Nem áltatom magam olyasmivel, hogy érzelmes választ formálnak ajkai, csupán egy szimpla igennel is megelégszem. Elnézem szemeit, melyek leheletnyi dühtõl mámorosak, ám csillog bennünk valami más, talán aggodalom és félelem, hogy mit mondjon, vagy mit ne mondjon. Ám mindketten tudjuk, hogy csak is egy választ fogadok el, mindegy milyen mézes körítéssel is tálalna mást.
-Gildraen...
Rebbenõ szemeitõl balsejtelmem támad, így nyomatékosan ejtem ki nevét, jól gondolja meg, mit válaszol. Érzem, vívódik. Természetébõl adódóan pontosan tudom, milyen nehézséggel jár neki olyat mondani, melyet sosem kívánna kiejteni, de még csak gondolni sem, még is, azt sugallom magam felé, hogy megteszi, amit kérek. Puha kezére simítom az enyém, sûrû pillái árnyékot festenek arcára. Az alkonyi fény törékeny köntösbe fonja, s talán ezért is intem hirtelen magamhoz. Hogy vigyázzak rá, óvjam mindentõl. Lágyan temetkezik bele vállamba, egy pillanatig lecsukom a szemem, belefeledkezve mindenbe, ám válasza elszakít a képzelgéseimtõl.
-Megígérem, hogy itt foglak várni. – épp ellenkeznék, hogy nem teheti, testem megfeszül a görcstõl, éreztem, ellent fog mondani, tudtam szemének apró forgásából, ám egyszeriben elmémben visszhangzott szavai fordított értelmet adnak. Azt mondta, hogy itt - De Sorion... – most ocsúdom fel, hát ígértet tesz! Ám a vészjósló, de árnyékot von arcára, még nem fejezte mondandóját - ha azt hallom, hogy bajban vagy, hogy vakmerõen rohansz meghalni elõre, akkor egy percig se hidd, hogy tétovázni fogok. – hunyja le szemeit, míg ujjaim szorítja. Testének feszengése ráébreszt, hogy valóban kín számára minden kimondott szó, s csak is értem teszi. Lelkemben valami kavarogni kezd, szinte szédülök tõle. Köztünk még sosem volt ilyen a légkör.  - A lovam készenlétben lesz. Ha elrejtenéd, gyalog megyek utánad, és a harc kellõs közepéig rohanok, hogy megtaláljalak. Te vagy a király. Az én királyom vagy. – mosolyognék, de legbelül valami olyan keserédesen rezonál bennem, hogy képtelen vagyok. Értem… értem soha nem hoztak ilyen áldozatot.  - És... És most már... apa is leszel.
Szavai most érnek igazán célba, mert megvallom, nem állt szándékomban minden áron a saját életemet védeni, hiába is húzna vissza minden porcikám, ám innentõl már nem lehetek felelõtlen. Vissza kell jönnöm érte. Értük. Egy életért, amely már hozzám kötötte magát s egy másikért, melynek kivirágzásáért én is felelek.
-Vigyázni fogok.
Csupán ennyit tudok mondani, ezt az ígértet be tudom tartani. Örvénylõ szemeibe nézek, s látom ajkai egyre közelebb érnek, mígnem az enyémen állapodnak meg. Megrökönyödöm, talán játékot ûz velem, de a szívem azt súgja nem. Magamhoz vonnám, hogy valóban érezzem, de kezeivel eltol.
-Nekem vissza kell mennem. Ha úgy érzed, gyere pihenni. Hosszú lesz a holnap, szükséged lesz erõre. Elõkészítek egy fürdõt is neked. – tényleg Gildraen van elõttem?  - Várni fogok rád.
Szavaim valamiért a torkomon rekedtek, így csupán bólintani tudok, s nézni, ahogy lebegõ alakja sziluettként tûnik el az alkony narancsos fényében.

A Napba nézve még magamba szívom annak utolsó erejét is, de attól tartok ez már segít összeszednem magam. Hiába kerültem egész nap, hiába öltöttem magamra álarcot, õ még is átlátott rajtam, de nem leplezett le, hogy eltiporhasson. Melegséggel fordult felém, akkor, amikor erre a legnagyobb szükségem volt.
Mosolyogva játszom el egy elképzelt jövõképpel, s egy érzéssel, amely azóta bennem motoszkál, hogy megtalált a sziklán. Igen, melegséget érzek, olyasfajtát, melyet egy hósárkány ébresztett bennem. Hát nem furcsa?

~*~

Mire visszaérek a sátrunkba, látom, hogy a könnyed szõrmék között alszik. Szõke fürtjei beterítik a fehér és mélybarna prémeket, így magához vonzva tekintetem. Végigsimítom langyos arcát, majd karjaimba veszem.
-Tegyél le, nem vagyok fáradt... – mi mást is mondhatna?
-Hát persze, Gildraen.
Gondolatai még félig álmaiban járnak, így óvatosan veszem le róla nehéz ruháit. Arcán nyugodtság tükrözõdik, amely rám is átragad, így elfelejtek mindent, aminek fontosnak kéne lennie. De hogy is figyelhetnék mása, mikor így van elõttem?
-Kihûlt a fürdõvíz. Megmelegíttessem? – Nem tudom komoly volt e kérdés, ezért felhúzom a szemöldököm, és somolyogva nézek rá. Õ is rádöbben, felesleges lenne vizet melegíttetni, ezért el is indulok a kád felé, hogy mire beszáll, addigra a víz már kellemes legyen.
Valóban kihûlt, de pár másodperc múlva, már újra nehéz gõz száll fel belõle. Gildraen még leveszi utolsó ruhadarabját, ám tekintete szemérmesen vizslat. Nem értem, hiszen számtalan alkalommal láttuk egymást, sõt én õt jóval többször is. Ahogy felém igyekszik, elmerengek karcsú derekán és lapos hasán.
Ó, talán… ezért tétovázott?
Mikor leül velem szembe, nem restellek felé nyújtani a kezem. Szeretném megérinteni.
-Gildraen...
Készségesen dõl mellkasomra, ám teste kissé megfeszül. Mondhatnám, a szokás hatalma, hisz mikor megkérem, hogy fürödjön velem, annak általában nem fürdés a vége, s azt hiszem most is ettõl tart, így megtévesztve õt, kezemmel lágyan simítok végig kezén, majd keblén, hogy kezem alhasán állapodhasson meg. Mióta tudom, egy részem folyton csak erre gondolt. Egy életre, amely még oly gyönge, olyan védtelen s érinthetetlen, én még is érezni szeretném õt. Tenyeremmel Gid egész méhét átfogom, hogy kezemben tarthassak valamit, aminek lénye óhatatlanul is varázslattal tölt el.
Gesztusomtól pár pillanatra megdermed köztünk a levegõ, talán azért, hogy gondolataink ne szálljanak el, mi mégsem tudjuk kimondani õket. Hol az õ hol az én testem remeg meg, ennek ellenére még is ránk telepszik valamiféle meghittség. Arany hajzuhatagát félresöpörve finoman csókolom meg tarkóját, mire felém fordul, valószínûleg mondani szeretne valamit, én még is csókkal pecsételem azt le. Még nincs itt az ideje, hogy beszéljünk. Furcsa, s kissé szentimentális is, de úgy érzem, szellemeink oly közel kerültek egymáshoz, hogy aggódásunkkal csupán elriasztanák valós mivoltunkat. Néhány percig csendben ülünk egymás mellett, hallgatva a világ zajait.
-Tényleg itt maradsz holnap? –Kérdezem meg, mintegy biztonságilag.
-Hisz ezt mondtam. – elhiszem, hogy tényleg így lesz - De ha...
-Baj lesz, tudom... – nem haragítom magamra azzal, hogy egyébként semmilyen körülmények között nem jöhet, így biztosan nem. - Nem akarom, hogy ott légy. Nem, amíg az udvari orvos mindennek utána nem néz.
Mert legyen most bármilyen is a helyzet, nem tudhatjuk, egyikünk sem tudhatja, hogy mivel fog járni ez a terhesség. Azt akarom, hogy Gildraen és a baba biztonságban legyenek, akkor is, ha velem történik valami. Nem bírnám elviselni a tudatot, hogy ott van, azért, mert én nem tudtam megvédeni magam. Bármi történhet, bármi és én nem akarom
-Nem lesz semmi baj. – súgja halkan, kizökkentve, mielõtt balga gondolataim még viharosabbá válnának.
-Minden rendben lesz. – igyekszem megtölteni a szavaim reménnyel, de nem tudom sikerült e - Nem meleg a víz? – kérdezem, elterelésként.
-Nem. Egészen kellemes. – Gidnek kellemes lenne a forró víz?  - Te nem fázol?
-Gildraen... A víz még gõzölög. – veszem észre, ilyenkorra már éppen csak langyosnak kéne lennie. Nem tudom, ez mit jelenthet.
-Nem értem. – Azt tudtam, hogy egy kicsit megváltozik majd, de ez akkor is… - Ez... miatta van? - kérdezi bennem pedig meleg borzongás tör fel.
-Gondolom...
-Sorion... – hangja keserûen ejti ki a nevem - Mi van, ha...
-Semmi. Semmi az égvilágon. – jól tudom mit akart kérdezni, de nem számít. Egy cseppet sem számít.
-A lényeg, hogy itt vagyok. – mély sóhaj szakad fel belõlem. Visszagondolok a bálra. Kár volt olyan sokáig tervet szõnöm az ott tartásáról.
-Hát, nem így fogalmaznék. – jegyzem meg.
-Hol máshol lennék, mint melletted? – kérdése olyan érzést penget meg benne, ami egyik pillanatról a másikra zúzza porrá az erõmet - Mindig itt leszek. A támaszod, és az egyetlen, aki igazán fel fog dühíteni életed utolsó percéig. – érzem, hogy egy régóta õrzött dolog feltörni készül, s én vissza akarom fojtani, de nem megy - Nem fogok sem elmenni, sem egyedül hagyni, parancsold bárhogyan.

Minden próbálkozásom ellenére hullok darabokra, néhány szava miatt. Nekem kell erõsnek lennem, nem neki, még is, képtelen vagyok eltörölni a könnyeim s hagyom, hogy azok némán lecsorogjanak az arcomon. Gid megfordul, de annyi energiám sincs, hogy visszatartsam, így csupán hajam mögé bújhatok, de tudom, még ott is látja szégyenem. Tudom, hogy pontosan tudja, mit játszódik most le bennem, így csak még megalázóbbnak érzem helyzetem.
Magához von, én pedig szorosan ölelem át derekát, átadva magam kavargó érzéseimnek. Mitõl lettem ilyen gyönge, miért kell most látnia? Azt akarom, hogy elforduljon, ne lásson így, még is egyre szorosabban ölelem magamhoz. Ajkai vizes hajamat érik, megnyugtatván gyermekénem. Régen eltemettem magamban a fájdalmat, kétséget és szenvedést, bezártam õket egy olyan dobozba, ahol örökre bent ragadnak, s vállaltam, hogy inkább cipelem õket örökre, sem minthogy valakinek ezt látnia kelljen, elvégre király vagyok, Gid azonban könnyûszerrel nyitja fel ezt a ládát, kiengedve minden démonom. Mert félek, jobban félek, mint bármikor ebben az életben. Rettegem a halált, a magányt, hogy újra elveszítem azt, aki fontos. Õ még is azt mondja, nem hagy el, mellettem marad. Hogyan hozhat értem ennyi áldozatot? Hisz annyi gyötrelmet szórtam rá. Akkor hogyan? Miként? Bárt érthetném, honnan meríti reményét s táplálja irántam hitét. Sosem adtam okot, hogy bízzon bennem, de megteszi és ez…ez egyszerre zúz szét s épít fel.
Óvatosan kiszáll mellõlem, én pedig nem nézek, utána s õ sem keresi a tekintetem.
Még jó tíz percbe telik, hogy magam is kimásszak a kádból, s újra visszanyerjem szétzilált gondolataim felett az irányítást.
Mikor befekszem az ágyba, kezem kitárom felé, hogy magamba fogadhassam. Lágyan meleg testét a mellkasomba fúrja, s ezzel olyan nyugodttá téve, mintha nem lenne holnap.
-Jó éjt, Gildraen. – súgom, s mélyen beszívom hajának mámoros illatát.
-Jó éjt, Sorion.
Egy ideig még hallgatom, ahogy szuszog, egyik kezemmel haját birizgálom, míg a másikat hasán pihentetem.

Visszajövök hozzátok.

~*~

-A kardod... 
Nyújtja a felém apám kardját, mely most különösen terhes. Régen, gyakorlásnál játékszer volt kezemben, ma azonban fegyver mely életeket ment meg, vagy vesz el. Gid szemében keserûséget, fájdalmat keresek, ám sem ezeket, sem félelmet nem találok benne. Elszánt, bátor tekintete bizalmat sugall felém és ez, ha nem is végtelen nyugodtsággal, de békével tölt meg. Harci öltözetem különleges fémötvözet, ahogy a többi fõnixé is. Bár furcsa viselnem, idegennek érzem, elvégre nem számoltam azzal, hogy valaha is viselnem kell.
A hajnali levegõ még csípõs, feszült, mintha emlékeztetne arra, hogy ma háborúba megyek.
Lábaim gyökeret vertek a hideg talajba, erõt kell vennem magamon, hogy elinduljak. Lépnék, de Gid váratlanul felém nyújtja kezeit, hogy aztán nyakam köré fonja õket. Felsejlik bennem a vészjósló gondolat, hogy talán ma látom utoljára, így kezeim hátára csúsztatom, hogy megõrizhessem testének finom vonását. Lágyan válik el tõlem, de szemeit nem veszi le rólam, csókjával bódít el, de így csak nehezebbé teszi elindulásom, mégsem tudom õt ellökni. Érezni akarom még egy kicsit, hogy az enyém.
-Vigyázz magadra. Ne kelljen szégyen szemre nekem megmentenem téged.
Akaratlanul mosolyodunk el mindketten. Ez igazán rá vall.
-Csak te lennél erre is képes. Te is vigyázz magadra, királyném. –homlokát az övéhez érintem, milyen meleg - És ne feledd, mit ígértél.
Emlékeztetem szavaira, majd beszívom a levegõt és kilépek a sátorból. Nincs szó, ami leírhatná ezt az érzést. Nem szoktam a jövõn gondolkozni, de most bárcsak tudnám, mi vár ránk. A szívem visszarohanna a sátorba, hogy még magamhoz ölelhessem, hogy beszívjam friss illatát, hogy becézzem, elmondjak neki mindent, ami bennem van. De nem mehetek vissza. Innentõl kezdve meg kell szûnnöm Soriannak lenni. Ma Király vagyok, aki a népe oldalán harcol. Arcvonásaim átrendezem, kezem kardomra csúsztatom. Apám mit érezhetett, mikor csatába lovagolt?

Kapitányaink között kitört a viszály, mindenki a sajátjaival akar maradni, így a tehetetlenségünk az õ malmukra hatja a vizet. Nem tudunk külön válni, mert egyikünket sem követik azok, akiknek kellene. Larten mellé lovagolok, aki éppen egy férfit szúr le.
-Együtt kell haladnunk, nem tudom egyedül elõrevinni az elsõ két egységet. – kiáltom neki, míg visszaverem a felém irányuló támadásokat.
-Igen, egyetértek. – Larten elõveszi az oldalára akasztott kürtöt és négyszer fúj bele, jelezve ezzel, hogy indítsuk meg a rohamot. – Induljon a csihipuhi! – hihetetlen, hogy még most is képes viccelõdni. Számra harapok, de elindulva vele csatlakozunk az elõõrsünkhöz, hogy visszaverjük a folyamatos támadást.
Míg lovainkkal elõre törekedünk a feketeségen, kardjaink nem pihennek. Az ellenség megállás nélkül hadonászik. Szerencsére tényleg csak hadonászik. Képzetlen harcosok, némelyük minden bizonnyal ma fog elõször fegyvert, így könnyen kaszabolhatóak. A szétmálló hús és a kifröccsenõ vér dermedve tart a valóságban. Rengeteg embert ölök meg… idõst, fiatalt, gyereket. Vadul támadnak, köpködve a szavakat, árulót kiáltanak, vágásaikban izzik a gyûlölet. Pontatlanul szúrnak, ha egy létfontosságú szerv felé nyúlnak, az a véletlen mûve. De a kard éles, mindegy hol vág meg, így is figyelmesnek kell lennünk.
Minél közelebb kerülünk az ellenfélhez, õk annál ziláltabbak lesznek. Minden bizonnyal arra számítottak, a létszámfölény és egy belsõ viszály azonnal végez velünk.
Hirtelen a földön találom magam, arcom felé egy hatalmas bárd lendül, éppen csak meg tudom állítani. Egy hegyomlás férfi lóbálja felém, de mielõtt újra célba találna, elválasztom a fejét.
- Jól van felség? – kérdezi egy sárkány, mire bólintok. Mindjárt ott vagyunk, s ezt bizonyára õk is tudják, mert a katapultok elkezdenek bombázni minket. Hatalmas robajjal érnek földet, majd kisebb, nagyobb darabokra törnek. Elképesztõ mennyiségû jégzápor indul meg ellenünk, fõként azért, hogy lehûtsék körülöttünk a levegõt, így azok a fõnixek, akik képesek a tüzet használni, így mint én, nehezebben tudjuk irányítani ezt a képességet. Okos, csakhogy a katapultok felé fõleg hósárkányok tartanak, így ellenük ez nem hatásos.
- Uram, a megbeszéltek szerint önnek középen kellene haladni, hogy a biztonságát jobban tudjuk garantálni. Kérem, vonuljon vissza az elõõrsbõl.
- Meghat az aggódásod, de ha azt hiszed, hogy engem bármi rákésztethet arra, hogy visszavonuljak, tévedsz. – vigyorgok, mentelve továbbra is elõre. Válaszul csupán mosolyt kapok a mellettem lévõktõl. Most nekem is ugyan úgy itt a helyem, mint bármelyik katonának.

Teljesen elvesztem az idõérzékem, így csak akkor térek magamhoz, mikor már teljesen belekeveredtünk az ellenfél elsõ századaiba. A hósárkányok elkezdik szó szerint szétszedni a katapultokat, testi erejük igazi sárkányt mutat. Széttépik az összetákolt szerkezeteket, a fõnixek pedig fedezve õket, kaszabolják az embereket.
Fülemet éles hang üti meg, az ellenség kürtje szólítja õket visszavonulásra. Nagyot dobban a szívem, mikor sokan azonnal rohanásba kezdenek, ám vannak, akik talán a sokktól, talán a bátorságtól, de így is elõremenetelnek, támadva minket.
Egy alig tizenegy éves fiú lóbálja felém a kardját. Láttam gyerekeket, de ilyen fiatalt még nem. Nincs szívem megölni, hiába támad felém oly nagy akarattal, így csak megszorítva vállait, enyhén megégetem õket, hogy ne tudjon támadni. Sírva fakad, de hamar elvesztem szem elõl, mert újra támadnak.

Zene

És megint.

Csörrennek a láncok, az összecsapódó fémek szikrát gerjesztenek a levegõbe. Mióta harcolunk? Egy örökkévalóságnak érzem. Lassan elegem lesz a kard használatából, így a felém igyekvõket elkezdem felperzselni, ami talán többet vesz ki belõlem, de így nem mindenkinek okozok halálos sebet. Mikor nem volt szükségszerû könnyû szerrel öltem meg embereket. Árulókat, hitszegõket, volt, hogy olyan hosszú halált rendeltem el, melyet az illetõ nem érdemelt, mégsem bántam. De lassan ostobaságnak érzem ennyi embert megölni… már nem csupán az ellenséget látom, családfõket, testvéreket, akik hazavágynak a családjaikhoz. Parancsot teljesítenek, mikor pengéik az én vérem szomjazzák, de látom a szemünkben a félelmet. Nem egyszer habozok, mikor rám támadnak, így sokszor egy hajszálon múlik az életem. Miért támadnak, hisz látják, már nincs esélyük? Az égre pillantok, a nap vérnarancsra festi az eget… ezek a hajnal elsõ fényei vagy már kezd lemenni a nap? Õszintén nem tudom megmondani. Szemeim elé hirtelen egy hosszú szõke hajzuhatag kerül, a szívem kihagy egy ütemet. Az azonban abban a pillanatban rohanásnak indul, majd el is tûnik, de nyomait a lelkemben hagyja. Eszelõsen Gildraent kezdem keresni a tömegben, ugye nem jött el? Nem jöhetett, megígérte. Di mi van, ha valaki rossz információt vitt neki, ne adj ég, a halálhírem, az elsõ dolga, hogy idevágtat? Kezem a mellkasomhoz kapom, amely hirtelen lüktetni kezd a fájdalomtól.
-Sorion! Hé, Sorion! – Larten hangja ráz fel. – Vége van, szedd össze magad. Mind visszamenekül, már nincs értelme tovább harcolni.
-Igen – ennyit sikerül kinyögnöm, kell pár perc, hogy lehiggadjak. Olyan hirtelen kapott el az a félelem, s nehezen akaródzik távoznia – Értesítsétek a felcser egységeket, hogy induljanak menteni a sebesülteket, és egy másiknak is, akik összeszedik a halottainkat. Senkit sem akarok itt hagyni. – hangom gépies, ahogy lépéseim is.
Lovamra szállva szemeimmel a holttesteket figyelem. Szokatlanul sok a fiatal. Hogyan lehet itt ennyi gyerek?

A gyõzelem fénye egy pillanatra halványodni kezd. Ezért örüljünk? Hogy lemészároltunk egy rakás gyereket? Apákat, testvéreket…
Mire kiérek a forgatagból, gondolataimat újra más tölti meg. Látnom kell õt, tudnom, hogy biztonságban van, hogy itt maradt. Erõteljes vágtába indulok. Ha nincs ott, az elsõ dolgom, hogy levágok mindenkit, akit a védelmére jelöltem ki.
Mikor megérkezem zokogást hallok a sátorból. Mellkasom újfent összeszorul, éreztem, hogy történik valami, nem kellett volna megszöknie, a fenébe is, miért nem láncolta oda Larten valamelyik sziklához?
Nem is! Lartent ölöm meg elsõnek, csak aztán Gid õreit. Az a nyamvadt gyík tehet arról, hogy most itt van!
Tekintetem azonban egészen mást lát, nem azt amit elképzeltem.
-Gildraen! Mi a baj? Minden rendben? A baba?
Magam sem hiszem el amit látok… Gildraen gyermekies riadtsággal bújik el elõlem, arcát takargatja, szeretné leplezni könnyit, de képtelen rá, azok zabolázatlanul záporoznak szemeibõl. Felé sietve csomagolom ki a prémek közül, hogy magamhoz ölelhessem, s megnyugtathassam, minden rendben van.
-Nyertünk. – talán nem tudta, minden bizonnyal ezért sír ilyen keservesen, de szavaim nem nyugtatják meg - Biztos minden rendben?
-Olyan hülye vagy! – hangja csak úgy remeg a sírástól - Az elsõ sorban rohanni... – Még megjegyzést tesz, mikor éppen most értem vissza, ráadásul hozzá jövök elõször! Mondanék valamit, de magamban tartom, felsejlik bennem a gondolat, hogy talán nem is emiatt rémült meg annyira. Féltett volna? - Én meg... Én láttam...
Dühöm azonnal elszáll, helyét jólesõ érzés váltja fel. Gid ujjacskáit nehezen fejtem le sajátjaimról, szeretnék szemeibe nézni, de mellkasomba bújik, kezeivel végigellenõrizve minden porcikám, s ahogy meglátja, nem szenvedtem semmilyen komolyabb sérülést, könnyei úgy apadnak el. Fejére apró puszit nyomok, ölelésemben tartom, õ pedig kapaszkodik belém… mintha évekre elmentem volna. Jól esik az aggódása, még is nehezen tudom megélni az érzéseit, csak úgy, mint sajátjaimat. Olyan, mintha… mintha… szerelembõl aggódna.
Kósza gondolatom hamar elvetem. Egyféle mély kötõdés van köztünk, talán az rendült meg ennyire, de kár lenne szerelemmel áltatni magam. Miként õ sem, én sem tudom igazán mi az. Nem errõl lehet szó… de aggódott értem, ennyi bizonyos és ez végtelen hálával tölt el.
-Mindenféle borzalmat elképzeltem. Nem tudtam, mi van veletek, hogy elkezdõdött-e már, hogy zajlik... Láttam már csatát, de soha ennyire még nem rettegtem. – hagyom had szakadjon fel belõle a sok elnyomott fájdalom - Nem tudom mi van velem. Aztán jött a csatatérrõl a... – biztosan utánunk küldött valakit - És mondta, hogy rajtatok ütöttek. Hogy szétziláltak. Hogy te elõl vágtatva ugrottál bele a sûrûjébe. Azt hiszem elájultam volna, ha nem lennék jégsárkány... – megmosolyognám szavait, de nem akarom megbántani. Jól tudom mit érzett.
-Semmi baj. Visszajöttem. És a király dolga az, hogy a katonákat lelkesítse. Hõsi ódákban fognak majd rólam megemlékez...
-Hõsi ódák! – nem jellemzõ rá, hogy belevág mondandómban. Hol van az kétségbeeset Gid? Már utána nyúlni sem tudok, úgy tûnik el kezeim közül - Soha többet nem mehetsz el mellõlem! – jól hallom? - Vagy én megyek utánad. Ha meg mersz halni, Sorion, én magam támasztalak fel, hogy borzalmasabb dolgot tegyek veled, semmint a halál.
-Én is féltem. Hogy felbukkansz. Hogy ott termesz mellettem, és én is láttam magam elõtt számtalan halálodat ma, talán minden egyes általam látott halálban. -  azt akarom tudja, én pontosan ugyan ezt éltem át - És nagyon köszönöm, hogy nem jöttél. Hogy tartottad magad a szavadhoz. Én visszajövök, ha van kihez.
Szeretnék nevetni, de valahogy elhal a hangom. Azt hiszem, nem tudtam volna így küzdeni, ha nincs senkim. Talán önként dobtam volna oda magam… de így, így volt ami összetartson. 

~*~

Bõ egy két hét múlva kezdenek csak rendezõdni a dolgok, de minden lassan megy és az idõjárás is ellenünk dolgozik. A nappalok egyre rövidebbek, magam is érzem, hogy a testem gyengülni kezd. Fáradékonyabb vagyok, reggel nehezen ébredek. Szervezetem tiltakozik az átállás ellen, ám hiába, nincs választása. Néha azon kapom magam, hogy nincs erõm felállni a székbõl, vagy elfáradok a hosszas ellenõrzések során. Igyekszem titkolni, de Gildraen elõtt nehéz játszani. Nem mintha nem tudná, mennyire megvisel a tél kezdete, csak éppen nem szeretném, ha ezzel is foglalkozna. Minden intelmem ellenére többször meglátogatja az ispotályokat, templomokat, magtárakat, beszél az emberekkel, azt mondja fontos tudnunk, hogyan hatott rájuk a háború. Én azonban azt vágyom tudni, rá miként hat a terhesség, de errõl keveset beszél. Az udvari orvos szerint minden rendben van, a királyné szervezete erõs és egészséges, még is azt javasolja, tartsuk egyelõre titokban a bejelentést. Mi magunk sem szerettük volna elmondani egyelõre, de a kastélyban hamar híre megy, hogy Gidet gyakran meglátogatja az orvos, az okot viszont senki nem tudja biztosan. Ami zavaró, hogy kifejezetten kértem, minden vizsgálaton szeretnék jelen lenni, de azt mondják, ez lehetetlen. Merthogy némely vizsgálat intim körülményeket kíván… nem értem mi lehet ennyire intim, de rábólintok a dologra, azonban nem tetszik ez a titkolózás. Szinte rögeszmésen kérdezgetem feleségem, állapota felõl, válaszai mögött õszinteség rejlik, azt mondja, jól van, ne aggódjak. És én igyekszem elhinni.  
Az órák gyorsan telnek, Gid és én keveset látjuk egymást napközben. Bár fáj bevallanom, rászorulok a segítségére, egyedül nem tudnék mindenre figyelni és az igazság az, hogy a szerzõdésekben, javaslatokban és audienciákban Gidnek nagyobb a tapasztalata és hozzáértése. Nem kérem, hogy végezze ezen feladatokat, de megteszi és legbelül örülök neki, mégis nehezen birkózom meg a gondolttal, hogy ráhagyok dolgokat. Azt hiszem, valamelyest szégyellem. Házasságunk után rögtön vaskézzel vette kézbe az irányítást, szívesen hagytam rá szó szerint mindent, hogy én az élvezeteknek élhessek, dicsõnek tartottam, hogy míg õ törõdik mindennel, nekem semmi dolgom nincs, és az ország mûködik. Ma azonban, ha végignézek teendõin, melyek kicsivel kevesebbek ugyan az enyéimnél, azt kívánom, bár ne kellene tennie semmit.
- Sorion! Miért nem jöttél vacsorázni? – kérdezi, mikor belépek hálószobánkba. Emlékszem, mikor arra utasítottam, hogy itt kell töltenie minden éjszakát, mára viszont természetessé vált.
- Nem voltam éhes, sokat ettem délután. – feláll az ágyból és elém siet, bár én úgy látom, mintha lebegne. Ma szokatlanul enerváltnak érzem magam, ezért hagyom, hogy levegye ruháimat, mintha gyermek lennék. Olyan könnyedséggel ér hozzám, hogy alig érzem. – Már aludnod kellene. Az orvos azt mondta
-Az orvos ezt mondta, az orvos azt mondta! Kérlek, nem beteg vagyok, csak várandós. – homlokára puszit lehelek, majd bedõlök az ágyba. Szeretném elmondani, hogy legyen szíves és tartsa magát az utasításokhoz, de már beszélni sincs erõm. Érzem, hogy meleg takarók halmait teríti rám, talán motyog is valamit, de már nem értem. Máshol járok.

Szemeim hirtelen pattannak fel, ujjaim görcsbe rándulva emelem mellkasomhoz. Már megint az az álom… a fiú, akinek a csatatéren megégettem a kezeit, könyörögni jön hozzám, hogy gyógyítsam meg sérülésit, hisz így képtelen dolgozni, kenyeret kell adnia a húgainak. Lelkifurdalásomban segítségére sietek, de éles kést döf belém, átkoz, hogy már akkor meg kellett volna ölnie. A szobánkban találom magam, ahol Gidre támad, én pedig túl gyenge vagyok a sérülés miatt… mindent beborít a vér, s én hiába kúszom, nem érek oda idõben.
-Sorion, reszketsz! Megint rémálmod volt? – Gildraen aggódó hangja ránt vissza a valóságba. Kezét arcomra teszi, míg én igyekszem rendezni felgyorsult légzésem.
- Ne haragudj. Csak az a gyerek… nehezen szabadulok a szellemétõl. Az arca folyton kísért. – kikelek az ágyból és a kandallóhoz sétálva megállok a lángok felett. Szemeim a tûzbe révednek, alakok táncolnak elõttem…. bizonyára gyöngének látszódom.
- Ne csináld ezt velem, ne fordulj el tõlem… - ujjai enyémbe kulcsolnak, vigaszt nyújtván, én még is gyalázatot érzek. – Megértem, hogy mindenki elõtt szeretnél erõs maradni, tudom, hogy ez fontos. De elõttem nem kell… a feleséged vagyok. – lágy suttogó szavai akaratlanul, de megsemmisítik önérzetem utolsó szikráit is. Lehúzom ölembe, hogy leülhessek vele a tûz elé. Hátát mellkasomnak nyomja, bõrének melege már nem hat szokatlanul. Állam vállára csúsztatom, kezeimmel átölelem, hogy tenyerem óvatosan hasára illesszem. Gid maga is ráhelyezi kezeit az enyémre, meglepetést okozva, még sosem ültük így.
- Nem szeretném, ha túlerõltetnéd magad, ugye tudod? – dörmögöm nyakába.
- Igen uram – pajkos hangja megnyugtat, így én is elmosolyodom. Lehet, nem kellene ennyire paranoiásnak lennem. – Sorion.. – szembefordul velem, arca szinte összeér az enyémmel. Vörösen izzó szemei bohón csillannak meg – Mit szólnál, ha mesélnék neked valamit? A húgaimnak gyakran meséltem
- Azt hittem, már sikerült teljesen lerombolnod az önbecsülésem, de úgy tûnik még a romokat is porrá szeretnéd zúzni. – vágok szavaiba, hangom azonban tompa, ahelyett, hogy élével figyelmeztetné õt.
- Úgy tudtam, hogy ezt mondod, te meg az egód! – forgatja tekintetét. Még csak az kéne, hogy nekiálljon estit mesét mondani. Bosszantani, azt rettentõen jól tud. Felállok, de kezei nem hagynak elmenni.
- Gildraen, hagyj már!
- Engem már rég nem ijeszt meg ez a hang. – tényleg elvesztettem volna a tekintélyem? Erõsen visszahúz, motyog, hogy hajtsam fejem az ölébe. Az észérv, azt parancsolja, hogyha továbbra is azt szeretném, hogy királyként tekintsen rám, visszafekszem az ágyba és úgy teszek, mintha ez az egész meg sem történt volna. De az ösztön…az egészen más. Szentimentális, nem hallgat a rációra, csak teszi amit Gid mond. Fejem csakugyan ölébe hajtom, keze már siklik is a homlokomra. Cirógatja, majd mesélni kezd.
- Élt egyszer, valahol a Cader Idris egyik rejtekében, egy csapat tündér. Az volt a szokásuk, hogy idõnként felkerekedtek, és végiglátogatták a környék falvait. Házról házra jártak, és próbára tették az embereket, jók-e vagy rosszak. Akik barátságtalanul fogadták tündér vendégeiket, azok pórul jártak: életük végéig elkerülte õket a szerencse. De akik szíves fogadtatásban részesítették õket, amikor sötét, viharos éjszakákon utasemberek képében megjelentek náluk, azok mindig szerencsével jártak azon túl. Egy este a vén, rhysbeli Morgan magányosan üldögélt kuckójában a tûzhely mellett. Csendesen szítta pipáját, és egy kis keserû sörrel vigasztalgatta magát, amiért ilyen egyedül maradt. Az ital lassacskán a fejébe szállt, és a vén Morgan szíve megkönnyebbedett. Úgy érezte, hogy énekelnie kell. Mindjárt rá is gyújtott egy dalra. Szó, ami szó, a hangja nem volt valami szép. Akadt is egy ember a faluban, aki – az öreg Morgan nagy bosszúságára – azt mondta róla, hogy vén tehén bõgésére vagy még inkább egy utat tévesztett, vak kutya vinnyogására hasonlít. – Gid, akár egy színész, olyan átéléssel mesél, hogy néha azt hiszem, többen vannak a szobában. Hangja hol mély, akár egy idõs férfié, hol egészen magas. Kezének tapintatos mozgása s szavainak varázslata hamar elringat. Félálomban, magam elé képzelem a történetet, s azt is, ahogy évek múlva már nem csak nekem meséli. Meleg borzongás fut végig rajtam, s mikor hallom, hogy elhallgat, résnyire nyitom szemeim. Hosszú hajfürtjei arcomhoz érnek, csiklandozva, látom már õ is álmos. Megkérem, feküdjön le mellém. Arcát felém fordítja, sugárzik róla valami ellenállhatatlan báj, ami arra késztet, folyton csak õt nézzem. Elpirul, azt hiszem, zavarba hozom hosszantartó bámulásommal.
- Gyönyörû vagy. – suttogom ajkára, majd lehunyva szemem, szinte azonnal elalszom.

~*~   

Az elkövetkezendõ hetekben Gid gyakran mesél nekem este, s én szívesem hallgatom a szülõföldjén keletkezett legendákat. Gyakran kérdezek tõle, mikor elképzelhetetlen dolgokat mond, de õ csak mosolyog, s azt mondja ezek igen is igaz legendák. A fõnixek mondaköre fele ennyire sem gazdag…ebbõl is látszik, hogy a hósárkányok gõgösebbek és könnyelmûen hazudnak, csakhogy hõsként emlékezzenek rájuk. Ezen gyakran összezörrenünk, igyekszem ellenpéldákat felhozni a mi történeteinkbõl, hogy lássa, a mi mondáink sokkal kézzelfoghatóbbak. Gyakran törekszem kissé letompítani a meséket, de Gid azonnal átlát a csaláson, ismeri az összes legendát a tûz népérõl. Fogalmam sincs mikor olvasta el õket.

Mire leesik az elsõ hó, állapotom rohamosan romlani kezd. Néhány napot ágyhoz kötve kell átvészelnem, balgaságom persze folyvást arra késztet, hogy most nem pihenhetek, de Gid ágyban tart. Tudja, hogy mit kell tennie, talán már akkor tudta mielõtt hozzám jött, rutinos cselekedetei évek tapasztalatát mutatják, pedig csupán egy éve vagyunk házasok. Gondoskodása meghat, az orvos helyett õ ellenõriz, naponta három alkalommal, s igyekszik az ebédet velem elfogyasztani, már amikor valamelyikünk enni tud. Én ilyenkor nem sok ételt tudok magamhoz venni, inkább folyadékot, neki pedig sorozatos rosszullétei vannak, ami félelmet kelt bennem. Persze normális, ezt mondja az udvari doktor, s Gid is, de nincs nap, hogy ne vesznénk össze. Hiába mondom neki, hogy hagyja a munkát, hamar felgyógyulok, tudja õ is, hogy ez ideiglenes állapot, pár hétig tart csupán, míg megszokom a hideget, de szokás szerint nemet mond! Még pöröl is velem, hogy pontosan tudja, mit csinál, ne avatkozzam bele, én A Király… mondanom sem kell, minden áldott nap kihoz a sodromból, s ezt nem egy, de nem is néhány tárgy bánja. Tányérokat, poharakat sodrok el, haragom vele szemben még mindig nehezen kontrolálom. De õ sem marad mindig nyugodt, van, hogy rám kiabál, majd kislisszol a szobából, mielõtt befejezném a mondanivalóm. Ilyenkor legszívesebben utána mennék, visszarángatnám a szobába és az ágyhoz kötözném. Nem bírom elviselni ezt a viselkedést, mikor ezt csinálja, teljesen megõrjít! Csak nyerjem vissza az erõm…

~*~

A teljes kastély kezd megbolondulni. Gid – habár kifejezetten kérte – öltöztetõi az egész világnak kikotyogták, hogy minden kétséget kizáróan a királyné várandós, hasa gömbölyödni kezdett. A hír futótûzként terjedt, a nemesektõl kezdve az utolsó lovász fiúig már mindenki tudta, hogy gyermeket vár. Vidámság költözött a folyosókra, szobákba, megtöltve élettel a kastélyt. Gratulációk tömkelegét kaptuk, de mikor rákérdeztek igaz e hír, azt sem cáfolni sem megerõsíteni nem akartuk. Még mindig bizonytalan volt minden. Én azonban minden akaraterõm ellenére vigyorogva jártam-keltem a kastélyban, gondolataim folyvást a gyermekünk körül forgolódtak. Esténként gyakran fürödtünk együtt, kezeim folyton Gid kerekedõ hasán pihentettem és csacskaságokról beszéltem. Arcom ilyenkor folyton derült volt, és csak beszéltem, beszéltem, beszéltem. Minden porcikám tûkön ülve várta a nyarat. Voltak dolgok, amikben egyetértettünk, például, hogy milyen klasszikusokat kell megtanulnia, de sok mindenben ütközött a véleményünk. Ilyenkor heves vitákba kezdünk, de persze egyik sem volt túl komoly, a vége mindig az lett, hogy mindegy csak már tartanánk a karjaink közt.
Kezdtem apának érezni magam. És ez az érzés, hogy majd felelõs leszek érte és a tetteiért egyszerre töltött el csodálattal és apró félelemmel. Nem volt perc, hogy ne gondoltam volna a babára.

Az életerõm az új esztendõre már teljesen visszatért, így Gid nem tetszésére, egyre több helyre mentünk együtt.
Ekképpen jobban rajta tudom tartani a szemem, a legapróbb dolgokat is észreveszem… és úgy hiszem, fájdalmai vannak. Már a tizenharmadik hétnél jár, mire sikerül kihúznom belõle egy vallomást, hogy talán valami nincs rendben. Egy délután megkérem, hogy segítsen átnézni nekem néhány kereskedelmi szerzõdést, eleinte gyanakodni kezd, mondván már mind átnéztük, de nem tágítok, azt hazudom újakat kaptunk. Meglehet, tudja, hogy füllentek, de igent mond, és késõ délután leülünk a magánlakosztályunkban, hogy megejtsük a beszélgetést. Elszorul a torkom, ahogy ránézek, hisz süt az arcáról, hogy valami nincs rendben.
- Gid, kérlek, mondd el vagy a legrosszabbra gondolok. – tétován emeli fel fejét, mikor megszólítom.
- Az utóbbi idõben
- Vagy is mióta? – vágok közbe, pontosan tudni akarom mióta. Igyekszem nyugodt maradni, elég, ha õ ideges.
- Két hete néha rettentõ fájdalmat érzek… a méhemben. – arca piros lesz, elõször beszélünk nyíltan errõl. Kezeim egy pillanatra összeszorítom, majd gyorsan ki is engedem, hogy az övét foghassam meg. Attól tartok gesztusaim haragnak tudná be, így finom fogom meg kezét, bátorítván, hogy folytassa. – A testem néha egészen forró lesz, máskor pedig jéghideg. Elkap a szédülés, rosszullét, van, hogy meg kell állnom, mert úgy érzem, egy percig sem bírok tovább menni.
- Beszéltél errõl az orvossal?
- Igen. De – megáll és mélyet sóhajt, tekintetében most látok igazi rémületet – Nem tudja Sorion. Vannak megérzései, hogy miért lehet, de nem tudja biztosan. Nem tudja.

Percekre elhallgatunk, s egymás tekintetébe révedünk. Õ haragot, dühöt keres az enyémben, de egyiket sem láthatja. Ugyan az tükrözõdik benne, mint az övében. A puszta félelem. Felállok, és székéhez sétálva felsegítem, hogy karjaim közé vehessem. Szorosan bújik ölelésembe, érzem rajta a feszültséget. Ajkai rebegnek, szemeibõl néma könnyek kezdenek áradni, nekem pedig összeszorul a torkom. Csendesen, de a rettegés, hogy valami történik, végig itt lebegett köröttünk, s most igazán hangossá vált.
- Sorion, annyira félek. – rekedt szavait ruhámba igyekszik elrejteni. Hátát cirógatom, míg feje búbjára lehelek apró csókokat. Tudom, hogy óriási erõfeszítés kimondani ezt neki, így csak még inkább megerõsödik bennem az érzés, hogy tegyek bármit, mondjak bármit, nem tudok enyhíteni a félelmén. Csupán egy dologra vagyok képes.
- Bármi történik, én mindig itt leszek neked. Mindig. – remegõ ajkára hajolok, hogy megcsókolhassam, melyet hirtelen hidegnek érzek.

~*~

Három nap múlva Gid szörnyû fájdalmakkal kel fel éjszaka. Minden gyorsan történik. Teste görcsösen remeg, szólongatom, de képtelen válaszolni. Kezemmel az övéhez nyúlok, ami vörös a vértõl.
- Istenem… - lehámozom magunkról a takarót, s azt kívánom, bár ne látnám ezt az egészet, bár lenne ez egy rémálom.
Gid ruhája, néhol az enyém is és a lepedõ skarlátvörös vérben úszik, hiába kiáltok orvosért, már mindketten tudjuk, hogy túl késõ. Nevén szólítom, de szemei összevissza járnak, hol rám, hol ruhájára, ajkai összefüggéstelen mondatokat rebegnek. Karjaimba véve kiviszem az ágyból, hogy lemoshassam kezeit, s néhol arcát is.
Mikor a vizes kendõvel arcához érek, kikerekedett szemekkel néz rám, arca eltorzul a keserûségtõl.
- Elvesztettem. – a szó végét már hangosan zokogva mondja ki s én tudom, nincs értelme csitítani. Arcát vállgödrömbe temeti, egész teste rázkódni kezd a sírástól. Életemben elõször hallom ilyen keserûen könnyezni, s életemben elõször érzem magam ennyire tehetetlennek. Egyikünk sem fogja fel, mikor az udvari orvos, belép, szörnyülködve néz, kéri, hogy had vizsgálja meg, s mikor Gid felé nyúl, olyan erõsen lököm el, hogy megtántorodva a falnak esik. Rákiabálok, hogy azonnal tûnjön el, aztán eszembe jut, hogy én hívtam, s mi van ha Giddel is történt valami, ezért kelletlenül, de átviszem Gidet volt lakosztályába. Szörnyû fájdalmat érzek, királyném minden könnye, minden rekedt kiáltása szétszaggat belülrõl. Gyûlölöm, gyûlölöm magam, hogy semmit nem tehetek!

Néhány órával késõbb az orvos olyasmiket mond, hogy elõfordul az ilyen, de a feleségem egészséges, nyugodjunk meg, viszont így felmerülnek kérdések. Nem tudok odafigyelni rá, Gid erõtlen kezét fogom, aki immár némán sír, majd felém fordítja sápadt arcát.

Zene

- Mi lesz, ha nem tudok neked gyermeket szülni?