|
|
Szerepjáték
(Egyéb Anime)
| ef-chan | 2015. 02. 09. 23:00:07 | #32456 |
 Karakter: Jinguji Ren
Megjegyzés: (Ichinek)
A reggelt egy kellemes adag sétával kezdem az akadémiát körülvevő kertben. Mindent beleng a friss kezdet illata, a harmat még felszáradóban, kifejezetten megihlet. A vágy hirtelen ébred bennem, hogy valami az eddig megszokottól merőben eltérő, valóban romantikusan lassú dalt alkossak. Lehunyom a szemem, dallam születik bennem, hallom a saját hangszeremen. Mégsem tetszik. Meg sem közelíti Hölgyem szerzeményeit.
Sóhajtva engedem el az érzést. Majd talán beszélek vele erről, de nem akarom befolyásolni. Anélkül is tudja, milyen dalokat adjon a kezünkbe, amelyek illenek hozzánk. Lenyűgöző, komolyan.
Kis csalódottságom ellenére megihletettségem érzete nem múlik, magamban összeteszek pár felesleges verssort, hiszen a végleges dalszöveget kár megírni addig, míg nincs hozzá dallam. Viszont lassan ideje visszamennem, hiszen ma is egész napos próba vár ránk. Nincs mese, most, hogy debütáltunk, a lehető legtöbb felkérést és lehetőséget meg kell ragadnunk.
A folyosón már messzebbről hallom az izgatottság zaját. Lemaradtam valamiről?
Tempósabban ugyan nem kezdek lépdeni, de azért kíváncsi vagyok, mi lehet e felzúdulás oka. Mikor belépek, máris körbepillantanék, hogy tájékozódjak, de nem kell különösebben megerőltetnem magam, Syo máris elém pattan feldúlt ábrázattal.
- Ren, nem fogod elhinni, mi történt! - mondhatni nekem támad.
Körbenézek, másokról mi olvasható le. Kis báránykám meg van rettenve, de közben olyan vörös, mint a paradicsom, Otoya épp valamit néz egy laptopon, és egyre inkább sápad lefelé, Masato fortyog magában látszólag pókerarccal.
Cessy megint valami fura törzsi táncot nyom, mintha relaxálni és felejteni szeretne, egyedül Tokiya áll úgy a falnak támaszkodva, mintha mi sem történt volna. Kedvelem, mert ő a legjobb barométer, amíg ő nyugodt, addig semmi különleges nem történt. Ha őt látom majd kizökkenni a nyugalmából, akkor majd ráérek betojni.
- Az albumunk nem került be a 10 legjobb debütáló album listájára? - érdeklődöm némi iróniával, hiszen pontosan tudom, hogy a nagy verseny után az első helyre ugrottunk, és a mai napig ott tanyázunk, immáron harmadik hete.
- Dehogy, nem arról van szó! - a kis chibi abszolút nem veszi a poént, helyette a laptop elé tol. - Nézd, ez borzalmas!
A monitorra pillantok, majd egy pillanatig elidőzök a képen, amelyen épp én és Tokiya szerepel elég intim pózban lerajzolva.
- Tele van ilyenekkel a net. Teljesen megalázó! miért párosítanak a fanok minket egymással? - háborog a kis pöttöm, mire elnevetem magam.
- Komolyan ezen akadtatok ki ennyire? Addig jó nekünk, míg foglalkoznak velünk. Ha így fanolnak, hát fanoljanak így. Nem mi lennénk az elsők és egyetlenek. Különben is - túrok bele a hajamba, provokatívan Tokiya felé pillantva - amíg engem rajzolnak felülre még Tokiyával szemben is, kifejezetten elégedett vagyok - kacsintok rá az emlegetettre, aki csak halvány bosszankodással félrefordítja a fejét.
- Pontosan, Mr. Jinguji! - röppen fel a hang, s a jellegzetes kiejtés miatt összetéveszthetetlen. Komolyan szeretném megtudni, hogy a fenébe csinálja, hogy állandóan fényáradat követi eléggé rendhagyó és drámai belépőit, a különböző egyéb kiegészítőkről nem is beszélve, mikor látszólag mindig csak véletlen toppan be a legjobb időzítéssel.
Mindenki egyszerre horkan fel vagy döbben le belépőjén, szerintem kifejezetten élvezi, talán ettől is ő a Shining Agency, az ügynökségünk vezetője. Mindig és mindenkor tudja, mi kell a népnek, még ha csak rólunk, az idol-palántáiról van szó.
- Most kell kihasználnunk a kialakult érdeklődést, és rátenni egy lapáttal! Miss Nanami, írj páros dalokat, amelyek ugyanúgy megmozgatják az ember szívét, mint az eddigiek!
- Ha... hai - Hölgyem még mindig bizonytalan kissé, de már sokkal határozottabb, mint korábban. Végre kezdi elhinni, hogy képes rá. Mégsem bánom, hogy ilyen kis visszahúzódó és természetes naivsággal szerény. Ettől tud olyan jól dolgozni, és olyan varázslatos dalokat komponálni.
- Uraim, számotokra pedig kifejezetten szexi megbízásokat találtam. Be more flashy!
* * *
Valahol a sors iróniája, hogy most már a saját hivatalos, provokatív fotóinkat bámulhatjuk a hivatalos honlapjainkon, míg korábban csak a fanok által rajzolt vagy szerkesztett másainkat csodáhattuk. Syo nem is volt elragadtatva a dologtól. Még szerencse, hogy mivel Tokiával kaptam közös számot, így vele kellett megcsinálnunk a számhoz tartozó covereket, és ő is úgy gondolkodott az egészről, hogy ez csak munka. Azért nem hagytam magam, és kiélveztem, hogy természetszerűleg sugárzik belőlem a szexualitás, és eloroztam az orra elől a "kezdeményezést", az összes fotón, amit végül kiválasztottak, egyértelműen én nyomulok. Ha már ránk kényszerítik ezt a fajta marketinget, meg akarom tartani férfias vonásaim. Ennyi jár nekem.
- Azta, Ren, itt olyan, mintha a következő percben le is kapnád Tokiyát - ámul Otoya. Ugyan dicséretnek szánja, de nem tudom, hogy annak vegyem-e...
- Én vagyok a szívek és a romantika tudora, persze, hogy én vagyok a csábító - igaz, ha hagytam volna az elején kibontakozni, Tokiya színészi képességei és rutinja simán rám ver, de annyira megtetszett a fotósnak a szándékos első kezdeményezésem, ahogy Ichihez lépve csábítón ujjaim közé fogtam egy tincsét, hogy utána már nem volt visszaút, engednie kellett a művész elköteleződött fantáziájának. Csupán ennyi írta a javamra az egészet, de ezt el nem fogom ismerni. Hülye lennék!
- Ren, ideje dolgoznunk a dalon! - unja meg a dolgot Tokiya, s nem tiltakozom. De nem is hagyom ki a feldobott labdát.
- Gomen, srácok, Ichi szobára invitál, ezt nem hagyhatom ki - kacsintok feléjük, majd becsukom magunk mögött az ajtót.
- Neked tényleg túl jól megy ez a szerep - jegyzi meg, de nem érzem benne a dicséretet, pont azért veszem annak.
- Ezért vagyok én az ügyeletes szívtipró, de ne aggódj, Ichi, a komoly, titokzatosan hűvös srác szerepéért nem velem, hanem Masatoval kell megküzdened.
Nem mond semmit, csak rám néz futólag. Nem olyan izgalmas, mint Masato, aki mindig meg tudna ilyenkor ölni egy pillantással, de látszik tekintetén, hogy most gondolt valamit.
Viszont megérkezünk a szobájához. Ide tettük a hadiszállást, mert fogalmam sincs, talán mert nem tiltakoztam. Lehuppanva azonnal magam elé emelem a remek kis kottát. Van ebben a dallamban valami megkapó, egy része idegen, nyilván azt a részt szánta a Kis Bárány Tokiyának, a másik részét teljesen magamnak érzem, az lehet az enyém, de a két különböző dallam mégis olyan kellemes egységgé olvad össze a legvégére, amilyen összhang közöttünk nincs. Most biztosan nincs…
- Mondd csak, Tokiya, te miről mesélnél ebben a dalban. Megmondom őszintén, hogy fogalmam sincs, mi lehetne az a közös kiindulópont, amivel mind a ketten tudnánk valamit kezdeni úgy igazán, otthonosan mozogva benne.
Egyértelmű, jómagam a szerelemről szeretek énekelni, csapni a szelet a dalokban, megrezdítve a szerelem ezer arcát, oldalát, na de ő milyen témákat szeret, mit hall bele abba a részbe, amelyet Hölgyünk neki írt, s mit kellene közösen belehallanunk abba a részbe, ahol személyiségünk összeér. Na jó, egy téma eszembe jut, ha a Nanamival kapcsolatos érzelmeinket öntenénk dalszövegbe. Azt hiszem, az valami közös lenne végeredményben, mégis teljesen más jellegében.
|
| Laurent | 2012. 07. 26. 17:02:57 | #22436 |
 Karakter: Ichinose Tokiya
Megjegyzés: ~ChibiHitominak - Otoyának~
Tokiya:
A kis vörös már pattan is fel mellettem, kinyújtózva, elindulva, én meg elgondolkozva indulok el utána, amíg be nem érem. Nem nehéz, lévén áll az út közepén.
-Miért álltál meg?
-Hát...ööö... Mondd csak, te tudod merre kell menni, nem?
-Ja. Miért? - ez most komolyan eltévedt egy pár lépésen?
-Csak mert én nem tudom – vigyora mindent elárul.
- Én... erre már nem tudok mit mondani – jesszus, most komolyan, hogy lehet valaki ennyire figyelmetlen?
- Tokiya – halkan szólal meg mögöttem, így hátrafödrulok, hogy halljam, mit akar mondani. - Még... Nem akarok hazamenni. Maradnál velem? - rosszat sejtek, elvégre nem szeret ülni, de menni se akar, de mégis, ennek ellenére miért mondanék nemet, ha így közelebb kerülhetek hozzá?
- Rendben – sóhajtok, mire ő vigyorogva bokszol a levegőbe, én meg csak remélni tudom, hogy a kis pókhas nem enni akar, amikor a szálláson vár a kaja...
- Köszönöm! Mi lenne, ha elmennénk...
Nem fejezi be a mondókáját, mert a szőke delegáció érkezik egyes vágányról, és a kis vöröske meg lesápad. De legalább tudom, hogy mi az ábra. Nem is tudom, mit vártam. Nevethetnékem támad hirtelenjében, de mivel én Tokiya vagyok, csak a fejem csóválom. Közben a hangok egyre közelítenek, és Otoya erre hirtelen megragadja a kezem, és mielőtt felébrednéék a sokktól, hogy ő most csak úgy hozzámért, már hetedhét határon túl vagyunk, mert ez a kis mitugrász átrobogott velem már biztos a város másik felébe.
-Na jó, elég ebből! - húzom ki a kezem az övéből, és frusztrációm düh mögé rejtem. - Vállald a tetteidért a következményt! - lihegve zuttyanok le egy közeli padra.
-De nem az én hibám volt! Ők törték össze a vázát! Ráadásul én még figyelmeztettem is őket, de nem hallgattak rám – hangja a kezdeti lendületet elveszti. - Tokiya. Éhes vagyok. Meghívsz valahová? - micsoda hangulatváltás!
-Tudod... Áhh. Minek is töröm magam? - én neki csak egy pénztárcának vagyok jó, meg egy alaknak, aki mögé elbújhat. Nem vagyok fából!
-Nem értelek. Néha teljesen összefüggéstelen dolgokat mondasz.- Azt hiszem hozzám képest minden aktív vulkán egy fityisz.
-Én? ÉN?! Én beszélek összefüggéstelen dolgokat! Te vagy az, akinek minden második szava baromság! Miattad azt sem tudom, hogy hol vagyunk! Semmit nem értesz!
Kifakadok, egyszerűen nem bírom tovább. Mindig összezavar, kihasznál, és lehet hogy ő nem veszi észre, de áttiport mindenen. Ezt egyszerűen nem bírom tovább és kész. Ember vagyok, és nem egy szatyor, amit rángathat akárhová! Elsápad, szemei csillogni kezdenek a könnyektől. Ajjaj... ismerem ezt a nézést, és egyáltalán nem ez volt a célom. Ezt most nem fogom tudni kimagyarázni.
- Sajnálom, hogy gondot okoztam – szívem megfacsarodik a hangjától, de hiába szólok utána.
- Várj, nem úgy gondoltam – most már késő. Eső után köpönyeg...
- Nem kell magyarázkodnod, hisz nem vagyok senkid.
Elsiet, és még csak esélyt sem ad arra, hogy elmondjam neki, hogy értettem szavaim. Ez van akkor, ha az ember hozzám hasonlóan sokáig nem beszél, aztán ha megszólal, és a gondolatainak a legvégét közli. Csak félrértések. És ez nem az első alkalom. Masatoval is összezördültünk tegnap, mert félreértett az új dalunkkal kapcsolatban.
Komor hangulatban megyek vissza a szálláshelyre, Nanaminak lepasszolva a kottát, és a szobámba megyek. Legalább este lesz rá lehetőségem, hogy nyugodr körülmények között megbeszéljük a dolgokat. Késő délután a dalunkat próbáljuk összerakni néhányan, és vacsora előtt egy kis szünetet tartunk. Elmegyek venni egy tábla csokit kiengesztelésképpen Otoyának, hogy amíg ezzel tele van a szája, addig bocsánatot kérhessek tőle, de amikor visszatérve benyitok a szobába, már nincsenek ott a cuccai. Sápadtan csukom be az ajtót magam mögött, hogy a többiek ne lássák az arcomon felbukkanó érzelmeket.
Vacsorakor látom csak megint. Azt hiszem nem lehet abból baj, ha megpróbálok vele még evés előtt beszélni.
-Otoya, én...
Még csak bele sem kezdek, leint. Elfordul tőlem, és a többiek közé ülve lát neki a vacsorának. Olyan nyugodtan ül Shou és Masato között, mintha semmi sem történt volna a délelőtt. Ajkaim összeszorítva fordulok hát meg, és kezeim zsebre vágva távozok az étkezdéből. Azt hiszem elment az étvágyam. Nem mintha ma bármit is ettem volna.
Nanami a szállással szemben lévő parkban ér utol, kezében egy szendviccsel, amit a kezembe nyom.
-Elmondod végre, hogy mi történt kettőtök között? - szemeiben sok érzés villan át, én pedig elfordulok a vacsorám majszolva, hogy ne olvasson az én szemeimben.
-Félreértettük egymást. Majd kibékülünk, azt hiszem. - vonok vállat.
-Tokiya-kun! - emeli fel kissé a hangját. - Az együttes érdekében is jobb lenne, ha ezt mihamarabb tisztáznátok. - szemem sarkából rápillantok.
-Azt hiszem ez most nem lesz olyan egyszerű. Ittoki nem haragtartó, de tartok tőle, most kicsit messzire mentem.
-Nem lesz semmi baj. - kezét a karomra simítja, erre pedig felé fordulok, hiszen Nanami tudja, hogy nem szeretem, ha fogdosnak.
De ahogy felé fordulok, arcunk szinte miliméterekre kerül egymásól, és a szemében meg tudnám számlálni az összes tükröződő csillagot. Arcomon érzem a lehelletét, ahogy szapporán kapkodja a levegőt, és arcán rózsapír nyílik. Soha nem vonzódtam a lányhoz, inkább a dalait szerettem, amiket megírt, mert annyi lehetőséget és érzelmet rejtettek, hogy szinte vonzottak. Amikor megtudtam, hogy azért lett zeneszerző, mert nekem akart írni dalokat, nagyon boldog voltam. De ahogy a szemében lévő rajongó csillogást észreveszem, tudom, hogy ő többet képzelt az egészbe, mint én valaha is gondolhattam volna.
Szemeit lassan lehunyja, és ajkait enyémre simítja, de én még mindig képtelen vagyok moccanni a megdöbbenéstől és a felfedezéstől. A röpke puszinak vége szakad, én pedig továbbra is tágra nyílt szemekkel ejtem fogjul a szemeit. De ő csak fülig pirulva felpattan, és elszalad, én pedig ottmaradok, jobban összezavarva, mint eddig bármikor.
Sóhajtva dőlök hátra a padban, a megrágott szendvicsem magam mellé téve, és felpillantva az égre. Ilyen zavaros napom is régen volt már. Teljesen elment az étvágyam, pedig enni kéne, mert nem lesz holnap energiám még felkelni sem.
-Egyedül? - Ren hangja rebbent fel gondolataim közül. Mielőtt szólalnék, már válaszol is. - Igen, mindent láttam.
Zsebre vágott kézzel áll meg a pad mögött, és ő is felpillant az égre. Szusszantva túrok a hajamba, és felállok lassan, a szendicsem a padon hagyva.
-Otoya is itt volt az előbb.
Szavaira megtorpanok, és szemem sarkából pillantok fel rá, szótlanul alkalmazva testi erőszakot rajta, hogy folytassa már mondanivalóját.
-Láttott titeket. - ajkaim összepréselem. - Azt hiszem ezt már nehezebb lesz kimagyarázni.
Elfordulok, és hangtalanul távozok a parkból. Nem értem, hogy a Sors miért engem pécézett ki magának. Nem vagyok játékszer, amivel csak így elbánhat az ember...
~*~
Reggel a tükörből egy nyúzott arc pillant rám. Le sem megyek reggelizni, egyszerűen felesleges lenne. Magyarázkodhatnék a képem miatt, aggódna értem pár ember, mások a csapatot féltenék, Otoya félreértené, és Nanami meg... Na, őt meg egyáltalán nem akarom látni. Amíg ki nem találom, hogy közölhetném vele a legfinomabban, hogy nem érdekel, úgy, hogy utána még a régi viszony megmarad köztünk, és nem fog elfordulni tőlem, addig nem is akarok vele beszélni igazán.
Hosszú sminkelés után az arcom átlagos állapotba pofozom, fehér inget veszek fel, meg egy sötét feszülős nadrágot, és lemegyek a zeneterembe, mert az első napi program a Nanami által írt zenére megírt dalszöveg pontosítása, és mindenkinek a saját szájízére formálása.
Már mindenki ott van, és amikor belépek a szobába szokásos komor arckifejezésemmel, egy pillanatra csend ül a szobára, majd Shinomiya visszafordul a kotta felé, és egy kérdéssel eltereli a figyelmet rólam. A terem sarkába lépek, és az ablakpárkánynak támaszkodva pillantok ki a teremből. Én már tegnap megírtam a szövegemet. Ha nem lenne a megjelenés kötelező, ki is hagyhatnám tulajdonképpen ezt a találkozót.
-... Tokiya?
Lassan fordulok a hang felé, Masato elég barátságtalan arckifejezéséből ítélve pedig nem először szóltak már nekem.
-Jó lesz, ha a közepénél azt a szólót kicsit átírom lassabbra? - néz rám a zeneszerzőnk.
Vállat vonok, és visszapillantok a tájra. Nem akarok itt lenni. Megcsörren a telefonom, és a szúrós tekintetek kereszttüzében sietek ki innen. Megegyeztünk, hogy nem telefonálok a szünet alatt, mert ez az egész azért is lett főképp megszervezve, mert én ugye a legtöbb próbát kihagyom a másik életem miatt. Ha innen is lelépek, nincs értelme maradni.
A folyosóra kiérve feszülten hallgatom a menedzserem, aki szerint ha a következő albumunk terveit nem küldjük el a jövő hétig a kiadónak, akkor nem fogják kiadni a lemezt. Még borítója sincs megtervezve, mert még a dalok sincsenek meg. És akkor még sehol a koncertek, a show-k, interjúk, autogrammosztások.... Sóhajtva túrok a hajamba, és végül megegyezünk, hogy az éjszaka folyamán majd neten elküldöm neki az anyagot, ami megvan eddig.
Kelletlenül megyek vissza a próbára.
-El kell menned? - néz rám Nanami.
-Nem. - lépek vissza az ablakhoz, ahol eddig álltam.
-Akkor valami baj van? - a kérdés most Shoutól érkezik.
-Hogy nem próbálunk. - nézek fel rájuk, és nem törődök azzal, hogy az éles él a hangomban sokakból felháborodást vált ki.
-És vajon ki miatt van ez? Először késel, aztán meg telefonálgatsz. Így nem lehet próbálni!
Ren igen háklis tud lenni az ilyenekre, és a kitörései nem lepnek meg. Az se meglepő, hogy a kottákat az assztalra csapva kiviharzik a teremből. A szőke csapat utánasiet, hogy megpróbálják rávenni, hogy visszajöjjön. Szerinte én csak hátráltatni akarom a csapatot, mert én már befutott énekes vagyok, és félek, hogy kiütöm magam a megszokott nyeregből. Megértem őt, én is ezt gondolnám a helyében magamról.
-Azt hiszem, befejezhetjük a próbát. Van egy kis dolgom. - szólalok meg, ellökve magam a párkánytól, amikor látom Nanamit felállni a zongorától. - A szobámban leszek, szóval csak akkor zavarjatok, ha nagyon fontos.
Ezzel otthagyom őket. Nem érdekel, mit mondanak a hátam mögött. Amíg nem mondják a szemembe, addig nem. A szobámba érve pedig felcsapom a laptopom, kézbe veszem a gitárom, és amíg megpróbálok néhány dalt összehozni, hogy a stúdióban hozzákeverhessék a hangszereket, addig megpróbálok nem gondolni az elmúlt napokra.
|
| ChibiHitomi | 2012. 06. 29. 18:23:33 | #21806 |
 Karakter: Ittoki Otoya
Megjegyzés: Laurentnek - Tokiyának
- Kyaaa! Te atya úr isten! - hallatszik egy sikoly nem is olyan messziről. Remélem, hogy nem az amire gondolok... De persze nincs szerencsém. Két lány áll meg előttünk. - Tényleg ti vagytok! Adnátok autogramot? - Na, ennyit arról, hogy vidéken nem ismernek fel minket. Ráadásul a csaj visítása felkeltette az emberek érdeklődését, szóval most mindenki minket bámul.
Na akkor most mi lesz? - gondolkodom el, ám Tokiya hirtelen a kezembe nyom egy zsepit, majd elém áll...
- Sajnálom. De autogrammot csak a meghirdetett időben és helyen osztunk. Ha kivételeznénk, akkor minden utcáralépéskor letámadnának. Gondolom, megértik, hogy ez értelmetlen és kellemetlen - kezdi el mondani. Én közben gyorsan előkapom telefon és sötét kijelzőjén megnézem az arcom. Oh. Oh! Ez sok mindent megmagyaráz- - törlöm meg a szám környékét. - Megkérhetném önöket, hogy viselkedjenek csendesebben? Ez a park közterület, ahová a legtöbb ember pihenni jár - Tokiya feltűnően ideges. Mondjuk jogosan, hisz nem azért jöttünk ide, hogy letámadjanak. Szobatársam rám pillant, én pedig a vállára rakom a kezem, jelezvén, hogy nyugodjon meg. Valószínűleg vette az adást, hisz sarkon fordul és már menne, de ez a mozdulat is sikolyokat vált ki. A lányok csillogó szemekkel néznek rá... Miért esik ez rosszul? Ám ekkor Tokiya hátrafordul és kék hajába túr egy eszméletlen szexis mozdulattal. - Jössz Otoya? - A lányok csak úgy kattintgatják a gé... Úristen... ez... "egy eszméletlen szexis mozdulat"... Ezt hogy gondoltam?! Csak hümmögök párat, mert megszólalni nem nagyon tudnék, és már mellette megyek. Basszus. Nem hiszem el, hogy ezt gondoltam. Na jó. Gondolj valami másra! - utasítom magam. És ekkor eszembe jut.
- Tényleg, ezt Nanami küldte neked, hogy nézd meg - veszem elő a kottákat, egyetlen egy mozdulattal kikapja a kezemből és már nézi is meg.
- Csak ezért kerestél? - néz fel rám egy pillanatra, ám mintha egy hangyányi csalódást látnék benne. - A többiek mit csinálnak? - kérdez újra, ami meglep, hisz nem szokott ennyire... Hogy is mondjam... Érdeklődő lenni, de azért persze válaszolok.
- Öö... Nos, a többiek épp kártyáznak, vagy épp egymást szekálják. Natsukiék összetörték Masato vázáját, így kicsit feszült volt bent a hangulat, amikor eljöttem - vonom meg a vállam. Hát igen... Érett, összetartó sztárok vagyunk.
- Magyarán menekültél - jegyzi meg. De gonosz! Nem menekültem... Pusztán jobbnak láttam nem belefolyni a dolgokba. - Mond meg a többieknek, hogy ebédre visszamegyek. Még van egy kis dolgom - Mi? Hova akar menni? - kérdéseimnek hangot is adok, de előtte megint számba veszem jégkrémem.
- Dolgod? Dehát csak holnap kezdünk! - nézek rá.
- Lehet, de eszembe jutott pár sor, és mielőtt még az idegesítő zajongástól elszáll minden ihlet, leírnám őket. Viszlát ebédnél - indul el, de én még nem akarok búcsúzkodni, szóval valahogy vissza kell tartanom. Végül is miért ne mehetnék vele?
- Várj, veled mehetek? - megáll és rám néz, kiveszem a drága nasimat ajkaim közül és úgy kezdek el könyörögni. - Nem foglak zavarni, sőt, lehet még segíteni is tudok! Naaaaa! Léci! - igyekszem bevetni kiskutya szemeimet, de ő csak megforhatja sajátjait és lazán vállatt von. Vigyorogva eszegetem tovább fagyim, ami igazából jégkrém, de tök mindegy. Igyekszem halkan közlekedni, de még így sem tudok úgy menni ő. Úgy jár, mint valami ragadozó nagymacska.
Ahogy kiérünk a partra leül egy fa tövébe és kinyújtva egyik, felhúzva másik lábát előszedi a kottákat és egy tollat. Amíg ő mindenfélét írogat, addig jómagam el eszegetem a tple kapott jegescsodám. Néha még dúdolgat is. Hát ez édes... Na jó. Én komolyan elmegyek egy orvoshoz. Még egy darabig ott őldögélek mellette, mikor is megszólal.
- Kész - ahogy kimondja azonnal felállok és kinyújtózok. Én ennyit nem tudok egy helyben ülni. Megvárom míg Tokiya is feláll és csak azután idnulok el... De... Merre is kell menni?
- Miért álltál meg? - lép mellém.
- Hát...ööö... Mondd csak, te tudod merre kell menni, nem?
- Ja. Miért? - kérdezi furcsa hangsúllyal.
- Csak mert én nem tudom - vigyorodok el kínosan. Nem figyeltem merről jöttünk.
- Én... erre már nem tudok mit mondani - nyögi elkeseredetten... Most miért ilyen? De szemét! - szidom magamba, de azért utána inulok.
- Tokiya - mondom nevét, mire hátrafordul. - Még... Nem akarok hazamenni. Maradnál velem? - vigyorgok rá. Egy darabig csak csendben figyel. Mondj igent! Kérlek, mondj igent! - imádkozom magamban és igyekszem úgy nézni rá, hogy ne mondhasson nemet.
- Rendben - sóhajt beleegyezően. Mire én ösörmittasan a levegőbe bokszolok.
- Köszönöm! Mi lenne, ha elmennénk... - mondatomat nem tudom befejezni, ugyanis ismerős hangokra leszek figyelmes.
- Ha a kezem közé kerül esküszöm, hogy megfojtom! - hallatszik nem is olyan messziről (!) Shou hangja. - Egyszerűen ott hagy egy dühös Masatoval! Mégis mit képzel?! - Egyre jobban lesápadok, Tokiya meg ahelyett, hogy próbálna nyugtatni vagy vigasztalni, ahelyett csak lemondóan csóválja a fejét.
- Ugyan Shou-chan, nélküle nem lenne teljes a ST☆RISH - próbálja megnyugtatni a feldühödött szőkét Natsuki, de sajnos a hangok egyre közelebbről jönnek. Így megragadom Tokiya karját és futni kezdünk. Pontosabb én kezdek el rohanni, mint az őrült, őt meg rángatom magammal. Eé ez így megy egy... sok ideig.
- Na jó ebből elég! - rátja ki karját kezem közül. - Vállald a tetteidért a következményt! - ül le egy padra. Most, hogy így belegondolok fáradt és éhes is vagyok.
- De nem az én hibám volt! Ők törték össze a vázát! Ráadásul én még figyelmeztettem is őket, de nem hallgattak rám - magyarázom hevesen, ám a hangom egyre halkul és a következő mondatokat már csak suttogom. - Tokiya. Éhes vagyok. Meghívsz valahová? - Jó, tudom, nem szép dolog ilyet kérni, de ha neki nem lenne itt a pénztárcája, én is meghívnám őt.
- Tudod... Áhh. Minek is töröm magam? - teszi fel magának a kérdést és felállunk. Miről beszél?
- Nem értelek. Néha teljesen összefüggéstelen dolgokat mondasz - mondom neki kedvesen, ám pár másodperc múlva elkezd kiabálni.
- Én? ÉN?! Én beszélek összefüggéstelen dolgokat! Te vagy az, akinek minden második szava baromság! Miattad azt sem tudom, hogy hol vagyunk! Semmit nem értesz! - szavaira hátratándorok, szemeimbe könnyek szöknek, a lábaim pedig összecsuklanak. Hát így gondolja. Tudom, hogy néha naiv vagyok, de még sosem bántottak meg ennyire.
- Sajnálom, hogy gondot okoztam - állok fel remegve, miközben próbálom elnyelni könnyeimet és indulok el visszafelé.
- Várj, nem úgy gondoltam - Dehogynem...
- Nem kell magyarázkodnod, hisz nem vagyok senkid - megyek tovább sietve.
Csak este felé érek a házhoz. Egész úton rajta gondolkodtam.
- Megjöttem! - kiáltom el magam automatikusan. Shou szinte azonnal jön le a lépcsőn nyomában a többiekkel, már esne nekem, amikor meglátja az arcomat.
- Minden rendben? - kérdezi aggódva, majd kezét a vállamra teszi.
- Nem. Semmi sincs rendben - mennék egyenesen a szobámba, ám rádöbbenek, akkor találkoznom kéne vele. - Nanami.
- Igen Ittoki-kun? - néz rám nagy szemekkel. Ő is aggódik.
- Van másik szoba, ahol alhatnék? - Tekintetemből ki tudja olvasni, hogy nem szívesen indokolnám meg, így csak némán bólint és int, hogy kövessen. A többiek meg csak aggódva néznek engem. Kedvesek, hogy aggódnak... Vajon őket is idegesítem? Nanami kinyitja előttem az ajtót, én meg elmotyogok egy halk köszönömöt. Átrohanok előző szobámba, és már húzom is magam után új helyére. Fáj, hogy ezt mondta. Nem is értem, miért. Már mások is mondták, hogy idióta vagyok. Sőt, sokkal csúnyábban vágták a fejemhez, mint Tokiya. Mégis. Tőle valamiért jobban fájt.
- Ittoki-kun - nyit be dalszövegírónk. -, vacsora. - Erre egy pillanatig megcsillan a szemem. Már el is felejtettem milyen éhes vagyok.
- Megyek - indulok el. Amire nem számítok, hogy Tokiya is ott lesz. Nem baj. Nyugi. Végül is csak pár órája tiport a lelkembe. - ülök le az asztalhoz.
- Otoya, én... - kezdene bele, de csak leintem.
|
| Laurent | 2012. 06. 27. 12:42:25 | #21753 |
Karakter: Ichinose Tokiya
Megjegyzés: ~ChibiHitominak - Otoyának~
Tokiya:
-Nanami, kimegyek kicsit. A parkban leszek, ha keresnek.
Szólok a vállam felett hátra, mutató és középső ujjammal intve búcsút, és már ott sem vagyok. Még hogy csapatépítő hét.. Persze. Ezek mással sincsenek elfoglalva, csak azzal, hogy hogy másszanak egymás ágyába, vagy agyára. Bocs, hogy nekem a karrierem és az életem az első.
Ráadásul az egész csapat tele van amatőrökkel, akik idiótán vigyorognak a kamerába, vagy az interjúkon mintha csak egymást akarnák a megszégyenítésben túlszárnyalni. Fáradtan túrok a hajamba, és megmasszírozom az orrnyergem. Nem azt mondom, hogy utálok velük dolgozni. Sőt, Haruka dalai nagyszerűek. Amint megír egyet, szinte csapásra összerakjuk az első szólamtól az utolsóig, minden nehézség nélkül, és egy lendülettel még a koerográfia is megvan hozzá. Csak ne lenne a csapat egyik fele ennyire szeleburdi... Ren néha egész használhatónak tűnik, de amint rájön a csajozós ötperc, hozza egy lendülettel rám a hányingert. És nem veszi észre, hogy nálam hiába szeretne tüzet gyújtani. Az, hogy elárultam neki, hogy mindkét pályán játszom, még nem jelenti azt, hogy CSAK az ő nadrágjára fáj a fogam.
Bezzeg ottvan Nanami. Őt még közülünk senki se tudta becserkészni, pedig a legtöbben nyíltan, vagy fű alatt bepróbálkoztunk, és vagy észre se vette a nagy zenemániában, vagy csak visszakozva, bocsánatkéregetve eltűnt. Ő tényleg a zenének él-hal. Olykor elcsodálkozom a lelkesedésén, és azon a lendületen, amivel mindenkit magával sodor. Őszinte, és kedves, csak épp nem veszi észre saját magát. Ha egy kicsit adna magára, akkor ő lehetne a fősztár...
És ott van a szobatársam...
Ha már itt tartunk, az az alak pont olyan, mint ő. Zsebre vágott kézzel, lassan közelítem meg a jégkrémest, és egyre inkább biztos vagyok benne, hogy ő az. Na igen. Otoya. Ő annyira... Más. Szeleburdi, és gyerekes, és naiv, ugyanakkor az igazságtalansággal szemben kiáll, és helytáll. Néha a zeneszerzőnkre hasonlít, de ugyanakkor saját személyiség. És amilyen együgyű, persze nem esett le neki, hogy amikor szóltam, hogy ne egy szál törülközőben mászkáljon már a szobában, az nem azért van, mert szemérmességemet óvom, hanem mert a látvány, amit magával hoz...
A tökéletesen karban tartott testen lecsúszó vízcseppek, amik a szerteszét álló tincsekről hullanak le... És az a vigyor, ami mindig felvillan, akárhányszor csak megjelenik. Eleinte zavaró volt, és egy idő után élvezni kezdtem. Ez még zavaróbb és frusztrálóbb lett. De mivel senki sem akart cserélni velem, maradtam vele, és az igencsak nagy érdeklődést mutató.. khm... Bizonyos részeimmel.
És most tessék, itt áll, olyan pofával, mint akinek azt mondták, hogy elmarad a következő húsz évben a karácsony, és szemei kocsányon lógva csüggnek a pulton.
-Otoya? - kérdezem, de semmi válasz, hát az arca elé hajolok. - Hé, minden rendben? - na igen, ez az illat...
-Tokiya – ó anyám, mint egy nyafis ovis, aki nem akar aludni. - Én annyira, de annyira örülök, hogy itt vagy! -a nyakamba ugrik, én meg meglepődök. Nem szoktak csak így hozzámérni az emberek... - Segítened kell! - ugye nem kirabolták? - Itt a pénztárcád? Ez egyre gyanúsabb nekem...
-Itt. Miért? Ugye nem keveredtél nagy bajba?
Válasz helyett előbb a mancsát a homlokomra teszi. Tessék, már megint megérintett. És hozza magával a meleg tenyerét, meg a csillogó szemeit, és persze az illatát. Megőrjít.
-Jégkrémet akarok venni – na jó, vagy itthagyom, vagy lenyomok a torkán egy kocsinyi jégkrémet, kocsival! - Mi van?
Megragadom a vállát, és elszámolok magamban tízig. Nézzük. Ha most beépítem a jégkásába, nem lesz kivel énekelni, Haruka szomorú lesz, és nem fog tudni zenét szerezni, én meg előreláthatóan a címlapra kerülök, mert egy hullát gyalázok meg a park kellős közepén. Nem, nincs értelme megvernem. Sóhajtva engedem el.
-Te... nem vagy normális – és én sem. - Milyet akarsz?
Pillantok rá a pult elől, elvégre nem csak ő akar jégkrémet venni, és egyébként is feltartja a sort. Egy pillantás alatt ottterem az üvegre tapadva, és nyálcsorgatva nézi a választékot. Addig van alkalmam őt nézni. Hihetetlen. Hogy képes egy ember egyszerre vonzani és bosszantani? Ha legalább az előbbit kamatoztatva közeledhetnék felé! De amennyire rá van kattanva Nanamira, biztosan teljesen hetero. Ilyen az én formám..
-Azt!
-Melyiket? - kikészít, de most komolyan.
-Tokiya, ha fáradt vagy pihenj vagy igyál kávét – még hogy pihenjek! Miközben ő sztriptízel a szobában? Persze... - Miért vagy ideges?
-Mindegy. Akkor akarsz jégkrémet vagy sem? - hála az égnek elég könnyen terelhető nála a téma, és lám, már bólogat is. - Akkor most mutasd meg szépen, hogy melyiket szeretnéd! - ujját határozottan szegezi az üvegre, én meg szemem forgatom. - Akkor egy olyat kérünk. - és a száját betömő jégkrém már olvad is a kezében. - Gyere! - tiltakozás ellen a kezébe nyomom az édességét.
- Köszönöm szépen.
Ezek a szemek... Tényleg olyan mint egy gyerek. Nem értem, hogy mi lehet benne ennyire vonzó, hogy... Ah, mindegy is.
És hol van megint? Szerencsétlenkedik a csomagolással. Jesszus, ez nem olyan, mint, hanem tényleg egy gyerek! A könyökénél fogva lehúzom őt az útról, mielőtt még a biciklisek vagy egyéb kerekes mászkálók legyűrnék – kinézem belőle – aztán kiveszem kezéből a hideg édességet, és egy mozdulattal kibontom. Ennyit erről.
-Tokiya, te lenyűgöző vagy – csillogtatja rám a szemét.
-Ugyan. Mellesleg, mit is keresel itt?
-Téged – nyögdécseli teli szájjal - Tudod... a csapatépítőhét lényege a csapatépítés. Ezt még én is értem. Te pedig szó nélkül eltüntél – de ezt miért nem lehet jégkrém nélkül mondani? Felsóhajtok.
- A csapatépítőhét csak holnap kezdődik és nem szó nélkül mentem el, hisz Nanami-sant tájékoztattam.
- De az akkor sem ugyanaz! Nekem miért nem szóltál? - szemem sarkából pillantok rá, egy szóval se mondta soha, hogy a hollétem ennyire érdekelné. - Egyáltalán miért nem maradtál a házba?!
-Csak kijöttem kiszellőztetni a fejem.
Leülök egy padra, hátradőlve, de szinte azonnal reccsen mellettem az ülőalkalmatosság. Vetek rá egy oldalpillantást, de ottmarad a tekintetem az arcán. Ezúttal azonban nem a mosolya vagy a szeme ragadta meg figyelmem. Vajon tudja, hogy körszakállat olvasztott a képére édességből?
-Mi az?
Fontolóra veszem, hogy most lenyalom a képéről, de elvetem az ötletet. Nem honorálná, legnagyobb sajnálatomra. Szóval egy darabig küzdök a nevetés-kényszerrel, majd megadom magam. Szokatlan érzés, és gondolom, még szokatlanabb a látvány, hogy én itt kacarászok magamban, de ez a kép, ahogy bambán és értetlenül néz rám, maszatosan... A nevetés hamar elhal, de a jókedvem megmarad. Nem szólok neki, csak célozgatok rá, hátha nem esik le neki, és akkor még a szálláson is mindenki... megköszörülöm a torkom, és várom, hogy ő is visszatérjen a Föld nevű bolygóra. Nyitom a szám, hogy megjegyzést tegyek a szájára, de a következő hang minden jókedvem elmossa.
-Kyaaa! Te atya úr isten! - miért van az, hogy az ilyen sikoly a koncerten elfogadható, de egyébként a frász kerülget, és a libabőr ráz ki??? - Tényleg ti vagytok! Adnátok autogramot?
Nem, nem mi vagyunk. Megfeszülnek az izmaim, és az, hogy nem állok le gorombáskodni szokás szerint, csak annak köszönhető, hogy ezek rajongók, és nélkülük meg éhenhalunk. Otoya kezébe nyomom a zsebkendőmet, szemem sarkából pillantva rá, hogy amíg eléállok, addig törölje meg legyen szives a képét, vagy a fanfotóin végig szines körszakállal fog villogni. Bár lehet nem is bánná. Felállva tényleg eltakarom, a két hölgy elé állva, és ezzel a mozdulattal némi hátrálásra is ráveszem őket. Legalább már nem másznak a közvetlen közelembe. Hidegen villantom rájuk a tekintetem, de nem használ. A szerelem vak. Vagy a fangirlek is. Minden esetre a lányok összekulcsolt kézzel néznek rám, vinnyogva, és pattogva, hogy ,,úristen”.
-Sajnálom. De autogrammot csak a meghirdetett időben és helyen osztunk. Ha kivételeznénk, akkor minden utcáralépéskor letámadnának. Gondolom, megértik, hogy ez értelmetlen és kellemetlen. - szólalok meg, mire a lányok csak bólogatnak, de nem hagyják abba a visítozást. Mély levegő be, és kifúj. - Megkérhetném önöket, hogy viselkedjenek csendesebben? Ez a park közterület, ahová a legtöbb ember pihenni jár.
Jegyzem meg epésen, és bár a vinnyogás abbamarad, attól még a többi marad. Otoyára pillantok, aki ezalatt szerencsére megszabadult a maszatától, és épp a vállamra teszi a kezét, hogy fogjam vissza magam. Kifürkészhetetlen arccal fordulok sarkon, és hagyom ott a nézőket. Persze ettől a mozdulattól megint felhangzik a rajongó visítozás. Hajamba túrva pillantok hátra a vállam felett. Sűrű kattogások.
-Jössz, Otoya?
Heves hümmögés, és már mellettem is lépked. Zsebre vágom a kezem, és nagyra nyújtott léptekkel indulok vissza. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy vajon ilyenkor a legtöbben Hayato-t látják bennem, vagy Tokiyát? Komoran hagyjuk magunk mögött a parkot. Szemembe lógó tincseim eltakarják a környezetfagyasztó tekintetem, és valahogy hűvösebbnek is érzem a környéket.
-Tényleg, ezt Nanami küldte neked, hogy nézd meg.
Vágja a képembe és a hangulat közepébe szobatársam a kottalapokat, amiketegy mozdulattal kiveszek a kezéből, és némileg higgadtabban folytatom az utam. Hát, ha valamihez, ahhoz biztos jó érzéke van, mikor kell megszólalni, igaz, néha nem épp javítási céllal, mert volt már rá példa, hogy csak rontott a helyzeten néhány marha megjegyzéssel. De ő őszinte. Végignézem a kottát, és a fejemben már másznak is a szavak ide-oda. Zsong a fejem.
-Csak ezért kerestél? - pillantok rá, majd vissza a kottára. - A többiek mit csinálnak? - idegesít, hogy csendben van, mikor máskor be nem áll a szája.
-Öö... Nos, a többiek épp kártyáznak, vagy épp egymást szekálják. Natsukiék összetörték Masato vázáját, így kicsit feszült volt bent a hangulat, amikor eljöttem. - vonogatja a vállát.
-Magyarán menekültél. - jegyzem meg cinikusan, és a kottákat a hónom alá csapom. - Mond meg a többieknek, hogy ebédre visszamegyek. Még van egy kis dolgom.
-Dolgod? Dehát csak holnap kezdünk! - pislog rám teli szájjal a vöröske.
-Lehet, de eszembe jutott pár sor, és mielőtt még az idegesítő zajongástól elszáll minden ihlet, leírnám őket. - zárom le a témát. - Viszlát ebédnél. - kanyarodok el egy kis ösvényre, ami egy aprócska folyó mellé vezet.
-Várj, veled mehetek? - megtorpanva pilantok rá vissza. - Nem foglak zavarni, sőt, lehet még segíteni is tudok! Naaaaa! Léci!
Már megint ezek a szemek. Szemforgatva fordulok meg vállat vonva, ő meg elvigyorodva nyomja a szájába a maradék jegescsodát, és utána lódul. Tényleg szótlanul követ, igyekezve, hogy ne csörtessen, mert amíg én szinte hangtalanul lépkedek, addig ő trappol, mint egy viziló. Szám egyik sarka felkunkorodik, de szerencsére előtte megyek, így nem látja.
És mivel tényleg nem zavar, hát nekilátok kiagyalni a megfelelő szöveget. Tuti lesz a fiúknak még beleszólása, de attól még a vázlatot megírom, és a finomításokat meg ráhagyom a többiekre. Én a saját szövegem addig meg tökéletesítem.
A partra kiérve leülök a fűbe, nekitámasztva a hátam egy vastag tölgyfának, és kinyújtva egyik, felhúzva másik lábam újra előkapom a kottát. Szerencse, hogy toll mindig van nálam. Persze, ha rojongó kérne ezzel aláírást, előbb nyelném le. Nem szeretem, ha a kinézetem miatt ítélnek. Ha a tehetségem kéne nekik, nem mondom.
Amíg a szövegen dolgozok, hagyom a gondolataim csapongani. Persze ez többnyire a mellettem csendesen cuppogó Otoya körül forog, hiszen... Ideje lenne valakit szerezni magam mellé, mert megőrjít. Nem kifejezetten a modorával, vagy a stílusával. Hanem hogy olyan szabadon mozog mellettem, pedig ha tudná, hogy olykor egy hajszálon múlik csak, hogy nem esek neki...
Néhány helyen megjegyzéseket írok a dallamhoz, vagy kibővítem, a saját hangomra faragom. Elmélyülök a dallamban, hiszen ez az, amit igazán imádok csinálni. Átszellemült képpel írom a sorokat, és nem csak a vakvilágba, elvégre már van ebben tapasztalatom. Időnként még halkan el is dudorászom a dallamot, hogy kijöjjön rá a mondat. Végül fél óra múlva leteszem a tollat.
-Kész. - azt hiszem kicsit több elégültség csordult a hangomba.
|
| ChibiHitomi | 2012. 06. 26. 13:12:08 | #21727 |
Karakter: Ittoki Otoya
Megjegyzés: Laurentnek
- Akkor Otoya? Beszállsz? - bökdös Shou, miközben elkezdi osztani a kártyákat.
- Ja - vigyorgok, majd felveszem a kártyákat. Hmm... Két dáma, két hetes és egy tizes. Két pár. Ez egész tűrhető. Na akkor kockáztassak vagy ne? Inkább nem. - Egyet cserélek - dobom a földre a lapot és már kapom is a másikat, ami egy... kilences. Hát ez sem segített sokat.
- Shou-chan - nyújta el szobatársa nevét Natsuki -, én kettőt kérek - mászik a kicsi felé, aki ijedten hátrál. Hát igen, én sem örülnék, ha valaki ilyesmiket csinálna velem. Mire gonadolataimból felocsúdok a kisebb szöszi ordibál, a nagyobb meg próbálja becserkészni és egyre közelebb kerülnek egy vázához.
- Natsuki, Shou ennek... rossz vége lesz - próbálok beleszólni, de meg sem hallják. Végül is nekem mindegy és biztos Ren sem haragszik megérte. Ő nem olyan.
- Én a helyetekben nem mennék oda - jegyzi meg mellékesen az eddig csendben fekvő szobatulaj, de rá sem figyelnek jobban, mint rám. A páros pedig egyre csak közelít és közelít a vázához.
- Miért? - nézek rá értetlenül. És akkor megvilágosulok. Az már nem az ő felségterülete... Akkor viszont tényleg rossz vége lesz ennek.
- Mert... - kezdene bele, de a két szőke irányából csörömpölés hallatszik és persze, hogy ebben a pillanatban nyílik az ajtó és lép be Masa az ajtón. Nem kell a kékségnek sok idő mire felfogja mi történt.
- Öhm - kezdenék magyarázkodni, de Masato tekintete belém fojtja a szót. - Azt hiszem, megyek és megkeresem Tokiyát - hátrálok ki a szobából, de még elkapom Shou pillantását, ami mit ne mondjak elég sokat mondó és elég ijesztő. A folyosóra kiérve rögtön összefutok Nanamival, aki épp a veszélyzónába igyekszik.
- Nanami oda ne menj - mondom kínosan mosolyogva.
- Eh? Miért? - kérdez vissza halkan és értetlenkedve.
- Hát ööö... Az úgy volt, hogy elindultam megkeresni Tokiyát, ezért megnéztem Ren és Masa szobájába, de Tokiya nem volt ott és Masa sem, viszont Ren, Shou és Natsuki igen és aztán megkérdezték, hogy akarok-e velük pókerezni, én meg igent mondtam és aztán játszani kezdtünk, utána Ren kiszállt, de azt mondta nyugodtan maradhatunk, szóval tovább játszottunk, aztán Natsuki rámászott Shoura, aki menekült előle, így véletlen összetörtek egy vázát, amiért Ren biztos nem haragudott volna, de az már nem az ő szobarésze volt, és akkor érkezett meg Masato és elég csúnyán nézett, ezért jobbnak láttam kimenekülni a szobából, de Shou és Natsuki bent maradtak és Shou most nagyon ideges rám, mert ott hagytam, de Masato tényleg nagyon dühösnek látszott... - magyarázom hadarva zeneszerzőnknek nagy lendülettel, aki pár pillanatig még néz engem, aztán feldolgozza a hallottakat és végül kicsit megdöbbenve bólint. - Amúgy Nanami nem láttad Tokiyát?
- Legutóbb azt modta, a parkba megy - Hát akkor irány a park - indulok el. - Ittoki-kun - szól még utánam, mire hátrafordulok. -, ez a tiéd, ezt pedig odaadnád Ichinose-sannak? - nyom a kezembe kottákat.
- Persze - villantok rá egy vigyort és most már tényleg elindulok. Leszaladok a lépcsőn, be az előszobába, majd visszafordulok a konyhába felkapok egy almát és tényleg végre kilépek a házból... Ezt a tettet rögtön meg is bánom, mert olyan eszméletlenül meleg van, hogy csak na, de nem adom fel! Sietős tempóban indulok a park felé, ám lépteim egyre kisebbek és lasabbak lesznek. Alig érek ki a főútra, máris vánszorgok. Reménykedve nézek körül, hátha meglátom drága szobatársam, de nincs szerencsém. Úgy látszik tényleg kénytelen vagyok elmenni a parkba. Várjunk... Én egy - majdnem - profi sportoló vagyok. Nem fogok egy kis melegtől kipurcanni. Feléledt lendülettel indulok el újra célom felé. Lelkesedésemet fokozza, hogy meglátok egy jégkrém árust, azonnal nyúlok a farzsebemben lévő pénztárcához, ami... nincs a zsebemben. Basszus a szobámban hagytam. Neeee - üvölti belső énem. Ilyen nincs, hogy lehetek ilyen béna. Érzelmi állapotom kiülhetett az arcomra, ugyanis mindenki aggódva néz rám, én meg csak szomorúan és tehetelenül bámulom a jégkrémes standot.
- Hé, minden rendben? - hajol be elém Tokiya.
- Tokiya - nyafogom elnyújtva nevét -, én annyira, de annyira örülök, hogy itt vagy - ölelem meg hirtelenjébe, majd mikor elengedem egy furcsa kifejezés van az arcán. - Segítened kell! - nézek rá nagy komolyan, rajta meg aggódás jeleit vélem felfedezni - Itt a pénztárcád?
- Itt. Miért? Ugye nem keveredtél nagy bajba? - Ez kissé meglepő. Nem szokott így viselkedni. Kezem homlokára rakom, hogy ellenőrizzem nem lázas-e. De úgy látszik nem az.
- Jégkrémet akarok venni - mondom teljesen komolyan. - Mi van? - kérdezek rá bajára, mert elég érdekes fejjel méreget. Megfogja a vállaimat és már kezdene beszélni, de végül csak sóhajt. Nem értem...
- Te... nem vagy normális - enged el és megy a pulthoz. - Milyet akarsz? - fordul hátra. Ohh... Ő az én istenem. Rögtön mellette termek és az üvegre tapadva a választékot kezdem nézni. Szeretem, szeretem, nem szeretem, szeretem, szeretem... Wááá, olyan nehéz döntés, szemlélem tovább, amikor is felcsillan a szemem.
- Azt! - kiáltom.
- Melyiket? - kérdezi fáradtan.
- Tokiya, ha fáradt vagy pihenj vagy igyál kávét - nézek rá, mire ideges lesz. - Miért vagy ideges?
- Mindegy. Akkor akarsz jégkrémet vagy sem? - vonja fel szemöldökét. Mire azonnal hevesen bólogatni kezdek. - Akkor most mutasd meg szépen, hogy melyiket szeretnéd! - utasít lassan. Én meg kérésének eleget téve, némán rámutatok a választott fajtára. - Akkor egy olyat kérünk - mondja az eladónak. Jéé. El is felejtettem, hogy van ilyen. Ránézek, villantok egy ezer wattos vigyort, mire elpirul. - Gyere! - fordul sarkon szobatársam, miközben kezembe nyomja szerzeményünket.
- Köszönöm szépen - köszönöm meg óvodásmódjára. És már bontanám fel a csomagolást, de nem megy. Megállok, és újra próbálom széttépni a csomagolást. Tokiya észreveszi, hogy megálltam, visszafordul, majd meg ragad a könyökömnél fogva és elrángat a forgalmas útról a túloldalon lévő park szélére, ahol most egy lélek sem mászkál, hála a melegnek. Vicces, hogy az egyik oldalon tök nagy tömeg, a másikon pedig senki. Kérdőn nézek rá, de ő csak elveszi a kezemből nasimat és egy laza mozdulattal kinyitja. - Tokiya, te lenyűgöző vagy - nézek rá csillogó tekintettel.
- Ugyan. Mellesleg, mit is keresel itt?
- Téged - válaszolok teli szájjal. - Tudod... - kezdek bele - a csapatépítőhét lényege a csapatépítés. Ezt még én is értem. Te pedig szó nélkül eltüntél - kezdek hevesen mutogatni. Mire csak egy sóhaj hagyja el a száját.
- A csapatépítőhét csak olnap kezdődik és nem szó nélkül mentem el, hisz Nanami-sant tájékoztattam.
- De az akkor sem ugyanaz! Nekem miért nem szóltál? - meresztek rá hatalmas szemeket. - Egyáltalán miért nem maradtál a házba?!
- Csak kijöttem kiszellőztetni a fejem - ül egy padra és fáradtan hátradől. Kérdés és gondolkodás nélkül leülök mellé, mire rám emeli acélkék szemeit.
- Mi az? - döntöm oldalra a fejem, közben ha könyörögnének sem venném ki jégkrémem a számból. Egy ideig csak nézzük egymást, majd Tokiya elneveti magát. Majd újra rám pillant és - valószínűleg - arcomat látva még jobban rá kezd. Ritkán látni ennyire nevetni. Jól áll neki. - erre a gondolatra fülig vörösödöm és csak a kék hajú torokköszörülése hoz vissza a jelenbe. Ránézek, ő pedig már szokásos nyugalmával néz vissza rám, pusztán a szája szélén lévő kis mosoly árulkodik jókedvéről. Mikor látja, hogy tényleg figyelek rá, már komolyan neki kezdene valamit mondani, amikor is...
- Kyaaa! Te atya úr isten! - hallatszik egy sikoly nem is olyan messziről. Remélem, hogy nem az amire gondolok... De persze nincs szerencsém. Két lány áll meg előttünk. - Tényleg ti vagytok! Adnátok autogramot? - Na, ennyit arról, hogy vidéken nem ismernek fel minket. Ráadásul a csaj visítása felkeltette az emberek érdeklődését, szóval most mindenki minket bámul.
Na akkor most mi lesz?
|
|
