tudni, hogy nem-e egy olyan csapatot fogunk ki menet közben, akik szintén beszereztek egy új ászt, nem feltétlen a Csodák Generációból, de mindig mindenki keményen készül, hogy legyőzze ellenfelét. Olyanokkal is szembekerülhetünk, akik biztosan készülnek ránk, felkészülnek ellenünk ezért mindig újítani kell a stratégiánkon, hogy ha megszorongatnak, kicsúszhassunk a szorítás alól.
Elég mindig pár szó, olykor magyarázás és rögtön folytatják tovább az edzést. Nem lusta banda, nem is tohonyák, erősek mint az atléták ahogy kell, ha lihegve is de megcsinálják a plusz kört, csak legtöbbjüknek – fogalmazzunk úgy, hogy az állandóból Moriyama, a többiek meg azért nyafognak mert úgysem fognak valószínűleg játszani – nem tetszik hogy tovább maradunk, mint általában. Az edző nem festi az ördögöt a falra a kispadosok számára, pedig igazán tudhatnák, hogy sosem lehet tudni, mikor sérül le valaki, vagy mielőtt kiállítanák, csere kell és még sorolhatnám. Bár elégedettség fog el, hogy legalább Nakamurának nincs kifogása. Persze, mert ő tudja, hogy lehet csere, ha kell. Sőt, ha Kisére már épp nincs szükségünk – vagyis nem akarjuk, hogy nagyon elemezgethessék az ellenfelek – akkor ő játszik helyette.
- Még fél óra erősítés, aztán kismeccsek – jelenti ki az edző. Nem mondom, én is szívesebben csak dobálgatnék a gyűrűre, vagy egyszerűen csak játszanék, de az erősítés fontos, a magasabb szintű döntőkben az is előfordulhat hogy egy nap két meccset is kell játszanunk, mint nem rég a Seirinnek, és tudnunk kell bírni a strapát. Ahogy a Seirinnek is.
Talán ők az oka most annak, hogy kimerülésig hajtom saját magamat, aludni és pihenni úgyis ráérek az éjszaka. A levezető, sokadik kör futás után már csak a kismeccsezések maradnak egymás ellen. Csak azért nagy a levert néma ellenvetés, mert ilyenkor már mindenki hazafelé szokott battyogni, de helyette még mindig itt köpjük ki a tüdőnket.
Az edzőnek viszont dolga akad, így rám hagyja hogy be is fejezzük tényleg az edzés ezen részét is. Na persze, tudja hogy rám legalább még hallgat a többség, a többi pedig halad az árral.
Annyira meg sem lep, hogy Kise az aki megszólal.
- Nee-nee, ne menjünk inkább? Úgyis jók vagyunk, csak bízzátok rám, úgysem kapunk ki – bár nem úgy tűnik mintha komolyan gondolná amit mond, persze nálam ez ilyenkor nem hat, felmorranva vetődöm felé hátulról és hasra döntve ülök rá, mint egy vadra, és a nyaka alatt fogom össze kezeimet kicsit hátrafeszítve, hogy homorítsa a hátát.
- Aho! Mit mondtam neked mikor először jöttél az edzésre?
- Sumimasen, csak vicceltem, csak vicceltem – nyöszörgi, miközben fura fekvőtámaszban próbálja magát kinyomni, de esélytelen. Úgy nehezedek rá mint egy birkózó – na igen, régi emlékek, pár fogás még megvan a fejemben. – Senpai, onegai eressz el – ezt már kicsit fulladozva mondja, így végre megszánom, eleresztem a nyakát, de még mindig a hátán ülök, sőt mint valami idomár (direkt nem császárt mondok) törökülésben helyezkedem el és karba fonom kezeimet, egyenesen ülve a hátán.
- Csinálj meg így vagy öt szabályos fekvőtámaszt.
- He!? – rikkan fel, ugye még mindig fekve, a többiek kuncognak a háttérben, de elég egy szúrós pillantás és inkább elvonulnak, hogy csapatokba toborozódjanak össze, míg nem mondom, hogy játszhatnak.
- Gyerünk, vagy tovább maradunk itt – jelentem ki komolyan mire mormog magában valamit, de nekikezd nagy nehezen. Bár ahhoz képest hogy milyen teher ül rajta (én) egész jól megy. Ennyit tesz ha valaki eleget erősít, erre is képes lesz – Még egyet – jelentem ki az ötödiknél mert egy nem volt eléggé szabályos, majd egy okéval elégnek nyilvánítom mire visszazuhan a földre, lemászom róla, és elé állva a kezemet nyújtom, hogy felhúzzam a földről, már teljesen lenyugodva. Lassan el is fogadja segítő kezem és bár magasabb tőlem, sikerül normálisan talpra állítanom és közelebb lépek-hajolok hozzá, hogy messzebb akit kiszúrtam ne vegye észre, és halkan szólok oda neki – Csak ülj le és fújd ki magad.
- He? – újabb meglepődés, persze megértem, hogy most értetlen, de nem azért mert szőke.
- Csak ülj le oda – mutatok a fal egyik tövébe – és majd nézz fel a lelátók bal oldali korlátjára. Nem akarom, hogy nagyon kutakodhasson – a vállára paskolok ahogy elhaladok mellette és kikiáltom a többieknek, hogy csak egy-egy meccset kell játszaniuk és mehet mindenki. Na erre mindenki felvidul… lusta banda.
~*~
Már egy jó ideje bolyongok a kisboltban, mindent kétszer végignéztem így inkább fizetek és kimegyek majd a túloldalon megállok a kis gyorsétterem előtt a megbeszélt helyen, de Kise még mindig sehol. Azt hittem, hogy hamarabb letudja azt a plusz feladatot az órái után, főleg, hogy ő találta ki, hogy ha már ma épp nincs edzésünk, akkor sétáljunk el valamerre iskola után. Mivel általában nincs jobb dolgom, így akkor sem emelhettem volna kifogást, ha akartam volna másrészt bármennyire lökött is legyen jó társaság.
Morgós zaj furakszik a város alapzajába és felnézve a égre látom hogy beborult az ég, szürke és kellemetlen piszkos színű, ami azt jelzi, hogy eső vagy akár vihar is jöhet. Még szerencse, hogy készültem, reggel anyám unszolására betettem egy esernyőt, ami hamarosan kell is, mert ha kiteszem a tenyerem a ponyva takarása alól, már érezhetően ereszti könnyeit a felhők sokasága. Elő is kotrom a táskából az ernyőt, és már nyitnám ki, amikor Kise rohan lihegve elém, fején a táskájával.
- Sumimasen, elhúzódott – ferde vigyorral és amíg kilihegi magát addig komótosan összecsavarom az ernyőmet, hogy visszaférjen a táskámba.
- Már értem miért nincs barátnőd – morgom lefelé nézve, majd fel értetlen barna szemeibe, tele kérdésekkel. – Fogadjunk a randikról is így késel – döfök egyet képzeletbeli késemmel, na mert jól esik, majd megfordulva előre megyek z épületbe, mert ugye innen indítjuk a séta útját, bár… most hogy elkezdett esni nem sok kedvem van, de majd meglátjuk mi lesz, lehet csak egy kezdődő nyári zápor, ezt gondolom abból is, hogy amint belépünk veszettül zuhogni kezd.
- Senpai ez gonosz volt – jön utánam kis hatásszünet után duzzogva. Na igen, ez volt a várt eredmény és elégedett ábrázattal rendelek magamnak egy menüt, megvárom amíg Ő is megkapta a rendelését, majd leülünk egy szélre esőbb nyugis helyre egymással szembe helyezkedve enni.
Megkérdezem, hogy ment az a plusz feladata ami miatt késett, na meg szóba jön a közelgő meccs és hasonló dolgok, de az egyelőre még nem, hogy hova is menjünk ez után. Ahogy kicsit kifogyok a beszédtémából, csak könyökölve támasztom fejem és falatozom másik kezemmel adagolva a sültkrumplit, néha ki-kilesek az ablakon, hogy lássam hogy áll az időjárás és azt kell tapasztalnom, hogy valóban csak zápor volt, az előbbi nagy zuhénak már csak az árnyéka csepereg odakint, annak is nagyja csak a házakról. Így máris nagyobb kedvem van sétálni mint esőben, mert bár az sem annyira vészes, de akkor csak hazafelé sétáljak, ahol az elázás után tudok venni egy forró fürdőt és tiszta ruhát. Ha valahova megyünk aközben nem ugyan olyan és kellemetlen is lehet.
- Senpai! – szól nagyon lelkesen Kise, mire felé fordulok egy „ah?” kíséretében majd meg is vakulok mire felfogom, hogy mi is történt. – Te meg mi a fenét csinálsz? – morranok rá mire hátrahőköl menekülőn, nehogy hozzá vagy a géphez érjek.
- Emléket – billenti oldalra fejét hosszas bájos mosollyal, azzal a modellfélével, amivel elvarázsolja a rajongóit is. Tőlem kap egy szál krumplit a homlokára érte, ami bele is pottyan az ölébe amint nekiütközött a fejének.
- És muszáj volt ilyen véletlen képet csinálni? – morgolódok, tovább falatozva a krumplit. Fogadjunk valami idióta fejet kapott el. A képpel nincs bajom, csak az olyan képekkel amin hülyén festek. Előbb kiveszi az öléből a krumplit majd megeszi alig zavartatva magát amire megrándul kicsit az egyik szemöldököm. Érdekes.
- Igen – jelenti ki komolyan mégis jókedvűen vissza is nézve a képet a kis gépen halk kuncogással – Sokkal érdekesebbek az ilyen elkapott pillanatok, mint a beállított képek szerintem. Oké, szebb ha mondjuk fotós csinálja, ha rendezett az összeállás és nem mosódik el, de szerintem mókásabb ha olyan pillanatokat sikerül megörökíteni, ami véletlen de mégis olyan sok emlék kötődhet hozzá – még mindig lelkes, bár kis zavart hadarást is vélek felfedezni, de eloszlik minden gondolatom amikor felém fordítja a készüléket, megmutatva művét. Csak homlokomra csapok.
- Töröld ki…
- Nem! – vissza is húzza magához a gépet, hogy véletlenül se kaparinthassam meg. – Egyáltalán nem rossz, de ígérem ami nagyon nem jó kép lesz azt kitörlöm majd rendben?
- Ah… - egyezek bele ennyivel. – Viszont ezt nem múltkor kellett volna csinálni? Vagy olyankor ha a csapat van együtt?
- Eto… múltkor elfelejtettem – vakargatja meg a tarkóját bocsánatkérő ábrázattal. Bár ha jobban belegondolok nem is baj, hisz… nem voltam a legjobb hangulatomban és ha akkor készül rólam kép nem feltétlen szép emlékeket őrzött volna meg. – De legközelebb eszemben lesz majd – fogadja meg komolyan, de talán az tűnik fel neki, hogy én nem vagyok ugyan olyan lelkes, mint Ő – Baj? Ne csináljak most?
- Ühm – intek nemet a fejemmel és a kezemmel is, majd lenyelem az utolsó pár falatot. – Azt nem mondtam, csináld csak, és kérem is majd a képeket.
- Ez csak természetes – hiába próbál mímelten hivatalos lenni, a boldogság lerí arcáról. Csak tudnám, minek tud örülni ennyire. – Na akkor menjünk is – kapja el a csuklómat még épp hogy a táskámért tudok nyúlni, hogy vigyem magammal.
- Oi, lassíts már! – mi ez a rohanás? Még a tálcákat is otthagytuk az asztalon.
~*~
Mielőtt a meccs kezdődne, a szokásos, egyre szükségesebbé váló rituálémat végezve kivonulok a csendes folyosóra relaxálni, mivel annyi hülyével egy öltözőben képtelenség nyugodtnak maradni. Ilyenkor még az edző is képes az agyamra menni. Kisének szóltam, hogy öt perccel a kezdés előtt jöjjön ki értem, addig nyugtom lesz. Lehunyt szemmel ujjaimat összefűzve szusszanok pár mélyebbet, majd eszembe jut valami, így a melegítőm zsebéből előkapom a telefonomat. Még nem volt időm végignézni minden képet ami a múltkori délutánról készült így megnyitom az e-mailjeimet és bár kicsi a képernyő, rendes monitoron jobban látnék mindent, így is megfelel egyelőre. Rengeteg kép készült, nem is gondoltam volna, és fura mód a legtöbb rólam, de ezt meg annak tudom be, hogy nehezen adta a kezembe a gépet, nehogy kitöröljek pár nekem nem tetsző képet róla. Csak gyerekes kisujj esküvel tudtam rávenni, hogy bízzon már meg bennem. Tényleg nem töröltem ki egy képet sem ahogy megígértem, viszont ahogy látom Ő is betartotta az ígéretét és nincs olyan kép a pakkban ami teljesen felvállalhatatlan lenne. Amíg csak mi látjuk a képeket, teljesen megfelel mindegyik.
A csendes, bár rossz akusztikájú folyosóba belezavar a telefonom kattogása amikor lapozok vagy megnyomok egy billentyűt, de sem tűnik nekem addig, míg lépteket nem hallok meg. A képek nézegetése által arcomra csalt mosoly most valahogy eltűnik, visszatér a komoly ábrázatom és a közeledő felé nézek.
- Senpai, még öt perc.
- Asso… - állok fel a padról, majd a derekára csapok hátul ahogy elhaladok mellette – Arigato.
Én továbbmegyek, de csak pár lépéssel később csatlakozik hozzám, felemelem a karomat, hogy a már megszokott alkarösszeütéssel vágjunk neki a meccsnek.
~*~
Hangosan ritkán, sőt talán soha nem mondok ilyet, de sima ügy volt. Kisének elég volt beállnia az első negyedben, olyan hamar felvittük a pontszámokat. Hogy nyerhetett ez a csapat eddig? Vagy nem jelent volna meg egy fontos játékosuk? Áh, nem hiszem, a mezek alapján minden állandós tag itt volt. Kicsit furán elgondolkodtat, hogy miért is sikerült ilyen könnyen a dolog és valahogy fel sem merül bennem az, hogy ilyen sokkal jobbak lehettünk. Azt nem mondom, hogy mozogni és küzdeni nem kellett, mivel ők is szereztek pontot, de mi háromszor többet. Milyen szép is lenne egy ilyen sztenderdet tartani.
- Ah, kajás vagyok, az a citrom nem volt elég szünetben – panaszkodik valaki a hátam mögött. Kinyitom a nekünk szánt szekrények egyikét amibe a cuccomat pakoltam. Ha hideg lenne az sem zavarna hogy teleizzadtam a mezt, arra venném a melegítőt és a többit, mivel innen úgyis csak hazamegyünk, zuhanyozni meg inkább nem mennék most, idegen helyen – még ha voltam is már itt. Mivel egész jó idő van, csak leveszem a mezt, helyette a pólót és a melegítőt kapom majd fel.
- Akkor üljünk be valahova együtt, mit szólsz Senpai? – kérdezi Kise közel mögöttem. Még épp csak a felsőmet kaptam le, és a vállam fölött hátranézve keresem meg tekintetét.
- Ühm, én benne vagyok – én is éhes vagyok kicsit, csak nem hangoztattam ennyire. Kibírtam volna hazáig, de ha a többiek inkább beülnének valahova, nem fogom kihagyni és különcködni, mi értelme is lenne?
- A-akkor menjünk, ismerek egy jó helyet a környéken – csapja be a fémszekrény ajtaját elfordulva tőlem, majd gyors, meghúzott léptekkel indul az öltözőből nyíló mosdók felé – mindjárt jövök – teszi még hozzá, majd eltűnik az ajtó mögött. Mindenki les utána, mondjuk csak egy pillantás erejéig, aztán zavartalanul öltöznek tovább, máris a kaja gondolatát dédelgetve. Én egy kicsivel tovább lesek a becsapódott ajtóra elgondolkodva, de nem jut semmire az agyam, biztos a kimerültség és az adrenalin eltűnése okozza, így a többiek példáját követve végzek az átöltözéssel, és Kisét bevárva el is indulunk valamerre éttermet keresni.
|
|
