|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Aya-chan | 2013. 10. 31. 13:13:17 | #28001 |
 Karakter: Sorion
Megjegyzés: ~Királynémnek
Sorion a Márvány királynőnek
Minden falon van szemem és fülem, átlátom Gildraen minden lépését és minden sóhaját. Bár utóbbiból aligha van, éppen csak parányi, szinte füst, előbbiből viszont annál több. Kecses suhanással jár körbe minden sarkot, beszél a szakácstól a kancellárig a hadügyminiszteren át a kincstárnokig. Kimértsége, precizitása és alkalmassága nem kérdés, úgy van, ahogy azt a nyelvek járásából kikövetkeztettem… semmi sem kerüli el a figyelmét.
Eddig ügyet sem vetettem az olyan alantas dolgokra, mint a diplomácia – már magától a szótól is a hideg futkos a hátamon – hiszen Gid és a miniszterek mindent elintéztek. De látom már, kezd kirajzolódni, hogy az egyetlen, aki itt bármi hasznosat csinál az Gildraen. Sosem tartottam nagyra a minisztereket, aljadék nyomorult féregnyúlványok, de ezek után még undorítóbbnak látom őket… és ahogy kocsányon lógva bámulják, beszívják az illatát, hol ott az egyetlen, akinek ehhez joga van, az ÉN vagyok. Undorító.
Ahogy a folyóson sétálok, elhaladok egy portré előtt, mely őt ábrázolja… nem sokkal a házasságunk után készült, itt még egy kis élet is volt azokban az acélos szembogarakban. És, ahogy rám néz… még innen is csak vizslat, erről az élettelen tárgyról, csak ridegen, fennhéjázón bámul.
Azt hiszi, van hatalma…
De minden hatalom tőlem ered, tehát én vagyok a mozgatórugó, nem Gildraen, ezt azért tisztázni kell, még is… egy pillanat, egy röpke pillanat erejéig belém fonódik a gondolat, mely szerint Gildraen forgat mindent.
Persze… szerencsére hamar tisztul a látásom, így eszembe jut a legfontosabb. Kinek köszönheti mindezt? Kinek, ha nem nekem? Én vettem feleségül, minden, ami lett belőle az tőlem eredő, én adtam a gondolatait, a szívét a lelkét, nélkülem még most is jégcsapként lógna a szánalmas kis odújában azzal az istentelen teremtményével és a semmirekellő testvéreivel! Hálásnak kéne lennie, mégsem kapok tőle semmit. Semmit csak a gyalázkodó pillantást és a mártír szavakat. Még gyermeket sem tud nemzeni nekem, hiába vagyunk mindketten egészségesek…
S bár az orvos és a mágus is megesküdött mindenre, ami szent, hogy a nejem semmiféle szert nem használ a terhesség megakadályozására, most még is kezd gyanús lenni a dolog. Bár annyi bizonyos, hogy nem mernének hazudni nekem… tudják, hogy elevenen, és természetesen lassan égnének el, miközben csonthalmaikon, melyekről omladozva mállik le a hús, haláltáncot járok és kiröhögöm őket önnön balgaságaiért… mókás lenne. De olyan bűnt, melyért ez a „jutalom” még senki nem érdemelte ki. Innen látszik, hogy tisztelnek.
Igen.
Nos. Ideje csinálnom valami sokkal hasznosabbat.
Például leellenőrizni Karst, vagy is a Folyóbor városának legújabb italát, az Éjjeli őrt. Leleményes név.
Felhörpintek egy keveset, aztán megnézem, mit csinál az én csodálatos feleségem. Kiváló mókát eszeltem ki ma estére. Egy kicsit megszegjük ezeket a szabályokat. Elvégre nem várhatja el tőlem, hogy érintetlenül, apácaként feküdjön mellettem, immár a…második este.
Mire a hálószobámba érek ott vár az édes nedű, de valami szúrja a szemem… vörös pecsét. Vörös pecsétet csak is a királyi területek használhatnak. Ez egy vaskos példány, tehát nem kecsegtet semmi jóval. Mit is csináljak? Hozzányúlni nem fogok, elolvasni meg pláne. Inkább elégetem és ráfogom a küldöncre, aki behozta, hogy valójában a levél nem ért ide. Nem is értem, mire gondoltak, mikor ezt felküldették hozzám… mintha lenne időm ilyenekkel foglalkozni. Szánalmas.
Tekintetem erősen meresztem a pergamenre, amely lassan meggyullad és hamuvá égeti önmagát, ezzel felmentve az elolvasása alól.
Jöhet a bor.
~*~
Miért kell könyörögnöm? Mikor megkérdezem, hogy hol van most a királyné a választ csak a második ember tudja megadni… kérdem én, mi végre vannak ezek itt, a kastélyban, fényűzésben és jó létben? Nem ártana lecsökkenteni a haszontalan szolgák számát, szinte ellepik, beszennyezik a helyet, ahol járok. Örülnék neki, ha kellő bánásmódot kapnék, persze egyesek szerint sokat kérek. Hát azok az „egyesek” hamarosan baleset következtében kimúlnak, ha még egyszer meglátom őket.
- Királyném.
Szólítom meg vérmes hangon, bámulva tökéletességét, melyre szép hangsúlyt fektet. Lassan fordul meg, mint egy rémtörténet főhősnője, hogy kellőképp fokozza az izgalmat. Alig várom, hogy lássam a szemét, azokat a semmitmondó szemeket.
Ám mikor tekintetünk összefut, rám a csalódottság hatalmas árnyéka vetül. Meglehet senki nem vette észre, de én épp elég ideje élek vele ahhoz, hogy lássam. Hófehér bőre most lesápadt, rubinos ajkaiból kiment a szín, persze tartása épp olyan merev, mint szokott, de ezen intő jelek és a kisugárzása elárulja őt. Az emberek beszélnek valami új kórról, de amíg nem kaptam el, számomra nem létezik. És ami nem létezik, azzal nem foglalkozom.
- Sorion. – ejti ki nevem szokványos hanglejtőssel, mintha egy megunt játék nevét mondaná.
- Hogy telik a napod? – érek hozzá a márványos arcbőrhöz, melyet langyosnak érzek. Furcsa, Gid arca rendszerint jéghideg, fajtájából eredően, most még is melegebbnek érzem.
- Pocsékul. Remélem, hogy élvezed a szórakozást. – édesem… azért a nyelved még mindig éles.
- De még mennyire... – hajolok közel, hogy érezze a belőlem áradó vágyat és szórakozást.
- Remek. Megyek, megmentem a reménybeli utódaidnak az országot...
Mire reagálhatnék, hogy magára vessen, amiért az utódok még mindig csak reménybeliek, egyszerűen felemeli súlyos ruháját, cipője hevesen koppan a kövön és szó szerint faképnél hagy, amit nem tűrök! Hogy meri, mit képzel magáról ez a szemtelen hetéra?! Mit gondol, ki vagyok én, egy alantas cseléd, akinek nem tartozik semmivel? Hiába kiáltom utána nevét, nem reagál. Abszurdum!
Így akarsz játszani kedvesem? Felrúgva az alapszabályokat? Hát legyen, rajtam nem múlik, majd megtanulod, hogy a királyt senki nem játssza ki ezen a sakktáblán, még a királyné sem! Mondd Gid, mikor jössz rá, hogy bármit teszel, te húzod a rövidebbet?
~*~
A nap további részét érdektelenül a hátsó kertben töltöm, virágok sokasága között, melyek lassan kezdik elveszíteni a fényüket. Az élet ködként száll ki belőlük.
Bosszúságom, mely kedves feleségem miatt tört ki rajtam – újfent – csak itt tudom lenyúzni magamról. Mint kígyó a bőrét… az egyetlen hely, ahol megpihenve lehetek úrrá emlékeimen, szabadok úszkálhatok bennük, s azt idézem fel, amelyiket csak szeretném.
Neked kéne most ezt tenned helyettem. Neked kéne számolnod a felhőket, verset dalolva a szélben gondolkodni azon, hogy milyen virágokat ültess, vagy kit hívj meg a következő bálra. Ez a jog mindig is téged illetett meg, idősebb voltál én pedig sosem akartam király lenni. De minden másként alakult, az istenek más sorost dobtak az arcomba s ettől a mai napig szédülök.
Apám… te voltál az egyetlen, aki segítséget nyújthatott volna, erre még mélyebb szakadéka taszítottál. El kellett vennem egy nőt, aki gyémántokat megszédítő keménységgel viselkedik, az érzelmek teljes hiánya nélkül kell házaséletet élnem, ami már önmagában borzalmas, hát még így ebben a helyzetben.
Minden álmomat eltiportátok, bezártátok egy ládába és a tenger mélyére hajítottátok, hogy sose lehessen immár az enyém. Most pedig… csodálkoztok, mert biztos ezt teszitek, hogy miért vagyok olyan amilyen. Nektek eszetekbe sem jutott az, hogy csak repülni szeretnék, magasan, mindentől mentesen, tollpihe akarok lenni az északi szélben, vízcsepp a déli tengerekben, de ez a lehetőség örökre elpárolgott.
És ti isszátok meg a levét. Mert engem ugyan senki sorsa nem érdekel, főleg nem a népé. És ha a népet számításba sem veszem, akkor Gildraenét még csak észre sem akarom venni. De persze ő tesz róla, hogy eszembe juttassa idegesítő mivoltát. Ha egyszer meghal, biztosan szobrot állítatok neki, melynek címe A Mártír halála lesz és akárhányszor elsétálok előtte undorodva, öblösen röhögök fel.
~*~
Irritáló.
Csekély két órája arra várok, hogy őméltósága beméltóztasson jönni a hálószobába, de még mindig nincs itt. Nem elég, hogy a vacsorát azzal a kis üzenettel verte le, hogy túl sok a dolgom, ne várj meg, még a lefekvési időt sem képes betartani. És ha idegbajos leszek, ő van a legjobban megsértődve.
Áhh… ha jól hallom kinyílt az ajtó.
Bármennyire is vagyok felbőszült, a külleme mindig elkápráztat, így nem kiabálom le a haját. Néha ez az egyetlen, ami megmenteti a dühömtől.
- Ilyen későn, Gildraen? – kérem számon megfelelő arroganciával a hangomban.
- Most értem a sürgős teendők végére. Nem kellett volna megvárnod. – a blabla az nagyon megy, de hogy a kötelességeid közül, melyek felém irányulnak, egyet is megcsinálj az már smafu. - Általában nem jutok ilyen hamar ágyba. Legközelebb ne várj meg,
- Elvárom, hogy vacsora után itt legyél. – utasítom rendre, kezd sok lenni a rovásán…
- Most vacsoráztam, Sorion. – az agyamra megy.
- Ne feleselj! – ha nem lenne önkontrolom, rágyújtanám a szobát. - És a maihoz hasonlóan megy a reggeli. Velem kelsz és velem alszol. Egyetlen lépést se éjjel. Mire ágyban vagyok, elvárom, hogy te is itt legyél. Értetted, Gildraen?
Haját könnyeden rendezgeti, mintha itt se lennék… na ezzel tud még a halálba kergetni, ezzel a nemtörődöm stílussal. Komolyan kihúzza a gyufát, de garantálom, hogy azzal a lánggal nem csak egy gyertyát vagy dohányt lehet meggyújtani, hanem egy egész várost.
- Ha képes leszek rá, teljesítem. Ám nem ígérhetek semmit. Sötét idők járnak az országban, és minden problémával foglalkoznom kell, ami felmerül, mert maguktól nem oldódnak meg, ha behunyom a szememet. Örülök, hogy a te napjaid jól telnek, esedezem hát, az enyémet se lehetetlenítsd el még jobban. Igazán próbálok helyt állni, de így nehéz lesz.
Most pattant el az utolsó idegszálam, az asztalon lévő akármit teljes erővel a falhoz vágom és felállok a székből. Ha próbálnál megfelelni, helyt állni, ahogy te fogalmazol, akkor nem verném szét a berendezést, de te nem próbálsz, egyszerűen sportot űzöl a kiidegelésemből!
- Sértegetsz talán? Vagy célozgatsz valamire?
- Nem. Csupán annyit mondtam, hogy kérésed lehetetlen. Ha az lenne, megtenném, hiszen nem mondhatok neked ellent. – a nap első elfogadható mondata… - Ám lassan észrevehetnéd, hogy nem te vagy az első a világon. Mert ország nélkül nem leszel király. Akkor pedig kénytelen lennél dolgozni, hogy ne halj éhen. Amennyiben ez a lehetőség nem kívánatos számodra, úgy végtelenül hálás lennék, ha végezhetném a teendőimet anélkül, hogy egyszerre kelljen két helyen lennem. Engedd meg, hogy az országodat fenntartsam neked.
Befordul a miskárolásra érdemes állatkája felé és az est további részében úgy érzem nem fog megszólalni, bár csak az kéne, még egy ilyen önelégült, magát fényező monológ és a mérleg tényleg kibillen. Talán most a hallgatás a legokosabb dolog, amit tehetek.
~*~
Egész éjjel alig aludtam valamit. A gyűlölet ébren tartott, beitta magát a vérembe, ott motoszkál minden levegővételemben.
A Nap felkeltekor már rég ébren vagyok, csupán mereven, megfeszülve fekszem az ágyban, várva, hogy elejthessem a prédát. Mert nem kétség, hogyha ma nem teszek valamit Gildraen rakoncátlan viselkedése végett, akkor kicsúszhat a kezemből az irányítás, mi több a tekintélyem is véka alá kerülhet.
Mikor királyném kikel az ágyból én is így teszek… kezdődjön a játszma, melynek kimenetele az én javamra fog eldőlni.
- Áhh, jó reggelt! Bár azt hiszem, neked még nem kellene felkelned, addig alszol, amíg szeretnél nem igaz? – csak vigyorgom rá, hidegen hagy a mázba bújtatott sértés. Beletúrok hajamba, majd könnyed mozdulattal veszem le ingem.
- Vetkőzz le. – közlöm egyszerűen, minden érzelem nélkül. Felém fordul, néhány hajtincse eltakarja vérvörös szemeit, de így is átlátok rajta, nem kétség, megdermedt az utasításomtól.
- Tessék? – remeg meg a hangja, mintha egy pillanatra cserbenhagyták volna a hangszálai. Egyenesen felé lépek, s lenézve az alabástrom testre közlöm újra, még ridegebben. – De… megígérted! – tör ki belőle.
- Hol érdekel az engem? Te tényleg voltál olyan naiv és azt hitted állom a szavam? – teszem rá kezem a gömbölyű vállakra, s lehúzom a bársonyruhát, egészen kulcscsontjáig. Vigyorom csak tetézi rémült tekintetét. – Drágám, talán még emlékszel, de ha nem, felfrissítem az emlékezeted… - lépek el mellőle hátat fordítva neki. – A kifigurázásommal nagy hibát követtél el. Úgy sejtem, nem mérted fel a tetteid következményét, ezáltal nem gondoltál arra mi lesz a szerinted okos gondolatok eredménye. Gildraen… - fordulok felé, s lassan, komótosan lépek remegő alakjához. A szobában szinte markolni lehet a feszültséget, érezni, ahogy a tűz felolvasztja, vagy inkább megsemmisíti a jeget. – Azt hiszed, bohócot csinálhatsz belőlem?
- Nem. Tegnap csak az igazságot mondtam el, az, hogy nem békélsz meg vele, nem az én hibám és sajnálom, ha ez bosszúságot okoz.
- Fogd be a szád! – üvöltöm el magam úgy emberesen. – Most azt csinálod, amit mondok! Leveszed a ruhád, vagy ha nem esküszöm, cafatokban tépem le rólad! – hangom betölti a szobát.
Hangsúlyom és kisugárzásom meghozza a kívánt eredményt. A ruha vörös övét kioldva lazítja meg a bársonyos anyagot, s az kezd lecsúszni lassan, egészen lassan… mintha a pillanat is órákká nőne. Háta mögé állva magasodok felé, de nem érek hozzá, elég, ha érzi a belőlem áradó dühöt és élvezetet. Szívesen nézném a siralmas arckifejezését, de így csak még hatásosabb a tervem.
Mindazonáltal teste csak néha remeg meg, kicsit, mintahogy a hűvös szél megrezzenti a fák levelét, úgy viselkedik ő is. Vehemensen tartja magát, de tudom, hogy mit érez, tudom, hogy fél. És ami a legszebb, tőlem fél!
Végül a hálóruha a földig csúszik, felfedve ezzel az általam ismert gyönyörű, íves testet. Mélyen magamba szívom friss, különleges illatát. Nem olyan, mint a többi nőé… nem áraszt magából melegséget, biztonságot vagy édes virágillatot. Nem… olyan, mint az északi szél, ami magával hozza az ismeretlent, olyan, mint a hegyoldalban növő havasi gyopár, az árnyakban megbúvó finom levendula. Titokzatos, sejtelmes, magával ragadó.
És ezt valójában imádom benne, ez a különlegesség csakis hozzám tartozik.
De, hogy így is maradjon, kénytelen vagyok megleckéztetni s ezt magának köszönheti.
- Érzed ezt?
- Mit? – hangja komor, egyhangú inkább elvágná a torkát semmint, bármilyen rémület legyen tömör szavaiban. A kis kitartó.
- A megalázottságot kedvesem. – füléhez hajolok – Hogy ott, és akkor alázlak meg, amikor akarlak, s neked tűrnöd kell. Hiába küldesz a pokol kénköves bugyraiba vagy a tenger sötét fenekére, esetleg kívánsz számomra lassú, nehéz halált, mindez nem számít, mert alám vagy rendelve. Úgy kell táncolnod, ahogy én fütyülök. – teste megfeszül, végre magára erőltet némi haragot, de így csak még kívánatosabb – Amíg a Nap váltja a Holdat, míg az élőből holt lesz, míg a feleségem vagy, addig ez a rendszer. És ha úgy döntesz, szeretnél a magad ura lenni, esetleg szégyent hozni rám, garantálom, nem leszek ilyen finom. Megértetted?
- Igen Sorion. Megértettem.
- Helyes, reméltem, hogy így lesz. Akkor állom a szavam.
Nem lépve elé – bár nehéz, nagyon nehéz nem végignéznem és berántanom az ágyba, még így is alig tudtam megállni, pedig csak combtól lefele láttam, azt is hátulról hiszen haja mindent eltakart – egyszerűen kisétálok az ajtón.
Eszem ágában sem volt szeretkezni vele, az egyetlen célom az volt, hogy ne vigye túlzásba az ellenem irányuló tetteket. Egyszerűen szólva a cél maga volt a megfélemlítés.
Mélyen megkönnyebbültem. Úgy érzem ennyi talán elég lesz ahhoz, hogy kordában tartsam, bár Gildraennél sosem lehet tudni. Mindig okoz meglepetéseket, a kérdés, hogy most lesz e mersze bármivel is visszavágni. Hiába reménykednék a teljes behódolás mellett, az sosem fog megtörténni. Pedig ha szót fogadna, ahogy azt egy feleségnek kell, pláne ha királynő is, akkor esetleg… igen, esetleg nem kéne barbár módszerekhez folyamodnom. De mit tehet az ember, ha kihozzák belőle az állatot?
Persze ez a bizonyos állat most egy mókussal sem ért fel, finom, mondhatni gyengéd voltam vele. Tényleg megszeghettem volna a szavam, hiszen én vagyok a király, azt teszek amit akarok. Bár különös módon ez Gidnél mindig nehézségekkel jár. Néha olyan dühös vagyok rá, hogy legszívesebben felpofoznám, de mikor odakerül a sor, egyszerűen nem tudom megütni. Mikor rám néz azzal a skarlátszínű szempárral, úgy érzem hozzá sem szabad érnem, mert a márvány, amivel bevonja magát mutatós ugyan, de gyönge. Alatta csak üveg van, törékeny kristály, ami egy pöcköléstől is darabokra esik.
Még is micsoda ellentétek uralkodnak benne… tényleg gyengének látom még is mit képes kiállni, valószínűleg egy komplett csorda is átvonulhatna rajta, akkor sem sérülne meg. Az emberek hiába vennék a szájukra, ilyen vagy olyan okokból, egyszerűen nem hatna rá. Időnként elképzelésem sincs, mi zajlik le benne egy-egy nap. Most ezt gondolom… de lehet, holnap megint kihoz a sodromból és másként fogok vélekedni.
Ezért ez a játék, most olyanok vagyunk, mint az élő sakkfigurák. Én irányítok, mert én vagyok a király és ez a javadra fog válni. És ha már hazás életet nem élünk, akkor legalább ez szórakoztasson. Meg a vadászat… és az ivás. Jobb is lesz, ha összeszedem magam, hamarosan vége az idénynek, addig még egykét bőrt le kell húznom.
Visszatérve a hálót üresen találom, az egyetlen változás, hogy a törött akármik már nincsenek itt, az ágy be van vetve és természetesen ki van szellőztetve. Jó sokat járkálhattam, ha már mindent megcsináltak.
A vadász felszerelésem mindig a szobában van, így hamar el tudok szabadulni innen. A medvebőrből készült tegez és alkarvédők felkerülnek, hosszú pamut felsőmet betűröm a nadrágba, felveszem az övet is és az erkélyről távozva indulok az istálló felé.
Hallom Ignis hangos vijjogását, felpillantok a kissé borús égre, ékes tollai átmetszik az eget. Felnyergeltetem a legjobb lovat és kivágtatva a rengetegbe végre magamon érzem a szabadság suhintását. Nincs szükségem másra, ha az íjász holmim és Ignis velem vannak. Remélem vacsorára szarvast vagy őzt fogunk enni.
~*~
Megfelelő irányban vagyok, a szél is kedvező, így az őz nem fogja érezni az illatom. Már a számban érzem az ínycsiklandó vörösboros mártásban készült vadhús ízét… halkan lélegzem, lábam alatt még az avar sem rezzen meg.
A suta mit sem sejt, lelegelészik, míg teheti. Hátamra erősített tegezemből előveszek egy erősebb nyilat, ennek a hegye megfelelő lesz, ha jó helyre lövöm, rögtön leterítem. Belehelyezem a vesszőt az idegbe, majd kifeszítve célzok. Kezem egészen kicsit remeg az ideg erőssége miatt, de így még elviselhető a milliméternyi kitérés.
- Felség! – ordít valaki, a hang irányába fordulok majd vissza az őzhöz, de már csak hűlt helyét látom. A szentségit! Rögtön felmegy bennem a pumpa, bárki is ez, megölöm. Felpattanva leshelyemről látom, hogy egy küldönc az. Egész testében remeg. Ne aggódj fiam, nem sokáig kell már remegned.
- Te eszeveszettet idióta! Idecsörtetsz, mint valami vaddisznó, elűzve a zsákmányt és még van pofád ülve maradni a lovon? – hadovál, ugrik is le rögtön hajlongva, beszél, beszél, beszél de semmit nem értek. – Ha a következő szavad sem értem elbúcsúzhatsz semmirekellő életedtől!
- Uram kérem, azonnal jönnie kell! – és még parancsolgat is az istenverte – A királynőről van szó! – liheg s a szó hallatán felkapom a fejem.
- Mi van a királynővel? – remélem azért hív, hogy a vadászati lakomára kelljen kiválasztanom két ugyan olyan színű terítőt, mert akkor biztosan felgyújtom az erdő ezen részét is.
- Összeesett a hadigyűlésen, lázban ég az egész teste! Vissza kell jönnie, mindenki elvesztette a fejét, káosz uralkodik az egész kastélyban.
- Ez mikor történt?
- Úgy egy órája felség.
- Egy órája?! Te félkegyelmű! – vágom neki a legközelebbi falnak. – Miért nem jöttél előbb?
- Legalább tíz ember kereste önt uram, kérem ne bántson!
Felugorva a küldönc lovára szélsebesen vágtatok vissza a kastélyba. Egy egész órája?! A sok elmebajos, idióta, agyalágyult kretén! Mindent a saját kezemmel belezem ki és gyújtom fel! Igaz lenne, hogy egy új kórság tényleg felütötte a fejét? Lehetetlen… és még is igaz? Ha Gid elkapta… az… nem, nem lehet az a betegség, hiszen az ő teste nem bírja a meleget, a lázba belehalhat. A hósárkányok számára a láz olyan lehet, mintha vassal égetnék őket belülről, a fájdalom iszonyú. Oda kell érnem!
~*~
Ezt a paripát is a vesztőhelyre küldöm! Olyan lassú volt, mint egy sebzett egér, az isteni!
Mikor belépek a várba, emberek hada rohamoz meg kétségbeesetten, rémült tekintettel, kérdeznek, de nem tudok választ adni.
Rohanva érek fel Gid szobájába, ahol már vagy tizenöt ember bent van. Mint egy jégkamra, olyan hideg van.
- Felség, végre! – ha az udvari mágus is fél, az… hát az…
- Hogy van? – kérdezem meg tőle és végigfuttatom szemem a káoszon. A gyógyítók tehetetlenül hűtik a testét, hiába van alig 10 fok a szobában, látom, ahogy Gid testéről szinte elpárolog a jeges víz.
- A helyzet kritikus uram. A királynő – a mondat további részét nem hallom a hangzavar miatt.
- Takarodjanak! – ordítok még a gondolataimat sem hallom – A csőcselék azonnal tűnjön innen! – a szolgálók és miniszterek septiben, az utóbbiak káromkodva hagyják el a szobát, így már csak négyen maradunk bent. A mágus, két gyógyító és én. Odalépve Gidhez még a szívem is kihagy egy ütemet… nem az a fajta vagyok, aki bármitől is megrémül, de ez… lehetetlen. Teste rázkódik, szemei résnyire nyitva vannak, tudom, hogy néz engem, de nem lát. Mi lesz, ha meghal… mit fogunk tenni? Én mit fogok tenni?
- Sorion… - hangja olyan halk, hogy alig hallom. – A küldönc… él?
- Micsoda kérdés ez, jóságos ég! Hogy tudsz ilyenkor erre gondolni? – hangom idegességemben acélosabb a kelleténél. – Persze, hogy él.
- Ne…öld meg. Régóta kerestek, nem…nem az ő.. hibájuk. – nem hiszem el, hogy most is.. áhh!
- Ne beszélj kérlek, ezt is nekem kell mondanom?
Állok fel mellőle, halántékomra téve a kezem… szentségit! Hogy történhetett ez meg? Hogyan?
- Felség, kérem higgadjon le.
- Maga meg kussoljon vagy én hallgattatom el! – vetem oda az egyik gyógyítónak. – Szart sem ér amit csinál, nem látja?
- Uram, kérem. – szólít meg a mágus félrevonva. – A királynő állapota hósárkány mivolta miatt egyre rosszabb. Sokkal nehezebben bírja el a betegséget, mint egy ember. Testének a láz maga a lángtenger… Az a szerencsénk, hogy erős, így küzdeni tud, de attól tartunk… nem sokáig.
- Hogy érti ezt?
- Nem tudjuk az ellenszerét felség. Nem tudjuk, mit tegyünk… és keletről meg akarnak támadni minket, önnek most erre kell figyelnie és
- Na idefigyeljen maga agyalágyult! – emelem fel palástjánál fogva ezt a senkiházit – A feleségem lehet, hogy haldoklik, rohadtul nem érdekel, bárki is akar támadni! Maga meg a pereputtya azonnal idehívnak valakit, tudóst, bölcset, sámánt, táltost vagy az Atyaúristent, engem nem érdekel hogyan, de órákon belül érkezzen meg! Ha nem maga lesz az első, aki meghal. Világosan beszéltem.
- Sorion kérlek… igaza van. Az országgal kell.. foglalkoznod.
- Gildraen, én vagyok a király, azt teszem amit kell! És itt maradok, nem érdekel mit mondasz. Főleg most nem.
- Sosem érdekelt…
A mágus elfogadva, mivel nincs más választása elindul a társaival.
Édes istenem… mihez kezdek, ha meghal?
Még hozzá sem érhetek, hiszen az én testem túl meleg, csak ártana… nem tudok, mást csak állni és… állni.
|
| Laurent | 2013. 08. 16. 22:57:58 | #26942 |
 Karakter: Gildraen
Megjegyzés: ~Aya-chan~ Királyomnak
Gid
Hosszú volt a nap. És hogy a férjem is hívat a lakosztályába, úgy érzem, meg kell bolondulni. Én ezt nem fogom sokáig bírni épp ésszel. Azt hiszem tényleg ideje, hogy gyereket szüljek, mert akkor talán rá lesz kényszerítve, hogy foglalkozzon az országgal, mert hogy én nem fogok, az is biztos. Fáradtan dörgölöm végig arcomat, majd felöltöm a közömbös álarcomat, és egy szál köntösben lépkedek a háló felé. Hát... legalább hamar végez, és jöhetek végre aludni.
- Áhh, kedvesem foglalj helyet.
Egy pillanatra megzavar ez a fura kérés. Hát nem ágyban akarja...?? Vagy valami másért hívatott? Leülök hát, de nem kényelmesedek el, nem akarok hosszú időre maradni. Amint lehet, távoznék. És lám, férjem mellém ül, egy pillanatnyi csend támadt, majd megszólal.
- Kellemes volt a délutánod?
Szokatlan. Talán valami baja lehet a királynak? Esetleg hívassak kuruzslót? Lehet hogy megzápult az agya a napon... teljesen irracionálisan viselkedik. Összekaparom magam, hiszen nem lehetek illetlen, és válaszolok.
- Kielégítő volt.
Rápillantok, két kezem az ölembe ejtem, és nézem őt. Nem hinném, hogy tényleg érdekelné, mekkora vita kerekedett a tárgyalások alatt, és hogy mekkora kudarcot vallottam egy új paragrafusnál. Vagy az, hogy a zavargások közelítenek a főváros felé. Ahogy az sem, hogy egyre többen halnak meg valami fura, fertőző betegség miatt. Ahogy az sem, hogy délen végre esett, így elcsitultak a lázadások... Nem is terhelem őt ilyenekkel, felesleges lenne. Nyugodtan nézek hát Sorion szemeibe, és várom, hogy megtalálja rajtam, vagy a válaszomban, amit keres, majd ágyba vonszoljon és aztán végre mehessek. De csak nem lép. Hát nekem kell ezt a kellemetlen csendet megtörni.
- És neked... hogy telt a napod?
- Jól. Meglehetősen érdekes volt. Egy nagyon szívmelengető jelenetnek voltam szem és fültanúja… a kertben.
- A kertben?
Fülem mögé simítok pár elszabadult hajszálat, és mielőtt még levegőt vehetnék, már érkezik is az első csók a nyakamra, és összekulcsolja kezeinket. Ajkai nem hagyják abba, bármennyire is szeretném, csak ülök és tűröm, hogy a korpuszomat csókolja. Ám ugyanakkor karjában tart, nem engedi, hogy továbblépjek, pedig szivesen elterelném a figyelmét.
- Bizony a kertben… - fülembe duruzsol, csókol, engem pedig a hideg ráz. – Tudod mit láttam? – hogy megállítsam a szavakat, tenni kellene valamit, de ez olyan, mint a vihar, nem akadályozható meg, csak elviselhető. Félek. Érzem, ahogy az adrenalin felbugyog bennem. – Téged láttalak Gid… amint nevettél. – kissé elenged, és kényszerít, hogy ránézzek, bele azokba a számító szemekbe, amik már tudom, mit keresnek. – Felettébb élveztem, kedves jelenet volt. Tudod… eddig azt hittem olyan szikla vagy, melynek hiába mossa víz a peremét, az sosem hajlik meg, de ma megtapasztaltam, hogy azért van, ami képes úgymond… megszelídíteni.
- Úgy vélem… a nő, akit láttál nem lehettem én, mivel ma álló nap a kódexet olvastam, vagy audienciát vezettem. – késő bánat, meg nem másíthatom a helyzetet.
- Akkor az állatkád miért volt ott? Nélküled sehova egy tapodtat, sem megy. Most is itt van, biztos vagyok benne. – feláll bort önteni, én meg az ajtó mellett nyújtózó Luira pillantok... a fenébe. – Erre inni kell. – elveszek egy poharat, koccintunk, de nem akarózik inni. Olyan, mintha a saját bőrömet innám el... – Ó, ne légy már ilyen fukar. Véleményem szerint ez könnyítő esemény lehet a kapcsolatunkra nézve.
- Sorion. – harag mögé bújtatom a félelmet, azt már úgyis látta. – Azért, mert ma egy ezrelékének tanúja voltál, annak, ami bennem van, ne hidd azt, hogy bármit megengedhetsz magadnak! – akárha a kancellárt utasítanám rendre. Nem szabad elszabadulnom. – Ne plántálj magadba olyasféle gondolatokat, melyek nem lelnek táptalajra. Belefulladnál a kudarcokba. – lecsapom a poharam, és várom, hogy eleresszen, elengedjen végre.
- Aludj itt. – ha álarcom nem lenne tökéletes, most azt hiszem tátott szájjal néznék a férjemre... tényleg ő lenne ez a fiú előttem? – Azt akarom, hogy ezen túl itt tölts minden egyes éjszakát, elvégre házasok vagyunk. És hajnalban nem mehetsz el, ahogy azt tenni szoktad… a reggelt is itt kell elköltened egészen addig míg másként nem határozok – mosolyog, én pedig úgy érzem, pallos lebeg a nyakam felett. Inkább a hóhér akasszon fel!
- Ezt nem teheted meg velem…
- Ne érts félre. Nem azért teszem ezt, mert én annyira szeretném… nekem is új a dolog. – mint egy oroszlán, aki a báránykát csábítja el... – Tulajdonképpen ezt érted teszem. Azt akarom, hogy azt a vaskos páncélt, amit nap, mint nap magadra öltesz, először előttem vedd le, majd később a királyság előtt is, de persze a csőcselék igazán ráér, a fontosabb én vagyok. Meg akarom tapasztalni minden érzésed. – felállva közelít az Önzőség példaképe, Lord Akarom. - A haragod. – mögém lépve újra fülembe súg, én pedig úgy érzem, megfojtani akar. – A boldogságod, a szereteted, a gyűlöleted… szükségem van mindegyikre látni és hallani akarom őket.
- Elment az eszed… - sarkon fordulva menekülnék, de nem hagyja, sőt magához ránt. – Engedj el! – úgy érzem, hogy ha nem hagy békén egy kicsit, akkor felrobbanok, márpedig nem hinném, hogy képes lenne elviselni, amit olyannyira látni akar.
- Gildraen. Csak itt kell aludnod. – hogy képes ilyesmire, miért lett ilyen? – Nyilván másra számítottál. – nem tudom, hogy ordítsak, sírjak vagy hisztérikusan nevessek... mert ezt a helyzetet biztosan csak álmodom. Ez az egész egy nagyon rossz álom lehet csak. – Mást nem kérek.
- Ha csak ennyi... -lassan elenged, én pedig megnyugszok látszólag, belül azonban sikítani akarok.
- Csak ennyi. Ha te nem akarsz mást.
Kacsint, majd elfordulva kissé az ágy felé int. Megzavar. Nem értem, hogy miért teszi ezt. Ma megengedtem magamnak egy kis lazaságot, egy kicsit lejjebb eresztettem az álarcomat, és ő meglátta. Miért kellett ott lennie? Ezentúl tudom, folyton a sarkamban lesz, azt próbálgatva, meddig kell elmennie, hogy tovább eresszem az álarcom. De amilyen makacs vagyok, tudom, hogy ez nem fog neki sikerülni. Tudom, mire kíváncsi, hogy mi kell neki. Hát nem fogja megkapni. Nem, ha rajtam múlik!
~*~
Ahhoz képest, hogy mennyire feldúlt voltam, nagyon könnyen elaludtam. Nem volt ugyan kellemes, mert állandóan melegem volt a férjem mellett, de számítanom kellett volna rá. Most is valami fura zajra ébredek, és kissé kábán nézek körbe, próbálva rájönni, hogy hol vagyok, és miért vagyok itt. Aztán kiugrok az ágyból, ahogy annak a tollgombócnak a karmai között meglátom Luit. Elszabadult hajam mint valami fúriáé, úgy leng körbe, ahogy sietek a férjemnek segíteni.
- Hehh... játszanak. - zavart nevetés, majd némi ügyetlenkedés. - Ignis, mi ütött beléd?
Be kell valljam, mióta házas vagyok, sosem élveztem ennyire a férjem látványát. Aranyos, fiatal, játékos és segítőkésznek tűnik, ugyanakkor mintha kicsit zavarban lenne... Talán aggódik is a pomatomért... aprócska mosolyra húzom ajkaim, és odalépek.
- Lui! Várj, segítek.
Óvatosan szedem ki a hópomatot annak a rusnya tyúknak a karmai közül, majd hagyom, hogy rám mászva kifújja magát szegény. Ha egyszer tényleg baja esne, nem tudom, mit tennék. Ő az egyetlen, aki felé bármilyen érzéseket táplálok, aki miatt még úgy érzem, érdemes életben maradnom. Rajta kívül senkim sincs. Szerencsére, amíg ilyen komor dolgokon agyalok, a férjem a földbe temeti arcát.
- Köszönöm. - azt hiszem, jól esik nekem, hogy ha kötelességből is, de segített.
- Magamra hagynál végre? Biztos készülődnöd kell és zavarsz is. Illetve ne felejtsd el a tegnapi megállapodásunkat. Még feltételezni se merészelj mást, ezen nem változtatok. Sem most sem máskor.
Ha rám nézne, talán megijednék, de így kissé... komikusnak látom a helyzetet, nem olyan kilátástalannak, mint tegnap. Azt hiszem, hiába az éjjel az én igazi napszakom, mégiscsak a nappali fénynél látom tisztán a dolgokat. Arcomra közömbösséget erőltetek, majd kivonulok a szobából. Ideje a mókuskerékbe ugrani.
~*~
A nap hosszú, ám mégis túl rövidnek tűnik. Hiába a szép reggel... egész nap valahogy olyan érzéskerülget, mintha minden sarokból Sorion nézne rám. Márpedig minden a helyén. Sötét színű ruha van rajtam, keményre húzott fűzővel, hogy minden nehéz légvétellel emlékeztessem magam a király döntésére, létezésére, és az én nyomoromra. Karcsúnak látszom, kívánatosnak, sokan rajtam is felejtik a szemüket, ahogy mindig. Ám akár várparancsnok, főszakács vagy kincstárnok hajol hozzám közel valami buta ürüggyel, hűvösen elhajolok előlük, ahogy mindig, és jeges pillantásommal a pokol bugyraira küldöm őket.
Hajam szoros kontyban, szinte minden hajszálamat külön érzem. Egyetlen ékszerem csupán az apámtól kapott medál, amihez két kemény küzdelem között nyúlni szoktam némi fohászért, vagy egy kis megsegítésért. És közben úgy érzem, hogy a mindennapok felőrölnek, akármilyen komisz terhet ró rám az udvar. Délelőtt újra a tanácsban ülök, amit félbe kell szakítanom valami sürgős ügy miatt. Lám, ideje a szomszéd királyság kihívó üzeneteivel is foglalkozni. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Ebben is egyedül döntsek talán? Érdekelné ez egyáltalán Soriont?
Hát csak úgy hagyom, felküldve a szobájába, hátha vet rá egy pillantást. A válasz ráér azoknak a frátereknek. Az ebédet kihagyom, mert az udvari orvos négyszemközt akar beszélni velem. Már a cselédek között is felütötte a fejét a kór. Vér bugyog a szájukból, lázasok, remegnek, sikoltoznak...
Idegesen és sápadtan állok a káosz közepén. Nem való ez nekem. A kicsiny szoba négy fala között ülök olyan mereven, mint aki karót nyelt, olyan kifejezéstelen arccal, hogy akár szobrot csinálhatnának rólam, és rezdülés mentesen, hogy portré készülhetne rólam. Csupán a szemeim élettelenebbek, mint szoktak, és ajkaim vértelenek, ahogy összeszorítom őket, és szokatlanul sápadt vagyok. Vajon mennyit fogok még kibírni?
Megfojt ez a hely. Úgy érzem magam, mint egy növény, amit ellepett a gaz, nem kap fényt, meleget, és igen piciny cserépben nyomorog. Fokozatosan haldoklok. Nem bánnám, ha valami bérgyilkos jönne. Sőt, még fizetnék is érte, ha fájdalommentesen, és gyorsan megölne. Jobb kezem ujjait a halántékomra szorítom lehunyt szemmel, de ez a legtöbb, amit megengedek, szigorú arcomat még mindig megtartva. Szótlanul indulok vissza a tanácsterembe.
- Királyném.
Ó, ez a hang! Két hangtalan, kecses mozdulat között állok meg, súlyos ruháim halk suhanással válnak szintén mozdulatlanná. Számolok vagy háromig, mielőtt eléggé összeszedem magam ahhoz, hogy megforduljak. Talán a levélről akar beszélni. Ám elég egy pillantást vetnem rá, és tudom, hogy tévedek. Számító, méricskélő, fürkésző tekintet, folytatván a kitalált játékát. Ám most sem vagyok több érzelemmel tele, mint eddig. Ami azt illeti, még kevesebb van rajtam. Fogalmam sincs, mit csináljak. Teljesen üres vagyok belül, úgy érzem a mai nap során kiirtottak, pedig még az ebédidő is épp csak most múlt el.
- Sorion. - kissé meghajtom a fejemet, majd várakozón nézek rá.
- Hogy telik a napod? - lép közelebb, kezét az arcomra simítva, amit én rezzenéstelenül tűrök, akár egy élettelen bábu, bár azt hiszem, az több érzelmet mutathat most nálam.
- Pocsékul. Remélem, hogy élvezed a szórakozást. - hangom egyenletes, unott, mintha az időjárásról, és az unalmas udvarhölgyekről beszélnék.
- De még mennyire... - közel hajol, szemei égnek, bőre már-már éget...
- Remek. Megyek, megmentem a reménybeli utódaidnak az országot...
Szó nélkül fordulok el, nem törődve azzal, hogy az arcomon a keze, vagy hogy szól utánam. Úgy sétálok el, mintha a teám végeztével a kertbe vágynék menni egy kis sétára, vagy semmit tevésre. Mereven, közömbösen, lassan. Szól utánam, sejtem, mérges, és ennek meglesz a böjtje, de legalább leráztam. Talán el is gondolkozik. Esetleg valami új kínzási módszeren. Nem is értem, miért szenvedek. Bár legalább ráébredek, hogy ez a játéka sem rosszabb eddig a többinél. Azt hittem, rosszabb lesz, de hát ennél az életnél kevés dolog rosszabb, nem?
Hagyhatnám az egészet a fenébe, és csinálja mindenki úgy az egészet, ahogy akarja. Jéghideg, lazán összekulcsolt ujjaimmal kissé megemelem a szoknyámat a lépcsőhöz érve, majd eltűnök a tanácsnokokkal és a miniszterekkel tömött teremben. Sajnos itt mindenki túl döntésképtelen. Egy hét alatt csődbe menne az ország.
~*~
Délután úgy tűnik csillapodik a roham. Kerítek egy szabad órát, és az istálló felé kódorgok, a lovak társaságát keresve. Őket nem érdekli, ki vagy, mivel foglalkozol, milyen rangod van, mit hazudsz, sőt, nem is kérdeznek, nem várnak el egy répán kívül mást, csak egy kis simogatást talán, és legfőképpen nem beszélnek. A csend szinte fülsüketítő, amit olykor a horkantásuk tör meg, vagy a halk motoszkálásuk. Itt tudok csak gondolkozni, ide ritkán jön utánam bárki is, bár a tarkóm bizsergéséből kiindulva a mai kis utánfutó szekerem ide is kijött. Legalább nem szól hozzám.
Lui most a szénában bújkál és rágcsálókra vadászik, én meg a gyönyörű telivéreket simogatom hangtalanul, szótlanul és elgondolkozva. Ezernyi dolog zsong előttem, tolongva a megoldásért, és tudom, hogy egy külső szemlélő csak annyit láthat, hogy állok, és kissé egyhangúan, sőt unottan paskolgatok egy-egy felém forduló lófejet. Mert nem a folyosón állok, mint más vendégek, hanem a benti karámokban. Bökdösnek, nyihognak, szimatolnak, simogatást kérnek... Imádnak, azt hiszem. Vagy csak élvezik a csendes törődést, ahogy én.
- Felség.
Fiatal hang, és kissé lassan nézek fel az éjfekete ló szemeiről a hang felé. Attól félek kissé, hogy megtaláltak az udvari gondok, és újra magukkal rántanak. A meleg állatoktól visszahúzott kezemet újra kinyújtom, találomra simítva meg valamelyiket, ahogy megnyugszom kissé. Csak egy lovászfiú, aki be szokott számolni a lovak állapotáról. Nem kérdez, nem áll meg, halk és monoton hangon mesél a pompás állatokról, a csikókról, a mindennapjaikról. Nem is kell odafigyelnem, mégis iszom a hétköznapi szavakat, örülök ennek a nem is egészen társaságnak. Ő megszokta, hogy ilyen vagyok, én pedig azt, hogy ezt teszi. Nekiáll közben kipucolni a boxokat, majd a lovakat viszi egyesével lecsutakolni, és megetetni.
Én is lassan kikóválygok a karámból, és a szoknyámról pár precíz mozdulattal söpröm le a szalmaszálakat, végigsimítok a még mindig tökéletes kontyomon, majd biccentek, és elsétálok. Ugyan mint királyi felséges alaknak biccentenem szigorúan tilos lenne, de mégis megszokottá vált ez köztünk. Eleinte mindig körbenézett, hogy nem látta-e valaki, mára már nem néz engem, talán nem is látja, inkább csak sejti, hogy bólintok felé. Felrémlik bennem az irónia. Akár a királynak, úgy biccentek, csakhogy ezt én döntöttem el, azt meg ő követeli meg tőlem.
Visszatérve a kastélyba meghallgatom a fontos jelentéseket, parancsokat adok, a királyi vadászat napjának szervezését is elvégzem, mert Sorion részéről a lövöldözéssel kimerül a dolog, pedig illendő egy lakoma féle utána az elejtett vadból. Ha meg nincs olyan, akkor meg pláne szervezni kell. Megbeszélem a szakáccsal a heti menüt is, a katonák parancsnokának jelentését, a kincstárnok heti beszámolóját, a kulcsos asszonyt, a futárokat, kémeket, nyalizókat, besúgókat, és közben még a papírmunkára is jut időm.
Mire elszabadulok, késő este van. Felocsúdok, mert Lui szuszog a fülembe, és egy halk sóhajjal eresztek le kicsit belül. Fáradt szemeim lehunyom egy pillanatra, kupacba igazítom a papírokat, majd felállok. Cselédek osonnak utánam, a fáklyákat eloltva a folyosókon, gyertyákkal közlekedve utánam, és világítva nekem. A szobámban egy rövid fürdőt veszek, hogy megpihenjek, mielőtt újabb csatába megyek, majd hófehér köntösömbe bújva ölembe veszem Luit, és úgy megyek egy száj gyertyával a király szobája felé.
Csak a Hold világít be az ablakon, és szinte a sötétben tájékozódok. Ismerem az utat, hiszen sokszor távoztam már éjnek évadján innen, bár errefelé még sosem tettem meg az utat. Szoros kontyomat épp megbontani készülök, amikor az ágy túloldalánál lévő fotelnél egy gyertya fellobban. Habár a szuszogás hiányából tudtam, hogy nem alszik. Túl könnyű lett volna.
- Ilyen későn, Gildraen? - veszélyekkel teli hang, én azonban túl fáradt vagyok, csak kibontom hát a hajamat, és a fejbőröm masszírozva hajtom fel a takarómat.
- Most értem a sürgős teendők végére. Nem kellett volna megvárnod. - finom utalás arra, hogy inkább aludt volna, semmint ilyen idióta kérdésekkel szekíroz ilyentájt. - Általában nem jutok ilyen hamar ágyba. Legközelebb ne várj meg,
- Elvárom, hogy vacsora után itt legyél. - hangzik a hangsúlyból ítélve paprikás utasítás.
- Most vacsoráztam, Sorion. - türelmes válaszom, akár egy anyukáé az elkényeztetett kisfiához.
- Ne feleselj! - sziszegés, azt hiszem, kissé túllőttem jeges megjegyzésemmel a határon. - És a maihoz hasonlóan megy a reggeli. Velem kelsz és velem alszol. Egyetlen lépést se éjjel. Mire ágyban vagyok, elvárom, hogy te is itt legyél. Értetted, Gildraen?
Mintha nem is hallanám, úgy fésülöm ki a hajamat, majd bebújok a paplan alá, eligazítva a ráncokat, kissé felverem a párnát, Luit még megsimogatom párszor, ahogy a fejemnél összekucorodik, köntösöm a karnyújtásra lévő székre terítem, majd végre a dühtől sistergő Sorion felé fordulok.
- Ha képes leszek rá, teljesítem. Ám nem ígérhetek semmit. Sötét idők járnak az országban, és minden problémával foglalkoznom kell, ami felmerül, mert maguktól nem oldódnak meg, ha behunyom a szememet. Örülök, hogy a te napjaid jól telnek, esedezem hát, az enyémet se lehetetlenítsd el még jobban. Igazán próbálok helyt állni, de így nehéz lesz.
Szemei szinte ide perzselnek, csodálom, hogy nem gyújtja rám az ágyat. Felugrik, és az első keze ügyébe akadó dolgot a falhoz vágja. Pedig hangom végig nyugodt volt, talán kicsit fáradt. Kiégtem mára, nem vágyok csak alvásra. Túl sokat kérek? Legalább egy üknagymamának érzem magam jelen pillanatban, aki sokat megélt, és csak a csendes halálra vár, meg arra, hogy senki se zargassa, amíg meghorgolja a vár összes ablakára a függönyt.
- Sértegetsz talán? Vagy célozgatsz valamire?
- Nem. Csupán annyit mondtam, hogy kérésed lehetetlen. Ha az lenne, megtenném, hiszen nem mondhatok neked ellent. - azzal lassan lefekszem, és amíg helyezkedem, közömbös hangon folytatom tovább a monológot. - Ám lassan észrevehetnéd, hogy nem te vagy az első a világon. Mert ország nélkül nem leszel király. Akkor pedig kénytelen lennél dolgozni, hogy ne halj éhen. Amennyiben ez a lehetőség nem kívánatos számodra, úgy végtelenül hálás lennék, ha végezhetném a teendőimet anélkül, hogy egyszerre kelljen két helyen lennem. Engedd meg, hogy az országodat fenntartsam neked.
Azzal választ sem várva elfordulok tőle. Szülőföldem nyelvén jóéjt kívánok hópomatomnak, és ájulásszerűen elalszok. Aggodalmakkal és idegességgel teli napom után tényleg túl sokat kérek talán. Csak sejtem, hogy reggel háborús helyzetekre fogok ébredni. Márpedig ennél a helyzet sem az országban, sem nálam nem lesz jobb. Megérzéseim sosem csalnak, márpedig ez rossz hír ránk nézve.
Egyszerűen túl fásult lettem ahhoz is, hogy a király legújabb játéka kihozzon belőlem bármit is. Ha figyelni akar, hát figyeljen. Ha idegesíteni, hát rajta. Teljesen felhergelni akkor tudna csupán, ha előttem végeztetné ki a családom életben lévő részét. Addig csak idegessé tud tenni. Más érzést pedig ha kicsikar belőlem, akkor megemelem a kalapomat. Jelen pillanatban a feje tetején álló ország az egyetlen, ami bármit csihol bennem, mert utálom a kudarcokat. Ez elszívja minden erőmet, és a gondtalanul élő királyra már nem jutok egyszerűen. Haloványan még érzékelem, ahogy pomatom a karjaim közé kúszik, kissé magamhoz ölelem, és végleg elalszok.
|
| Aya-chan | 2013. 06. 28. 18:50:20 | #26335 |
Karakter: Sorion
Megjegyzés: Királynémnek
Sorion:
Ma a szokottabbnál is tovább hempergek selyempárnáim között. A kellemes anyag vízfolyamként terül el testem minden egyes részén s az apróbb mélyedéseken is… becézgetve érint meg s bennem felsejlik a gondolat, hogy ezt az érintést, ezt a finom érzést miért nem tőle kapom meg? Egy meleg női kéztől, kinek feladata lenne, hogy urát kényeztesse… s szavamra én is megtenném vele ugyanezt, de ha egyszer Gildraen olyan rideg, makacs és kínzóan unalmas. Megérinteni is alig lehet, arca kifejezéstelen márvány, mintha sosem törne meg, nincs az a gyémánt mely akár egy karcolatot is húzni tudna rajta. Szemei bármennyire is sugárzóak mégsem beszélnek… hozzám legalábbis nem. Egy szót sem.
Megannyiszor megkondult bennem a vészharang, mi van, ha szeretőt tart s én csak a második vagyok a férfiak között? De amilyen hamar megszületett úgy el is tiportam ezt a foszlányt, hiszen sosem tenné meg. Már csak azért sem, mert azt az illetőt magam kínoznám meg, úgy elnyújtva halálát, hogy még a túlvilágon is érezze kezem nyomát… másfelől ki az, akit vonz az ilyesféle sivár lélek? Fásultság… bele tudnék halni, ha mindig ilyen merev lennék.
Pokolba is az egésszel! Amint eszembe jut, ez az egész hercehurca forrni kezd a vérem s oda a nyugodt pillanat.
Főnixem puha tollaival esdekel ki az ágyból.
Egyszerű szövetet öltök magamra, természetesen a hozzám méltó tollakkal, elvégre ez fejezi igazán, hogy kékvérű vagyok, s azok között is az első.
Kilépve az ajtón éppen szemben áll velem a tanácsból valaki, kinek még a nevét sem tudom, pusztán hivatali egyenruhája, mely elárul valamit.
Arca ideges, halántékánál majd kipattan néhány ér, bajsza alatt látom, hogy rágja a száját. És ha valaki így jön ide…
-Felség, elnézését kérem, amiért megzavarom reggeli pihenését, de a királynő… – amint elhangzik a királynő szó, idegesen, megbélyegezve, bosszúságom kitörni készül. Az a nő!
-Mi van a királynővel?! – dacos hangom nyomban választ követel.
-Elment és én csak érdeklődnék nem jött el
Meg sem várva mondatát lököm félre utamból körülöttem mindent felizzasztva, a kő forró lesz a talpam alatt, néhány cseléd kezében meggyullad a mosott ruha.
Szóval volt bátorságod otthagyni a gyűlést?! Szabadságra akarunk menni Királynőm, csak így.. egyszerűen? Hát ezt nem hiszem el!
Magam előtt mindent felborítok, embereket, vázákat, szobrokat… csak találjam meg! Kerüljön a kezem közé!
***
-Hol voltál?
Vonom kérdőre, mikor meglátom. Egész álló nap rajtam keresték, - sőt én is utána kajtattam pedig jobb dolgom is lett volna - hol lehet, merre van és tessék, most komótosan, rendezetten csak úgy besétál, mintha jól végezte volna dolgát. Ruházata cseppet sem zilált, fürjei éppen csak szellő fútta hatást ébresztenek… de a szeme. Elárulja… csillog, karmazsinvörösen izzik. Szóval repkedni voltunk?
-Sürgős dolgom akadt, és nem tűrt halasztást.
Sürgős dolog… ó kedvesem, ennyire ostoba még te sem lehetsz. Meglep, hogy semmi magyarázatot nem készítettél elő, pedig mindig annyira kimért vagy.
-Úgy? – a lehető legtöbb gúnyt akarom éreztetni hangommal… - Ezért kellett rám hagynod a piszkot magad után? Legközelebb gondoskodj arról, hogy ne zaklassanak, ha kedved szottyan lovagolni!
Utasítom rendre, jusson eszébe, hogy ebben a királyságban még mindig én vagyok az első ember, egyedül én, és akinek joga van bármikor elmenni bárhonnan bármiért, azt is csak ÉN tehetem meg! Nem egy nő, még akkor, sem ha az éppen a feleségem, sőt kiváltképp ő nem!
-Igenis. – engedelmesség. Mereven, de engedelmeskedik, ezt már szeretem.
-Az ünnepségen gondolkodtál? – kérdezek rá nagy kegyesen, nem mintha nem tudnám válaszát. Persze, hogy tudom! Hiszen arra a napra vadászatot jelöltem ki több gróffal az élen, s bár ő erről még nem tudhat, így biztos már a szervezésen agyal… de kár érte, és kár lenne a pénzért is… pedig megtartattam volna neki, ha ma nem csapong ki, mint valami gyerek. Gyerünk Gid, mondd csak, hallani akarok valami szenvedélyességet a hangodban, ha az ágyban nem is, legalább itt.
-Köszönöm nagylelkűséged, de nem tartok rá igényt. Nincs kit meghívnék rá. – ezen nem is csodálkozom… - Nem táplálok illúziókat, felség. Sem időm, sem erőm ilyesfélékre, az ország magától nem marad fenn. – arrogancia velem szemben? Lassan távolodva alakja, ismét csak kimért, higgadt. - Aznapra hirdetett felséged udvari vadászatot. Nem lennék oly vakmerő, hogy ebbe belerondítsak.
De.. hiszen ez… ez lehetetlen, erről nem lehet tudomása!
A pokol összes bugyrára, hogy ez a nő mindig mindenről tud! Kiválóbb kémjei lennének az enyéimtől? Az akasztófára való nyomorultak!
Belevágva a falba zúzom darabokra azt a kis részt, melyet ujjaim érintettek, s ha ez így megy tovább, a kastélyt lassan renováltatnom kell. Ez is az ő hibája!
Sértettségemben hálószobámba megyek, párnák közé vetve magam. Ignis rám száll, csőrével bökdösni kezdi nyakam, de nekem nincs kedvem levetni súlyos gönceim. Gid kikészít ezzel a lelketlen, halálra várt mártír arckifejezéssel. Mintha bármi hibám lenne…
Egyébként is… nem adok meg neki mindent? Pénzt, ruhákat, cselédeket meg ezt meg azt… különösebben meg sem dorgáltam a mai kirohanásért, lehet azért, mert kidühöngtem magam mára és már nem maradt rá energiám, de akkor is…
Csalódott vagyok. Sosincs semmi érzelem benne… még azt is élvezném, ha néha kiabálna, arról nem is beszélve, ha a nevemet suttogná éjjel. Nincs még egy ilyen ember a földön, aki ennyire fagyos lenne.
***
A reggeliző asztal mellett még csak fel sem néz, fehér pillái meg sem rezzennek, csupán akkor, ha valami érdekeset talál abban a vastag könyvben, amit a kezében tart, bár fogalmam sincs minek hozta ide azt a monstrumot. Nyilván egy elterelés, hogy még véletlenül se kelljen velem szót váltania, ami felém nézve nem csak, hogy kiborító, de igen csak sértő is! Mikor befejezi szerény reggelijét, egyszerűen feláll, és egy biccentéssel elintézi… elintéz mindent.
Biccent. Az eszem megáll. Ha meg akarja öletni magát kiváló úton halad! Nincs ember aki ilyen szinte kihoz a sodromból!
Hirtelen felvillan bennem egy kép… elmosódott arc, szőke hajzuhatag, napsugárszín szemek. Az asztalba kapaszkodva állok fel. Olyan régen nem láttam már… mennyi, de mennyi év eltelt már. Ugyan így biccentett, mikor összekaptunk valamin, ez volt a válasza mindenre. Mereven belebámulva a semmibe indulok el a folyosón elhaladva a nagyterem mellett, ahol Gid és a talpnyalók megint vagy még mindig üléseznek… be sem nézek, pláne nem megyek be. Inkább kiélvezem az utolsó szép órákat a kertben s kiverem a gondolataimból az egyetlen embert, aki valaha szeretetteljesen ejtette ki a nevem.
http://www.youtube.com/watch?v=zJ-CLKqFScg
A kert még ma is éppen ugyan olyan, mint amilyen akkor volt. Vadvirágok százai teremnek benne, Anyám kedvencei… állítólag. Ezt mondják vagy mondták valamikor. Az egyetlen hely itt a várudvarban, amit soha nem perzseltem még fel. Nem úgy, mint a várkapu előtti részt, vagy a keleti szárny melletti erdőséget… jó az utóbbi talán durva volt és átcsaphatott volna egy tűzvészbe is, de mire vannak akkor a kodomák ha nem az erdő újjáépítésére? Nekik is kell csinálni valamit.
Ledőlve a gyepre nézek fel a kék folyós égre… mintha egy hatalmas folyam lenne, ami örökké zúg, mint az idő még is mindig ugyan olyan marad. Kezeimmel belemarkolok a puszta földbe és elszórom.
Salfon… nővérem, te sosem szeretted, ha ezt csinálom. A jelenlétedben egy fűszálat sem téphetett le az ember, nem, hogy egy egész csomót.
Lecsukva szemem merengek el a múlton, hogy aztán újra elfelejthessem. Mert ha valamire, akkor a múltra aztán tényleg nincs semmi szükségem. A jelennel sem tudok megbirkózni.
***
Furcsa érintésre leszek figyelmes, valami mintha rám mászna.
Szemeim kipattannak, s a sokktól mozdulni sem tudok. Ez nem Gid szőrös kis házi kedvence Lai, Lua vagy mi a búbánat? Szembenézve velem rám förmed, mire Ignis odareppenve üldözi el. De ha ő itt van, akkor…
Nevetés? Kipillantva a bokorból Gid mosolygós arcával találom szembe magam. Lőjenek le, ha ez most valóban egy nevetés volt! Te jóságos ég, Gildraen harsányan felnevetett!
Végignézem, ahogy elmegy, majd kibújva a lugasból próbálok napirendre térni.
- Hallottad ezt Ignis? – száll a vállamra odaadó főnixem, majd bólintva hozzám dörgölőzik. Az a zord, enervált és életunt valaki, akit eddig ismertem képes nevetni? Ráadásul egy ilyes ostoba kis jeleneten? Megáll az ész!
De hogyha ez valóban így van… és ha tényleg, ha ez igaz… akkor ez azt jelenti, hogy Gildraen érző lény, aki képes a boldogságra. Elképesztő. Szavamra mondom ez most az a pont, amin meglepődöm. Nem sok dolog lep meg, meglephetetlen vagyok, na de ez..
De ha nevetni képes, akkor mire képes még? Félni, reszketni, üvölteni, gyalázni, kéjelegni, vígasztalni… zavarba jönni.
Ajkam csibészes mosolyra húzom. Régen hívtam már magamhoz az éjszakára.
-Királynőm… te most elárultad magad. Az a gyémántkőből való maszkod felfedett egy rést. És istenemre, hogy a többit… én fedem fel.
***
- Áhh, kedvesem foglalj helyet. – mutatok az erkélyem előtti heverőre. Szemében semmi érdekfeszítő, hiszen azt hiszi szeretkezés végett hívtam magamhoz, pedig szó sincs ilyesmiről, legfeljebb némi… finomkodásról, fűszerezésről… csak úgy a látszat végett. Elvégre az érzések felfedése a lényeg, és ha valaki, akkor én képes lehetek ezt kihozni belőle. Az érzékek királya is vagyok… meg persze mindené, de többek között ezé is.
Élettelenül ül le bézs heverőmre. Kívánatos alakja minden része kitüremkedik rózsa vörös hálóingje alól, hosszú ujjainál az anyag csipkézett, csakúgy, mint a dekoltázsnál, s derekát egy fehér szalag fogja közre. Teste valóban gyönyörű… mellei formásak s ezt a vékony anyag még jobban megmutatja… nehéz lesz így visszafognom magam.
Mellé ülve nézek, bele tompa fényű szemeibe s ő a padlóra szegezve várja, hogy utasítsam. Milyen furcsa… sosem nézünk mélyen a másik szemébe. – Kellemes volt a délutánod? – érdeklődöm, amin kissé meglepődik, elvégre nem szoktam kérdezősködni a napjai felől.
- Kielégítő volt. – bólint rám nézve, majd kezét ölébe teszi, háta egyenes egy pillanatra sem görnyed meg.
Furcsa levegő lengi körbe a szobát. A nyitott ablakokon még a könnyed, őszies szellő árad be, de körülöttünk valami egészen más van készülőben, amit én sem tudok megmagyarázni. Csak nézem s ő visszanéz rám, keresem a tekintetében azt az elveszettnek hitt csodát, melyet ma délután tapasztaltam meg.
- És neked… hogy telt a napod? – töri meg a csendet, illendően, elvégre vissza kell kérdeznie.
- Jól. Meglehetősen érdekes volt. Egy nagyon szívmelengető jelenetnek voltam szem és fültanúja… a kertben.
- A kertben? – kérdez vissza és füle mögé simítja egy elkószált hajtincsét.
Közelebb hajolva hozzá csókolok bele nyakába, majd megfogva kezét viszem el selymes hajától s belekulcsolok, finoman megszorítva hideg ujjait. Bőrünk egymáshoz érve furcsán bizsereg, az ő jeges érintése és az én forró tenyerem egészen kiegyenlített lesz.
Apró csókokkal indulok el nyakán, egészen ajkáig, ám egy sóhaj sem hagyja el száját... kezemmel derekát támasztom meg, hogy ne dőljön el, hiszen ezt az estét nem az együttlét eme szenvedélyes formájának tökéletesítésére szánom.
- Bizony a kertben… - suttogom fülébe, majd újabb csókkal cirógatom meg. – Tudod mit láttam? – mély hangom furcsán cseng, ami őt is felcsigázza, hiszen megszorítja kezem, míg a másik hátamra szalad. Légzése megiramodik… bár biztosan nem az én csókjaimtól, sokkal inkább aggasztja a válasz, amely itt lóg, a levegőben csak ki kell mondani. – Téged láttalak Gid… amint nevettél. – harapok ajkamba, amint felidézem ezt a pillanatot. Elengedve kezét mélyen a szemébe nézek, de ő elrejti előlem pillantását, újra leszegezi a fölre, de ujjaimmal, állát magam felé fordítva kényszerítem, hogy pillantson rám. – Felettébb élveztem, kedves jelenet volt. Tudod… eddig azt hittem olyan szikla vagy, melynek hiába mossa víz a peremét, az sosem hajlik meg, de ma megtapasztaltam, hogy azért van, ami képes úgymond… megszelídíteni.
- Úgy vélem… a nő, akit láttál nem lehettem én, mivel ma álló nap a kódexet olvastam, vagy audienciát vezettem. – felnevetek. Jó próbálkozás.
- Akkor az állatkád miért volt ott? Nélküled sehova egy tapodtat, sem megy. Most is itt van, biztos vagyok benne. – állok fel, majd hátul összekulcsolva kezem ellépek és a két előkészített kristálypohárba bort öntök. Felvéve a talpas poharakat visszasétálok. – Erre inni kell. – nyújtom át az egyik poharat. Gid félve elveszi, majd koccint velem, ám csak én emelem számhoz a finom nedűt. – Ó, ne légy már ilyen fukar. Véleményem szerint ez könnyítő esemény lehet a kapcsolatunkra nézve.
- Sorion. – áll fel, szemét az enyémbe fúrva. Harag. Milyen édes. – Azért, mert ma egy ezrelékének tanúja voltál, annak, ami bennem van, ne hidd azt, hogy bármit megengedhetsz magadnak! – hangja egészen magas, mintha kiabálna, de úgy igazán még nem emeli fel a hangját, pedig képes lenne rá, és ó ég, mennyire szeretném látni a dühét! – Ne plántálj magadba olyasféle gondolatokat, melyek nem lelnek táptalajra. Belefulladnál a kudarcokba. – teszi le poharát az asztalra, vehemensen állva tekintetem várja, még is mit fogok lépni. Kihajítom? Megfenyítem, netán bántalmazom?
Olyat teszek, mire egy cseppet sem számít.
- Aludj itt. – jelentem ki nem reagálva az előzőkre és kezemmel az ágyra mutatok. – Azt akarom, hogy ezen túl itt tölts minden egyes éjszakát, elvégre házasok vagyunk. És hajnalban nem mehetsz el, ahogy azt tenni szoktad… a reggelt is itt kell elköltened egészen addig míg másként nem határozok – féloldalas mosoly kúszik az arcomra. Rémület. Milyen fenségesen tükröződik az arcán, sosem láttam, még, de most, alig bírok magammal.
- Ezt nem teheted meg velem…
- Ne érts félre. Nem azért teszem ezt, mert én annyira szeretném… nekem is új a dolog. – veszek vissza, hangom rendezett lesz. Leülve az ágyra nézem továbbra is sudár alakját. – Tulajdonképpen ezt érted teszem. Azt akarom, hogy azt a vaskos páncélt, amit nap, mint nap magadra öltesz, először előttem vedd le, majd később a királyság előtt is, de persze a csőcselék igazán ráér, a fontosabb én vagyok. Meg akarom tapasztalni minden érzésed. – már ülve sem jó, nem bírok a véremmel… - A haragod. – lépek háta mögé, hogy fülébe suttoghassam, ünnepélyessé téve a hangulatot. – A boldogságod, a szereteted, a gyűlöleted… szükségem van mindegyikre látni és hallani akarom őket.
- Elment az eszed… - fordul meg és megiramodva loholna ki a szobából, de elkapva karját magamhoz húzom. – Engedj el! – mintha megrémülne, de olyan vehemensen állít akadályt érzelmei kitörésének, hogy szerintem ember nincs, aki ilyenre képes lenne. Milyen különleges!
- Gildraen. Csak itt kell aludnod. – sóhajtok… ez van, most egy ideig megálljt kell parancsolnom magamnak. Ennyit én is belefeccölhetek. – Nyilván másra számítottál. – hangom még engem is meglep. Lágy lesz, szinte sikamlós. – Mást nem kérek.
Szorításom enged, az ő tekintete is megpuhul, a rémület helyét átveszi a nyugodtság kellemes érzete.
- Ha csak ennyi…
- Csak ennyi. Ha te nem akarsz mást.
Kacsintok pajkosan, hogyhátazértmégis.
Az ágy felé lépek, s kezemmel a jobb oldalra mutatva invitálom immár közös ágyunkba
***
Meghökkentően jól telt az éjszaka, pedig számításba vettem, hogy az idegesség olyan éket ver közénk, melyet nehezen lépünk meg és ez tönkre teszi édes pihenésem.
Hogy ő hogyan és miként érzett, arról fogalmam sincs, de megvallom, annyira nem is érdekel, ám azért olyan rettentő rosszul nem érezhette magát, ha így alszik… Kezét ajkaihoz húzza, arcának lágy vonásait néhol beárnyékolja hajzuhatagának könnyed súlya. Halkan szuszog, mellkasa harmonikusan mozog fel és le.
Milyen nyugodt… vonásai a szokásos keménység helyett most gyermeki bájt sugároznak.
A függönyökön átsütő napfény életlen, néhány felhő igen csak beárnyékolja az általam olyannyira imádott ragyogást.
Nagyot nyújtózva hagyom tovább pihenni. Úgy sincs már sok ideje, nincs értelme felébreszteni.
A reggeli csendet hallgatva váratlanul felfedek valami érdekes hangot. Kinézek az ablakokon és Ignist látom szélsebesen repülni valamivel a karmai között. Szokatlan, nem szokott vadászni. Ahogy egyre közelebb ér a kis áldozat körvonalai jobban kirajzolódnak előttem. Fehér, bolyhos… biztos valami nyúl.
Várjunk csak… ez túl ismerős.
Hirtelen hatalmas ricsajjal bevágódnak az ablakon, van ám vijjogás, vinnyogás, sípolás! Gid kipattan az ágyból, haja kócosan lengi körbe hátát és vállait.
- Hehh… játszanak. – nevetek zavaromban, majd madaram után vetődve próbálom kiszabadítani Gid hómicsodáját. – Ignis, mi ütött beléd? – hason fekve vergődök, kezem között főnixemmel, de ő csak csipked, karmol, próbál elrepülni. A nyavalyás mindenedet!
- Lui! Várj, segítek. – lép felém, ajkán egészen apró mosollyal. Nevetséges látvány lehetek ha valami mosoly szerű ül ki arcára. Míg lefogom Ignist, addig Gid óvatosan kioperálja a kis szőrmókot, majd az nyakára mászva fúj, mint valami kóbor macska.
Elengedem tollas barátomat, aki sértődötten kirepül, én meg szégyenemben beletemetem a fölbe ábrázatomat. Hát ez nevetséges! A király itt fetreng, mint egy gyermek és próbál szétválasztani két torzsalkodó állatkát. Remek, ennél jobban nem is kezdődhetett volna a reggel… micsoda közönséges megnyilvánulás!
- Köszönöm. – kedves hangja szinte csillog, mosolyt hallok bujkálni valahol, mélyen, talán még az arcára is kiül.
- Magamra hagynál végre? Biztos készülődnöd kell és zavarsz is. Illetve ne felejtsd el a tegnapi megállapodásunkat. Még feltételezni se merészelj mást, ezen nem változtatok. Sem most sem máskor. – továbbra is a földdel nézek farkasszemet. Hallom, ahogy helyeselve kislattyog szobánkból, majd óvatosan becsukja az ajtót.
Most nem azért, de ez most mi volt? Komolyan, ez több a soknál. Úgy viselkedtem, mint egy közember! A szentségit ennek az istenverte buta madárnak, megnyúzom, megégetem, kibelezem!
Nevét hajkurászva a szobában keresem, de nem dugja ide a képét, pedig tudom jól, hogy valahol itt rejtőzködik.
- Csak kerülj a szemem elé Ignis! – legbelül biztosan tudja, hogy nem ejtenék kárt benne, de nem árt megfélemlíteni egy ilyen akció után.
Most, hogy ilyen fantasztikusan kezdődött a nap, nekem is ideje éppen ilyen fantasztikusan felöltöznöm és helyreráznom magam.
Nem hittem volna, hogy az első érzés, amivel reggel találkozom az a jókedv lesz. Sokkal jobban szerettem volna látni a gyűlöletet vagy a haragot, olyan érzelmeket, amik nagyon is érdekelnek. De nem! A Sors felett úgy tűnik nincs hatalmam hol ott azt is igazán megérdemelném.
Nem tudom mikor éreztem utoljára ilyen nevetségesnek magam. Talán mikor még Salfon is élt s tetteivel néha gúny tárgyává tett, játékosan, finoman, ahogyan arra csak egy testvér képes. Persze, minden más volt mikor ő élt. A Nap szebben sütött, a kikelet hamarabb érkezett el, az étel finomabb, ízesebb volt és a jókedv sosem szűnt meg a kastélyban. Mennyiben lehettem különb akkor régen? Mást láttam az emberek tekintetében, szeretetet, jóhiszeműséget, reményt és megbocsájtást… szerettem, ha ilyen szempárral találkozom. De mit értem el vele, még is mi a francot?
A kezem ügyébe akadó kristálypoharakat és boroskancsót erőteljesen taszítom le a földre, hogy roppanjanak ezermillió darabra s enyhítsék a bennem színre lépő haragot és keserűséget. Ha akkor, ugyan ilyen vagyok, mint most, kegyetlen és fürkésző észrevettem volna, mi folyik körülöttem, mindent előre megéreztem volna, akkor nem történik tragédia. A szívem… a puha szívem okozta mindezt. Mondják a kegyelmesség erély egy király számára. Szemen szedett hazugság! A kegyelem megrészegíti a szívet, és mikor szükség van, az a hús darab cserben hagy. Éppen ezért kell azt feketébe mártani, hogy a gyenge érzések ne juthassanak be, csupán az ésszerűek. Igen. Legalábbis számomra ez a megoldás… De Gid számára… neki most más idők következnek. Hadd éljem magam ki rajta, kíváncsiságom szomját hadd oltsa az a nő. A feleségem. Mire lehet képes… mennyi mindent hozhatok ki belőle, minden perccel jobban érdekel a gondolat, hogy az aki e kezemben van, ez a szelence, vajon mit tárol önmagában.
És Gid… te mit érezhetsz ezzel kapcsolatosan? Ha gyűlölsz, hát gyűlölj, úgy is felülkerekedek, ha megvetsz, hát vess meg, úgy is nálam van a hatalom, ha szánsz, hát szánj, bár nincs értelme, ha kíváncsi vagy… az kiváló és jogos. Légy kíváncsi és mindent feltárok belőled, nyitott könyvvé teszlek. Minden nap figyelni foglak, szemeim tükrében csak is te leszel célkeresztben.
|
| Laurent | 2012. 11. 12. 00:40:43 | #24183 |
Karakter: Gildraen
Megjegyzés: ~Aya-sama~ Királyomnak
Gid:
Gyűlölöm az együttléteinket. Ritmikus mozgással behatol belém, én pedig, teljes tudatában annak, hogy ennek semmi haszna nincs az égvilágon, csak összeszorítom a fogaim, markolom a lepedőt, és lehunyt szemmel tűrök, akár egy darab hús. Ahányszor együtthálásra kényszerít a címem, annyiszor egy darabka meghalni készül belőlem, vagy leszakad. Ezért igyekszem annyira elhatárolni magam ettől az egésztől, amennyire csak lehet. Mikor végre leszáll rólam, zsibbadtan fekszek az ágyon, ami az én szobám melletti kis nász-szobában van. Én nem voltam még a szobájában sokszor, ezzel ellentétben ő egyszer sem az enyémben. Jobb is így.
Tekintetem végigkúszik a karcsú testen, ami annyira kívánatos lenne, és olyan fennésges... Csak kár, hogy amit belül rejt, az maga a pokol üszkös kénköve. Bármihez is ér hozzá, megfeketedik. A sötétben is kivehető arccal fordul felém, véleménye szinte ordít rólam, így lopva magamra húzom a takarót, mégha úgy is érzem, hogy ennél nagyobb szégyen nem érhetett volna.
-Ugye tudod, hogyha nem szülsz fiút, akkor nem biztos a pozíciód?
Kegyetlen, ostoba és megzabolázhatatlan! Hogy ne tudnám, hogy csak egy fiú szülése után lehetek igazi királynő!? De mégis, ha engem tömlöcbe vetne, ugyan ki látná el az ország feladatait? Inkább csak összeszorítom a számat, félőn, hogyha most kinyitnám, ezernyi sértés bukna ki belőlem. Márpedig nem azért dolgoztam egy éven át, hogy most romba döntsek mindent. Amíg nem lesz az országnak királya, nem lesz trónörököse sem. Nem hagyom, hogy gyermekem ok legyen a viszályra, vagy hogy lássa, milyen ormótlan apja volna. Sőt, azt is kinézem ebből a fiúból itt, hogy egy hatéves kezébe adná a kormányzást, nem törődve a krakenként leső bürokratákra. Hát abból nem eszik. Talán mégis inkább a halál, semhogy egy ártatlan gyermeket adjak ennek a démonnak kezére.
-Szóval a helyedben összekapnám magam kedvesem, mielőtt késő lesz. - arca az ablak felé fordul, és a kinti táj jobban felcsigázza, mint én akármikor tudhatnám. - Ja, igen. És reggel ne felejtsd el, hogy a tanács összeül néhány hadügy megbeszélése végett. Talán benézek, de figyelmeztetlek, bármennyire is nem akarom, neked ott kell maradnod, ugyan is számomra közbejött néhány fontos dolog. Elhalaszthatatlan. Bár kár is a szavakat fecsérelnem, ha valakinek, akkor nekem aztán igazán nem kell mentegetőznöm.
Mosolyogva indul el, és én már tudom, hogy holnap megint nem az ország ügyeivel fog foglalkozni, hanem az erdőben fog mászkálni a madarával, rám hárítva az egész államügyet. Eddig azt hittem, hogy azért mondják a nőknek, hogy nem elég erősek az ország vagy egyéb irányítására, mert a férfiak szexista állatok. Ám amióta itt vagyok, és napról napra vérremenő harcot vívok sorban mindenkivel, látom már, hogy ez tényleg nem nekem való. De nincs olyan lehetőségem, hogy ,,bocs, inkább passzolom”. Ugyanis senki sem csinálná meg, ha én nem.
-Rendben, természetesen ott leszek. Jó éjszakát kívánok.
Válaszolom hát, elhantolva magamban sok dolgot, mielőtt azok kibuknának. Sorion visszafordul felém, végigmér, majd távozik. Tudom, hogy holnap vagy rossz kedvében lesz, vagy megengedhetek magamnak egy kis lazítást. Mert nála sosem lehet előre tervezni.
~*~
Lui kelt fel reggel, épp csak szürkül az ég. Amúgy sem aludtam túl jól, így örülök neki, hogy lidérces álmaimból kiszakított. Lágy esésű ruhákat öltök, elvégre már közeleg a tél, és vele együtt az én kedvenc évszakom is. Persze, drága királyom sokszor szememre vetette, hogy miattam annyira hideg az, hiszen ő nagyon nem bírja, az egész vár úgy ki van fűtve, hogy szinte gőzöl, én pedig néha megbolondulok. Ezért jobb is a szabadban.
A hófehér baldachint elhajtom, kikelve a hófehér dunnák közül egy hófehér bundára, majd hószín fürdőszobámban újra megmosdom, mert az Ő érintéseit még mindig magamon érzem... Csontfehér fésülködőasztalomnál végzem el az utolsó simításokat, majd az étkezőben megreggelizek – egyedül – majd a haditanács felé indulok. Gyomrom összeszűkül a gondolatra, hogy igaz a két legnagyobb ellenség a házasságunkkal összefogott, de más országok szövetkeznek birodalmunk ellen, és a legaggasztóbb, hogy igaz könyvekből szerzett tudásom eddig elég volt, de kezd ez túlnőni rajtam, és egy egész férfit kívánna a dolog. És a törpék lázongásai...
Persze, ahogy a terembe belépek, miután kikürtölték jöttömet, megint csak nincs itt a férjuram, még annyi időre sem, hogy engedélyt adjon a kezdésre. Királynő vagyok, de nem teljhatalmú tag a házasságban. Elküldetek hát egy cselédet sietősen érte, de még ígyis várni kell őfenségére. Kínos csend ül a termen, míg páran megunva semmitmondó csevejbe kezdenek.
Ilyen hangulatra lép be a király, madarával, vadászöltözékben, én pedig a nyelvemre harapok, hogy arcom ne változhasson meg, így sikerül kifejezéstelen képet vágnom, míg le nem ül velem szemben. Egyáltalán nem kéne itt ülnöm. Hímeznem kellene, bálokat rendezni, a többi nemes asszonnyal varrni a szegényeknek ruhát télire... hideg ujjak fojtogatnak. Látom uram arcán a gőgös fintort átsuhanni, ami erre a napra jelentve nem sok jót jelent nekem. Végül az egyik tanácsnok szólal meg, én pedig kifejezéstelen arccal figyelek oda. Bosszússá tesz, hogy a király nem, helyette engem méreget az asztal túlfeléről, ami szerencsére elég hosszú ahhoz, hogy megálljam rugdosását az alatt.
-Tehát felség mit javasol? Én úgy gondolom Mertolf tanácsát kellene követnünk és békediplomatákat küldeni, akik elsimíthatják az afférokat. A kentaurok nem éppen szolid természetükről híresek, éppen ezért fegyveres kíséretet magam sem javasolnék, még a végén hadüzenetnek veszik és akkor drasztikus lesz a helyzet, akár polgárháborúhoz is vezethet. Annyi biztos, hogy a területi jogokat valahogy meg kell oldanunk.
Tekintetem a kérdezett felé fordítom, aki, gyanítom megint képzelgéseiben valami szarvast űz, máskülönben ilyen hírek után az ember nem vághatna ilyen fapofát, sőt állna fel, és láthatóan... Nem vagyok egy hirtelen alak, de néha annyira nagy késztetést érzek azért, hogy pár elmaradt anyai pofonnal megneveljem ezt a szertelenséget! Ha tudnám, hogy életben maradok, bizony Freezára, megtenném!
-Felség hova megy? - csúnya előérzetek szorítják meg szívemet megint.
- Mint azt látja, éppen kisétálok a teremből. Úgy látom magának a nyilvánvalót is meg kell magyaráznom. Hogy lehetséges, hogyha azt sem képes felfogni mit csinálok, akkor a tanácsnokok között van? – Mertolf nem higgadt, még feleannyira sem, mint én, és úgy tűnik nála most telt be a pohár... – Nos, akkor... - egy pillanatra lehunyom a szemem, próbálva felkészülni arra, amire senki sem tud.
-Ha most innen kimegy, újra nyilvánvalóvá teszi, hogy a királynő az, aki minden diplomáciai kérdést megold! Szégyenszemre helyt kell állnia, holott ez az ön feladata lenne! A kötelessége! Az atyja forog a sírjában.
Düh villan fel hitvesen arcán, majd gúnyos vigyorba fojtja azt. Ezzel csak elismeri az előbb felemlegetett vádakat, és akár akarja, akár nem, a pletyka gyorsan terjed. Túl gyorsan. Ennek pedig még én is tudom, hogy lázadás lesz a vége, ha a nép megneszeli. Miért nem nő fel már végre, és segít, legalább annyiban, hogy ne kelljen hajkurászni, ha új törvényeket akarunk cikkelyezni!
De a tekintete, melyről először azt hittem, arany szín, de azóta annyiszor láttam elborulni, hogy csak az ősszel sárba hulló sárga levelekre hasonlít, rám kúszik, számító éllel, és közelebb lép.
-Királyném... - úgy érzem, eltörnek a csontjaim ettől a görcsösen merev üléstől, míg ő hozzám hajolva szólal meg. - Hallod mit fecseg ez az ostoba ember? Milyen szórakoztató tud lenni néha a gyűlés… - ez a hang, és ez a hangsúly... egy bábnak érzem magam, hogy még most is szenvtelen arcot vágok.- Figyel csak Gildraen…
Gurgulázó bugyogás, ordítás, és malactorra illő visítás... Látom, ahogy felhólyagosodik a bőre, és a vére felforrva tör ki testnyílásain. Ez túl kemény fenyítés bárkinek is, nemhogy egy embernek, és én nem vagyok annyira szenvtelen, hogy csak üljek és nézzem, mit tesz szerencsétlennel. Felpattanok a székemből, és megragadom uram karját, hátha az őrült elméjébe legalább az én hangom eljut...
-Sorion kérlek ne! Kérlek szépen, hagyd abba! Biztos vagyok benne, hogy amit mondott, merő zavarodottságból mondta. Ostoba volt, kérlek, kíméld meg az életét. Kérlek. - de az a tömény élvezet, ami arcán felvillan...
-Látod… így jár, aki megszégyenít. Túlbuzgóságodnak ő az áldozata. Nézd, miként perzselem fel élve. Hallod?
Elneveti magát, míg én a rosszullét határán egyensúlyozva igyekszem nem odaszaladni, és szégyenszemre sírni vagy rákuporodni. Nem tehetek érte semmit, és ha ezzel a tettemmel azt gondolná mellettem ez a szörny, hogy ellene áskálódok én is... a vastag asztalt szorongatva igyekszem tartásom megőrizni. Ha most mágiával hűsíteném, vagy enyhítenék a szenvedőn, fájdalmasabb lesz neki, rajtam pedig büntetés csattanna négy fal között tettemért. Tudom. Volt már rá példa. És ahogy én sem, úgy más sem pisszen. Majd, mint aki jól végezte dolgát, újra megszólal.
- Hölgyek, urak… mint azt a mellékelt ábra mutatja, néha kényelmetlenül érint, ha igazságtalan tényekkel bombáznak, ráadásul mindezt reggel. Sajnálom, hogy tanúi voltak ennek a balsorsú esetnek. Tehát – ujjával hajamhoz ér, de legalább annyira irtózom érintésétől, mintha ágyába kényszerítene, hát még amikor a fülembe súg. - Tedd rendbe ezt a káoszt. - kezemre is hint csókot, majd ellibben. - Nekem most sürgős ügyeim vannak, amik szintúgy az ország érdekeit szolgálják. Engedelmükkel...
Azzal pofátlanul kiugrik az ablakon, s eltűnik. Lehunyt szemmel állok, falfehéren, orromban az égett hús szagával, és egyre az jár a fejemben, hogy otthon a bűntudatnak kellett volna hamarabb a sírba tennie, mert már én nem tudom, meddig bírom ezt. Főleg ezt a vihar előtti csendet, amit egy tapsnyi idő után megtör az ezernyi felharsanó hang. Fájdalmam elásom jó mélyre, ahogy undorom, és kétségbeesésem is, majd visszalépek az asztalhoz, és leülök a székre. Az asztal lapja alatt pedig a ruhámba dörgölöm kezem, észre sem véve a mozdulatot, hogy a szája nyomának emlékét is eltüntessem.
-Uraim...
Szólalok meg halkan, mire lassan lecsillapodnak a kedélyek, legalábbis annyira, hogy meg tudjak szólalni, és előadhassak egy rövid monológot arról, hogy ez a férfi orgyilkosokat vett fel, hogy engem megöljenek, így a király látványosan végezte ki, példát mutatva. Persze, semmi köze ennek hozzám. Mégis megpapálják, mert ha ellentmondanának, büntetésük szintúgy halál lenne, ráadásul tudják, hogy én soha rosszat senkinek nem kívánnék, így ennyiben hagyják a dolgot. És mindemellett a legszörnyűbb, hogy el is hiszik, hogy a király a kisujja körmét is levágná értem. Könnyek fojtogatnak, mégis hűvös nemtörődömséggel térek át újra a határ menti problémákra. És látom pár ember szemében az elégedetlenséget.
~*~
Szörnyű nap volt. Nem. Borzasztóbb. Egy faluban kitört valami forrongás, és bár most csak egy élelmet szállító szekeret dézsmáltak meg, legközelebb már ki tudja, mire számítsunk. Aszály van, a termés fele elszáradt, eső egész nyáron alig hullott. Ha tudnám, hogy hites férjem képes befolyásolni az időjárást, bizony isten arra gyanakodnék, hogy az ő keze van a dologban. Tehát el kell rendelnem, hogy heti egyszer valami ételszállítmányt kapjanak a legszegényebb faluk, és az adókat ideiglenesen csökkentem. A királyi kincstár ígyis tömve, mióta a kulcsa nálam van, és nem lopják szét a kapzsi disznók. Legalább itt segíteni tudok, ha már én irányítom az országot.
Aztán egy cseléd vágott a fejemhez durva sértéseket. És mit tehetek én? Tömlöcbe záratom, hogy ,,majd a férjem dönt sorsa felett”, de még akkor sem döntene, ha az élete múlna rajta talán. Magasról tesz a köznépre, a cselédeket egyenesen berendezésnek tartja. Így a kérvényekkel visszavonulok a szobámba, de csak párat tudok elolvasni, mert feltörő könnyeimtől nem látok. És ajtómon hiába kopogtat bárki, hogy mégha lassan vacsorába is fordul az idő, ebédelnem kellene, vagy legalább ennem valamit.
Eltart pár óráig, amíg sikerül annyira összeszednem magam, hogy szalonképes állapotban a kancellárnak leadjam az átnézett papírokat, néhányat kiegészítve, párat a listába sorolva, amit majd egyszer alá kellene iratnom férjemmel. Aztán a szobámba sietek, hogy mielőtt ágyba kerüljek, és el is felejthessem ennek a napnak még az emlékét is. Mégis lassú mozdulatokkal öltözök hálóruhámba, és sokáig figyelem kritikusan arcomat. Ha ez így megy tovább, 10 év múlva ráncosabb leszek, mint a legöregebb Szfinx emberi alakban. Így ér utol egy cseléd, aki lélekszakadva jött szólni, a király haragjától félve, hogy amaz a szobájában vár engem. Bólintok, és ahogy elmegy, megmarkolom a ruhám. Csak remélni tudom, hogy nem az ágyába akar megint, erre a hétre tökéletesen elég volt a kínzatásomból. Így a titkos járatokon keresztül sietek le hozzá, mielőtt még türelmetlenségében valami mást is hozzámvágna azon kívül, amit keresztül akar rajtam vinni.
-Hívattál.
Szólalok meg, ahogy megtalálom az erkélyen. A lemenő nap fényében fennséges alakja valahogy barátságosabbnak is tűnik, igaz a tekintete szórakozott, még akkor is, amikor megrezzen. Érzem pillantását végigsöpörni rajtam, én pedig türelmesen várom, hogy elkezdje.
-Ez gyors volt.
-Éppen a közelben voltam. - semmi köze a titkos alagutakhoz, és utakhoz, minél kevesebben tudnak róla, annál jobb.
-Ülj le, kérlek. Meg szeretnék beszélni veled valamit. – hitetlenül nézek rá, azt kutatva titkon, hogy ki bújhatott a bőrébe, de végül megteszem, hiszen ha már jó kedve van, nem akarom felbosszantani. – A születésnapod hamarosan itt van, nem igaz?
-Igen, valóban. Meg is feledkeztem róla… - szólalok meg eltöprengve, és elveszve a régi születésnapjaim emléke között, amikor még mind együtt voltunk... - Erről szeretnél kérdezni? - a korom csak nem felejtette el! Habár az is meglepő, hogy a napra emlékszik, nem várok el tőle ennél többet.
-Hát, sokkal inkább lehetőséget nyújtani. Ha gondolod, tarthatsz ünnepséget és elhívhatod a… akit akarsz. – legyint, én pedig csodálkozva pillantok rá. Ez tényleg ő lenne? – Nyilván nem muszáj élned vele. Gondolkozz rajta, akarod e vagy sem. - áll fel, én pedig haladéktalanul követem példáját.
-Rendben. Köszönöm, ez kedves tőled. - hangom óvatos, hiszen nem ragadtathatom el magam, ezt még át kell gondolnom. - Hogy ment a vadászat? - indulok vele a szobája felé.
-Fantasztikus volt. Nagyon élveztem, Ignis is elemében volt. - a madár felé pillantok, hogy a vetkőző Sorion képét kiszorítsam. - Ennyit akartam. Elmehetsz. - nem tudom ezt hova tenni, de ha elengedett, bolond leszek itt rostokolni.
-Igen. Jó éjszakát kívánok.
-Jó éjt.
Kilépek a szobából, és lassú léptekkel térek vissza a sajátomba. A hideg futkos rajtam, de nem az a fajta, amit szeretek, hanem az a zavaró. Természetesen nagyon kedves volt tőle, hogy megengedte. És akkor is annak tartanám, ha visszamondaná holnap, mert azt hiszem az a lényeg, hogy megfordult ilyesmi a fejében. Kegyetlen dolog ugyan hitegetni másokat, de én megszoktam, hogy nála semmire sem számíthat a magamfajta. Kábán lépek vissza hát a szobámba, és bújok az ágyamba, elgondolkozó mozdulatokkal simogatva Luit. És bár azt hittem, nehezen fogok elaludni, amint lehunyom a szemem, szinte azonnal el is alszok.
~*~
A reggel különös hangulatban telik. Ugyan úgy kezdődik, mint a többi száz, mégis, valahogy messze járok gondolatban a valóságtól, és bármennyire próbálok a problémákra gondolni, nem megy. Hát nincs az uralkodónak egy szabad napja sem? Úgy érzem magam, mintha minden porcikám ólomból lenne, szemeimmel is inkább csak nézek, semmint látok. Amikor harmadszor megyek neki valakinek, és az rémülten kér bocsánatot, feladom.
A tanács közepén állok fel, és hagyom ott az egészet, egy kérdésre vagy szólításra sem válaszolva. Nekem is lehet elegem mindenből, nem? Háborgó lélekkel sietek az istállóba, és mielőtt még észbe kapnának, albínó fríz lovamra felmászva kivágtatok az istállóból. A gyomromban a görcs szinte azonnal feloldódik, és lehunyt szemmel dőlök előre, hogy a szél végigcirógathasson. A könnyeimet a menetszélre fogom, míg görcsösen kapaszkodok Lory sörényébe. Űzött tekintetem lassan válik nyugodt felszínné, és a vadul kalimpáló szívem is lecsillapodik apránként. Visszagondolva elfogathatatlan dolog volt felőlem, sőt gyermeteg, hogy otthagytam csapot-papot, de úgy vélem, még egy percet ha bent kellett volna lennem, inkább kiugrottam volna az ablakon. Elég volt már... A törpéket legszívesebben egy bányába falaznám, és a kentaurokat meg vízbe fojtanám. Egyiknek sem tetszenek a diplomatikus megoldások, mindenképpen háborút akarnak, és mind a kettő magának akar szövetségesként. Amennyiben nem csatlakozunk, úgy ellenségek leszünk. Nincs harmadik megoldás. Nincs segítség. Nincs esély arra, hogy ezt megoldjam egyedül.
Túl sok dőlt a nyakamba, hiszen délen a nagy szárazság miatt egyre nagyobb hőzöngések vannak, mintha én tehetnék róla, hogy nem esett az eső. Kétségbeesésem végül a sűrű, hófehér sörénybe fojtom, és mintha csak tudná, miről van szó, galoppra vált, kicsit lassítva is, majd ameddig a birtok elér, addig meg sem áll. Kimerülten szállok le a lóról, mintha legalább egy hete ott lettem volna, és csak ténfergek a semmiben, sehonnan sehová tartva. Megadom magam! Nem lehet?
Lassan nyúlik a testem, lehűl a bőröm, és megkeményedik, hajam páncélként ölel körbe, és tüskés védelmet húz nyakamra. Karmaim nőnek, és a színek fokozatosan kikopnak rólam, míg négy mancson állva, jegesen magasodok kissé az erdő fölé. Egy lökéssel rúgom magam az ég felé, a felhők közé fúrva magam, oda már nincs ember vagy más lény fia, aki utánam tudna jönni.
Vágyakozva nézek hosszan abba az irányba, mely felé a hazám van, de a hiány és a gyász feltámadtával hátat fordítok neki, és inkább csak lusta tekergőzésbe kezdek. És ahogy egyre több mérföldet hagyok magam mögött, úgy elfogynak a gondolatok, kétségek és sötét érzések. Ebben a formában könnyebb lecsillapodnom, mert nem érzek annyi mindent, sokkal egyszerűbb feldolgozni mindent. És a hatalmas mértékkel hűvösebb levegő is lecsillapít, s mintha csak andalító zenét játszana a szél közben. Szabad akarok lenni... Élni akarok!
~*~
-Hol voltál?
A hang és a kérdés hangsúlya megállít. Épp csak visszatértem a kastélyba, igaz, már lassan estére fordul az idő. Túl hamar ért véget a nap, és hiába tomboltam ki magam, ez a számonkérő hang, mintha itthagytam volna síró csecsemővel vagy égő várral... Érzéstelen, hideg, már-már lesajnáló pillantással nézek fel, csak hogy megbizonyosodjak arról, tényleg a király szólt hozzám, majd kifejezéstelen maszkot öltve nyúlok hajamhoz, hogy a szélfútta, némiképp zilált tincseket megzabolázzam, nem mintha meg lehetne. A ruhám csak meggyűrődött szerencsére, de a kinézetem... Rubinvörös szemeim még izzanak.
-Sürgős dolgom akadt, és nem tűrt halasztást.
Hangom alázatos, mint mindig, bár van egy kis hideg éle. Mikor biztos vagyok benne, hogy szemeim is semmitmondóak, felpillantok, hogy a dühös, szinte sértett férjurammal nézzek szembe. Biztos tőle kérdezték, hogy merre lehetek, és lehetetlen kérdésekkel zaklatták, amikről fogalma sincs. Már hogy is lenne?!
-Úgy? - gúnyos hangja szinte vágja a folyosót, ami gyanúsan kiürült. - Ezért kellett rám hagynod a piszkot magad után? Legközelebb gondoskodj arról, hogy ne zaklassanak, ha kedved szottyan lovagolni!
Össze kell szorítanom a fogaim, hogy ne köphessem felé sértettségemben azt a töménytelen vádat, ami egy év alatt felhalmozódott bennem, és le is sütöm a szemem, hogy ne láthassa a felvillanó dacot bennük. Ő pedig persze félreérti ezt is, mikor megregulázott arccal újra felpillantok, láthatóan azt gondolja elégedett arcából ítélve, hogy épp megbántam ,,bűnömet”.
-Igenis. - mérem szűken a hangomat felé.
-Az ünnepségen gondolkodtál?
Hangja szinte számító, akár egy kígyó, ami lecsapni vágyik, vagy már én látok minden sarokban démont? Keserű arccal emelem fel a fejem, büszkén arrogáns pillantással véve mély levegőt, és nagyot nyelek, átgondolva szavaim.
-Köszönöm nagylelkűséged, de nem tartok rá igényt. Nincs kit meghívnék rá. - hangom élettelen, kicsit fakóbb, mint szeretném, de már mindegy. - Nem táplálok illúziókat, felség. Sem időm, sem erőm ilyesfélékre, az ország magától nem marad fenn. - elfordulva indulnék meg, majd kissé lassítva fordulok félig vissza. - Aznapra hirdetett felséged udvari vadászatot. Nem lennék oly vakmerő, hogy ebbe belerondítsak.
Látom arcán a meglepettséget átsuhanni, és mielőtt analizálni kezdeném, elsietek a folyosó közeléből is. És bár most hűvösen, tényként közöltem vele, hogyha netán nem tudná, hogy pontosan melyik nap is van a születésnapom, akkor emlékezzen rá, hogy aznapra gondosan betervezett nekem, akarva vagy akaratlanul, így persze esélytelen, hogy akár csak egy könnyed bált is rendezzek. Nem mintha a sok tanács, és fogadó óra, meg panaszáradat és lázadás, meg portyázás, és a kákabél tudja, mi tudja mi mellett nekem olyan nagy kedvem lenne a dínom-dánomhoz. Már nem is szomorúság az, amit érzek. Inkább lemondás, és végtelen beletörődés. Már egy gyereket is elfogadnék, csak lenne valaki, aki néhanapján rámmosolyog úgy őszintén...
A szobámban az ágyamon tengernyi pergamen hever, amik a mai napon elmaradt találkozók és tudoménmik csalódott résztvevői hagytak nekem, üzenetként. Remek. Ezzel is majd foglalkozhatok... Fáradt mozdulattal tárom ki az ablakomat, felpillantva az égen megjelenő esthajnalcsillagra. A vacsorával bemerészkedő cselédeket kitessékelem, és hosszú ideig nézem az udvari kuruzsló tornyát. Nem. Most az egyszer nem megyek le hozzá. Ha a királynak gyermek kell, … Hát megkapja!
~*~
Már a nap is felkelt, mikor végre végzek a tengernyi papírral. Fáradt vagyok, és nem testileg. A jéghideg vízzel teli kádba ülök bele, mert megint túl meleg van, hiába hagytam meg, hogy ne fűtsenek a kastély ezen szárnyában – spórolásnak sem rossz ugyan. Végül Luival a nyakamban megyek le reggelizni, kivételesen vérszínű ruhámban, ezzel a szemeimet kissé háttérbe szorítva és kiemelve egyszerre, rubin ékszereket öltve a költeményhez.
Szótlanul reggelizek, még akkor is, amikor az ajtó nyílik, és megjelenik a férjem, hogy ő is elfogyassza reggelijét. Nem szól, pedig sok kimondatlan szó leng minket körbe, így én sem töröm meg a csendet. Sőt, fel sem nézek, inkább lehozatom a háborús kódexeket, és elmélyülve abban, - etikett ide vagy oda – evés közben olvasok, hátha a varázslényekkel valami megegyezésre tudunk jutni. És bár lassan ettem, úgy tűnik valaki az asztalnál még elgondolkozóbb. Csak biccentek, amikor felállva az asztaltól a kendőt az asztalra hessentem ölemből, majd a kódexet megfogva kivonulok a teremből. Nem szivesen maradok egy helyen Vele.
A tanácsteremben furcsa tekintetek fogadnak, de inkább nevezném őket megértőnek és sajnálkozónak, semmint dühösnek vagy felháborodottnak. És ez még irritálóbb. Szokatlan hűvösséggel és némi elhatárolódással kezelem a dolgokat, és magyarázat nélkül küldöm körbe a megoldott problémák listáját, amiknek tettleges megoldása hála az égnek nem rám vár. És kivételesen hallgatnak a határok menti zavargásokról is, és ugyan van egy rossz megérzésem, hogy valami balul sült el, és erről hallgatnak mélyen, nem szólok én sem. A mai nap már ígyis több volt, mint akartam.
Mivel szokatlanul hamar szabadulok, úgy döntök, ideje lemenni a kertbe, hiszen csak az esküvőm előtt jártam ott, és akkor – emlékeim szerint – lenyűgöző volt. Lassú, elgondolkozó léptekkel sétálok hát le, végig a sárguló levelek alatt, figyelve a gondozott kertet és a lassan aludni készülő természetet. Az én országomban nincs csak tél, és ebből kifolyólag ugyebár jégvirágon kívül más nem is nagyon nő nálunk. Csodálatom a virágok iránt sosem csökkent, még akkor sem, ha nem volt sem erőm sem időm foglalkozni ilyen gyermeteg dolgokkal.
Lui kissé izgatottan ficereg, mikor kiérünk, és az arcomra pillantva leugrik rólam, majd eliramodik. Nem szólok utána, ő is régen volt már kint, hagyom, hogy rohangáljon csak kedvére, addig én szinte álmos tempóban sétálom körbe a lugast, és az annak mélyén megbúvó kötélhintára bukkanva gyermeki fellángolással rohamozom meg. Persze, előbb megbizonyosodok róla, hogy egy kukkolóm sincs, majd szoknyám felmarkolva vetem magam a hintába, és kissé hátradőlve, lehunyt szemmel lendítem meg magam. Perceken keresztül, üres fejjel, és semmit nem érezve csak lengek előre meg hátra, és azt kívánom, bár ennyi lenne az életem.
A pillanatot a kis szőrmókom töri meg, ahogy felrohan a ruhámon, és apró karmaival csiklandozva bújik a nyakamhoz. Biztos megint kiművelt valamit, és azért bújkál. Félmosolyra húzom a szám, nem törődve azzal, hogy arcom e szokatlan művelet okán mennyire húzódik. Szórakozottan borzolok a bundájára, mire lehúzza ujjamról a gyűrűmet egy ügyes mozdulattal, és eltűnik vele. Ijedten pattanok fel, és sietek utána, nemhogy elszórja valahol, mert akkor lefejeznek, legalábbis Soriontól kevesebbet nem várhatok... Ám ahogy nagy visítozás közepette ront ki a bokorból, ahonnan a király madara üldözi ki, önkéntelenül is felnevetek. Ellazultan, és valahogy természetesen jött ez a nevetés, pedig hosszú hónapok óta még csak kuncogni sem szoktam. És arra a pár pillanatra annyira könnyűnek és boldognak érzem magam, hogy amikor elcsendesedik, egy magányos könnycsepp kúszik végig arcomon. Már megint.
Dacos, türelmetlen mozdulattal törlöm le, majd leguggolva veszem ölbe a kis bolhást, és a gyűrűm visszakérve tőle megengedem, hogy elbújjon a nyakamon. Csak aztán fordulok a madár felé. Túl forró nekem, soha meg sem kockáztattam, hogy hozzáérjek, még akkor sem, ha kezem vonzza és én vágyok rá, hogy megcirógassam. Hajt a kíváncsiság, hogy milyen lehet vajon. Bár ha akarnám se tudnám megérinteni. Most is, épp csak rámpillant, és pár suhintással egy faágon csücsül, onnan nézve rám. Ajkaim összeszorítom. Amilyen a gazda, olyan az állatka, mi?
Elfordulva lépek még a hintához, végigsimítva rajta vágyakozva, de a felharsanó kürtök munkába hívnak. Arcomról minden érzelem lepottyan, ahogy nekiindulok a vár felé, mint kilépnék egy ruhából vagy bűvkörből, vagy csak simán elejtettem volna őket. Kőből készült arccal lépek be, hogy a diplomatákat fogadjam, és egy kellemes tea mellett megbeszéljem velük, hogy a szövetségünk milyen nagy és jó, és hogy miért nem érdemes megtámadni minket. És közben egy darab húsnak érzem magam. Semmi többnek.
|
|
